Matheus kalandjai: Oswald a katedrálisban

Történt Rowan ostroma közben, hogy von Bertold a csata közben rálépett egy kőre, kibicsaklott a lába, és míg megpróbálta visszanyerni egyensúlyát leütötték hátulról.
Mikor felébredt bilincsbe verve vitték háborús rabként északra. Valami furcsa oknál fogva egészen a katedrálisig vitték, ahol felvitték egy magasan lévő szobába. Béklyóitól megfosztották, és hellyel kínálták.
- Kérem itt várjon – mondta az inkvizítor, aki betessékelte, majd a nyikorgó vastag vasajtót becsukta, és lehetett hallani, ahogy kívülről kulcsra zárta.
A szobában két karosszék volt egymással szemben, az ablakokon rácsok, és a falon egy nagy kandalló, ami nem volt begyújtva.
Ugyan nem lehetett tudni, hogy mire kellett várni, de az biztos, hogy sokat kellett: mikor bevitték a szobába még kora dél volt, viszont már a nap lenyugvóban volt és még semmi sem történt.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Robin lépett be rajta.
- Elnézést. A társamat keresem, itt kellene mostanra lennie. – Hajtotta le a fejét. – Süteményt?
- Köszönöm – Vett el Oswald egy süteményt a tálról. – Eddig mióta itt vagyok, egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Mikor kellett volna a társának ideérnie?
- Nem tudom... de nem pár pillanattal ezelőtt. Amíg vár, üljön csak le, és vegyen még.
- Köszönöm, ez igazán kedves öntől – és vett is. – A társa... gyakorta eltűnik?
A kéményből távoli kaparás és koppanás hangok hallatszottak, melyek egyre hangosabbak lettek.
- Szokása megfeledkezni magáról. – Bólintott, majd ő is elvett orvul egy süteményt és rágni kezdte.
- Úgy sejtem, bőven van már tapasztalata vele. – Mondta Oswald, miközben azond elmélkedett, hogy biztos egy galamb repült a kéménybe.
A kémény zajok már meglehetősen közelről jöttek. Sőt, már biztos volt, hogy az a "galamb" ami biztos berepült nem fog kirepülni. Optimista az, aki azt hiszi, hogy a légy a szobában a kijáratot keresi.
- Bocsánat! - Viszhangzott a kéményből. - Elnézést a késésért! - Jelent meg egy láb talajt keresve a kandallóban. - Az előző öt alkalommal - landolt a teljes személy a farönkökön - rossz kéménybe másztam.
- Azt hiszem ez nem tartozott a szokásai közé – ment a kéményhez, és kisegítette belőle a főinkvizítort.
Matheus megizgatta a fején lévő püspöki süveget (amely nem az övé volt, hanem két kéménnyel ezelőtt lovasította meg Tertullius irodájából).
- Köszönöm, Robin.
Elbattyogott a megüresedett karosszékre, és nyugodtan elhelyezkedett rajta.
- Ó, sütemény! – Mondta meglepetten és vett. – Nos… - Kezdett magyarázkodni teli szájjal. – Maga az a déli fogoly, igaz?
Amaz bólintott.
- Csodálatos, akkor ezt jegyzőkönyvbe vesszük. – Halászott elő a köpenye alól egy kódexet, tintát, és egy lúdtollat. – Neve, születési helye és ideje, valamint anyja leánykori neve?
- Gyakran közlekedik kéményeken át? – Hüledezett Oswald.
- Csak szombatonként. De kérem válaszoljon a kérdésekre.
- Oswald von Bertold, Északi Pusztaföld, VISZ 766... Miért fontos ez?
Matheus bólogatva lejegyezte a válaszokat.
- Áh, szóval nem csak protestáns, hanem áruló is. Van valami allergiája?
- Tudtommal nincs – vonta fel az allergiáját.
- Remek! - Csapta be a kódexeket és visszapakolt a köpenye alá. - Akkor most lemegyünk a kínzókamrákba és megnézzük, hogy van-e XXXL-es vasszűzünk vagy spanyolcsizmánk.
- Felesleges ilyenekkel fáradnia – sóhajtott. – Tőlem nem tud meg semmit.
- Na, ne ellenkezzen - kezdte megszidni, mint egy gyereket a fogorvosnál -, legyen inkább büszke, hogy a főinkvizítor személyesen kínozza meg. - Nyitotta ki a bejáratot. - Csak ön után.
- MAGA A FŐINKVIZÍTOR?
- Ita.
Erre a déli egyszerűen lefagyott.
- Na, jöjjön, már így is késésben vagyunk. – Noszogatta.
- Hová sietünk?
- Hát mondom, a kínzókamrába!
- Értem-értem. – Emelte maga elé a kezeit, de elindult.
Ahogy haladtak elmentek egy folyosón melynek két oldalán harci bábuk voltak kitéve, a fejükre Rudenz, Esroniel és egyéb déli hírességek festményei voltak aggatva.
- És meg se próbáljon menekülni, úgy is utolérem.
- Nincs is hová menekülnöm. – Nézett körbe a képeken.
Ahogy leérkeztek a kínzókamrákhoz, Matheus megállt egy furcsa szerkezet előtt. Azon megnyomott valami gombot, mire kiadott egy cetlit, amelyen iniciáléként volt felírva, hogy XXVII.
- Hú, remélem nem kell sokat várakozni.
- Hogy sorra kerüljünk. - Mutatott egy táblára, amely nagyon hasonlított a templomokban elhelyezkedőkre, melyeken az énekeket szokták kitenni számokkal. Ellenben ennek a tetejére az volt írva, hogy "nunc servientes." Párban voltak rajta a számok, egy oszlop I és X között, jobbra pedig egy oszlop melyben lehet cserélni a cetlit. Jelenleg csak az I mellett volt egy, az volt rá írva, hogy XXVI.
- Csak egy kínzókamrájuk van? Vagy túl sok foglyuk?
- Jaj, mindig túl nagy a tumultus. Régen nem is volt jó itt várakozni, mert a sikolyok betöltötték az egész szárnyat, de azóta van új szigetelés.
Oswald bólintott.
- És... mindig is inkvizítor volt?
- Igen. És maga mindig eretnek?
- Nem, csak tizennégy éves korom óta. Akkor történt a reformáció, tudja.
- Hú, már olyan régen?
Majd kibattyogott az egyik szobából egy vén apáca, és kiszedte a XXVI. számot a tábláról.
- Következik a XXVII! - Szólt nyikorgó hangon.
- Ó, mi jövünk! - Ugrott fel boldogan és szaladt be egy szobába Matheus.
Az ablaktalan kínzókamrában egy íróasztal volt a sarkán pislákoló gyertyával, egy kényelmetlenül alacsony szék, és sok... SOK papír.
- Tessék helyét foglalni, ezeket kéne iktatni holnap hajnalig, ne felejtsen másolatot készíteni a királyi kancelláriának szólókról, és a frontról érkezőket pedig írja alá és tegye külön, majd holnap Icuka püspökné összeszedi őket. Jó éjszakát! - Csapta be és reteszelte le az ajtót kívülről.
- Várjon! – Ugrott az ajtónak rémülten Oswald. - Mire kíváncsi?
- Kevesebb kérdés, több iktatás. - Jött az elfolytott válasz a vastag fémajtó mögül, majd enyhén lehetett hallani a távolodó lépteket.