Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» Fun facts...
by Sigrun Hjörnson Today at 11:58 am

» Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)
by Cedrick von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 5:04 pm

» Küldetés: Gott mit Uns!
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 1:00 pm

» Küldetés: Gott mit Uns!
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 12:59 pm

» Magánküldetés: Kicsi világ idegen mindenüve
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 10:29 am

» Magánküldetés: Havon át és jégen át...
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 9:59 am

» Májusi havi aktivitás
by Hilde von Nebelturm Szer. Jún. 03, 2020 9:26 pm

» Küldetés: Inthronizatio
by Iudex Hétf. Jún. 01, 2020 9:47 pm

» 'We borrow freedom'
by Jozef Strandgut Vas. Május 31, 2020 5:30 pm


You are not connected. Please login or register

Magánküldetés: Havon át és jégen át...

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Hétf. Feb. 03, 2020 9:15 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Magánküldetés Johann von Nebelturm részére, a Hátratolt helyőrség küldetés folytatása.

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Este a munka végeztével elindultunk a főnökkel kocsmázni. A csontig hatoló hidegben jól esik egy kis forró keserű ital. Egy kis forralt bor, a méhsert forrón nem kedvelem. Az utcán csordogáltak a munkás táborok, néhol visszataszító, néhol kellemetlenül ismerős formában. Egy eldugottabb, kisebb létszámú kocsmába mentünk, ahol már ismertek bennünket. A szokásosat kértük, mellé pedig egy kis sült húst egy darab szikkadt cipóval. Átfagyott testünket a kellemesen ropogó tűznél melengedtük, ölelve meleg korsóinkat. A zaj, csendként ölelt minket körbe, fáradságunkat eltemetve. Viktória is velünk volt, nem szólt egy szót sem. Amikor el lebegett szememről a fáradság, megszólítottam a kovácsmestert:
- Maga merről érkezett? - kérdeztem tőle. A mester olyan könnyedén adott választ, mintha régen ismernénk egymást. Semmit nem takargatott:
- Eichenschildből. Egy Noitra nevű alkimistával dolgoztam, neki bűvöltem meg eszközöket. Ismered talán? Nem túl neves alak, szeretett az árnyak közt megmaradni. Piszkos volt a keze neki, afelől biztzos vagyok. Állítólag besúgója volt a városőrségnek... - egy kicsit elmerengett a múltban. A felelete meglepett, de célomat nem tántorította el. Ha valaki ilyen mesterrel dolgozott, biztosan tud egyet s mást.
- Nem, sajnos nem hallottam róla. És sajnálom ami a városával történt... De igazság szerint örülök, hogy önnel dolgozhatok. - közelebb hajoltam hozzá - Esetleg ismer különleges kardokat, vérteket, vagy olyat aki ismer?
- Annak idején megfordult öpár fura alak a városban. Nefilimek például. Azok a minták...ahhoz foghatót soha nem is láttam. Rengeteg kivert bőrt viseltek, ám a vért távol állt tőlük. Próbáltak alkalmazkodni, így alkaliomadtán felkértek a céhből pár embert, készítsen egyet. Ha egyszer nefilimnek fogsz tudni dolgozni...az egy olyan mese lesz, amit aztán az unokáidnak is el fogsz mesélni. - tetszett a beszéde, örömteljesen kuncogtam is, kortyoltam egy kis bort.
- Szóval maga nem tud segíteni? Mondjuk... egy vámpírok ellen kovácsolt pengét nem ismer véletlenül?
- Vámpírok ellen... - gondolkozott el - Éppenséggel de. Sok keresztes lovag megfordult már a városban, akiknek ősellenségei a vámpírok...már ne vedd sértésnek.
- Nem veszem. - kis szünet után folytattam - Érdekelne a dolog. Tud esetleg egyet mutatni? Nagyon hálás lennék érte.
- Nem egyet...egy ércet... - mondta. Felállt és kiment, én csak vártam egy keveset, még el sem kellett gondolkodnom, hogy itt hagyott-e mert vissza is tért egyhamar. Fényes, ezüstösen kékes fém volt a kezében, mely erősen tükrözte vissza a gyertyák fényét, mintha tényleg valami szent ereklye lenne - Egyháztagok kedvelt érce ez. Ismered? - félelem borsódzott a hátamon. Szemem elkerekedett és elvesztem az érc gyönyörében. Nyúltam volna hozzá, de megtorpant kezem. Viktória is feszült lett éreztem rajta ahogy vállamon pihent.
- Igen, sokat hallottam róla, de dolgozni nem dolgoztam vele. Élőben még nem is nagyon láttam. Ilyen formában talán egyszer. Ha jól sejtem ez ezüst...
- Nem akármilyen ezüst. Ez itt holdezüst. Én is csak életemben kétszer láttam ekkora mennyiségben. Ezt az ércet imával lehet szentté tenni. A legerősebb fegyver, amit egy átkozott ellen forgatni lehet. A pogány sötét tündék istentől valónak tartják. - még erősebb döbbenetem ébresztett fel és ezzel sikerült visszanyernem a hidegvéremet. Úgy éreztem tervei vannak, hagytam, hogy vezessen egy kicsit.
- Szép darab. De biztosan jó ötlet itt mutogatni? Ha igaz, hogy ilyen ritka dolog, akkor bizony ölnének is érte annyi pénzt ér. Továbbá... - folytattam rejtelmesen hátra dőlve - akár én is elvehetném...
- Ez igaz. - mondta a kovács - Eichenschildben talán így is lett volna. De itt nem. ez egy pici erőd, sűrűn lakott, így rögtön szemet szúrna mindenkinek. Azon kívül aligha tudnádf eladni. A feketekereskedelmet az ezredes asszony, aki az erődöt vezeti gyakorlatilag megölte. Minden rendezett és szervezett. - az előző mondatot figyelmen kívül hagyva, kezemet elöl összekulcsolva folytattam. - Beavat a terveibe? - kérdeztem barátságosan.
- Terveim...nem igazán vannak. Isten segedelmével itt vígam dolgozom életem végéig. Ezt a holdezüstöt meg...nos még nem akadt rá vevő, de előbb utóbb biztos erre téved majd valaki, akinek szent fegyverre van szüksége. - kényelmesebbre változtattam ülésemet.
- Talán jobb lenne kovácsolni belőle egyet és aztán eladni. Én az egszerűbb kardokat ismerem, egy legendás fegyver viszont... ahhoz illene egy vámpírölő kard... - mondtam a tűzbek fordítva arcomat, lassan kortyolgatva italomat
- Az meglehet, de nem mindeki a kardokat preferálja. - vágta rá elmésem az öreg kovács - Egyszerűbb meghagyni, hogy aztán igény szerint formálhassuk.
- És mennyiért adná el így ahogy van?
- Nos ez jó kérdés. Így önmagában nem ér valami sokat, nemde? - nevette el magát.
- Attól függ kinek. - mosolyodtam el - Nekem mennyiért adná? - a kovács megigézve nézett rá a fémre. Elgondolkodott.
- Nem hiszem, hogy el akarnám adni. egy ilyen ércre nem mindennap teszi rá az ember a kezét. Dicsőség megmunkálni egy ilyet. Nem az értéke miatt. a szép emlék és a gondolat, hogy én készítettem.
- Meg tudom érteni. - feleltem, de aztán nem szóltam. Furcsa egy alaknak gondoltam, de nem törődtem vele. Viktóriára néztem aztán megkérdeztem. - Holnap elnéznék erre-arra ha nem gond. Most viszont ideje indulnunk, szegény lánynak aludnia kell. - mondtam a székről felállva.
- Szép álmokat, rózsás csókokat, ahogy mondás tartja. - felelte a kovácsmester, ahogy ő is elindult hazafelé.

Reggel végigkerestem kutattam a kovácsműhelyeket, különleges fegyverek után kutatva. A műhelyben tárolt tárgyak nagy része teljesen átlagos szerszám vagy fegyver volt. ugyanakkor volt egy érdekes láda, amibe nem tudtam bele lesni, úgy tűnt, hogy valami értékest tartanak benne.
- Jó napot! - léptem oda a mesterhez - Zavarhatom önt egy kicsit?
A kovács egy patkó mellől egyenesedett fel és vidáman válaszolt.
- Természetesen.
- Vándor kovács vagyok, aki abban a reményben jött el ide, hogy a mesterség különböző formáit kutathassam. Esetleg tuna nekem segíteni? Van pénzem és szívesen dolgozom is.
- Azt látom... - nevetett a mester - Amióta itt vagy nem bírsz nyugton maradni. talán látsz pár érdekes dolgot, míg itt vagy.
- Munkába állítana?
- Nos, az attól függ. Valamennyit fizetni kell a céhnek, ha ebben az erődben szeretnél dolgozni. Vagy talán kontárkodni szoktál? - felvettem tiszteletet teljes test állást.
- Csak arra gondoltam mutathat pár dolgot, de ha nincs hát nincs... - az orrom alá mormogtam talán nem is hallhatta nagyon - ...bezzeg Nebelturm… - azzal elfelé vettem az irányt. Elgondolkodtam magamban „Mi bajuk van az északiaknak?” - a kovács kissé értetlenül nézett vissza, végül aztán úgy látta illedelmesnek, hogy integet egy keveset nekem, én értetlenül vissza integettem, aztán nézelődtem tovább.


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

3Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Pént. Márc. 06, 2020 6:30 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Kezdetem megszokni az életet. Szinte teljesen normálissá és elfogadottá vált számomra a sivár pusztaság, hogy minden nap ugyan olyan szürkévé és telitetté vált. Úgy éreztem, mivel sok jót nem találtam, ideje haza indulnom. Történt egy szökés, amit le is vertek. Egy szökést. Jól ecsetelték, hogy a hely amelyet még nem sikerült felfedeznem, mi is valójában. Éjszakáról éjszakára kísértve álmatlan éjjeleim, hogy valami nagyon nincs itt rendben. "A fagyos pokol közepére, hogy erőd épült, még talán érthető, de ki akarja szétrombolni?" Fagyos gondolataimat, csak a lehetetlen emberi gépezetről szőtt álmaim tették még félelmet keltőbbé. Végül is megkérdeztem munka adómat, mit is tud a szökés körülményeiről és lehetséges okairól. Ő nemtörődöm arcal csak megvonta a vállát.
- Nem szokásom mások dolgai után áskálódni. Ha többet akarsz tudni, kérdezd azt, aki ott volt. Lakik itt egy különös szerzet, fafaragó mester. Inkább nevezném remetének. A hazák közt dolgozik egy rozoga viskóban, elég könnyű megismerni. Elég magának való alak, viszont egy embere ott volt, amikor a szökevények után megindultak a harcosok.
- Köszönöm szépen, akkor ha megengedi utána néznék a dolognak. - majd el is indultam, Viktóriának meghagyva, hogy rakjon rendet és ott várjon meg.

A viskó valóban egyedien púpolgott a házak között, a személy ha akarta sem téveszthette volna el. Kellemes volt, mintha idősebb lett volna mint maga az erőd, vagy valami torz kistestvére lenne. Közjáratra való ajtaján belépve sokat kellett várnom, amíg a sor elült és végre egyedül maradtam az öreg fa mesterrel. Addig is zaúfolásig volt mit néznem: szerszámok, faragványok, öntvények, vagyis minden amit csak a szem képes befogadni. Szomorúan ropogott a tűz a szegényes kájhában az ágy mellett, amely kellemetlenül lepusztult volt. Mikor elült a nagérdemű, oda léptem a fa mesterhez.
- Jónapot! - köszöntem neki - Elnézést, hogy nem a szemet gyönyörködtető bútorai miatt érkeztem, de szeretnék feltenni néhány kérdést, a minap történt szökésről. Ha megengedi. - vártam válaszára, nem is foglaltam helyet, csupán a sapkámat vettem le.
- Adjon isten! - köszönt vissza - Ritka, hogy valaki ezzel folyamodik hozzám. Miről akarsz te pontosan kérdezni...? - nézett meleg, barátságos mosollyal vissza.
- Tudja nem vagyok ide valósi és nem egészen értem, hogyan működnek itt a dolgok. Éppen ezért arról szeretnék kérdezni, hogy mi is történt aamikor megpróbáltak megszökni, a szökevények. Azokról akik megpróbáltak elszökni és azokról akik lekapták őket. Pontosan mik hangzottak el, vagy mik történtek? - válaszoltam egyenesen.
- Áh, hogy emiatt jött. - nevette el magát a férfi, ahogy letette a műszereit és felém fordult - Nos, én is csak másodkézből hallottam, de ha minden igaz, páraknak nem tetszett itt a munka, szóval kitalálták, hogy elszöknek innen vissza délre. - mondta tömören - Ami érthető itt. A koszt förtelmes, a bor savanyú és esténként hallani szoktam, ahogy az ember a szajhájával sitentelenkedik. - mondta kuncogva, ahogy előkapott egy darab megrágott kenyeret, majd elkezdte azt enni.
- Érdekes... Nem tudja esetleg, hogy miért tartják akkora bűnnek elszökni a fagyos pokolból? Már úgy értem vannak akik elhagyják a helyet, de miért bűn megszökni? – a mester kuncogott egyett ismét.
- Ugyan, ha nem lenne tilos, mit gondol, hányan maradnának itt két hónap után? - kérdezett vissza.
- Tehát ha másképpen akarjuk mondani, ez egy börtön. - gondolkodtam hangosan. Ennek a lehetőségnek a képe, ebben a pillanatban átfordult. Egyetlen dologra gondoltam... - Köszönöm az információt. Mellesleg nem szokott készíteni harci kalapácsokhoz markolatot? - kérdeztem kedélyesen. A mester ismét vállat vont.
- Végül akik itt vannak, javarészt akasztófára valók. - aztán viszont különösen nézett vissza. - Általában azt készítek, amit kérnek tőlem. Kalapácshoz markolatot még nem készítettem... noha nem jelentene gondot.
- Nos, akkor szeretnék rendelni egy markolatot, kifejezetten harci kalapácshoz, amely elég strapabíró, de emellett, kellően díszített is, egy külön a bőr fogónak megtartott résszel.
- Lassan a testtel, Sámson. - intett le a mester - Nem dolgozom ám ingyen. És az én munkáim nem holmi ócska kacatok. Ezeknek a tárgyaknak nagy ereje van.
- Ebben nem is kételkedtem, különben nem kértem volna. Mondjon egy árat és ha kész a darab, ki is fizetem. Akár előleget is adok. És... faragatlan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Johann.
- Az én nevem Ronald. Ronald Moerichheim. - mondta, ahogy óvatosan megbiccentette a fejét - Ám attól tartok félreértettél. Még ha meg is veszed egy portékámat, nem lesz ereje a kezedben. Az csak azok kezében van, akik kiérdemelték. Más kezében csupán csak egyszerű bizsu lesz .Ám erre sajnos nincs lehetőséged.
- Nem egészen értem mire gondol... sok féle varázslatról hall az ember, de ilyenről keveset. Kérem, ha nem nagy gond, beavatna? Hosszú utat tettem meg idáig és most végre rátaláltam valamire, amit keresek.
- Várjunk...te elhiszed, amit mondok? – nevett ismetelten.
- Igen. Magam is művész volnék, csak én éppenséggel a fémet nyúzom. – probáltam vele nevetni.
- A legtöbben nem hiszik el. Vesznek valamit, mert kell nekik, de nem az erejük miatt. Azt hiszik csak azért találom ki, hogy több portékát adjak el.
- Szívesen hallgatnék erről többet is, meghívhatom valamire? - kérdeztem tőle barátságosan.
- Azt elhiszem. – furcsán mosolygott, mintha még a bolondját járattam volna vele - De nem szeretek kimozdulni. Az itteniek faragatlan tuskók.
- Furák az egyszer biztos... Minden esetre szívesen segítek, ha kell... de ha csak magányra vágyik azt is megtudom érteni... - mondtam kissé szomorkásan.
- Nos, van itt is mit innom, így ez nem akadály. - húzott elő az egyik szekrény mellől egy agyagkancsót és két fából faragott kupát. Erősen nézegettem a kupát, de nem nyúltam hozzá, csak természetes távolságból figyeltem. Valóban volt benne valami nagyon érdekes és különös, de nem tudtam eldönteni, vajon az öreg babonázott meg, vagy tényleg van benne valami varázslatos.
- Szép darabok. - mondtam elvarázsolódva.
- Pedig ezek teljesen normálisak. Sajnos az én kezemben sincs hatalma egyik munkámnak sem. - nevette el magát, ahogy töltött egy keveset mindkét kupába - Említetted, magad is munkálkodsz. Miket készítesz?
- Fegyvereket és páncélokat legfőképpen. Habár egyszer készítettem egy fát is fémből. Szép nagyot egy bálterem közepébe. Meg kell vallanom, hogy bár nem szeretem otthonom túldíszített falait, a díszítést magát szeretem. Főleg az egyszerűbb, nem annyira szemet inkább elmét gyönyörködtető díszeket.
- Nem csaoda akkor, hogy ilyen könnyen hittél nekem. - vonta meg a vállát.
- Mire céloz?
- A mestermeberek babonásak, te még nem is hallottad? - kérdezte.
- Nem nagyon. Mester emberek között nőttem fel, közöttük élek, sok rossz szót nem hallani róluk arra felé. Sőt, kifejezetten tisztelettel beszélnek rőlunk. Bár be kell vallanom, nekem is megvannak a... hóbortjaim. De úgy vélem nélkülük, nem lehetnék én. Szóval inkább áldásnak tartanám mint átoknak.
- Az meglehet. Sokféle vidékről vannak innen emberek. Ahonnan én jövök, mindig a mesterek mesélték a legvadabb történeteket. Akkor szedik őket össze, amikor még legényként elindulnak világot látni.
Kicsit szomorúan magam elé nézve, de azért picit elmosolyodva, megjegyeztem: - Most, hogy önnel találkoztam végre lesz mit mesélnem.
- Úgy nézek ki, mint egy babona?
- Nem úgy értem... Az itteni emberektől nem sokat lehet tanulni. Úgy érzem, hogy részvétlenek. Fásultak. De magától lehet tanulni, már abból is, ha csak az ember beszélget magával.
- Ezt eddig nem sokan mondták. - válaszolta - De jól esik.
- Nos beavat a titkaiba?
- Meg akarsz tanulni fát faragni? – emelte fel szemöldökét.
- Érdekes lenne, de valójában a tárgy kiérdemlésére gondoltam.- erre megvakarta a fejét.
- Az sajnos lehetetlen. Ahhoz husszú tanulás kell. Azért is jöttem ide, hogy ne kezdjen el bárki jött ment nyaggatni. Mindenki a hatalmamat akarta, de sokan meghátrálnak, ha kemény munkára kerül a sor.
- Hatalom? - kérdeztem vissza, mintha nem érteném.
- Ó igen. Ezeknek a tárgyaknak nagy hatalma van. Vagy talán még mindig csak egy egyszerű markolatot szerettél volna?
- A hatalom egy érdekes dolog, de nekem inkább további... hogy is mondjam... díszítés. Nem azért kell, hogy a fegyver hatalmas legyen, hanem azért, hogy ezt is tudjam. A tudás, amivel rendelkezünk nem csak ajándék. Sokkal több. A hatalomnál is magasztosabb és fontosabb dolog. A tudás építi a világot. Hiszem, hogy minden tudást egyszer jó fognak használni. Olyan dolgokra, amik most még elképzelhetetlenek.
- Hát...ez bizony nehéz kérdés. Nincs jogom eldönteni, ki méltó a hatalomra és ki nem. Az a gond, hogy bár szívesen tanítanék, nem tudok.
- És ha esetleg elvinném ebből a hideg pokolból?
- Most te értettél félre engem. - válaszolta - Nem én vagyok a tanár. Én csak az eszközt készítem. De aki megtanítja azt használni, egy másik személy.
- Szóval, ha elmegyek ehhez a tanárhoz és megtanulom, akkor hajlandó nekem készíteni egy nyelet?
- Jaj félre né érts. Örömmel készítek egy nyelet most is. Azonban nem lesz több egy egyszerű nyélnél...egy szép, de egyszerű nyélnél. - tette hozzá, kissé amga munkáját dicsérve.
- És mivel lehetne különleges?
- Nem tudom...miért akarod, hogy különleges legyen? - kérdezett vissza sejtelmesen.
- Mint mondtam a tudás fontos dolog. Megaztán... nem minden bokorban találni ilyesmit. Kíváncsi vagyok, hogyan működik....
- És pusztán ezért akarod ennyire? - nevette el magát a férfi - Te aztán különös szerzet vagy. Nos, nagyon egyszerű. Valójában az elkészítése pillanatától különleges. Neked csak meg kell tanulni használni. Ez az, amit én nem tudok neked átadni.
- Használni? Mármint, a kovácsok használnak különféle rámondásokat, amikkel a fegyverek erősebbek, vagy különlegesebbek lesznek. Ilyesmiről van szó? Vagy valami teljesen másról?
- Azt hiszem nevezhetjük rámondásnak... - gondolkodott el a mester.
- Akkor készít nekem egy ilyet, és bemutat annak aki meg tud tanítani? Ígérem a dolog köztünk marad. – kis gondolkodás után megszólalt.
- Honnan tudjam, hogy nem akarod álságos célokra felhasználni a munkámat?
- Miért mondta el, ha nem bízik bennem? Amellett, ha álságos lennék, már rég néhány verőlegénnyel tértem volna vissza. De nekem nem célom sem a hatalom, sem az erőszak. Egyetlen célom, hogy megvédjem azt akit szeretek.
- Áh, csak a bolondját járatom veled. Nem az én feladatom eldönteni, ki méltó rá és ki nem. Aki nem méltó rá, annka a kezében úgysem ér egy fabatkát sem. - nevette el magát - De ha a mestert keresed, ki kell ábrándítsalak. Évek óta nem láttam...noha...talán van valaki, aki tud segíteni. Az, akit utoljára tanított, most Karolusburgban tengődik. Az volt az én legutolsó nagy alkotásom. Nem sokkal utána kezdtem el vándorolni, míg végül itt kötöttem ki.
- Köszönöm az információt és megköszönöm, ha készít egy ilyen darabot, megfizetem. És ha gondolja tartson velem. Van pénzem és talán lenne mit tanulnom magától, legalább egy kicsit tágítom a tudásomat. Mit szól?
- Ez érdekes, de inkább maradnék. Szeretek itt lenni. Nyugodt itt az élet, még ha kissé szegényes is. És amúgy is, hogyan tervezel innen kijutni?
- Ha nem tart velem, magának jobb, ha nem tudja. Nem fogják bántani. Nos, elkészíti a nyelet?
- Három napot kérek. - felelte a mester, ahogy megitta a maradék borát…


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

4Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Szer. Márc. 18, 2020 8:37 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Ezt a három napot nem töltöttem tétlenül. Utána kérdeztem a ki és befele menő kocsiknak, amelyek árukat vagy embereket szállítottak, illetve kifigyeltem, hogy az őrök hogyan mozognak. Mindez idő alatt, elég páncél megfordult a kezem alatt, hogy készíthessek kettő ezekhez hasonlót. Amikor elkészült a markolat, átvettem és a szökésre nem is utaltam. Csak átkoztam az egyre hűlő levegőt és a rengeteg havat. Sehogyan sem tudtam kitervelni a legjobb szökési módot. Imádkoztam az egyélő Istenhez, szabadítson ki minket és a megfelelő alkalomkor, Viktóriával a páncélban elindultam határozottan a kocsikhoz. Nagy volt a készülődés mivel nem mindig történik itt ilyen, legfeljebb kéthetente, ha összejön. Már három napja rakodták a kocsikat a céhek előtt és készítették a lovakat az útra. Nagy volt a csábító erő, hogy bele lessek a különböző holmikba, de szerencsére Viktória keze megmentett a lelepleződéstől. Oly gyöngéden reszketett a tenyeremben, hogy egy percre sem tudtam nem rá gondolni, vagy a küldetésre. Az írnokok tollai türelmetlenül sercegtek a papíron, amíg én minden lehetséges rossz kimenetelt végig gondoltam és imádkoztam, hogy ne legyen baj. Szerencsére mindenféle szedett-vedett katona volt jelen, egészen díszes társaság kerekedett, talán mások is éppen szöktek, de minden esetre nem mind volt katonának való. Kicsit megnyugodva, hogy ennyien vannak bár az írnokoktól tartva, a katonákhoz mnetünk, mintha egyek lettünk volna közölük. Kerültük a feltűnést, próbáltuk őket gyengéden lemásolni és vártuk, hogy eljöjjön az idő. Viktória páncélját, valamivel könnyebre próbáltam csinálni, védeni szinte képtelen lenne, de talán az utat bírni fogja. Hihetetlen módon úgy sétáltunk ki a kapun, mintha meg lenne engedve. Szinte már kezdtem azt érezni, hogy nem csak elengednek, de valahol még pezsgőt is bontanak.

A kapu hangos nyikorgását a szél szinte azonnal elhallgatatta. A hideg ami eddig is kínzott minket, most egészen a csontunkig hatolt. Már nagyon vágytam a Déli napsütésre onnan a legendás fagy vidékéről. Egy pillanatra, hogy a kapun kívülre értünk, megkönnyebbültem, de ekkor jutott csak eszembe, hogy még csak most jön a java. Együtt kell utaznunk velük legalább az élhető területekig, ami alatt nem derülhet ki valódi kilétünk. Hogy páncélban is kell aludni, az nem baj, mert déliek vagyunk és még kimagyarázni is kitudjuk, de ha véletlen alvaás közben felfedődik valódi kilétünk, ebben a jeges pokolban pusztulunk. Felváltva aludtunk tehát, hogy eltakarjuk egymás olyan részeit, amik felfednének minket. Napok teltek el így és szépen haladtunk, a katonák nem kérdezősködtek, legfeljebb egy két megjegyzést tettek ránk, de nem zavartattuk magunkat. Az idő zorsága kemnyebb volt mint az ő piszkálódásuk. Az idő is egyre jobb lett és a társaság kedve sem lett rosszabb

Egy völgybe érve hatalmas robaj támadt. Banditák ütöttek rajtunk, nem is kis számban, hatalmas köveket görgetve. Mire a fejemet felkaptam, egy kiálltást hallottam: „Csatarendbe! Rajtunk ütöttek!”, azzal fel is álltunk ahogyan kell és vártuk a támadást. Megforult a fejemben, hogy a zűrzavart kihasználva, leléphetnénk, de hamar eletettem az ötletet. Előbb túl kell élnünk. A parancsszóra - természetesen - mi is sorba álltunk, vártuk a támadást. Reménykedtem, hogy nem nagy gond, hogy Viktóriának csak egy tőre van. Vártunk a következő vezény szóra, de a sziklák gördülni kezdtek, a aszekerek megálltak és a sziklák után rögvest a banditák vicsorogtak ránk mögülük. Ketten rám is támadtak, én Viktóriát védtem inkább, mint az árut, de sajnos a harci kedvük nagyobb volt. Ahogyan pörölyömet lóbáltam, összenéztek és a következő támadással lefegyverezett az egyik, a másik Viktóriára támadott. Rosszul tette. Hagytam is, mert tudtam kedvesem a vérontáshoz ért a legjobban. Jómagam havat rúgtam ellenfelem szemébe, amitől meg is tántorodott és idegesen felnyögött. A másik Viktóriához ért és felvette a harci állását és lesújtott a bal válla felé félelmetes baltájával. Felcsaptam a pörölyömet, hogy fejbe kólintsam, de sajnos ellépett, ugyan ekkor Viktória is sikertelen támadást hajtott végre egy ugrással, földre került tomporával. Ö lent volt és az ellenfelem visszanyerte erejét. Hiába emeltem magasba fegyverem és suhintottam, ő már ki is védte. Nem volt mit tennem, meg kellett várnom, míg ő támad. Viktória mindez alatt egy jól irányzott támadással, fogával mintsem tőrével vért fakasztott ellenfeléből, átharapva annak torkát, aki így nem sokáig élt már. Ellenfelem a látottaktól nem borzadt meg, de megjegyezte:
- Évről évre egyre lejjebb süllyedtek. Nem tudtam, hogy ilyeneket is felfogadnak közétek. – próbált hergelni, miközben hátrált. Viktória visszaugrott mögém. Én meglepetten vissza húztam kalapácsomat, hogy ha támad, megetessem vele. De nem támadtam rá, egyelőre:
- Mintha tudnád, hogy kik vagyunk! - félelmemet nem mutattam, pedig igen meg ijedtem, de valami furcsa kényelem telepedett rám. - Igen, díszelgünk szépségesen. - vártam a következő támadást. Ellenem elmés mosolygásba fogott.
- Nem érdekel, kik vagytok. Csak azt látom, ahogyan a társad elbánt a társammal. Nem tiltja ezt a szentírás? – élcelődött, mintha tudna bármit is azzal az ostoba tökfej fejével.
- Nincs más amiért harcoljunk, csak az életünk. Azzal harcolunk, amink van. Az úr adta, az úr veszi vissza. Áldott legyen az úr!
- Hm, ezt inkább nekem kéne mondanom... – morogta, majd felugrott és rám támadott. Nekivetettem a pörölyömet, de sajnos nem találtam el, mert valami furcsa módon hirtelen megváltoztatta irányát.
- Megvagy!- mondta, mire kezemet a magasba emeltem, fegyverem elengedve és vártam a halálomat. Öntudatlanul ráfogtam a fegyverére, mire ő kezével fejemet célozta. Ekkor a semmiből egy tőr a nyakát átszúrta és ellenfelem a földre hullott. Viktória a hátam mögött csak a pillanatra várt és az el is érkezett.
- Bassza meg...elnéztem! Azt hittem...te ilyen lovagias legény vagy. – mondta hörögve.
- Jól hitted. Én igen. Nos a feleségem inkább a... praktikus dolgokban hisz. – szépen elterült a földön, majd néhány rángatózás után elterült kilehelte lelkét.

A csata nagyrészt elült, már csak menekültek vagy a kegyelemdöféseket kapták a támadók. A semmiből egy katona és egy pap bukkant fel
- Erre is volt egy démon? Hé te! - bökött Viktória felé - Nem láttatok egy démont ezek közt a nyomorultak közt? - Viktória megijedve nézett föl, majd nyugodtan mondta:
- Sok minden történt, csak árnyakat és vért láttunk. Arra fele láttam valami furcsát futni, lehet őt keresik. Mutatott Viktória a menekülőkre és remélte, hogy nem róla van szó. A pap vörös fejétől, majdnem nevettünk.
- Már nem érzek semmit... - Jól van! - mondta a katona - Ne pihenjetek le, lehet, vannak még többen.
- Igen is! - mondtuk egyszerre, majd visszaálltunk a helyünkre elrendezve dolgainkat. Sajnáltam a katonát, hogy meg kellett ölni. De ha déli is volt, az életünk volt veszélyben. Most sem Északiak sem Déliek nem vagyunk. Csupán csak egyszerű vámpírok, akik az életükért harcolnak.

Amikor mindent elrendeztek és a terep is biztonságossá vált, elindultunk. Nemsokára meg is érkeztünk Nordenburgba, ahol a karaván megállt, mi pedig levetve páncélunkat elvegyültünk az egyszerű népek tömegébe…


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

5Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Hétf. Ápr. 20, 2020 1:49 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Végre utunk végéhez értünk tehát és már csak el kellett lógnunk. Javában tombolt a tél, jól lehetett látni a viszonylag északi város hóval fedett ormain és házain. A fagy ugyan közel sem volt olyan kegyetlen, mint a még északabbra található híres-neves erődben, így kellemes érzés volt megpillantani a várost, melybe hónapokkal ezelőtt utaztak el. A falak közt most is sürögtek forogtak az emberek, s a falakon kívül is lehetett látni a kis gyülekezetet, ahol embereket toboroztak munkásnak. Mellette nem sokkla ott tekergett maga a Nordensluss, egyenesen delé felé még melegebb vidékekre.

Nem nagyon sikerült elbújni a szemek elől, mert a várba nem ment be senki sem közülünk, ezért a latrinaként szolgáló árokban szöktünk meg a katonák szeme előle, mert hát, ki zavarná a másikat, miközben az éppen a dolgát végzi…
Kicsit fellélegeztem, de gyorsan kerestem is valakit, aki biztosan nem ismer fel és nem is kérdezősködik. Egy egyszerű Parasztot kerestem, aki segíthet.
Kedvesnek tűnő, fiatalos paraszt lányt kerestem de asszonyt találtam, oda mentem és megszólítottam:
- Jó napot, adjon Isten! Meg tudja mondani, hogy merre megy az út, Karolosburg felé? – az asszony kettőt hátra lépett és remegő arcal keresztet vetett. Én is keresztet vetek magamra, mintha valami üdvözlési forma lenne, de sajnos csak jobban elijesztettem és elfutott.
- Ne, kérem várjon...! - Ám hiába szóltam utána, semmi haszna nem volt. a nő elmenekült. Egy férfi munkásnál probálkoztam ugyan ezzel a mondattal. A legközelebb álló béreslegény, aki már egy ideje szúrós szemekkel figyelte az eseményt nem lepődött azon meg, amikor megkörnyékeztem. Ellenben ez nem jelentette azt, hogy nem félt tőlem. A férfi, óvatosan köpve ki a harasztot a szájából, melyet eddig rágott, maga mellett tartotta kissé kopott, ámde frissen élezett vasvilláját.
- Mit keresnek kedtek itt? - lépett egyet hátra, nem elrohanva, de nem is engedve, hogy a két vámpír közelebb érjen hozzá.
- Karolosburgot - válaszoltam röviden.
A férfi, bár iszonyú ideges volt valamit roppant nevetségesnek találhatott, mert elkuncogta magát egy rövid időre, ahogy a vasvillát a nekünk szegezte, majd a fejével egy adott irányba biccentett. Lihegve várta, vajon tovább állunk-e, szemkontaktust egy pillanatra sem megtörve kettőnk közt. Letettem néhány váltót a földre, megszöktem és mentem amerre mutatott. A férfi nem nyúlt hozzájuk. helyette csak várt és nézte, valóban elmegyünk-e. Hogy aztán elfogadta-e az érméket, már sohasem tudtuk meg.

Ám utunk nem volt közel sem zökkenőmentes. Nem telt el egy óra, s egy alakot láttunk mögölünk, egyenesen felénk közeledni. a falu felől érkezett, ahová a nő rahant. Hosszú, barna csuhát viselt, nagy, széles kereszttel mellkasán, kezében egy könyvet szorongatott, s oldalán valamiféle fegyver lógott, melyet a távolból nehezen tudtak beazonosítani. Gyorsítottunk lépteinken, próbáltunk minél messzebb kerülni barátságtalan szemek elől, nem akartuk, hogy más is lássa, ha harcra kerül a sor.

A férfi elkezdett utánuk futni. Lusta, kissé felháborodott hangja utolért minket, ahogyan elkiáltotta magát, maradásra utasítva minkett.
- Megállni, nyomorultak! - Megálltunk, de fegyvereinket kéznél tartottuk és megkérdeztük:
- Miben segíthetünk? - A férfi egy kissé alacsony, ámde annál szélesebb vállú egyed volt. Papi csuhát viselt oldalán egy élezett buzogánnyal. A könyv a kezében minden bizonnyal egy biblia lehetett.
- Miért kell, kérdezem én, miért kell riogatni ezeket a szerencsétlen népeket?! Nem elég nektek a mocsaratok, ide kell jönnötök, s felfordulást csinálni az én falvamban?! - rivallt ránk a semmiből.
- Bocsásson meg tisztelendő atyám, nem akartunk mi semmi rosszat. Sajnáljuk a történteket, de nem tehetünk arról, mivé születtünk. Egy városba szeretnénk eljutni és elmenni, a falut pedig békén hagyni. - A pap erre csak még idegesebben ráncolta össze a szemöldökét.
- Mi városba? Milyen városba akarna két fogas bekérezkedni? Csempésztek talán, hogy így a városba vágyakoztok? - nézett végig rajtunk, noha kérdésében nem tűnt túl magabiztosnak. Nem tűntünk csempésznek, ez lehetett talán az oka. Viktória sértett arcot vágott, de nem szólalt meg.
- Vándorok vagyunk, a világot járjuk a tudást gyűjtve, hogy egyszer majdan Isten akaratából felhasználjuk mind azt amit tudunk. Ez egyetlen célunk és ezt akarjuk elérni, hogy valódi művészekké válhassunk. - A pap feje már kezdett erősen veres árnyalatot ölteni, ahogy meglátta, hogy egy vámpír, egy mocskos átkozott az Úr nevét a szájára merte venni.
- Na idehallgassatok...normális esetben itt és helyben a pokolra küldöm a hozzátok hasonló mocskos vérszívó nyomorultakat. Azonban hívhatjátok magatokat szerencsésnek. Tudniillik van egy tökéletes hely a hozzátok hasonló akasztófára valóknak, ha várost akartok látni. Fent északon munkásokat keresnek. Elmegyünk, ti szépen eltűntök innen, és soha többé a büdös életbe meg nem látlak titeket az én falvamban. Remélem, a nyelvet még beszélitek. - nyomatékosította utolsó mondatát.
- Tisztelendő atyám! Hagyjon minket elmenni és nem lesz semmi baj. Egyszer oda is elmegyünk, de alőtte dolgunk van. A fenyegetőzést pedig nem ajánlom. Ketten vagyunk egy ellen, ráadásul nem úg hírlik, hogy Északon dőzsölnének a harci képességekben. Én a magam részéről nem iszok vért. És nem is fogok fogyasztani az itt élőkből. Nem tehetek arról, aminek születtem és arról sem dönthetek, kinek veszem el az életét. De ha még itt ácsorgunk, a lány meg fog fagyni. Kérem, had menjünk tovább. - A pap ekkor gúnyosan elnevette magát.
- Ti most fenyegetni próbáltok engem? - mondta, ahogy előrántotta a buzogányát és megpörgette a csuklója körül.
- Üzletet ajánlottam, de látom magának másra fáj a foga, mint gondoltam. Nem a béke, mind inkább a harc, amit kedvel. Hmmm... Azt hiszem kezdem megkedvelni magát. - mondtam feketén lángoló fegyveremet előre tartva - Különben is... Miért gondolják, hogy egyek vagyunk? Nem látják a levegőt? - a pap türelme erősen a végéhez közeledhetett, mert amikor Johann ismét magyarázni kezdett neki, elgondolkozott.
- Tudod mit, te nagyszájú. Ha a városba akarsz menni, miért ne. Ha úgy hiszed, olyan ártatlan vagy, hát bizonyítsd. Elviszlek én a városba, azon ne múljék. A püspök úr majd megmondja, mi legyen az ítéletetek.
- Hmmm... nem értem... Most békét ajánl? Akkor nem harcolunk? - kérdeztem csalódottan.
- Nos, ha szarkavarás nélkül velem jöttök, nem.
- De hát itt lóbálja a buzogányát... Szarkavarás? Hát na... ne keverjen össze a Nachtrebenekkel... Hamár vérszívó vagyok... Nebelturmi egyenes szavú vámpír vagyok! Nagy kovácsok leszármazottja, akik valaha igen dicső fegyvereket készítettek. Én kavarnék szart? És még is miért? Miért tenném? Én két dologhoz értek az alkudozáshoz és a kovácsoláshoz. - letettem a kalapácsomat közém és a pap elé, majd elkezdtem ledobálni magamról a dolgokat, szememet nem levéve a csuhásról
- Majd a püspöknek magyarázkodhattok. - mondta a férfi, mielőtt a buzogánya felé, mielőtt eltette volna. - Induljunk, innen az apátság nincs olyan messze.
- Apátság? Az micsoda? - kérdeztem, ahogyan visszavettem dolgaimat.
- A püspök úr vára. Majd ő ítélkezik...van kedve a leprás törpének ezzel foglalkozni. Alkudozó vámpírok, megáll az ész. - morogta alig hallhatóan a férfi, ahogy megindult - Na gyerünk, mielőtt még meggondolom magam.
- Indulni? De hát az oda fele úton össze fogunk esni. Nem ettünk már vagy... öt napja... Gyanúsítják és éheztetik itt az embereket. Ha ezt a bájos püspök asszony megtudja...
- Remélem megjutalmaznak érte. - vágta rá a pap - Majd ehettek, ha egy fogadóhoz érünk. Van pár a környéken. És az Isten szerelmére, takarjátok már el az arcotokat...mit képzeltek, rémisztgetni a népeket.
- Bocsánat bocsánat... de sajnos semmink nincs amivel eltakarnák. Ha esetleg egy sálat tudna adni, mi sem vacognánk annyira...
- Sál...úrihöldnek nézek én ki tán? Na gyertek...szaporán, nehogy itt más észrevegyen titeket.


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

6Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Pént. Május 08, 2020 9:55 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Az apátság egy szilaj, masszív épület volt. Annak kellett lennie, hogy ellenálljon a hosszú fagynak, vad szélnek. Kőből épült falak vették körbe, s vastag rostély állt a kapuja előtt. Az ugyancsak mogorva papot azonnal megismerték, noha az ottani várjobbágyok reflexből fegyvert rántottak a két vámpírra, a pap leintette őket.
- Azt mondták audienciát akarnak a püspökúrtól. - mordult rájuk a pap, tekintete szinte lángolt, ahogy bevezette őket
A vár udvarán, egy kis épületben egy csuhás, egészen fiatal alak állt. Szőke haja, kék szeme volt neki, majd két méter magas óriás volt, hogy több vámpír lebegve sem ért szeme magasságáig. Papi csuhát viselt, akárcsak a többiek. Éppen több paptársával együtt a kertben dolgozott. Nyájas képe és fiatalos tekintete volt neki. Szokatlan is volt, hogy a pap, aki Johannt és Viktóriát leteremtette, rögtön hozzá fordult.
- Püspök uram. - szólította meg.
A férfi ránézett, nyájas mosollyal üdvözölte, ahogy békésen meghajolt előtte.
- Bernald atya. - köszönt neki, ahogy megakadt a tekintete a két vámpíron.
A püspök aggódóan leste Johannt és Viktóriát. gondterhelt, szomorú tekintettel nézett rájuk.
- Mi a panaszod, Bernald.
- Ernest uram, ezek itt ketten vad vérszívók, s rémítgették a falunépét az utak mentén. Azt állítsák, hogy nem vétettek semmit, s nehezményezték, amikor ítéletet akartam felettük mondani. Audienciát követeltek.
Ernest püspök kissé meglepetten nézett a két vámpírra. Aztán félrehúzta a száját. Nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzés.
- Márpedig az ígéretet úgy vagyon, hogy be kell tartani. Halljuk a panaszaitok, néhai fivérem és húgom. - felelte, ahogy óvatosan keresztet vetett magára.

7Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Vas. Május 10, 2020 10:53 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Rettegve érkeztem a helyre, ahol kivégzésemre gondoltam. Meglepődve láttam, hogy mindenki fél. Nem is igazán úgy, mint akik démont, vagy hasonlót látnak, hanem sokkal inkább úgy, mint akik meg akarnak szabadulni félelmeiktől éppen ezért gyűlölködnek. Kezdtem megnyugodni, mint amikor rájön valaki, hogy nagyobb itt a gond, mint amit elsőre gondol. Sajnos le kellett vetnem az ostoba stílust és ténylegesen, az igazat mondani. Viktória szorosan követett, ahogy
- Köszönom, hogy meghallgatja kérésemet. Valóban a vérszvók fajából vagyunk, de nem élünk és halunk a vérért. Jó magam Nebelturm egyszerű kovácsa volnék, feleségemmel útra keltünk, hogy tudásunkat gyaraptsuk. Úgy hiszem több van egy fegyverben mint a gyilkolás lehetősége. Természetesen, ha kutatásom itt megszakad, vállalom és elmegyek-e vidákról örökre. De megköszönném, ha akár minket figyelve is de folytathatnánk a kutatást. Mélyen tisztelt püspök úr, bár isten kitagadta fajunkat, a lelkünk ő érte kiállt, kérem hallgasson meg minket. - mondtam teljes tisztelettel meghajolva ő előtte.


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

8Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Szomb. Május 16, 2020 5:06 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
A püspök nem szólt semmit, miközben Johann magyarázott. Az apátságban már többen várták, mikor kell majd fegyvert rántsanak. Még a pap is ott forgatta a szemeit a hátuk mögött, amikor érvelni kezdtek, s várta, hogy végre pontot tegyen felettese ennek a rémálomnak a végére. A püspök pedig csak csendben hallgatott. Aztán intette gyet, amikor johann a szöveg végére ért, majd válaszolt neki.
- Amit mondasz, csak súlyosbítja a helyzeted, drága fiam. Tudtál róla, hogy mit is jelentenek a jegyek, melyeket viselsz, s mégis szabad akaratodból választottad, hogy ide gyere. A törvényeink világosan kimondják, hogy nem látjuk szívesen egyetlen vámpír család tagjait sem. - felelte szigorúan - Választhattad volna a szerény tudatlanságot, s lám mire vezetett kapzsiságod. - sóhajtott egy nagyot - Ne számít, élsz-e vérrel vagy sem. A törvényeink nem véletlen nem emelik ki, miféle életet él a vámpír, akit nem látunk szívesen. - vágta rá tömören, ahogy elhallgatott, majd a vámípr párost figyelte.

9Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Szomb. Május 16, 2020 6:31 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
- Minek születtem arról nem tehetek, hogy mi a törvény, arról nem tudhatok, hisz nem itt élek. Amit tudok, az, hogy két kezemmel alkotok. Hogy itt miért vagyok... Isten a tudója, Őt akkor is imádni fogom, ha most meghalok. Minden más, az ön kezében van, püspök uram. Mély tisztelettel kérem, hallgassa meg kérésemet, ha kegyelmére nem talál méltónak, úgy talán meg is érdemlem büntetésemet. - mondtam fejemet meghajtva. Nem törődtem a hátam mögötti zajjal, csak imádkoztam magamban: "Bocsájtsd meg nekik Uram amit tesznek, mert nem tudják mit cselekszenek!".


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

10Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Kedd Május 19, 2020 2:19 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Az apát megmerevedett szemekkel nézett Johannra mondott valamit, amitől abbahagyta egy pillanatra még a lélegzést is. Nem lehtett pontosan megmondani, mely része a védelemnek ragadta magával annyira, ébresztett benne oly heves indulatokat, hogy türtőztetni próbálta magát mindenfajta érzelemtől. Azonban nem felelt. Nem kiabált, nem ordított, nem fenyített, nem csinált semmit. Csak csendben állt Johann előtt, s gondolkodott.
végül aztán vett egy nagy levegőt. Intett a teremben a papoknak, mire ők elindultak. Ki-ki a maga dolgára, el innen, vagy éppen át, keresztül annak széles csarnokán. Az apát és a pap, aki a párost bekísérte ottmaradt. A főpap elegáns mozdulattal fésülte oldalra a haját.
- Ítéletet hoztam. A büntetésedet itt, az apátságban fogod ledolgozni. Miután általa vezekeltél, távozhatsz.
A papnak nem kis ellenérzései voltak ezzel kapcsolatban.
- Na de apát uram...
Az apát nyugodt mozdulattal intette csendre. Eztán elfordult Johanntól és Viktória elé sétált.
- Az ítélkezésnek még közel sincs vége. Most te következel, leányom. Mond, neked mi mentséged van? - nézett mélyen a vámpírlány szemeibe.

11Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Szer. Május 20, 2020 5:02 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Én mélyen meghajoltam a püspök előtt.
- Köszönöm kegyelmes uram! - mondtam megkönnyebbülve. Viktória kicsit ideges lett, egy lépést hátra lépett, ahogy a püspök közeledett és még szorosabban fogta a karomat.
- Kegyelmes uram! - hajolt meg Viktória - Én ő hozzá tartozom, nincs mit adnom, csak együtt vagyunk teljesek. Megmentette a zéletemet, éppen ezért sajátommal tartozom neki. Amit én tudok tenni, hogy számára segítő kezet nyújtok. Így lesz a munkánk teljes.


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

12Magánküldetés: Havon át és jégen át... Empty Re: Magánküldetés: Havon át és jégen át... on Csüt. Jún. 04, 2020 9:59 am

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Az apát intett neki. Jól látszott rajta, neki sem volt megelégedve a válaszával ahogy szánó sóhajjal lépett kettőt hátra, hogy egyszerre beszélhessen a két vámpírhoz.
- Úgy osztozol te is a büntetésben. most mehettek. Az éjszakát itt töltitek az apátságban. Holnap hajnalban, napkeltekor visszakísérnek ide. Majd akkor kiszabom az első napotok teendőit.
A korábban gyanúsan bámuló papok lassan odagyűltek a kis csapat köré. Az apát nem zavartatta magát, s befejezettnek tekintve a beszélgetésüket intett alattvalóinak.
- Kísérjétek a két vámpírt őrizetbe. - mondta szigorúan.
Amennyiben Johann és Viktória engedelmeskedett nekik, három pap elkezdte vezetni őket, egyenesen egy lépcsőhöz, mely az apátság egyik alsóbb emeletére vezetett. Legnagyobb meglepetésükre a szoba, melyet mutattak nekik egy teljesen normális kis terem volt. Egy egyszerű, szerényen berendezett szoba, mely most üresen állt, nem volt ott más csak három ágy, néhány ablak, melyen fény szűrődött be, valamint egy szőnyeg a szoba közepén.
- Itt fogtok aludni. - felelte az egyik pap komoran, ahogy gyanakvó pillantással méregette a két vámpírt - Kosztot majd kaptok. Az apátúr holnap reggel vár titeket. Addig el se hagyjátok ezt a szobát. - mondta, mielőtt becsukta volna a szobát.
A szoba elé őrséget állítottak. Mindig volt ott egy pap, aki az ajtó előtt strázsált, s időről időre benézett rajta...noha érdekes módon előtte mindig kopogott, mielőtt benyitott volna.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.