[Magánjáték Wil&Adel] Aleia Iacta est.

Wilfed ismét lehangolt arcal nézett Adélra, de végül is ellazította vállát. Elnézett olfalra és rosszallóan csóválta meg a fejét. Ez volt az amit semmi féle képpen nem akart. Hogy a hölgy a háta mögé kerüljön. Be kellett ismernie viszont, hogy igaza van. Kezével magára majd kívülre mutatott, aztám maga elé egy pontba, e körül kört írt le a másik kezével. Magára mutatott, spriccjel, két félkőrívet írt le magától elfele az ajtó felé, aztán egy egyeneset maga gelé. Adélra mutatott és az ajtóra. Amikor készen volt Adel válaszát már nem várhatta meg. Szóltak neki kintről. Kiment.
- Nehéz a mai lányokkal. Szóval kedves vidám fiúk... - mondatát nem fejezhette be, mert megjelent két barátja, akik már mondták is a szövegüket.
- Hellenburgi templomosok vagyunk. Le vannak tartóztatva. Ellenálni semmi értelme. - látszott rajtuk, hogy nem viccelnek. A hirtelen jövő páncélosok láttán anbyira lefagytak, hogy nem is vették észre, hogy Wilfred fel vesz egy tőrt. Gondolták, hogy valami nem stimmel, de azt nem hogy enbyire.

Megnyugodtam, hogy elfogadta, hogy utána lépek ki a szobából. Azt hiszem nagyjából azt is megértettem, mit szeretne, így bólintottam, hogy menjen, és a lépései zaja mögé rejtve a hangot, óvatosan előhúztam a kardomat.
Mikor meghallottam, hogy többen lépnek be, kilestem az ajtón, és látva hogy Wilfred társai érkeztek halkan kinyitom az ajtót, és a karddal a kezemben megállok, elzárva ezt a hátsó menekülési utat a díszes társaság elől.
A pillanatnyi ledermedés után kiderült, hogy jól tettem: Megpróbáltak erre indulni aminek következményeként az egyikük mellkasán nem mély, de vérző karcolást ejtett a kardom hegye, ahogy határozottan - de óvatosan - visszatessékeltem őket a nagyobb szoba közepe felé.
Nem szólaltam meg. Nekem az is jó a küldetésem elvégzése szempontjából, ha ők intézkednek. Elmenekülni viszont nem hagyom őket.

Wilfred sem volt rest, akik a szobában maradtam, megkötözte őket, miután a többi is megadta magát, őket is. Miután szép sorban láncra fűzték őket, a barátaira bízta a dolgot.
- Jobban is körül kéne nézni, nem gondolja? - Kérdezte, mintha csak egy keringőre kérné fel Adélt.

Nem engedtem le a kardomat, úgy fordultam Wilfred felé, így egy pillanatra felé szegezve a fegyvert. Kíváncsi voltam, miként tekint rám, ezért kissé kihívó is volt ez a mozdulat.
Fenyegetés viszont nem volt benne, és pár pillanat után le is engedtem a kardomat, ha el még nem is tettem a várható események miatt.
- A szoba felé indultak, nyilván van valami menekülő út arra, de ajtót nem láttam - jegyeztem meg, majd a foglyokhoz léptem, és legugoltam a legijedtebb, leggyengébb jelleműnek tűnő elé.
- Ha szeretnél élni, elárulod, hány társatok van még - kérdeztem barátságos hangon, de már-már gyilkosan komoly tekintettel.
Közben volt alkalmam felmérni, hogy ha nem is komolyan, de mind megsebesültek.
- Ha válaszolsz, talán meggyógyítom a sebeidet. - tettem hozzá a mondandómhoz. Elég értelmesnek tűnt a fickó, hogy tudja: sok fájdalomtól kímélném meg ezzel.

A reá szegeződött kard láttán egy pillanatra meg ijedt, hogy a lány közéjük tartozik, de amikor megszólalt, egy kicsit elpirult és mosolygott. Nem szólt semmit, hagyta, hogy a lány végezze a dolgát.
- Nincs.. Nincs senki... csak kegyelmezzenek! - könyörgött az egyikük. Hárman még pontosan így. A negyedik nem. Hideg, halálra elszánt tekintete volt.
- Nincs több társunk négyen vagyunk. Fel akartunk valakit támasztani a közelben. Egy mélységit. Innen akartunk alagutat ásni a temetőjéhez. Alig egy két napja vagyunk itt.
- Hazudsz! - förmedt rá Wilfred és megszorította a kötelet. - Mivel bizonyítod?
- A bizonyítékom a szavam. Nincs értelme hazudnom. Mehetek végre a bitó fára. - Wilfred Adélra nézett. A fiatal fiú nem hazudott, tényleg így volt. Ezt Wilfred is megerősítette.
- Na jól va nindulunk a tömlöcbe, kurafik! - kezdte el löködni az egyik. A másik is követte. Wilfred nem szólt semmit, csak nézett maga elé, majd biccentett fejével, hogy ők is menjenek. Wilfred akkor lett újra a régi, amikor kiértek.
- Kedves Adél! Szeretnék öntől kérdezni valamit...

Fürkésztem a velem szemben ülőt. Nem tűnik úgy, hogy hazudik, de nem tudom biztosan mire képesek a kultuszkövetők, így nem vettem kézpénznek ezt a benyomást.
Az győz meg, amit a leghatározottabb mondott. Igaz, a hazugsággal nincsenek előrébb... mindenesetre nem árt ellenőrizni a hátsó szobát.
Bólintok, és felegyenesedek, helyet hagyva, hogy Wilfred társai elvezessék a négyest. Addig, amíg az arcuk hirtelen el nem torzul, és kicsavarodott nyakkal, holtan zuhannak a földre.
Kissé megtántorodom. Keveset tudnak a mélységinek nevezett lényekről, még kevesebb, amennyit én hallottam róluk... eddig nem voltam felkészülve ilyesmire... Az Úr védelmezzen minket ezektől...
- Hallgatom - felelek Wilfrednek, de nem kifelé, hanem a belső szobát indulok ellenőrizni. Még fontosabb lett az előző jelenet után, hogy megtegyük.

- Á nem érdekes, majd később ráér... - Wilfred egy kicsit zavartan nézte, amikor a lány az ajtó felé indult. Kicsit zavarta, hogy a lány nem rá figyel, de végre mögötte volt. Nem kellett félnie és előnyt is élvezett abból, hogy a lány megy előre. Kicsit feszélyezte, hogy valójában nem rá figyel, de egyenlőre őt is jobban érdekelte, mi van az ajtó mögött. És volt is mmi látni. Ahogy átnézett Adél válla fölött, látta az alagút földjén szanaszét heverni könyveket és koponyákat, ásókat és furcsábbnál furcsább, talán rituális vagy valami orvosi eszközöket is. Földesek voltak, ezért nem lehetett megállapítani, hogy a kultistáké volt vagy nem. Wilfred nem látott tőle sok mindent és kicsit el is kalandozott a figyelme.

- Biztosnak tűnik benne, hogy lesz legközelebb - jegyzem meg. Kicsit jobban körülnézve a belső szobában nem volt nehéz felfedezni a földdarabkákat, és így megtalálni a padlóba rejtett ügyes csapóajtót.
Óvatosan léptem be. Hajtott a kötelesség, hogy utánajárjak a kultusz további esetleges tagjainak, és hogy mi mindent használtak, így nem fordítottam figyelmet arra, hogy a déli férfi mögém került. Óvatosan néztem meg közelebbről a könyveket és eszközöket, néhány ismerős volt, de semmi komoly megállapítást nem tudtam tenni.
- Felismeri bármelyik rendeltetését? - kérdeztem Wilfredet, elsősorban azokra a tárgyakra mutatva, amiket nem ismertem. A könyvek amennyire meg tudtam állapítani, valamiféle nekromanta szertartás dokumentumai lehettek... Mindet fel kéne égeni...
Csendesen haladtam tovább a járat vége felé, figyelve, hallok-e hangokat, ami ellenségre utalna.

Wilfred elgondolkodott.
- Nem igazán. Lehet nem is hozzájuk tartozott. De ha igen, el nem tudom képzelni, hogy mire használhatták. Deee... Talán ne is érjünk hozzájuk. Ki tudja milyen fertőzés van rajta. - mondta Wilfred, pedig az agy azon pörgött, hogy vajon melyik mire volt jó. Nézegette Adélt, melyik részéhez illene. De egy idő után már csak adélt nézte, Amikor erre feleszmélt, elpirult. Nem értette mi történik vele. Kezdett félni a lánytól... Nem ment le a csapó ajtóba, kint várt. Talán, ha bezárja...

Hozzáérni én sem akartam a tárgyakhoz úgy, hogy nem tudom milyen átok lehet rajtunk, és abban sem lehetnék biztos, hogy ezeket az Úr fénye tudja semlegesíteni.
Nem vettem észre, hogy egy idő után Wilfred már nem jött velem.
Ellenben magam előtt hangokra lettem figyelmes. Lassítottam a lépteimen, és még halkabban igyekeztem megközelíteni a hang forrását a falhoz lapulva, és éppen olyan távolságban meg is állva, hogy a fáklyák fénye, ami a járatban kialakított kis teremből jött, már ne érjen el, de a beszédek ki tudjam szűrni.
- Amint azok négyen elvégzik az utolsó simításokat is, indulunk, és befejezhetjük, amit elkezdtünk! - csitította éppen egy mélyhangú férfi társát... vagy társait?
- Aztán végtelen sereggel megszerezzük az uralmat, ami nekünk jár! -
Ezzel azt hiszem, eleget hallottam, visszahúzódtam kissé, óvatosan hátrálva néhány lépést.
Jól kellett kiszámolnom mikor szaporázom meg a lépteimet, nehogy meghallják. Szerencsémre a járat nem volt visszhangos, így tíz méter után kicsit sietősebbre fogtam a tempót.
Az utolsó néhány méter előtt egy nyíl suhant el mellettem. Nem volt az íjász túl közel, így futni kezdtem, hogy rájukcsaphassam a csapóajtót, és mire ki tudnak mászni, felkészülten várjam őket. Valahol reméltem, hogy Wilfreddel együtt.

Wilfrd csak állt ott. Nem tudta mi tévő legyen. Már éppen kilépett az ajtón, amikor hirtelen Adél jelent meg a csapó ajtó alatt. Gyorsan oda ugrott és segítő kezet adott Adélnak. A kés a kezében volt, de nem úgy, hogy Adélt megsértse. De azért nem volt megnyugtató látvány. Minden esetre, most segített neki.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.

Nem látványosan, de megnyugodtam a tudattól, hogy nem maradtam egyedül. Nem voltam hajlandó foglalkozni a tőrrel a kezében. Amint felsegített, felhúztam a roziga létrát, majd lecsuktam, lehetőleg halkan a csapóajtót, aztán kifújtam a levegőt.
- Vannak még. - válaszoltam a kérdésére. - Élőholt sereget akarnak csinálni, hogy átvegyék az uralmat. - tettem hozzá kissé hadarva, és éghető anyagot szedve össze a szobában - kezdve a korábban rám aggatott gönccel. Rájuk kell gyújtani a járatot...

- Mi a terve? - kérezte Wilfred halál nyugodtan a lányt. Közben Egy nehéz súly után nézett, amit a csapó ajtóra tolhat, de a kellő pillanatban le is veheti. Egy kupac pokrócot meg a levetett ruhákat dobta rá, majd ráült.

- A legbiztosabb, ha felégetjük a járatot. Van bőven szárazabb gyökér odalent, hogy végigégjen - vázoltam a leggyorsabb és biztosabb ötletemet. Azt nem tettem hozzá, hogy azért is merem ilyen bátran javasolni ezt, mert a lent lévők élete aligha lesz veszélyben, ellenben minden mással odalenn, ami a tervüket szolgálja.
Az a kupac pokróc éppen tökéletes gyújtósnak, így már csak a kova kellett, amit mentoromtól tanulva magamnál hordtam a köpenyem zsebébe dugva.
- Van hozzáfűzni valója? - kérdeztem, mint a helyi viszonyok minden bizonnyal jobb ismerője.

- Magára bízom! - mondta azzal felállt, levette a szőnyeget. Ekkor viszont a csap ajtó hirtelen felnyílt és egy nyílvessző fúródott Adél vállába. A másikat már Wilfred kapta, aki ösztönösen elé ugrott. Rájuk csapta az ajtót és ki ékelte a nyílvesszővel.
- Siessen! - elkezdett vért veszíteni és szédülni.

Megtántorodtam. Wilfred elsiette... De nem szóltam semmit, nem hezitáltam. A kova már amúgy is a kezemben volt, letörtem a nyílvessző végét megállva egy fájdalmas szisszenéssel, és azt használva gyújtósként meggyújtottam a kezemben lévő rongyokat, majd szinte egy ugrással teremtem a csapóajtó mögött, meggyújtottam az ottani rongycsomót, ami így már elolthatatlan tűzgolyóvá vált, felrántottam a csapóajtót fedezékként használva, a kardommal lelöktem a golyót a járatba, és visszacsaptam a csapóajtót.
Ezután sietve Wilfredhez térdeltem, tanult mozdulatokkal kirántottam a vállából a nyílvesszőt, és az Úr szent fényét kértem, hogy enyhítsem a vérzést, és a fájdalmát.
Mire a fény eloszlott a seb közeléből, a vérzés majdnem teljesen elállt, a seb is összehúzódott kicsit, ha be nem is gyógyult teljesen.
Eddigre viszont én magam is szédülni kezdtem kicsit, de kellett pár perc, hogy összeszedjem annyira az erőmet, hogy újra merjem az úr gyógyító fényét kérni. Nem várhattam bent a szobában, a csapóajtó mögül máris füst szivárgott.
Kissé megtántorodva álltam talpra, és igyekeztem a szédüléssel nem törődve kiindulni a házból.

Wilfred amint a karja begyógyult, talpra ugrott. Látta, hogy Adél kifelé támolyog. Azonnal az felkarolta és ki vitte a házból. Nem tudtak gyorsan haladni, a sok holmi miatt, a füst elérte őket. Már fuldokolni kezdtek, amikor végre friss szellő cirógatta meg az orrukat. Szinte már elérték a kijáratot, de Wilfred elbotlott. Össze esve fuldoklott a földön, aztán felpattant, hogy legalább Adélt kilökje. Aztán végül is sikerült erőt vennie magán és kijutott.
- Mindezek utá... - fújta ki magát - ennyire kalandos dolog után, most, hogy megmentettük egymás életét... Nem akar eljönni a szüreti mulatságra? - kérdezte Wilfred.

Az ajtóig jutottam mire meg kellett állnom. Egyre kevésbbé lehetett levegőt venni, így nem sokat segített.
Engedtem, hogy Wilfred támogasson, de túlságosan lelassultunk volna, ha hagyom hogy a karjaiban vigyen ki. És nem akartam kockáztatni, hogy mostmár biztosan tudva hogy hová tartozom, letenni már nem fog elengedni.
Mikor Wilfred elesett, nem volt erőm megtartani, és a mozdulat megrántotta kissé a sebesült vállamat is, így kicsit erőteljesebbé téve a vérzést.
Erőt véve magamon, ahogy kilökött volna az ajtón, elkaptam a csuklójár és sikerült magammal - pontosabban végeredményben magamra rántanom.
Sietősen - és egyáltalán nem hatékonyan toltam el magamról, gyorsan felülve, hogy végre a saját vállamból is kiránthassam a nyilat, aminek megtörténte után a sebre szorítottam a kezemet, és színtelen arccal es ajakkal mormoltam imát az úr szent fényéért, hogy valamelyest begyógyítsa a sebet.
Bolondság lett volna megpróbálnom felállni, kellett némi idő, vagy a lovam, hogy visszatántorodás nélkül megtehessem.
- Maradjunk annyiban, hogy nem maradtunk egymás adósai. Nem engedhetem meg magamnak egyébként sem a mulatozást - feleltem a kérdésére színtelen, rekedtes hangon. A

- Nem. Nem vagyunk egymás adósai... De ha a mulatozás nem is... - felsegítette a lányt. - egy könnyed beszélgetés, egy lassú keringőre mindig van idő. Én sem mulatozni megyek... a szép díszes egyházamat megyek képviselni. Jó lenne legalább egy barátságos arcot látni... - mondta Wilfred elkeseredve.

Megnyugtató volt a tudat, hogy egyetértünk ebben.
- Az ön egyházát talán így képviselik. Én az idő alatt igyekezni fogok mimél több elesetten segíteni, és minnél több elveszett lelket visszaterelni a helyes útra, és megmenteni a kárhozattól. - válaszolok nem vádolva őt. Közben elfogadom a segítségét, és talpra állok, bár ettől az eddig valamelyest visszatért szín egy egy része megint kiszalad az arcomból, de néhány pillanat alatt meg tudok állni a magam lábán támaszték nélkül.

- Nem erőszak a disznó tor. És amíg mi élvezzük fáradságos munkánk gyümölcsét, amiért egész évben küzdöttünk, addig maga mentheti az életeket. Majd imádkozni fogok önért, hogy a küldetését sikerrel végezze... Sikeresebben mint... - megállt. Eszébe jutott a tűz, a barátai. Elfordult és egy üveget vett magához, amelyben pálinka volt. - Viszlát! - mondta, azzal nagy léptekkel elindult haza fele.

Próbálná meg rámerőszakolni... Bár... Azt hiszem amíg nem pihenek egy keveset, addig nem igazán tudnék hatékony ellenállást tanusítani...
- Sokat jelent az imádsága. Kívánom, hogy áldott ünnepség legyen a szüreti hálaadás. - biccentek felé, lassanként színt kapó arccal.
Kissé elkeseredve nézek utána meglátva a kezébe került üveget... Alattomos dolog az az ital, senkinek nem kívánom, hogy a rabságába kerüljön...
Még kissé ingatag lépekkel indulok oda, ahol a lovamat kikötöttem. Nincs messze, de mire odaérek, meg kell állnom mellette néhány pillanatra, hogy elég erőm legyen felszállni a nyeregbe.Próbálná meg rámerőszakolni... Bár... Azt hiszem amíg nem pihenek egy keveset, addig nem igazán tudnék hatékony ellenállást tanusítani...
- Sokat jelent az imádsága. Kívánom, hogy áldott ünnepség legyen a szüreti hálaadás. - biccentek felé, lassanként színt kapó arccal.
Kissé elkeseredve nézek utána meglátva a kezébe került üveget... Alattomos dolog az az ital, senkinek nem kívánom, hogy a rabságába kerüljön...
Még kissé ingatag lépekkel indulok oda, ahol a lovamat kikötöttem. Nincs messze, de mire odaérek, meg kell állnom mellette néhány pillanatra, hogy elég erőm legyen felszállni a nyeregbe.
A déli határon átérve már nehezen tartom magam, falfehér arccal mutatom meg a levelet az északi oldalon, és a lovam nyakára borulva megyek tovább.
Szerencsére már vártak az első faluban, így miután egyik kísérőm lesegített a nyeregből, hamar a fekhelyemre jutottam, ahonnan másnap reggel jobb színben, bár még nehézkesen keltem fel.
A társaim beszámoltak róla, hogy a füst segítségével megtalálták, hova vezet az alagút, de a kultistákat nem sikerült elfogniuk, előbb meghaltak valamennyien.

Játék lezárva, érdekes kis helyzet volt, az már szent. Az különösen tetszett, hogy lényegében egymás alá meséltetek. Természetesen mindkettőtöknek jár a szokásos 100-100 Tp, s következzenek az izgalmas jutalmak is: 

Wil: 

Név: Hegyikristály (kvarckristály)
Eladási ár: 200 váltó
Leírás: A hegyikristály a kvarc ásvány színtelen változata. Az érzékenység köve, érzékeli a mágiát.


Adel: 


Név: Gólemtöredék
Eladási ár: 300 váltó
Leírás: Egy elpusztult gólem testéből nyert, nagyjából fél kilós darab. Különleges bűvigék alapanyaga.
Fellelhetőség: Gólemekből nyerhető