Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Jelszó: ellenőrizve
Név: Fabio Stern
Nem: Férfi
Kor: 42
Faj: Ember
Frakció: Veroniai Királyság – A Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza
Kaszt: Klerikus
Kinézet: Fabio vékony termetű, 170 centiméter magas férfi. Haja és borostája, amelyeket igyekszik mindig röviden és rendezetten tartani, jócskán tartalmaz már ősz szálakat, de egyértelműen látszik még hajdan gesztenyebarna színük. Kissé hajlott a tartása a sok görnyedéstől, de igyekszik kiegyenesíteni magát, amikor eszébe jut figyelni rá. Gesztenyebarna szemei kedvességet és gyengédséget árasztanak, ezzel és huncut, játékos mosolyával könnyen ébreszt bizalmat az emberekben, így könnyebben teremt kapcsolatot a hívekkel és bárkivel, aki szembe jön. A hangja nem túl mély, de ettől még simogató és kellemes, főleg, ha rázendít egy énekre.
Jellem: Fabio egy végtelenül segítőkész, türelmes, jámbor és lelkiismeretes férfi, aki komolyan veszi a hivatását. Mindig igyekszik a leggorombább emberrel szemben is kedvesen viselkedni, ezzel együtt azonban mindig megpróbálja őket a szerinte helyes útra téríteni. Néha felbukkannak a fejében csípős megjegyzések, de ezeket mindig megtartja magának. A fő célja az, hogy példát mutasson az embereknek, hogyan él és viselkedik egy igazi keresztény, ez részben saját döntés, részben pedig kellemes kifogás, hogy miért kerüli az erőszakot mindenáron, ugyanis nincs gyomra hozzá. Az igazságtalanságot rosszul viseli, kész fellépni ellene akár akkor is, ha ezzel nyilvánvalóan hátrányba kerül, vagy akár veszélybe. Szereti a zenét, egykor kántor szeretett volna lenni a Katedrálisban, így sokat gyakorolt orgonán és az énekhangját is kicsiszolta. Általában szabatosan fogalmaz, de leginkább megpróbálja a fogalmazásmódját a célközönséghez igazítani. Mindig igyekszik alázatosan viselkedni, ennek azonban megvan az a hátránya, hogy mások azt hihetik, hogy álszent, és megtámadják érte. A legnagyobb gyengesége az, hogy nem tudja elfogadni, ha valaki nem kér segítséget, pedig szerinte rászorul, emellett nehezen fogadja el, ha valaki nem hallgat rá. Főzni nem tud, de szeret, talán majd később beletanul.
Előtörténet:
Egy kis városkában, Huttringenben jöttem világra a Katedrálistól északra. Nem volt semmi különleges benne, talán csak az, hogy megvolt a saját templomunk, ami nem volt gyakori, lévén a Katedrálist fél napon belül el lehetett érni, ha szekérre ül az ember. Ellenben a földesúr, akinek birtokán Huttrigen is feküdt, mélyen vallásos volt, és úgy döntött, hogy minden községben, ami az ő fennhatósága alá tartozott, építtet egy templomot, hogy azok, akik az ő városaiban, falvaiban élnek, sok órás utazás nélkül is részesülhessenek az Isteni Kegyelemben. Édesapám kovácsként dolgozott, édesanyám pedig gyógyfüveket szedett, vagy éppen termesztett, és az azokból készült gyógyszereket árulta megélhetésért. Mindkettőjüket megbecsülték, így tisztességben fel tudták nevelni hat testvéremet és engem. Szüleim amellett, hogy szorgalmasan dolgoztak, ahol tudtak, segítettek a templom körül is, és ebbe minket is belevontak: hol a plébánia környékén gazoltunk, hol a templomot takarítottuk, vagy segítettünk előkészülni az ünnepekre, berendeztük a szentélyt, vagy éppen a templom hajóját. Ez a sok munka, valamint a szüleim hozzáállása korán kialakította bennem az igényt Istenre, és a vele való kapcsolat ápolására. A templomunk nem volt kifejezetten nagy, háromszáz főt tudott egyszerre fogadni, de otthonos volt, vasárnaponként három, ritkán négy szentmisével mindenki meg tudta szentelni az Úr Napját, akinek ilyen módon igénye volt rá.
Volt a templomnak egy nagyon alapvető orgonája. Kétmanuálos volt, kevés regiszterrel, de én azonnal beleszerettem. Kántorból viszont nem sikerült annyit szereznie a földesurunknak, mint ahány templom volt, így csak háromhetente kerülhetett sor énekes misére. Általában ministráltam, azonban amikor énekes mise volt, mindig az orgona mellett ültem, és néztem a kántor ujjait, miként varázsolnak a billentyűkön. Már tizenkét évesen elhatároztam, hogy én is kántor szeretnék lenni.
- Ahhoz a kántoriskolába kell járni, amely a Katedrálisban van! - Mondta figyelmeztetésül a férfi, de nem tántorított el. Elő is adtam a tervemet a szüleimnek, akik támogattak mindenben, és rövidesen elkezdtem sok időt tölteni a plébánián. Karl atya és a felesége készséggel tanítottak olvasni, és megtanítottak valamennyire latinul. „Nem lehet, hogy nem érted, amit énekelsz!” Mondták, és igazuk volt. Az atya megosztotta velem azt a keveset is, amit a kottaolvasásról tudott, hiszen a szemináriumban ezt is kellett tanulnia, de bevallotta, hogy nem emlékszik már sokra, így főleg az írásban, olvasásban és a latinban segítettek sokat. Én pedig tanultam, és gyakoroltam az orgonán, amennyire tudtam, hogy minél jobb lehessek abban, amit a hivatásomnak éreztem.
Amikor 18 évessé váltam, a szüleim végre elengedtek a Katedrálisba, hogy ott jelentkezhessek a kántoriskolába. Akkoriban az Egyház támogatta azokat, akik szolgálni kívánták, így csak egy rövid felvételi beszélgetés kellett, amíg kiderítik, mégis mennyire elhivatott a jelentkező. Bejutottam, és megkezdtem a tanulmányaimat.
Egyszerűen teltek a napjaim, beszélgettem és barátkoztam a tanulótársaimmal, tanultam, gyakoroltam, és segítettem ott, ahol tudtam. Az éneklés és a latin mellett rengeteg hittant és kicsit kevesebb egyháztörténelmet tanultunk, mindet azért, hogy hitelesen szolgálhassunk a szentmiséken. Amiről még sokat kellett tanulnunk, az a liturgika volt, mert fontos volt tudni azt is, hogy mit kísérünk és miért, és hogyan lehetünk igazán méltóak a legszentebb áldozathoz. A rengeteg tanulás egyértelműen meghozta az eredményét, az egyik legjobb tanulóvá váltam, de mindig voltak olyanok is mellettem, akik kellő alázatra tudtak tanítani.
Két éve jártam az iskolába, mikor hírt kaptunk arról, hogy egy lovag, Esroniel von Himmelreich összetűzésbe keveredett a pápával, és a vallásos világ, úgy tűnik, ketté fog szakadni, háború is várható. Csalódott voltam, hiszen egész eddigi életemben azt tapasztaltam, hogy a vallás az egyetlen dolog, ami igazán összetartja az embereket, és azt tapasztalni, hogy most mégis ekkora széthúzás támadjon ugyanazon vallás képviselői közt, ráadásul ami vérbe is fulladhat…. belegondolni is szörnyű volt. Teljesen összeroskadtam: leverten, ernyedt vállakkal lépkedtem a közeli kápolna felé, ahol éppen szentségimádás volt. Beléptem, az ujjamat szentelt vízbe mártva keresztet vetettem, és letérdeltem. Nem térdeplőre, hanem a kemény, durva kőre, felajánlva ezt a fájdalmamat is azért, hogy a viszálykodás minél hamarabb véget érjen, és újból béke honolhasson Veronián. Nem is akartam imádkozni, nem volt erőm hozzá, csak az Úr jelenlétére volt szükségem. Felemeltem a szemem a monstranciára. Most valahogy furcsa volt: mintha fénylett és pulzált volna.
~Fabio! ~ Hallottam egy ismeretlen hangot, amit viszont mégis mintha egész életemben hallgattam volna.
- Tessék? - Kérdeztem megilletődötten, az se jutott eszembe, hogy körülnézzek, honnan jöhetett a hang.
~ Olyan sok elveszett bárány van a világban. Meghívlak, hogy tereld őket vissza hozzám! ~ Szólt a hang, a fény ezután pedig elhalványult, és újra csak egy monstranciát láttam. Ilyen teljesnek még soha nem éreztem magam, kellett is egy kis idő, amíg magamhoz tértem teljesen.
- Rendben…. - Leheltem magam elé, majd csendben térdeltem tovább estig. Nem volt szükségem kérdésekre, sem tanácsra. Biztosan tudtam, hogy Isten hívott el, és kész voltam odaadni neki az életem.
Miután képes voltam felállni, és a térdeim is engedelmeskedni látszottak, elmentem megkeresni a püspököt, aki a kántorok tanításáért és irányításáért felelt. Ott elmondtam neki, hogy Isten elhívott papjának, és szeretnék jelentkezni a papképzésre. Vonakodott beleegyezni, de miután végiggondolta, hogy a kántoriskola miatt nem lennék akkora lemaradásban a többiektől, és beadta a derekát. Másnap megkezdtem az életemet kispapként.
Erős elhatározással, hogy valóban vissza tudjam vezetni Istenhez az eltévelyedetteket, nagyon sokat tanultam: rengeteg időt töltöttem a könyvtárban, és immáron a másokkal való barátkozásom is főképp a másokkal való együtt tanulásban merült ki. Mélyebben belementünk a hittan tanulásába, és még mélyebben az egyháztörténelembe: sokat tanultunk a Szakadás előtti keresztény egyházról, és arról is, amit mi építettünk fel magunknak az esemény után. Tanítottak latinra, mint az Egyház nyelvére, és a legfontosabb eszközre, ami az írásmagyarázatot és a régi idők forrásainak elemzését illeti. Egy évvel később már azt is tanították nekünk, hogy a Délen elterjedt vallásforma miben különbözik a miénktől. Mindig megpróbáltam a legjobbat adni, de így is volt, hogy úgy ítélték, nem tudok eleget, azonban mikor végre nem maradt előttem más akadály, pappá szenteltek. Eredetileg a főváros egy kápolnája látogatóinak lelkigondozásával akartak megbízni, de addig kérleltem őket, míg végül belementek, hogy egy, a Katedrálistól nem messze délre lévő kis falu plébánosává neveztek ki. Igyekeztem egy jó közösséget kialakítani, hogy az emberek még jobban összetartsanak a vallásukban. Isten pedig megmutatta dicsőségét ebben a közösségben, és amikor az angyal tűzzel érkezett, utána pedig mélységek elmondhatatlan szörnyei szabadultak a világra, nem hagyott el minket, és erőt adott, hogy segíthessünk egymásnak, és szorosan összetartsunk. A lakosság egyként vonult el Sixtus pápa temetésére, szervezés és kérdés nélkül: tudták, hogy ott a helyük. Én pedig vezettem őket oda, utána pedig haza, nem tudva, hogy mi következik ez után. Egyben voltam biztos: Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
Név: Fabio Stern
Nem: Férfi
Kor: 42
Faj: Ember
Frakció: Veroniai Királyság – A Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza
Kaszt: Klerikus
Kinézet: Fabio vékony termetű, 170 centiméter magas férfi. Haja és borostája, amelyeket igyekszik mindig röviden és rendezetten tartani, jócskán tartalmaz már ősz szálakat, de egyértelműen látszik még hajdan gesztenyebarna színük. Kissé hajlott a tartása a sok görnyedéstől, de igyekszik kiegyenesíteni magát, amikor eszébe jut figyelni rá. Gesztenyebarna szemei kedvességet és gyengédséget árasztanak, ezzel és huncut, játékos mosolyával könnyen ébreszt bizalmat az emberekben, így könnyebben teremt kapcsolatot a hívekkel és bárkivel, aki szembe jön. A hangja nem túl mély, de ettől még simogató és kellemes, főleg, ha rázendít egy énekre.
Jellem: Fabio egy végtelenül segítőkész, türelmes, jámbor és lelkiismeretes férfi, aki komolyan veszi a hivatását. Mindig igyekszik a leggorombább emberrel szemben is kedvesen viselkedni, ezzel együtt azonban mindig megpróbálja őket a szerinte helyes útra téríteni. Néha felbukkannak a fejében csípős megjegyzések, de ezeket mindig megtartja magának. A fő célja az, hogy példát mutasson az embereknek, hogyan él és viselkedik egy igazi keresztény, ez részben saját döntés, részben pedig kellemes kifogás, hogy miért kerüli az erőszakot mindenáron, ugyanis nincs gyomra hozzá. Az igazságtalanságot rosszul viseli, kész fellépni ellene akár akkor is, ha ezzel nyilvánvalóan hátrányba kerül, vagy akár veszélybe. Szereti a zenét, egykor kántor szeretett volna lenni a Katedrálisban, így sokat gyakorolt orgonán és az énekhangját is kicsiszolta. Általában szabatosan fogalmaz, de leginkább megpróbálja a fogalmazásmódját a célközönséghez igazítani. Mindig igyekszik alázatosan viselkedni, ennek azonban megvan az a hátránya, hogy mások azt hihetik, hogy álszent, és megtámadják érte. A legnagyobb gyengesége az, hogy nem tudja elfogadni, ha valaki nem kér segítséget, pedig szerinte rászorul, emellett nehezen fogadja el, ha valaki nem hallgat rá. Főzni nem tud, de szeret, talán majd később beletanul.
Előtörténet:
Egy kis városkában, Huttringenben jöttem világra a Katedrálistól északra. Nem volt semmi különleges benne, talán csak az, hogy megvolt a saját templomunk, ami nem volt gyakori, lévén a Katedrálist fél napon belül el lehetett érni, ha szekérre ül az ember. Ellenben a földesúr, akinek birtokán Huttrigen is feküdt, mélyen vallásos volt, és úgy döntött, hogy minden községben, ami az ő fennhatósága alá tartozott, építtet egy templomot, hogy azok, akik az ő városaiban, falvaiban élnek, sok órás utazás nélkül is részesülhessenek az Isteni Kegyelemben. Édesapám kovácsként dolgozott, édesanyám pedig gyógyfüveket szedett, vagy éppen termesztett, és az azokból készült gyógyszereket árulta megélhetésért. Mindkettőjüket megbecsülték, így tisztességben fel tudták nevelni hat testvéremet és engem. Szüleim amellett, hogy szorgalmasan dolgoztak, ahol tudtak, segítettek a templom körül is, és ebbe minket is belevontak: hol a plébánia környékén gazoltunk, hol a templomot takarítottuk, vagy segítettünk előkészülni az ünnepekre, berendeztük a szentélyt, vagy éppen a templom hajóját. Ez a sok munka, valamint a szüleim hozzáállása korán kialakította bennem az igényt Istenre, és a vele való kapcsolat ápolására. A templomunk nem volt kifejezetten nagy, háromszáz főt tudott egyszerre fogadni, de otthonos volt, vasárnaponként három, ritkán négy szentmisével mindenki meg tudta szentelni az Úr Napját, akinek ilyen módon igénye volt rá.
Volt a templomnak egy nagyon alapvető orgonája. Kétmanuálos volt, kevés regiszterrel, de én azonnal beleszerettem. Kántorból viszont nem sikerült annyit szereznie a földesurunknak, mint ahány templom volt, így csak háromhetente kerülhetett sor énekes misére. Általában ministráltam, azonban amikor énekes mise volt, mindig az orgona mellett ültem, és néztem a kántor ujjait, miként varázsolnak a billentyűkön. Már tizenkét évesen elhatároztam, hogy én is kántor szeretnék lenni.
- Ahhoz a kántoriskolába kell járni, amely a Katedrálisban van! - Mondta figyelmeztetésül a férfi, de nem tántorított el. Elő is adtam a tervemet a szüleimnek, akik támogattak mindenben, és rövidesen elkezdtem sok időt tölteni a plébánián. Karl atya és a felesége készséggel tanítottak olvasni, és megtanítottak valamennyire latinul. „Nem lehet, hogy nem érted, amit énekelsz!” Mondták, és igazuk volt. Az atya megosztotta velem azt a keveset is, amit a kottaolvasásról tudott, hiszen a szemináriumban ezt is kellett tanulnia, de bevallotta, hogy nem emlékszik már sokra, így főleg az írásban, olvasásban és a latinban segítettek sokat. Én pedig tanultam, és gyakoroltam az orgonán, amennyire tudtam, hogy minél jobb lehessek abban, amit a hivatásomnak éreztem.
Amikor 18 évessé váltam, a szüleim végre elengedtek a Katedrálisba, hogy ott jelentkezhessek a kántoriskolába. Akkoriban az Egyház támogatta azokat, akik szolgálni kívánták, így csak egy rövid felvételi beszélgetés kellett, amíg kiderítik, mégis mennyire elhivatott a jelentkező. Bejutottam, és megkezdtem a tanulmányaimat.
Egyszerűen teltek a napjaim, beszélgettem és barátkoztam a tanulótársaimmal, tanultam, gyakoroltam, és segítettem ott, ahol tudtam. Az éneklés és a latin mellett rengeteg hittant és kicsit kevesebb egyháztörténelmet tanultunk, mindet azért, hogy hitelesen szolgálhassunk a szentmiséken. Amiről még sokat kellett tanulnunk, az a liturgika volt, mert fontos volt tudni azt is, hogy mit kísérünk és miért, és hogyan lehetünk igazán méltóak a legszentebb áldozathoz. A rengeteg tanulás egyértelműen meghozta az eredményét, az egyik legjobb tanulóvá váltam, de mindig voltak olyanok is mellettem, akik kellő alázatra tudtak tanítani.
Két éve jártam az iskolába, mikor hírt kaptunk arról, hogy egy lovag, Esroniel von Himmelreich összetűzésbe keveredett a pápával, és a vallásos világ, úgy tűnik, ketté fog szakadni, háború is várható. Csalódott voltam, hiszen egész eddigi életemben azt tapasztaltam, hogy a vallás az egyetlen dolog, ami igazán összetartja az embereket, és azt tapasztalni, hogy most mégis ekkora széthúzás támadjon ugyanazon vallás képviselői közt, ráadásul ami vérbe is fulladhat…. belegondolni is szörnyű volt. Teljesen összeroskadtam: leverten, ernyedt vállakkal lépkedtem a közeli kápolna felé, ahol éppen szentségimádás volt. Beléptem, az ujjamat szentelt vízbe mártva keresztet vetettem, és letérdeltem. Nem térdeplőre, hanem a kemény, durva kőre, felajánlva ezt a fájdalmamat is azért, hogy a viszálykodás minél hamarabb véget érjen, és újból béke honolhasson Veronián. Nem is akartam imádkozni, nem volt erőm hozzá, csak az Úr jelenlétére volt szükségem. Felemeltem a szemem a monstranciára. Most valahogy furcsa volt: mintha fénylett és pulzált volna.
~Fabio! ~ Hallottam egy ismeretlen hangot, amit viszont mégis mintha egész életemben hallgattam volna.
- Tessék? - Kérdeztem megilletődötten, az se jutott eszembe, hogy körülnézzek, honnan jöhetett a hang.
~ Olyan sok elveszett bárány van a világban. Meghívlak, hogy tereld őket vissza hozzám! ~ Szólt a hang, a fény ezután pedig elhalványult, és újra csak egy monstranciát láttam. Ilyen teljesnek még soha nem éreztem magam, kellett is egy kis idő, amíg magamhoz tértem teljesen.
- Rendben…. - Leheltem magam elé, majd csendben térdeltem tovább estig. Nem volt szükségem kérdésekre, sem tanácsra. Biztosan tudtam, hogy Isten hívott el, és kész voltam odaadni neki az életem.
Miután képes voltam felállni, és a térdeim is engedelmeskedni látszottak, elmentem megkeresni a püspököt, aki a kántorok tanításáért és irányításáért felelt. Ott elmondtam neki, hogy Isten elhívott papjának, és szeretnék jelentkezni a papképzésre. Vonakodott beleegyezni, de miután végiggondolta, hogy a kántoriskola miatt nem lennék akkora lemaradásban a többiektől, és beadta a derekát. Másnap megkezdtem az életemet kispapként.
Erős elhatározással, hogy valóban vissza tudjam vezetni Istenhez az eltévelyedetteket, nagyon sokat tanultam: rengeteg időt töltöttem a könyvtárban, és immáron a másokkal való barátkozásom is főképp a másokkal való együtt tanulásban merült ki. Mélyebben belementünk a hittan tanulásába, és még mélyebben az egyháztörténelembe: sokat tanultunk a Szakadás előtti keresztény egyházról, és arról is, amit mi építettünk fel magunknak az esemény után. Tanítottak latinra, mint az Egyház nyelvére, és a legfontosabb eszközre, ami az írásmagyarázatot és a régi idők forrásainak elemzését illeti. Egy évvel később már azt is tanították nekünk, hogy a Délen elterjedt vallásforma miben különbözik a miénktől. Mindig megpróbáltam a legjobbat adni, de így is volt, hogy úgy ítélték, nem tudok eleget, azonban mikor végre nem maradt előttem más akadály, pappá szenteltek. Eredetileg a főváros egy kápolnája látogatóinak lelkigondozásával akartak megbízni, de addig kérleltem őket, míg végül belementek, hogy egy, a Katedrálistól nem messze délre lévő kis falu plébánosává neveztek ki. Igyekeztem egy jó közösséget kialakítani, hogy az emberek még jobban összetartsanak a vallásukban. Isten pedig megmutatta dicsőségét ebben a közösségben, és amikor az angyal tűzzel érkezett, utána pedig mélységek elmondhatatlan szörnyei szabadultak a világra, nem hagyott el minket, és erőt adott, hogy segíthessünk egymásnak, és szorosan összetartsunk. A lakosság egyként vonult el Sixtus pápa temetésére, szervezés és kérdés nélkül: tudták, hogy ott a helyük. Én pedig vezettem őket oda, utána pedig haza, nem tudva, hogy mi következik ez után. Egyben voltam biztos: Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
