Magánküldetés: Havon át és jégen át...

Magánküldetés Johann von Nebelturm részére, a Hátratolt helyőrség küldetés folytatása.

Este a munka végeztével elindultunk a főnökkel kocsmázni. A csontig hatoló hidegben jól esik egy kis forró keserű ital. Egy kis forralt bor, a méhsert forrón nem kedvelem. Az utcán csordogáltak a munkás táborok, néhol visszataszító, néhol kellemetlenül ismerős formában. Egy eldugottabb, kisebb létszámú kocsmába mentünk, ahol már ismertek bennünket. A szokásosat kértük, mellé pedig egy kis sült húst egy darab szikkadt cipóval. Átfagyott testünket a kellemesen ropogó tűznél melengedtük, ölelve meleg korsóinkat. A zaj, csendként ölelt minket körbe, fáradságunkat eltemetve. Viktória is velünk volt, nem szólt egy szót sem. Amikor el lebegett szememről a fáradság, megszólítottam a kovácsmestert:
- Maga merről érkezett? - kérdeztem tőle. A mester olyan könnyedén adott választ, mintha régen ismernénk egymást. Semmit nem takargatott:
- Eichenschildből. Egy Noitra nevű alkimistával dolgoztam, neki bűvöltem meg eszközöket. Ismered talán? Nem túl neves alak, szeretett az árnyak közt megmaradni. Piszkos volt a keze neki, afelől biztzos vagyok. Állítólag besúgója volt a városőrségnek... - egy kicsit elmerengett a múltban. A felelete meglepett, de célomat nem tántorította el. Ha valaki ilyen mesterrel dolgozott, biztosan tud egyet s mást.
- Nem, sajnos nem hallottam róla. És sajnálom ami a városával történt... De igazság szerint örülök, hogy önnel dolgozhatok. - közelebb hajoltam hozzá - Esetleg ismer különleges kardokat, vérteket, vagy olyat aki ismer?
- Annak idején megfordult öpár fura alak a városban. Nefilimek például. Azok a minták...ahhoz foghatót soha nem is láttam. Rengeteg kivert bőrt viseltek, ám a vért távol állt tőlük. Próbáltak alkalmazkodni, így alkaliomadtán felkértek a céhből pár embert, készítsen egyet. Ha egyszer nefilimnek fogsz tudni dolgozni...az egy olyan mese lesz, amit aztán az unokáidnak is el fogsz mesélni. - tetszett a beszéde, örömteljesen kuncogtam is, kortyoltam egy kis bort.
- Szóval maga nem tud segíteni? Mondjuk... egy vámpírok ellen kovácsolt pengét nem ismer véletlenül?
- Vámpírok ellen... - gondolkozott el - Éppenséggel de. Sok keresztes lovag megfordult már a városban, akiknek ősellenségei a vámpírok...már ne vedd sértésnek.
- Nem veszem. - kis szünet után folytattam - Érdekelne a dolog. Tud esetleg egyet mutatni? Nagyon hálás lennék érte.
- Nem egyet...egy ércet... - mondta. Felállt és kiment, én csak vártam egy keveset, még el sem kellett gondolkodnom, hogy itt hagyott-e mert vissza is tért egyhamar. Fényes, ezüstösen kékes fém volt a kezében, mely erősen tükrözte vissza a gyertyák fényét, mintha tényleg valami szent ereklye lenne - Egyháztagok kedvelt érce ez. Ismered? - félelem borsódzott a hátamon. Szemem elkerekedett és elvesztem az érc gyönyörében. Nyúltam volna hozzá, de megtorpant kezem. Viktória is feszült lett éreztem rajta ahogy vállamon pihent.
- Igen, sokat hallottam róla, de dolgozni nem dolgoztam vele. Élőben még nem is nagyon láttam. Ilyen formában talán egyszer. Ha jól sejtem ez ezüst...
- Nem akármilyen ezüst. Ez itt holdezüst. Én is csak életemben kétszer láttam ekkora mennyiségben. Ezt az ércet imával lehet szentté tenni. A legerősebb fegyver, amit egy átkozott ellen forgatni lehet. A pogány sötét tündék istentől valónak tartják. - még erősebb döbbenetem ébresztett fel és ezzel sikerült visszanyernem a hidegvéremet. Úgy éreztem tervei vannak, hagytam, hogy vezessen egy kicsit.
- Szép darab. De biztosan jó ötlet itt mutogatni? Ha igaz, hogy ilyen ritka dolog, akkor bizony ölnének is érte annyi pénzt ér. Továbbá... - folytattam rejtelmesen hátra dőlve - akár én is elvehetném...
- Ez igaz. - mondta a kovács - Eichenschildben talán így is lett volna. De itt nem. ez egy pici erőd, sűrűn lakott, így rögtön szemet szúrna mindenkinek. Azon kívül aligha tudnádf eladni. A feketekereskedelmet az ezredes asszony, aki az erődöt vezeti gyakorlatilag megölte. Minden rendezett és szervezett. - az előző mondatot figyelmen kívül hagyva, kezemet elöl összekulcsolva folytattam. - Beavat a terveibe? - kérdeztem barátságosan.
- Terveim...nem igazán vannak. Isten segedelmével itt vígam dolgozom életem végéig. Ezt a holdezüstöt meg...nos még nem akadt rá vevő, de előbb utóbb biztos erre téved majd valaki, akinek szent fegyverre van szüksége. - kényelmesebbre változtattam ülésemet.
- Talán jobb lenne kovácsolni belőle egyet és aztán eladni. Én az egszerűbb kardokat ismerem, egy legendás fegyver viszont... ahhoz illene egy vámpírölő kard... - mondtam a tűzbek fordítva arcomat, lassan kortyolgatva italomat
- Az meglehet, de nem mindeki a kardokat preferálja. - vágta rá elmésem az öreg kovács - Egyszerűbb meghagyni, hogy aztán igény szerint formálhassuk.
- És mennyiért adná el így ahogy van?
- Nos ez jó kérdés. Így önmagában nem ér valami sokat, nemde? - nevette el magát.
- Attól függ kinek. - mosolyodtam el - Nekem mennyiért adná? - a kovács megigézve nézett rá a fémre. Elgondolkodott.
- Nem hiszem, hogy el akarnám adni. egy ilyen ércre nem mindennap teszi rá az ember a kezét. Dicsőség megmunkálni egy ilyet. Nem az értéke miatt. a szép emlék és a gondolat, hogy én készítettem.
- Meg tudom érteni. - feleltem, de aztán nem szóltam. Furcsa egy alaknak gondoltam, de nem törődtem vele. Viktóriára néztem aztán megkérdeztem. - Holnap elnéznék erre-arra ha nem gond. Most viszont ideje indulnunk, szegény lánynak aludnia kell. - mondtam a székről felállva.
- Szép álmokat, rózsás csókokat, ahogy mondás tartja. - felelte a kovácsmester, ahogy ő is elindult hazafelé.

Reggel végigkerestem kutattam a kovácsműhelyeket, különleges fegyverek után kutatva. A műhelyben tárolt tárgyak nagy része teljesen átlagos szerszám vagy fegyver volt. ugyanakkor volt egy érdekes láda, amibe nem tudtam bele lesni, úgy tűnt, hogy valami értékest tartanak benne.
- Jó napot! - léptem oda a mesterhez - Zavarhatom önt egy kicsit?
A kovács egy patkó mellől egyenesedett fel és vidáman válaszolt.
- Természetesen.
- Vándor kovács vagyok, aki abban a reményben jött el ide, hogy a mesterség különböző formáit kutathassam. Esetleg tuna nekem segíteni? Van pénzem és szívesen dolgozom is.
- Azt látom... - nevetett a mester - Amióta itt vagy nem bírsz nyugton maradni. talán látsz pár érdekes dolgot, míg itt vagy.
- Munkába állítana?
- Nos, az attól függ. Valamennyit fizetni kell a céhnek, ha ebben az erődben szeretnél dolgozni. Vagy talán kontárkodni szoktál? - felvettem tiszteletet teljes test állást.
- Csak arra gondoltam mutathat pár dolgot, de ha nincs hát nincs... - az orrom alá mormogtam talán nem is hallhatta nagyon - ...bezzeg Nebelturm… - azzal elfelé vettem az irányt. Elgondolkodtam magamban „Mi bajuk van az északiaknak?” - a kovács kissé értetlenül nézett vissza, végül aztán úgy látta illedelmesnek, hogy integet egy keveset nekem, én értetlenül vissza integettem, aztán nézelődtem tovább.

Kezdetem megszokni az életet. Szinte teljesen normálissá és elfogadottá vált számomra a sivár pusztaság, hogy minden nap ugyan olyan szürkévé és telitetté vált. Úgy éreztem, mivel sok jót nem találtam, ideje haza indulnom. Történt egy szökés, amit le is vertek. Egy szökést. Jól ecsetelték, hogy a hely amelyet még nem sikerült felfedeznem, mi is valójában. Éjszakáról éjszakára kísértve álmatlan éjjeleim, hogy valami nagyon nincs itt rendben. "A fagyos pokol közepére, hogy erőd épült, még talán érthető, de ki akarja szétrombolni?" Fagyos gondolataimat, csak a lehetetlen emberi gépezetről szőtt álmaim tették még félelmet keltőbbé. Végül is megkérdeztem munka adómat, mit is tud a szökés körülményeiről és lehetséges okairól. Ő nemtörődöm arcal csak megvonta a vállát.
- Nem szokásom mások dolgai után áskálódni. Ha többet akarsz tudni, kérdezd azt, aki ott volt. Lakik itt egy különös szerzet, fafaragó mester. Inkább nevezném remetének. A hazák közt dolgozik egy rozoga viskóban, elég könnyű megismerni. Elég magának való alak, viszont egy embere ott volt, amikor a szökevények után megindultak a harcosok.
- Köszönöm szépen, akkor ha megengedi utána néznék a dolognak. - majd el is indultam, Viktóriának meghagyva, hogy rakjon rendet és ott várjon meg.

A viskó valóban egyedien púpolgott a házak között, a személy ha akarta sem téveszthette volna el. Kellemes volt, mintha idősebb lett volna mint maga az erőd, vagy valami torz kistestvére lenne. Közjáratra való ajtaján belépve sokat kellett várnom, amíg a sor elült és végre egyedül maradtam az öreg fa mesterrel. Addig is zaúfolásig volt mit néznem: szerszámok, faragványok, öntvények, vagyis minden amit csak a szem képes befogadni. Szomorúan ropogott a tűz a szegényes kájhában az ágy mellett, amely kellemetlenül lepusztult volt. Mikor elült a nagérdemű, oda léptem a fa mesterhez.
- Jónapot! - köszöntem neki - Elnézést, hogy nem a szemet gyönyörködtető bútorai miatt érkeztem, de szeretnék feltenni néhány kérdést, a minap történt szökésről. Ha megengedi. - vártam válaszára, nem is foglaltam helyet, csupán a sapkámat vettem le.
- Adjon isten! - köszönt vissza - Ritka, hogy valaki ezzel folyamodik hozzám. Miről akarsz te pontosan kérdezni...? - nézett meleg, barátságos mosollyal vissza.
- Tudja nem vagyok ide valósi és nem egészen értem, hogyan működnek itt a dolgok. Éppen ezért arról szeretnék kérdezni, hogy mi is történt aamikor megpróbáltak megszökni, a szökevények. Azokról akik megpróbáltak elszökni és azokról akik lekapták őket. Pontosan mik hangzottak el, vagy mik történtek? - válaszoltam egyenesen.
- Áh, hogy emiatt jött. - nevette el magát a férfi, ahogy letette a műszereit és felém fordult - Nos, én is csak másodkézből hallottam, de ha minden igaz, páraknak nem tetszett itt a munka, szóval kitalálták, hogy elszöknek innen vissza délre. - mondta tömören - Ami érthető itt. A koszt förtelmes, a bor savanyú és esténként hallani szoktam, ahogy az ember a szajhájával sitentelenkedik. - mondta kuncogva, ahogy előkapott egy darab megrágott kenyeret, majd elkezdte azt enni.
- Érdekes... Nem tudja esetleg, hogy miért tartják akkora bűnnek elszökni a fagyos pokolból? Már úgy értem vannak akik elhagyják a helyet, de miért bűn megszökni? – a mester kuncogott egyett ismét.
- Ugyan, ha nem lenne tilos, mit gondol, hányan maradnának itt két hónap után? - kérdezett vissza.
- Tehát ha másképpen akarjuk mondani, ez egy börtön. - gondolkodtam hangosan. Ennek a lehetőségnek a képe, ebben a pillanatban átfordult. Egyetlen dologra gondoltam... - Köszönöm az információt. Mellesleg nem szokott készíteni harci kalapácsokhoz markolatot? - kérdeztem kedélyesen. A mester ismét vállat vont.
- Végül akik itt vannak, javarészt akasztófára valók. - aztán viszont különösen nézett vissza. - Általában azt készítek, amit kérnek tőlem. Kalapácshoz markolatot még nem készítettem... noha nem jelentene gondot.
- Nos, akkor szeretnék rendelni egy markolatot, kifejezetten harci kalapácshoz, amely elég strapabíró, de emellett, kellően díszített is, egy külön a bőr fogónak megtartott résszel.
- Lassan a testtel, Sámson. - intett le a mester - Nem dolgozom ám ingyen. És az én munkáim nem holmi ócska kacatok. Ezeknek a tárgyaknak nagy ereje van.
- Ebben nem is kételkedtem, különben nem kértem volna. Mondjon egy árat és ha kész a darab, ki is fizetem. Akár előleget is adok. És... faragatlan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Johann.
- Az én nevem Ronald. Ronald Moerichheim. - mondta, ahogy óvatosan megbiccentette a fejét - Ám attól tartok félreértettél. Még ha meg is veszed egy portékámat, nem lesz ereje a kezedben. Az csak azok kezében van, akik kiérdemelték. Más kezében csupán csak egyszerű bizsu lesz .Ám erre sajnos nincs lehetőséged.
- Nem egészen értem mire gondol... sok féle varázslatról hall az ember, de ilyenről keveset. Kérem, ha nem nagy gond, beavatna? Hosszú utat tettem meg idáig és most végre rátaláltam valamire, amit keresek.
- Várjunk...te elhiszed, amit mondok? – nevett ismetelten.
- Igen. Magam is művész volnék, csak én éppenséggel a fémet nyúzom. – probáltam vele nevetni.
- A legtöbben nem hiszik el. Vesznek valamit, mert kell nekik, de nem az erejük miatt. Azt hiszik csak azért találom ki, hogy több portékát adjak el.
- Szívesen hallgatnék erről többet is, meghívhatom valamire? - kérdeztem tőle barátságosan.
- Azt elhiszem. – furcsán mosolygott, mintha még a bolondját járattam volna vele - De nem szeretek kimozdulni. Az itteniek faragatlan tuskók.
- Furák az egyszer biztos... Minden esetre szívesen segítek, ha kell... de ha csak magányra vágyik azt is megtudom érteni... - mondtam kissé szomorkásan.
- Nos, van itt is mit innom, így ez nem akadály. - húzott elő az egyik szekrény mellől egy agyagkancsót és két fából faragott kupát. Erősen nézegettem a kupát, de nem nyúltam hozzá, csak természetes távolságból figyeltem. Valóban volt benne valami nagyon érdekes és különös, de nem tudtam eldönteni, vajon az öreg babonázott meg, vagy tényleg van benne valami varázslatos.
- Szép darabok. - mondtam elvarázsolódva.
- Pedig ezek teljesen normálisak. Sajnos az én kezemben sincs hatalma egyik munkámnak sem. - nevette el magát, ahogy töltött egy keveset mindkét kupába - Említetted, magad is munkálkodsz. Miket készítesz?
- Fegyvereket és páncélokat legfőképpen. Habár egyszer készítettem egy fát is fémből. Szép nagyot egy bálterem közepébe. Meg kell vallanom, hogy bár nem szeretem otthonom túldíszített falait, a díszítést magát szeretem. Főleg az egyszerűbb, nem annyira szemet inkább elmét gyönyörködtető díszeket.
- Nem csaoda akkor, hogy ilyen könnyen hittél nekem. - vonta meg a vállát.
- Mire céloz?
- A mestermeberek babonásak, te még nem is hallottad? - kérdezte.
- Nem nagyon. Mester emberek között nőttem fel, közöttük élek, sok rossz szót nem hallani róluk arra felé. Sőt, kifejezetten tisztelettel beszélnek rőlunk. Bár be kell vallanom, nekem is megvannak a... hóbortjaim. De úgy vélem nélkülük, nem lehetnék én. Szóval inkább áldásnak tartanám mint átoknak.
- Az meglehet. Sokféle vidékről vannak innen emberek. Ahonnan én jövök, mindig a mesterek mesélték a legvadabb történeteket. Akkor szedik őket össze, amikor még legényként elindulnak világot látni.
Kicsit szomorúan magam elé nézve, de azért picit elmosolyodva, megjegyeztem: - Most, hogy önnel találkoztam végre lesz mit mesélnem.
- Úgy nézek ki, mint egy babona?
- Nem úgy értem... Az itteni emberektől nem sokat lehet tanulni. Úgy érzem, hogy részvétlenek. Fásultak. De magától lehet tanulni, már abból is, ha csak az ember beszélget magával.
- Ezt eddig nem sokan mondták. - válaszolta - De jól esik.
- Nos beavat a titkaiba?
- Meg akarsz tanulni fát faragni? – emelte fel szemöldökét.
- Érdekes lenne, de valójában a tárgy kiérdemlésére gondoltam.- erre megvakarta a fejét.
- Az sajnos lehetetlen. Ahhoz husszú tanulás kell. Azért is jöttem ide, hogy ne kezdjen el bárki jött ment nyaggatni. Mindenki a hatalmamat akarta, de sokan meghátrálnak, ha kemény munkára kerül a sor.
- Hatalom? - kérdeztem vissza, mintha nem érteném.
- Ó igen. Ezeknek a tárgyaknak nagy hatalma van. Vagy talán még mindig csak egy egyszerű markolatot szerettél volna?
- A hatalom egy érdekes dolog, de nekem inkább további... hogy is mondjam... díszítés. Nem azért kell, hogy a fegyver hatalmas legyen, hanem azért, hogy ezt is tudjam. A tudás, amivel rendelkezünk nem csak ajándék. Sokkal több. A hatalomnál is magasztosabb és fontosabb dolog. A tudás építi a világot. Hiszem, hogy minden tudást egyszer jó fognak használni. Olyan dolgokra, amik most még elképzelhetetlenek.
- Hát...ez bizony nehéz kérdés. Nincs jogom eldönteni, ki méltó a hatalomra és ki nem. Az a gond, hogy bár szívesen tanítanék, nem tudok.
- És ha esetleg elvinném ebből a hideg pokolból?
- Most te értettél félre engem. - válaszolta - Nem én vagyok a tanár. Én csak az eszközt készítem. De aki megtanítja azt használni, egy másik személy.
- Szóval, ha elmegyek ehhez a tanárhoz és megtanulom, akkor hajlandó nekem készíteni egy nyelet?
- Jaj félre né érts. Örömmel készítek egy nyelet most is. Azonban nem lesz több egy egyszerű nyélnél...egy szép, de egyszerű nyélnél. - tette hozzá, kissé amga munkáját dicsérve.
- És mivel lehetne különleges?
- Nem tudom...miért akarod, hogy különleges legyen? - kérdezett vissza sejtelmesen.
- Mint mondtam a tudás fontos dolog. Megaztán... nem minden bokorban találni ilyesmit. Kíváncsi vagyok, hogyan működik....
- És pusztán ezért akarod ennyire? - nevette el magát a férfi - Te aztán különös szerzet vagy. Nos, nagyon egyszerű. Valójában az elkészítése pillanatától különleges. Neked csak meg kell tanulni használni. Ez az, amit én nem tudok neked átadni.
- Használni? Mármint, a kovácsok használnak különféle rámondásokat, amikkel a fegyverek erősebbek, vagy különlegesebbek lesznek. Ilyesmiről van szó? Vagy valami teljesen másról?
- Azt hiszem nevezhetjük rámondásnak... - gondolkodott el a mester.
- Akkor készít nekem egy ilyet, és bemutat annak aki meg tud tanítani? Ígérem a dolog köztünk marad. – kis gondolkodás után megszólalt.
- Honnan tudjam, hogy nem akarod álságos célokra felhasználni a munkámat?
- Miért mondta el, ha nem bízik bennem? Amellett, ha álságos lennék, már rég néhány verőlegénnyel tértem volna vissza. De nekem nem célom sem a hatalom, sem az erőszak. Egyetlen célom, hogy megvédjem azt akit szeretek.
- Áh, csak a bolondját járatom veled. Nem az én feladatom eldönteni, ki méltó rá és ki nem. Aki nem méltó rá, annka a kezében úgysem ér egy fabatkát sem. - nevette el magát - De ha a mestert keresed, ki kell ábrándítsalak. Évek óta nem láttam...noha...talán van valaki, aki tud segíteni. Az, akit utoljára tanított, most Karolusburgban tengődik. Az volt az én legutolsó nagy alkotásom. Nem sokkal utána kezdtem el vándorolni, míg végül itt kötöttem ki.
- Köszönöm az információt és megköszönöm, ha készít egy ilyen darabot, megfizetem. És ha gondolja tartson velem. Van pénzem és talán lenne mit tanulnom magától, legalább egy kicsit tágítom a tudásomat. Mit szól?
- Ez érdekes, de inkább maradnék. Szeretek itt lenni. Nyugodt itt az élet, még ha kissé szegényes is. És amúgy is, hogyan tervezel innen kijutni?
- Ha nem tart velem, magának jobb, ha nem tudja. Nem fogják bántani. Nos, elkészíti a nyelet?
- Három napot kérek. - felelte a mester, ahogy megitta a maradék borát…

Ezt a három napot nem töltöttem tétlenül. Utána kérdeztem a ki és befele menő kocsiknak, amelyek árukat vagy embereket szállítottak, illetve kifigyeltem, hogy az őrök hogyan mozognak. Mindez idő alatt, elég páncél megfordult a kezem alatt, hogy készíthessek kettő ezekhez hasonlót. Amikor elkészült a markolat, átvettem és a szökésre nem is utaltam. Csak átkoztam az egyre hűlő levegőt és a rengeteg havat. Sehogyan sem tudtam kitervelni a legjobb szökési módot. Imádkoztam az egyélő Istenhez, szabadítson ki minket és a megfelelő alkalomkor, Viktóriával a páncélban elindultam határozottan a kocsikhoz. Nagy volt a készülődés mivel nem mindig történik itt ilyen, legfeljebb kéthetente, ha összejön. Már három napja rakodták a kocsikat a céhek előtt és készítették a lovakat az útra. Nagy volt a csábító erő, hogy bele lessek a különböző holmikba, de szerencsére Viktória keze megmentett a lelepleződéstől. Oly gyöngéden reszketett a tenyeremben, hogy egy percre sem tudtam nem rá gondolni, vagy a küldetésre. Az írnokok tollai türelmetlenül sercegtek a papíron, amíg én minden lehetséges rossz kimenetelt végig gondoltam és imádkoztam, hogy ne legyen baj. Szerencsére mindenféle szedett-vedett katona volt jelen, egészen díszes társaság kerekedett, talán mások is éppen szöktek, de minden esetre nem mind volt katonának való. Kicsit megnyugodva, hogy ennyien vannak bár az írnokoktól tartva, a katonákhoz mnetünk, mintha egyek lettünk volna közölük. Kerültük a feltűnést, próbáltuk őket gyengéden lemásolni és vártuk, hogy eljöjjön az idő. Viktória páncélját, valamivel könnyebre próbáltam csinálni, védeni szinte képtelen lenne, de talán az utat bírni fogja. Hihetetlen módon úgy sétáltunk ki a kapun, mintha meg lenne engedve. Szinte már kezdtem azt érezni, hogy nem csak elengednek, de valahol még pezsgőt is bontanak.

A kapu hangos nyikorgását a szél szinte azonnal elhallgatatta. A hideg ami eddig is kínzott minket, most egészen a csontunkig hatolt. Már nagyon vágytam a Déli napsütésre onnan a legendás fagy vidékéről. Egy pillanatra, hogy a kapun kívülre értünk, megkönnyebbültem, de ekkor jutott csak eszembe, hogy még csak most jön a java. Együtt kell utaznunk velük legalább az élhető területekig, ami alatt nem derülhet ki valódi kilétünk. Hogy páncélban is kell aludni, az nem baj, mert déliek vagyunk és még kimagyarázni is kitudjuk, de ha véletlen alvaás közben felfedődik valódi kilétünk, ebben a jeges pokolban pusztulunk. Felváltva aludtunk tehát, hogy eltakarjuk egymás olyan részeit, amik felfednének minket. Napok teltek el így és szépen haladtunk, a katonák nem kérdezősködtek, legfeljebb egy két megjegyzést tettek ránk, de nem zavartattuk magunkat. Az idő zorsága kemnyebb volt mint az ő piszkálódásuk. Az idő is egyre jobb lett és a társaság kedve sem lett rosszabb

Egy völgybe érve hatalmas robaj támadt. Banditák ütöttek rajtunk, nem is kis számban, hatalmas köveket görgetve. Mire a fejemet felkaptam, egy kiálltást hallottam: „Csatarendbe! Rajtunk ütöttek!”, azzal fel is álltunk ahogyan kell és vártuk a támadást. Megforult a fejemben, hogy a zűrzavart kihasználva, leléphetnénk, de hamar eletettem az ötletet. Előbb túl kell élnünk. A parancsszóra - természetesen - mi is sorba álltunk, vártuk a támadást. Reménykedtem, hogy nem nagy gond, hogy Viktóriának csak egy tőre van. Vártunk a következő vezény szóra, de a sziklák gördülni kezdtek, a aszekerek megálltak és a sziklák után rögvest a banditák vicsorogtak ránk mögülük. Ketten rám is támadtak, én Viktóriát védtem inkább, mint az árut, de sajnos a harci kedvük nagyobb volt. Ahogyan pörölyömet lóbáltam, összenéztek és a következő támadással lefegyverezett az egyik, a másik Viktóriára támadott. Rosszul tette. Hagytam is, mert tudtam kedvesem a vérontáshoz ért a legjobban. Jómagam havat rúgtam ellenfelem szemébe, amitől meg is tántorodott és idegesen felnyögött. A másik Viktóriához ért és felvette a harci állását és lesújtott a bal válla felé félelmetes baltájával. Felcsaptam a pörölyömet, hogy fejbe kólintsam, de sajnos ellépett, ugyan ekkor Viktória is sikertelen támadást hajtott végre egy ugrással, földre került tomporával. Ö lent volt és az ellenfelem visszanyerte erejét. Hiába emeltem magasba fegyverem és suhintottam, ő már ki is védte. Nem volt mit tennem, meg kellett várnom, míg ő támad. Viktória mindez alatt egy jól irányzott támadással, fogával mintsem tőrével vért fakasztott ellenfeléből, átharapva annak torkát, aki így nem sokáig élt már. Ellenfelem a látottaktól nem borzadt meg, de megjegyezte:
- Évről évre egyre lejjebb süllyedtek. Nem tudtam, hogy ilyeneket is felfogadnak közétek. – próbált hergelni, miközben hátrált. Viktória visszaugrott mögém. Én meglepetten vissza húztam kalapácsomat, hogy ha támad, megetessem vele. De nem támadtam rá, egyelőre:
- Mintha tudnád, hogy kik vagyunk! - félelmemet nem mutattam, pedig igen meg ijedtem, de valami furcsa kényelem telepedett rám. - Igen, díszelgünk szépségesen. - vártam a következő támadást. Ellenem elmés mosolygásba fogott.
- Nem érdekel, kik vagytok. Csak azt látom, ahogyan a társad elbánt a társammal. Nem tiltja ezt a szentírás? – élcelődött, mintha tudna bármit is azzal az ostoba tökfej fejével.
- Nincs más amiért harcoljunk, csak az életünk. Azzal harcolunk, amink van. Az úr adta, az úr veszi vissza. Áldott legyen az úr!
- Hm, ezt inkább nekem kéne mondanom... – morogta, majd felugrott és rám támadott. Nekivetettem a pörölyömet, de sajnos nem találtam el, mert valami furcsa módon hirtelen megváltoztatta irányát.
- Megvagy!- mondta, mire kezemet a magasba emeltem, fegyverem elengedve és vártam a halálomat. Öntudatlanul ráfogtam a fegyverére, mire ő kezével fejemet célozta. Ekkor a semmiből egy tőr a nyakát átszúrta és ellenfelem a földre hullott. Viktória a hátam mögött csak a pillanatra várt és az el is érkezett.
- Bassza meg...elnéztem! Azt hittem...te ilyen lovagias legény vagy. – mondta hörögve.
- Jól hitted. Én igen. Nos a feleségem inkább a... praktikus dolgokban hisz. – szépen elterült a földön, majd néhány rángatózás után elterült kilehelte lelkét.

A csata nagyrészt elült, már csak menekültek vagy a kegyelemdöféseket kapták a támadók. A semmiből egy katona és egy pap bukkant fel
- Erre is volt egy démon? Hé te! - bökött Viktória felé - Nem láttatok egy démont ezek közt a nyomorultak közt? - Viktória megijedve nézett föl, majd nyugodtan mondta:
- Sok minden történt, csak árnyakat és vért láttunk. Arra fele láttam valami furcsát futni, lehet őt keresik. Mutatott Viktória a menekülőkre és remélte, hogy nem róla van szó. A pap vörös fejétől, majdnem nevettünk.
- Már nem érzek semmit... - Jól van! - mondta a katona - Ne pihenjetek le, lehet, vannak még többen.
- Igen is! - mondtuk egyszerre, majd visszaálltunk a helyünkre elrendezve dolgainkat. Sajnáltam a katonát, hogy meg kellett ölni. De ha déli is volt, az életünk volt veszélyben. Most sem Északiak sem Déliek nem vagyunk. Csupán csak egyszerű vámpírok, akik az életükért harcolnak.

Amikor mindent elrendeztek és a terep is biztonságossá vált, elindultunk. Nemsokára meg is érkeztünk Nordenburgba, ahol a karaván megállt, mi pedig levetve páncélunkat elvegyültünk az egyszerű népek tömegébe…

Végre utunk végéhez értünk tehát és már csak el kellett lógnunk. Javában tombolt a tél, jól lehetett látni a viszonylag északi város hóval fedett ormain és házain. A fagy ugyan közel sem volt olyan kegyetlen, mint a még északabbra található híres-neves erődben, így kellemes érzés volt megpillantani a várost, melybe hónapokkal ezelőtt utaztak el. A falak közt most is sürögtek forogtak az emberek, s a falakon kívül is lehetett látni a kis gyülekezetet, ahol embereket toboroztak munkásnak. Mellette nem sokkla ott tekergett maga a Nordensluss, egyenesen delé felé még melegebb vidékekre.

Nem nagyon sikerült elbújni a szemek elől, mert a várba nem ment be senki sem közülünk, ezért a latrinaként szolgáló árokban szöktünk meg a katonák szeme előle, mert hát, ki zavarná a másikat, miközben az éppen a dolgát végzi…
Kicsit fellélegeztem, de gyorsan kerestem is valakit, aki biztosan nem ismer fel és nem is kérdezősködik. Egy egyszerű Parasztot kerestem, aki segíthet.
Kedvesnek tűnő, fiatalos paraszt lányt kerestem de asszonyt találtam, oda mentem és megszólítottam:
- Jó napot, adjon Isten! Meg tudja mondani, hogy merre megy az út, Karolosburg felé? – az asszony kettőt hátra lépett és remegő arcal keresztet vetett. Én is keresztet vetek magamra, mintha valami üdvözlési forma lenne, de sajnos csak jobban elijesztettem és elfutott.
- Ne, kérem várjon...! - Ám hiába szóltam utána, semmi haszna nem volt. a nő elmenekült. Egy férfi munkásnál probálkoztam ugyan ezzel a mondattal. A legközelebb álló béreslegény, aki már egy ideje szúrós szemekkel figyelte az eseményt nem lepődött azon meg, amikor megkörnyékeztem. Ellenben ez nem jelentette azt, hogy nem félt tőlem. A férfi, óvatosan köpve ki a harasztot a szájából, melyet eddig rágott, maga mellett tartotta kissé kopott, ámde frissen élezett vasvilláját.
- Mit keresnek kedtek itt? - lépett egyet hátra, nem elrohanva, de nem is engedve, hogy a két vámpír közelebb érjen hozzá.
- Karolosburgot - válaszoltam röviden.
A férfi, bár iszonyú ideges volt valamit roppant nevetségesnek találhatott, mert elkuncogta magát egy rövid időre, ahogy a vasvillát a nekünk szegezte, majd a fejével egy adott irányba biccentett. Lihegve várta, vajon tovább állunk-e, szemkontaktust egy pillanatra sem megtörve kettőnk közt. Letettem néhány váltót a földre, megszöktem és mentem amerre mutatott. A férfi nem nyúlt hozzájuk. helyette csak várt és nézte, valóban elmegyünk-e. Hogy aztán elfogadta-e az érméket, már sohasem tudtuk meg.

Ám utunk nem volt közel sem zökkenőmentes. Nem telt el egy óra, s egy alakot láttunk mögölünk, egyenesen felénk közeledni. a falu felől érkezett, ahová a nő rahant. Hosszú, barna csuhát viselt, nagy, széles kereszttel mellkasán, kezében egy könyvet szorongatott, s oldalán valamiféle fegyver lógott, melyet a távolból nehezen tudtak beazonosítani. Gyorsítottunk lépteinken, próbáltunk minél messzebb kerülni barátságtalan szemek elől, nem akartuk, hogy más is lássa, ha harcra kerül a sor.

A férfi elkezdett utánuk futni. Lusta, kissé felháborodott hangja utolért minket, ahogyan elkiáltotta magát, maradásra utasítva minkett.
- Megállni, nyomorultak! - Megálltunk, de fegyvereinket kéznél tartottuk és megkérdeztük:
- Miben segíthetünk? - A férfi egy kissé alacsony, ámde annál szélesebb vállú egyed volt. Papi csuhát viselt oldalán egy élezett buzogánnyal. A könyv a kezében minden bizonnyal egy biblia lehetett.
- Miért kell, kérdezem én, miért kell riogatni ezeket a szerencsétlen népeket?! Nem elég nektek a mocsaratok, ide kell jönnötök, s felfordulást csinálni az én falvamban?! - rivallt ránk a semmiből.
- Bocsásson meg tisztelendő atyám, nem akartunk mi semmi rosszat. Sajnáljuk a történteket, de nem tehetünk arról, mivé születtünk. Egy városba szeretnénk eljutni és elmenni, a falut pedig békén hagyni. - A pap erre csak még idegesebben ráncolta össze a szemöldökét.
- Mi városba? Milyen városba akarna két fogas bekérezkedni? Csempésztek talán, hogy így a városba vágyakoztok? - nézett végig rajtunk, noha kérdésében nem tűnt túl magabiztosnak. Nem tűntünk csempésznek, ez lehetett talán az oka. Viktória sértett arcot vágott, de nem szólalt meg.
- Vándorok vagyunk, a világot járjuk a tudást gyűjtve, hogy egyszer majdan Isten akaratából felhasználjuk mind azt amit tudunk. Ez egyetlen célunk és ezt akarjuk elérni, hogy valódi művészekké válhassunk. - A pap feje már kezdett erősen veres árnyalatot ölteni, ahogy meglátta, hogy egy vámpír, egy mocskos átkozott az Úr nevét a szájára merte venni.
- Na idehallgassatok...normális esetben itt és helyben a pokolra küldöm a hozzátok hasonló mocskos vérszívó nyomorultakat. Azonban hívhatjátok magatokat szerencsésnek. Tudniillik van egy tökéletes hely a hozzátok hasonló akasztófára valóknak, ha várost akartok látni. Fent északon munkásokat keresnek. Elmegyünk, ti szépen eltűntök innen, és soha többé a büdös életbe meg nem látlak titeket az én falvamban. Remélem, a nyelvet még beszélitek. - nyomatékosította utolsó mondatát.
- Tisztelendő atyám! Hagyjon minket elmenni és nem lesz semmi baj. Egyszer oda is elmegyünk, de alőtte dolgunk van. A fenyegetőzést pedig nem ajánlom. Ketten vagyunk egy ellen, ráadásul nem úg hírlik, hogy Északon dőzsölnének a harci képességekben. Én a magam részéről nem iszok vért. És nem is fogok fogyasztani az itt élőkből. Nem tehetek arról, aminek születtem és arról sem dönthetek, kinek veszem el az életét. De ha még itt ácsorgunk, a lány meg fog fagyni. Kérem, had menjünk tovább. - A pap ekkor gúnyosan elnevette magát.
- Ti most fenyegetni próbáltok engem? - mondta, ahogy előrántotta a buzogányát és megpörgette a csuklója körül.
- Üzletet ajánlottam, de látom magának másra fáj a foga, mint gondoltam. Nem a béke, mind inkább a harc, amit kedvel. Hmmm... Azt hiszem kezdem megkedvelni magát. - mondtam feketén lángoló fegyveremet előre tartva - Különben is... Miért gondolják, hogy egyek vagyunk? Nem látják a levegőt? - a pap türelme erősen a végéhez közeledhetett, mert amikor Johann ismét magyarázni kezdett neki, elgondolkozott.
- Tudod mit, te nagyszájú. Ha a városba akarsz menni, miért ne. Ha úgy hiszed, olyan ártatlan vagy, hát bizonyítsd. Elviszlek én a városba, azon ne múljék. A püspök úr majd megmondja, mi legyen az ítéletetek.
- Hmmm... nem értem... Most békét ajánl? Akkor nem harcolunk? - kérdeztem csalódottan.
- Nos, ha szarkavarás nélkül velem jöttök, nem.
- De hát itt lóbálja a buzogányát... Szarkavarás? Hát na... ne keverjen össze a Nachtrebenekkel... Hamár vérszívó vagyok... Nebelturmi egyenes szavú vámpír vagyok! Nagy kovácsok leszármazottja, akik valaha igen dicső fegyvereket készítettek. Én kavarnék szart? És még is miért? Miért tenném? Én két dologhoz értek az alkudozáshoz és a kovácsoláshoz. - letettem a kalapácsomat közém és a pap elé, majd elkezdtem ledobálni magamról a dolgokat, szememet nem levéve a csuhásról
- Majd a püspöknek magyarázkodhattok. - mondta a férfi, mielőtt a buzogánya felé, mielőtt eltette volna. - Induljunk, innen az apátság nincs olyan messze.
- Apátság? Az micsoda? - kérdeztem, ahogyan visszavettem dolgaimat.
- A püspök úr vára. Majd ő ítélkezik...van kedve a leprás törpének ezzel foglalkozni. Alkudozó vámpírok, megáll az ész. - morogta alig hallhatóan a férfi, ahogy megindult - Na gyerünk, mielőtt még meggondolom magam.
- Indulni? De hát az oda fele úton össze fogunk esni. Nem ettünk már vagy... öt napja... Gyanúsítják és éheztetik itt az embereket. Ha ezt a bájos püspök asszony megtudja...
- Remélem megjutalmaznak érte. - vágta rá a pap - Majd ehettek, ha egy fogadóhoz érünk. Van pár a környéken. És az Isten szerelmére, takarjátok már el az arcotokat...mit képzeltek, rémisztgetni a népeket.
- Bocsánat bocsánat... de sajnos semmink nincs amivel eltakarnák. Ha esetleg egy sálat tudna adni, mi sem vacognánk annyira...
- Sál...úrihöldnek nézek én ki tán? Na gyertek...szaporán, nehogy itt más észrevegyen titeket.

Az apátság egy szilaj, masszív épület volt. Annak kellett lennie, hogy ellenálljon a hosszú fagynak, vad szélnek. Kőből épült falak vették körbe, s vastag rostély állt a kapuja előtt. Az ugyancsak mogorva papot azonnal megismerték, noha az ottani várjobbágyok reflexből fegyvert rántottak a két vámpírra, a pap leintette őket.
- Azt mondták audienciát akarnak a püspökúrtól. - mordult rájuk a pap, tekintete szinte lángolt, ahogy bevezette őket
A vár udvarán, egy kis épületben egy csuhás, egészen fiatal alak állt. Szőke haja, kék szeme volt neki, majd két méter magas óriás volt, hogy több vámpír lebegve sem ért szeme magasságáig. Papi csuhát viselt, akárcsak a többiek. Éppen több paptársával együtt a kertben dolgozott. Nyájas képe és fiatalos tekintete volt neki. Szokatlan is volt, hogy a pap, aki Johannt és Viktóriát leteremtette, rögtön hozzá fordult.
- Püspök uram. - szólította meg.
A férfi ránézett, nyájas mosollyal üdvözölte, ahogy békésen meghajolt előtte.
- Bernald atya. - köszönt neki, ahogy megakadt a tekintete a két vámpíron.
A püspök aggódóan leste Johannt és Viktóriát. gondterhelt, szomorú tekintettel nézett rájuk.
- Mi a panaszod, Bernald.
- Ernest uram, ezek itt ketten vad vérszívók, s rémítgették a falunépét az utak mentén. Azt állítsák, hogy nem vétettek semmit, s nehezményezték, amikor ítéletet akartam felettük mondani. Audienciát követeltek.
Ernest püspök kissé meglepetten nézett a két vámpírra. Aztán félrehúzta a száját. Nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzés.
- Márpedig az ígéretet úgy vagyon, hogy be kell tartani. Halljuk a panaszaitok, néhai fivérem és húgom. - felelte, ahogy óvatosan keresztet vetett magára.

Rettegve érkeztem a helyre, ahol kivégzésemre gondoltam. Meglepődve láttam, hogy mindenki fél. Nem is igazán úgy, mint akik démont, vagy hasonlót látnak, hanem sokkal inkább úgy, mint akik meg akarnak szabadulni félelmeiktől éppen ezért gyűlölködnek. Kezdtem megnyugodni, mint amikor rájön valaki, hogy nagyobb itt a gond, mint amit elsőre gondol. Sajnos le kellett vetnem az ostoba stílust és ténylegesen, az igazat mondani. Viktória szorosan követett, ahogy
- Köszönom, hogy meghallgatja kérésemet. Valóban a vérszvók fajából vagyunk, de nem élünk és halunk a vérért. Jó magam Nebelturm egyszerű kovácsa volnék, feleségemmel útra keltünk, hogy tudásunkat gyaraptsuk. Úgy hiszem több van egy fegyverben mint a gyilkolás lehetősége. Természetesen, ha kutatásom itt megszakad, vállalom és elmegyek-e vidákról örökre. De megköszönném, ha akár minket figyelve is de folytathatnánk a kutatást. Mélyen tisztelt püspök úr, bár isten kitagadta fajunkat, a lelkünk ő érte kiállt, kérem hallgasson meg minket. - mondtam teljes tisztelettel meghajolva ő előtte.

A püspök nem szólt semmit, miközben Johann magyarázott. Az apátságban már többen várták, mikor kell majd fegyvert rántsanak. Még a pap is ott forgatta a szemeit a hátuk mögött, amikor érvelni kezdtek, s várta, hogy végre pontot tegyen felettese ennek a rémálomnak a végére. A püspök pedig csak csendben hallgatott. Aztán intette gyet, amikor johann a szöveg végére ért, majd válaszolt neki.
- Amit mondasz, csak súlyosbítja a helyzeted, drága fiam. Tudtál róla, hogy mit is jelentenek a jegyek, melyeket viselsz, s mégis szabad akaratodból választottad, hogy ide gyere. A törvényeink világosan kimondják, hogy nem látjuk szívesen egyetlen vámpír család tagjait sem. - felelte szigorúan - Választhattad volna a szerény tudatlanságot, s lám mire vezetett kapzsiságod. - sóhajtott egy nagyot - Ne számít, élsz-e vérrel vagy sem. A törvényeink nem véletlen nem emelik ki, miféle életet él a vámpír, akit nem látunk szívesen. - vágta rá tömören, ahogy elhallgatott, majd a vámípr párost figyelte.

- Minek születtem arról nem tehetek, hogy mi a törvény, arról nem tudhatok, hisz nem itt élek. Amit tudok, az, hogy két kezemmel alkotok. Hogy itt miért vagyok... Isten a tudója, Őt akkor is imádni fogom, ha most meghalok. Minden más, az ön kezében van, püspök uram. Mély tisztelettel kérem, hallgassa meg kérésemet, ha kegyelmére nem talál méltónak, úgy talán meg is érdemlem büntetésemet. - mondtam fejemet meghajtva. Nem törődtem a hátam mögötti zajjal, csak imádkoztam magamban: "Bocsájtsd meg nekik Uram amit tesznek, mert nem tudják mit cselekszenek!".

Az apát megmerevedett szemekkel nézett Johannra mondott valamit, amitől abbahagyta egy pillanatra még a lélegzést is. Nem lehtett pontosan megmondani, mely része a védelemnek ragadta magával annyira, ébresztett benne oly heves indulatokat, hogy türtőztetni próbálta magát mindenfajta érzelemtől. Azonban nem felelt. Nem kiabált, nem ordított, nem fenyített, nem csinált semmit. Csak csendben állt Johann előtt, s gondolkodott.
végül aztán vett egy nagy levegőt. Intett a teremben a papoknak, mire ők elindultak. Ki-ki a maga dolgára, el innen, vagy éppen át, keresztül annak széles csarnokán. Az apát és a pap, aki a párost bekísérte ottmaradt. A főpap elegáns mozdulattal fésülte oldalra a haját.
- Ítéletet hoztam. A büntetésedet itt, az apátságban fogod ledolgozni. Miután általa vezekeltél, távozhatsz.
A papnak nem kis ellenérzései voltak ezzel kapcsolatban.
- Na de apát uram...
Az apát nyugodt mozdulattal intette csendre. Eztán elfordult Johanntól és Viktória elé sétált.
- Az ítélkezésnek még közel sincs vége. Most te következel, leányom. Mond, neked mi mentséged van? - nézett mélyen a vámpírlány szemeibe.

Én mélyen meghajoltam a püspök előtt.
- Köszönöm kegyelmes uram! - mondtam megkönnyebbülve. Viktória kicsit ideges lett, egy lépést hátra lépett, ahogy a püspök közeledett és még szorosabban fogta a karomat.
- Kegyelmes uram! - hajolt meg Viktória - Én ő hozzá tartozom, nincs mit adnom, csak együtt vagyunk teljesek. Megmentette a zéletemet, éppen ezért sajátommal tartozom neki. Amit én tudok tenni, hogy számára segítő kezet nyújtok. Így lesz a munkánk teljes.

Az apát intett neki. Jól látszott rajta, neki sem volt megelégedve a válaszával ahogy szánó sóhajjal lépett kettőt hátra, hogy egyszerre beszélhessen a két vámpírhoz.
- Úgy osztozol te is a büntetésben. most mehettek. Az éjszakát itt töltitek az apátságban. Holnap hajnalban, napkeltekor visszakísérnek ide. Majd akkor kiszabom az első napotok teendőit.
A korábban gyanúsan bámuló papok lassan odagyűltek a kis csapat köré. Az apát nem zavartatta magát, s befejezettnek tekintve a beszélgetésüket intett alattvalóinak.
- Kísérjétek a két vámpírt őrizetbe. - mondta szigorúan.
Amennyiben Johann és Viktória engedelmeskedett nekik, három pap elkezdte vezetni őket, egyenesen egy lépcsőhöz, mely az apátság egyik alsóbb emeletére vezetett. Legnagyobb meglepetésükre a szoba, melyet mutattak nekik egy teljesen normális kis terem volt. Egy egyszerű, szerényen berendezett szoba, mely most üresen állt, nem volt ott más csak három ágy, néhány ablak, melyen fény szűrődött be, valamint egy szőnyeg a szoba közepén.
- Itt fogtok aludni. - felelte az egyik pap komoran, ahogy gyanakvó pillantással méregette a két vámpírt - Kosztot majd kaptok. Az apátúr holnap reggel vár titeket. Addig el se hagyjátok ezt a szobát. - mondta, mielőtt becsukta volna a szobát.
A szoba elé őrséget állítottak. Mindig volt ott egy pap, aki az ajtó előtt strázsált, s időről időre benézett rajta...noha érdekes módon előtte mindig kopogott, mielőtt benyitott volna.

- Köszönjük szépen! - mondtam mind a kettőnk nevében és Viktóriával együtt elvezettek minket a szobánkba.

Börtön cellánkban elfoglaltuk szállásunkat. Az ágyon együtt fekve csöndben azon gonolkodtunk, hogy a püspük megmentette életünket. A halál árnyékában hűsöltek még gondolataink.

- Most mi lesz? - kérdezte Viktória aggódva.
- Letöltjük a büntetésünket és haza megyünk. Mást nem tehetünk. Nagy volt rajtunk az ő kegyelme, nem ronthatjuk tovább itt a levegőt.
- Nagy lehetőséget hagyunk ki... lehet sőt, bizonyos, hogy soha iylen nem lesz még.
- De valószínűtlen, hogy megtaláljuk. És ha itt történik meg az a bizonyos dolog...
- Már hónapok óta nem volt rá példa. És nem fog ilyen történni.
- Most az egyszer én döntöm el, hogy nem. Nem nyitok vitát. - Viktória csendben a plafont nézte.
- Nem akarom hogy így éljünk...
- Én sem. Kellene egy nyugodt, békés hely.
- Szeretnék gy... - elharapta a végét, félt, hogy ha ez kitudódik, akkor nagyobb bajban lesz mint most. Gyorsan megváltoztatta a mondat végét - Szeretnék gyónni.

A kopogás egyszerre volt kellemes és idegesítő. Mindig azt mondtam hogy szabad. Az este csöndes volt, a szoba kényelme és a helyzetünk kellemetlensége egyszerre egy kellemetlenül meghitt, hosszú pillanattá tette az éjszakát. Nem aludtunk jól, de nem is kellemetlenül. Az ételt elfogadtuk, megköszöntük. Kellemes volt, jól esett, epdig semmi különleges nem volt benne. Másnao reggel a kopogás pontosan akkor jött, amikor vissza aludtam volna, ezért egy kicsit összeszedetlenül álltam a pap előtt.

A reggeli munka pontban nyolckor vette kezdetét. Ebben az apátságban a szokás úgy diktálta, előtte már ébren kell minden barátnak és nővérnek lennie egy közös imához. Johannt és Viktóriát csak ezután hívatták oda. A kolostorban úgy tűnt, már mindenkinek kiszabták a munkáját. A papok többsége, akiket ott találtak a ház körül segédkezett, vagy éppen más, kívülálló szmeélyekkel értekezett. A főpap is ott volt, egyenesen a két vámpírthoz fordult. Már semmi dolga nem volt, nem volt mellette senki, csak őket várta.
- Adjon Isten, és jó reggelt. - húzta ki magát lágyan mosolyogva - Szívből remélem, hogy jól aludtatok. - mondta, majd gyorsan a tárgyra tért - Ami a mai teendőiteket illeti, a kisasszonyt már várják a pincében leltárazni. Ha tud betűt is vetni, az külön gyönyör, de nem szükséges, hogy segédkezni tudjon. - mondta, majd Johann felé fordult - Ami pedig téged illet, fiam, ma a testőröm leszel. A vidéken sok a haramia, s ma egy közeli úr birtokára utazom vizitbe. Jól jön egy erős kéz mellém. - felelte, ahogy megtördelte már ugyancsak vén, öreg, ráncos kezeit.
Ha a két vámpír követi az utasításait, Johann egy-kettőre a váron kívül találja magát a főpappal. Gyalogszerrel indultak mindketten útnak, s nem is készítettek ki lovak egyiküknek sem. Az apátot valóban nem is kísérte senki Johannt leszámítva, csak egy kisebb tarisznya, s a pipája, amit máris elkezdett tömni, ahogy megindultak.
- Még nem is érdeklődtem a neved után. - felelte közönyösen, ahogy megindult - Van szerencsém most már hivatalosan is bemutatkozni, nevem Herbert. Nevem maradéka már az urat illeti, de egykoron a Nordenburg ház fia voltam.

Az események sodortak. Csak hebegtem haboktam, valami udvariasat motyogtam. Az éjszaka lassan hullámzó hajója most vitorlát bontott és minden ami történt egy szél forgatagnak tűnt. az idő kellemetlen homályába vészve. Viktória kétégbe esetten nézett én rám, de a vállára téve a kezem megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj. Mikor elvlátunk cak egy gyors csókot tudtam homlokára adni és már a kijárat mögött találtam magam. Nem szerettem a napfényt még akkor sem, ha mint most a téli felhők rejtekébe bújt.
- Johann von Nebelturm, szolgálatára. válaszoltam röviden, részben ő rá pillantva, részben a bokrok mögött megbújó vadak zizegését kémlelve.

A pap nem reagált sokat a bemutatkozásra. Megfordult, majd ennyit szólt:
- Kiváló. Induljunk is útnak.
Hosszú, unalmas séta vette kezdetét. Az országút mentén, a félig felolvadt, kissé megsüppedt sárban hagyott nyomokat az apát saruja, s Johann csizmája. Az apát nem hazudott, valóban nem kísérte őket senki. De még ő maga sem tartotta szemmel Johannt. A vámpír hátul, időről időre pedig mellette sétált a férfinak. Egyáltalán nem úgy bántak vele, mint egy rabbal.
Az út egy uradalmon át vezetett. Távolról már látni lehetett az ugarnak választott portákat, a szántó parasztokat, állatokat a mezőn, akik a kevés maradékát legelték le az ősszel ottragadt zöld életnek. Avidék szegény volt. Nem csak szegény, de nyomorúságos is. Amikor közelebb értek, tisztán látszódott, hogy valami megnyomorította. A házak omladoztak, szét voltak rongálva, több le volt égve, vagy lángok nyomait hordozta. Soknak hiányzott a teteje, csak pár apró szuvas gerenda és szalmaszál maradt mögötte. Döglött állatokat vonszoltak a parasztok s várjobbágyok időről időre, melynek feleit már megdézsmálták a vadak. Néha látni lehetett több házat egymás mellé építve. Azok sem jártak jobban. És az emberek, akik lakták őket, akár a koldusok. Elcsigázott, megfáradt arcú parasztok, lesoványodott tagokkal, sebekkel a testükön. Az egész vidék úgy nézett ki, mintha nem a királyság legészakabbi tartományában, hanem a folyó mentén, egyenest a határon lettek volna.
- Ezeken az embereken jöttünk segíteni. - magyarázta a pap halk, távolságtartó hangon - Mint látod rájuk fér. Azonban ehhez a földesúrral is beszélnünk kell. Egyedül neki van hatalma ezt a nyomorúságot semmissé tenni.

A csend kínos feszültsége tökéletesen kiegészítette az érzést, hogy kelepcében vagyok. Sem megszökni, sem lázadni nem tudok. "Talán hiba volt érzelmesnek lennünk, kedvesem!". Minden bokrot és fát ilyedve lestem minden felé, mert tudtam, ha püspöknek baja esik, minimum kivégeznek minket, de Viktóriát biztosan nem kíméletesen. Furcsa is, hogy csupán engem küldtek. Ha csak én kellek a püspök megvédheti magát. Elrévedésemből a táj borzalma ébresztett fel. Nem azért kellek, mert a püspök úr nem tudja megvédeni magát. Feláldozható vagyok. Életmeben először félni kezdtem. Nem mutattam ki, de a sötétség ami a tájra telepedett megfertőzte elmémet is, éreztem, hogy testem minden porcikája tiltakozik. Meg is torpantam, zavaromat gyorsan egy kérdéssel lepleztem:
- Mielőtt oda megyünk... Csak, hogy semmi probléma ne legyen, szeretném megkérdezni, hogy pontosan milyen feladatot is szabott rám? - higgadtan de magabiztosan kérdeztem tőle.

A pap csendben fordította a fejét hátra. Szótlanul menetelt tovább egy jó darabig, majd nagy levegővel szippantott bele a vidék szelébe úgy felelt.
- Ügyelned kell a biztonságomra, abban az esetben, ha netán valaki az életemre akarna törni.
Időközben a házak és falvacskák között egy erőd bukkant fel az út mentén. Egy vár volt, magas, rideg, magasztos, egyszerű építésű tornyokkal és szürke, koszos falakkal, melyeken a barnultság ellátszott egészed a horizontig.
- Utunk a vár urához vezet. Neki hála lett ilyen a vidék. Ilyen szegény, nyomorult. Az egyház tagjaként az én feladatom őt a jó útra terelni. Ez pedig nem mindig egyszerű. - mondta tömören - Csak figyelj alaposan. - tette hozzá - Amit látni fogsz, nem mindennapi látvány.
A vár irányába haladtak, ehhez kétség sem fért. Egyre közeledtek, közeledtek, mígnem megtorpantak a kapu előtt, ahogy az apát úr bebocsátást kért.

Csak bólintottam az apát szavaira, de el sem tudtam képzelni, hogy milyen vveszélyek leselkednek ránk. Szavai sem bátorsággal, sem megkönnyebüléssel nem töltöttek el, egyre közelebb érve a vár felé. Nem tudtam eldönteni, melyik félelmetesebb, az apát, vagy a vár ahová megyünk. Kétsgeim támadtak a felől, hogy megértem az északi gondolkodást. Feltettem hát gyorsan kérdésemet, mielőtt a várhoz érünk.
- Ha megnem sértem kegyelmedet, feltennék egy kérdést, miszerint, miért van az, hogy az hírlik, hogy az Északi egyház kifejezetten üldözi a Vámpírokat és Démonokat, sőt az látszik meg elsőre az embereken, hogy őket is ezzel riogatják, holott, például ön, kegyelmes és nem elpusztítani, vagy megfélemlíteni akarja az embereket, hanem a helyes útra terelni? Hogyan működik mind ez? - kérdeztem egyenesen, kertelés nélkül.

A pap gyorsan felelt.
- Ez egy kiváló lecke...egy másik napra. A mai nap mást akarok tanítani. Figyelj alaposan, mert érdekes dolgot fogsz látni. - mondta monoton, szigorú hangon. A korábbi nyugodtsága mintha elenyészni kezdett volna. Ideges volt, s feszült, mint a harcos, aki csatába készül.
Utuk a vár kapujába vezetett, ahol azonnal bebocsátást nyertek. Johann álcájának hála nem keltett akkora feltűnést, s jól ismerték már a helyiek az apát urat, be sem kellett mutatkoznia. Menet közben betekintést nyerhettek a kastély belsejébe. A vár kívülről sem volt színesebb, mint belülről. Sőt, olyan volt, akár a falvak, akár a jobbágytelkek. Mintha csak egy ragály söpört volna végig rajta. Leharcolt volt, romos, omladozó. Épületeinek nagy részén lyukak tántorogtak, a tető több helyen be volt szakadva. Az állatok az udvarban soványan voltak, s az emberek leharcolt, kivénhedt várjobbágyok. A pap szomorúan kezdett útja közben imádkozni értük.
A nagy lovagterem egy hideg, ámde tágas helység volt. Ellenben a vár többi szegletével, itt találni lehetett díszes gyertyatartókat, faragott kőkandallót, temérdek kárpitot és jóféle asztalosmunkákat. Egy fiatal, nyalka legény fogadta őket. Veres, északi haját hátrafonta, s kötéllel kötötte meg. Temérdek szeplő mögött apró, malacszerű szempár sorakozott, meg, s egyszerű, úrhoz nem illő ruhában vonult oda eléjük.
- Atyám, köszönöm, hogy eljött. - mondta.
Az apát rögvest megbiccentette a fejét, majd Johann felé fordult.
- Engedd meg hogy bemutassan neked a vár és a birtok örökös urát, Herr Helbertet. Őneki kell segítenünk rendbe tenni a földjét.
A fiú bólintott egyet.
- Igen, még rengeteg a dolgunk. - mondta, ahogy hellyel kínálta a vendégeket egy asztalnál - Elnézést a szerény fogadtatásért, de tudok szolgálni borral, ha megkívánjátok.

Az út további részén nem szóltam semmit. A várba belépve egyre inkább elfogtt az undor. Mint karót nyelt vonultam a püspök mögött, érzéketlen, minden fele leső arcal. Nem is igazán undor, de valami kellemetlen, helytelenítő érzés fogott el, mintha mindet meg akartam volna ölni. Keserűségemben az empátia kellemetlen, de felvillanyozó érzése vetekedett azzal az ítélettel, hogy megérdemlik, vagy ez a sors csak is az övék. Ahogyan a fiút bemutatta, mélyen meghajoltam. Nem ültem asztalhoz, a püspök mögött álltam. Hallgattam, nem engedtem le a figyelmem.

Az apát uraság és a fiatal nemes régi barátokként köszöntek egymásnak, ahogy a férfi egy nagy tekercset hozatott, rajta egysoros, apró bejegyzésekkel. Távolról lehetett látni, a bejegyzés tömve volt számokkal, dátumokkal, nevekkel.
- Ezek a tavalyi tized, kilenced és robot alapján készültek. Erre a télre megtettem a szükséges módosításokat. - mondta, ahogy átnyújtotta a papírt.
Az apát hosszasan böngészte a számokat. Telkek, emberek nevei, mellettük pedig számok, fizetségek sorakoztak szép alaposan rendbe szedve. Adók és adósságok, melyeket a helybéli parasztok fizettek a vár urának. Az apát pedig, bármi dolga is volta számokkal, elégedetten bólogatott. Helyeslően megrázta a fejét, majd a papírt szétterítette az asztalon, s visszacsúsztatta a férfinak.
- Nagy megkönnyebbülés végre valami változást látni az uradalomban. Az elmúlt évek alaposan megtépázták a vidéket. - mondta egyetértően.
A férfi szomorú pillantással kísérve vette el a lapot.
- Még rengeteg munka vár rám. Addig is, csak megleszek valahogy.
A főapát együtt érzően fordult oda hozzá, megragadta a vállát, ahogy ismét végignézett a szegényesen berendezett lovagtermen.
- Ne aggódj fiam. Az önzetlenségnek meglesz a maga jutalma. Ahogyan birtokod is fel fog virágozni, ha sarjadni hagyod. - mondta, majd megköszönte az audienciát, s felállt.
- A következő hónapban ismét várom, atyám.
- Természetesen. Addig majd levélben külön a következő javallataimat.
A vizit nem volt ennél hosszabb. A nemes, s az apát udvariasan elköszöntek egymástól, majd pedig távoztak. Johann, ki végig az apátot kísérte egyik pillanatról a másikra ismét az országúton találta magát. Az apát nyugodtan sétált visszafelé. Nyugodt, egyenletes lépésekkel, mintha csak egy sakkjátszmára látogatta volna meg barátját.
- Gondolom annyi a kérdésed, mint égen a csillag. - mondta, ahogy halvány mosollyal az arcán visszapillantott Johannra.

Kényelmesen bandukoltam az apát mellett. Kétségek és érthetetlen magyarázatok forogtak a fejemben. Számomra egyetlen érhetetlen kérdés volt: "Ennyi volt? Ez volt az apát nagy küldetése? Papírokat megnézni?". Bizonyára észre vette értetlenkedésemet, mert meg is kérdezte. Egy ideig nem válaszoltam, mintha kerestem volna a szavakat, pedg csak nem volt kedvem megkérdezni, az alapvető kérdést. Amikor a csend már kellemetlen lett, felttettem a kérdésemet:
- Egy kérdésem van: Miért ezt mutatta meg nekem? - kérdeztem megkönnyebülten.

Az apát elégedetten mosolygott, mintha pontosan ezt az egyetlen kérdést várta volna tőlem. Nem mondom kicsit idegesített, főleg mert válasza nem lepett meg:
- Hogy tanulhass attól az úrtól, akivel most találkoztunk. Jó pap holtig tanul. - kuncogott hozzá. Számomra igen ellenszenvesnek tűnt, de nem különösebben érdekelt.
- Végül is ez kovácsokra is igaz... A tudás mindig bővíthető... - kuncogtam én is vele a sznte szikrázó levegőben.
- Valóban...de ha a jelen helyzetet nézzük. - vágott közbe az apát - Te és az az uraság sokkal jobban hasonlítotok egymásra.
- Igen? Pontosan miben? - hitetlenkedtem. A dolog mellbe vágott, mert hiszen miért hasonlítanánk. Én nem szipolyozok ki senkit. Na de hibázni lehet...
- Az örökségükben. - jött a rövid válasz. Ténylegesen az oktató szerepét akarta felvenni - Tudod ki volt az, aki ezt tette ezzel a vidékkel? - mutatott körbe az apát a sivár pusztaásgon, ami a vár körül elterülő uradalom volt.
- Nem, de hogy őszinte legyek, sosem leszek uraság így kétlem hogy ugyan az lenne az örökségünk.
- Ó, igazán? - mosolyodott el a pap - Akkor ezen ugyancsak meg fogsz lepődni. Aki ezt tette a vidékkel, nem más volt, az ifjú uraság apja. A föld előző ura. - kezdett erős ellenszenvet kelteni bennem.
- Őszintén szólva nem igazán értem, hova akar kilyukadni. Most arra céloz, hogy a vámpírok milyen szörnyűséget hagynak maguk után? Vagy a háború milyen szörnyűséget hagy maga után? Vagy ismerte az apámat és úgy véli az ő útja rossz volt és azt gondolja én is ezen járok?
- Ugyan, nem ismertem én senkidet. Ám gondolj bele. Ha az ifjú mester folytatta volna apja munkásságát, vagy akár csak úgy tett volna, mint aki nem látja, az helyes volna?
- Úgy gondolom, hogy természetes az, hogy a fiú az apját követi, mert hiszen ő nevelte fel. - egy pillanatra elnéztem, hiszen engem inkább a nagyszüleim nveltek fel a háború miatt. Gyorsan hozzá is tettem - Ideális esetben. De a világ folyamatosan változik és sajnos nem mindig a mi javunkra. Így a fiú kénytelen apjától elszakadva új eszméket megismerni. Aki nem így tesz elbukik. - néztem egyenesen a szemébe. Kíváncsi voltam vajon mit olvashatok ki. Az apát arcáról óvatosan fagyott le a mosoly, ahogy visszanézett rám, véletlen tökéletesen összepasszolt Az Egyházzal is a dolog, de természetesen nem arra gondoltam.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? - ő persze azt gondolta, hogy még i, így persze mentenem kellett a helyzetet.
- Csupán kifejtettem véleményem az apa fiú kapcsolatról... - válaszoltam röviden.
- Ó, igazán? Hát akkor láthatod, milyen nehéz is a dolga a fiúnak most, hogy más utat kezdett járni. Hogy a szűkölködést választotta ahelyett, hogy jobbágyit szipolyozza ki...tudod, mi lett az apja végzete? Meggyilkolták, miután a rossz ember nejére emelt kezet...
- Nem értek én a politikához, de természetesen ne lepődjön meg azon senki, hogy aki rossz helyre dugja, azt eléri végzete. Aki pedig képes elviselni a rosszat, arra az emberek fel fognak nézni és példát vesznek róla. Ha valaki az elő sorban feltűnően bátran és félelem nélkül harcol, annak az emberei sem fognak gyávén megfutamodni. - ezzel próbála rámutatni, hogy a politika homályos de az erény értékes. Még ha a kettő nem is feltétlen említhető egy lapon.
- Ez pontosan így van. És most ősei vétkei miatt kell ezt a rosszat elviselnie. Ismerősen hangzik? - összehúztam a szemem, mert most értettem meg, hogy mit is mond.
- Ez így igen, de ebből a megközelítésből a fiú közelebb áll hozzám mint az apja, nem?
- De igen. Ezt mondtam én is. Az ifjú uraság és te bizony sokban hasonlítotok egymásra. - ismét elmosolyodott, mivel, hogy minden visszakerült a helére.
- Á! - mondtam meglepetten. - Akkor félre értettem, elnézést. Igen valóban. "Megbüntetem az atyák bűnét a fiákon és negyedízben azokon akik utálnak és gyűlölnek engem". - utána csöndben ballagtam az apát mellett várva a következő bölcsességét.
- S aminek születtetek, egyikőtök sem tehet. Ám az ifjú úrnak mégis meg kell ezt tennie. Érted már?
- Mint ahogyan nekünk vámpíroknak sem az lenne a dolgunk, hogy tornyokba zárkózva a saját tudásunkon és politikánkon ücsörögjünk, hanem az, hogy mint lényeknek minekünk is a békére, az együtt élésre és a fejlődésre legyen gondunk...
- Bizony. S amiatt nem tehetik die vámpírok a lábukat, mert az őseik vétkeztek. Senki sem tehet arról, minek született. De nem tekintheted semmisnek őseid vétkeit. Nem tagadhatod meg az örökségedet, legyen az jó, vagy rossz. Menekülhetsz előle, ameddig csak akarsz, de nem fogsz tőle szabadulni. Akármennyire is tagadni akarod, vámpír vagy.
- Ellent kell mondanom püspök úr. Jézus, Isten elküldött fia, az evangéliumban elhívja azt aki megbánja bűneit és hisz Istenben és egy közösséget alkot vele. Nem fűzi korhoz, nemhez, vagy nemzethez. Isten elküldte fiát, hogy aki hisz ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ezzel Isten tisztalapot ad. Ő megetette...
- Ez valóban így van. Ám az átok, ami rajtad ül, Jézus után esett ránk. - válaszolt az apát - Tagadhatod még, ha jól esik, ám jegyezd meg, amit most mondok: ha tovább tagadod, csak szenvedést fogsz magadnak okozni.
- Isten egyik legnagyobb ajándék a gyermek. Minthogy én is az voltam és nem volt több szenvedés megszülni és felnevelni engem mint mást, nem hiszem az átok annyira befolyásolná ezt. Minthogy az emberek között is lehetnek rosszabbak mint az átkozottak, úgy hiszem az átkozottak között is lehetnek jobbak mint az emberek. Nem azért lettem átkozott, hogy átkozott legyek, hanem hogy megmutassam, hogy közöttünk és léteznek olyanok akik ennek ellentmondva képesek jól együtt élni. - hirtelen magasabbnak és erősebbnek éreztem magamat. Nem állhat többé az utamba semmi sem, mintha óriás lettem volna hatalmas tüzes kezekkel.

Lassan visszatértünk az apátsághoz, Viktória már ott kint várt ránk. A főpap végignézett rajtunk, szinte égetett a tekintete, majd megköszörülte a torkát.
- Teljesítettétek hát a szolgálatotokat, szabadon távozhattok. - egy pillanatra meghökkentem.
- Ennyi volt...? És mi lesz ha megint megállítanak minket?
- Emiatt nem kell aggódnotok. Sebattian testvér majd elkísér benneteket a határid. Hogy nem legyen semmi fennakadás. - intett finoman a testvére felé - És igen, ennyi volt. A büntetéssel nem értem volna el semmit. Én tanítani akartam, s terelni, lévén Isten pásztora vagyok.
- Értem, és köszönjük szépen... - enyhén meghajoltam az apátnak - Akkor azt hiszem indulunk is, amint magunkhoz vettük a holminkat.
- Óvakodjatok ettől a vidéktől. Az országunk nem lát titeket szívesen. Nem azért, mert rossz emberek vagytok. Hanem mert vámpírok. Fogadjátok el. - mondta az apát tömören.
- Ez azt jelenti, hogy soha többé nem kereshetjük fel önt, igaz?! - kérdeztem egy kissé szomorúan, bár a kérdés költői volt. Még egyszer meghajoltam és összeszedtem a holmimat.
- Ugyan, ki tudja, hol találkozunk mi még. - legyintett egyet a férfi - Amiről eszembe is jut. Még egy dolog nem hagy nyugodni. Mit kerestetek ti itt? Kép vámpír a királyság szívében ritka látvány.
- Technikák és művészi megformálások után kutatok. Van egy fegyver ami nagyon érdekel. Annak idején itt északon készítettek egy kardt, amelyet kifejezetten a Vámpírok ellen használtak. Egy ilyen darabot, vagy ennek tervrajzát. Kíváncsiságból. Tudásomat már nem használom arra, hogy a háborúnak készítsek fegyvert. Engem ennek tuománya érdekel és lehetőségei.
- Érdekes. Fiatalabb koromban láttam hasonló fegyvert. vámpírt, démont, élőholtat és megfélemlített. Ritka volt és nagyon értékes. Egy kékes ezüstös fémből kovácsolták. Talán egyszer majd te is fogsz ilyet látni. - mondta - De nem itt. Az egyetlen hely, ahol hasonló értékeket őriznek, a szerzetesek rendjei. Arra ha rá mersz nézni, már le is vágták a fejed. - mondta szigorúan.
- Megfogadom a tanácsát és köszönöm szépen!
- Hasonló fegyvereket elsőnek a sötét tündék kovácsoltak. Hogy megvédjék a városaikat az előholtaktól. A holdjuk imái nem volt elég erős, hogy bármi hatással legyen rájuk. Talán valahol, egy sötét tünde csoportban találsz olyat, aki többet tud segíteni.
- Köszönöm! - Bár meg tudnám hálálni a segítségét...


A határ maga nem is határ volt, inkább csak egy nagy pusztaság, ahol nem lekott senki. A senkiföldje, ami körülölelte az északi és déli raudalmakat gyorsan váltott mezőből erdőbe, erdőből lankás bombba, hol-hol kisebb csermelyekkel váltakozva. Egy való határán állt meg Sebastian testvér, ott mondott búcsút.
- Itt is volnánk. Ezen az uradalmon túl már egy hűbérúr sem él...szerencsétek, hogy az apátúr ennyire békeszerető... - morogta a többnapos, csendes út végén.
- Köszönjük szépen! - hajoltam meg ismét, majd elindultunk haza felé...