Miu és Lyliana avagy A testvéri szeretet erősebb a bosszúvágynál?

/Az előzményeket a kedves olvasó Miu Silverfalls, és az én előtörténetemben találja./

Nem tudtam ott maradni. Kínok, és kétségek között gyötrődve próbáltam meg minél távolabb kerülni a falutól, hogy még véletlenül se bánthassam a húgomat. Féltem, ha ott maradok, nem bírok a bosszú hívószavának ellen állni, és akkor elborult elmém majd őt se kíméli. Botladozva rohantam a fák között, és minduntalan a hátam mögé néztem, hogy követ-e valaki. De szerencsémre senki nem vett észre, vagy csak senki nem foglalkozott velem. Így is elég nehéz dolgom volt, hisz a szívem egyik fele még mindig a bosszúért üvöltött, a másik pedig csak Miu-ra tudott gondolni.
Tudatosan próbáltam minél messzebb kerülni a falutól, és a lábaimat egy elhagyatott barlang felé vivő kis ösvényre irányítottam.

Ahogy a barlangba értem, hirtelen összerogytam, és sírni kezdtem. Gyengének éreztem magam, mert tudtam, hogy akkor szalasztottam el életem legjobb és talán egyetlen kínálkozó lehetőségét a bosszúra. De valahol legbelül örültem is, mert láttam, hogy a húgocskám jól van.
A sírástól lassan elalhattam, mert rémképek százai ostromolták meg az elmémet, mintha az összes belső démonom egyszerre indított volna szervezett támadást, hogy a maradék ép eszemet is elveszejtsék.
Dobáltam magam a kemény földön, mintha valami megszállt volna. Őrjöngve küszködtem azért, hogy az álmok világából vissza tudjak térni a való életbe.
Egy idő után viszont már csak a sötétség ölelte körbe testem, és az elmémet is.
De a lelkemben folyó csatározás még nem dőlt el. Bár sokan azt mondják, hogy mindenkiben két farkas lakozik. Egy jó, és egy gonosz. És attól függ, hogy melyik győz, hogy melyiket táplálod. De kérdem én, hogy mi a helyzet akkor, ha nem te táplálod a kettő közül az egyiket. Mi van akkor, ha a többiek kényszerítenek rá az ő hozzáállásukkal arra, hogy te gonosz legyél, holott a lelked mélyén jó vagy? Erre a kérdésre, valószínűleg senki nem tudja a választ. Minden esetre, azt még én magam sem sejthettem, hogy a hajnal érkezésekor a bennem dúló csatározásokban éppen melyik farkas áll vesztésre.

Micsoda szívet melengető történet... Talán itt lenne az ideje kissé belekavarni az egészbe, hogy ne legyen olyan unalmas!

Lyli: Álmodban valóban mindenféle furcsa víziót látsz, s bár felére se emlékszel majd, a lényeg biztosan meg fog ragadni. Hagymázas forgolódásod közepette, hirtelenjében mintha a sötétség szétszakadozna elméd előtt, s magadat pillantod meg vörös hajjal, ahogy éppen egy gyermekkori énedre nagyon hasonlító tizenéves kisleány kezét fogod. Mögöttetek egy hatalmas platánfa áll, s bár sötétség van, mégis igen mosolyoghatnékod van a látványtól. A vízió sebesen megváltozik, s most ugyanezen fa előtt látod a lányt feküdni, ahogy egy farkasfalka reá ront, s agyaraikkal széttépik.
- Siess... Nem késő.
Utált nagyanyád hangja fűszeres virágillattal visszhangzik füledben, s sebesen azon kapod magad, hogy izzadtságban fürödve a vakító feketeségben fekszel. Hála az égnek még mindig éjjel van.

Miu: Való igaz, tényleg rettenetesen kifárasztott téged az egész megmérettetés, s bármennyire is próbálkozol, képtelen vagy feltápászkodni. Félálmodból, még valahogy összeszeded az erőd ahhoz, hogy egy óriási platánfa alá kússz, majd tényleg véglegesen elnyel téged a kimerültség. Mivel jelenleg nem tudok neked sok szépet írni, kitalálok valami fasza álmot: Arról képzelegsz, hogy a nővéred kezét fogva együtt ültök egy szép nagy fa alatt... Majd hirtelen testvéred egy lóvá változik, s elrohan előled az emberek földjére, ahol egy gazda megszelídíti egy almával, s többé nem érdeklődik irántad. Rettenetesen rossz álom, az biza... Akárhogyan is, szundikálásodat léptek zaja töri meg, valaki annak a fa irányába igyekezik ahol most éppen fekszel... Nem tűnik ellenségesnek, mi több, mintha nosztalgiát ébresztene a kimért és csöndes recsegése az avarnak.

A nyugalmat hozó sötétség hirtelen felszakadozik, és helyét egy álom veszi át. Miut látom, és magamat, ahogy az egyik, a falunkhoz közeli öreg fa tövében sétálunk. Ám a nyugodt, és derűs kép hirtelen komorrá, már-már horrorisztikussá válik. Ugyanaz a helyszín, de a kishúgom életveszélyben van.
- Miu, húgocskám.- Próbálok üvölteni, ám ekkor az általam legjobban megvetett, és gyűlölt személy hangját hallom, ahogy azt mondja, hogyha sietek, akkor még időben oda érhetek.
Szinte felugrok, ahogy felébredek. Körülöttem sűrű sötétség, és az éjszaka hidegét még csípősebbé teszi az engem elöntő veríték.
Megpróbálok kissé megnyugodni, hisz úgy zihálok, mintha most futottam végig az éjszakát. De ez az álom nem hagy megnyugodni. Olyan valóságos volt az is, és nagyanyám hangja is. És az előérzetem is rosszat jelez.
Nem is tétovázok hát tovább, és neki indulok az éjszakának. Csendesen osonok, akár egy árny, a holdfényben úszó ösvényeken keresztül, az általam ismert utakon. Még így, sötétben is tudom, hogy mikor, merre kell mennem ahhoz, hogy elérjem azt a fát.
Már pirkad, amikor a fa közelébe érek. Ám pár pillanatra megtorpanok. Mi van, ha az álom valóság volt, és túl későn értem ide. Az aggodalom szinte megőrjít. Most még a bosszú se érdekel, csak az, hogy a húgomat épségben találhassam meg.
Veszek egy nagy levegőt, és kilépek arra a tisztásra, melynek túlsó felén az álmomban látott fa áll.

Erőt vettem magamon, és a kétségbeesett levegővételek lecsillapítása után megpróbálok higgadtan, és lassan átmenni a tisztáson. Nem tudom, hogy milyen látvány várhat ott rám, de lelkileg megpróbálok felkészülni a legrosszabbra. Ahogy egyre közelebb érek a fához, egyre nagyobb a nyomás a mellkasomon, és ez a szorító érzés olyan, mintha soha nem akarna megszűnni, sőt, minden lépéssel egyre erősebb lesz.
Ám az utolsó pár métert már szinte futva teszem meg, hisz a fa alatt megpillantom kishúgom testét.
-Miu! Húgocskám! - Kiálltok fel. Ahogy mellé érek, azonnal lerogyok hozzá, és az ölembe húzom. Szemeimből a megkönnyebbülés könnycseppjei törnek utat maguknak, amikor látom, hogy első ránézésre nincs semmi baja.
Szorosan ölelem pár percig, ám mivel még a csípős hajnal derekán járunk, és érzem, hogy húgocskám is reszket, valószínűleg a hideg miatt, ezért vissza lefektetem, és gyorsan egy kis tábortüzet készítek a közelben található száraz faágakból, és az erszényemben lévő szerszámok segítségével. Majd újra leülök úgy, hogy a hátamat a fának tudjam dönteni. Kishúgomat újra az ölembe húzom, és a haját simogatom, miközben halkan dúdolgatva várom a reggel érkeztét.

Ahogy az ölemben tartottam, Miu hirtelen a karomba csípett. Kicsit fel is sikkantottam, hiszen meglepett, de utána újra magamhoz szorítottam a kishúgomat. Régen nem láttam, és még régebben volt, hogy magamhoz tudtam ölelni, így most elég sokáig csak ömlött a könny a szememből. Nem tudtam elhinni, hogy azok után, amin keresztül mentem, újra a közvetlen közelében lehetek.
- Miu! Édes drága kishúgom. Végre láthatlak téged.- Zokogtam és magamhoz szorítottam, ahogy csak tudtam.
- Hogy kerültél te ide?