[Küldetés] - Vadló

Az első körben az fog szerepelni, hogyan jut tudomásotokra a feladat, és az hogy hogyan juttok el Eichehügelig-be. Poszt határ nincs, de szerintem legalább 200 szó mindenkitől menni fog. A posztra két hetetek van, vagyis Február 26. a határidő.

Jozef és Sebastian: Feletteseitek behívnak titeket egy közös (egyszerre vagytok jelen) megbeszélésre, amiben egy aláíratlan levélre hivatkozva elküldenek titeket a Déli Királyság legszélére, egy apró kis faluba.
"Tisztelt Keresztes vagy Pap,
Sürgős kéréssel kell ezt a levelet megírnom önnek, mivel falunkban valami gonosz dolog lehet kibontakozóban; a templomunk egyre inkább romokban áll, annak ellenére hogy jó pár évvel ezelőtt szentté nyilvánították a helyet. A faluban tartunk tőle, hogy ez valami borzalmas erőnek lehet a hátterében, és ha a templom nem véd meg minket a Nebelwaldból kiportyázó vadaktól, akkor semmi más sem. A Déliek nem válaszoltak eddig a felkérésünkre, csak önökben bízhatunk!
Kérem, siessenek!"
Valószínűleg az egész egy paranoiás paraszt képzelgése, de azért hogy az Egyház erejét megmutathassák - és hogy a déliek egyel kevesebb hűséges alattvalót számlálhassanak - titeket ki küldenek, hogy derítsétek ki, miről szól az egész. Mindkettőtöket a korotok miatt küldenek ki, és ezt nem is próbálják titkolni előletek.
Egyéb megszorítás nincs, szabadon játszhatjátok ki, és addig tartson, amíg megérkeztek a faluba.

Larsdall: Te hírét hallod a ló eltűnésnek, hogy egy utazótól, egy őrtársadtól vagy a fák közül kihallatszó furcsán beszédes hangoktól (ez esetben a gombapálinkát érdemes lehet letenni), ezt rád bízom, a többi részletével együtt. Oka lehet az, hogy egyébként is közel vagy, de egy tiszted is rád parancsolhat arra hivatkozva, hogy az eset már Mistwoods-i területen történt meg, és legalább annyira a ti hatáskörötök, mint az embereké.

Avis: Te alapjáraton is érdekelt vagy a lóügyekben, ezért a munka híre könnyen eljut hozzád, és a pénzjutalom is elég csábítónak tűnhet. Semmifajta egyéb megszorításban ezért nem részesülsz (ha nincs ötleted, akkor persze szívesen segítek).

Fa'alherion: Nem szeretném megkötni a kezed, így a következő szituáció inkább egy lehetőség, mintsem egy kötelező kijátszandó valami (főleg, hogy nem is túl konkrét): Egyszerűen rovod a világ utait, és magába a faluba is csak véletlen futsz bele. Inkább a kíváncsiság hajt, mintsem valamilyen cél, amikor meglátod a lepusztult faluban álló nemesi kis-kastélyt. Vajon mit keres ez itt?




(Miért van ennek olyan 'de ja vu' érzése...)

Már egy ideje a hellenburgi lovardában dolgoztam. Egész könnyen betudtam, illeszkedni, és szerencsére a lovamat is ide hozhattam, hogy biztonságban tudjam. Kora hajnaltól késő estig dolgoztam, de ez egyáltalán nem zavart. Örültem, hogy lovakkal dolgozhattam.  Nem mondom, hogy sose kerültem bajba, mert nem így volt. Elő fordultak össze zörrenések a helyi fenegyerekekkel, de lerendezhető volt minden. Vagy így vagy úgy, de mindig megúsztam a komoly problémákat. Mondjuk már a városőrök nem egyszer segítettek ki jó tanácsokkal, és mentettek ki nem épp kellemes szituációkból. De rendszerint nyugodtan telt az idő. Épp az egyik lovat csutakoltam és közben egy kis dalt dúdoltam közben. Csupa ideg volt a ló és senki, nem mert a túl sokáig a közelében lenni. Féltek tőle, pedig nem volt okuk. Teljesen félre ismerték, hisz senkit nem akart bántani. Az volt a baj túl sok harcot látott és túl sokszor sérült meg.  Pedig egy csodálatos deres mén volt teli életerővel. Mikor körbe néztem láttam, hogy rajtam kívül nem igazán volt az istállóban senki, így mint mindig a saját fejem után menve, egy kötelet átvetve a ló nyakán, lazán megkötöttem azt, hogy legyen mibe kapaszkodnom, ha kell majd sunyiban elindultunk a hátsó karámok felé ahova nem gyakran jártak, ha csak nem egy fiatal lovat akartak kiképezni.  Szépen beengedtem a lovat az elkerített részre és azonnal körbe futotta a helyet. Hagytam, hogy mozogjon és kedvére rohangáljon vagy hemperegjen. Úgy láttam élvezi a szabadságot. A karámfalon ücsörögtem és vártam, hogy kicsit lenyugodjon. Mikor rendesen levezette a feszültséget beugrottam a karámba én is majd lassú léptekkel megindultam felé. Nagy busa fejét rögtön felkapta és füleit előre szegezve figyelte a mozdulataimat. Nem láttam, rajta hogy agresszív vagy ideges lenne. Egyszerűen kíváncsi volt, és nyugodtan állt egyhelyben. Mikor néhány lépéssel előtte megálltam, egy ideig nem történt semmi. Csak a füleit mozgatta előre hátra mintha azon gondolkodott volna, hogy mitévő is legyen. Végül, ő tette meg az első lépést és oda jött hozzám. Orrát finoman a tenyeremnek érintette, és hagyta, hogy simogassam a fejét. Mikor úgy éreztem, hogy megbízik bennem az oldalához léptem és megkapaszkodtam a sörényében.  Lendületet véve fellöktem magam a hátára és nyugodtan elhelyezkedtem.  Nem éreztem, hogy feszült lenne, amiért a hátán voltam, de jobbnak láttam odafigyelni a legapróbb jelzéseire is. Megtettünk néhány kört lépésben és ügetésben, majd mikor teljesen biztos voltam magamban és a lóban is vágtára váltottunk. Termetéhez képest könnyű volt a lépte és mozgékony volt.  
- Nem azt mondtam, hogy hagyd békén azt a lovat? – hallottam hirtelen egy mély hangot. Annyira meglepődtünk mindketten, hogy a ló hangosan felnyerített és ágaskodni kezdett.  Sikerült megkapaszkodnom és a lovon maradnom, de így is rendesen frászt kaptam az öreg istállómestertől.
- Bocsánat, csak rossz volt nézni, hogy senki nem foglalkozik vele. Ezért hoztam ki. – válaszoltam nyugodtam miközben a ló marjára támaszkodtam. Mit mondhatnék? Az ösztöneim ellen nem tudok mit tenni. És azt súgták az ösztöneim jót fog tenni a lónak, ha kihozom.
- Jól van nyugalom. Nem ezért jöttem.  –mondta majd a karám falára támaszkodott. – Hallottam egy pont neked való munkáról. Eichehügelig nevű kis faluban az elöljáró Fridhelm Waldburgnak a lova megszökött. Senki nem mer utána menni, mert félnek a köderdőtől, ezért már annyira el van keseredve az öreg, hogy jó kis summát, ajánlott föl annak, aki visszaviszi neki a lovát. – mondta az öreg nekem meg szinte égnek álltak a füleim. Nem csak hogy pénzes meló, de egy lovat kell megtalálni? Jól hangzik.
- Köszönöm öreg amint tudok jövök. – mondtam és azonnal lepattantam a lóról, hogy visszavigyem az istállóban. Elláttam majd összekapartam néhány holmimat, felnyergeltem a lovamat magamhoz vettem a fegyveremet, és csuklyámat fejemre húzva elindultam. Négy nap utazás után sikerült eljutnom a faluba. Elég leharcolt állapotban volt a hely. Nagy volt a csend és mindenki gyanúsan méregetett, de továbbra is a nemesi kastély felé tartottam, ami szintén nem volt a legfenségesebb látvány.  Az udvar kapuját átlépve leszálltam a lovamról és oda vittem az egyik itatóhoz és kikötöttem mellé. Majd a bejárat felé fordultam.
- Üdv, van itt valaki? Az eltűnt ló miatt jöttem. – mondtam az ajtóban megállva. Elég sötét volt odabent és egy teremtett lelket sem láttam.

Timaru egy kicsi, alig pár száz fő lakosú település. Egy napi járóföldön belül akad még néhány tanyacsoport. Igen jelentéktelen kis település, bár az itt élőknek, és a közeli földeket megművelő családoknak talán a legnagyobb település amit valaha láttak. Itt üzemel a piac, a gazdák ide hozzák terméseiket, itt dolgozik az egyetlen kovács, talán öt napi járáson belül. A falu egy részét még az erdő homálya fedi, míg másik fele, már a ritkuló erdő fényesebb területeit foglalja el. A legtöbb utazó talán még említésre se méltatná, hacsak azért nem, mert ez a kicsiny közösség az utolsó sötét elfek által lakott település Nebelwald és a Déli királyság határánál. Erre emlékezteti a lakosokat, a határban álló robosztus kőépület is, mely a közel harminc fős helyőrség otthonául szolgál.
A városi őrjárat, az egyik leg unalmasabb beosztás, amit a határon szolgálatot teljesítő katonák csak kívánhatnak maguknak. A legnagyobb gondjuk talán az, hogy melyikük segítsen a helyi gyógyítónak, vagy valamelyik öregasszonynak vizet hordani a kútból.
- Ahh... utálom ezt. - A férfi az egyik árnyékosabb fa tövében üldögélve figyeli, ahogy társai segítenek lepakolni egy szekérnyi terményt, amit valamelyik kereskedő fog továbbvinni a belső területekre.
- Larsdall! Ne lustálkodj! Gyere segíts te is! Ennél több dolgunk úgysem lesz a következő két napban! - Próbálja munkára csábítani egyik katonatársa, de ő is tudja hogy mindhiába. Legszívesebben ők is hasonlóan cselekedne, de reménykedik, hogy így hamarabb eltelik a nap, ami csak úgy vánszorog az égen.
A munka zaját, egy vékony hang töri meg. Az egyik helyi suhanc rohan feléjük valamit kiáltozva, de még túl messze van ahhoz, hogy érteni lehessen.
- ..all...! L..all...! La...all...! Lar...all! - Válik egyre kivehetőbbé. hogy mit kiabál a gyerek, ahogy közeledik.
- Lars..dall! Lars..dall! - a fiú megáll, térdére támaszkodva liheg, és próbálja elhadarni, az üzenetet. - A... kapitány... úr... azt... üzeni... hogy... azonnal...menj... vissza...a barakkba.
- Jól van kölyök. Ülj le és pihenj. - Tápászkodik fel a fa tövéből.

- Uram! Miért hívatott?
- Larsdall! Mivel maga a városi őrjáraton úgyis csak unatkozik, most kimozoghatja magát. Egy Eichehügelig nevű, határ menti emberi városból átszökött valami uraság lova az erdőnkbe. Erre ő pénzjutalmat ajánlott fel, a lóért. Mivel nem szeretnénk, hogy bármi gond legyen, odamegy és ügyel a dolgokra. Ha kell felajánlja a segítségünket is. Nem örülnénk semmi konfliktusnak. Megértette?
- Igen Uram! Mikor indulok Uram?
- Most azonnal. Úgyhogy kapja össze a dolgait és futás!

Augustinus rendfőnök magához rendelt!
A szavak, melyeket az ifjú tanonc mondott szinte zakatoltak a fejemben, ahogy végig néztem magamon, hogy eléggé rendben vagyok-e. Nem sűrűn fordul elé, hogy közvetlenül nekem oszt feladatot az atya, na meg nekem ott a saját felettesem, Norven püspök, aki azonban jelenleg nincs a Katedrálisban….
~ Csak nem neki esett valami baja? ~ csap le rám az aggodalom, ahogy a rendfőnök szobája felé kapkodom a lábam és ami meg is gyorsítja azonnal a lépteimet.
Azonban még így is kicsit megilletődve és kissé lihegve érek a szobához, hogy eleget tegyek az utasításnak, ami iderendelt.
Megigazítom magamon a ruhát és kopogásra emelem a kezem.
Ám izgatottságomat és zavaromat csak elmélyíti, mikor egy teljes felszerelésben közeledő, idősebb keresztest pillantok meg, aki láthatóan szintén az atyához tart, mert megáll mellettem és int, hogy csak jelezzem nyugodtan érkezésünket. Biccentek felé én is, aztán megteszem az utolsó mozdulatot, ami halk koppanást eredményez.
- Dicsértessék püspök úr. Úgy tudom hívatott. - hajtottam tiszteletteljesen fejet felettesem előtt.
- Miért hivatott excellenciád? – hallom magam mellett az idősebb lovag hangját is.
Augustinus rendfőnök felénk fordul és most már látom, hogy miben mélyült el eddig, a kezében egy levelet tart.
- Mindörökké testvérek! – int felénk, aztán folytatja, nem húzva az időt, ahogy már megszokhattuk tőle. - Egy falu erős szükséget szenved és ahogy várható, az eretnekeknek eszük ágában sincs megvédeni őket, így rajtunk a sor, hogy megmutassuk Urunk kegyelmét. - hordozza végig rajtunk a tekintetét. - A levélben benne van minden, amit tudni kell. - nyújtja át, én meg ugrom, hogy elvegyem. - Azt kérem maguktól, hogy mutassák meg, milyen hatalmas a mindenható Úr ereje és oldják meg Eichehügelig falujának problémáját.
Meglepve pislogok a püspökre, aztán a mellettem álló keresztesre, de eszembe sem jut közbe kotnyeleskedni, mert majd kiugrom a bőrömből. Küldetésre megyek!
Még akkor is örvendek ennek, ha nem kerüli el a figyelmem, hogy vajon miért csak én tartok egy tapasztalt veteránnal. Valószínűleg azért nem rögtön a mélyvízbe dobnának be......
A keresztes, akivel együtt érkeztem, azonban nem hallgat, bár kérdése neki is inkább csak gyakorlatias.
- Excellenciád, a felszerelést a szokásos helyen vehetjük át?
- Igen! Már minden elrendeztem, csak menjenek és szerezzék vissza a híveinket. - bocsát minket az utunkra.
A levelet a kezemben szorongatva hajolok meg ismét és alig bírok komolyságot magamra erőltetni, amíg ki nem érek.
- Gyorsan összekészülök és felszerszámozom a lovamat. .......Na meg kérek némi útravalót Günter atyától. Remélem valami tényleg súlyos dologról van szó.....ááááá....vagyis remélem, hogy nem történik nagy baj, míg oda nem érünk. - javítottam ki magam, miközben átfutom a levelet, aztán a keresztes felé nyújtom. - Jozef Strandgut vagyok, Norven püspök novíciusa. - mutatkozom be az öregnek.
- Örvendek Jozef, a nevem Sebastian Jaakobsen, Ordo Malleus. És nyugodj meg fiam, csak azt kell összeszedned, amit a személyes holmid. A többi, lóval együtt, ott fog várni minket a városkapunál.
Mikor Sebastian megszólal az kissé lehiggaszt, rájövök, hogy jobb, ha kirobbanó lelkesedésemmel nem vágom el rögtön magam alatt a fát és nem várom meg míg az idős keresztes vissza nem megy a püspökhöz, hogy más társat kérjen, így kicsit visszaveszek magamból.
- Értem.....uram. - biccentek. - De én magam szerszámozom Tintapacát, ezt sosem hagyom másra, ez mentorom tanítása és nem veszem félvállról. - engedek meg egy vigyort azért. - De gyors leszek.
- Menj hát fiú – ereszt utamra egy bólintással.
Így aztán máris rohanok a szobám felé (szerencsére most nem akad az utamba Gabriel testvér) és utazó ruhát veszek, több rétegűt, legfelülre a bélelt bekecs fölé egy kámzsás köpenyt húzok még. Nem marad el a tőröm és a buzogányom sem és még pár apróság, ami elfér az iszákomban.
Nem sok idő telik el és már a kapuban toporgok Hűséges hátán.
Annak örülök, hogy nem kell rám várni Sebastian-nak, bár ebben soha nem volt rám panasz, ha lovaglásról és kalandról volt szó.
- Induljuk hát. Remélem nem kell téged istápolnom az úton fiam. Küldetésünk van, és ha hátráltatni fogsz, nem fogom meggondolni, hogy a te életed vagy az Úr parancsa a fontosabb-e. Értesz?
Tisztára sértődötten nézek a nyeregbe szálló veterán felé, mikor felveti, hogy talán vigyáznia kéne rám.
- Tudok vigyázni magamra, uram! Meglátja, hogy nem lehet rám panasza, sőt csak győzzön követni. - csúszik ki a számon, amit gyorsan be is csukok. - Már arra gondoltam, hogy az úton.....de persze teljesen ura vagyok a fegyvereimnek és tudok meglepetést okozni, ha szükség lesz rá. - húzom ki magam és kicsit megbökdösöm Tintapaca oldalát, hogy indulásra serkentsem.
- Jól van Novícius. Ha az Úr is úgy akarja majd tettekkel bizonyíthatod szavaidat. – játszik egy halvány mosolykezdemény a keresztes száján és megkönnyebbülten engedek ki egy feszült sóhajt, hogy ennyiben hagyja pimaszságomat. - Induljunk akkor.
Erre egyáltalán nem kel biztatni, ahogy kiérünk a kapun megeresztem Tintapacát, hogy felpezsdítsük magunkat. Persze nem várom el az öregtől, hogy csatlakozzon, egy kis idő múlva úgy is visszakanyarodok és már jóval kisebb tempóban kocogok mellette.
Ezer kérdés kavarog a fejemben, de visszafogott vagyok, hiszen nem ismerem Sebastian természetét és tudom, hogy Norven atya sem szíveli, ha sokat nyüstölöm felesleges kérdésekkel. Ha odaérünk úgy is mindenre fény derül.
Azért titkon remélem, míg nem túl sok csevegéssel tarkított utunkat rójuk, hogy valami igazán nevezetes dolgot cselekedhetünk és mentorom büszke lehet rám.
Mikor feltűnnek az első házak ismét előtérbe kerül nálam az izgalom.

A reggelijét fogyasztja éppen Sebastian, amikor az egyik fiatal keresztes tanonc egy levéllel állít be az ebédlőbe. A fiú lesimítja fehér ruháját, valószínűleg sietett, majd körülnéz. Amint megpillantja az öreget, aki a kétszersültjét rágja, határozott lépésekkel elindul felé. Sebastian felnéz a sudár kamaszra, aki tiszteletteljesen meghajol, majd jobb kezével nyújtja az összetekert papírost. A veterán elveszi, majd bólint a ifjúnak, aki sarkon is fordul és megy tovább dolgára.
A tekercs tartalma félig jó hír, félig rossz. A rendfőnökétől érkezett, hogy azonnal prezentálja magát Augustinus püspöknél küldetés miatt. Mindig öröm az Úrat szolgálni, de csak nem rég érkezett vissza az Ordo rendházába, szerette volna, ha pár napig nyugta van. Talán ennyiben rossz, hogy még mindig aktív szolgálatban van, ahelyett, hogy elvállalt volna egy oktatói pozíciót a rendnél, ugyan annyit kiküldetésben kell részt vennie, mint a fiatalabbaknak, bár néha az az érzése, kicsivel többen is, lehet a tapasztalata miatt, vagy csak tesztelik mikor ér ereje végére a vén csataló.
Gyorsan szájába dobja még az utolsó falatot, majd feláll, megigazítja kardövét, és elindul a püspök irodája felé.
Mikor odaért, már más is áll az ajtóban. Egy fiatal sötét tünde emeli a kezét kopogásra a püspök irodája előtt. Odalép a fiú mellé és biccent neki a fejével, hogy csak nyugodtan. A másik után lép be a szobába, meghajlással üdvözölve a püspököt.
- Dicsértessék püspök úr. Úgy tudom hívatott.  - szólal meg a fiú.
- Miért hivatott excellenciád? - kérdi Sebastian a fiú után.
Felesleges az udvariaskodás részéről. A püspök tudja, ki áll vele szemben az Ordos Malleus jelét magán viselve, ahogy Sebastian is tudja ki a püspök. Már elég rég óta szolgálják ugyan azt az urat, hogy megfelelően tiszteljék és becsüljék a másikat.
- Mindörökké testvérek! Egy falu erős szükséget szenved és ahogy várható, az eretnekeknek eszük ágában sincs megvédeni őket, így rajtunk a sor, hogy megmutassuk Urunk kegyelmét. - nyújt egy levelet a két érkezett felé -A levélben benne van minden, amit tudni kell. Azt kérem maguktól, hogy mutassák meg, milyen hatalmas a mindenható Úr ereje és oldják meg Eichehügelig falujának problémáját.
A self azonnal ugrik, hogy elvegye a levelet. Sebastian reméli nem fog végig így pattogni, mint egy kirándulásra induló ministráns fiú, ki nem állhatja a heveskedőket. Mondjuk alapból érdekes, hogy csak egy fiatal papot küldenek Sebastiannal, aki a legnagyobb jóindulattal sem mondható a lelki segélynyújtás képviselőjének. Vajon mi lehet a küldetés, amire egy ilyen párost utalnak ki?
- Excellenciád, a felszerelést a szokásos helyen vehetjük át?
- Igen! Már minden elrendeztem, csak menjenek és szerezzék vissza a híveinket.
Sebastina bólint, majd a fiú után kilép ő is a szobából és behúzza az ajtót.
Pár lépéssel az ajtótól állnak meg ismét, a self azonnal beszélni kezd:
- Gyorsan összekészülök és felszerszámozom a lovamat. .......Na meg kérek némi útravalót Günter atyától. Remélem valami tényleg súlyos dologról van szó.....ááááá....vagyis remélem, hogy nem történik nagy baj, míg oda nem érünk. Jozef Strandgut vagyok, Norven püspök novíciusa. - hadarja el, látszik, hogy nagyon izgatott lett a küldetés gondolatától.
- Örvendek Jozef, a nevem Sebastian Jaakobsen, Ordo Malleus. És nyugodj meg fiam, csak azt kell összeszedned, amit a személyes holmid. A többi, lóval együtt, ott fog várni minket a városkapunál. - válaszol nyugodtan Sebastian.
Igaz nem tetszik neki, hogy társa nem ember, sose szívelte más fajok képviselőjét, de az Egyház szolgája, ez pedig kicsivel elviselhetőbbé teszi a gyermeket.
- Értem.....uram. De én magam szerszámozom Tintapacát, ezt sosem hagyom másra, ez mentorom tanítása és nem veszem félvállról. De gyors leszek.
- Menj hát fiú - bólint Sebastian.
Amint a fiú elsiet, a keresztes is megfordul és visszaindul az Malleus rendházába. Egyenesen a szobájába megy, magához veszi a sisakját, és a hátára veszi a pajzsát. A páncélt nem kell felvenni, hisz azt szinte folyamatosan hordja. Ennél több nem is kell neki, az ellátmány a lóval együtt fogja várni, ahogy az mindig is szokott lenni.
Jozef nem hazudott, mikor azt mondta, hogy gyors lesz. Mire Sebastian a kapuhoz ér, már ott várja a lova nyergében a novícius. A veterán elsétál a közeli istállóba, ahonnan kivezeti a számára kiutalt állatot az ellátmányos zsákkal megpakolva. A szabad téren azonnal felül a ló hátára, majd a fiú mellé léptet.
- Induljuk hát. Remélem nem kell téged istápolnom az úton fiam. Küldetésünk van, és ha hátráltatni fogsz, nem fogom meggondolni, hogy a te életed vagy az Úr parancsa a fontosabb-e. Értesz?
- Tudok vigyázni magamra, uram! Meglátja, hogy nem lehet rám panasza, sőt csak győzzön követni. Már arra gondoltam, hogy az úton.....de persze teljesen ura vagyok a fegyvereimnek és tudok meglepetést okozni, ha szükség lesz rá. -válaszol a fiú, hallható sértődöttséggel a hangjában.
- Jól van Novícius. Ha az Úr is úgy akarja majd tettekkel bizonyíthatod szavaidat - mosolyodik el enyhén a fiú szemtelenségén az öreg - Induljunk akkor.
Jozefnek nem kell kétszer mondania, azonnal indulásra ösztökéli lovát, Sebastian meg megy utána. Amint kiérnek a városból a fiatal vágtára ösztökéli lovát. A veterán nem követi a példáját, inkább csak ügetésre fogja a lovat, hogy azért ne lépésben haladjanak. A társa hamar visszatér mellé, nyilván nem érezte helyesnek, hogy így lehagyja az öreg harcost.
Az út csendben telik el a faluig. Nem igazán van mondanivalójuk egymásnak.
A házak feltűnése útjuk végét jelenti. Sebastian oldalra pillant Jozefre, ugyan próbálja takargatni, de látszik a fiún, hogy újult erővel kapja el a lelkesedés a küldetés miatt. Nem véleményezi, amit lát, ő is volt fiatal, tudja milyen ilyen korban megbízatást teljesíteni, mindenki azt hiszi, hogy megválthatja ezt a szennyes világot.

A következő kört a kényelem és a haladás miatt egyesével fogom mindenkinek lemesélni, kivéve persze a Sebestian és Jozef párosnak. Ha találtok rá időt, vegyétek fel velem a kapcsolatot Skypeon, a gepguru.gabor név alatt megtaláltok. Lehetőleg az elkövetkező hét alatt oldjuk ezt meg, és maga a posztot meg az azt követő hét végéig.
Megbeszélések határideje: Március 6
Posztok határideje: Március 13
Maradok rugalmas és lehetőleg ti is legyetek azok. Jó munkát előre is!

Szokás szerint elől táncoltatom a lovam és csak Sebastian kedvéért fogom vissza magam, hogy ne zúduljak be a házak közé. Az apró szalmatetős házak közül a tiszteletet parancsoló templom és a helyi méltóság kastélyjellegű rezidenciája magasan kiemelkedik. A falu utcáin csak pár ember lézeng, éppen munkájukat végezve.
- Novícius, menjünk a templomba. – szólal meg a kissé mögöttem lovagló társam.
Én ugyan szívesebben mennék a kastélyba, de persze úgy teszek, mintha teljesen egyetértenék. Pedig az uraság talán bőségesen megvendégelné a egyház jeles képviselőit.
- Menjünk. - fordítom az épület felé Tintapacát.
A templom maga még ókatolikus, ha nevezhetjük annak azt, hogy nincs túldíszítve, egy világszéli falura miért is kéne. Azt a keveset is levették a protestánsok, ami volt. A belsejében a berendezésen látszik, hogy sokat használják őket, mind elhasznált. Kopó festék és apró sérülések kísérik végig az ember szemét. Egyetlen egy embert lehet csak ilyenkor megtalálni benne, magát a papot.
A korai kelés ellenére vidáman követem a lovagot a templomba, aki a maga nyers stílusában nem sokat lacafacázik az úr felé tett tisztelet kifejezése után.
- Te írtál az egyetlen és igaz Egyháznak, hogy segítségre van szükséged? - szegezi az elénk siető egyházfinak.
Követem a lovag példáját, egy gyors keresztet vetve magamon.
- A püspök úr a szívére vette, hogy segítséget nyújtson azoknak, akik nem fordulnak el az Egyháztól. - kotyogtam közbe.
- Jó napot... - köszön egyedüliként a meglepetés után és végignéz rajtunk. - Kik vagytok ti? Az Egyháztól jöttetek, testvérek? – kérdezi ide-oda kapva a tekintetét.
- Sebastian Jaakobsen testvér vagyok, az Ordo Malleus testvére. Ez pedig Jozef Novícius. Neked mi a neved, és melyik vallást szolgálod? – szegezi neki nem sokat habozva a lovag.
A vak is jól látja, ahogy a pap megrezzen ennek hallatán és egy hangosat nyel. A kezével a háta mögött próbál kitapogatni valamit.
- Hans Maurer vagyok... lelkész...
Egy fiatal, tejszőke, hunyorgó ifjúról van szó, akin már most látszik, hogy leizzadt, a térdei remegnek. Miután válaszol az ajkai - feltehetően - imát rebegnek.
Nem nehéz észrevenni, hogy a pap, aki megszólít minket, nem valami őskövület, akik általában ilyen helyen szolgálnak és a kitágult pupillái, ahogy meghallja kik vagyunk, már arról is hírrel szolgálnak, mielőtt megszólalna, hogy ő kicsoda.
- Szóval lelkész... Ne csináljon semmi őrültséget, akkor talán életben marad. Hans Maurer, maga írt az Egyháznak? Miért tette, ha a Délieket szolgálja? – Sebastian határozottan és nem kevéssé fenyegetően magasodik a lelkész fölé.
Nem először vagyok ellenséges közegben, így rögtön igyekszem arrébb oldalazni, hogy ne legyek Sebastian útjában és a lelkésznek is kétfelé kelljen figyelni.
Kezem nekem is az övemen fityegő buzogány felé indulnak.
- Én hallgatnék rá a helyedben. - próbálok az életösztönére hatni. - Inkább mentsd, ami menthető.
A fiatal lelkész keze megáll a levegőben, láthatólag gondolkodik pár pillanatot, majd leereszti őket, és elenged egy sóhajtást. A fejében valószínűleg most megküzdhetett pár lelki démonnal.
- Nem, én nem küldtem levelet az Egyháznak. Miért tettem volna? A protestantizmusban hiszek, és ez egy olyan templom is. Mit akarnak? - kérdi enyhén remegő hangon, minden fölényeskedő megfogalmazás ellenére.
- Levelet kaptunk, hogy valami borzalom fenyegetheti a falut, a déliek pedig nem hajlandóak segíteni. Mivel a mi Egyházunk nem hanyagolja el a követőit, ide küldtek minket. Tud erről a veszélyről mondani nekünk valamit? – firtatja tovább a dolgot a lovag.
Örülök, hogy a nem sokkal nálam idősebb fiú meggondolta magát, mégis csak egy templomban voltunk és mivel hallhatóan nem ő volt az, aki írt, kíváncsi voltam, hogy mégis ki lehetett, de főleg, hogy miért.
- Nem valami szép a hely, de nem látok semmi különöset. - kezdek járkálni a padsorok között, bekukkantva minden sarokba. Sebastian úgy is ügyel a lelkészre.
- Köszönöm a kritikát... - mondja sértődött hangon felém nézve. - Én nem tudnék nagyon veszélyről beszélni. Mostanában gyakrabban járnak ki a vadak az erdőből, de itt mindig előfordultak ilyen esetek. Engem jobban aggaszt a tény, hogy valaki levelet küldött az Egyháznak. Nem sokan tudnak errefelé írni-olvasni. – válaszol aztán gyorsan Sebastian kérdésére is.
- Maga csak ne aggódjon ezen lelkész. - mordul fel a testvér.- Kik azok, aki tudnak írni és küldhettek levelet? Ajánlom, ne titkoljon el semmit, a saját érdekében.
Megállok nem messze Hans háta mögött és az egyik padra támaszkodva várom a választ, hiszen nyilvánvaló, hogy azon keveseket kell megkeresni, akik ismerik a betűvetést.
Egy aprót hátrál ijedtében a lelkész, de a szeme sarkából talán észrevesz mert utána nem mozdul tovább.
- Hát, csak az előkelőség írnoka, aki egyben a község tanítója is, meg... Ó. - fejezi be a mondatot egy megvilágosult arccal.
- Hmm... Szóval a tanító. Köszönjük lelkész, értékeljük a közreműködését. De ugye megértheti, hogy nem engedhetjük magát el? Félő, hogy azonnal szólna a szektája többi tagjának, ami nem lenne előnyös senkinek. - biccent felém és én tudom, hogy mire gondol.
Valamit van, azonban, amit nem közölt velünk és várakozóan intettem a lovagnak, hogy még ne siessünk el semmit, éreztem, ahogy mintha megfeszülne a lelkész az utolsó szavaknál.
- És még ki? Ki tud még az írnokon kívül levelet fogalmazni és van lehetősége elküldeni? - noszogatom.
Hans felismerve a helyzetet hirtelen megfordult megrémülve, de megnyugszik, ahogy felteszem a kérdést. Mosoly terült el az arcán.
- Stolzt atya, a volt pap. A helyiek nagyon kedvelték az öreget, ezért a faluban maradhatott. Szegény tévedésben élő lélek... - nyílik meg, úgy gondolva tőlem nem kell tartania.
Látom, ahogy Sebastian közelebb óvakodik, szerencsére elég közel van, mert ez körülbelül sehogy sem sikerülhet teljes páncélban, azonban a lelkész nem számít rá és nem is olyan erős, hogy kivédhesse.
A fiatal lelkész fennakadt szemekkel esik előre a kőpadlóra, de egyelőre lélegzik. Valami reccsen földre éréskor, kérdés hogy valami üvegtárgy vagy valamelyik csontja.
- Érdekes, hogy itt maradt az atya, vajon, hogy bírta ki? - guggolok le a fiúhoz kissé feszülten és fordítom meg, hogy lássam a reccsenés okát. - Valahová el kéne dugni, lehet a falusiak nem örülnének neki, hogy bántottuk és mi csak ketten vagyunk. - nézek fel a lovagra.
- Megkötözzük és elrejtjük valahol. De előbb kutasd át, hátha van nála valami hasznos. Utána megkeressük az atyát. Addig figyelek, nehogy valaki megzavarjon - indul el Sebastian az ajtó felé, hogy ha érkezne valaki, akkor vele találkozzon először, míg én gond nélkül foglalkozhatok az ájult lelkésszel.
Mikor megfordítom, pár üvegdarabot találok a mell-zsebében. Szegény rövidlátó barátunk megszabadult az olvasó üvegétől.
Nem ilyen ellenség ellen akarok harcolni, hiszen látszott, hogy mennyire be van tojva, így megkönnyebbülök, hogy nem esett baja, csak az okkuláréja tört el.
Míg társam az ajtót strázsálja, gyorsan átvizsgálom Hans ruházatát, hátha tényleg van nála valami még, de csak pár váltót találok nála, aztán az övével megkötöm és a száját is felpeckelem.
- A gyóntatófülkében talán nem keresné senki egy darabig. - húzom a nevezett helyhez, hogy betuszkoljam, aztán csatlakozom Sebastian-hoz.
- Remek. Akkor úgy érzem itt az ideje megkeresni az atyát. Hátha ő tud valami érdemlegeset is mondani. – mondja és elindul.
- Azért megkérdezhettük volna Hans-t, hogy hol találjuk, mielőtt leütöd testvér, egyszerűbb lett volna. - motyogom az orrom alatt és azt kutatom, hogy kitől lehetne megkérdezni anélkül, hogy a nyakunkra hozná a falunépet, míg nem tudjuk mire számíthatunk.
Azonban szerencsére mindenki normálisan viselkedik, és akárkit szólítunk meg, szívesen útbaigazít. Egy teljesen hétköznapi házhoz irányítanak minket, ami előtt hintaszékben ringatózik pipáján pöfékelve a ráncos öreg. Nem messze tőle látszik egy fakereszt ráerősítve az ajtajára.
Sebastian odalép az atya elé sisakját már a hóna alatt szorongatva.
- Stoltz atya? Maga írt az egyetlen és igaz Egyháznak segélykérő levelet?
- Dicsértessék atyám! - köszönök rá a gondtalanul pöfékelő idős papra.
Biztos vagyok benne, hogy ő lesz az emberünk.
- Végre! Az igaz hívők, az ég emberei megérkeztek! - örül meg nekünk az öreg, és lassan, nehézkesen feltápászkodik a székéből. - Én írtam azt a levelet... fiam? - kérdezi elbizonytalanodva társamra nézve, mert nem tudja eldönteni annak korát. - Borzalmas állapotok uralkodnak itt...
- Dicsértessek a Jézus Krisztus! - üdvözli Sebastian is az öreg férfit, most először elmosolyodva mióta megérkeztünk és ettől szinte megrepedeznek szikár vonásai. - Elárulná nekünk Atyám, hogy mi történik itt? Azért küldött minket az Egyház, hogy segítsünk.
- Igen, segíteni jöttünk és nem láttunk a templomban semmi furcsát. Milyen szörnyűséggel kéne szembenéznünk és megvédeni a falut. - teszem fel a kérdést olyan komolyan, ahogy csak egy kamasz magabiztosan fel tudja tenni.
- A falu hű lakossága lassan kezdi átadni magát a protestáns hitnek, és egyre kevésbé hallgatnak az én szavaimra. A vadállatok is biztos azért merészkedtek ki ennyire, mert elhagyott minket Isten oltalmazó keze. Az egyetlen jó dolog ami mostanában történt, hogy az a ördög ló eltűnt innen.
- Ló Atyám? Milyen lóról van szó?
Kicsit csalódottan biggyesztem le a számat, ahogy a vadállatokat emlegeti, csak nem ezek azok a szörnyek, amikkel meg kellene vívnunk a falu felszabadításáért?
Azonban, ahogy a lovat említi felcsillan a szemem és türelmetlenül lesem a választ.
- Az ideköltözött protestáns úrnak sok lova van, és a kedvence, az a fehér kanca, bevetette magát az erdőbe. Az a ló gonosz teremtés, biztos vagyok benne. Egyik hű követőm meg merne rá esküdni, hogy látta az urat hálni vele. A sátán követe, biztos vagyok benne. Éjszakánként lehetett hallani földön túli nyerítéseit. A közelében még azt a furcsa érzést is tapasztaltam, amit a démon fajzatok közelében szokás.
- Hmmm... Fura. Ezek szerint jobb lenne, ha annak a lónak örökre nyoma veszne. Atyám biztos benne, hogy van démoni kisugárzása az állatnak? – kérdezi elkomorodva Sebastian.
Most már teljes érdeklődésem az öreg papé. Ez már kezd olyan lenni, amihez szükség van ránk.
- És az uraság? Csak úgy lemondott a .......lováról? Ha az állat sötét mágiával bír és a hatalmában tartotta, miért ment el? - bukik ki belőlem a kérdés.
- Őszintén... sosem találkoztam démonnal, így biztosra nem mehetek. De nagyon különös volt, olyan... égető. Kellemetlen.
Aztán felém fordul.
- Dehogy mondott! Sok pénzt ígért a megtalálójának, csak nincs senki a faluban, aki szívesen utána menne. Veszély rejtőzik a fák között...
Sebastian rám néz jelentőségteljesen. Látom ő is azt érzi, amit én.
- Akkor nekünk kell majd megtalálnunk az állatot. És ha tényleg veszélyes, egyszer és mindenkorra el kell pusztítani.
- Igen! Igen! - bólogattam fellelkesülten, hiszen még sosem volt dolgom démonnal, főleg nem olyannal, ami lónak álcázza magát.
- Egy fehér lovat az erdőben megtalálni nem hiszem, hogy nehéz lesz. Mikor tűnt el, atyám? - nézek a papra.
- Áldja az Úr bátor harcosait! - rakja a kezét imára, de éppen csak egy pillanatra. - Lehet, hogy már lassan egy hete, ha jól hallottam. Igazából a falu favágója látta utoljára merre ment, és elvileg a méltóságos úr őt is bérelte fel hogy vezesse az embereit. Istenfélő ember az, meg az erdőé is. Magától már nem megy be a fák közé.
- Köszönjük Atyám az útbaigazítást. Megígérem, mindent megteszünk, hogy visszavezessük az igaz hitre ezt a falut. Merre találjuk a favágót?
- A portája arra található, északnak. Általában a fát hasogatva lehet megtalálni. Elég morgós alak, de az Úr embereivel biztos tiszteletteljesen fog viselkedni.
- Köszönjük, atyám! Megtisztítjuk a környéket és ismét átveheti a templomát. - vigyorgok szélesen. - Hozzam a lovakat testvér? - nézek Sebastian-re, mert lehet, hogy a favágótól már egyenesen a ló után eredünk.
- Köszönjük Atyám! Mi akkor indulunk is szerintem – biccent felém a lovag. - Igen. Jobb lesz sietnünk, mielőtt más találná meg a lovat.
- Köszönöm az egész község nevében! - köszön el az öreg atya is és mint aki jól végezte a dolgát, visszaül a helyére, és vidáman újra elkezd pöfékelni.
A favágó házát lehetetlen eltéveszteni: ennyi nyersfát semelyik más ház nem használ. Egy fatönkön pihenget, kezében a fejszéje pihen.
Az eddigi barátságos fogadtatástól felszabadulva, egyenesen megállok előtte.
- Jó napot! Az atya azt mondta, hogy maga látta utoljára az uraság fehér lovát. Hol és merre látta?
- 'napot. Tessék nézni, kölyök. Jópénzért megkértek arra, hogy majd vezessek be a ló után embereket. Nem szeretek dolgokat kétszer megcsinálni vagy elmondani. Ha érdekli a ló, akkor vár addig, amíg nem indulunk. Érthető? - mondja száraz és unott hangon.
- Kölyök? - fortyanok fel szisszenve. - Jozef novícius vagyok a Fővárosból és ez itt Sebastien lovag Ordo Malleus rendből. Nekünk nem kell kíséret és mivel azt hallottuk jó keresztény, talán kivételt tehetne a kedvünkért. - fogom azért vissza a hevességem némileg, fél szemmel társamra sandítva.
A favágó felemeli fáradt tekintetét.
- Mind ezt mondják. Nem fog a szent vérük az én kezemen száradni. Tessék várni. De nem akarok nagyon kellemetlen alaknak tűnik... isznak? Bort?
Sebastian-re nézek ismét, hogy most mit tegyünk. Nem hiszem, hogy ki kéne vernünk a favágóból a válaszokat.
- Bort...... inkább vizet kérek és nem kell minket félteni! Vagy úgy nézünk ki, mint akit igen? - húzom ki magam végül, látva, hogy nekem kell ezt lebonyolítanom. - Hagy döntsük el mi, hogy mit teszünk.
- A hullák oda vonzzák az állatokat. Várjanak, nem veszthetnek semmit. Nem mintha visszatarthatnám önöket, de nélkülem örökké kereshetik, tudják. - feltápászkodik a helyéről - A víz elég szennyezett errefelé. Hígíthatom borral?
Nagyot sóhajtok és megvonom a vállam: reménytelen.
- Hááát, nem akarok beteg lenni, higgítsa. - egyezem bele. - Meddig kell várni?
- Amíg nem dönt úgy a méltóság, hogy elég embert szedett össze. Ne aggódjanak, nem maguk az elsők. Legrosszabb esetben elindulunk holnap reggel. - indul el a portája felé összerakni az italt.
- Ha semmiképp nem osztja meg velünk a tudását, akkor valahol meg kell aludnunk. - kedvetlenedek el, de azt hiszem ebben Sebastien-re bízom a döntést.
- Menjünk vissza az Atyához. Csak nem tagadja meg a szállást két hittársától. - mondja Sebastian, majd biccent a favágónak is megindul a pap háza felé.
Mivel nem akarom megbántani a favágót, hogy feleslegesen ugráltatom, így megvárom míg meghozza a vizezett bort, megiszom és elköszönve tőle másnap reggelig, a lovag után szaladok.

A falu már közeledik, már látszanak az épületek. A rezidencia mellett az egyik legszembetűnőbb épület a templom. Egyértelmű, hogy első útjuknak hova is kell vezetnie.
- Novícius, menjünk a templomban. - szól oda Jozefnek Sebastian a hosszú út után először.
A lovát eddig elől táncoltató fiatal odafordul a kereszteshez, hogy válaszolhasson neki:
- Menjünk.
A templom előtt leszáll a lóról és kiköti az állatot egy oszlophoz, ami pont ott van. A templom nem nyűgözi le annyira, mint várta, valószínűleg protestánsok is használták, mert teljesen puritán a külseje. Sebastian fejébe nyomja a sisakját, nem támadásra számít, de egyszerűbb, mintha a kezében vinné, ezzel is korlátozva magát. Belöki a templomajtót, miután belép egyből letérdel és keresztet vet, majd elindul a pap felé.
- Te írtál az egyetlen és igaz Egyháznak, hogy segítségre van szükséged? - szegezi neki a kérdést.
- A püspük úr a szívére vette, hogy segítséget nyújtson azoknak, akik nem fordulnak el az Egyháztól. - szólal meg a rögtön mögötte érkező Jozef is.
- Jó napot... - köszön a fiatal férfi, aki láthatólag igencsak meglepődött - Kik vagytok ti? Az Egyháztól jöttetek, testvérek?
- Sebastian Jaakobsen testvér vagyok, az Ordo Malleus testvére. Ez pedig Jozef Novícius. Neked mi a neved, és melyik vallást szolgálod?
A fiatal, tej szőke fiú láthatóan megszeppen, ahogy meghallja a két érkező rendjének a nevét. Nem pont ilyen magatartást várna Sebastian egy paptól, aki kétségbeesett levelet küld az egyháznak...
- Hans Maurer vagyok... lelkész...
... de egy lelkésztől igen, akinek valószínűleg meg se fordult a fejében a levél elküldése.
A öreg keresztes homloka azonnal ráncba szalad, amint elhangzik a név után a titulus. A fiú a háta mögé nyúl, nyilván védekezni akar valamilyen módon, vagy szembeszállni az Úr igaz szolgáival, ami, helyzetét tekintve, a létező legrosszabb ötletek egyike lenne. A másik mozdulata miatt ösztönösen ráteszi jobb kezét a kardja markolatára, miközben egy oldalpillantással Jozefet is ellenőrzi, hogy vajon mit tesz.
- Szóval lelkész... Ne csináljon semmi őrültséget, akkor talán életben marad. Hans Maurer, maga írt az Egyháznak? Miért tette, ha a Délieket szolgálja? - szegezi a kérdést a fiatal lelkésznek a veterán.
- Én hallgatnék rá a helyedben. - próbál a fiú lelkére beszélni a novícius - Inkább mentsd, ami menthető.
Hans láthatóan gondolkodóba esik egy pillanatra, majd maga mellé ejti a kezeit és sóhajt egy mélyet.
- Nem, én nem küldtem levelet az Egyháznak. Miért tettem volna? A protestantizmusban hiszek, és ez egy olyan templom is. Mit akarnak? - hangja remek, hiába próbál fölényeskedni.
Sebastian is megnyugszik egy kicsit. Ugyan ki nem állhatja a szektásokat, azért nem akra Isten, igaz meggyalázott, házában megölni a lelkészt.
- Levelet kaptunk, hogy valami borzalom fenyegetheti a falut, a déliek pedig nem hajlandóak segíteni. Mivel a mi Egyházunk nem hanyagolja el a követőit, ide küldtek minket. Tud erről a veszélyről mondani nekünk valamit?
- Nem valami szép a hely, de nem átok semmi különöset. - kezd el közben Jozef a padok közt járkálni, míg Hans háta mögé nem kerül.
- Köszönöm a kritikát... - sértődik meg a lelkész, Sebastiannak meg kell állnia, hogy ne tegyen megjegyzéseket erre a fiúnak - Én nem tudnék nagyon veszélyről beszélni. Mostanában gyakrabban járnak ki a vadak az erdőből, de itt mindig előfordultak ilyen esetek. Engem jobban aggaszt a tény, hogy valaki levelet küldött az Egyháznak. Nem sokan tudnak errefelé írni-olvasni.
- Maga csak ne aggódjon ezen lelkész. -mordul meg hallható elégedetlenséggel a keresztes - Kik azok, aki tudnak írni és küldhettek levelet? Ajánlom ne titkoljon el semmit, a saját érdekében.
- Hát, csak az előkelőség írnoka, aki egyben a község tanítója is, meg... Ó.
-Hmm... - simítja végig a szakállát Sebastian. - Szóval a tanító. Köszönjük lelkész, értékeljük a közreműködését. De ugye megértheti, hogy nem engedhetjük magát el? Félő, hogy azonnal szólna a szektája többi tagjának, ami nem lenne előnyös senkinek. -biccent Jozef felé, aki remélhetőleg értette a célzást.
- És még ki? Ki tud még az írnokon kívül levelet fogalmazni és van lehetősége elküldeni? - inti várakozásra a lovagot a self.
Hans rémülve fordul a papnövendék felé, nyilván kezdi teljesen megérteni milyen kellemetlen szituációba is keveredett.
- Stolzt atya, a volt pap. A helyiek nagyon kedvelték az öreget, ezért a faluban maradhatott. Szegény tévedésben élő lélek...
Hálád ad az Úrnak, hogy egy igazi pap is van még a faluban, ez sokat fog könnyíteni a helyzetükön.
Miközben Hans beszél tesz egy-két lépést a fiú felé, majd ütésre emeli a páncélkesztyűbe bújtatott kezét. Egy jól irányzott ütéssel megpróbálja leütni a fiút, nem bántani akarja, csak szeretné ha eszméletét veszíteni a szektás. Szerencsére egyből sikerül, így nem kell több fájdalmat vagy sérülést okoznia. A fiú el is dől, az esést viszont reccsenés kíséri. Lehet eltört egy csontja, miközben elesett, bár az igen gyenge alkatra utalna, ha ez így volna.
- Érdekes, hogy itt maradt az atya, vajon, hogy bírta ki? - guggol le a fiú mellé Jozef - Valahová el kéne dugni, lehet a falusiak nem örülnének neki, hogy bántottuk és mi csak ketten vagyunk.
- Megkötözzük és elrejtjük valahol. De előbb kutasd át, hátha van nála valami hasznos. Utána megkeressük az atyát. Addig figyelek, nehogy valaki megzavarjon. - indul el az ajtó felé Sebastian.
- A gyóntatófülkében talán nem keresné senki egy darabig. - húzza a nevezett helyhez Jozef a Hanst, majd csatlakozik Sebastianhoz.
-Remek. Akkor úgy érzem itt az ideje megkeresni az atyát. Hátha ő tud valami érdemlegeset is mondani. - indul el kifele a templomból.
- Azért megkérdezhettük volna Hans-t, hogy hol találjuk, mielőtt leütöd testvér, egyszerűbb lett volna. - pusmog az orra alatt a novícius.
Szerencsére az emberek kedvesen viszonyulnak a pároshoz, így hamar megkapják az útbaigazítást Stoltz atya háza felé.
Hamar megtalálják az öreget, aki nyugodtan pipázgatva ül a háza előtt. Az ajtajára oda van erősítve egy fakereszt. Ennél jobb dolgot nem is nagyon láthatott volna Sebastian azok után, hogy a lelkésszel találkoztak. Odalép az atya elé, és leveszi sisakját, amit a bal hóna alá fog ezután.
- Stoltz atya? Maga írt az egyetlen és igaz Egyháznak segélykérő levelet?
- Dicsértessék atyám! - köszön Jozef is.
- Végre! Az igaz hívők, az ég emberei megérkeztek! - örül meg az öreg, és lassan, nehézkesen feltápászkodik a székéből. - Én írtam azt a levelet... fiam? - kérdezi elgondolkodva, hiszen ránézésre is Sebastian mindig az idősebbik. - Borzalmas állapotok uralkodnak itt...
- Dicsértessek a Jézus Krisztus! - üdvözli elmosolyodva Sebastian is az öreg férfit.
Ugyan idős az Atya, nem nagyon tűnik sokkal korosabbnak az Ordo lovagjánál. Bár ez nem meglepő. Veronián az emberek között sose volt túl magas a várható élettartam, hacsak nem valamilyen mágia művelőire gondol az ember.
- Elárulná nekünk Atyám, hogy mi történik itt? Azért küldött minket az Egyház, hogy segítsünk.
- Igen, segíteni jöttünk és nem láttunk a templomban semmi furcsát. Milyen szörnyűséggel kéne szembenéznünk és megvédeni a falut. - teszi fel Jozef egy kamasz minden komolyságával a kérdést, ha nem a feladattal lenne elfoglalva, talán ez a próbálkozás jókedvre derítené Sebet, még akkor így is, hogy sötét tünde a fiú.
- A falu hű lakossága lassan kezdi átadni magát a protestáns hitnek, és egyre kevésbé hallgatnak az én szavaimra. A vadállatok is biztos azért merészkedtek ki ennyire, mert elhagyott minket Isten oltalmazó keze. Az egyetlen jó dolog ami mostanában történt, hogy az a ördög ló eltűnt innen.
-Ló Atyám? Milyen lóról van szó?
- Az ideköltözött protestáns úrnak sok lova van, és a kedvence, az a fehér kanca, bevetette magát az erdőbe. Az a ló gonosz teremtés, biztos vagyok benne. Egyik hű követőm meg merne rá esküdni, hogy látta az urat hálni vele. A sátán követe, biztos vagyok benne. Éjszakánként lehetett hallani földön túli nyerítéseit. A közelében még azt a furcsa érzést is tapasztaltam, amit a démon fajzatok közelében szokás.
-Hmmm... Fura. Ezek szerint jobb lenne ha annak a lónak örökre nyoma vészne. Atyám biztos benne, hogy van démoni kisugárzása az állatnak? - szegezi Sebastian az egyik legfontosabb kérdést a papnak, mert ha tényleg van, akkor meg kell ölni az állatot.
- És az uraság? Csak úgy lemondott a .......lováról? Ha az állat sötét mágiával bír és a hatalmában tartotta, miért ment el? - kotyog közbe Jozef.
Őszintén... sosem találkoztam démonnal, így biztosra nem mehetek. De nagyon különös volt, olyan... égető. Kellemetlen. - majd Jozef felé fordul - Dehogy mondott! Sok pénzt ígért a megtalálójának, csak nincs senki a faluban, aki szívesen utána menne. Veszély rejtőzik a fák között...
Sebastian komoran fordul a társa felé. Nem tetszik neki az ügy, ez így sokkal rosszabbnak tűnik, mint amire számított, bár a levél kétségbeesettsége után nem kellett volna meglepődnie.
- Akkor nekünk kell majd megtalálnunk az állatot. És ha tényleg veszélyes, egyszer és mindenkorra el kell pusztítani.
- Igen! Igen! - bólogat a fiú - Egy fehér lovat az erdőben megtalálni nem hiszem, hogy nehéz lesz. Mikor tűnt el, atyám? - néz a papra.
- Áldja az Úr bátor harcosait! - rakja a kezét imára, de éppen csak egy pillanatra. - Lehet, hogy már lassan egy hete, ha jól hallottam. Igazából a falu favágója látta utoljára merre ment, és elvileg a méltóságos úr őt is bérelte fel hogy vezesse az embereit. Istenfélő ember az, meg az erdőé is. Magától már nem megy be a fák közé.
-Köszönjük Atyám az útbaigazítást. Megígérem mindent megteszünk, hogy visszavezessük az igaz hitre ezt a falut. Merre találjuk a favágót?
- A portája arra található, északnak. Általában a fát hasogatva lehet megtalálni. Elég morgós alak, de az Úr embereivel biztos tiszteletteljesen fog viselkedni.
- Köszönjük, atyám! Megtisztítjuk a környéket és ismét átveheti a templomát. - vigyorog szélesen Jozef - Hozzam a lovakat testvér? - néz Sebastien-re.
- Köszönjük Atyám! Mi akkor indulunk is szerintem - fordul oda Jozefhez - Igen. Jobb lesz sietnünk, mielőtt más találná meg a lovat.
- Köszönöm az egész község nevében! - köszön el tőletek, és mint aki jól végezte a dolgát, visszaül a helyére, és vidáman újra elkezd pöfékelni.
A favágó házát hamar megtalálják, nem nehéz, hisz annyi nyers fa áll a ház közelében, ami máshol sehol. Amint odaérnek, Jozef azonnal magához is ragadja a kezdeményezést.
- Jó napot! Az atya azt mondta, hogy maga látta utoljára az uraság fehér lovát. Hol és merre látta?
- 'napot. Tessék nézni, kölyök. Jópénzért megkértek arra, hogy majd vezessek be a ló után embereket. Nem szeretek dolgokat kétszer megcsinálni vagy elmondani. Ha érdekli a ló, akkor vár addig, amíg nem indulunk. Érthető? - válaszol a férfi
- Kölyök? - fortyan fel a fiatal. - Jozef novícius vagyok a Fővárosból és ez itt Sebastien lovag Ordo Malleus rendből. Nekünk nem kell kíséret és mivel azt hallottuk jó keresztény, talán kivételt tehetne a kedvünkért.
A favágó felemeli fáradt tekintetét.
- Mind ezt mondják. Nem fog a szent vérük az én kezemen száradni. Tessék várni. De nem akarok nagyon kellemetlen alaknak tűnik... isznak? Bort?
Jozef Sebastianra pillant megerősítésért. A keresztes csak biccent a fejével, azt, hogy ez mit jelent, már a tündének kell kitalálnia. Látszik, hogy az öreget sokkal jobban foglalkoztatja a közelükben lévő erdő. Mintha bármelyik pillanatban kivágtathatna a fák közül a fehér, démoni kanca.
- Bort...... inkább vizet kérek és nem kell minket félteni! Vagy úgy nézünk ki, mint akit igen? Hagy döntsük el mi, hogy mit teszünk.
- A hullák oda vonzzák az állatokat. Várjanak, nem veszthetnek semmit. Nem mintha visszatarthatnám önöket, de nélkülem örökké kereshetik, tudják. - feltápászkodik a helyéről - A víz elég szennyezett errefelé. Hígíthatom borral?
- Hááát, nem akarok beteg lenni, hígítsa. - egyezik bele. - Meddig kell várni?
- Amíg nem dönt úgy a méltóság, hogy elég embert szedett össze. Ne aggódjanak, nem maguk az elsők. Legrosszabb esetben elindulunk holnap reggel. - indul el a portája felé összerakni az italt.
- Ha semmiképp nem osztja meg velünk a tudását, akkor valahol meg kell aludnunk. - kedvtelenedik el Jozef.
- Menjünk vissza az Atyához. Csak nem tagadja meg a szállást két hittársától. - mondja Sebastian, majd biccent a favágónak is megindul a pap háza felé.

A nap nem sokkal hagyta el delelőjét, amikor Lars megpillantja a település legmagasabb épületének csúcsát. Több napi vándorútja a tikkasztó napon lassan a végéhez közeledik. Szervezete nem igazán van hozzászokva a nap tűző sugaraihoz, hiába szolgál már évek óta, egy, az erdő határán fekvő faluban. Valahogy mindig is jobban bírta az erdő sötétebb, páradúsabb levegőjét, mint a perzselő napot. Ahogy a falu felé közeledik, kezdenek kirajzolódni az ott élők is, láthatóan a mérete ellenére, igencsak nyüzsgő kis településről van szó. Amint közelebb ér, láthatóvá válik, hogy a nyüzsgő tömeg, nem a mindennapi dolgát végzi, inkább csak az egyik hatalmas épületre korlátozódik a tömeg, mintha egy méhkast füstöltek volna ki, és lakói a házuk körül cikáznának. A felfordulás közepette senki nem foglalkozott a jövevénnyel, így hát kellő távolságból figyelte az eseményeket.
- Valaki megtámadta a papot! - adja át dühösen az információt az egyik helybéli lakos a másiknak. A templomba az emberek hol beáramlanak hol ki, a tömeg láthatólag nem tudja mit kezdjen a dühével.
- Ki lehetett? - kérdezik egymástól hangosan.
- Valamelyik katolikus kutya!
- Valamelyik kalandor biztos! Rengetegen jönnek az úr elveszett lova miatt. Az egyiküknek kellett lennie!
- Kifogás! Biztos te voltál, Müller! - löki meg az egyik paraszt a másikat.
- Fogd be, Pisch! Áruló vagy, hagytad magad a hitetleneket támogatni! - Dördül el az első pofon. Tömegverekedés bontakozik ki az egészből.
A néppel nem foglalkozva, hiszen nem ezért küldték ide, szépen csendben megkerüli őket, és elindul a gróf házának keresésére. Szerencséjére néhány perc után elé tárul nagyobb, cicomásabb épület, ami előtt egy őr strázsál.
A kapuhoz közelítve az őr meg is állítja.
- Ki vagy és mi dolgod erre? - Mordul rá az érkezőre. Ellenséges tekintette, rövid, vörös haja, enyhén borostás arca jelzi, hogy egy ideje nem pihenhette ki magát rendesen. Hegyesedő fülei pedig elf származásra utalnak.
- Üdvözletem! - Köszön tiszteletteljesen az ajtónállónak. - A Nebelwaldi határőrség küldött. Hallottak az átszökött lóról. Engem azért küldtek, hogy segítsek megoldani a problémát, anélkül, hogy nagyobb bonyodalom alakuljon ki a határőrségünkkel. Ezért ha megengedné, szeretnék beszélni a ház urával.
- Áhh, még egy keselyű... erre tessék. - Mutat szarkasztikusan utat. A villa ajtaja nehezen akar kinyílni, rendesen nekifeszül, míg végül az ajtó, halk nyikorgással feltárul. A berendezésen látszik, hoyg a ház tulaja nem sajnálta rá a pénzt. ezüst gyertyatartók, hatalmas festmények, és egyéb szépen kiállított tárgyak kísérték útjukat. A katona egy emeleti szobához kísér, majd megszólal.
- A nagyurat itt találod.
- Köszönöm. - Biccent a katonának, majd bekopog az ajtón.
- Csak tessék!- Hallatszik, egy öreg, kissé rekedtes hang az ajtó túloldaláról. A szobába lépve, egy kissé szűk, enyhén megvilágított terem tárul fel, melynek falain könyvespolcok sorakoznak, teletömve könyvekkel, az ajtóval szemben, pedig az apró ablak előtt, egy hatalmas íróasztal terpeszt.
- Jó napot uram! - köszönti a ház urát. - Larsdall Crescent vagyok. A Nebelwaldi határőrség küldött, hogy segítsen önnek, a lovával kapcsolatban. Nem szeretnék, ha bármiféle konfliktus alakulna ki. itt a megbízólevelem. - Nyújt át egy sárgás, lepecsételt pergament.
Átveszi a pergament, és feltöri a pecsétet, majd átfutja a szemével, közben aprókat bólint.
- Értem, értem... nos, majd továbbítsa a feletteseinek, hogy hálás vagyok Mistwood támogatásáért. Nos, mindenképp tud segíteni. Még várunk pár embert, de egy egész csoportot tervezünk hamarosan indítani az erdőbe. Feltételezem, Ön járatos a... sötét fák között, ugye?
- Igen uram. Ha szabad megtudnom, hány főből fog állni a kutatócsapat?
- Jelenleg egy jelentkezővel beszéltem, de már a faluban van még kettő, ami veled együtt négy, plusz a felkért vezető. Nem tudom még mennyien érkeznek, de nem tervezünk holnap reggelnél tovább várni. Egyéb kérdés, katona?
- Nincs uram. - Válaszolja tisztelettudóan. - Vagyis, csak egy valami. Hol tudnék megszállni az éjszaka?
- Beszéljen az őrrel. Csak egy van, nem fogja eltéveszteni. Ha nem akarná odaadni az őr szállóban lévő priccset csak irányítsa felém, megbeszélem vele.
- Köszönöm uram, de nem szeretném elvenni egy keményen dolgozó embertől, a hálóhelyét. Nincs esetleg egy fogadó a környéken?
- Nem venné el, van egy szabad. Csak némileg ragaszkodik hozzá... az őrtársáét és testvéré volt, aki nemrégiben ragadott el az Úr közölünk. Mostanában a vadállatok egyre gyakrabban jönnek elő a fák közül. Egyébként, van fogadónk is, de nem rendelkezik kiadó szobákkal. Egy egyszerű ivó. Maximum egy padlásteret tudna szerezni ott magának.
- Ebben az esetben elfogadom a szállást éjszakára. Engedelmével távoznék. - Majd megfordul és kimegy a szobából. A főbejárathoz visszatérve, meg is találja az őrt.
- Üdvözlöm. - köszönti ismét a strázsáló őrt. - Sok a gondja a falusiakkal? - próbál egy kicsit barátságos lenni vele.
- Napot. - Néz kicsit furán. - Nem sok, én csak a villa 6
- Értem. Akkor gondolom nem igazán zajlik erre felé az élet. Az úr megengedte, hogy az éjszakát az egyik priccsen töltsem. Estefelé lenne kedve legurítani velem néhány pohárkával egy jó kis Sötét tünde párlatot? Hoztam magammal egy flaskányit.
Felemeli a kezét és az arca megnyúlik, mint aki ellenkezni akarna, de végül mindkettő visszaáll az eredeti állapotába.
- Persze... egy ital, az jól esne...
- Ezt megbeszéltük, akkor este legurítunk párat. Addig is szeretném lemosni magamról egy kicsit az út porát, merre tudnám ezt megtenni?
- Az Úrnak van egy nagy dézsája, amiben esténként fürdeni szokott. A parasztok nagy része alig fürdik, ahogy én is. Vödörből szoktunk magunkra önteni és van szappanunk. A szappanfőzőnk érti a dolgát. Régen lejártak a tóhoz, de azóta azt már be nőtte az erdő. Ha gondolod kérd el az úrét, vagy hozok pár vödröt. Remélem hozzászoktál a hideg zuhanyhoz. - mosolyodik el fanyarul.
- A vödör és a szappan megteszi. Mint láthatod nem vagyok én egy úri ficsúr, hogy dézsában, meg illatos vízben fürödjek.
- Helyes. - megy el, és hoz mindkettőből. - Van egy kút a villa mögött. Gondolom nem akarod hogy elkísérjelek... - nyújtja át az eszközöket.
- Köszönöm, megtalálom. - A szappant beledobja az egyik vödörbe, felveszi azt, és elindul megkeresni a kutat. Miután rábukkant, felhúz egy vödör vizet, lehámozza magáról a páncélját, és nekiáll lemosni magáról az út porát, és az izzadtságot.
Esteledve nekiáll megkeresni az őrt, nincs nehéz dolga, mert még mindig a bejárat mellett áll.
- Helló! Lassan zárod a kapukat? - Kérdi, miközben meglóbálja az apró flaskát. Tényleg nem nagy, úgy egy tenyérnyi lehet, de pár pohárkával belefér egy erősebb italból.
- Estét. Én vagyok az egyedüli aki figyel, ezért nem szívesen hagyom itt a kaput... tegnap este is ilyen tájban találtam valakit erre lófrálni. De... - mered el az üvegen - ... kétszer ilyen ritka véletlen úgy sem fog megtörténni, igaz-e?
- Nem hiszem. Meg hát, az úr sem várhatja el, hogy pihenés nélkül itt állj napokig. Aludni azért te is szoktál nem?
- Persze... csak próbálom elterelni a figyelmemet az öcsémről. Akkor, iszunk? - indul el befele, eldöntve hogy vége a munkaidőnek. Egy kulcscsomó ódon hangja az, ami zajt ver, miközben őr bezárja a kaput. Elindul a kaszárnya felé, már ha azt az egy szobát lehet annak nevezni. - Milyen a határőrségnél... várj, még be sem mutatkoztunk. Ruffusnak hívnak.
- Arra nincs is jobb, mint egy kis ital. - válaszol, miközben az őr bezárja a kaput. - Larsdallnak hívnak. Vannak unalmas, és izgalmasabb részei. Ez a megbízás az utóbbiba tartozik, a falusi szolgálat, az unalmasabb fajta.
- Mit gondolsz, mit fogtok találni ott, kint az erdőben? - kérdezi út közben, de lassan oda is értek ahova mentek.
- Remélem csak egy lovat. Több minden is él ott, ami ló méretű... - keres magának egy széket és leül rá - ... de őket elkerülném. - kipattintja a flaskából a dugót, megvárja, míg Reffus is leül. - Akkor hát, az öcsédre. Legyen jobb dolga ott ahol most van, mint e földön. - megemeli, majd meghúzza az üveget, és átnyújtja az őrnek.
- Tudom. Láttál párat azokból, amik előjöttek. - átveszi az üveget. - A lelke nyugodjon békében! - húzza meg az üveget, majd visszaadja. - Ezen a lovon felül is, valami disznóság van a dolgok mögött. Furcsán megváltozott ez a csöndes kis falu.
- Pedig azt hittem, hogy a tömegverekedés erre mindennapos. - jegyzi meg, egy kis éllel, majd ismét meghúzza a flaskát. - Ha valami munkálódik a háttérben, az előbb utóbb úgyis kiderül. És általában előbb, mint utóbb. - Visszanyújtja az italt.
- Remélem is. Örülnék már a békének. Ezek a parasztok esküszöm paranoiásabbak nálam is. - elveszi az italt és meghúzza, majd meglögyböli. Egy adagnyi még van benne, és átnyújtja. - Például az öreg, volt pap azt terjeszti, hogy azt a lovat az ördög szállta meg vagy mifene. Láttam pár keresztes vitézt ma reggel. Remélem nem beszélte tele a fejüket...
- Gondolom ők is velünk fognak jönni a ló után, majd szemmel tartom őket. - Kiissza a flaska végét, majd visszatömi a dugót és elteszi. - De valaki jól ellátta a pap baját is. Lehet, hogy a keresztesek űzték ki belőle az ördögöt. - neveti l magát.
- Hát, remélem hogy nem. Elég gond itt a vallás vita, nem kell hogy még tovább is fokozzák azt.
- Hát, majdcsak kiderül mi történt. Most viszont már jó lenne aludni is egy kicsit. - ásít egy nagyot. - Melyiken alhatok? - Néz az ágyak felé.
- Azon. - mutat a szoba másik végén lévőre. Elsétál a kis asztalon álló gyertyához, és elfojtja a táncoló lángot. - Jó éjt.
- Neked is. - odasétál az ágyhoz, nem igazán zavarja, hogy páncélban kell aludnia, hozzá szokott már, bár ágyban még nem próbálta. Mindenesetre a kardját azért lecsatolja az oldaláról, majd az ágytámlához támasztja, hogy kéznél legyen, majd lefekszik, és elalszik.

Nagyszerű írások születtek, tetszett mind! És alig késve hirdetem meg a következő kört, amit a következő két hétben kéne egy egy nagy közös megbeszélésen megoldanunk.
Avis, téged egyelőre úgy veszünk hogy elkéstél, de még csatlakozhatsz a játékhoz, csak írj rám nyugodtan és lejátsszuk. ()
Hamarosan összerakom Skypeon a konferenciát, beszéljünk majd meg egy konkrét időpontot hozzá.

Reggel összevissza kerestem Sebastien testvért, de sehol nem leltem és az öreg pap sem tudott róla, ami nagyon furcsa volt és nem gondolhattam másra, mint, hogy itt súlyosabb dolgok vannak, mint számítottunk. De erre csak akkor deríthettem fényt és szándékomban állt, ha elmegyek a favágóval, így hát elsiettem a találkozóhelyre, ahol már várakozott valaki. Biccentettem neki.
- Üdv, Jozef novicius vagyok.
- Üdvözletem, Rionnak hívnak – szólalt meg egy női hang a kapucnia mögül.
- Mindenki kész? Várjunk, nem négy emberről volt szó? Igazából, mindegy is. Utánam. - jelenti ki a favágó, és vág neki az erdőnek.
Ahogy haladunk a fák között, gyökérről gyökérre és bokorról bokorra egyre sűrűbb, sötétebb és vészjóslóbb lesz a környezet. A madárcsicsergést felváltja a vonyítások és reccsenések zaja.
Fél szemmel a másik sötét tündét figyelem, ahogy olyan könnyedén halad a vezetőnk után és utánozni próbálom. A harmadik társunkról, azon kívül, hogy nő a hangjából ítélve, nem sokat látni.
Egyelőre nem szólok hozzájuk, mivel még a bemutatkozásom sem viszonozta senki, úgy látszik nem túl barátságos népség.
Inkább a favágóhoz intézem a szavaimat.
- Milyen messze megyünk?
- Aaah, talán az erdő közepéig! Vagy az is meglehet, hogy másik ösvényre térünk át! Legalábbis én ebben reménykedem –
Továbbra is csak a lány válaszolgatott egyelőre nekem.
Láthatóan az élen gyalogló férfi meglepődik, kis szünet után válaszol azonban.
- Még egy darabig. - mondta tömören, majd érdeklődő szemmel kezdte nézegetni az optimistát.
- Jól látom, hogy szárnyaid vannak, ugye?
Nincs túl sok tapasztalatom még démonokkal, hiszen eddig a Katedrális óvó méhében voltam leginkább, de most már értem a szokatlan érzést, ami eltöltött a lány közelében.
Elbizonytalanodom, hogy mit kéne csinálnom, hiszen nem ártott nekem, de azért a bibliámra teszem a kezem a köpeny alatt.
A favágó elég tömören válaszol és most a másik tünde is megszólal.
- Ne akarj túlságosan bemerészkedni, nem kislányoknak való hely az.
- Értem. – bólintottam, mint aki tényleg érti. - Bár szerintem lehet nekünk sem való lesz, én nem kiabálnám el. - pillantottam a magabiztos társra.
- Igen, de amikor csak lehetséges, inkább sétálok én is – ismeri el a lány, akinek a hangja kedves. - Ami meg a bemerészkedést illeti, én igazából nem bántam volna. Szeretek ugyanis új helyeket felfedezni. – teszi még hozzá és most már az arcát is látva, észlelhető, hogy mosolyog.
- Hmm, hát jól van. - hagyta annyiban a dolgot vezetőnk. - Lassan el kéne érnünk a Démonszájat... - próbált témát váltani. Látszott rajta, hogy a magára erőltetett nyugalom ellenére gyakran rángatta a fejét a hangokra oda-vissza, és hogy a keze meg-meg remeg. Az oldalára kötött apró baltát sokat simogatja.
- A népem, legalábbis, akik itt élünk – észreveszem, hogy szavai közepette rám néz,- tisztában van vele, hogy az erdő senki számára nem biztonságos. Mégis itt élünk, és általában tovább, mint a kívülállók.
Mivel minden érzékem élesre ki van hegyezve, ezért persze, hogy én is észreveszem a vezetőnk ideges mozdulatait, így még jobban fülelek.
Nem lep meg, hogy a tünde olyant magabiztosan beszél és bár kissé bánt a dolog, de tudom, hogy igaza van. Ő itthon van, de én sem akarok szégyent vallani.
A démonlány mosolyára inkább előre nézek, mert épp elég, hogy itt van, nevelő apán már biztos végzett volna vele, én meg nem csinálok semmit.
Ám most feladatom van és Sebastien sincs itt, hogy segítsen.
- Mindenki másban jó. - vonom meg a vállam. - Még nem tudjuk mi vár ránk.
Mindenki elcsendesedve baktatott tovább, talán pont az előttünk lévő ismeretlenen mélázva.
Aztán a favágó széthúzz pár alacsony ágat, láthatóvá válik egy barlang a távolban.
- Ott is van. Az Ördögszáj.
Rászolgált a nevére, hiszen a bejárata nagy csipkéi hatalmas, fogra emlékeztető képződményeket alkottak, amit már messziről is jól ki lehetett venni.
- Arra kellett mennie.
- Honnan veszi, hogy erre ment a ló? A legtöbb állat valószínűleg messziről elkerüli ezt a helyet. – kérdezi a vadász, látható gyanakvással.
- Miért jöttünk ide? Biztos, hogy erre jött a ló? – kontráztam rá én is és néztem előre, ahová a favágó mutatott és erővel kellett rávenni magam, hogy ne borzongjak meg. Volt valami a levegőben és igazat kellett adnom a másik tündének. Bár nem volt velem Tintapaca, de biztos magától nem jött volna ide.
- Nem kéne körbe néznünk alaposabban? – hallatszik egy halk sóhaj a démonlány felől. - Talán találnánk nyomokat, amik biztosabb választ adnának.
A favágó nem válaszol rögtön.
- A nyomok erre vezetnek. – mondja végül röviden és hűvősen.
Ez a hely pont megfelelne annak, amit az öreg pap is mesélt, hogy az a ló, nem valósi ló, hanem valami gonosz lény.
Minden idegszálammal a barlang felé figyelek, aztán le a földre, hogy vajon látom-e a paripa nyomait, de persze kénytelen vagyok a favágó szavának hinni, mert nem látok semmit.
Aztán halk nevetgélés hangját fújja felénk a szél, valahonnan nagyon messziről.
Úgy kapom fel a fejem, mint a vad, aki szagot kapott.
- Ez mi volt? Ti is hallottátok? És.........bemegyünk oda? - intek a fejemmel a barlang felé, mert ez a toporgás nem az én világom.
Közben már egyre kevésbé foglalkozom a démonlánnyal, jobbnak láttam elnapolni a problémát.
- Hallottam, de még mennyire! – megint csak a lány válaszol. - De nem igazán félek... sőt, inkább arra várok, hogy bemenjünk végre! Bármi jobb, mint itt ácsorogni egy helyben! – teszi karba a kezét, mint egy szavait bizonyítja.
- Persze. Át kell vágnunk rajta. A másik oldalán... ott kell lennie. - válaszolja vezetőnk és szeme rajtunk ugrál, látszik hogy feszült. - Ellenvetés?
Látszólag nem foglalkozik a hangokkal.
A kacarászás most jóval közelebbről jött, talán csak pár fával arrébb. Leginkább kislányok nevetésére emlékeztet.
- Nem tudok a közelben tünde településről. Szoktak erre járni a falutokból mások is? – fülel a másik tünde is.
Mindenki olyan természetellenesen nyugodtnak tűnik. A vérem a fülemben dobol, ahogy a szívem egyre jobban kalapál, de nem a félelem miatt, hanem mert egyre jobban elkap a harc hév. Ez az amit le kéne vetkőznöm tanítóim és atyám szerint, de most nincs itt senki, aki a fejemre olvassa.
Nem is a meggondoltság tart vissza, hogy a vezetőnk szavának hallatán előre menjek, hanem a most közelebbről hallatszódó kacarászás.
- Igen, ezt azt hiszem már mindenki hallja. - mondom halkan levonva a következtetést és az egyik fa mögé húzódva próbálok kilesne, mi lehet ez.
- Részemről nincs – mondja Rion feszülten a favágó kérdésére reagálva. - Lehet, hogy nem fogsz tudni így elhúzódni mindig – láttam felém villanni a tekintetét.
- Nem, egyáltalán senki se. Amióta veszélyesebb lett az erdő a vadállatok miatt, senki se jön ide. Már én se nagyon járok el egyedül. – rázza meg a fejét a favágó, miközben erősen figyel előre.
A nevetés aztán közvetlenül a közelünkben hangzik fel, a hátam mögött, Riontól balra, és Lance fölött.
- Erdőim vannak fák nélkül, tengereim vizek nélkül, városaim emberek nélkül. Mi vagyok? - kérdezi több, gyöngyöző hang kórusa.
- Miiii? - nézek a démonlányra meglepetten, még a közeledő hangokról is elfelejtkezve egy pillanatra. - Eszemben sincs "elhúzódni", csak meg akartam nézni mik ezek a hangok, de.....
Már nem kell nézelődni mert a nyakunkban vannak.
Persze leesik a találós kérdés és önkéntelen is a megoldáson kezdek töprengeni, azonban a tünde vadász inkább a pengéjében bízik.
- Mutasd magad! – kezdi el csapkodni kardjával a fa ágait.
- Nee! - kiáltok fel. - Talán inkább válaszolni kéne.
Ettől függetlenül felkészülök, ha védekeznem kell.
- Itt vagyok! - jelenik meg, leszállva a lyukon keresztül, amit Lars vágott a fa lombozatán, egy apró, hüvelyknyi kis lény, bőrszárnyakkal. Füle enyhén hegyes. Nagyjából tőlünk egyforma távolságban, középen lebeg.
- Mi a válaszotok? - kérdi.
- Egy pixie! - kiált fel a vezetőnk, majd elkáromkodja magát és leoldozza kis baltáját az oldaláról.
- Megbeszélhetjük egymás közt, vagy mindenki egyesével válaszolhat valamit? – kérdezi láthatóan elég feszülten fajtársam, szinte azonnal reagálva a kis lény szavaira.
Egy tündér!
Kissé előrébb lépek, hogy jól lássam, mert még sosem volt hozzájuk szerencsém, vagy szerencsétlenségem? Sok dolgot olvastam és hallottam róluk, de abban minden beszámoló egyetértett, hogy szeretnek szórakozni az utazók rovására, ami elsülhet jól, ha megkedvelik az embert és rosszul is.
- Úgy gondolom egy választ szeretne, és nem hiszem, hogy ne beszélhetnénk meg. - szólalok meg a szemem a lényen tartva. - De még fogalmam sincs, mi lehet. - töprengtem ráncba szaladt homlokkal.
- Erdő fák nélkül... talán a virágokra célzott, amiknél nem lehet nagyobb -  hallatta hangját az eleddig gondolataiba mélyedt démonlány. - A többit talán ki tudjátok találni, ebből kiindulva. – néz körbe rajtunk. - De különben úgy hiszem, hogy valamelyikünk már elmondta a választ.
Győzedelmesen elmosolyodik az apró tündér.
- Kedvesek leszünk veletek, utazók. Nem kapunk minden hibára, mintha válasz lenne, és meg is beszélhetitek. Csak egyszer válaszolhattok. Ha nem akartok válaszolni, azt úgy vesszük, mintha rosszul feleltetek volna.
- Nyavajás kis ördög! - dörmögi a favágó, fejét össze-vissza kapkodva. - Hol vannak a társaid? Felelj, de azonnal! - megrázza fegyverét nyomatékosítás képen.
- Nyugodjon le, jobb nem n, nem tudhatjuk mire lehet képes. – fogja meg a favágó kezét Lars. - Nem hiszem, hogy arra lett volna kíváncsi, hogy találjuk ki milyen lény. Hallhatnánk újra a kérdést? – fordul a
- Erdőim vannak fák nélkül, tengereim vizek nélkül, városaim emberek nélkül. Mi vagyok? - kántáltam a rigmust, mert én már az elején ezt figyeltem, így talán hamarabb jövünk rá a megoldásra. Ha kitaláljuk, talán a tündér segít nekünk.
- Az erdő fák nélkül lehetne virág, de a többi? - ingatom a fejem és a démonlányra nézek, mert ha jó a tippem, akkor egy tudásdémon van itt velünk.
- Hát akkor mire? Van más ötleted? - kérdezte a lány.
Megráztam a fejem, mire folytatta.
- Abból kiindulva, hogy nem csak én vetem már fel ezt... úgy hiszem, hogy a tenger a virágpor akar lenni, amit szétfúj a szél, és így beteríti a tájat.. Esetleg a belőle készülő méz. A város ember nélkül pedig kolóniára utalhat. Ebből pedig nem csaj a faj derülne ki, de logikusan szokásai is, hogy például mivel táplálkozik, hogyan él, ilyesmi. De persze mindez részemről ötlet, ha eszetekbe jutott más is, nyitott vagyok rá!
Közben eltűntette a kezében lévő fegyvert, szavak nélkül is jelezve, hogy részéről elmúlt a veszély.
- Egy választ várunk. - mondta kacagón a piciny lény.
- Engem ne nyugtasson feleslegesen, elf - rántotta vissza magának a kezét a favágó némi késéssel. - Nem veszélyesek ezek, legalábbis nem szemtől szembe. Hazug, gonosz lény az összes. Elrabolják éjszaka a gyerekeket. Embereket vezetnek a veszélybe. Egyszerűen az összesnek ki kéne tépkedni egyesével a szárnyait és odavetni a kutyáknak őket, hadd szórakozzanak.
- Ha nincs ötlete, akkor maradjon veszteg. – tromfolja le vezetőnket a vadász, aztán visszafordul felénk. - Szerintem az "elmúlás" akar lenni. Ha az erdő elmúlik, akkor csak a helye marad, fák nélkül, ha a tenger, akkor csak a meder víz nélkül, a városból pedig csak a házak, lakosok nélkül.
Akárhogyan törtem a fejem nem jutott más eszembe, így bár nem voltam meggyőzve, mert talán még sok minden más is lehetett volna a találós kérdés, megvontam a vállam. Vajon, ha nem találjuk el, akkor mi fog történni? Nem tudtam elképzelni, hogy bajunk eshetne ezektől.....
- Ha nem muszáj, ne hergeljük és különben is, hogy rabolnának el gyerekeket? Ezek csak felnagyított szóbeszédek szerintem. – nyugtatom a kedélyeket először, bár talán nem én vagyok az, akire hallgatnak majd. - Van más ötlet? - nézek az eddig nem nyilatkozó társunkra.
- Másrészt miért is kéne kitépni a szárnyukat? Ha ilyen természetű lénnyel van dolga, szerintem ez a lépés csak felesleges konfliktusokhoz vezetne. Úgyhogy az elftársaknak igaza van – állt mellénk harmadik társunk is.  - Ami azt illeti, helytálló, tömör gondolat. Szerintem lehetne ez a válasz. – erősítette meg Lars elgondolását ő is.
Látva, hogy mindenki által le lett szavazva, tüntetően elrakja fegyverét vezetőnk és elfordul tőlünk.
- Csináljatok ,amit akartok, de a helyetekben vigyáznék ezekkel az... izékkel.
Örülök, hogy vezetőnk kissé lenyugodott, bár azért csak ő volt ezen a helyen jártas, azonban reméltem a legjobbakat.
- Szóval, mi a végső válaszotok? - kérdezték a csilingelő hangok.
- Elmúlás. – mondja most már határozottan az elf vadász.
- Ahogy ő mondja. - bólintottam megerősítve a válaszát.
A démonlány csak szó nélkül bólintott.
Hangos kacagás hangzik, majd a pixie felreppen és nem adja több jelét annak, hogy itt lenne. Ha voltak társai, ők sem adják jelét annak.
- Nos... - válaszol a vezetőnk - ... ezek elmentek. Mehetünk tovább?
- Mehetünk. Amúgy, valaki hozott fáklyát? – a gyakorlatias társunk máris túl lépett a tündér eltűnésén, de én még szánok rá pár gondolatot.
Ez most jó vagy rossz? Kissé lefagyva állok ott, de végül is nem a tündérek miatt jöttünk, még ha most csalódtam is.
- Én nem. Erdőbe készültem, nem barlangba. - mondtam ismét visszatérve a feladatomhoz, de a hiányos felkészültségemmel, nem voltam egyedül.
- Eeee.... Én sem hoztam, hogy őszinte legyek! Csakugyan azért, mert nem számítottam volna arra, hogy az utam erre visz.
- Van nálam, ne aggódjanak. Csak átmegyünk a barlangon, nem fogunk sokat benne időzni... ha minden jól alakul. – vezetőnk legalább készült rá.
Elindul a barlang felé, átvágva az aljnövényzeten.
- Az Ördögszáj... - mondja enyhe félelemmel a hangjában. - Ne nézelődjenek a hölgy és az urak sokat...  a maguk érdekében. - gyújtja meg a fáklyát és belép a barlangba.
Továbbra sem szimpatikus ez az Ördögszáj, de bízom benn, hogy  tényleg hamar átmegyünk rajta. Igyekszem a többiekkel együtt maradni a fáklya fényében, de a kezembe szorítom a buzogány nyelét, hogy ha kell, hamar előtudjam kapni.
Az üreg hosszúkásan halad előre, mint egy alagút. Vízfolyást hallani a másik oldaláról, de semmi mást. Teljesen vak sötét van, a fáklya csak egy kis körben ad fényt, nem mutatva a barlang többi részét.
Néha-néha egy-egy, enyhén, kéken derengő gomba tűnik ki a sötétségből.
Bent a barlangban kitágult pupillákkal nézelődöm és nem nehéz észrevenni, hogy nem vagyunk egyedül. Kissé elakad a lélegzetem, ahogy látom a nyitott szemeket, meg a felvillanó agyarakat, mert ezek úgy néz ki nem mind alszanak, de inkább nem hívom fel a hangommal a figyelmüket, hanem, mikor látom a vadász kezét a kardjára kulcsolódni, valamint, hogy  a hátunk mögött mozgolódást hallok, csak még jobban szorítom a buzogányomat és igyekszem siettetni lépteimmel az előttem haladókat.
- Asszem' látom már a kijáratot. - mondja a favágó, és mennyire igaza is van: a fény betódul a barlang másik végében. Az állatok nem követnek minket, megállnak a sötétség peremén, de viszont elzárva a visszautat.
- Akkor hát itt vagyunk... a Ködgyöngy tó.
Előttünk a Nebelwald tipikus fái által közre fogott kis tisztás közepét valóban egy nagyobb víztömeg foglalja el, ami fölött a vastag ködtakaró lebeg. Egészen varázslatos a hely. Mindenütt állatok vannak, látok köderdei szürkeőzet, fekete, hosszúcsőrű madarakat. A tó előtt ott egy táncoló a ló: gyönyörű állat. Valószínűleg épp őt keressük.
- Üdvözöllek titeket kicsiny birodalmamban. – szólal meg, érett női hangon.
Hát mindenre számítottam csak erre nem, így kissé megkövülten állok ott, ahová kiléptem.
Eddig csak ostoba szóbeszédnek is tarthattam azt, hogy a báró egy lovat halmozott el szeretetével, de ez már távolról sem tűnt akkora őrültségnek.

A birtok kapujához közeledve, egy középkorú, megtermett emberre lesz figyelmes, vélhetőleg favágó lehet, látszik rajta a sok év munkája, és a magánál hordott fejsze is árulkodó kissé. Valószínűleg ő lesz a vezető, akit a nemes említett, így hát biccent neki köszönésképpen, majd nekitámaszkodik a falnak, és így várja a többiek megérkeztét.
Nem sokkal később, egy másik sötét tünde közeledett a kapu felé. Eléggé fiatal, nagyjából olyan idős lehet, mint amennyi ő volt, mikor a seregbe csatlakozott, valamint elég satnya. Biccent LArsnak, majd megszólal.
- Üdv, Jozef novicius vagyok.
Alig pár perc után megérkezik még egy ember, a fejébe húzott csukja miatt, elég nehéz megállapítani, hogy ki lehet, és milyen idős, de domborodó idomai miatt az biztos, hogy nő. Közelebb érve ő is bemutatkozik.
- Üdvözletem, Rionnak hívnak.
- Mindenki kész? Várjunk, nem négy emberről volt szó? Igazából, mindegy is. Utánam. - szól a favágó, majd megindul az erdő felé.
Az erdőhöz közeledve egyre jobban érzi magát, főleg, amikor már az ismerős terepen haladnak. Léptei könnyedek, és biztosak mint mindig, míg társai kissé nehezebben boldogultak.
- Milyen messze megyünk? - kérdi az ifjú tünde a vezetőtől.
- Aaah, talán az erdő közepéig! Vagy az is meglehet, hogy másik ösvényre térünk át! - vágja rá, még a favágó előtt. - Legalábbis én ebben reménykedem.
- Még egy darabig. - válaszolja tömören. - - Jól látom, hogy szárnyaid vannak, ugye? - kérdi a fiatal csuklyás lánytól.
Nem számított rá, hogy démonnal is össze fog futni a környéken. Felvonja a szemöldökét, nem igazán van oda a démonokért, de amíg nem csinál galibát, ő sem fog belekötni. Végül is nem lehet mindenkit beskatulyázni, de azért jobb lesz, egy kicsit jobban szemmel tartani.
- Ne akarj túlságosan bemerészkedni, nem kislányoknak való hely az.
- Értem. - bólint - Bár szerintem lehet nekünk sem való lesz, én nem kiabálnám el.
- Igen, de amikor csak lehetséges, inkább sétálok én is. - válaszolja a favágó kérdésére. - Ami meg a bemerészkedést illeti, én igazából nem bántam volna. Szeretek ugyanis új helyeket felfedezni.
- Hmm, hát jól van. - hagyta annyiban a dolgot a korosodó ember. - Lassan el kéne érnünk a Démonszájat... - próbál nyugodt maradni, de apró jelekből látszik, hogy azért igencsak ideges.
Lars érdeklődve figyeli a vezető idegességét. Ő még nem vett észre semmi rájuk leselkedő veszélyt, vagy vadállatot. Ha a favágó igen, akkor elbújhat szégyenében, hogy egy ember jobban kiigazodik az erdőben, mint ő maga, vagy csak a társaság nem tetszik neki, akit kísér.
- A népem, legalábbis, akik itt élünk - a másik sötét elfre tekint- tisztában van vele, hogy az erdő senki számára nem biztonságos. Mégis itt élünk, és általában tovább, mint a kívülállók.
- Mindenki másban jó. - vonom meg a az ifjonc. - Még nem tudjuk mi vár ránk.
Ahogy haladunk tovább, vezetőnk elhúz néhány alacsonyabb ágat, majd megszólal.
- Ott is van. Az Ördögszáj. - mutat egy barlangra, ami igencsak rászolgált a nevére, ugyanis a bejárat csipkézett széle, egy hatalmas fogakkal telerakott szájra emlékeztet. - Arra kellett mennie.
A környék már ránézésre sem tűnik valami bíztatónak, ezt csak tetézi valami furcsa érzés, ami egy kis nyugtalansággal tölti el az embereket.
- Honnan veszi, hogy erre ment a ló? A legtöbb állat valószínűleg messziről elkerüli ezt a helyet. - néz kérdőn a favágóra.
- Miért jöttünk ide? Biztos, hogy erre jött a ló? - kérdi szinte azonnal Jozef is.
- Nem kéne körbe néznünk alaposabban? - kérdi Rion. - Talán találnánk nyomokat, amik biztosabb választ adnának.
Pár csendes pillanat után, a favágó csak röviden válaszol.
- A nyomok erre vezetnek.
A szél hirtelen, egy nevetéshez hasonló hangot fúj felénk, de vélhetőleg túl messziről jön. Az is lehet, hogy csak a szél játszik a fák között, és talált magának egy üreget.
- Ez mi volt? Ti is hallottátok? És.........bemegyünk oda? - kérdi egy kicsit rémülten.
- Hallottam, de még mennyire! - kiáltja a démonlány. - De nem igazán félek... sőt, inkább arra várok, hogy bemenjünk végre! Bármi jobb, mint itt ácsorogni egy helyben!
- Persze. Át kell vágnunk rajta. A másik oldalán... ott kell lennie. - válaszolja vezetőnk. Szeme ide-oda ugrál, látszik hogy feszült. - Ellenvetés?
- Részemről nincs - vágja rá határozottan a lány.
A hang ismét megüti fülüket, immár jóval közelebbről. Most már biztos, hogy nem a szél játszik velük.
- Nem tudok a közelben tünde településről. Szoktak erre járni a falutokból mások is?
- Igen, ezt azt hiszem már mindenki hallja. - válaszolja halkan Jozef, miközben az egyik fa védelmébe húzódik.
- Lehet, hogy nem fogsz tudni így elhúzódni mindig. - mondja a fa mögé bújó Jozefnek.
- Nem, egyáltalán senki se. Amióta veszélyesebb lett az erdő a vadállatok miatt, senki se jön ide. Már én se nagyon járok el egyedül.
- Miiii? Eszemben sincs "elhúzódni", csak meg akartam nézni mik ezek a hangok, de.....
A nevetés közvetlenül a közelünkben hangzik fel, egyenesen Lars feje fölött..
- Erdőim vannak fák nélkül, tengereim vizek nélkül, városaim emberek nélkül. Mi vagyok? - kérdezi több, gyöngyöző hang.
Felkapja a tekintetét, a fölötte lévő ágakra, hátha meglátja a hang forrását. De a sűrű lombkorona miatt semmit nem lát. Előrántja pengéjét a hüvelyéből, és azzal a lendülettel egy Holdpenge vágást indít a fölfelé.
- Mutasd magad! - kiáltja el magát, miközben kicsit félreugrik az esetlegesen leeső ágak elől. Lehet, hogy semmi haszna nem volt annak amit tett, de talán előcsalogathatja a titokzatos lényt.
- Nee! Talán inkább válaszolni kéne.
- Itt vagyok! - jelenik meg, leszállva a lyukon keresztül. Egy apró, hüvelyknyi kis lény, bőrszárnyakkal. Füle enyhén hegyes
- Mi a válaszotok? - kérdi.
- Egy pixie! - kiált fel a favágó, majd elkáromkodja magát és leoldozza kis baltáját az oldaláról.
Kérdőn néz a vezetőjükre. Még soha nem találkozott, és nem is halott ezekről a lényekről. Mit lehet tenni, senki nem ismerheti az erdő minden lakóját.
- Megbeszélhetjük egymás közt, vagy mindenki egyesével válaszolhat valamit? - Szemét nem veszi le az apró lényről, de gesztikulálva próbál érdeklődni a többiektől, hogy mégis mi lehet ez az apróság. Egyáltalán mennyire veszélyes.
- Úgy gondolom egy választ szeretne és nem hiszem, hogy ne beszélhetnénk meg. De még fogalmam sincs mi lehet.
- Erdő fák nélkül... talán a virágokra célzott, amiknél nem lehet nagyobb. A többit talán ki tudjátok találni, ebből kiindulva. - De különben úgy hiszem, hogy valamelyikünk már elmondta a választ.
- Kedvesek leszünk veletek, utazók. Nem kapunk minden hibára, mintha válasz lenne, és meg is beszélhetitek. Csak egyszer válaszolhattok. Ha nem akartok válaszolni, azt úgy vesszük, mintha rosszul feleltetek volna.
- Nyavalyás kis ördög! - dörmögi a favágó, fejét össze-vissza kapkodva. - Hol vannak a társaid? Felelj, de azonnal! - megrázza fegyverét nyomatékosításképpen.
A favágóhoz lépve megfogja a fejszét tartó kezét.
- Nyugodjon le, jobb nem feldühíti, nem tudhatjuk mire lehet képes. - Tekintetét a démon felé fordítja. - Nem hiszem, hogy arra lett volna kíváncsi, hogy találjuk ki milyen lény. - az apró, repülő lényre néz. - Hallhatnánk újra a kérdést?
- Erdőim vannak fák nélkül, tengereim vizek nélkül, városaim emberek nélkül. Mi vagyok? - kántáltam a rigmust, mert én már az elején ezt figyeltem, így talán hamarabb jövünk rá a megoldásra. Ha kitaláljuk talán a tündér segít nekünk. Az erdő fák nélkül lehetne virág, de a többi? - ingatja meg a fejét és a démonlányra néz.
- Hát akkor mire? Van más ötleted? - kérdi Larstól.
- Abból kiindulva, hogy nem csak én vetem már fel ezt... úgy hiszem, hogy a tenger a virágpor akar lenni, amit szétfúj a szél, és így beteríti a tájat.. Esetleg a belőle készülő méz. A város ember nélkül pedig kolóniára utalhat. Ebből pedig nem csaj a faj derülne ki, de logikusan szokásai is, hogy például mivel táplálkozik, hogyan él, ilyesmi. De persze mindez részemről ötlet, ha eszetekbe jutott más is, nyitott vagyok rá! - a kezében lévő sötét dárda szerte foszlott, amit még a pixie megjelenése előtt idézett meg.
- Egy választ várunk. - mondta kacagón a piciny lény.
- Engem ne nyugtasson feleslegesen, elf - rántotta vissza magának a kezét. - Nem veszélyesek ezek, legalábbis nem szemtől szembe. Hazug, gonosz lény az összes. Elrabolják éjszaka a gyerekeket. Embereket vezetnek a veszélybe. Egyszerűen az összesnek ki kéne tépkedni egyesével a szárnyait és odavetni a kutyáknak őket, hadd szórakozzanak.
Szúrós tekintettel a favágóra néz.
- Ha nincs ötlete, akkor maradjon veszteg. - majd a többiekhez fordul. - Szerintem az "elmúlás" akar lenni. Ha az erdő elmúlik, akkor csak a helye marad, fák nélkül, ha a tenger, akkor csak a meder víz nélkül, a városból pedig csak a házak, lakosok nélkül.
- Ha nem muszáj ne hergeljük és különben is, hogy rabolnának el gyerekeket? Ezek csak felnagyított szóbeszédek szerintem. Van más ötlet?
- Másrészt miért is kéne kitépni a szárnyukat? Ha ilyen természetű lénnyel van dolga, szerintem ez a lépés csak felesleges konfliktusokhoz vezetne. Úgyhogy az elf társaknak igaza van. Ami azt illeti, helytálló, tömör gondolat. Szerintem lehetne ez a válasz.
Látva, hogy mindenki által le lett szavazva, tüntetően elrakja fegyverét majd elfordul tőlünk
- Csináljatok amit akartok, de a helyetekben vigyáznék ezekkel az... izékkel.
- Szóval, mi a végső válaszotok? - kérdezték a csilingelő hangok.
- Ahogy ő mondja.
- Elmúlás. - feleli határozottan.
Hangos kacagás hangzik, majd a pixie felreppen és nem adja több jelét annak, hogy itt lenne. Ha voltak társai, ők sem adják jelét annak.
- Nos... - válaszol a favágó - ... ezek elmentek. Mehetünk tovább?
Lars nagyot sóhajtva válaszol. Nem tudja, hogy jól válaszoltak-e, de a tündérek békében elmentek.
- Mehetünk. Amúgy, valaki hozott fáklyát?. - néz a sötét barlang felé.
- Én nem. Erdőbe készültem, nem barlangba.
- Eeee.... Én sem hoztam, hogy őszinte legyek! Csakugyan azért, mert nem számítottam volna arra, hogy az utam erre visz.
- Van nálam, ne aggódjanak. Csak átmegyünk a barlangon, nem fogunk sokat benne időzni... ha minden jól alakul. - Elindul a barlang felé, átvágva az aljnövényzeten. - Az Ördögszáj... - mondja enyhe félelemmel a hangjában. - Ne nézelődjenek a hölgy és az urak sokat... a maguk érdekében. - gyújtja meg a fáklyát és belép a barlangba.
Kardját visszacsúsztatja hüvelyébe, majd a favágó után indul a barlangba. A fáklya nem sok fényt biztosít, de ez őt mit sem zavarja, a maradék fény hiányát éjszakai látása épp eléggé pótolja, hogy kényelmesen haladhasson. Ahogy sétálnak keresztül a barlangon, és felfigyel, az ott tanyázó állatokra, rájön, hogy mi volt az a nyugtalanító érzés odakint. A legtöbb lény láthatóan nyugodtan alszik, és a többi sem lép fel támadólag. Ha szerencsénk van, és elég csendben maradunk, talán békén átengednek bennünket, bár még továbbra sem tudja elképzelni, hogy miért menekült volna erre egy ló. Kezét ismét kardja markolatára teszi, de nem szól társainak, nehogy riadalmat okozzon. Vezetőjük, és a démon leányzó, a fel-felvillanó szemeket talán betudja egy-két kisebb erdei állatnak, a másik sötét elf is biztos észrevette a sötétbe lapuló lényeket, és csak reménykedik, hogy nem kap frászt, és veri fel mindet.
- Asszem' látom már a kijáratot. - mondja a vezetőjük, és mennyire igaza is van: a fény betódul a barlang másik végében. Az állatok nem követnek, megállnak a sötétség peremén, elzárva a visszautat. - Akkor hát itt vagyunk... a Ködgyöngy tó.
Előttünk a Nebelwald tipikus fái által közre fogott kis tisztás közepét valóban egy nagyobb víztömeg foglalja el, ami fölött a vastag ködtakaró lebeg. Egészen varázslatos a hely. Mindenütt állatok mászkálnak, köderdei őz, hosszúcsőrű madarak. A tó előtt ott táncol a ló. Gyönyörű állat.
- Üdvözöllek titeket kicsiny birodalmamban. - szólítja meg az állat a csapatot, érett női hangon.

(Mivel jobban megcsúsztam a dolgokkal, mint vártam, színezés majd az ünnepek után.)