Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Top posting users this month
Alberich Fischer
Skri'sha    1szava10Skri'sha    Voting_bar2Skri'sha    1szava11 


You are not connected. Please login or register

Skri'sha

2 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Skri'sha    Empty Skri'sha Kedd Szept. 22, 2020 5:13 am

Skri'sha

Skri'sha
Választott Út:
Mina 5000 váltóért megkapja Erhard Miracleyát (ebből kapok 2500 váltót)
Yrsil 1000 váltóért megkapja a Harag Emlékét (ebből kapok 500 váltót)
Erhardtól öröklök 1820 váltót és 850 exp-t (levonások előtt: 1700 exp és 3940 váltó)
Összesen örökölt: 4820 váltó és 850 exp

Kezdési skillsett:
Csontváz idézés
Éjszakai látás

Jelszó: Ellenőrizve - Rudenz
Név: Skri’sha
Nem: Nő
Kor: 19
Faj: Vámpír
Frakció: -
Kaszt: Nekromanta / Halálpap (Carnes)

Kinézet: Talán ami az első szó ami eszedbe jut róla, az a vadmacska. Skri merészen öltözködő, kissé eroganciára adó személy, aki szeret olyan ruhákba öltözködni, mik kihangsúlyozzák a nőis vonásait, leginkább telt kebleit. Egyszerű bőrvértet visel harcok alatt, melyek előbb tűnnek valamiféle „barbár” öltözetnek, mint sima védelemnek. Csontfehér haja, tompaszínű bőre és világos sárga szeme ad neki némi egzotikus, némiképp holt kinézetet, de alapjáraton nem olyan könnyű róla megmondani Vámpír mivoltját. Gyakorta hord áldozatainak csontjaiból készült ékszereket, melyeket megmunkáltatva gyűrűket, nyakékeket, vagy karpereceket formáltat belőlük. Kedveli a luxus csecsebecséket és illóanyagokat, beleértve a parfümöket is (kedvence a rózsaillat).

Jellem: Egy igazi kis r*banc, bár nem feltétlen a szó szoros értelmében. Bár nem veti meg a testi gyönyöröket és hajlamos „elengedni magát egy kis mókára”, de jelen esetben ez a kifejezés inkább a jellemi züllöttségét jelenti. Imádja élvezni az áldozatainak szenvedését nézni és művelni a kínzást és minél tovább elnyújtani az áldozat kínhalálját és csak azután issza csupaszra az áldozatát, ha már végleg kimúlt már. Nem igazán próbálja fékezni vér iránti fétisét, bár mindez egyelőre még nem ment az agyára. Számító, tervező dög, aki a látszat ellenére, nem megy fejjel a falnak és csak akkor mutatkozik, ha ténylegesen szükséges. Nincsen semmiféle morális aggályai, így a saját fajától elkezdve, a kisgyermekekig, nyugodt szívvel öl és kínoz meg bárkit, aki szükséges. Azonban mindezek ellenére kulturált és tud vigyázni arra, hogy szadista jellemét elrejtse a világ elől, ha épp olyan helyen van, ahol könnyen pórul járhat. Bár kevesen ismerik, gyakorta zsoldos munkákat is elvállal, így ha megfizetik, könnyen mások mellé szegődhet, mint testőr, vagy mint olyan személy, aki hajlandó mások helyett bemocskolni a kezét.

Előtörténet:

16+
Lábak csoszogása és erőtlen lépések visszhangoztak a kihalt kísértetház folyosóin. Apró cseppek csöppenése és fájdalmas nyöszörgések kísérte tompa fojtott zokogás tört meg a monoton zajokat, melyek nyomán minduntalan egy hangos kocc követett. Egy sovány férfi volt a csoszogó, ki kezét oldalára tapasztva botorkált előre, meg-megbotolva saját lábába. Végül ismét elvesztette egyensúlyát, ám ezután már nem volt képes visszanyerni erejét és egy szekrénybe beleütközve végül nagyot csattanva elterült a földön.
- Se…gít…ség… v…valaki… s…segítsen…. – köhögött vért a görnyedt alak erőtlenül próbálva levegőért kapkodni.
Végül a furcsa kopogások abbamaradtak és látszólag csak a fájdalmas nyöszörgések és a földön való csúszás hangja volt hallható.
- K…kérlek… kegyelmezz…
Köveken lépkedő, csupasz lábak csattogása lett hallható a folyosóról, melyek igazán szürreálisan hatottak eme nyugtalan pillanatokban. Egy csábos női alak, csípőjét lengetve vált láthatóvá a sötétben, formás testét pedig fátyolos hálóing takarta el a kíváncsibb szemek elől. Nyilvánvalóan pihent, legalábbis eddig a pillanatig. Ekkor ért a fekvő alak mellé, miközben ujjait végig húzta a sérült férfi mögött álló néma szörnyetek bordacsontjain és kéjes vigyorral nézett le általa idézett csontvázának véres pengéjére, melyet látszólag közönyösen markolászott. A földön fekvő alak megpróbált még egyet húzni magán kétségbe esetten, minél távolabb kerülni a furcsa nőtől, ám ekkor valami hideget érzett a tarkójának nyomódni, majd rövidesen arca a kemény kőlapba préselődött, ahogy a nő lábát a férfi fejére rakva, teljes súlyából ránehezedett a szenvedőre.
- Enyje bogárkám. Hát ilyen hamar mennél? Pedig alig jöttél csak be. Ennyire nem tetszik a vendég szeretem? – kérdezi a nő dallamos, vonzó hangján.
- Sz….szörnyeteg… - mondja a férfi zokogva.
- Látom szorult még benned elég élet ahhoz, hogy szórakoztass. De meg kell mondjam… - a nő megnyalva ajkait kéjesen elvigyorodik - …rég volt ilyen kellemes ébredésben részem, így megjutalmazlak.
A nő leveszi lábát a férfi fejéről és annak oldalába rúgva hátára fektette azt, kinek már látszólag ahhoz sincs ereje, hogy a rúgás nyomán fájdalmasan felkiáltson. A nő puha keze végig simította a férfi véres mellkasát, majd elindult lefelé. A férfi zavartan mocorgott, látszólag nem értette mi folyik itt, mikor pedig a nő keze finoman összeszorult, a férfi gyengesége ellenére megfeszült. A nő ujjainak ügyes mozdulatát kísérve előre dől nyelvével megnyalva a férfi nyakát, kinek szemeiben látszottak az abszurd helyzet okozta zavar tompa fénye, ahogy vérző sebe ellenére, teste akaratlanul hallgat az érintésekre. Egy fáradt nyüsszenésre volt csak elég jelenléte és ha lett volna ereje lenézni, nagy eséllyel akkor se látta volna végzetét, ahogy a nő kitátotta száját és borotvaéles fogait az áldozata torkába vájta.

Fattyú. Senkiházi. Szemétre való. Szörnyeteg. Ezek és eme variációk töménytelen verziója volt az, amely egészen gyermekkoromtól fogva nyomon követett. Nem kívánt gyermek voltam, ám nem a szó szokványos értelemben. Nem egy váratlan éjszakai afférről van szó, hanem jobban inkább egy váratlan rajtaütésről. Atyám erőszak útján nemzett, ám természetesen semmilyen hasonló szándék nem volt benne, egyszerűen csak ki akarta élni állatias létét, aztán eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Természetesen felvetülhet a kérdés, hogy miért nem vetélt el anyám, mikor volt rá lehetősége, hisz miután rájöttek, hogy vámpír gyermeket nemzett, igen rövid úton egy árvaházba kötöttem ki. A válasz egyszerű: Mert nem tudták kinek a gyermekét hordozza a hasában. Boldog házasságban élt és évek óta próbálkoztak már egy gyermek nemzésével, így mikor a feleség teherbe esett, kétségük volt, hogy ki is lehetett az apa, de túl rég óta próbálkoztak már, hogy véget vessenek a növekvő életnek. Így hát vártak… és reménykedtek. Eleinte azt hitték szerencséjük volt, de igen hamar kiderült a balsorsuk, így amint csak lehetett egy árvaházba adtak be és soha többé nem találkoztam velük. Az árvaház maga volt a nyomor. Kevés étel és annál is kevesebb szórakozási lehetőség volt, amellyel a kis csöppségek csak úgy elüthették az időt. A hely viszonylag zsúfolt volt, hisz rengeteg nem kívánt éhes száj, vagy másfajú gyermek volt még rajtam kívül is, melyek nem könnyítették meg az amúgy is szegény hely fenntartását. De hát… nem lehet erre panaszom, hisz amíg fedél van a fejem fölött és valamennyi csekélyke étel a gyomromba, legalább életben maradhatok. E nyomor volt talán annak az előjele, hogy nem igazán úgy nőttünk fel, mint a legtöbb gyerek. Ritkán lehetett hallani a felhőtlen kacajt felőlünk és a többiek is inkább csöndben üldögéltek, mint játszottak. Ezért is volt meglepő, mikor pár sötétcsuklyás alak beállított a létesítménybe és szó nélkül az igazgatónő szobájába mentek egy kisebb erszényt szorongatva. Rövid időn belül az erszény sehol se volt, mikor kijöttek az igazgató társaságában, aki utasította a felügyelőinket, hogy rendezzenek, minket sorba. Nem az első alaklom volt, amikor így kellett felállnunk, most azonban mindenki érezte a szorongást, ami mindegyikünk lelkébe nyomorgott. A négy alak felmért mindegyikünket, hol szemrevételezéssel, hol megkocogtatták a kezünket, lábunkat, majd az igazgatónőhöz mentek és suttogva diskuráltak kicsit. Végül mindenkit szétoszlattak és egy negyed órára mindegyikük eltűntek újra az irodába. Soha se voltak barátaim, akivel megoszthattam volna félelmeimet. Csak öt éves voltam ekkor, de már ekkor éreztem, hogy valami rossz dolog közelít.
Összesen tíz gyermeket vittek magukkal az alakok, köztük engemet is, akikkel az éjszaka közepén egy szekér segítségével távoztak a városból. Sajnálatos módon… én is a szerencsétlenek között voltam. Érezni lehetett a feszültséget a gyerekek közt, ahogy a szekér zötyögött a lovak után és bár páran örültek, hogy végre kiszabadulhattak az árvaház „fogdájából”, egyikünk sem ujjongott, hisz sejtettük, hogy nem igazán lesz, minek örülnünk. Nagyjából egy hetet utaztunk a szekérben, mely elegendő idő volt, hogy kissé feloldódjunk, főleg annak is, hogy a négy felnőtt, bár csöndes volt, mindig bőséges adagokkal láttak el minket, mikor ételekről volt szó és meleg takarókat adtak nekünk, mikor beköszöntöttek az éjszaka hidegjei. Eleinte én is megnyugvást éreztem a lelkembe, azonban ez addig tartott, mígnem meg nem pillantottam az egyik csuklyás alak arcát, melytől kirázott a hideg. Mintha egy holt ember arcát látnám, annyira szétaszott, sápadt volt a bőre, de kétség kizárólag ő még élt.

Hamar kiderült, hogy az életünk nem lesz olyan felhőtlen, mint eleinte hittük. Ez akkor is elég hamar kiderült, hogy utunk végállomására érve, több élőhalottal találkoztunk, mint élővel. A környezetet beborító bűzfelleg pedig olyan elemi erejű volt, hogy többünknek meg kellett szabadulnia gyomortartalmától, hogy jobban érezzék magukat, bár látszólag ez nem zavarta, vagy nem is érdekelte a felügyelőinket. Én nagyjából tartottam magamat, bár tény, hogy nagyon nehezen sikerült csak és leginkább annak köszönhető, mert nem ettem annyit mostanság, mint a többiek. Hamar kiderült, hogy életünk jósága csak az út idejére tartott, hisz bár továbbra is bőséges élelmet és pihenő helyet kaptunk, a napunk nagy része maga volt a borzalom. Két választásunk volt. Vagy minden erőnket beleadva megtanulunk mindent, amit a csuklyás alakok kiadnak nekünk, vagy megpróbálhatunk elmenekülni a zombiföldön át. Eleinte úgy tűnt senki sem próbált meg megszökni, ám ahogy teltek múltak az idők, néhány idősebb srác kezdte úgy érezni, hogy beleőrülnek ebbe a helybe és muszáj megpróbálniuk elmenekülni. Senki sem próbálta lebeszélni őket, viszont senki nem is akart csatlakozni hozzájuk. Azóta se hallottunk felőlük. Maga a képzés kemény volt. Tanáraink vasszigorral képeztek minket mindenre, mit úgy gondoltak hasznos lehet számunkra. Nem tartogattak zsákba macskát, már az első pár nap közölték velünk, hogy miért hoztak ide minket. Állításuk szerint a nekromancia, egy ősi, hatalmas tudományi ág, mely azonban kihaló félben van napjainkban, így önjelölt „hőseink” kötelességüknek tartották, hogy felélesszék e elfeledőben lévő „művészetet” a fiatalok kiképzésével. Így hát alkut ajánlottak. Csatlakozunk hozzájuk a holtak birodalmának vezetőiként, cserébe szállást és meleg ételt adnak nekünk, míg felnővünk, vagy lelkünk épségét mentve, megpróbálunk visszatérni ahhoz a társadalomhoz, mi kitaszított magából legtöbbünket. Lehet más esetében ez sok ideig tartó mérlegelést igényelt, de nálam nem. Én azonnal tudtam, hogy engem megnyertek maguknak, annyira, hogy még az áporodott hullaszag se lehet ellene a dolognak. Azonban maga a tanítás, már jóval keményebb volt, mint vártam. Eleinte azt hittem, hogy egyszerűen csak megmutatják, hogyan is zajlik a mágikus képzések, azonban mesterünk hallani se akart ilyesféle balgaságról. Úgy tartotta, hogy két féle nekromanta létezik: a hadonászó barbár szemfényvesztő, vagy a művelt, jól képzett mágus, aki eszét is használja, nem csak a mágiáját. Épp emiatt a mester képzései nem igazán a szokványos úton kezdődtek. Kijelentette, hogy egyikünket se hajlandó képezni, míg meg nem tanulunk írni és olvasni, hisz ez létszükséglet egy magát valamire tartó értelmiségnek. Azonban tudtuk, hogyha ha nem képeznek minket, akkor szükségtelenek leszünk a számukra, így hamar tápérték növelőkké eshetünk vissza, ha csak nem adunk bele apait-anyait a tanulásba. Így hát nem volt más választásunk… magolnunk kellett. Szerencsére, bár sürgetett minket az idő, annyira azért nem, hogy minden percét a napnak ezzel töltsük el. Persze optimális az, ha minél hamarabb túlesünk rajta, hisz akkor hamarabb elkezdhetjük a mágikus képzéseket és így a „biztonságos zónába” tudhatjuk magunkat, de mivel még mindannyian nagyon fiatalok voltunk, így nem vártak el tőlünk lehetetlen. Eleinte mindenki közösen tanulta a nyelvet, azonban ahogy múlt az idő és fordult komolyabbra a dolog, úgy vált kissé frusztrálóbbá a dolgok. Szépen sorjában mindegyikünket felkarolt egy tanító, aki befejezte a képzésünket. Azonban, mint kiderült… csak öt főre való szétoszlás volt, így a képzések megkezdése előtt a gyengén teljesítőktől szépen lassan megszabadultak. Eleinte nem is tűnt fel nekünk, hogy egy-két társunk hiányzik, nagyon kevesen beszélgettek egymással, azóta, mióta idejöttünk, de már lassan kilenc esztendős koromra már csak öten maradtunk a kezdeti tíz főből. Maga az olvasás nem volt olyan problémás, mint hittem, meglepő módon az írás része volt az, amelyet nagyon nehezen sajátítottam el, ami nagy eséllyel azért volt lehetséges, mert soha nem volt lehetőségem még csak rajzolgatni se, így kézügyességem elég ügyetlenke volt. Engem az eddigi mesterünk képzett, mivel az állítása szerint én voltam az ötünk közül a legfogékonyabb a tanulásra, így személyesen vette át a képzésemet, mikor mindenki szétosztásra került. Még ha eleinte nagyapós kinézete volt, senkit nem tévesztett meg a látszat, mert hamar kiderült, hogy ő nem egy bohókás nagyszülő, hanem ízig vélik nekromanta, aki kemény hatékonysággal préselte beléd a tudást. Gyakorta kaptam a pálcától csapást, ha nem úgy teljesítettem, ahogy akarta, de alapjáraton meg volt elégedve velem. Az írás bár nehézkesen ment, alapjáraton nem volt olyan vészes, hisz az olvasás nyomán az ember automatikus memorizálgatja az írásjelek formáit, így mikor azt le kell rajzolni, már jóval egyszerűbben ment… bár… továbbra is nehézkes ez. Főleg a magánhangzók és jópár bonyolultabb mássalhangzók esetében, amik többek voltak, mint egy íves vagy egyenes vonás, de alapjáraton viszonylag (ha a teljes egészet nézzük), akkor én haladtam a legjobban a csoportból. Bár kötelező jelleggel tanultunk, ahogy telt múlt az idő, úgy jöttem rá, hogy szépen lassan kezdem megszokni és megszeretni a helyzetet. Kezdtem megszokni az élőholtak állandó, rohadó bűzét és látványát, az eléggé sötét és komor látképeket és a monoton egykedvűséget, ami az egész tábort belepte. És egyre jobban kezdtem rájönni mennyire rohadt is vagyok mélyen legbelül. Mivel minden alkalommal, ha büntetés volt, nyílt verés volt, kezdtem rájönni, hogy élvezettel néztem, ha valamelyik társamat megverték, vagy szidalmazták. Hogy büszke voltam rá? Nem. De attól még nagyon jól esett és valamiért mindig vidámabb lettem tőle. Az olvasásom is sokat fejlődött, ahogy az írásomat gyakoroltam, így mikor az összes betűt le tudtam írni nagyjából, akkor jött a rosszabb része a dolog. A nyelvtan. Természetesen nem mentünk bele komolyabban a dologba és csak felszínileg kapargattuk ezen részét eme… „művészetnek”, de bőven eleget, hogy úgy érezzem leolvad az agyam és képtelen vagyok felfogni az ok-okozati részét. Mesterem állítása szerint, csak növelni akarta a szókincsemet a választékos beszéd nyomán, de úgy éreztem, hogy minden egyes újabb lecke valójában egy újabb tőr az oldalamba. Csalódottan vettem észre, hogy csak én kaptam ilyen fajta „kiképzést”, ugyanis a többiek jószerével késznek lettek titulálva, amint elvégezték az alapokat, csak én lettem megáldva ezzel a féle… ajándékkal. Úgy éreztem, mintha ez lenne mesterem bosszúja, amiért szórakoztattam magam társaim kárán, ami persze messze állt a valóságtól, hisz egyáltalán nem érdekelte őt az ilyesféle gondolkozás, de én akkor is így éreztem ekkor magam. Viszont, mint minden rossznak vége szakad egyszer, úgy ez a féle „átok” is visszahúzódott szépen lassan, mígnem egyik nap arra nem ébredtünk, hogy a megszokott helyeinken, már nem fogadott minket táblácska és kréta, hanem foszló hústól bűzös csontvázak, kiknek üres szemgödreik, mintha minket bámulnának.

Ettől a naptól kezdve komolyabbakká váltak az órák és jóval keményebbekké. Leckéket mi magunk követhettük végig mesterünk jegyzetekkel tarkított grimoárjából, mert ő maga csak nagyon ritkán segített nekünk a tanulásba és csak azoknak, kik már képesek voltak elindulni maguktól egy ponttól. Kíméletlen tanár volt eddig is, de mintha feljebb kapcsolt volna, mikor végre elkezdhettünk tanulni. Az anyag érdekes... érdekes volt. És nem, nem úgy „hát… érdekes…”, hanem ténylegesen érdekelt és izgalmasnak ítéltem. Hogy ezt furcsa perverziónak, vagy sima érdeklődésnek mondták a többiek, nem érdekelt. Én magam mindent megtettem, hogy minél hamarabb elsajátíthassam ezt a féle mágiaágat. Nem érdekelt, hogy ezzel örökre elkárhozhatok, nem érdekelt, hogy ennek súlyos következményei lehet, még éltembe is. Nem is meglepő hát, hogy elvakultságomra nem vettem észre, hogy újabb két fővel csökkent a „csoport” az évek során. Hogy volt oka ennek? Nem igazán. Lehet, hogy életem nagy részét velük töltöttem, de nem igazán kerültünk egyikükkel se közel, és mióta itt nevelkedtünk szépen lassan eltávolodtunk egymástól, ha lehet, még az előzőeknél is jobban. Nehézkesen tudtuk csak elsajátítani, ám lassan mindannyiunk csontváza meg-megmoccant. Ez volt az első lépésünk a nekromancizmus ágában, de nem az utolsó. Tanainkat végül akkor fejeztük be, mikor mindhárman sikeres végrehajtottunk egy csontvázidézést mindannyian egymagunk. Ekkor töltöttem be a 18. életévemet és tudtam, hogy innentől nagy kaland vár majd rám~~~

2Skri'sha    Empty Re: Skri'sha Pént. Szept. 25, 2020 4:22 pm

Rudenz von Hellenburg

Rudenz von Hellenburg
Design manager
Design manager
A kezdeti nehézségek után minden akadály elhárult azelől, hogy elfogadjam az előtörténetet. Kíváncsi lennék rá, hogy erről a nekromanta közösségről fogunk-e még hallani. Mindenesetre az elfogadás mellé még jár egy személyes passzív is:

Név: Schadenfreude- Káröröm
Típus: Passzív
Erősség: I.
Leírás: Skri’sha nem rejti véka alá a tényt, hogy nagyon is élvezi a mások szenvedését. Amennyiben a karakter egy mesélő vezette játékban egy rettegő ellenség vérét szívja, olyan örömet lel benne, hogy képes a megszokott mágialimitét egy ponttal túltölteni. A pont szabadon felhasználható, de a képességgel csak egyszer lehet ilyen formán mágiát túltölteni. Ha a karakter nem költi el, a küldetés végén automatikusan ürül.

Szükséged lesz majd egy adatlapra, azt itt készítheted el a frakciódnak megfelelő alfórumban.

Választhatsz, mely Útra kívánsz rálépni, ezekről részletesebb leírást itt találsz.

Ne felejtsük a megfelelő felszerelést sem. Ezek közül az apróságok közül választhatsz magadnak egy darab fegyver és egy páncélt, vagy kiegészítőt.

Végezetül, a mágia varázslatos világába is betekintést nyerhetsz. Egy képességet kiválaszthatsz a kasztod I-es erősségű varázslatai közül. A képességeid listáját itt találod a saját kasztod nevét viselő témában.

A többi játékossal a chaten, illetve a Discord szerverünkön is tudsz ismerkedni (utóbbit a menüsor jobb szélén találod). Bátran keress játékospartnert, jelentkezz a küldetésekre vagy bármely egyéb játékmódra, amelyekről itt találsz egy rövid ismertetőt.

Jó játékot!

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.