Világbővítés VI: Városok és szörnyek

Név : Eichenschield

Elhelyezkedés: A Nordenfluss északi oldalán fekvő kereskedőváros, kikötő, s végvár, mely közvetlenül a folyó mellett terül el. Délről maga a Nordenfluss, minden más oldalról pedig magas, vastag falak határolják.

Lakosság : 25 - 30 000 fő
87% ember, 11%-os tünde kisebbséggel, és még ennél is kevesebb, alig 2%-os démon lakossággal. Az állandó lakók közt elhanyagolható számú vámpír és sötét tünde található.
Vallás : A város hivatalos vallása protestáns keresztény. A templomok mellett három druida szentéllyel is büszkélkedhet a város, ahová a természethívő tündenép látogathat el. A lakosság soraiban megtalálhatók vallást nem gyakorlók és holdhívők is, elhanyagolható számban. A helyiek mintegy ötöde viszont katolikusnak lett keresztelve, s megtartotta szokásait azután is, miután Hellenburg elfoglalta a várost. Vallásukat a törvény tiltja, mely alkalomadtán feszültséget kelt a lakosok közt.

Hierarchia:
A várost a városi tanács irányítja. A tanácsba minden elismert céh és szervezet meghatározott számú delegáltat küld. Közülük kerülnek ki a városi ügyeket intéző hivatalnokok és a polgármester. A delegáltak megválasztásában a lakosok is részt vesznek, azonban csak a polgárjoggal rendelkező eichenschildiek szólhatnak bele, ki hozza a törvényeket.
A város évi egy összegben fizet adót Hellenburgnak. Bevételük fő forrása a vámoltatás, a kereskedelem, és a hajóztatás. Az utóbbi években a megnövelt katonai jelenlétnek hála Eichenschild temérdek zsoldos, hivatásos katonák lakhelye is lett, egyre csak tollasodva a háborúnak hála.

Történelem :
Claudette és férje Frig voltak az akkori, még igencsak kicsi Eichenschild család fejei. A legenda szerint Claudette a város akkori helyén járva beleszerelmesedett a tájba, és mivel ekkor már terhes volt, első gyermekét is itt szülve megalapozta meg a család vérvonalát. Itt letelepedvén V.I.SZ. 198-ban egy akkor még parányi uradalmat hoztak létre. Az évek múltán az Eichenschildek gyorsan kivívták a nép elismerését és szeretetét bölcs döntéseikkel, éles előrelátásukkal, bátor szívükkel. Nekik hála a kis település egy gyorsan fejlődő várossá nőtte ki magát. Kiváló kovácsok és kézművesek vetették meg lábukat a városban, felkérésre pedig Veronia minden tájáról özönleni kezdtek az építészek, tanítómesterek, és tudós emberek.
V.I.SZ. 390-ben kezdett épülni a városfal és a palota is, melyek munkálatai befejeződtek 413-ban. A város folyamatosan nőtt, és nőtt, hála a család ügyes kereskedelmi húzásainak, és óvatos taktikázásainak egy igazán nagy várossá gyarapodott. Az előnyös elhelyezkedése, a jó állapotú kereskedelmi utak, és a járőrszolgálatok bevezetése miatti biztonság végett egyre több kereskedő haladt át erre, és az évek során elkerülhetetlenül Veronia egyik legfontosabb kereskedővárosa lett.
A Nagy Harag évét követően (V.I.SZ. 800.) Eichenschild egyike lett a Veroniai királyság legnagyobb végvára. Pozíciójának hála az északi és a déli királyság közötti kereskedelem csomópontjává nőtte ki magát, s a reformáció okozta háború akarva akaratlanul soha nem látott gazdagságot és befolyást adott a városnak. Eichenschild, az erős falaival, jól képzett zsoldosaival és hűséges lovagjaival majd két évtizeden át ellenállt a hellenburgiak támadásainak.
V.I.SZ. 819-ben a város jelentős részét felemésztették a lángok. A tűzvész nemcsak magát a várost, de a környező erdők lés földek egy részét is érintette. A tűzvész okozója nem más volt, min Abbadón, a sárkány formájában megjelent angyal, aki lángokat fújt szerte a városra. Eichenschild rengeteg lakosát, pénzét és tartalékát vesztette el egyetlen nap leforgása alatt. Egy évre rá, V.I.SZ. 820-ban a város megadta magát. Bár a Veroniai királyság minden tőle telhetőt megtett, hogy megtartsa a várost, Hellenburg sikeresen elfoglalta. A sikerükben az is szerepet játszott, hogy az akkori király III. Gustav hónapokkal a csata előtt megfosztotta az Eichenschild családot a rangjától, mert a város nem volt hajlandó eleget tenni a királyi rendeleteknek, s nagyszámú lakosukat katonának küldeni. A kiátkozásnak hála nagyon sok katona a hellenburgiak érkezésekor átállt a déliek oldalára. Eichenshild azóta a Hellenburgi Királyi Szövetség fontos végvára, kereskedelmi központja. A régi uralkodócsaládot megfosztották rangjától. A város jelenleg szabad királyi város, s folyamatosan gyarapodik, ahogy próbálja egykori dicsfényét visszaszerezni.


Felépítés :
A külváros némileg jobban hajaz egy falura, mintsem egy igazi városra. Az utcák nincsenek lekövezve, az állatok szabadon járnak kelnek, az emberek nyüzsögnek az utcán, sietnek a dolgukra. Pletykák születnek, és kapnak szárnyra, vagy éppen halnak meg. A házak falait borostyán növi be, az ablakokból virágok lógnak. Az építészet elég szabados, a legtöbb ház egymás oldalába van építve. Talán ez a rész őrizte meg a város eredeti formáját. Itt számos kispiac, üzlet található, az itt élő emberek pedig viszonylagos nyugalomban tengetik a mindennapjaikat.


A folyópartot érintő területeken van néhány vízimalom, és sokan halászattal foglalkoznak. A hal erős szagát füstölőkkel űzik el, ez egy egyszerű gyógynövényes keverék, amely nagyszámban terem a város melletti erdőségben. Erős, jellegzetes illatot áraszt, amely elnyomja a halak és más szagokból áradó bűzt. Füstje nem túl sűrű, ezért városszerte sok helyütt alkalmazzák. A folyó délebbi szakaszán, valamint a város két határán pedig barakkok, dokkok sorakoznak. Eichenschild a Hellenburgi Királyi Szövetség fontos kikötője lett, s nagyban hozzájárult a folyami hajózás fellendítéséhez. A városban hajókat építenek, javítanak, mind kereskedelmi, mind katonai célokra. A barakkok és a kikötők katonai része jól őrzött kerítéssel van elszeparálva a város többi részétől.


Ami a külvárosban talán a legjelentősebb, az a piac. A város nagyrész kereskedelemre épül, remek kereskedelmi útvonalak, folyópart, és földrajzilag előnyös pozíciója mind elősegítették a város fejlődését. A városnak árumegállító joga van, így bárki, aki a lábát beteszi, vagy a folyón keresztül hajózik, meg kell torpannia, s portékáit eladásra kínálnia.


A helyi kézművesek száma jelentősen csökkent az elmúlt években, azonban az utóbbi időben ismét gyarapodni látszottak. A városban szolgáló nagyszámú katona és a sorozatos építkezések kezdték el a mestereket visszacsábítani a városba. A kőművesek, kovácsok, ácsok sosem maradnak Eichenschildben munka nélkül, azonban a céhek alaposan megválogatják, kiket engednek a városban dolgozni.


A város meggyengülését követően a folyó és a házak romjai csempészek, tolvajok melegágyává változott. A feketepiac felvirágzott, s lopott javaktól a relikviákig mindent vittek át a vad harcok áldozatául esett városon. Mára a rend helyreállt, a szigorú törvényeknek, és a megnövelt katonai jelenlétnek hála az illegális üzletelés majdnem teljesen eltűnt a városból. Azonban időről időre még lehet látni kontárokat somfordálni a sötét éjszaka leple alatt.


Viszont itt, a Külvárosban található a temető, nem sokkal a fal mellett. Érdekessége, hogy a város szolgálatában álló nekromanták felügyelik. Ők a sírásók és a temető gondozói is egyben, valamint ők vizsgálják ki a város azon ügyeit, melyekben sejteni lehet, hogy nekromanták az elkövetők. Szokásukat több, a Déli királyság területén élő holtmágus is átvette, s próbálják ezt a szokást más városokban is terjeszteni.


Ahogyan elhagyjuk a Külvárost rendezetlen épületeit, immáron a Belvárosba érünk, amely nagyon sokban különbözik az eddigiektől. A két városrészt egy belső, vékonyabb fal választja el egymástól, s a kapuk mentén számos őr ügyel a rend fenntartására. Az utak kővel vannak kirakva, a házak letisztultabbak, és úgy egészében tisztábbak is. Itt szintén található egy újabb piac, ám ez inkább a külvárosi piac megnyúlása, mintsem újabb, különállóbb terület. Itt élnek a köznemesek és a gazdagabb polgárok, jómódú kereskedők. A belváros tiszta, és szép, rendezett, építészete erős eltérést mutat az eddig látott városrészekkel.


A város egykori fürdőházai mára az enyészeté lettek. Nagy részüket porig rombolták a folyamatos csatározások, tragédiák, melyek a várost érték. Ami éppen maradt, azokat a Zsinat utasítására bezárták, erkölcstelennek, paráznának titulálva, s megtiltották a város lakóinak, hogy ilyesféle élvezeteknek hódoljanak.
A régi fürdőket a városban élő tünde kisebbség vette birtokába. A források, kutak fölé épített fürdőházakat szentélyekké építették át. Jelenleg három ilyen gyógyhatású kút köré épített druida szentély található a városban, egy a külső, egy pedig a belső városrészen. A tündék azóta szabadon gyakorolhatták vallásukat, hogy Hellenburg elfoglalta a várost, s számuk csak gyarapodott, amikor az új szentélyek megépültek.


A számos kocsmák legnevesebbike az Acélszűz, mely a belváros szívében bújik meg, nem messze a nagytemplomtól. A város fennállása óta áll, bár néhányszor leégett, mindig újjáépítették. A legenda szerint Frig von Eichenschild alapító is itt itta meg utolsó sörét, mielőtt meghalt volna az utolsó csatájában. Azóta is számos Eichenschild megfordult ezen a helyen. Az italok nem a legolcsóbbak, ám annál finomabbak, és gyakorta rendeznek itt táncos mulatságokat is.



A szórakozni vágyó utazók itt a legjobb ellátást kapják, valamint a belsővárosban számos kocsma mellett fogadó is helyet kapott. A vendéglátásáról méltán híres Eichenschild ezúttal sem okoz csalódást az erre utazóknak, elsőrangú ételei, és borai mellett szobái is elképesztő kényelemről tanúskodnak. A megszálló vendégek kedves és barátságos kiszolgálást kapnak, ám könnyen kiürítheti az erszényt egy többnapos tartós duhajkodás.


V.I.SZ. 820-ban, amikor a város a Királyi Szövetség irányítása alá került, majd minden bordélyházat bezártak. A kemény adók, szigorú törvények, s az általános ellenszenv, mely az egész királyságban a bordélyházakat érte Eichenschildre is lecsapott. Egyetlen egy lebuj élte túl a városban, a Vörös Lepel. Még V.I.SZ. 439-ben épült, azóta rendületlenül fennmaradt, a hírnevét még növelte is. Rejtett sarkokban suttognak erről a helyről, minden szájból mást és mást. Van aki égre földre esküdözik, hogy csábdémonokat látott a helyen, míg mások gyönyörű tünde nőkről beszéltek. Egyes vélemények szerint A Nő szeszélyei című Indexre helyezett sorozat is itt született meg, ám erre kézzelfogható bizonyítékot még nem mutattak fel. Vannak olyanok is, akik olyan perverz élvezetekről suttognak, amelyek a nemeshölgyek már hallásból sokkolnának.


A város egyik leghatalmasabb épülete az Eichenblatt.  Ez az épület a városi tanács székhelye és a városháza, melyet még Gustav von Eichenschild kezdett építeni V.I.SZ. 641-ben. A megépítése harminchat évig tartott, s eredetileg vendéglátóhelyként funkcionált. Míg az Eichenschild család irányította a várost, ez volt a leghatalmasabb fogadó az egész városban. Miután a bárói családot menesztették, a városi tanács székhelye lett. Itt tartanak üléseket a képviselők egészen a mai napig.


Az utazó aki többet szeretne látni a városból igencsak megdöbbenhet, hogy mennyi féle helyre eltévelyedhet. A legérdekesebbek közé tartozik a Harcosok Céhe. Itt évente egyszer megtartják a Harcosok gyűlését, amely nem áll másból csak egy héten át való kardvívásból, bajnoki tornákból, és természetesen fogadásokból és mulatozásokból a harcosok részére. Ezt a hagyományt V.I.SZ. 382-ben alapította meg Ermendrud von Eichenschild, aki ekkor mérte össze erejét testvérével, Gervassal. Ennek emlékére a család minden évben megrendezik a Harcosok Gyűlését, tisztelegve a két testvér előtt. A rendezvény rengeteg látogatót vonz mindenhonnan, sok harcos jön el, és ok érdeklődő is, így ilyenkor a fogadók tele vannak, amely jó szolgálatot tesz a város kincstárának is. A harcosok céhét ma templomos lovagok birtokolják és használják ottani főhadiszállásuknak. Jelenlétük hozzájárul a város katonai, és vallási stabilitásának megteremtéséhez. A Harcosok Gyűlését rövid ideig meg sem tartották miattuk, ám az utóbbi évben ismét felélesztették ezt a régi hagyományt.


Nem csupán a harcosok, hanem a varázstudományok kutatói is megtalálják a helyüket a városban. Egy aprócska bolt hirdeti régiségeit, ám az alapos megfigyelőnek a táblán egy érdekes szó csillanhat meg : Szabad Vándor - szól a tábla. Ide betérve egy igencsak fiatal, kedves hölgyeményt pillanthatunk meg. Ő Noitra, a városi mágusok pártfogója, és a néhai bárói család pártfogoltja. A boltban számos érdekességet, állítólagos varázserővel bíró amulettet, karperecet, és egyéb csecsebecsét lehet vásárolni. Valamint vannak itt különböző elixírek, és ritka alapanyagok is, alkimisták által gyakran látogatott hely ez.


Aki belép a boltba, azt kedvesen befelé intik, ahol már várják. Ez egy igazi mágus-menedék, egy hely, ahol a kóbormágusok ételt és fedelet kaphatnak a fejük fölé, egy helyet ahol tanulhatnak. Noitra nem titkoltan a régi Eichenschild család egyik üdvöskéje volt, s miután a bárói család elbukott, vagyonát felhasználva az egész város legbefolyásosabb varázslójává vált. Ez a hely egy kisebb iskola, ahol a mágusok tanulhatnak, ennek fejében pedig néhány évnyi szolgálatot töltenek el Noitra szolgálatában.


Amennyiben az ember barangol az utcákon, elkerülhetetlen hogy bele ne fusson egy zöld ruhás, barna hajú, agancsos hölgyeménybe. Általában nagy sebességgel ütközik bele az emberbe, felborított dolgai szerteszállnak, a járókelők pedig a fejüket csóválják, amikor meglátják. Ő Lina, a város önkéntes kuruzslója. Szinte mindenkin segített már a városban, lázas gyermekek, sérült katonák, nagybeteg férjek, feleségek...a város egyik legokosabb és legszeleburdibb orvosa. A város néhány doktorával egyenrangúan egy társaság tagja, melyet Hartwig von Eichenschild alapított még V.I.SZ. 381-ben. A társaság mára már céhhé nőtte ki magát, melynek célja a járványok leküzdése és a betegek megsegítése szerte a városban. Az utóbbi időben számos kiváló felcsert és hollódoktort tanítottak ki, és a rosszmájú pletykák szerint, még a Rotmantel vámpírcsaláddal is kapcsolatban állnak.



Mint a legtöbb városnak Eichenschildnek is van alvilága. Zsoldosok, orgyilkosok, tolvajok, és sok más egyéb sötét nézésű marcona alak él itt. A külváros sötétebb szegleteiben csak kellő óvatossággal ajánlott megfordulni, de aki szőnyeg alá akarja seperni egy ügyét, vagy olyan munkára keres embert, akit nem szeppentenek meg a törvények, könnyen megtalálhatja a neki kellő haramiát.


A város nagyszámú katonát fogadott fel falainak őrzésére. Ők, valamint az időről-időre fegyvert ragadó polgárok és a környékbéli zsoldosok teszik ki Eichenschild haderejét. A barakkok és katonai épületek nagy részét a külvárosban építették fel, a falakhoz közel, miután az fal menti negyedeket teljesen lerombolta a V.I.SZ. 820-ban lezajló csata. Helyükön kaszárnyákat, fegyverraktárakat, gyakorlótereket építettek. A katonák a rend fenntartása mellett az északról érkező ellenség megállítására, valamint a kereskedelmi utak őrzésére lett felszerelve, s nagyban hozzájárult Eichenschild erősödéséhez.

Városőr:

A számos templom mellett a belváros egy hatalmas katedrálisnak is otthont nyújt. A néhai katolikus fellegvár falai mára fehérre lettek meszelve, díszes, fényűző értéktárgyait beolvasztották. A város lelkészei ápolják Eichenschild lakóinak hitét. Az katolikusnak keresztelt lakosság egy része erős ellenszenvek tekint az új egyházra, mely megtűri maga mellett a démonokat és vámpírokat. Nemritkán zártak kalodába egy-egy polgárt, amiért a mára betiltott katolikus szokásoknak hódolt. Az Eichenschildben élő tünde kisebbség viszont teljes mellszélességgel támogatja az új egyházat, mivel nekik hála végre szabadon gyakorolhatták vallásukat, s szentélyeket is építhettek.


Az Eichenschild család számos nagy embernek adott életet. Voltak közöttük, nagy harcosok, újító orvosok, remek kereskedők, vagy bölcs mágusok. Majdnem minden generációban volt egy nagyobb hős, csak hogy példaként említsem Sigvald és Siglind von Eichenschildet. Ők egy ikerpár voltak, és V.I.SZ. 642-ben megfékeztek egy hatalmas járvány amely ellepte várost. Vagy mondhatnám még esetleg Wilburg von Eichenschildet, aki a Nagy Ember-Démon háború idején V.I.SZ. 599-ben visszaverte Gara'agul démontábornok ostromát, ám a kettejük között vívott párbajba mind a ketten belehaltak. A család emlékül emeltette a Hősök Csarnokát, ahol a nagyobb családtagok szobrai kaptak helyet, valamint itt található Claudette von Eichenschild alapítóanya sírja is.

Claudette von Eichenschild alapítóanya sírja. :

A felsővárosban található a közigazgatóság, és a bíróság, közjegyző, és a többi hivatalos szervezet. A törvénykönyv nagyjából egyezik Veronia többi törvényével, ám az árulást, és pár egyéb bűnt (amelyben benne van a korrupció is) szigorúbban büntetik. Ezt a törvénykönyvet 599-ben adta ki az Eichenschild család az akkori tanáccsal együttműködve, válaszul IV. János király tettére. Az évek során a törvénykönyv több kisebb módosításon esett át, melyek közül a legjelentősebbek V.I.SZ 800-ban és 820-ban történtek. 800-ban, a Nagy Harag évére felelve a város törvényben tiltotta a protestáns vallás gyakorlását, valamit megadóztatta a déli királyságból érkező összes árut. 820-ban, miután a város gazdát cserélt a Veroniai Kegyelmes Egyház vallását tiltották be, eltörölték az indexlista jelentős részét, új adókat vezettek be és töröltek el, s megszüntették az Eichenschild család és minden nemesi család örökös helyét a városi tanácsban.


A város sokáig otthont adott Veronia egyik legnagyobb könyvtárának. A könyvtár V.I.SZ. 820-ban veszett oda, s vele az ott őrzött tudás tetemes része, melyeket vagy zsákmányként hordtak el, vagy felgyújtották a könyvtárral együtt. Az épület maradványain azóta új csarnokot húztak fel, melyet a Mágusok Céhe vett birtokába. Az épület jóval kisebb, mint elődje, s a mellette elhelyezkedő egyetem volt. Az új épület körül maradt temérdek szabad kerteket, gyakorlóütereket építettek, dédelgetve álmukat, hogy egy nap ott is magasztos épületek fognak tornyosulni. A mágusok céhe jelenleg szegény és tagjaik száma kevés, de kitartóak, s feltett szándékuk újjáépíteni a régi könyvtárat. Jelenlegi vezetője Noitra, aki befolyása miatt majdhogynem királyként uralkodik a Mágusok Céhe felett. A céhen belül több haragosra is lett neki emiatt, s a rossz nyelvek arról suttognak, hogy a céhet egyetlen hajszál választja el a feloszlástól.


A palota egy teljesen más színvonalat képez az eddig látottakhoz képest. Egy dolog igaz volt az Eichenschild családról...sokat költöttek magukra. Mind egytől egyik kiváló társaság volt, és rendkívül táncos lábú, mely hozzájárult ahhoz, hogy a város, s különösen a nemesek nagyon jó véleménnyel voltak a bárói családról. A nemesek közt nagyon gyorsan elharapódzott a pletyka, hogy amikor táncolnak, valójában varázsolnak. Ez a pletyka még a mai napig fennmaradt, és úgy terjeng, hogy egy Eichenschild tánca olyan gyönyörű, hogy bárkit bűvöletbe ejt, csupán pár pillantásból. Ezt a család nem erősítette meg, de nem is tagadta, még maga Brünhilda von Eichenschild is (akit csak a bálok királynőjének emlegettek) csak ennyit mondott erről :

''Az enyémeim táncos lába oly elbűvölő, még néha én magam is elámulok tőle.''

Ma a palota több, kisebb részre van felosztva. A város képviselői, vezető hivatalnokai, megválasztott ügyintézői, a polgármester, a főbíró, valamint a más helyekről érkező követek kapnak ott szálást. Nem ritkák a különféle rendezvények, bálok, ahol egyességek, üzletek köttetnek meg. Ezek a bálok segítenek fenntartani a jó viszont a város körüli földek nemeseivel, akik az egykor a városhoz tartozó földeket kapták meg hűbérbirtokuknak Rudenz von Hellenburgtól, jutalmul, amiért nagy szerepük volt a város elfoglalásában. Ezek a földek termelik meg Eichenschild kenyerét, s emiatt majdnem minden polgár jó viszonyt akar a környékbéli nemesekkel ápolni...vagy éppen ellenlábasaira haragítani őket.
A régi palota javarészt megmaradt eredeti állapotában, nem hagyott rajta mély sebet sem a 819-es tűzvész, sem pedig a 820-as ostrom. A berendezés, a kényelmi holmik jelentős részének viszont lába kelt az évek során, így noha tágas, kényelmes szobái megmaradtak, az ott élőt pompája a régi bárió családéhoz képest jelentősebb alábbhagyott.


A hagyomány szerint évente két nagy bált szerveznek, amely messze földön híresek az egész királyságban. Ezek a Nyári és a Téli bálok. Ezeken a bálokon nem volt ritka, hogy maga a király, is tiszteletét tette. A régi bálokra nem hívták meg, csak Veronia legrangosabb nemeseit, legbefolyásosabb embereit. Mára a bálok szolid, letisztult ünnepségekké lettek átszervezve, ahol a város polgárai megünnepelhetik a fél év alatt elért eredményeiket. Rudenz von Hellenburg rendelkezésére a palotában nagy fogadást tartanak azoknak, akik kivívták eredményeikkel a király elismerését. Úgy hírlik, nem egy bárót, grófot, lovagot avattak már fel a palota csarnokaiban.


A palotának van egy folyóra nyíló összeköttetése. Ez egy csendes vizű tó, amely egyenesen a palotából indul, és a folyópartra vezet. Maga a tó és a folyó nem ér össze közötte van egy fal amely elválasztja. Partján egy kis stég is helyet kapott, ahonnan körbe lehet a palota hátsó kertjét csónakkal járni. Nem ritka, hogy ide vonulnak vissza a falban megbúvó fülektől félő üzletfelek tárgyalni, vagy egyedül maradni a gondolataikkal. A tó egyik fele a helyőrségtől indul, míg a belső vége a palotába vezet, itt pedig egy csigalépcsőn egyenesen az előcsarnokba lehet jutni.


A palota egyik legfontosabb szárnya a kilátó. A város legmagasabban fekvő épülete, ahonnan be lehet látni az egész várost, s messze kémlelni a falakon túl. A palotának ezt a részét a városi helyőrségnek ítélték, akik alsóbb szintjein fegyvereket tartanak és kaszárnyákat alakítottak ki, tornya tetején pedig őrszemekkel figyelik a várost. A városi tűzoltóság is itt kapott helyet, hogy minél hamarabb a tett helyszínére érhessenek. Eichenschild területén minden katonai épületet elláttak egy-egy ciszternával, s a városőrök feladatai közé tartozik a lángok megfékezése is. A városon mély, lassan gyógyuló sebet ejtett a 819-es tűzvész, melyet csak lassan felednek el annak polgárai.


A palota, s vele együtt a város több épülete mély, tágas pincékkel rendelkezik. A város ős romokra épült, melyeket nagyrészt maga alá temette a föld. Ezek a romok számos alagutat, ismeretlen járatot, tárnát tartalmaznak. A földalatti járatok sokáig a feketekereskedelem, az alvilág búvóhelyei voltak, mivel hamar felfedezték, hogy a föld alatt gyorsan és észrevétlenül el lehet jutni a város egyik pontjából a másikba. Mára az ősi romok teljesen kihaltak, amikor az alvilág befolyása csökkent, csak kevesen maradtak, akik életükben megfordultak az ősi romokban. Gyakran teszik oda be lábukat tudósok, kincsvadászok, vagy éppen katonák, hogy felderítsék a földalatti romokat. Jelenleg egyetlen ismert és közismert út fekszik a romokon belül, a palotából a városon kívülre vezető hosszú ösvény, melyet Míria von Eichenschild rokonai használtak, hogy megszökjenek, amikor a várost V.I.SZ. 820-ban ostrom alá vették. Maga Míria, az akkori bárónő nem tartott velük. Az alagutat azóta beomlasztották, hogy ne tudjon rajta keresztül ellenség jutni a városba.


Az Eichenschild család mára elvesztette rangját, birtokait, s befolyását a város felett. A bárói család tagjainak nagy részét elhurcolták Carolusburgba, ahol aztán lefejezték, vagy tömlöcbe vetették őket. Az eichenschildeket szerették és tisztelték, míg a várost irányították, ami tisztelet az évek során megmaradt, s sok városlakó erős ellenszenvvel, haragossággal tekint a Veroniai Királyságra azért, ahogyan a bárói családdal bántak. Közülük néhányan azóta visszatértek a városba, hogy ismét befolyásra tegyenek szert a városi tanácson belül és újjáépítsék családi örökségüket. Közülük a legjelentősebb Ludwing Eichenschild, Míria, az utolsó bárónő ágrólszakadt rokona, aki most a városőrség hadnagyaként és képviselőként ténykedik. A város jelentős része támogatja a régi családot, hála jó hírüknek a városon belül.

A város háta mögötti kisebb hegyen szinte lehetetlen a közlekedés, a nagyon sűrű erdő, és a sziklás környezet miatt. Rengeteg vadállat él itt, a város körüli nemesek rendszeresen járnak oda el vadászni. A terület a környék nemeseinek hűbérbirtokaihoz tartozik, onnan kapja Eichenschild a fát az építkezésekhez és fűtéshez. Az árak, alkuk és egyességek nem egy konfliktust gerjesztettek már a városlakók és a környékbéli urak között. Az erdő mélyén jó néhány féle gyógynövény található, ám oda bemerészkedni igencsak veszélyes, ugyanis gyakran bújnak meg sűrűjében orvvadászok, útonállók, akik nem restek előbb pendíteni meg íjuk húrját, mint kérdezni.


Hosszú évszázadok teltek el a város megalapítása óta. Eichenschild megmarad annak, aminek alapítói megálmodták: a nyüzsgő, élettel teli város, mely tele van izgalmakkal, kihívásokkal, s kincset ígér mindenkinek, aki elég rátermett, hogy túljárjon versenytársai eszén.

Kinézet, testfelépítés: Eme különös lényeknek több fajtája is ismert, méretük pedig a patkánytól a macskáig terjed. Külsejük pikkelyes, színük az élőhelyüktől és fajtájuktól függően változhat. Fogaik hegyesek és könnyen átszúrják a bőrt, hosszú állkapcsuk azonban nem elég erős ahhoz, hogy csontot is törhessenek. Farkuk és hártyás szárnyaik hossza általában megegyezik a mellső és hátsó lábaik közötti távolsággal. Lábaikon három-három, karomra végződő ujj található, melyek behajlíthatóak.
Fajtái:

Sivatagi sárkánygyík

Sivatagi Sárkánygyík:

Pikkelyei sokkal keményebbek és durvábbak, mint bármely más sárkánygyíkfajtáknak. Színük a homokos barnától a szürkéig terjed. Különlegességük, hogy a szárnyaik nem repülésre, hanem elsősorban rejtőzködésre specializálódtak, melyek alatt egész testüket képesek elrejteni. Rejtőzködés közben könnyen összetéveszthető egy kővel. Roppant szárazságtűrő fajta, vadászni éjszaka jár. Ők a legkisebb sárkánygyíkfajták Veronián.
Tojásaik szürkék, kövek között rejtik el őket. Leginkább a kősivatagban vannak jelen, de előfordulnak partvidékeken és hegylábaknál is.

Hegyi sárkánygyík

Hegyi Sárkánygyík:

Hasonlóan sivatagi rokonához, pikkelyei kemények és durvák, színezetük azonban csak a szürke különböző árnyalatait mutatják. Jó középtáv repülők, hidegkedvelő fajta, méretük változatos.
Tojásaik égszínkékek, kisebb hegyi barlangokba, vagy elhagyatott hegyoldali madárfészkekbe helyezik őket. Főbb élőhelye a Schattenschild-hegység.

Mocsári sárkánygyík

Mocsári Sárkánygyík:

Ez a fajta sárkánygyík nő a legnagyobbra az összes többi közül. Pikkelyei simák, halakéhoz hasonlatosak, színük pedig a zöldtől a barnáig terjednek, gyakran a kettő szín vegyesen mutatkozik meg rajtuk. Szárnyuk segíti őket az ingoványban való gyors mozgásban, illetve rövidtávú repülésre, siklásra is képesek. Roppant vízigényes állat, hamar kiszárad.
Tojásaik lágy héjúak, költési időszakban az iszapba ássák őket. Természetes élőhelyük a mocsárvidék.

Közönséges/mezei sárkánygyík

Közönséges Sárkánygyík:

Legismertebb és leggyakoribb sárkánygyík fajta, pikkelyei a kígyóéhoz hasonlóak. Színük változatos, vadon élő fajtáknak monoton, nemesítetteknek azonban gyakran színfoltokkal tarkított a külsejük. Jó középtáv repülők, ám a talajon is fürgén mozognak. Jól alkalmazkodnak a hőmérsékletváltozásokhoz, hidegben is aktívak.
Tojásaik fehérek, bozótosokba, odvakba és fészkekbe rejtik őket. Veronia szerte bárhol megtalálhatóak.

Életkor, fejlődés, szaporodás: A nemesített egyedek átlagos életkora 10-15 év, míg a vadon élő rokonaiké maximum 8. Tojásokkal szaporodnak és kikelve már az első napokban képesek szilárd táplálékot fogyasztani, egy hét után pedig már a szárnyaikat is használják. Fogazatukat három éves korukban egyszerre cserélik, ekkorra érik el a felnőtt méretüket és válnak ivaréretté. Nemük meghatározhatatlan, de minden egyed képes egy évben három-öt tojást rakni.

Jellem, viselkedés, harcászat, élőhely: Éjjeli ragadozó állatok, csapatban vadásznak, legtöbbször kisebb rágcsálókkal és rovarokkal táplálkoznak. Náluk nagyobb élőlényektől távol maradnak, ám igen territoriális állatok, akik fajtársaikkal szemben sem a legelnézőbbek. Veronia szerte bárhol megtalálhatóak különböző fajtái, melyek élőhelyüktől függően változnak. Legtöbbről elmondható, hogy fészket épít, a környezetében fellelhető alapanyagok használatával.

Társadalom: A sárkánygyíkok igen szociális állatok, tíz-tizenöt fős családokban élnek, melyek tagjaival sok időt töltenek. A fiatal egyedek nappal játszanak, éjjel alszanak, míg az idősebbek éjjel mennek ki vadászni és a nap nagy részét átalusszák. Bár nem tartoznak a félig értelmes lények közé sem, nemesített fajtái igen könnyen taníthatóak, akik azután hűségesen ragaszkodnak gazdájukhoz.

Képességek, erők: Fürgék, karmaik és fogaik hegyesek, kistestű állatokat könnyedén elejtenek, nagytestűekkel szemben viszont közel haszontalanok. Remekül követnek egyszerű utasításokat, melyekre korábban betanították őket.

Gyakoriság: Gyakori

Veszélyesség: Gyerekekre kisebb veszélyt jelenthet.

Ok a vadászatra: Bőrük különleges ruhaneműk elkészítéséhez hasznos, de legtöbb esetben csak akkor szükséges vadászni, ha egy területen túlszaporodtak.

Populáció: Hatalmas

Troll:

Kinézet, Testfelépítés: Nagy, emberszerű, aránytalan és ocsmány. A kifejlett egyedek mérete egy kétemeletes családi házéval vetekszik, testük nagyrészt csupasz, szőr mindössze a fejükön, hátukon és lábukon található. Kezükön három hosszú ujj található, tenyerük pedig legalább akkora, mint az arcuk. Bőrük vastag és rücskös, fakéreghez hasonlatos tapintású. Arcuk ostoba karikatúrája az emberi arcnak. Orruk majdnem olyan hatalmas, mint állkapcsuk, harminc pár foguk pedig szikla keménységű. Szájukban található vastag nyelvük és szájpadlásuk ugyan olyan keménységű, mint a bőrük, így azt felsérteni természetes úton nem tudják. Testük tömegének egyharmadát a csontjaik teszik ki, második harmadát izmaik, a maradékot pedig zsíros belső szerveik. A nőstények és a hímek első ránézésre megkülönböztethetetlenek egymástól.

Életkor, Fejlődés, Szaporodás: Pontos számot sajnos senki nem tudna mondani, ám könnyen feltételezhető, hogy ha nem lennének olyan erőszakosak és ostobák, bizony több emberi generációt is túlélnének. Szaporodásuk igen primitív és erőszakos természetükhöz illő. Azon ritka alkalmak egyike, amikor egy nőstény és egy hím troll találkozik, az utóbbi minden erejével igyekszik teherbe ejteni fajtársát. Amennyiben ez sikerül és egyikük sem hal bele, mind a ketten visszahúzódnak saját barlangjaikba. A nőstény egy hónapig hordja kettő-három gyerekét, ez idő alatt nem mozdul ki az üregéből. A gyerekek, születése pillanatában belülről kezdik elfogyasztani anyjuk testét, aki ebbe természetesen belehal. Ezután az újszülöttek gyors növekedésbe kezdenek, minek folytán mindent, amit tudnak, megpróbálnak elfogyasztani, jellemzően az élőhelyükön korábban élő troll, rágást nem igénylő belsőségeit, annak hátrahagyott ürülékét. Az első két napban még igen védtelenek, fogaik sem nőttek ki, bőrük sem keményedett meg annyira, azonban ha minden táplálékot, amit el tudtak fogyasztani, elfogyasztottak, elhagyják a barlangjukat és szétszélednek, hogy új táplálékforrás után nézzenek. Alig egy hét alatt egy átlagos felnőtt ember méretével vetekedhetnek, kifejlett méretüket pedig egy hónap alatt érik el, ez idő alatt pedig egyszer sem hagyják abba a táplálék keresését és fogyasztását.

Jellem, Viselkedés, Harcászat, Élőhely: Agresszív lények, bármit megtámadnak, ami csak egy kicsit is élőnek néz ki. Fegyvertáruk mindent magába foglal, ami körülöttük van, beleértve önmagukat is. Célzó képességük hiánya sosem tántorítja el őket abban, hogy sziklákat vagy gyökerestül kitépett fákat hajigáljanak másokra. Ha közelharcra kerül a sor, akarva vagy akaratlanul, a troll megpróbálja lehengerlő leheletével elkábítani ellenfelét, mielőtt élve felfalná azt. A sérült egyed, ahelyett, hogy a józanésznek megfelelően menekülni próbálna, csak még vadabbá válik. Amikor éppen nem esznek és pusztítanak, saját üregüket otthonosítják csontokkal, kövekkel, ürülékkel, farönkökkel, vagy alszanak. Az alvó troll hangosan horkol, azonban a legapróbb külső zajra is képes felébredni és támadni. Otthonuk általában hegyvidékek barlangjaiban, szurdokokban található, de előfordulnak elhagyatott falvak, városok házaiban is. Nem nehéz megtalálni őket, ugyan is állandó dögszag árad lakóhelyükről és önmagukból is.

Társadalom: Nagyon territoriális lények, fajtársaikkal is ugyan olyan agresszívan bánnak, mint bármilyen más élőlénnyel, sőt, egy másik trollt még nagyobb fenyegetésnek is vélnek, mint azt a bármely másik lényt, amivel éppen harcolnak. Saját utódaikkal semmilyen módon nem ápolnak kapcsolatot, ha újszülött fajtársaikkal találkoznak, azonnal felfalják azt.

Képességek, erők:Egy kifejlett csődör lovat képesek több méterre hajítani, ha éppen nem éhesek és harapják ketté azt. Képesek primitív módon eszközöket használni, de csak a harcban érvényesítik eme tudásukat. Szaglásuk gyakorlatilag nem létező, de látásuk elég jól alkalmazkodik bármilyen fényviszonyhoz. Bőrük elég vastag ahhoz, hogy éles fegyverekkel nehezen lehessen felsérteni, valamint az egyszerű tűz sem képes nekik ártani.

Gyakoriság: Nem túl gyakoriak.

Veszélyesség: Fokozottan veszélyesek!

Ok a vadászatra: Veronia lakosainak védelme érdekében el kell pusztítani mindet, de emellett hájuk alkímiai célokra is felhasználható, csontjaikból pedig remek eszközöket lehet faragni.

Populáció: Több százra tehető a számuk.

Kőtröll:

Kinézet, Testfelépítés: Ezek a trollok méretben igen változatosak. Vannak, amelyek egy lónál is alig magasabbak és vannak, amelyek feje egy domb túloldaláról is látható. Egész testük kívül-belül, ismeretlen összetételű kövekből áll, illetve minden másból, ami azokra a kövekre ránőtt. Alakjuk sokban hasonlít az egyszerű Trollokhoz, kezük, lábuk és fejük aránytalan a testükhöz képest, ám szemeik sohasem láthatóak, pusztán két mélyedés jelöli azok helyét a fejen, az orr és a száj fölött. Szájukban nincsenek fogak, se nyelv, csak egy üres fekete üreg.

Életkor, Fejlődés, Szaporodás: LLegendák úgy tartják, hogy ősi Jötün varázstudók hozták létre őket, mint öröklétű gólemeket, hogy mellettük harcoljanak majd a Ragnarök eljövetelekor. Ezek a lények nem képesek öregedni, mágikus mivoltuk miatt, s nincs szükségük fizikai táplálékra sem. Koruk csak a testüket felépítő kő állapotából, valamint a rajtuk található növényzetből állapítható meg. Az így feltételezett legfiatalabb egyed közel négyszáz éves lehet. Nincsen párzó szervük, így nemük nem meghatározható és mágiával sem reprodukálhatóak.

Jellem, Viselkedés, Harcászat, Élőhely: Nappal megkülönböztethetetlenek az egyszerű szikláktól, ám amint leszáll az éj, a többség életre kel. Vannak olyanok, akik több éven át is alszanak, de olyat is találtak már, amely feltételezhetően több száz éve alszik. Céljaik ismeretlenek, legtöbbször mást sem csinálnak, csak sétálnak egyik folyótól a másikig, meg-megállva településeknél, és figyelnek. Barátságos lények, az erdei állatok kifejezetten szeretik a jelenlétüket, bár kissé bohókásak is. Szeretnek tréfálkozni, szigorúan csak szóban, és különös rejtélyeket, feladványokat kieszelni. Szívesen szóba elegyednek éjszakai utazókkal, segítenek nekik, ha úgy gondolják jónak, de maguktól nem támadnak senkire. Ha valaki még is volna oly balga, hogy megtámadjon egyet, akkor bizony elbúcsúzhat az életétől, ha nincs lova, ugyanis a kőtrollok minden célzott támadást erőszakos pusztítással honorálnak. Nem a leggyorsabbak, négylábú állatokat nem tudnának utolérni, de se mágia, se acél nem fog rajtuk. Az egyedüli dolog, amely megállíthatja őket, az a hajnali nap sugarai, melynek hatására ismét egyszerű sziklákká válnak, hogy a következő éjjel kitisztult gondolatokkal ébredhessenek fel. Veronia szerte bárhol előfordulhatnak, de a legtöbb a hegyek között, valamint a sűrűn benőtt erdőkben található meg. Ha valaki mezőn vagy legelőn találna egy alvó kőtrollt, az biztos lehet benne, hogy csak átutazóban van ott.

Társadalom: Fajtársaik között nem figyelhető meg társadalmi rendszer. Ha két kőtroll összetalálkozik, barátokként köszöntik egymást és néhány naptól, akár hetekig is együtt vándorolnak tovább, de kettőnél többet egy helyen soha nem lehet látni. Más fajokkal nem ápolnak különleges viszonyokat, de szeretik segíteni őket. Nem diszkriminatívak semelyik fajjal szemben sem és nem ítélkeznek senki felett, ugyanakkor rajtuk kívül álló nézeteltérésekbe sem foglalnak álláspontot. Többségük szereti a csendet és a nyugalmat.

Képességek, Erők: Rezisztensek fizikai és mágikus támadásokra, ám nem használnak semmilyen fegyvert. Legnagyobb fegyverük az eszük és hatalmas, tömör testük, mellyel még a vaspáncélokat is képesek behorpasztani. Méretükhöz képest relatíve gyorsan képesek támadni, minden egyes ütésükkel hatalmas erőket mozgatni. Fejük, illetve minden végtagjuk a szélrózsa minden irányába akadálytalanul képes mozogni.

Gyakoriság: Ritka

Veszélyesség: Határozatlan

Ok a vadászatra: Legfeljebb vizsgálati célokra.

Populáció: Közel százra tehető.

Imp:

Kinézet, Testfelépítés: Kis méretű emberszerű lények, fél-egy méter magasak és aránytalanul hosszú végtagjaik vannak, végükön hosszú, éles karmokkal. Csontjaik vékonyak és törékenyek, izmaik alig láthatóak, legtöbbjük alultáplált. Bőrszínük változó, leggyakrabban a vörös, sárga, falfehér, vagy azok különböző árnyalatai nyilvánulnak meg rajtuk, de előfordulhatnak foltosak is. Fejszerkezetük megnyúlt, két fekete szarvval a homlokukon, melyek az alig észrevehető pukliktól a szarvasagancs méretűig terjedhet. Fülük hosszú és széles, orruk és szemük apró. Széles szájukban közel hatvan apró hegyes fog található, melyek mind sárgák, illetve egy hosszú nyelv, amely teljes hosszában kiöltve a lény hasáig leér.

Életkor, Fejlődés, Szaporodás: A démonokhoz hasonlóan ezek a lények sem öregednek, így a fiatal és idős egyedek között pusztán a viselkedésük tud különbséget tenni. A fiatalabb, tapasztalatlanabb impek kíváncsiak és sokkal agresszívabbak, mint az idősebb társaik, ám az idő előrehaladtával, sokkal jobban kezdenek hasonlítani viselkedésükben a környezetükben élőkre, mestereikre. Szaporodásuk nem természetes, hiába rendelkeznek nemi szervekkel. Akárcsak a démonok, úgy az impek is bűnös életet élő lényekből manifesztálódnak, ám nem emberi lényekből, hanem különösen bűnös életet élő goblinokból. Az ilyen módon létrejött impeknek sincs emléke előző életükről. Ezen kívül ezeket a lényeket idézésekkel is világra lehet hozni, démoni mágia segítségével.

Jellem, Viselkedés, Harcászat, Élőhely: Az impek önmaguktól csak nagyon lassan képesek fejlődni, sokáig agresszívak és kíváncsiak maradnak, de állandóan vágynak az erősebb lények szolgálására, főleg démonokéra. Ha sikerül találniuk valakit, akit szolgálhatnak, örök hűséget fogadnak neki és segítik őt a hétköznapi dolgokban és a harcokban is. Harc közben igen fürgén mozognak és igyekeznek távol maradni ellenfeleiktől, vagy annak háta mögött lopakodnak. Képesek tőröket, kisméretű távolsági fegyvereket és egyszerűbb démoni mágiákat használni, így jelenlétük semmiképpen sem alábecsülendő. Ha arra kerülne a sor, éles karmaikkal és hegyes fogaikkal is képesek bőrt sérteni, de egyedül, ha nem utasítják őket, nem mernek kiállni náluk nagyobb testű lények ellen. Impek ott élnek, ahol a gazdájuk is, a gazdátlan impek pedig megtalálhatóak városok sikátoraiban, padlásokon, szemétdombokon, erdőkben, mezőkön és hegyek ormai közt is.

Társadalom: Egy gazdátlan imp, amelynek soha nem is volt gazdája, állandóan kóborol és a lehető legtöbb dologba beleüti az orrát. A kóborlók között egyfajta hierarchikus rendszer alakul ki, amiben a legmagasabb rangú imp az, amelyik a legtöbbet tapasztalta a világból. Az, hogy ezt hogyan képesek megállapítani egymásról, mai napig rejtély. A gazdátlanodott impek, amelyek elveszítették mesterüket, általában új gazdát keresnek maguknak, vagy ha elég sokat tanultak, beléphetnek a kóborlók közé, akik így azonnal vezetőjükké teszik, ezzel kialakítva egy törzset. Az imp törzsek nagyon ritkák, ugyanis a törzs vezetőjének rendelkeznie kell egy saját céllal, amelyet csak nagyon kevesen képesek kialakítani. Az imp törzs tagjai azért élnek és halnak, hogy vezetőjük célját beteljesíthessék.

Képességek, Erők: Bármilyen nyelven képesek megtanulni beszélni, de egyik nyelvről a másikra nem képesek fordítani. Intelligenciájuk addig nem terjed. Küzdelemben karmolnak és harapnak, ám ezekkel csak gyengébb sérüléseket tudnak okozni. Félkardokat, tőröket és kisméretű lőfegyvereket képesek használni, bár az utóbbiakkal igen ügyetlenül bánnak, valamint egyszerűbb démoni mágiákat is. Fizikai erejük nem túl nagy, könnyen meg lehet tőlük szabadulni, viszont nagyon mozgékonyak. Hosszú karmaikkal képesek falakba vájni, azokra, és fákra is könnyedén felmásznak, farkuk pedig egy harmadik kézként képes mozogni, rátekeredni dolgokra.

Gyakoriság: Gyakoriak.

Veszélyesség: Irritáló, nem veszélyes.

Ok a vadászatra: Démonok és kártevők, megölésük azonban semmi hasznot nem hoz, legfeljebb disznóeledelt.

Populáció: Ismeretlen

Óriások:

Kinézet, Testfelépítés: Rokon faja a trolloknak, ám kinézetük nem oly groteszk. Sokkal arányosabbak és emberszerűbbek, leszámítva a hatalmas méretüket és mérhetetlen izomzatukat. A legkisebb óriás is legalább húsz méter magas. Izmosak és kevés testszőrzetük van, az is főleg az arcukon. Ruhákat nem hordanak, ám bőrük elég vastag ahhoz, hogy ne is legyen rá szükségük. A férfiak és a nők könnyen megkülönböztethetőek egymástól, arcszőrzetük és alkatuk alapján.

Életkor, Fejlődés, Szaporodás: Alapvetően hosszú életet élnek, több száz évet is maguk mögött képesek hagyni, ám életvitelük gyakran meggátolja őket ebben. Egy teherbe ejtett óriás közel két évig hordja a gyermekét, amely születése után egy héttel már két lábon képes járni. Az újszülött még kicsi, két éves koráig védelemre szorul, amit anyjától kap meg. Ez idő alatt lassan fejlődik, ám két év után növekedése felgyorsul, ahogy étvágya is növekszik. Ekkor távozik anyjától, hogy más óriásokkal harcolhasson. Végleges méretüket tíz év elteltével érik el. Táplálkozásuk nem túl változatos. Képesek egész fákat elfogyasztani, de jellemző rájuk a kannibalizmus is. Tízévente egyszer nemzenek utódokat és a női egyedek igyekeznek a legerősebb óriással párosodni, ezzel biztosítva utódjuk túlélőképességének növelését.

Jellem, Viselkedés, Harcászat, Élőhely: Magányt kedvelő, fél-intelligens lények. A fiatalok sokkal játékosabbak és óvatosabbak, mint a felnőttek így fajtársaikkal is jobban kijönnek, kerülik a konfliktusokat. Amint elérik a felnőtté válás korát, könyörtelenebbé és erőszakosabbá válnak, mindenben a kihívást keresik, még egymásban is, és örömmel próbálják leküzdeni azokat. Nyelvi különbségek miatt nem állnak szóba más fajokkal, gyakran figyelmen kívül is hagyják őket. Az óriások úgy járnak Veroniában ahogy kedvük tartja, figyelmen kívül hagyván mit vagy kit taposnak szét. Ha küzdelemre kerülne a sor, nem használnak eszközöket. Egész testüket használják fegyverként. Érdekes módon, minden küzdelem egy az egy ellen történik, más fajtársaik küzdelmeibe nem avatkoznak bele. Minden óriás az Északi-pusztaföld végtelen havas sztyeppéin születik és többségük ott is éli le egész életét.

Társadalom: Kapcsolataik egymással igen különlegesek, mély tiszteleten alapulnak, ám általánosságban elmondható róluk, hogy magányt kedvelők. Minden óriásnak meg van a maga területe, amelyet a többiek tisztelnek és elkerülnek, azonban minden negyedik évben szabaddá válik a területekért való küzdelem, amely több hónapig is eltarthat. Minél nagyobb területet birtokol egy óriás, annál erősebb. A nők és a férfiak ugyanakkora eséllyel indulhatnak területszerző küzdelmeken, mondhatni egyenrangúak egymással. Családokat csak ideiglenesen alakítanak ki, ekkor a gyerekeket és az anyjukat övezi a legnagyobb tisztelet, kezet emelni rájuk senki nem fog. Más fajokkal nincs kapcsolatuk, nem nézik többnek őket egyszerű hangyáknál, amelyeket könnyedén eltaposhatnak.

Képességek, Erők: Kemény a bőrük, ám nem sebezhetetlenek, fagynak és hőnek nagyon jól ellenállnak, de belsejükről ugyan ez nem mondható el. Kezük egyetlen legyintésével képesek süvítő széllökéseket kelteni, lábuk egyetlen dobbantásával pedig földet rengetni. Fogaikkal a köveket is képesek elmorzsolni, ujjuk egyetlen mozdításával vasrudakat hajlítani. Hatalmas erejük mellett okos lényeknek is számítanak, egyszerűbb trükkökön könnyen átlátnak és képesek jól felmérni a veszély mértékét.

Gyakoriság: Ritka

Veszélyesség: Ismeretlen

Ok a vadászatra: A legenda szerint, ha valaki megeszi egy óriás szívét, azzal szert tesz annak erejére. Bizonyítani azonban még nem tudták, hiszen senki nem járt eddig sikerrel. Ezen kívül egyéb gazdasági okai is lehetnek a vadászatuknak.

Populáció: Ismeretlen

Elhelyezkedés a térképen:

Városkép:

Várostípus: Kereskedőváros/kikötőváros
Lakosság, összetétel: 2.500 fő (2.000 fő ember, 250 fő tünde, 150 fő sötét tünde, 100 fő démon)
Vallás: Protestáns

Jelentős személyek
A városnak nincsenek jelentős személyei.

A város történelme
Nem sokan merészkedtek volna arra a területre, ahova két család letelepedett.  A közeli vámpírtorony, és a láthatáron belüli Kísértet-szigetek mind elüldözték volna azokat, akiknek volt egy csepp józan eszük, de a két kétségbeesett családfő, kiknek neve már feledésbe merült, úgy döntöttek, hogy kimerészkednek a tengerre. Konkurencia híján gyorsan tudtak sok halat fogni, így tehát ugyan eleinte csak néhány kis viskó állt a torkolat északi partján, bővült még néhány kőházzal, és amikor rájöttek, hogy a városokból ide folyó szenny ellenére a halak bőségesen megélnek a bátrabbak pedig még a tengerre is kimerészkedhetnek a kis falu néhány tucat lakosról néhány százra duzzadt, ami igen nagy büszkeséggel töltötte el a két alapító családot.

Amikor V.I.SZ. 818-ban Veronia egyesített hadserege felszabadította a Kísértet-szigeteket a nekromanták uralma alól, a város felismerte a lehetőségét, hogy amellett, hogy nagyobb, jelentős is lehessen, ezért elkezdtek kereskedelemmel is foglalkozni, mintegy elosztópontként, illetve pihenőhelyként, mielőtt valaki kihajózik a tengerre, és elindul északra Falbwich, vagy délre a Rotmantel torony irányába. A néhány százas létszámot ennek ellenére nem haladta meg a város mérete, hiszen sem a Randläuferek, sem pedig a Kísértet-szigetek fenyegető látványa nem volt vonzó sok ember számára.

Néhány évre rá, V.I.SZ. 819-ben azonban Maidsteint megtámadta egy különös átok: rengetegen kezdtek el huldrákká, azaz tengeri szörnyekké változni. Az emberek féltek, és az oda érkező kalandorok, akik ki akarták nyomozni az átok forrását, nem segítettek ezen, csak növelték a feszültséget. Miután összeillesztettek egy darabokban lévő csontot, megidéztek egy hatalmas tengeri kígyót, amely megtámadta a várost. A vízhez közeli épületek igencsak megrongálódtak a küzdelem közepette, és még több kár keletkezett, amikor a legyőzött lény rádőlt a partmenti házakra. Az átkot ezután feloldották, és mindenki, aki nem halt bele, újrakezdhette életét.

Az elkövetkező években virágzó kereskedelem alakult ki Maidsteinben, hála az egzotikus tengeri kígyó értékesített részeinek. A pikkelyei hatalmasak voltak és kemények, könnyen lehetett őket éppen úgy nagy tálakká, mint szerszámokká formázni, esetleg felhasználni őket épületek díszítésére. Az alatta lévő bőrből a cserzőműhelyek egzotikus alapanyagot állítottak elő, amiből aztán a vargák csizmákat, a bőrdíszművesek erszényeket, megint mások egyéb ruhaneműket készítettek, és mind-mind szépen lassan státuszszimbólummá változott. A bestia fogait a városőrség tette fegyverré, a csigolyákból pedig díszeket és játékszereket faragtak a mesterek. Mindről bebizonyosodott, hogy veszélytelen, így a nagyurak nagyon szívesen adtak ki hatalmas összegeket a különleges tárgyakért. Ez a fellendülés a lakosságszám robbanásszerű növekedéséhez vezetett, több mint kétezren költöztek két év leforgása alatt a városba, és kezdték el építeni a saját házaikat és egzisztenciájukat. Egyre többen kezdtek a Nordenflusson lehajózó kereskedők közül megállni Maidsteinben is, remélve, hogy rá tudják tenni a kezüket a kígyó részeit felhasználva készült értékekre, és azt sokszoros áron továbbadni valamely nagyobb városban, vagy akár a fővárosokban.

Jelentős épületek, területek

Sok jelentősebb épület megvolt már az elején, néhány megépítését, vagy akár a bővítését pedig a város megnövekedett mérete és jelentősége indokolta.

Városháza

Illusztráció:

A városháza egyike azon épületeknek, amelyeknek bővülnie kellett, hogy lépést tudjon tartani a növekedő lakosság igényeivel. Ez az épület a városi hivatalnokok székhelye, valamint itt döntik el a városvezetőség elé vitt pereket. A tornyában helyet foglaló harang hagyományosan megszólal hajnalban, hogy felkeltse az útjukra induló halászokat, valamint a part közelében pihenő halakat is felélénkítse, hogy könnyebben akadjanak a hálóba. A megszólaló harang olyan kellemetlenség, amellyel az itt élőknek számolnia kell, de hamar hozzá lehet szokni.

Dokkok

Illusztráció:

A dokkok egykor a város határán helyezkedtek el, most már körülnőtték az épületek. Dokkok és csónakházak találhatók itt, s néhány halász lakóháza: a terület egyetlen célja, hogy a halászok zsákmányát minél hatékonyabban tudják kipakolni a hajókból, és a halpiacra szállítani.

Kikötő

Illusztráció:

A folyón jóval lejjebb elhelyezkedő dokkok helyett a folyómenti kikötő lett Maidstein megélhetésének fő forrása. Szélesre építették a kikötőt, amely ugyan így szinte üresnek tűnik általában, de bővítésre sokára lesz szükség. A kikötőben matrózok mulatják az idejüket, főleg ivókban, azok a kereskedők, akik legénységet szeretnének toborozni, itt könnyen találhatnak.

Piac

Illusztráció:

A piac, habár nem olyan nagy, mint a hatalmas kereskedővárosoké, így is sok helyet szolgáltat az áruit eladásra kínáló kereskedőknek, hogy kipakolhassák áruikat. Itt található minden, ami nem hal: egzotikus tárgyak, vagy éppen ételek,

Halpiac

Illusztráció:

A halpiac Maidstein egy másik része, a dokkokhoz közel, itt vásárolhatóak meg a halászok árui. A halászok vakmerőségének és az egyre fejlettebb hajóknak köszönhetően akár mélyvízi halakat is lehet itt vásárolni.

Egyéb épületek

A város több kocsmával és fogadóval is rendelkezik a piactér környékén, hogy az ideérkező kereskedők és matrózok igényeit is kellőképpen kielégítsék. Külsőbb területeken nem jellemzők a fogadók, mert átutazóban ritkán érkezik ide bárki, azonban több ivó is található a kevésbé központi részeken azoknak, akik nem kedvelik a zajos matrózok társaságát. Említésre méltó továbbá a hajóács-műhely, amelyből kettő van: a folyón a városnál feljebb és lejjebb, előbbi az érkező, balesetet szenvedett kereskedőhajóknak, utóbbi pedig a hasonló sorsot szenvedett halászhajóknak és kereskedőhajóknak. Található továbbá a parton egy kőszobor, amely az óriási tengeri kígyót örökíti meg, megemlékezésként, hogy hogyan gazdagodhatott meg a kisvárossá lett halászfalu.

Illusztráció:

Elhelyezkedés: A Nordkölen keleti lábától délre
Várostípus: Mezőváros
Lakosság, összetétel: Közel 4-5000 lakos, mind ember.
A város vallása: konzervatív

A város története

A város, öt kisebb, egymáshoz viszonylag közeli falu összevonásával jött létre, mint egy válasz az egyre gyakoribbá váló banditatámadásokra V.I.Sz. 720-ban. Nevét, az alig három méter magas kőfaláról kapta, mely egy ötágú csillagként veszi körül a várost és annak lakosait, minden ága végén és azok tövében egy-egy emelvénnyel, melyek pár évvel később már kővel körülvett bástyákká váltak.
V.I.Sz. 750-ben megépült a helyiek által Mária templomnak elnevezett szent hely, a város északi részén, melyet hamarosan követett a déli és keleti templom is, hogy a nagy területen kiterjedő városban mindenkinek legyen lehetősége az Istentiszteletre. Nem sokkal később Mechart gróf, kinek több birtoka is volt a város körül, elnyerte a városvezetői címet.
A város az évek során minden banditatámadást sikeresen visszavert, valamint több démont végeztettek ki, mint amennyit elkergetett. Az egyházszakadás idején is erős maradt, megannyi katonát volt képes felajánlani a királynak, ezzel növelve hírnevét és újabb kereskedőpartnereket szerezve magának.
A Harag napján a város összes fából épült lakóháza leégett, de az egyház és a környező települések segítségével hamar újjáépítették és újranépesítették azokat. Sajnálatos módon, azon a napon a gróf utolsó örököse is elhunyt, így a város vezetését az egyház vette a vállára, Lucius esperes képében.
A falak az óta is erősen állnak és a hatalmas földek az óta is jelentős forrásai az északi királyságnak.

Fontosabb személyek

Lucius esperes- A cölibátust fogadó és ahhoz magát erőteljesen tartó öregúr igen nagy tiszteletnek örvend a városban, nem csak, mint egyházi alak, de mint városvezető is. Mindig mosolyog másokra és mindig kedves azokkal, akik kedvesek vele is. Erősen hisz az Úr akaratában és teljes mértékben aláveti magát a felette állók akaratának, mert hiszi, így a helyes.

Lucius:

Gabriel Schmidt- Megfontolt és rideg fiatalember, de közkedvelt egyén, hiszen ő a város egyetlen mágusa. Húszas évei közepén jár, de már nősült és két gyereke is született. Egy fiú (idősebb) és egy lány, emellett a város, és talán egész Veronia, legnagyobb magánkönyvtárának büszke tulajdonosa. Nem kedveli a hívatlan látogatókat, de bárkit szívesen meghív egy teára, akit elég érdekesnek talál egy beszélgetéshez.

Gabriel:

Otto Dachs- Egy igen zord küllemű és hadviselt férfi, kinek széles vállainál csak a szíve nagyobb. Kedves és gyakran játékos természetű, mondhatni, mindenkinek a legjobb barátja. Roppant jól bánik a karddal és múltbéli tapasztalatait fiatal katonáknak adja át, mint a város kiképzőmestere. Nagyon sok fiatal, aki a keze alatt tanult, bizony élve tért haza a csatamezőről.

Otto:

Fontosabb épületek

Mária templom: Az első és legközkedveltebb templom a város északi részén helyezkedik el, ahová egy széles, kikövezett út vezet a piactérről. Első ránézésre nem olyan nagy, ám belülről sokkal tágasabb és a fő boltozat is gyönyörűen festett. A hajó mindkét oldalán karzat fut végig és az oszlopokra mind egy-egy angyali szobrot helyeztek.

Templom:

Schmidt könyvtár: A könyvtár épülete a templomokénál is nagyobb, csaknem egy komplett kastély. Kör alakú fő terméből kettő hosszabb rész nyílik, mindez kettő emeletre osztva. A középső terem, bálterem méretű, felülről üvegkupolával borított. A falak mind könyvespolcokkal borítottak és egy kis lépcső vezet fel a második emeletre, ahol ugyan az látszik. A két szárny, zsúfolásig pakolt könyvespolcok közötti szűk utak labirintusát tartalmazza.

Könyvtár:

Piactér: A város középpontjául szolgáló kör alakú tér, ahol előre felállított fabódékból, vagy akár saját szekérről is ugyan úgy árulhatják portékáikat a kereskedők. Egy hatalmas üres tér, hét hatalmas oszloppal, melyek között lámpások futnak végig egy kötélen. A tér éjszaka is zajos, hisz zenészek és költők egyaránt szeretnek fellépni a középső pódiumon.

Piactér:

Illusztráció:

Elhelyezkedés: A Neulander vámpírtorony köré épült
Várostípus: Kereskedőváros
Lakosság, összetétel: kb. 10-15000 fő, melynek közel egyharmadát emberek teszik ki, több mint a felét vámpírok, valamint kisebb számban tündék és démonok is jelen vannak.
A város vallása: Az ott élő emberek többsége protestánsnak vallja magát, ám nincs aktív vallásgyakorlás a városban.

A város története

Eredete, egy V.I.Sz. 90 körül alapított kisebb falu volt. Az alapítóatyák neve mára már feledésbe merült, ám az bizonyos, hogy már akkoriban is vámpírok lakták a helységet. Elhelyezkedése miatt igen hamar népszerűvé vált és gyors növekedésbe kezdett. Tíz év elég is volt, hogy komolyabb kereskedelmi gócponttá váljon, ám az azt követő években több vámpírcsalád vette át egymástól az uralmat a város fölött, nem békés módszerekkel. A városházát tizennégyszer kellett újjáépíteni. V.I.Sz. 120-ra a Neulandereknek sikerült megszilárdítaniuk a hatalmukat és belekezdtek a mára már jól ismert vámpírtorony megépítésébe, nem messze az akkori városfalaitól.
A torony, még a Blutstern család fáradhatatlan munkájával is csak V.I.Sz. 280-ra készült el. Ezután közel száz évig a város nem változott. Továbbra is kizárólagosan vámpírok lakták és élvezték a kereskedelmi előnyöket, az időnkénti támadásokat pedig a torony közelségének köszönhetően hamar visszaverték.
A város újbóli fellendülése V.I.Sz. 377-ben kezdődött, amikor sikeres béketárgyalásoknak köszönhetően megnyitották a kapukat más fajok számára is. A régi falakat hamar lebontották és új épületek épültek, gyorsan körülvéve a hatalmas tornyot, elnyerve ma is ismert alakját. Akkor került be a törvénykönyvbe a véradó is, mely minden ember és tünde lakosra érvényes a mai napig.
A város, képes volt megőrizni függetlenségét a hosszú béke utáni viszályos időkben is, azonban kisebb nézeteltérések miatt V.I.Sz. 680-ban az összes templomot lerombolták. Egy évre rá megalakult a wassserrandi politológiai akadémia, ahol az ifjú Neulanderek elsajátíthatják a szópárbajok tudományát, ha van elég pénzük, természetesen.
A város, azóta is a Neulanderek védelmét élvezi és az egyházszakadás után is képes volt semleges maradni. A Harag napján a torony egyik szárnya leomlott, komoly károkat okozva ezzel a városnak, azonban a romokat hamar elhordták és a jól megfizetett Blutsternek már serényen dolgoznak az újraépítésén.
A város egyik különlegessége, hogy csatornázott. Minden szennyező hulladékot a város falain kívülre, egy külön kijelölt gyűjtőbe öntenek, melyet bizonyos időnként kipumpálnak a közeli tavakba.

Fontosabb személyek

Simon von Neulander- Nyájas modorú, ugyanakkor veszélyesnek tartott vámpírnagyúr, kinézetre középkorú férfi (noha vélhetően sokkal idősebb a látszatnál.) Kifejezetten számító, jól átlát a politika tengerén és családjának valamennyi tulajdonsága kristálytisztán tükröződik le benne. Két idősebb lánya és egy fia van, Gretha (idősebb), Esthella (fiatalabb) és Reiner. A vámpírfrakció politikai képvseletének, az Éjféli Tanácsnak egyik alapító tagja.

Simon:

Konrad von Neulander- Állandóan komor és mogorva, külsőre is roppant öreg férfi. Régebben igen heves vérmérsékletű egyén volt, nem félt kezet emelni bárkire is, ám felesége halála óta sokkal csendesebb és visszahúzódóbb. Nincsenek utódai, legalábbis akiről tudna a publikum, és ritkán is mutatkozik a városban. Köztiszteletben álló személy, az Éjféli Tanács másik életben maradt alapító tagja.

Konrad:

Adel von Neulander- Egy igen fiatal és veszélyesen felvágott nyelvű, nemesi ágról származó hölgy. Noha modora nyers, igen erősen él benne a családja iránt érzett büszkesége. Hírneve csaknem a családfőével vetekszik, a városon belül, mint a polgármester lánya és leendő városvezető, illetve az Éjféli Tanács legfiatalabb tagja.

Adel:

Otil von Neulander- Egy középkorúnak látszó, markáns arcszerkezetű, szigorú nő. A város egyik legjobban ismert személye, híresen nincs humorérzéke és az egyszerűbb tréfákat gyakran vérszívással honorálja. A wassserrandi politológiai akadémia igazgatónője.

Otil:

Arthur Bailey- Jó kiállású, fiatal és merész tünde, a szürkébb fajtából. Elsőre jóhiszeműnek és kedvesnek tűnhet, ám sokak szerint olyan, mint egy báránybőrbe bújt farkas. Ő a város leggazdagabb kereskedője és nem fél büszkélkedni vagyonával. Több kisebb kastélyt is birtokol, valamint ő pénzeli a város teljes város rendfenttartó szervezetét.

Arthur:

Fontosabb épületek

A politológiai akadémia: Kívülről magasztos, gótikus jellegű épület, kettő hatalmas bejárattal és rengeteg apró, üvegezett ablakkal. Az épület belsejét több száz szűk folyosó, több ezer magas lépcsősor és még annál is több magas terem tölti ki. Rendelkezik ezen kívül még saját irattárral és étkezőhelyiséggel is. A falak mind kőből épültek és az egyetlen megengedett dekoráció a fényforrásul szolgáló fáklyatartók. Az akadémia közel ötven vámpírt és néhány kiváltságosan okult elfet foglalkoztat és falai között több száz tanulónak biztosít csendet és tudást.

Akadémia:

A városháza: A többször lerombolt, majd újraépített épület otthonul szolgál az Éjféli Tanács gyűléseinek, valamint több történelmi jelentőségű tárgyalás is sikerrel zárult már falai között. Az épületet hatalmas kőtéglákból építették fel, nem spórolva ki belőle a dekoratív elemeket és a ritkaságszámba menő színes üveglapokat. A tetőszerkezet több Gargoyle-nak is otthonául szolgál magassága és kialakítása miatt. Belülről három nagy és tíz kisebb terme van

Városháza:

Az irattár: A városi irattár eltörpül a többi látványosság mellett, ám egy igen fontos épület, hiszen az összes feljegyzett történelmi és jelenbéli iratot megőrzik benne, későbbi tanulmányozásra vagy hivatkozásra. Az épület nagy hányada a föld alatt terül szét, több szinten keresztül, hogy a papírokat állandó hőmérsékleten tudják tartani.

Irattár:

Vérkút: A város főterén álló kút, amely az év nagy részében felfrissülést nyújt minden megfáradt utazónak, különleges szerepet tölt be, ugyan is minden századik napon víz helyett vért vezetnek bele, emlékeztetve mindenkit, kikhez is tartozik igazán a város.

Vérkút:

Térképsegítség:

Spoiler:

Elhelyezkedés:
A keleti nagy erdőségbe félig belenyúló apró település, a Tünde Erdő és Finsterwald határán. Egy javarészt enyhén fás, ritkás erdőrészen épült, melyet nyugatról füves puszta, keletről pedig az egyre sűrűsödő erdő határol.

Lakosság : 2-300 fős állandó lakosság
Az ott élők 60%-a tünde, 35%-a sötét tünde. A maradék 5% között javarészt démonokat és embereket találni. Vámpírok, nefilimek elvétve fordulnak meg a városban. New Lightleaf azonban gyakorta ad menedéket az állandó lakosok mellett nem állandó polgárainak is. Az ott elég egy része ugyanis nem tartózkodik állandó jelleggel a városban. Számuk 1000-1500 fő körül mozog, hasonló megoszlásban a fajok közt.

Vallás :
New Lightleafnek két hivatalos vallása van, a druidizmus és a holdvallás. A katolikus keresztények egy apró csoportja is jelen van a városban, ám keresztény templom egyelőre nem épült. A két fő vallás közül a druidizmus a dominánsabb, a holdvallást követők a lakók bő harmadát teszik ki. A druidizmus kiváltképp terjed azok között, akik a városon belül keresnek megélhetést, a holdvallást pedig sokan veszik fel, akik a várostól keletre elterülő erdőkben vadásznak a gazdagságért.

várostípus:
New Lightleaf hivatalosan nem város, köszönhetően fiatal korának, sokkal inkább egy forgalmas csomópont a keleti erdőségekbe menő, és onnan jövő egyéneknek. Közelsége az erdőhöz, tágas útjai és a városként el nem ismertsége miatti adómentességnek hála kereskedők, kincsvadászok, nagyravágyó kalandorok találkozóhelye lett.

Történelem :
V.I.SZ. 821-ben történt, hogy két nagyhatalmú druida, Caireen Blátheaés, Cormac arkdruida egybegyűltek. Egy ősi, rég elfeledett rituálét élesztette újra, két héttel Lughnasa , az aratás ünnepe előtt. A rituáléval egyikük fejébe volt képes beszélni minden egyes fajtársuknak, ébren, vagy álmában, tünde, vagy sötét tünde, mindannyiukhoz voltak képesek egyszerre szólni. A két druida az erdő szélére hívatta fajtársait, nagy ünnepséget, s vele együtt tanácskozást tartva. A Goldenreek falvában összegyűlt számtalan vándort, harcost, jobbágyot, s egyszerű polgárt arra ösztökéltek, egyesüljenek, s formáljanak nemzetet az akkor már enyészeté vált Tünde királyság és Köderdő helyére. Szimpatizánsaik száma úgy gyarapodott, hogy egyre jobban kelték megismer a sötét és titokzatos Keleit erdőket. Az arrafelé megforduló, javarészt tünde egyének idővel egy csoportban kezdtek gyülekezni és találkozni, egy jól védett, erdő közeli kis lakhelyet építve, melyet az egykori tünde királyság híres városa után New Lightleafnek kereszteltek el. A kis település azóta is bővül,a hogy egyre többen keresik fel a jobb élet, gazdagság, vagy nemes eszmék reményében.

Hierarchia:
A település nem hivatalos város, még csak nem is falu, rendben tartásáról, bővítéséről, megvédéséről teljes egészében az ott lakók gondoskodnak. Lakóinak nagy része tapasztalt harcos, vadász, utazó, akik nem félnek egy kis csetepatétól. Ennek hála gyakoriak a kisebb nagyobb összecsapások a városban, általában a vendégek és az állandó lakók közt, melyek rendszerint az egyik fél elpáholásával végződnek. Az egyetlen hivatalra hajazó titulus, melyet egy ott lakó birtokolhat, a bíró. New Lightleaf szentélyeinek druidái és holdpapjai egyben ítélethozók is, feladatuk fontos része a béke és biztonságérzet megőrzése a városon belül, a nézeteltérések elsimítása. A druidák és holdpapok nagyon komolyan veszik eme feladatukat, s nekik hála a kezdeti acsarkodásokat követően az állandó lakók közti összetűzések majdnem teljesen eltűntek. New Lightleaf első utcáinak megépülésekor volt jópár, elsősorban tünde személy akik meg kívánták ragadni a hatalmat, s kormányzati rendszer állítani fel a város felett. Azonban egyikük sem rendelkezett elég széleskörű támogatással ahhoz, hogy tervét meg is valósítsa. Azóta a városon belül humoros szállóigévé vált a hencegőket „herceguram”-nak gúnyolni.

Spoiler:

A város egy nagy tér köré épült. A tér eredetileg egy tisztás volt, mely az erdő szélén kapott helyet. Ahogy érkeztek az új lakók, vándorok, úgy váltották fel a szilaj fákat a házak, épületek. A tér ősi tünde és sötét tünde szertartások, ünnepi táncok színtere volt, s sorba állított kőhalmait, köreit New Lightleaf házainak építésekor is érintetlenül hagyják. A város apraja nagyja itt gyülekezik össze minden neves tünde és sötét tünde ünnepen mulatozni. rendszerint hatalmas máglya világítja meg középről az egész teret, s körülötte esznek, isznak, táncolnak New Lighleaf lakói, s minden vendég, aki arra téved. Legújabb ünnepük október hetedike, a nap, mikor a város szentélyei megépültek.

A vallás rendkívül fontos szerepet játszik New Lightleaf lakóinak életében. Az ott élők jelentős része tünde, vagy sötét tünde, akinek korábban nem volt lehetősége megfelelő módon áldást adni istenének. New Lightleaf két szentélynek ad otthont, melyet közösen az Iker-szentélyek névvel is szoktak illetni. Egymás mellett épültek, a város főterétől keletre, közvetlenül a sűrű erdő elé. Mögöttük egyetlen egy ház sem épült, s nem is fog, aki emberfia kiáll meredek erkélyeire, egyenesen a végtelen erdőségbe bámulhat bele. Az Ikerszentélyek nagyjából egyforma, kör alapra épültek, egy hosszú, fektetett nyolcast formálva madártávlatból. Északabbra fekszik a druidák gyülekező helye, egy nagy, tetőtlen kőből épült magaslat, közepén egy nagy oltárral, melyen áldozatokat mutatnak be. A tágas téren a druidák békében meditálnak, diskurálnak, vagy éppen vitatják meg a lakók ügyes bajos dolgait. A szentély számos falát benőtték a növények, több helyen csak a fák tartják meg őket. A város több apró kis kunyhót is épített a szentély tövében, mely bő egy méterre emelkedik ki a földből. A druidák azokat vették lakásuk gyanánt birtokukba.
Tőle délre terül el a majdnem teljesen szimmetrikus holdszentély. A nagy, nyitott druidaszentéllyel ellentétben a sötét tünde holdpapok egy zárt, kupolával fedett szentélyt építettek, rajta apró lyukakkal, megfelelő irányokba szegezve. A lyukakon át az éjszakai holdfény az év meghatározott napjain át besüt, így jelezve nekik a fontos holdállások közeledtét. A holdpapok a druidákkal ellentétben éjszaka éber népek, felkeresni őket napközben majdhogynem lehetetlen, mert alusznak, vagy éppen éberen maradva meditálnak. Szertartásaik kizárólag éjszaka zajlanak.
A szertartások gyakorim színhelye az Iker-szentélyek közös kútja. A szentélyek kő talapzatába vájt ősi forrás már jóval az épületek felhúzása előtt is ott volt. A két szentély közös kincsnek titulálva épített kutat fölé, melyet mind a druidák, mind pedig a holdpapok felhasználhatnak gyógyításra, szertartásokhoz, jövendöléshez. A víz rendkívül tiszta, s nem tud neki megártani sem járvány, sem aszály, így különösen értékes New Lightleaf lakói számára. Értékének hála született a megegyezés, hogy a forrás vizét egyetlen szentély sem sajátíthatja magának ki. A mai napig bárki, polgár vagy idegen szabadon látogathatja meg a szentélyt, s meríthet a tiszta kútból.

Spoiler:

Cormac Greedragon kétségkívül New Lightleaf legbefolyásosabb embere...noha ezt ő maga előszeretettel tagadja, s kívánja úgy, bárcsak ne így lenne. Egyike azoknak, akiknek hála a város megszülethetett, nagy népszerűségnek örvend az ott élők között. A druida szentély vezetőjeként valóban tekintélyt parancsoló, noha kissé megvénült, öreges kinézete van neki. Hosszú szakálla kifehéredett z évek során, hála a rengeteg kötelességnek, melynek eleget kellett tennie. Boldog, mert látja mit értek el a tündék és sötét tündék körülötte, ám aggódik is, nehogy túlzott magabiztosság a fejükbe szálljon.

Spoiler:

A házak közötti utcák csupaszak, nemhogy kő, de még földút sincsen a város legtöbb helyén. A gyep szabadon nő a házak között, hol több, hol kevesebb, attól függően, mennyi napot engednek az aljanövényeknek a szilaj épületek. A gyepes utaknak bizony hamar meglett a hozománya, s alapítása óta New Lighleaf mentes lett attól a portól és köhögtető kosztól, mely a legtöbb várost megfertőzte. Esőkör a sűrű gyep könnyedén tartja meg a földet, sárnak nyomát sem látni. kocsik, szekerek, hintók nem szívesen hajtanak be a város házai közé, ám a helyiek ezt se nagyon bánják, mert így nem kell attól tartaniuk, hogy valaki lova eltapossa őket.

Kétségkívül a város legforgalmasabb épülete a Squirrel Shelter névre keresztelt kocsma. Az épületet egy hatalmas fa törzse köré építették. Egy óriási kidőlt fát vontattak ide az erdő sűrűjéből, mely olyan robusztus volt hogy nem volt ács, aki gerendát mert volna belőle faragni. Helyette üreget vájtak belé, falakkal pótolták ki, s lakni próbáltak benne. Az épület szeme aztán megakadt egy romantikus szívű kereskedőnek, aki beköltözött oda, majd átalakította azt a környék legkülönösebb fogadójává.
A Squirrel Shelterben az ember kedvére ehet, ihat. Az öreg fa törzse különösen jól tartja magában télen a meleget, nyáron pedig a hideget. A fába vágott temérdek lyuk, ablak miatt ugyan kissé huzatos lehet időről időre, ám a környező fák miatt por alig száll be az ablakokon. Úri kúriákra jellemző kilátás nyílik a fa délcegebb ágairól, ahova a merészebb, vagy ittasabb vendéket gyakran ülnek ki társalogni. Előtte, mögötte extra asztalok lettek állítva, ahogy a fogadóba látogatók száma gyarapodott. Aludni ugyan csak egy-egy kupac szalmán lehet, de megfáradt utazó ritkán panaszkodott az ellátásra.

Ha az ember érdekes történeteket akar hallani, egy percig sem kell gondolkodnia, merre kell keresse. A leleményes, nagyravágyó, s valamicskét zsugori fogadós, a kecskeszarvakkal megáldott, sötét tündékkel egyező bőrszínű illető, kinek makulátlan kinézetét csupán bojtos bégű farka rondítja el a Squirrel Shelter tulajdonosa. A démon, aki csak Woody-nak nevezi magát látta meg a lehetőséget a gigászi fában, melybe szobát vájtak, ott nyitott fogadót, s rendezte be lakását. cserfes, s bőbeszédű, s valamiért folyamatosan jó kedvében lévő fiatalember ő, aki rendszeresen fütyörészek egy jót a vendégeinek. Minden pletyka, minden hír, minden szóbeszéd, mely szárnyra kapott a környéken megtudakolható nála. előtte nincs titok New Lightleafben.


A Tanácsháza volt New Lightleaf legfontosabb épülete. Első volt a házak közt, melyet megépítettek, s a mai napig ott díszeleg nem sokkal a város szentélyei mellett. eredetileg tanácsterem volt, ahol az első lakók házaik helyén, s a munkát tervezték meg. Később többen kíséreltek meg más városokban látott módon egy rendszeresen ülésező városi tanácsot létrehozni, ám mind kudarcot vallottak. Ma az épület gazdátlanul áll, az arra tévedő vendégeket vehetik birtokukba, akiknek nincs hol aludniuk, vagy éppen nincs hol tartaniuk áruikat.

New Lightleaf a megannyi lehetőség városa. A vadabb, magabiztosabb népek a környéket járják, vadak, értékes portékák, kincsek után kutatva. Az óvatosabbika a piacon, a vásárokon próbálja megtalálni a szerencséjét. New Lighleaf második legnagyobb tere, közvetlenül a főtértől nyugatra terül el, s ad otthont a városi piacnak. kétségkívül a város legfurcsább része, egy különös hely, ahol a legfurcsább portékák kerülnek eladásra. A városnak nem kell adót fizetnie, lévén nem tartozik egyik királysághoz sem, így csábító lehetőség kereskedők, üzletemberek számára. Nem ritka, hogy élő állatokat, gyakran veszedelmes lényeket is kínálnak eladásra. A trófeákon át az ismeretlen, különös növényekig mindent megtalál itt az ember, melyet a keleti nagy erdőségekből szerezni lehet. Cserébe a helyiek, fémeket, építőanyagot, étkeket, s kézműves portékákat vásárolnak fel az oda érkező kereskedőktől. A város apró hírneve teszi, hogy csak a legleleményesebb kofák jutnak oda el, s tudják rátenni kezüket annak különös portékáira. Ha az ember a régiségek, ritkaságok megszállottja, s nem éri be holmi unalmas úri holmikkal, New Lighleafben megtalálja, amit keres.

A város, noha veszedelmes környéken épült, s nem látni a szervezettség legcsekélyebb jelét lakói közt, a környék egyik legbiztonságosabb települése. Védelem gyanánt a határa menti, közvetlenül az erdő fái mellett elterülő házakat, s így az egész várost egy magas földsánccal vették körbe, előtte nagy, széles árkot ástak, a betolakodós, s az esetleges vízözönök megfékezésére. Ezt, s egy pár kerítést eltekintve alig végi valami a várost. Ennek ellenére az ott élőknek nincs okuk tartani a körülöttük lévő veszélyektől. A városban élők majdnem mindegyike tanult fegyvert forgatni, s kellően tapasztalt, hogy nemcsak magát védje meg, de a körülötte állókra is figyeljen. a zord körülmények, s a városi hivatal eredményezte, hogy New Lightleaf lakói különösen összetartóak. Biztonságukat tovább erősíti, hogy lakosságuk majd harmada sötét tünde, akik a nappalokat átalusszák, az éjszakákat pedig éberen töltik. Ennek hála legyen az nappal, legyen az éjszaka, mindig van aki járja, s figyelje az utcákat.

Spoiler:

A város egyetlen védműve egy a főtér mellett épített kilátó. a magas, fából épített torony alapját kő adja, hogy ne süppedjen bele a földbe olvadáskor. Tetejéről ellátni több mérföldre, a nagy síkág és a keleti erdők irányába is. A kilátóba bárki felmehet, szemét meresztheti a tájra, s alkalomadtán önkéntesek vonulnak oda fel, hogy szemmel tartsák a környéket. Farkasjárás, aszály idején a lakók egymás közt küldenek fel egy-egy embert, hogy felváltva figyeljék a tájat. Ez, s az időről időre szervezett városi ünnepségeken megtartott diskurálások az egyetlen jelei New Lightleafben bármiféle városi szervezettségnek.

Spoiler:

Aki a város körüli rengeteget járja, nagy eséllyel futhat bele egy komor, mogorva alakba. A látványnak nem szabad senkit sem megrémítenie. Ő Marvin Wheatgregor, a város egyik legöregebb druidája. gyakorta járja a vadont, lévén öreg kora és nagyot halló fülei miatt zavaró számára mások társasága. Azonban azok, akik elég türelmesek hozzá, hogy megismerjék, egy bölcs, sokat látott barátra találhatnak benne. Mindig örömmel segít az útjába tévedőknek, s nem utasítja el senkitől sem a segítséget, ha az rászorul.

Spoiler:

A vad vidék határán, ahol megszámlálhatatlan utazó halad át előbb utóbb egy jókedvű, ámde lódító mesemondónak is fel kellett tűnnie. Nate Vaporwave beteges hazudozó hírében áll, s nem rest előadói tehetségét kamatoztatni sem, amikor regemondásról, dalolásról van. Remek lantművész, aki a világ négy sarkából hallott történeteket ad elő. Az egyetlen probléma a sármos, szép arcú, mindig mosolygó, délceg tündeifjúval, hogy nem tudni, mely részei valósak hihetetlen történeteinek. Ő maga sosem árulja el, mi az igaz meséiből, s direkt titkolja el, mely részeket alkotta az ő fantáziája. Ám kétségkívül könnyű dolga van, amikor az erdőből visszatérő utazók (Nate legnagyobb bosszúságára) gyakran vadabb történeteket mesélnek, mint ő maga.

New Lighleaf vendégei közt számos tünde és sötét tünde található, akik hosszabb időt is eltöltenek ott. Kisebb tünde csoportok tagjai, akik mind-mind a maguk céljai felé evickélnek. Látni ott a világ négy sarkából érkezett jövevényeket, a ledéren öltözött erdőmélyi vadásztól kezdve egészen az emberek városaiból jött papokig. nem titok senki előtt, nagy a versengés az ambiciózus, hatalmas tündék közt, akik célja ismét naggyá tenni népüket. Sokan keresik New Lightleafben a lehetőséget, hogy követőkre találjanak, hírnevet szerezzenek, vagy éppen felemelkedjenek.
A város, mely még csak nem is város több izgalommal, több lehetőséggel várja vendégeit, mint a legtöbb fallal körbevett bestia tőle nyugatra. New Lightleaf az újdonság, a szabadság szimbóluma megannyi tünde számára, s egyben bizonyíték rá, hogy népük nem tűnt el, s még mindig képes nagyot alkotni, ha összefognak.

Formázást és képeket majd kezelem, de a lényeg itt van



Einburg

Várostípus: Erődváros

Földrajzi elhelyezkedés, adottságok: A város Nordenflusstól két kilométerre délre, a Nyugati puszta délkeleti kapujában fekszik. Stratégiai fontosságú település, vastag falakkal körbevéve, elvesztése a Déliek folyón túli visszavonulását jelentené, s a területen lévő falvak feletti irányítás hiányát, melyek így természetesen Északhoz lennének csatolva (Igaz, gyakran így is két helyre adóznak). Az erőd környéki földek jó minőségű fekete mezőségi földdel lettek megáldva, lehetővé téve, hogy nagyszerűen művelhetőek legyenek békés időkben. A közeli folyó a halászoknak is elegendő megélhetést biztosít, s így egy köves út is vezet a közeli halászkolóniába, ahol mintegy 100 ember él és keresi a kenyerét (Vagy halát)


Lakosság és Összetétel: A város teljes lakossága 2000 fő, ám ebből 1000 katona. Mintegy 200 lakik a folyó mentén, a többi a falon belül, vagy a földek mellett lévő néhány kisebb tanyán. A lakosság 85%-a ember, 5% elf, 5% Nefilim, a maradék pedig vegyes. Érdemes megemlíteni, hogy technikailag nincs sok különbség a parasztok és a katonák között, ugyanis még a földművelők is jól képzett harcosok, s a katonák is dolgoznak.


Vallás: A lakosság jelentős része Protestáns, bár csekély számban megfordulnak természet imádok és pogányok.


Történelem:

V.I.SZ 70. Einburg Első erődjének megépítése, terjeszkedés a Nyugati Síkság területén.
V.I.SZ 72. Einburg Palánkvára megsemmisül, az akkori lakosság egészét lemészárolják
V.I.SZ 78. Einburg Második Palánkvára, ekkor elkezdik egy kisebb kőfal építést, ám ez kudarcba fullad, s megint földdel egyenlővé teszik a helyet.
V.I.SZ 85. Egy vastag kőfal épül a térség köré, miközben az emberek haderejének jelentős része felügyeli az építkezést.
V.I.SZ 222. Megépítik az Einburgi templomot
V.I.SZ 350. A további terjeszkedésnek hála Einburg sokat veszít prioritásából, a legtöbb katonát átrendelik a határokra, erődből várossá változik, s akként virágzik fel.
V.I.SZ 430. Gazdasági kapcsolatok a Vámpírokkal, a Neulandereken keresztül
V.I.SZ 601. A háborúnak hála Einburg megszűnik létezni, s csakis az erődítmény marad meg helyén (Minden falon kívüli építményt és házat földig égetnek. Az erődmegadja magát, a Démonok megadásért elvonulási kegyelmet adnak a várvédő csekély katonaságnak és parasztságnak). Az akkori Démonállam egyik fővárosaként nevezi ki a helyet, a két ország közötti béke eljövetelének követelménye, hogy visszaszolgáltatják az erődöt az embereknek. Mal'alis elfogadja az ajánlatot.
V.I.SZ 660. A város újraépül, megszületik az Einburgi Eskü.
V.I.SZ 730. Monostor épül Einburg mellett.
V.I.SZ 800. A Nagy Harag Éve
V.I.SZ 803. Kisebb csaták Dél és Észak között, Einburg visszaveri a támadásokat.
V.I.SZ 810. Esroniel von Himmelreich személyes látogatása az erődítménynél, ahol ígéretet tesz az akkori Erődparancsnoknak, hogy keze alatt rendes utánpótlást kapnak a katonák, s virágkozni fog a város.
V.I.SZ 811. Einburg kapitulál, s csatlakozik a Déli haderőhöz. Észak forrong, a köznyelvben Verrätterburgként (Árulóváros) emlegetik.
V.I.SZ 816. A városhoz csatlakozik mintegy 45 Nefilim, akik itt a fronton szeretnék segíteni a két ország közötti békét.
V.I.SZ 819. Einburg földjeinek zöme merő hamuvá ég, a termés pedig odavész. A legtöbb tanya, épület is a lángok áldozatául esik, a város katonái a szokásosnál is többet kénytelenek művelni a földet, ahová zömében krumplit kezdenek vetni annak szívósága miatt.
V.I.SZ 820. Az ismét fellángoló háborúk miatt Einburg pozíciója megint felértékelődik, a katonaságának száma megnő, sok csata történik a határon.
V.I.SZ 821. A szépen lassan ismét feléledő gazdaságot ismét a porna söpörte a Csillagtalan éjszaka, a település körül szépen lassan épülő parasztházak zömét elpusztították a lények.

Magyarázatok:

A palánkvárak pusztulása:

A Nyugati síkság igen veszélyes terület volt a Kataklizma után, sok óriás, illetve mindenféle másik bestia lakta. Az elsőnek megépült erődítmények egyszerűen nem voltak képesek megvédeni a csekély katonaságot, s így az ott élő lakosság nagy része elhalálozott. A második, méretesebb palánkvár hasonlóan járt, ám ekkor már megkezdték egy fal építését, amit még a támadó vámpírok se tudtak teljesen lerombolni. Fenséges Ferdinánd ezen alapokat használta az erőd megépítéséhez.

A 350-es átrendelés:

Az ország határai rohamosan kitolódtak, s tekintve, hogy északon kitolt erődítmények is voltak, amiknek nagyobb szükséges volt az utánpótlásra, az Einburgban állomásozott katonák mintegy háromnegyedét átvezényelték ezekre a helyekre, s immáron nem csak erődvárosról, hanem a térség legjelentősebb mezőgazdasági és kézműves központjáról beszélhettünk, ahol az erődön belül csak az eredeti lakosok éltek. Ekkortájt mintegy 5 ezer ember élt itt (főleg az erődön kívül), akiknek végül menekülnie kellett a démon ostrom miatt. Házaikat földig égették, s helyükön máig elő lehet ásni szenesedett romokat, mely hűen mutatja, hogy régen mennyivel nagyobb is volt az település. Ezen eset miatt hozták meg az Einburgi esküt.

Einburgi eskü:
Egy írott szabály, melyet az erődítmény központjában fekvő főbástya falára véstek fel. Ebben három (S egy negyedik toldalék.) fontos parancsolat van megfogalmazva:
1) A Falvédelem záradék: Minden olyan ember (legyen az férfi, nő, gyerek), aki a falon belül lakik, köteles akár életével is védelmezni a falakat, s azoknak rongálása azonnali kézfej levágást von maga után.
2) A Védelem amit a fal nyújt: Minden Einburgi polgár szabadon lakozhat a falakon kívül, s dönthet úgy, hogy nem veszi igénybe az Öregasszony védelmét, ám ha csata során mégis az erődbe bújna, ki kell fizetnie 200 váltót. Ha nem képes fizetni, akkor kiveheti a részét a védelemben, s eltekintenek az összegtől. Ha valaki megpróbálja kijátszani a rendszert, dönthet, hogy kezét veszik, vagy botsétában vesz részt.
3) A Készenlét törvénye: Minden Einburgi lakosnak, éljen falon belül vagy kívül, részt kell vennie egy katonai képzésen, ahol megismertetik velük a vívás, a lándzsahasználat és az íjászat alapjait, hogy effektíven tudják védelmezni a területet. A kiképzők híresek tanári képességeikről, s nagyon megbízhatóak az Einburgi katonák és parasztok ( Átlagban kettes szintűek, a regulárisok pedig akár ötösök is)
4) A Tanács toldás: Az előző kormányzó eltűnése után a város életét befolyásoló döntéseket egy öt tagú tanács hozza meg, amelynek feje Rudolf von Einburg Mivelhogy Einburg lényegében erődítmény lenne, a katonaság kétszeres szavazati jogot kap:
Franz Heim: Egy középkorú, rokkant férfi, jobbja helyén fémből formált kardtartó kézzel rendelkezik. A Katonaság szavazatának egyik részét képviseli. Erik Heim fia.
Rudolf von Einburg: Magas vörhenyes férfi vékony alkattal. Az erőd parancsnok, s a település névleges uralkodója.
Ernest Blutbern: Kopaszkás izmos férfi, egy hatalmas kackiás bajusszal. A földművesek érdekeit képviseli.
Rickert Elhardt: Kövér, vörös hajú férfi, aki a kézművesek és a kereskedők számára hozza a döntéseket.
Helena Blackmoore: Egy középkorú, sötét hajú elf nő, egyetlen más fajú. A nem emberi lények érdekeit képviseli.

Fontosabb személyek:

Alfred Altenbau:

Felderítő kapitány, aki felismerte, hogy nagyszerű hely lenne erődépítésként a Nyugati síkság területének ezen része. Akkortájt még elég sok vad vámpír s óriás kóborolt a terülten, így mindenképpen szükség volt egy olyan központra, ahonnan a további felderítőmunkák folytatódhatnak. Terve végül kudarcba fullad, amikor is egy akkori Vámpír Hadúr, Gog földig égette a területet, s magát Alfredot is kivégezte.

"Majd" Franz Kohle:

Einburg második építésének vezetője, trehány parancsnok, aki bölcsnek vélte a fal építése előtt a mezőgazdaságot erősíteni, ezzel okozva vesztét a városnak, ugyanis a területen élő vámpírok és Óriások összefogva söpörték szét a csekély védelemmel rendelkező erődítményt. Az utókor "Majd Franz"-ként ismeri, s sok anekdota szól arról, hogy mégis miféle egy szégyenteljes, lusta ember volt. Északon máig használt a "Ne légy majd Franz" mondás.

Gog:

Azon vámpírok, akik elutasították a családba való elrendeződést északra menekültek, ahol az akkor még igen gyakori óriásokkal álltak szövetségbe. Majdnem száz évig tartotta rettegésben a helyet, a csak Gogként ismert vámpír, míg végül Fenséges Ferdinánd el nem pusztította seregeit, s így a maradék lakosságnak menekülnie kellett az Északi pusztaföldekre, ahol vagy éhen haltak, vagy puritán körülmények között csekély család és vér nélküli kolóniákat alakítottak ki (Ezek a családok később elvesztették az átkot, s legtöbb ilyen települése már emberek laknak. A történészek szerint ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy nem jutottak vérhez. Ez a felvetés máig vitatott, s nem lehet alátámasztani vagy cáfolni)

Fenséges Ferdinánd:

Az emberi birodalmak egyik régi királya, kedvelt uralkodó volt, leginkább amiatt, hogy embereivel együtt harcolt a csata legelső sorában. Ő űzte el a a Nyugati pusztán lakó óriásokat és vámpírokat, egészen a Pusztaföldekig. Több erődöt és várat emelt, így többek között Einburg végül most is álló építményét.

Ács Henrik:

Einburg vezetője a kétszázas években. Mivel immáron több kitolt erőd létezett, a városnak nem volt szüksége annyi katonára, s így a legtöbb embert átvezényelték északabbra. Einburgba főleg földművesek és kézművesek költöztek. A legendák szerint maga Ács Henrik is egy hatalmas katona volt, ám annyira megszerette az erődöt, hogy inkább lemondott a harcról, s az erőd körül formálódott város építésében segédkezett saját két kezével. Sok a falon belüli építmény ma is viseli jelét, Z.H monogrammal, mely a Zimmermann Henrik-et rövidíti.

Erik Heim:

Korábban Einburg kormányzója volt, öreg katona, aki nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett. Híres volt tisztánlátásáról, s logikus döntéseiről, melyekkel képes volt máig életben tartani a várost. A háborús időkben megcsappant a támogatás a Fővárosból, s a parasztok termése immáron nem volt képes kielégíteni az erőd igényeit, így végül megadták magukat, s átálltak Dél oldalára, akik betartották az ígéreteiket, s jelentős támogatást juttattak Einburgnak, mind étel, mint felszerelés szempontjából.

Rudolf von Einburg:

Einburg jelenlegi vezetője, magas, vékony, vörhenyes emberke. Első pillantásra nem tűnik túlzottan nagy harcosnak, de veterán katona, s hadvezér is. Emberei szeretik, mert tisztán lát, s az alacsonyabb rangú tiszteket is meghallgatja. Kissé szórakozott, s időnként már-már álmosnak hat, de egyébként fondorlatos, s veszélyes ember, akivel nem érdemes ujjat húzni. 

Helyszínleírás:

Tanyák:

A várost régen több kis tanya vette körbe, jelentős földekkel. Ezeknek a zöme azóta leégett, illetve a Csillagtalan éjszaka áldozata lett. Sok ilyen épület szenes maradványa máig fellehető, de szépen lassan elkezd visszatérni az élet a földekre, ugyanis a sok tarra égetett mező tökéletesnek bizonyul a földműveléshez. Lakik kevés zsellér is a területen, akik a falon belül lakó gazdagabb földtulajdonosok mezőin dolgoznak.

Halászfalu:

Egy kicsiny, a vízparton található falucska, ahol közel kétszáz ember lakik, halász életmódot folytatva. A hely keskeny, kör formába szűkösen elhelyezett épületekből áll, s erőteljes halszagból, melyet a mindenhova kihelyezett halászhálók okoznak. A terület csodával határos módon egészen jól megúszta az utóbbi időszakok katasztrófáit, ennek fő oka az, hogy ezek a kicsiny, szűk házkörök szekerek segítségével szabályos szekérvárakká lettek alakítva, így biztosítva, hogy elég halat tudjanak eladni a városnak. Egy ideig Einburg egésze szinte csak hallal tudott táplálkozni.

Nefilim “tábor”:

Korábban a nefilim táborok a falon kívül voltak találhatóak, ám az utóbbi idők szenvedéseinek hála ezek a falon belülre kerültek egy leégett fogadó helyére. Ide lettek felhúzva jellegzetes sátraik. A nép igyekszik saját filozófiáját és szokásaikat megtanítani a helyieknek, minden lehetőséget megragadva arra, hogy bátorítsák a békét Észak és Dél között. Ha esetleg ostrom történik a területen, a Nefilimek saját bőrüket is kockára teszik, hogy megpróbálják az északiakat meggyőzni arról, hogy ez szükségtelen. Nem sok sikerrel szoktak járni, de alapvetően vérüket még nem vették. Korábban nem szóltak bele a közigazgatásba, de immáron az ő érdekeiket is figyelembe veszi Helena Blackmoore, s gyakran látogatja a Nefilimeket. A városba érkező nincstelen vándorokat ők szállásolják el, így s a legtöbb koldus is kedveli őket, a hely szamaritánusaiként ismeretesek.

Utcák:

A város nem igazán osztható fel negyedekre, szinte mindenhol megegyezik a térség arculata: macskakővel, vagy döngölt földdel kirakott pedáns utak, s kicsiny, díszítéssel nem rendelkező katonai egyszerűségű vályog és téglaházak, melyek szinte egymástól megkülönböztethetetlenül állnak. Igen könnyű itt eltévedni, ám szerencsére szépen rendezett a hálózatos elhelyezkedés, s pont emiatt kis idővel és gyakorlással bármelyik pontját seperc alatt meg lehet találni az egyébkét kifejezetten csöpp kis településnek.

Fal:

A Város egy nagyobb fal veszi körbe, tekintélyes 8 méteres magasságban nyúlik az ember fölé, biztosítva, hogy kellőképpen nehéz legyen bevenni. Két kapu nyílik belőle, egyik északra, másik délre. A fal átmérője két méter, így kifejezetten vaskos. A négyszögletű építésének minden sarkán egy-egy bástya fekszik, tetején nyílvetővel, illetve falán lőrésekkel az íjászoknak. A város szinte bármely pontjából feljuthat az ember a falra, ahonnan védelmezni lehet a hatalmas kőasszonyt a támadók seregeitől.

Kapuk:

A kapuk vasfából lettek formázva, s meteórfémmel erősítették őket meg, így véletlenül se könnyű őket feltörni, emellett pedig a várost körbevevő vizesárok ( Ezt a Nordenflussból vezették ide) még nehezebbé teszi ezen feladatot. Ha egy ellenfél mégis képes lenne a felvonható hídon keresztül bejutni, a fal tetején találhatóak rések tovább nehezítenék dolgát, ezeken ugyanis le lehet lőni, illetve forró vizet és olajt folyatni, ami biztosan végez az onnan ostromló ellenfelekkel. A bejáratnál áll egy-egy őrbódé, melyekbe bele lehet bújnia az éppen ott állomásozó katonának, az abban lévő kicsiny kályha pedig télen is biztosítja, hogy ne nagyon fagyjon senki se halálra.

Őrtűz:

Einburg rendelkezik két kitolt állással is, ahol egyenként 10-10 elit katona lakozik. Ezek az őrposztok kicsiny kőépületek, leginkább lakóhelynek, s nem védekezésnek lettek építve. A tetejükön egy hatalmas máglya található, melynek meggyújtása azt jelzi, hogy egy sereg közeledik a város felé. Ezen óvintézkedésnek hála Einburg mindig készen áll egy lehetséges támadásra, s a város falán éjszaka elhelyezett őrök állandóan ezeket a 20 kilométerre lévő kitolt állásokat figyelik.

Bástyák:

Négyszintes, 12 méter magas épületek, melyek sok helyen lőrésekkel vannak ellátva, hogy az emberek képesek legyenek biztos helyről támadni az ostromlókat. Valamikor régen szürkésre volt vakolva a külsejük, de mostanság már csak csupasz gránit. A szintek között létrán lehet közlekedni, melyek gyors információáramlást tesznek lehetővé. A fallal egy emeleten lévő terem két oldalon is nyílik, melyeken ki lehet jutni az erődítményre (Itt belülről zárható ajtók vannak, hogy ha egy-egy oldal elesne, a bástyában lévők még tudjanak védekezni). A legtöbb terem fegyverraktárként szolgál, bár akad köztük tiszti iroda is.

Központi bástya:

A város közepén található körformájú torony, 15 méter magas, s hozzávetőleg kétszer akkora területű, mint a kisebbik bástyák. Öt szintből áll, s egy pincéből, mely fegyver lerakat. Hellenburgi kivitelezéshez hasonlítóan középen található a lépcsősör, s így nagyszerűen védhető akár az utolsó emberig, ugyanis minden szinten egy-egy fém kapu található, ami megnehezíti a bejutást. Az első két szint az elitkatonák lakhelye (50 ember), a harmadik leltározó hely, a negyedik a volt a kormányzó személyes irodája (Jelenleg ez kezelendő a tanácsteremként, s csakis formális találkozókkor van bármi szerepe.), az ötödik pedig egy végső védői tér, olajforraló üstökkel, kövekkel, s persze fegyverekkel. Emellett a Tetőre is ki lehet jutni, ahol négy darab rögzített ostromíj fekszik, melyekkel akár a falon túlra is lehet lőni. Minden szint lőrésekkel van ellátva.

Templom:

A központ bástyától 20 méterre, a főút fele található a város temploma. Mintegy 7 méter magas a torony, az épület pedig mindössze 5. Kicsiny, fehér kőből formázott egyszerű építmény, egyetlen hajóval. Katolikus szokásnak megfelelően épült, ám azóta a protestánsok eltávolították belőle a kápolnákat és a kegytárgyakat (a kereszt megmaradt a tetején). Kifejezetten egyszerű, még eredeti építése során se tartalmazott sok díszítést, belépve is csak pár sor fehér pad és az úr asztala fogadja az embert, felpillantva pedig a gerendasor. Nem rendelkezik orgonával. A toronyba a gerendák mellett vezető alacsony soron keresztül lehet eljutni, mely a kicsiny haranghoz vezet, illetve egy icuri-picuri szobába, ahol a helyi lelkész lakik (Itt csak egy szekrény, egy ágy, s egy minden falat betöltő könyvespolc lelhető fel. Az egész terem nem nagyobb 10 négyzetméternél.)

A régi monostor:

Nem messze a várostól található volt egy ideig egy régi átalakított monostor, ami néhány lelkésztanoncnak szolgált otthonként. Az utóbbi idők miatt elhagyatott, néhány démon, s más csavargó lakja mostanság, mert a falai többségében épek.

Kard kocsma:

Einburg három italozójának egyike. Az Északi kapunál található, s semmivel se több, mint egy kis (40Nm), sötét terem, ahol karcolt asztalok pihennek mocskos székek között. A helyi olcsó kocsma lenne, ide térnek be az emberek, ha két szelet kenyeret, egy darab hagymát, s egy korsó sört szeretnének mindössze 12 váltóért. Nincsenek kiadó szobák, még a nyúzott képű, sötét arcú kocsmáros sem alszik itt.

Lusta üsző fogadó:

Einburg legnagyobb ivója, az ide utazó vándorok fő célpontja. A legtöbb nagyváros ivóihoz képest eltörpülő méretekkel rendelkezik, ám minden fellelhető benne, amire szüksége van az embernek: fűtött termek, viszonylag tetűtől mentes szobák, meleg ételek és hideg italok. Belépve két sor (Az asztalok összetolt hossza úgy 12 méter.) düledező, borfoltos asztal fogadja a látogatót, mellé illő kényelmetlen kis sor székkel. Elsőre lesüt róla, hogy főleg katonák kedvelt ivóhelye, s nem meglepő módon a kocsmáros (aki a bejárattól jobbra található egy pultnál) is egy karcolt arcú mogorva alak, aki bár bárkit kiszolgál, s nem is szűkmarkú az itallal, mégsem képes egyetlen jó szó kibökésére sem. A pulttal szemben fekszik a kályha, ami előtt pár szék található, hogy a hosszú útról érkező ember ki tudja olvasztani a tagjait. A két sor asztal végén egy lépcsősor vezet fel, ami az egyszerű szobákba viszi azokat, akik itt is szándékoznak aludni. Nem jelentős a felszerelés: Kis priccsek szalmával, asztal, egy hokedli, s egy veder.

Piac: 

A város nyugati oldalán elterülő kisebb üres placc, ahova aztán a keddi és szombati napokon a legtöbb kereskedő pokrócra, vagy standokra kiteszi a portékáit. Nem sok érdekes dolog akad itt, teljesen átlagos termékeket árulnak az emberek, melyeknek persze véletlenül se rossz a minősége, csak ugye bárhol máshol meg lehetne őket venni olcsóbban. Ezen térségben található még emellett több kovács, s patkolóműhely is, melyeknek köszönhetően sosincs jóféle fegyverből hiány a városban (Ezeknek a minősége jóval átlagon feletti, mégiscsak egy háborúhoz szokott, határvidéki területről van szó.).

Érdekességek:

Botjárás:

Egy "közkedvelt" büntetés, mely Einburgban még nagyobb szeretnek örvend, mint bárhol máshol. Alapvetően annyiból áll, hogy a város főútján felsorakozik egy jó adag ember, bottal kezükben, s a büntetett személynek végig kell gyalogolnia a közel 150 méteres távon (Előtte és mögötte egy-egy lándzsás biztosítja, hogy valóban gyalogoljon.), hogy megfizessen bűneiért, miközben az emberek üti-vágja a husángokkal. Nem sok halál történtét még, de azért persze volt már rá példa, elvégre mindenki maga ítélete alapján vág oda. Aki végigjárta a távot, annak bűne megbocsájtatik.

Einburgi icce:

Az Einburgi icce egy sajátos mértékegység, melyet főleg sör és bor méréséhez szoktak használni. A megszokott 7-8 deciliter helyett másfél literes. A történet szerint Ács Henrik vezette be, aki igencsak híres volt szomjáról, s mindig kétszer annyit kért, mint más emberek.

Verrätterburg:

Észak szemében még mindig teljesen megbocsájthatatlan Einburg kapitulálása, s így rettenetes utálattal adóznak minden itteni iránt. Sokféle mondás hallható ezen jóemberek hűségének kérdésességéről, például a következőek: " Forgatja a köpenyét, mint egy einburgi" vagy "Úgy hazudik, mint egy einburgi". Az ország kifejezetten vissza szeretné szerezni magának a létfontosságú települést, ám eddig nem sok hadi sikerrel rendelkeztek.

Az Öregasszony:

Sokan Öregasszonynak hívják a falat, mely elnevezés egészen koránra nyúlik vissza. Régi időkben mintegy 100 embert kellett megégetni, ugyanis egy saját, istenkáromló bálványvallást szándékoztak indítani, melynek imádata a fal felé irányult. Az inkvizíció és a katolikus egyház acélos kézzel gyomlálta ki a bolondok társulatát. Ettől függetlenül megmaradt a köztudatban a becenév, s emiatt sokan ma is így szokták hívni.

Nefilim hatások:

A helységre beköltözött nefilimek állandóan a békéért harcolna, s nem egy esetben megpróbáltak kisebb összecsapások közepére is bekerülni, hogy képesek legyenek a békét kiharcolni. Az emberek vegyes érzelmekkel kezelik őket, ám esetek többségével nincsen bajuk népükkel.

Vasárnapi Próba:

Erődvárosként fontos, hogy minden itt lakó jó erőben, s fegyveresen kellőképpen képzett legyen. Éppen emiatt, a vásár üres placcán minden vasárnap harci gyülekezeteket tartanak az emberek, ahol fafegyverekkel és pajzsokkal gyakorolják a csatát. Emellett ezen gyakorlások végén különleges erőpróbákat is szokás tartani, ahol a legerősebbek harcolnak egymással, s különböző tétekre végzik ezt. Ilyenkor a nézők akár fogadhatnak is, s a szerencsejáték ezen formája teljesen elfogadott. Eltűnése előtt a kormányzó is szívesen kivette részét ezekben a játékokban, komoly harcos hírében állt, bár sosem volt képes legyőzni a Lusta üsző csaposát, akit sokan csak démonként szoktak emlegetni, irtózatos ereje miatt.

Einburg emlékei:

Einburgban egészen sokáig megmaradtak az északi szokások, erről többek között a település utolsó papja, bizonyos Matheus Zalasch, tehetett, aki vasszigorral irtotta ki a város protestánsait. Máig fellelhetőek olyan emberek, akik esetleg katolikus szokásokat folytatnának. Ezekre nem néz jó szemmel a település lelkésze, de ilyen mélyen gyökerező szokásokat csak az idő tud kiölni, így igyekszik elfeledésükre tanítani a népet, de néhány hasonló dolgot mégis elnéz nekik.

Képek lesznek még, illetve szebb formázás is. 

A szemelvények egy könyvből származnak, melynek címe Hellenburg, s a híres deák, Janus von Weise műve. Néhány extra jegyzet is található benne, melyeket nem ő írt.

Név: Hellenburg
Ragadványnév: Dél Gyöngye, A fehér falak város
Típus: Főváros (Profil tekintetében főleg Kereskedő és Mezőgazdasági központ)
Lakosság, összetétel: 180.000 A lakosság 80%-a ember, mintegy 10% elf (Ebből 4% Sötételf), 5% vámpír és démon.
Vallás: Református egyház központja

Város:

Alapítás és pár évszám:

Hellenburgról, mint önálló városról csakis a Veroniai időszámítás 51. évétől beszélhetünk, ám ennek ellenér jóval öregebb, s valódi korának megállapításához vissza kell tekintenünk az angyalok időszakára, mely jelenleg ismeretlen népünknek. Annyi biztos csak, hogy a jellegzetes fehér-márvány építmények szolgálnak alapjaként a mostani erődítménynek, illetve részben a csatornák felépítésének nagyját is ezek foglalják magukban, helyenként kiegészítve némi emberi építészettel. A megalapítás évében eredetileg csak egy kisebb, többnyire expedíciós célokkal létrehozott építményként, illetve katonasági kiképzőterepként funkcionált, ám úgy 100 évvel ezután már egyértelműen a térség legfontosabb városaként emelkedett ki, főleg központi pozíciójából és a márvány alapokból kifolyólag, melyek nagyszerű lehetőségeket adtak az embereknek, hogy kiegészítsék azokat. A területet viszont jelentős ideig veszélyeztette relatív közelsége a mocsárhoz és Nebelwaldhoz, ahonnan időnként démonok és más banditák portyáit kellett elszenvednie. Ennek elkerülése végett veroniai időnk kétszázadik évében az akkori herceg, Eirik von Witten, egy hatalmas, tizenöt méter magas fallal vette körbe a várost, melynek teljes befejezése több mint ötven évet vett igénybe. A populáció mindeközben kissé visszaesett, az akkori időjárás kegyetlenül pusztította a gabonát, s emellett egy erősebb pestis járvány is tombolt a területen, melyet végül az egyház és a jellegzetes maszkokat viselő pestisgyógyítók állítottak meg (Név szerint Horst von Heimsroth). Ekkortájt a lakosság úgy tízezer főre volt datálható. Azt ezt követő gazdagabb évek viszont jelentős növekedést okoztak, s a négyszázas évek elejére majdnem megháromszorozódott a népség, immáron nem csak embereket befogadva, hanem elfeket, s ritka esetben akár vámpírokat is, már amennyiben azok képesek voltak beolvadni az átlagos lakosság soraiba. Ezen időszak környékére a város kezdett túlnépesedni, aminek is köszönhetően sok lakos úgy döntött kiköltözik a falon túlra, s ott jelentős agglomerációk és földművelő községek alakultak ki körülötte, melyek bár saját nevet viseltek, közigazgatásilag Hellenburghoz tartoztak. Az ötszázas évek elején III. Boniface pápa a város jelentős szerepét hirdetően nagyszabású építkezéseket vezetett elő, melyeknek eredményeként megkezdődik a Hellenburgi Nagytemplom felemelése. Ezen hatalmas gótikus csoda majdnem 100 éven keresztül épült. Utóbbi tény leginkább a szeszélyes időjárásnak tudható be, ugyanis az épület egyik mellékhajója három alkalommal dőlt el félig, s a monda szerint azt meg kellett áldania IV. Kegyes Sixtusnak, aki imája után végül 605-re készült el a hatalmas székesegyház, mely egészen máig Hellenburg legszebb építménye. Ez az időszak nem csak az építészetben hozott virágzást, hanem a fejlődésben is, s Hellenburg aranykoraként emlegetik. A békés idő során a város akkori vezetője, Otto Kölnbacher diplomáciai tárgyalásokat végzett a Neulander vámpírokkal, akik beleegyeztek egy széleskörű kereskedelmi egyezségbe, melynek köszönhetően kedvező áron piacot jelentett számukra Dél Gyöngye. A béke a 700-as évek elején ért véget, amikor is a Sötét apostol tanításai és a nekromágia terjedni kezdett, új veszélyt jelentve a Mocsár közeli népeknek. A város megvédésében fontos szerepet játszott az akkor még alig ismert Himmelreich család egyik sarja, Ulfar. A mondák szerint egymaga állított meg egy egész élőholt fosztogatást, mintegy 30 csontvázat és 5 Holtidézőt szétkergetve. A kis községez azóta is Ulfarburgként hívják. A 800.-as évekre ugyanezen család nevét viselő egyén, bizonyos Esroniel reformokat hirdetett meg, s teljességgel felforgatta Verónia békéjét. Dióhéjban ez lenne a város rövid történet, egészen a szerény kezdetektől, mai észveszejtő százezres lakosság kialakulásáig… Ám ezek csak a fontosabb történések, könyvem harmadik fejezetében kitérek majd olyan eseményekre, melyek jelentős mértékben befolyásolták Dél gyöngyének arculatát, ám mégis a történelem ködébe vesztek.

Adottságok, kereskedelem, elhelyezkedés:

Hellenburg területileg igen sokszínű, nyugati oldalán a Südarden, míg keletről a Finsterwald határolja. A folyónak köszönhetően még a tengerrel is egyenes összeköttetésben van, ugyanis a Südarden vize relatívan lassú folyású, s kisebb, sebesebb hajók könnyen felúszhatnak rajta egészen a városig, így egyenes kapcsot biztosítva a parti területekkel. Kereskedelmi szempontból a város leginkább karavánközpontnak minősül, s inkább az áruk megfelelő cseréjével szerzi bevétele nagyját, mint saját portékáival (ebben igazán sokat számít az árumegállítási jog is). Emellett fontos megemlíteni, hogy ha nem is ez a fő profilja, a terület mezőgazdaságilag is jelentősnek számít, ugyanis bár mocsaras földje nem túlzottan alkalmas a gabona termesztésre, a gazdag, hordalékos nedves talaj tökéletes a kolompér, s csicsóka vetéshez, ami a hellenburgi export zömét jelenti. Ebből évente akár száz tonnát is szállítanak a földművelésre alkalmatlan földekkel rendelkező vámpírcsaládoknak, akik ezért cserében jó minőségű késztermékekkel fizetnek, például textilekkel vagy faműves munkákkal. Jószág tekintetében is számos a bevétel, Hellenburgban kitenyésztett Napjuhok nem érzékenyek a mételyre, mely egyébként sok helyi állat halált okozta régebben, s lehetővé teszi, hogy szabadon s szinte bárhol legeltethetőek legyenek az állatok, minimális odafigyeléssel. Tartozik a városhoz továbbá pár kiterjesztett bányászkolónia, amik a vámpírok engedélyével nyersanyagot bányásznak a Schattenshieldből, melyből később fémműveseik tárgyakat készíthetnek, vagy eladhatnak a Nebelturmoknak, akik végül a készült portékákat ismét beforgatják Hellenburg kereskedelmébe. A város alapvetően jól védhető, s földrajzi pozíciójából adódóan egyik oldalról majdnem teljesen sebezhetetlen szárazföldi támadásokkal. Az erődöt körbevevő kisebb falvakról ez már nem teljese mondható el, de ostrom esetén ők is biztonságban tudhatják magukat a városfalak mögött, melyek tagadhatatlanul képesek lehetnek akár egy egész nép seregét visszaverni. A város a környezi népekkel szoros kapcsolatot ápol, az elfektől fát, a vámpíroktól luxuscikkeket vásárolnak. Az újonnan megjelent Nefilimek is jelentős partnereknek bizonyulnak, ugyanis végtelen sivatagukból hozott olcsó és jó minőségű homok jóval olcsóbbá teszi az üveg gyártást, az átlagos népeknek is elérhetővé téve azt. Északkal névlegesen nincs kereskedelmi kapcsolatuk, de a valóságban igenis vannak olyan termények, amiket onnan szállítanak.

Fontos emberek Hellenburg történelmében:


Alapító Caldner:

I. Károly tanácsosa, s emellett unokatestvére. A frissen összehangolt seregek egyik kapitánya, s az akkori felderítő egységek parancsnoka. Ő volt az a személy, aki először rálelt a Déli angyalromokra, s idővel a terület kormányzójává vált. A legtöbb korai építmény (mint például a csatornák alapjai) az ő keze munkáját dicsérik, s szobra ott áll a nagytemplom mellett, annak ellenére, hogy halandó életében nem az Isten hű szeretetéről volt híres, hanem sokkal inkább hirtelen haragjáról, s kegyetlen kivégzéseiről. Sok könyv született kalandozásairól, s Dél egyik híres borát is róla nevezték el (Caldner veszte). Utóbbi ital amiatt számít különlegességnek, mert csakis vadszőlőből készül, s pont emiatt nagyon drága. A történet szerint Alapító Caldnert a felesége leszidta, hogy ne fogyasszon italt lápi disznó vadászat során, s a mondabeli szavak alapján így szólt a férfihoz: „Jó uram, ha szeretsz, engem, s ne a bort öleld magadhoz. A sátán nyála, ez okozza majd a veszted„. Caldner végül vadász-balesetben halálozott el, amin a rossz nyelvek szerint ittasan vett részt.

Boldog Építő Eirik:
A megalapítás utáni rögös éve szükségessé tették egy rendes fal felhúzását, a Hellenburg történelmét mindig szorosan kísérő Witten família akkori vezetőjének parancsára nagyszabású tervek kezdtek kibontakozni, s megkezdődött Hellenburg fallal való körül vétele, melynek köszönhetően nem csak a térség, de Veronia egészének az egyik legbiztonságosabb városává alakult a település. Eirik egy szent életű, de mégis kedélyes ember volt, aki nem csak a védelem kiépítését segítette, neki köszönhető a település Művésznegyede, amit máig Eiriksburgként becéznek időnként. A fal Nyugati oldalán (ahol a Südarden folyik) található szobra, ahogy a fal szélén ülve lóbálja a lábát, és szemeit jobbjával takarva a messzeségbe réved, mintha sejtette volna, hogy hány kis település veszi majd körbe a várost, s hogy azok védelme kétesebb lesz, mint a centrumé.

Szent Horst:

A Nagy Pestis idején rettenetesen lecsökkent a város lakossága, s ezen sötét időkbe az emberek egymás lakhelyéről lopták a kevéske élelmüket, sebesen lefertőzve egymást. Ekkortájt jelent meg a városban egy idegen, Horst von Heimsroth, önjelölt kuruzsló és gyógyító. Saját iratai szerint a Rotmantelek tanítványa volt, s mikor meghallotta micsoda métely pusztít Hellenburgban, útra kélt, s mindenféle szúrós szagú gyógyszerrel és itallal próbálta gyógyítani a betegségeket. Az egyházzal űzött együttes gyógyításaiknak hála sikerült elűzniük a rettenetes járványt, ám végül a sors iróniájaként a túldolgozottságtól szélütésben elhalálozott maga is. A történetek szerint sosem vette le maszkját, s mikor halála után eltávolították róla, olyan békésen és gyönyörűen aluszta örök álmát, hogy minden nő aki látta, nap s éjt siratta. Az álarcot máig meg lehet tekinteni a hellenburgi kastély egyik dísztermében, ugyanis bár a kegytárgyak őrzését elítélik a déliek, mégis becsülik a gyógyítót. A róla készült írások alapján igen visszafogott ember volt, s bár mindig hirtelen és durván viselkedett, a kedvességgel sosem fukarkodott.

IV. Kegyes Sixtus:

Pápa, munkássága nem kiemelkedő, de fontos megemlíteni, hogy áldása után volt képes megállni a Hellenburgi nagytemplom, így a város feljegyzéseiben gyakran ő is „ Építő” élőnévvel jelenik meg. Holttestét a Nagytemplom kriptája őrzi, a hiedelem szerint amíg ő ott pihen a sírjában, a székesegyház állni fog.

Otto Kölnbacher:

Az aranykor idején Otto herceg kezdett először kereskedelembe a vámpírokkal, lehetővé téve igazán jó minőségű luxusportékák beáramlását. Utóbbi tárgyak megjelenése jelentette a felső osztály felemelkedését, akik így szabadon tudták herdálni pénzüket ezekre a mesterművekre. Maga Otto is kedvelte a kifinomult tárgyakat, s máig megtalálható asztala a király szobájában, melyet ajándékba kapott a Dunkelwaldoktól, s valószínűleg súlyát éri aranyban.

Ulfar Himmelreich, az élőholtak veszte:

Hellenburg történelmének egyik fontos szereplője, a Himmelreich nevet papírra felvéső személy. A dokumentációk szerint elképesztő mennyiségű élőholttal küzdött meg, s azokat megfutamodásra kényszerítette, végül később belehalva a méregbe, melynek felgyülemlett mennyiségét nem voltak képesek kezelni a gyógyítók. Halálos ágyán utolsó kívánsága az volt, hogy semmiképpen se avassák boldoggá, de már nem tudni, hogy ezt miért kérte.

Rudenz von Hellenburg:

Dél jelenlegi király, Carolus Rex unokaöccse, bár a vérségi kapcsolat emlegetése mindkét királyságban kifejezetten tilos, s egy egész fület von maga után büntetésként (ez persze csak formai dolog, manapság már senki se figyel erre, s a nemesség is ép oly gyakran emlegeti ezt a tényt, mint akár a falusiak). Sokan Sisakos királyként utalnak rá. Kompetens uralkodó, aki döntéseiben gyakran a közemberek érdekeit figyeli, s nem csak a nemességét. A volt északi uralkodó, Gustaxus Rex bátyja.

von Himmelreich család (csakis névben egyeznek meg Ulfarral):

Jelenleg Hellenburg egyik legnevesebb családja, szinte minden most élő tagja fontos valamilyen szempontból. Eredetileg nem ezt a nevet viselték (hogy mi volt az előző név, arról nem maradt feljegyzés), ám a város életébe való könnyebb beilleszkedés érdekében némi homályos rokonság útján felvették a Himmelreich nevet.

Esroniel:

A Református egyház volt feje. Mélyen elítélte a faji szegregációt, s minden értelemben támogatta a másfajúak emancipációját, amennyiben azok beilleszkedtek Hellenburg életébe. Sok oldalt lehetne írni munkásságáról, de tulajdonképpen túl ismert személy ahhoz, hogy nagyobb terjedelmű leírásban részesüljön. Immáron elhalálozott.

Skadi:

Esroniel húga, s emellett Dél seregeinek egyik vezére. Veszélyes harcos, egyes népek egyszerűen Vashölgyként utalnak rá, hideg, s megközelíthetetlen jelleme miatt. Nem kenyere a vallás, inkább fegyverével őrzi Hellenburgot, mint sem hitével. Dél nehéz gyalogságát vezényli, s ő maga is hatalmas, szinte mozdíthatatlan fém páncélban harcol az első sorban, teljes harci lázra buzdítva embereit. Tartózkodási helye jelenleg ismeretlen.

Sigrúnd:

Esroniel felesége, s gyermekeik anyja. Szűzies természete miatt sokan gondolják a keresztény tisztaság megtestesülésének, bár ennek ellenére igen veszélyes harcos, s ha ugyan közel sem képvisel olyan ütőerőt, mint Skadi vagy a Zsinatelnök, gyermekei védelmében bármit képes megtenni.

Egy-két jelenlegi kapitány (Számuk jelentősebb):

Erik von Witten kapitány:

Az őrség vezetője, s emellett Boldog Eirik von Witten leszármazottja. 40 éves, jól megtermett alak, vörhenyes hajjal, mely kissé fiatalossá teszi. Mély tiszteletnek örvend, puszta kézzel felügyeli a város békéjének fenntartását, s ha hihetünk a róla szóló pletykáknak, éjszakánként csak két órát alszik, hogy saját embereivel járőrözhesse az alsó negyedeket. Erős harcos (vívó, de emellett járatos az Alabárd forgatásában is), s igen érdeklődik Skadi keze iránt, aki különös hidegséggel kezeli a kapitány próbálkozásait. Nem hajlik a korrupcióra, de kevésbé komoly ügyekben hajlandó félretekinteni megfelelő fizetség fejében.


Ciel von Eisenschnittel kapitány:

Dél felderítő egységeinek kapitánya, s emellett háború idején a rohamcsapat vezetője. Alacsony, szakállas ember, kifejezetten erős kötéssel. Haja már kissé őszes (60 éves), egyik szeme pedig hiányzik. Egy sérülés miatt sántít kissé. Fondorlatos alak hírében áll, ám ennek ellenére legtöbbször pusztán csak iszákosnak tetteti magát, s közel sem olyan aurája van, mint egy zseniális stratégának.

Konrad von Waltz kapitány:

Titokzatos alak, ki leggyakrabban csuklyában és egyszerű bőrpáncélban mutatkozik. Egyébként kifejezetten jellegtelen, piszkos szőke haja, s hétköznapi kissé paraszti arca van, melyhez átlagos mérete párosul. Szűkszavú, nem beszél túlságosan sokat, de akkor általában fontos dolgokat. Füle kissé hegyes, folyik egy kevés elf vér az ereiben, s élő bizonyítéka, hogy Esroniel igazságosan válogat a népek között. Az íjászok hadának vezetője, s az emberek egyik legjobb távolsági harcosa, a mondák azt tartják róla, hogy mióta kapitány lett, egyetlen madarat se vétett el röptében.

További NJK-k, bővítésre kerül idővel ( Ez a rész itt nem az eredeti krónikás alapján van megírva, hanem valaki más firkált bele, pár odafércelt oldallal)


Madame Heinz:

A Liliomok házának vezetője, aki egymaga emelte fel az épületet, s virágoztatta fel arra az egész városban elismert szintre, melynek örvend. Rettenetesen fondorlatos, s nagyszerűen lavíroz az érdekek között, többek közt kihasználva Dél szabad szelleműségét, csábdémonokat alkalmazva a kuplerájban. Külleme rettenetesen csicsás, ám a külcsín igen csalóka tud lenni, ugyanis magasan képzett arkán mágus, aki bár nem érhet fel egy-egy mesterrel, de kétségen kívül képes megvédeni magát az átlagos bordélyházi fosztogatóktól.

Alfred von Althaus:

Tömzsi kis ember, olyan vastag tagokkal, mint egy-egy hordó. Valamikor régen tisztként szolgált a katonaságban, de egy ínsérülés miatt immáron nem tudja használni bal kezét, s vissza kellett vonulnia. Jelenleg a „Hellenburg-fénye” kocsmában méri az italt, s legalább oly bő kézzel a pletykát is. Jó természete van, s különösen szereti a fizető vendégeket, akiknek akár az ital kivételével másféle portékákat vagy segítséget is tud adni, példának okáért kapcsolatokat az alvilághoz.

A Város negyedei:


Falon kívüli térség:

Hellenburg egy hatalmas város, s ehhez híven jelentős agglomeráció alakult ki a falon kívül eső térségekben. Sajnálatos módon az itt lévő részek szinte mind leégtek, vagy később a Csillagtalan éjszaka áldozatai lettek. A város környékét egyelőre ezek a szellemépületek veszik körbe, s sajnos ezekben helyenként banditák, nekromanták, s más kevésbé kedves népek bújnak meg, aminek hála a kereskedelem a korábbiaknál is veszélyesebb lett. Az őrség igyekszik elpusztítani ezeket a pontokat, de szélmalomharcnak tűnik, ugyanis a kisebb-nagyobb zsiványcsoportosulások egymás után ütik fel a fejüket a térségben.


Falon belüli negyedek:

Kapu negyed:
Négy (ebből a negyedik speciális) kisebb negyed, melyek a kapuk mellett helyezkednek el. Sok olcsó kocsma és fogadó található erre, illetve filléresen eladó épületek. A őrség gyakran járőrözik erre, s egészen sok karavános is akad, akik itt próbálják meg eladni portékáikat. Minden kereskedőnek át kell mennie egy vámfolyamaton, amikor is a kaput őrző katonák megvizsgálják a kereskedelmi értékét a behozott cókmóknak, s egy tetszőleges váltóban vagy portékában mért árat bocsájtanak ki, amit a személy köteles kifizetni, amennyiben be akar jutni. Nem a legveszélyesebb terület, leginkább csak zsebtolvajok, s ostoba zsiványok fordulnak meg erre, akiket az őrök kordában tartanak. Emellett minden kapu körzetben található egy őrház is, ami az adott területen központként szolgál, s külön titulussal rendelkeznek az itteni katonák, ugyanis nem a városi őrség részei, hanem a Kapuőrségé. Számuk jóval csekélyebb, mint az előbbieké, de magasabban is képzettek, s emellett akadnak mágusok és egyháziak is a soraikban, hogy egy-egy esetleges rajtaütés során képesek legyenek védekezni a támadó varázslók ellen. A területek elnevezése az égtájaktól függ, így a keleti oldalon lévő negyed, a Keleti Kapunegyed.

Nyugati kapunegyed, más néven a Dokk negyed:

Egyike a négy kapuegyednek, ellenben itt csakis egy vízi kapu található, ahol a Südardenen közlekedő uszályok képesek bejutni a város kicsiny kikötőjébe. Egy kicsit más, mint a három másik, ugyanis sokkal szigorúbb az ellenőrzés, a csempészek állandó lebuktatása végett. Sok kocsma is található erre, illetve jelentős mennyiségű halárus, akik nem csak a vásárnapon adják el ízletesebbnél ízletesebb portékájukat, hanem a hét minden áldott napján, hangosan kiabálva, hogy éppen miféle árukat sikerült kihalászni. A negyed egyik híres helye az Ezüst kakas, mely a halászok és tengerészek kedvelt kocsmája. Sok kifőzde is található erre, melyek messze földön híresek fehér húsú halaikról, s különleges fűszerekről, melyeket a vízen hozatnak be a tengerről és a mocsárról. Kettőzött az őrség.

Alsóváros:

Hellenburg két fallal van körbevéve, egyik a kinti fal, melyet még maga Építő Eirik készíttetett el, a másik pedig a belső, mely 10 méter magas, s az alsóvárost választja el a felsőtől. Az alsóváros maga is negyedként kezelhető, ám megbújik benne másik két kisebb terület, melyekre később térek ki. Az alapnegyed az átlag népesség lakhelye, s lényegében minden területet magába foglal, mely nem számít a speciális helyek, vagy a kapunegyedek egyikének. Nem sok érdekes dolgot lehet írni róla, többnyire kereskedők, napszámosok, esetleg katonák laknak erre, akik a jólét és az időnkénti koplalás között lavíroznak. Az utcák többnyire szennyesek, a szemét gyakori velejárója a helynek, bár a város alkalmaz pár embert, hogy tisztábban tartsák azt. Szűk utcák, tömött szobák, s persze zsebtolvajok minden második sarkon, már amikor éppen az őrség nem arra jár. Átlagos nagyváros kép, semmi olyan, amit egy vándor nem láthatna mondjuk a Fővárosban, vagy Eichenshieldben.

Nyomor negyed (Alsóváros nyugati részén):

Hellenburg legveszélyesebb térsége, az omladozó házak, a tolvajbandák, s persze a legolcsóbb szifiliszes prostituáltak otthona. Nem tanácsos túlzottan sokat járkálni erre, rosszabb napokon akár 10 váltóért is elmetszik az ember torkát, s egyes kevésbé megbízható egyének szerint akik itt laknak, jóval hajlamosabbak megőrülni, mint mások. Olyan notórius hely, hogy átjárni ide csakis 5 kisebb, két őr által védett ponton lehet, ahol ellenőrzik a hozott és vitt portékákat. Ezek az emberek persze jól lefizethetőek, így nem érnek túlzottan sokat, de legalább a biztonság illúzióját keltik, ha mást nem is. Mivel nagyon ritkák az őrjáratok erre, burjánzik a bűn, és sok vérlecsapoló is létezik, melyeket Dél állandóan próbál felszámolni. Jelentős más fajú lakosság él erre, főleg démonok és vámpírok, de akadnak sötételfek és sima elfek is. A nyomornegyedben élni és születni billognak számít a Hellenburgiak szemszögéből, s mindenki aki itt lakozik igen megvetett.

Piac negyed:

Egy kisebb, keleti terület, mely Hellenburg hatalmas piacának, s annak szomszédos utcáknak ad helyet. Leginkább kereskedők méretes házai, illetve drága fogadók találhatóak itt. Bármerre is sétál az ember, mindenhol kiabáló kofák állnak, s a levegőt a nehéz, zsírtól csöpögő sültek szaga tölti be (mostanság főleg olcsóbb húsokból), illetve az egzotikus főszerek, melyeket a tündéktől hoztak be ide a karavánok. Kardoktól kezdve a könyvekig mindent fel lehet lelni erre, ám óvatosnak kell lenni, mert a rafkós árusok mindig azt lesik sasszemekkel, hogy kik azok a balfácánok, akiket megrövidíthetnek pár váltóval. A zsebtolvajok se szégyenlősködnek, s ha akad rá egy-egy alkalom, azonnal megrövidítik a kövér urakat, akik ide-oda szemlélve csodálják a megannyi érdekességet, melyet egyébként nem látni bármely városban. Minden szerda és vasárnap vásárnap. Maga a piac egyébként egy méretes térből áll, s a közelben lévő utcákból, melyek a házak mindkét faláig tömve vannak standokkal. A piac mérete mostanság picit csökkent a szűkös idők miatt, de a jellege kicsit sem változott.

Felsőváros:

A felsőváros egy 10 méteres fallal elválasztott rész, mely méretben hozzávetőleg a város harmadát teszi ki. Több kis részből áll, melyek külön fel lesznek sorolva, de nagy átlagban elmondható, hogy az itt lakók többnyire tehetősebbek, kereskedők, művészek, katonák. Elég biztonságos terület, nem sok gyilkosság vagy lopás történik erre, s ha mégis, akkor az elkövetőket szinte mindig elkapja az őrség (Kivétel a művésznegyed).

Barakk Negyed:

Egy kisebb negyed, ahol a város állandó sereg van elszállásolva (mintegy 5000 fő). Ők azok, akiknek a zsoldja állandóan fizetve van, s gyakorlatban rendfenntartó szervként kezelhetőek, besegítve időnként az Őrségnek. Akad a környéken több kocsma, fürdőház, s emellett műhely is. Nem tekinthető különösebben rossz életmódnak, s azok az elit katonák, akik elérték, hogy itt legyenek elszállásolva, az esetek többségében arany életet élnek, egészen addig, míg meg nem leli őket a halál a csatamezőn. A terület egyébként a felsőváros mintegy harmad részét teszi ki, s a név ellenére nem csak a katonák járhatják be, mi több, gyakorlatilag ez kezelhető az átlagos felsővárosi lakosok számára fenntartott lakhelynek is, pont amiatt, hogy sok katona fordul meg erre, s biztosítja a békéjüket.

Művész negyed:

A leggazdagabb népek otthona, hatalmas csicsás házak, s a hozzájuk illő városon belüli kertek, mi több, akár tavacskák jellemzik. Bármerre sétál az ember, rózsabokrok tömkelege fogadja, s a legdrágább bordélyház is itt lelhető fel. Mi szemnek és szájnak ingere, az megfordul a Művésznegyedben. Meglepő módon, az igazán nagy bűncselekmények is főleg itt történnek, ám nem éppen késelések vagy tolvajlások. Csempészet, rabszolgatartás, s emellett persze nemi erőszak is. Ami felé az őrség szeme nem lát (vagy persze jó pénzért előfordul), az ellen nem is lehet mit tenni, így ne higgye senki se, hogy éjszaka készpénz erre járkálni. A mennyországot és a poklot csak egy-egy rossz lépés választja el, s a Művész negyed sebesen szedi áldozatait. Mintegy harmada a területnek.

Templom negyed és Parókia:

A két másik negyed határán fekszik a Templomtérség, mely ahogy a név jelzi, a templomot foglalja magába, a körülötte lévő hatalmas teret, a parókia épületeket, a könyvtárat, s az ezeket összekötő utcákat. Csak úgy, mint a Barakk negyed esetén, itt is sokféle ember él és lakik, bár azért nagy átlagban azok fordulnak meg erre, akik vagy nem kívánják a duhajkodást (Mindössze két kocsma üzemel erre), vagy nem engedhetik meg maguknak a művész és a barakk negyed árait. A negyed szélén fekszik a parókia, egy hatalmas, erődszerű épület, mely a lelkészeknek, illetve az egyház szolgálóinak van jelen, amennyiben nem szándékoznak saját házat vásárolni maguknak. A térségre jellegzetes a kéregetők és koldusok képe, akiket bár nem szívesen lát az őrség, Esroniel kérésre megtűrnek, ugyanis véleménye szerint a tiszta szívű hívők szent feladata, hogy ha nem is sok húzza az ember erszényét lefele, azt is megossza kevésbé szerencsés felebarátaival.

Kastély negyed:

A felsőváros központjában lévő hatalmas uralkodói torony, illetve az azt körülvevő kisebb sorházak, ahol a szolgák nagyja lakozik. A terület főleg a régi időkből maradt meg, de jelenleg is használatban van, többek között a fontos Hellenburgba látogató diplomaták, a kapitányok, a királynak, illetve a von Himmelreichok lakhelyeként. Technikailag épületként kezelendő, így később kitérek rá. Nagyon komoly az őrség, itt tolvajkodni rettenetesen ostoba döntés, arról nem beszélve, hogy az itt lakók nem is feltétlenül tehetősek.


Fontos épületek:


A Négy Kapuőrség:

Egyszerű, fehér téglából rakott bástyák, melyek a kapuk oldalán állnak. Ez ad otthon az éppen szolgálatban lévő őrségenkénti 50-50 (A Nyugati falnál 100, ott páros bástya áll) katonának. Alapból belépve egy irodaszerűség fogadja a látogatót, ahol azonnal egy tiszt tessékeli ki a nem oda illő személyeket, vagy éppenséggel kérdezi, hogy mivel lehet szolgálatra. Ez a kicsiny, mintegy 10 négyzetméteres terem elég üres, pár szék van ami a várakozóknak van helyen, néhány dokumentum a szabályokról amiket a városiaknak be kell tartania, büntetésjegyzék, s emellett persze a körözött s vérdíjazott emberek képe és díja, mely bizonyos inkvizítorok esetében akár 5000 váltó is lehet. Az ajtó egy másik szobába nyílik, ami egyfajta közös teremként szolgál az éppen pihenő őröknek, egyszerű asztalokkal, étellel, melyeket közeli fogadóból hordanak ide, s néhány kifejezetten puritán karosszékkel, melyekben egy-egy fertályórára el lehet szundítani, de többre nem. Innen felfele és lefele vezet az út, mindkettő egy-egy rögzített, létrasorral. Az első emeleten egy közös, nyílt háló található, ahol azok a Kapuőrök laknak, akiknek nincs családjuk. Egy-egy ilyen szint fejenként 10 embernek ad helyet, ha nem is túl sok hellyel. Az ittenieknek lehetősége van a saját részek szabad dekorálására, s a priccsük megválasztására. Ezt követően található még két ugyanilyen szint. A legfelső egy sima közlekedő, egy létraváltással, illetve egy ajtóval, mely egy kis folyosóra vezet, ahol jobbra a leltárba, balra egy „politikai fogoly” szobába, míg a szemközti az őrségvezetőhöz lehet jutni. Az itteni zárak jó minőségű meteorból készültek, nem törhetőek fel könnyedén. Az utolsó létre egy csapóajtóhoz csatlakozik, mely belülről zárható, s a bástyát köti össze a fallal. A földszinten lévő lefele vezető járat egy kisebb tömlöcbe nyílik, mely az angyalromok között bújik meg. Itt találhatóak a fegyver és páncélraktárak is, így elég nehéz az esetleg tolvajoknak a besomfordálás. Minden kapuőr bástya bejáratánál egy cégér lóg, melyen egy zöld körben lévő barna kapu található.

Városi Őrség épületei:

Szinte minden negyedben található egy őrség központ, ezeket többnyire az adott területek közepére helyezik el, hogy könnyen felkereshetőek legyenek. Méretben és jellegben változóak, de lényegében elmondható, hogy mindegyik kívülről vörös téglás, s hogy egy emeletnél nem magasabbak. Az első szinten főleg raktárak és közös területek szoktak lenni (az adott őrség kirendelt tisztjével), míg a másodikon hálókörletek, külön kisebb kétszemélyes terek, melyeknek nincs ajtaja. Ezek a szobák igen puritánok, egy asztal, két szék, s két priccs, illetve egy-egy falra rögzített szekrénysor, melyre ruhák és csecsebecsék mennek. Minden második őrségi épületben található emellett egy tömlöc is, mely tulajdonképpen egy nagyobb terem akár 10 rabnak is, s mellette egy kisebb, ahova az igazán erőszakosak mehetnek. Ide tulajdonképpen csak ideiglenesen kerülnek rabok, s megfelelő mennyiségű idő elteltével végül a kastélybeli, vagy a templom alatti börtönben végzik.

Hellenburg-fénye:

Egy alsóvárosban található kiváló kocsma, úgy tartja a fáma, hogy bár nem a legolcsóbb, vagy éppen legfényűzőbb, de még a kapitányok is idejárnak inni. A keleti kapunegyed közelében fekszik, mindössze pár utcával az őrség épületétől, egy sarkon. Méretes, két emeletes épület, s távolról meg lehet ismerni jellegzetes ablakairól, melyek rózsaablakhoz hasonlatosan vannak kipingálva. Ajtaja felett egy kifakult napocska mosolyog a szurokkal festett szavakra, s a tekintélyes, nyikorgós tölgyfakapu egyenesen a homályos, bagófüsttől és sörtől bűzlő terembe vezeti a jóembereket. Balra a bejárattól található a pult, ahol álldogál maga a jó öreg Althaus. Mögötte tekintélyes szekrény, mindenféle furcsa és veszélyes italokkal, melyekből épeszű ember nem nagyon kérne. A söntés alant sok csapra vert hordó, édes bor, keserű, savanyú, vörös sör, fekete sör, ki mit kíván. Itt található a konyha is, egész pontosan a tölgy ajtó mögött, ahol a kocsmárosné' főzi életmentő, józanító zsírós sültjeit, hagymás pirítósait, s persze azt a bizonyos húslevest, melyből elég egy kanál, s a másnap máris édesebb. Az ajtóval szemben egy terebélyes kandalló foglalja a helyet, előtte kiterített medvebőrrel, melyen gyakran gyerekek feküsznek lustán. A termet szórva asztalok és székek terítik be, mindegyik puritán, s karcos is, sok szerelmes üzenete van már belevésve. Faltól-falig hajópadló, szép szellősen ráadásul, az ember mindig attól fél mikor törik be alatta a nyikorgós parketta, bár annyit meg kell adni, jól ki van találva az egész, mert a hányás és a kiöntött italok rögtön folynak le a pincébe, ahol aztán megannyi furcsa és ritka ital bújik el, illegális ökölvívások, s jó sok krumpli mellett. A második szint kissé kifinomultabb, egy jól megtermett izomszagú polgár szokta figyelni a lépcsősorokat felfelé, s ha éppen túl részeg az ember, becsületesen kidobálja őket. Felérve immáron kárpitozott székek fogadják a vendégeket, s sok simlisebb küllemű flótás, akik szinte mindig érinthetetlenek jó kapcsolataik miatt, a helyi csempész kartellnek dolgoznak. A falak állatok trófeáival vannak díszítve. A tér láthatóan kisebb, mint a földszint, s ez nem is meglepő, elvégre pont fele akkora: a másik oldalhoz egy ajtón keresztül lehet eljutni, ez pedig egy hosszú folyosó lenne a végén egy lépcsősorral, s ajtókkal, melyek mindkét oldalra nyílnak. Ez a fogadó része lenne a kocsmának, s a harmadik szint is tökéletes mása az alant lévőnek, a kis ivótér kivételével. Az itteni szobák elég egyszerűek: egy szalma ágy, némi takaró-párna, egy asztal, egy szekrény, s pár szék. Ehhez természetesen párosul még egy lavór is, s hozzá a tisztálkodószer is, mely nem más, mint egyszerű, durva faggyú szappan, amit itt főzhetnek ők maguk.

Ezüst Kakas:

Egy másik jelentős fogadó, a Nyugati kapunegyedben. A szép, fehérre mázolt épület már messziről jelzi, hogy jó helyen jár az ember, ha egy sört vagy éppen némi borsos csukát kérne. Mivelhogy a csehó Hellenburg vízi kapuja mellett van, az itteni kikötő rengeteg friss halat képes juttatni az ivónak, lehetővé téve, hogy mindig jó minőségű étket tudjanak eladni. Mindössze egy lengőajtó választja el a kintit a benti résztől, ám még sincs sosem hideg, ugyanis az épület egy nagyon modern fűtésrendszert alkalmaz telente, lehetővé téve, hogy a padló alól érkezzen a meleg, s nem közvetlenül kályhákból. Ha cégér nem is, az épület tetején egy fémesre festett bronz szélkakas nyikorogva mutatja az utat ide. A régi történetek szerint valamikor valóban ezüstből volt a fenti dísz, viszont egy élelmes tolvaj lelopta, s ugyanezen a fogadóban elverte az egész összeget, míg végül rá nem jöttek hogy mit tett. Utána megbocsájtották a tettet (mert hát ugye visszatért a pénz a családba) de egy egész héten keresztül kellett a tetőn ülnie, hajnaltáj kukorékolva, vagy máskülönben levágták volna a jobbik kezét. Belépve pár földre szögelt asztal fogadja az embert, melyek főleg az időnként erre megforduló tengerésze miatt lettek rögzítve. Az egész hely csak egy szint, a legtöbb kocsmával ellentétben csak ívó és étterem, bár egyébként szabadon tartózkodhatnak egész éjen át a teremben a vendégek, csak éppen nem lesznek kiszolgálva, s ilyentájt fűteni se fűtenek már alájuk. Minden második szögelt asztal felett egy jobbra-balra mocorgó lámpácska világít éjjelenként, hozva egy kis fényt a kevés ablakot tartalmazó épületbe. A pult azonnal a bejáratnál található, mellette a konyhával, mely a kis raktárban pihen. Egy megtermett, kopasz alak osztja az italt, aki méretének ellenére igen jámbor teremtés, s csak akkor fitogtatja erejét, ha nagy a rendbontás a környéken.

Liliomok Háza:

Hellenburg alsóvárosának fal közeli, keleti oldalán található díszes, bíbor épület. Ajtajára fehér liliomok vannak pingálva. A pletykák szerint igen mocskos dolgok történnek errefelé, de a vezetőség megtűri a hely jelenlétét, ugyanis sok rangosabb ember is szívesen látogatja. Hellenburg igen hatalmas adókat ró ki a bordélyházakra, s pont emiatt nem is képes soká fennmaradni, ám az a kevés amelyik mégis, igen sűrű látogatókkal rendelkezik. Belépve egy rövid folyosó fogadja az embert, mely nem hosszabb 3 méternél. Ennek léte amiatt szükséges, hogy a zajok ne nagyon szűrődjenek ki. Az ajtó, mely itt található, egy kis retesszel van ellátva, hogy képesek legyenek elzavarni azokat, akik nem elég tiszták, vagy éppen idősek efféle élvezetek hajszolásához. A bejáratnál szinte mindig egy rövid, fekete hajú férfi szokott álldogálni, Her Rottel. Háborús veterán, igen veszélyes harcos hírében áll, s pont miatta nem merészel senki sem dulakodni az itteni lányokkal, ha pedig mégis, az őr igen könnyen kipenderíti őket. A falak mind bíbor színben pompáznak, s a levegőt az italok és a virágok tömény szaga tölti be, ugyanis az egész épületen csakis egy helyen van ablak, a madame személyes szobájában, ahol munka sosem történik. Belül egy nagyobb nyitott tér található, ez több kis részre van felosztva, rózsaszín, bársony leplekkel, s helyenként faparavánnal. Egy-egy ilyen kis tér egy bőrrel veretett nagyobb heverővel van ellátva, s egy kisebb, asztalkával. Ez a szoba inkább csak ismerkedésnek van létrehozva, a nagyteremből három járat nyílik, melyekből kettő a szobákba vezet, ahol aztán kényelmes ágyakon kerülhetnek a vendégek közelebb az ott dolgozó nőkhöz-férfiakhoz. A harmadik járat a madame szobájába vezet, mely egy meglepően átlagos kis lakótér, egy ággyal, asztallal, s könyvektől roskadozó polcokkal. Meglepő módon, itt még a színvilág se olyan fullasztó, az ember nem gondolná, hogy Madame Heinzhez tartozhat. A világítás a legtöbb teremben plafonra akasztott gyertyákból érkezik, melyekből vöröses üvegen át szűrődik a fény, további színt kölcsönözve a helynek. Minden asztalon, falon található egy-egy kis váza, melyben liliomok s más illatos növények találhatóak.

Nagykönyvtár:

Veronia egyik legnagyobb könyvtára, megszámlálhatatlan sok kötet lelhető benne fel, többek között olyan iratok is, melyek Észak területén Indexlistán vannak, s azonnal égetésre ítéltek. Az épület gótikus stílusban épült, egyfajta testvér a Nagytemplomnak, ugyanis formáit tekintve igen hasonlít rá. Belépve két sor pult tárul a látogató elé, ahol kék ingbe és szürke nadrágba öltözött tudásdémonok fogadják az embert, megmutatva az utat azokhoz a részlegekhez, melyre szükség lehet. Az itt dolgozok fejből ismerik az összes kötet, s meglepően nagy tiszteletnek örvendenek fajuk ellenére. A könyvtár több, nagy részre van osztva, melyeket egyenként egy-egy hatalmas 4 méter magas ajtó választja el egymástól. A legtöbb részen galériákkal van megoldva a hely kérdése, lehetővé téve, hogy az épület két (Tulajdonképpen van egy harmadik, arra később kitérek) szintjét még kettőre lehessen osztani. Ezek mind olyan részek, ahova egy-egy átlagos polgárnak bejárása van, s szabadon olvashat, ám minden táskát és ruhadarabot figyelemmel ellenőriznek, ugyanis sok kötet igen értékes, s hiánya problémát jelentene a létesítménynek. Utóbbiról kezeskednek a démonok, s a hely fennállása óta mindössze 6 könyv tűnt el, melyekért igazán nem volt nagy kár, több példány akad még belőlük. Kívülről is jól látszóan található négy kisebb, szépen díszített torony is az épületben, melyek egy-egy különleges tematikájú gyűjteményhez vezetnek, ahova viszont már csakis az arra engedéllyel rendelkező emberek juthatnak be, s ezen személyek listája igen rövid. A Harag napján a könyvtár egyik tornya leégett, de néhány démon életét áldozta, s megállították a tüzet, így végül nem történt nagyobb kár a gyűjteményben. Az itt élő démonok egy része jelenleg azzal foglalatoskodik, hogy a leégett gyűjtemény darabjait megszerezzek, főleg kevesebb, mint több sikerrel.

Templomtér:

A nagytemplomot körbevevő hatalmas tér, a templom kivételével teljesen üres. Gyakorta kéregetőkkel és zarándokokkal van tele, kik messzi tájakról látogattak ide, hogy megszemlélhessék a hatalmas építményt. A tér mentén lévő épületsorok sokaságában található több nyomda is, amik főleg a német bibliák sokszorosításával foglalkoznak.

Parókia:

A templomnegyedtől északra, egy kisebb emelkedőn található hatalmas fehérre meszelt épület, ez ad otthon a legtöbb olyan lelkésznek vagy templomosnak, akik nem rendelkeznek még családdal, vagy önként inkább távol laknak tőlük. Az egész hely leginkább egy kisebb erődhöz hasonlít, vaskos falakkal, s belül egy keringővel, ahol egy kisebbe kertecske, illetve egy kiképzőterület található, ahol pár templomos kényelmesen tud egymással harcolni. Belül kifejezetten egyszerű a látványvilág, a földet szinte mindenhol mészkőlemezek takarják, a félhomály monotonitását pedig csak az időnként előforduló egyszerű festett ablakokon besütő halvány fény töri meg. Az épületben található több kis társalgó, ahol a hely lakosai elmélkedhetnek filozófiai vagy vallási témájú dolgokban. Az épület rendelkezik emellett egy kicsi könyvtárral is, ahol sok olyan irat található, amire szüksége lehet egy fiatal lelkésznek. Ehhez párosul egy levéltár is. A parókia külön konyhát kapott, ahol egyszerű étkeket szolgálnak fel a lelkészeknek és templomosoknak, már amennyiben azok igénylik azt. Az épületek kívül található egy árvaház is, illetve egy kisebb istálló, ahol az itteni lovagok állatai vannak tartva.

Hellenburgi Nagytemplom:

A templomtér közepén foglalja el örök helyét a város leghíresebb pontja, a Hellenburgi Nagytemplom. A katedrális (A déliek sose hívnák így!) hosszú éveken keresztül kínkeserves munkával, s emberek százainak életével épült. Hellenburg második legmagasabb épülete, úgy emelkedik ki a többi ház és templom közül, mint a családfő feje a gyermekek között. Magassága szinte már szédítő, a két torony mintegy 90 és 95 méter magas, a főépület pedig 60. Dimenzióit tekintve hossza 90 méter, átmérője pedig legkeskenyebb pontján 30, legnagyobbon pedig 44, de átlagban 40 méter. Stílust tekintve az építésének idejében kibontakozóban lévő gótikának áldoz, mi sem lehet ennek jobb példája, mint a templom külsejét borító, korábban hófehér, de immáron szürkés csipkézett kőfaragványok, illetve az egymásra emelkedő gyámívek, melyek biztosítják az épületet, hogy ne dőljön magára. A templom lényegében egy nagy hajóból áll, két igen keskeny mellékhajóból s egy kereszthajóból. Ez, felülről nézve kereszt formát kölcsönöz a templomnak, mely egyértelműsíti a tényt, hogy bár jelenleg a Protestáns egyház legfőbb épülete, régen igenis a katolikus egyház szolgálatában állt. A nagytemplom egész Veroniában híres csodálatos élénk színekkel festett rózsaablakairól, ezek létének egy különleges építési bravúr adott lehetőséget, melyet egy akkori építész, von Bauhaus fejlesztett ki. A stílus miatt kétszer is ledőlt a kereszthajó, ám harmadjára végül sikerült felhúzni úgy, hogy az idők végezetéig bírja. A templomon fellelhető csodálatos rózsaablakok mindegyik oldalon megfigyelhetőek, a kapu felett hatalmas körformában létezve, élénk kék színbe festve. Többnyire szenteket, illetve az emberek Veroniába való jutását örökíti meg. Jellegzetes kék színe messze földön híres, ugyanezen árnyalatot viselik a protestáns egyház tagjai, melyet a történet szerint Esroniel önmaga tett ismertté, s hívei parancsa nélkül követték, ugyanis igen szépnek s jellegzetesnek találtak a palástot, arról nem beszélve, hogy szögesen ellent mondott a Katolikusok vörösének. Az épület főhajójának nyugati vége egy Esroniel csillagot visel. A tornyok hatalmasak, egyikük csipkével sűrűn díszített, s kissé keskenyebb, sok fiatal lelkész elmélkedő helyen. A másik sima, szürke cserepekkel van takarva, s itt foglal helyet a Nagyharang, melyet akár a várostól kilométerekre is hallani lehet (Korai hellenburgi bárd, Morus von Mann egy híres balladájában arról énekel, mennyire hiányoznak neki a templom harangjának kongásai, melyeket távoli földeken immáron nem hall. Későbbiekben a buzgón vallásos költő szavai szállóigévé váltak, amit máig is szívesen emlegetnek a hellenburgiak.) A tornyok csúcsa csupasz, a rajtuk korábban lévő kereszteket beolvasztották, s ezüstjének egy része máig a palotában lévő gyűjteményében szerepel, rúd formájában ( A fáma szerint a másik részéből egy fegyvert készítettek, ám ennek hihetősége erősen megkérdőjelezhető, s csakis maga a volt Zsinatlenök tudná megerősíteni, vagy cáfolni). A tetőt sötétzöldre pingált cserepek takarják, melyek Hellenburg másik jellegzetes színeként kezelhetőek ( A történet szerint a kék, azaz az egyház tartja meg a zöldet, azaz Hellenburgot.) A három bejárat mindegyike felett márványvésetek csoportosulnak, melyek Biblia történeketek örökítenek meg. Belépve jellegzetes kép fogadja a látogatót: hatalmas keresztboltozatok emelkednek a végtelen magasságokba, a színes, pompázatosan festett ablakokon pedig játékosan szűrődik be a napfény. Kérdem én, a szöveg írója, hogy van-e csodálatosabb érzés, mint szinte tapinthatóan érezni az Isten kezének nyomát. Ilyen mennyországot ember nem képes emelni, csakis rajtuk túlmutató lények sugalmazására születhetett meg ez a csodálatos épület. A mellékhajókat hatalmas oszlopok választják el a főhajótól, fejmagasságban roskadoznak a kőfaragványok, melyek mind mozzanatokat jelenítenek meg az Ószövetségből, többek között Ádám és Éve történetét. Ezeket mind gyertyák világítják meg, melyek még napközben is világítanak, egyfajta varázslatos hangulatot kölcsönözve a túlvilági épületnek. A főhajóban hatalmas sornyi ülőhelyek kaptak helyet, így egy-egy nagyobb istentiszteleten is akad hova ülni a látogatóknak. A szentély a református szokásokhoz hűen egyszerű (A templom néhány falán még találhatóak freskók, de egyik része már fehérre lett meszelve. A történet szerint a templom kurátorai nekiálltak ezeknek a lepingálásához, ám akkor maga Esroniel jelent meg előttük, s egy beszédet tartott arról, hogy bár felesleges fényűzés példái ezek a munkák, mégis az Isten hatalmas léte ihlette meg őket, s a legszentebb vallási buzgalom eredményei, így igazán kár lenne lefesteni. A prédikáció után kihajították a festéket, s helyette inkább a tér mellett álló némely mocskosabb ház falát festették vele le, az ott lakók nagy örömére. A freskók a Veroniai exodus történetét mesélik el.) s egy faragott fa oltár található középen, mögötte pedig egy kiemelkedő szónoki rész, ami az akusztika miatt szinte mindenhol nagyszerűen hallható. A kórustér többnyire állóhelyeket tartalmaz, ám kis átalakítások után a templom nagy orgonája is itt kapott helyet, a lehető legeffektívebben kihasználva a teret. A keringő rész további faragványoktól gazdag, melyek nagy szenteket s Veroniai embereket ábrázoltak. Itt volt található régen a templom 14 kápolnájából hét, manapság ezeket eltávolították s helyükön ülőhelyek találhatóak, egy kivételével, ugyanis ott a katakombákba levezető út található (Utóbbiról sajnálatosan nem tudok leírást adni, ugyanis nem látogathattam meg. A híres uralkodók holttesteit tárolják itt, s egy kisebb börtön is megbújik mellettük, ahova azok kerülnek, akik különösen kiérdemelték a dolgot. Rossz nyelvek szerint ezek az angyalromokba érő járatok egészen mélyre, szinte a föld aljáig nyúlnak.) A kereszthajók két oldalán található egy-egy csigalépcső, melyek a boltozatok feletti részhez vezetnek, itt volt található a többi kápolna, ám ezeket is elpusztították.

Templom:

Hellenburgi Kastély:

A kastély egy relatívan egyszerű építmény, Veronia egyetlen egészében megmaradt angyaltornya, egy nyolcszög formájú, 40 méteres átmérőjű 120 méter magas torony. Szintenként úgy 5 méteres a belmagasság, s pont emiatt az 20. szinttől szinte semmilyen formában sincs beépítve vagy bútorozva (Többnyire irattár és mindenféle haszontalan tárgyak tárolására használják), kivéve pár speciális őrségi posztot, amik messzelátó felszereléssel figyelik állandóan a távolságokat, hogy akad-e támadója a városnak. Az épület a felső öt emelet egyfajta tömlöc, ami bár nem nyitott, de mégis elképzelhetetlen, hogy szökjenek belőle, mert túl magasan van (kivéve persze, ha az ember textilszalvétából fon magának kötelet lefele). A kastély arculata és képe szintenként változik, annak függvényében, hogy mégis ki lakozik ott, vagy éppen milyen szerv kapta meg. Az emeletek közötti utazást egy a kastély közepén lévő végtelenségig nyúló lépcsősor teszi lehetővé, mely önmagára kanyarodik minden emelet után, s meglepő módon a legfelső szint után is emelkedik, mely arra utal, hogy egyszer régen még ennél is hatalmasabb lehetett ez az építmény.


Érdekességek:

Főváros:

Hellenburg a régi időkben sebesen nőtte ki magát az emberi területek fővárosává, ám ahogy a Reformátusok átvették a hatalmat, az északiaknak új várost kellett találniuk, mely lett a mostani Carolusburg, köznépek által csak simán Főváros. Az utóbbi név főleg amiatt terjedt el, hogy kitörölje az emberek emlékezetéből, hogy mikor a két ország még egy volt, Hellenburgból irányították.


Hellenburg két jellegzetes színe:

A kék az református egyház, a sötétzöld pedig a királyi erők s maga Hellenburg színe. Ha valaki ezeket a színeket viseli, vagy az utóbbi két szerv egyikét szolgálja, vagy teljes szívéből támogatja őket.

Öltözködési törvény:

A Déliek a tiszta erkölcsök támogatásában hoztak egy törvényt, minek alapján mindkét nem csakis erkölcsösen öltözködve jelenhet meg az utcákon. Ezen dekrétum alapján, minden férfinek olyan nadrágot kell viselnie, mely nem láttatja annak férfiasságát, illetve testének felső felét inggel fednie, kivéve, ha azt a nehéz fizikai munka nem teszi lehetővé. Nőkön ezen törvény alapján csakis olyan szoknya lehet, melynek vége legalább térdet ér, s a felső viseletnek is takarnia kell a mellkast. Minden nyilvános meztelenkedést 20 botütés jutalmat ró maga után. Kivételt jelentenek a szabályok alól a magán telkek, illetve a bordélyházak területe.

Faji Politika:

Dél kifejezetten híres arról, hogy egyenjogúként kezeli a más fajú lényeket, s nyilvános 50 botütésben részesül az a kereskedő, aki nem hajlandó kiszolgálni egy másfajút. Ennek ellenére persze nem könnyű visszafogni a személyes véleményeket, azoknak a törvény se szabhat határt. A legtöbb elf és hasonló a nyomornegyedben lakik, bár akad a Művésznegyedben egy egészen jelentős kisebbség is, akik főleg társasági emberként élnek meg, s kihasználják szépségüket. „Kelleti magát, mint egy elf”, örökíti meg ezen jelenséget egy mondás, mely valószínűleg a Veroniai időszámítás hatodik századából származhat.

Alvilág:

Bár Hellenburg rendészete egészen kompetensen tartja kordában az alvilág próbálkozásait, természetesen létezik egy egészen jelentős bűnözőréteg is a városban, akik főleg a nyomornegyedben, illetve a művésznegyedben helyezkednek el. A város alatti romokat kihasználva csempésznek be különböző nem legális anyagokat, például olyan főzeteket, melyek jóval jelentősebben befolyásolják a kedélyállapotot mint az alkohol, illetve a magas vámolású portékákat is néha inkább ezen rejtett járatokon keresztül (Vagy a Nyugati vízi kapun) hozzák be. Pont emiatt a csatornák is járőrözöttek, bár sajnos az esetek többségében édes kevés ez a pár ember. Az őrség tagjai zsargonként patkányolásnak hívják ezt a pozíciót, gyakran zsoldosokat bérelnek fel rá. A nyomornegyedben található egy elzárt kis romrész, mely igen mélyen van kiásva, s a feketepiacnak ad helyet. Az igazán veszélyes dolgokat csakis itt lehet beszerezni. A pletykák szerint a városvezetés tud a helyről, de kellő áron képes a létesítmény fizetni, s így nem szabadulnak meg a kócerájtól, ugyanis igazán sosem bizonyult veszélyesnek.

Bordélytörvény:

Az egészséges erkölcsök megtartásának okán Dél szeretne megszabadulni a városban fellelhető bordélyházaktól, ezekre igen magas adókat szabva. Pont emiatt, jelenleg mindössze négy hivatalos prostituáltakat foglalkoztató épület lelhető fel. Nem úgy tűnik, hogy ezek valaha is eltűnnének, túl sok látogatójuk van. 


A szurkos falak városa:

Amióta a világ térdre rogyott, Hellenburg is sokat szenvedett. A sárkány borzalmasa tüzének hála falának sok pontja szurkos fekete lett, s ezt máig sem tudtak mindenhol letakarítani. Az északiak emiatt mostanság gyakran a “szurkos falak városának” becézik, jót szórakozva régi nevén, a “Fehér falak városán”.

Az éhínség:

A település népessége nagyon megcsappant az utóbbi időben, amin nem segített a hirtelen betelepülő menekültek száma sem, akik ráadásul üres gyomorral, s néha teli erszénnyel érkeztek. Egy ideig nagyon nehéz volt bármi becsületes étket szerezni, így sokan lejártak a csatornába patkányt fogni, a bőr ruhadarabokat pedig kifőzték, s ebből csináltak leveseket.