Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Azonnali] Der Tanz der Adligen II.

2 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali] Der Tanz der Adligen II. Empty [Azonnali] Der Tanz der Adligen II. Hétf. Jún. 28, 2021 9:03 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
[Ezen azonnali az Olaj és Víz történéséinek köszönhetően vált lehetségessé, ebből adódóan pedig canon jellegű. Természetesen van lehetőség rá, hogy nem-canon jelleggel íródjon, de elsődlegesen nem ez lenne a cél.]

Der Tanz der Adligen II.



Immáron két hónap is eltelt azóta, hogy Nordhörn és Südhorn (a vámpírok közreműködésével) megszabadította a Grenze-öblöt az azt terrorban tartó mételytől. Az olaj elsőre zsibbadtan kezdett csak el szivárogni a kereskedelem vérkeringésébe, de mostanra ismét teljes erővel lüktetett végig Veronián, a mesteremberek közel sem titkolt örömére. 

A szimbolikus jelentőséggel rendelkező csata után Simon von Neulander nagyszabású bált hirdetett ki Wasserrandban, a Neulander torony mellett álló településen. Az esemény egy fontos érdekessége, hogy a nagyúr követeket küldött nem csak Délre, de Északra, mi több a Katedrálisba is. 

A nagyúr mind koldust, mind nemest szívesen vár a bálra (habár előbbiek inkább maradjanak az utcán), az esemény különösen kiemelt vendégei pedig a Grenze-öböl felszabadításának hősei.

A játék viszonylag szabad lehetőséget ad arra, hogy bármely frakció bármely játékosa találkozhasson, ha csak egy rövid epizódra is.

Emellett lehetőség van arra is, hogy a Neulander torony nevesített NJK-ival játszhasson a játékos, beleértve Simon nagyurat is, amiért nem mellesleg teljesítmény is jár. Ha valaki szeretne ilyesmit, keressen privátban, s megbeszéljük a lehetőségeket. 

Jutalom: 150 Tp és amennyiben másik frakció játékosával/Neulander NJK-val is történik egyeztetés, akkor egyénenként egyedi kicsiség

Határidő: 07.21 (vagy az örökkévalóság)

2[Azonnali] Der Tanz der Adligen II. Empty Re: [Azonnali] Der Tanz der Adligen II. Szomb. Júl. 31, 2021 5:00 pm

Erlendr von Nordenburg

Erlendr von Nordenburg
Északi Mágus
Északi Mágus
821. Ősz

- Bálba? – kérdeztem meglepetten Adától, az éppen esedékes családi vacsoránk közben.
- Hát persze! – bólogatott hevesen. – A Neulanderek szervezik az egészet és rengeteg nagy nemes is meg fog rajta jelenni.
- De mi keresnivalóm lenne nekem egy bálban, amit vámpírok szerveznek, déli területen? – értetlenkedve bökdöstem a csirke szárnyat a tányéromban.
- Azért, mert ez egy remek alkalom arra, hogy nagy embereket ismerhess meg. – szólt közbe anyánk, majd tekintetét szigorúan rám szegezte. – Nem is beszélve arról, hogy te is a Nordenburg család tagja vagy. Nagybátyád is bizonyára ott lesz. Úgy illik, hogy ti is megjelentek az efféle nagyobb eseményeken.
- Gyere már Erlendr. Figyeld meg, jó mulatság lesz.
- Nem is tudom. – elképzeltem magam a vámpírok monoton eleganciájával körülvéve, a hideg tekintetek sűrűjében, az unalmas bájcsevejek között fuldokolva és nem éreztem úgy, hogy jól szórakoznék. – Igazából ruhám sincsen az efféle eseményekre.
Igazán próbáltam udvariasan kibújni a felelősség alól, ám amint a kifogás elhagyta ajkaimat, nővérem szélesen elmosolyodott.
- Tán elfelejtetted, hogy drága nővéred mit is dolgozik? – kérdezte komiszan, hiszen tudta jól, hogy nem felejtettem el. – Legalább kettő hetünk van még a bálig. Annyi idő alatt olyan öltözéket rittyentek össze neked, hogy még a nemesek is sárgulni fognak!
- Erre igazán semmi szükség. – próbáltam tovább menteni a menthetetlent, de anyánk is fellelkesült lánya vállalkozásán, így azonnal felajánlotta, hogy tud a szomszédtól néhány ruhát szerezni, amit ők már nem igen fognak használni, így könnyen átszabhatóak.
Tehát a családom eldöntötte helyettem. Csak a miatt aggódtam, hogy Petrának ne más tervei legyenek velem abban az időben. Másnap természetesen az ő keresésére indultam, s pont a közeli alkimistánál leltem rá.
- Bálba? – kérdezte meglepetten, ám tekintetét nem vette le a színes folyadékról, ami az üvegcséjében lötykölődött. – Ezek szerint a családod meg merte tenni, amit én nem.
- Ezt hogy érted?
- Természetesen én is menni fogok az eseményre, és már hetek óta azon törtem a fejemet, hogy miképpen foglak rávenni, hogy velem gyere. – magyarázta, majd mikor meglátta hitetlenkedésemet az arcomon, felkacagott. - Nemesek leszármazottja volnál, az ég szerelmére, de még egyszer sem mentél el ünnepségekre képviselni a családod! Nehéz olyanról beszélni, amit látszólag kerülsz.
- Ez nekem nem úgy tűnt… - jegyeztem meg szúrósan, mire könyökével az oldalamba vágott.
- A mágia tanulása teljesen más, mint az emberi kapcsolatok ápolása.
- Én szeretem ápolni az emberi kapcsolataimat. – tettem karba a kezemet, hogy jobban védhessem az oldalamat. – Csak nem az olyan formális keretek között.
- Pontosan ez a baj. – visszaadta az alkimistának a flaskát, majd rámutatott egy másikra, amiben egy mélykék színű por volt. – De ha már úgy is jössz, akkor ez megkönnyíti a dolgomat. Van már kísérőd?
- A nővérem lenne, ha a saját ruháját is sikerül időben elkészítenie.
Petra bólintott az alkimistának és letett néhány váltót az asztalra mielőtt távoztunk volna a helyiségből, hogy odakint folytathassuk a beszélgetésünket.
- A nővéred volt már ilyen jellegű bálokon?
- Nehezen tudnám elképzelni. Rajong értük, de nagyjából annyit tudhat róluk, mint én.
- Az nem elég jó. Mit szólnál, ha én lennék a kísérőd? Amúgy is mennék, de így téged is be tudnálak mutatni néhány neves mágusnak.
- De akkor mi lesz Adával?
- Majd kerítek neki egy jókötésű legényt. – legyintett egy nagyot, mosolyogva. – Ha jól emlékszem nem foglalt leányzóról van szó.
Néhány másodpercig, hosszú másodpercekig gondolkodnom kellett a lehetőségeimen, de végül elfogadtam az ajánlatát. Végtére is, ha már megyek, menjek olyannal, aki ismeri a járást. Beszélgetésünk ezután elterelődött a ruhákra, a különböző népviseletekre és a férfi szoknyák előnyeire, amivel egyet tudtam érteni, kivéve, hogy rettenetesen kellemetlenek tudnak lenni terepen.

Ahogy az Úr adatta nekem, többet maradhattam otthon a családommal, mint azt remélhettem volna, mikor még csak megérkeztem, s ez idő alatt többször kellett felpróbálnom ünnepi öltözékemet, mint szerettem volna. Az utolsó simítást végezetül jó anyám varrta rá a vörös mellényemre, pont a szívem fölé.
- Viseld a címert büszkeséggel, fiam.
S én megpróbáltam úgy is tenni.
A ruhák időben elkészültek, bár Adát ismerve, ő még az oda vezető úton is módosított a saját szoknyáján, de időben oda is értünk Wasserrandba, a Neulanderek ékes tornyának árnyékába. Szívesen mondanám azt, hogy utunk eseménytelen volt, de nem akarnék hazudni. Mindenesetre, sérülten senki nem érkezett meg a városba, s nővérkémnek is lett néhány különleges élménye, amit elmesélhet otthon. Szállásunk eléggé távol volt a toronytól, közel félórányi sétára, de nem panaszkodhattunk, mert kettő szobát is kaptunk. Petra gyorstalpalót tartott számunkra az udvari és étkezési etikettekről, amelyeket mindenképpen be kellett tartanunk, s mivel nekem csak az udvari etikett néhány részlete maradt meg, úgy döntöttem, nem fogok enni mesterem társasága nélkül.
- Nagyon csinos vagy. – dicsértem meg Adát, ugyan is ruhája láthatóan sok munkát igényelt a részéről.
- Tudom. – válaszolta büszkén és felhúzta az orrát.
- A kisasszony már egész jól csinálja. Ha kicsit kifehérítenénk, már meg se lehetne különböztetni a vámpíroktól. – mosolygott rá Petra, s én kifejezetten örültem, hogy ő egy sokkal kifinomultabb, egyszerűbb öltözéket választott.
- Amíg nem mosolygok, addig el is hinnék.
- Azért az értékeidet őrizd meg kérlek. Mi hivatalosan képviseljük a Királyságot. Már az is csoda, hogy édesanyád nem szólt azért, amiért ennyit mutatsz a válladból.
- Mert édesanyám nem is tudja, hogy ennyit mutatok a vállamból. – kacsintott rá és én már tudtam, hogy az éjszaka csak kétféle képen végződhet neki, s nekem egyik sem tetszett igazán.
Mégsem tudtam segíteni neki, hiszen párjával hamarabb indultak, mint mi. Petra alkonyat után kívánt megjelenni a bálon, hisz legtöbb ismerőse hasonlóképpen tesz, elmondása szerint, így volt időm még az utolsó simításokat elvégezni a külsőmön, kisimítani mellényemet, kifényesíteni cipőmet és jól megnézni magamat a tükörben, csak a biztonság kedvéért. Bizony, a szobánkban még tükör is volt!

A bálba végül hintóval mentünk, ami kellemes meglepetés volt, s onnan leszállva érezhettem igazán, mennyire hatalmas is a vámpírtorony. A kapu, melyen mi beléptünk, óriásokra lett méretezve, de a lámpások és különböző dekorációk a tetejéig ékesítették. Petra finoman a karomba karolva pihentette kezeit és én igyekeztem a betanított tempóban sétálni, hogy neki is kényelmes legyen. Talán ez volt az első alkalom, hogy ilyen módon sétálunk egymás mellett és erős, büszke megjelenésétől kifejezetten fenyegetve éreztem magam, még ha egy fejjel magasabb is voltam nála. Pontosan tudtam, milyen rémisztő tud lenni, és az arc, amit magára öltött, nagyon közel volt ahhoz, amitől ösztönösen félni kezdtem volna.
A széles folyosókat különböző emberek beszélgetésének zaja töltötte meg, üvegpoharak koccanásával keveredve, míg a különböző ajtók mögül, varázslatosan altató zenék szűrődtek ki, hogy időnként rendszert adjanak a kakofóniának. Mi természetesen néhány rövid megálló után a legnagyobb bálterem felé vettük az irányt, hogy részesei lehessünk a finomságoknak és a díszvendégek figyelmének, mert bizony, díszvendégei is voltak ennek a nagy eseménynek.
Pár hónapja sikeresen felszabadították Veronia egyik öblét, ahogy hallottam, bizonyos lovagok az Egyház és Hellenburg oldaláról is, így a bálnavadászat újból segítségére siethetett a nyersanyagok híján álló mesterembereknek. Bár jómagam nem tudom, mire is használják a bálnákat, Petra hangsúlyozta, hogy nagyon fontosak nekünk. Természetesen feladatom az éjszakára az volt, hogy beszélgessek el az öböl hőseivel, ha találkozunk velük. Természetesen ez is csak mesterem egyik megátalkodott ötlete volt, hogy gyakorlatot szerezhessek a nemesek közötti hivatalos beszédben.
- Erlendr von Nordenburg és kísérője, Petra Blatt! – jelentette be érkezésünket egy túl elegánsan kiöltözött vámpír, mert állítólag fontos dolog, hogy tudják, kik érkeznek a bálterembe.
- Látod a nagy asztalnál a két alakot kékben? – súgta felém halkan mesterem, s mikor megleltem az említetteket, biccentettem. – A férfi az egyik díszvendég. Osvald von Bertold hadnagy. Hatalmas ember, bizonyára hatalmas erővel.
- Hogyhogy nem hallottam még róla?
- Te is látod az öltözékét nem? Déli katonákról nem sokszor mesélnek északon. Bár ahogy látom, a hölgy sem annyira névtelen. – tekintetét elfordította a párosról, miközben gyöngéden húzni kezdett egy kisebb társaság felé a lépcsők mellett. – Hilde von Nebelturm. Családja híréhez méltóan diplomata. Nem a leghíresebb, de a mágusok köreiben megfordul a neve.
- Jó tudni. – Petrával ellentétben én nem tudtam levenni a szemeimet róluk.
Magas rangú déli katona és Nebelturm vámpír. A nő ezüstös hímzésű kék ruhában, mellkasán Hellenburg címerével, a férfi pedig mintha csak egyenruhában lett volna. Bár a palást kifejezetten jól nézett ki a vállán. Még akkor is, ha az ellenség színében és nevében élt.
- Ők lesznek az első célpontjaid. – súgta oda nekem még utoljára Petra, ám mielőtt akadékoskodni kezdhettem volna, már új beszélgetésbe is rángatott bele, egyik rég nem látott ismerősével.

Az emberek és vámpírok mind oly szépen ki voltak öltözve a teremben, hogy a hatalmas oszlopok melletti halom rongykupacnak éreztem magam. A lassú zene sem segített hangulatomon, s a tény sem, hogy az efféle helyeken nem lehet csak úgy vedelni és indokolatlanul hangoskodni. Az asztal tömve volt érdekesebbnél különlegesebb süteményekkel, gyümölcsökkel, édességekkel, enni mégsem mertem, mert nem emlékeztem az etikettre. Folytattam inkább a beszélgetéseket, amelyeket mesterem nyitva hagyott számomra, hogy ne érezzem magamat kirekesztve, s megismerhessem az új idegeneket is. Csak azt sajnálom, hogy majdnem mindenkinek és mindennek is elfelejtettem a nevét.
Végezetül aztán elérkezett az est azon pontja, amikor le kellett nyeljem a gombócot a torkomból és meg kellett közelítenem az ellenséget.
- Hilde von Nebelturm és Oswald von Bertold, ha nem tévedek? – közelítettem meg a párost az asztal rosszabbik oldaláról, ám túl késő volt már ahhoz, hogy kijavítsam hibámat, így csak szélesen mosolyogtam, hogy zavaromat elrejthessem.
Mind a ketten felém fordultak, s csak akkor éreztem igazán a méretkülönbségeket. Sosem hittem volna, hogy a délieknek ekkora óriása van. Éreztem, ahogy végigmértek és a hölgy, a vámpírok hideg kimértségével mosolygott és biccentett felém.
- Valóban, Herr von Nordenburg. – hangja lágyabb volt, mint a selyem, de élesebb, mint a kés, én mégis megkönnyebbültem, hogy jól emlékeztem a nevükre.
Látszott rajta, hogy von Bertoldra nézve várja az üdvözlését, ám nekem nem jutott ki abból a szerencséből. Bizonyára az északi származásom szúrhatta a szemét. Végtére is katona volna, még ha hadnagy is.
- Jómagam Erlendr von Nordenburg volnék. - hajoltam meg félig, ám arcomat nem voltam hajlandó a földnek szegezni. - Mesterem röviden már mesélt Önökről és nem lehettem oly tiszteletlen, hogy legalább a Gezde-öböl hősével ne beszéljek néhány szót. Az, hogy a neves diplomata is jelen van, csak egy remek ráadás.
Jól ejtettem vajon ki az öböl nevét? Vagy Gezne volt?
- Igazán örvendek a lehetőségnek, uram. Szavai igazán hízelgőek, Herr von Nordenburg. Von Bertold valóban nagyszerű munkát végzett a Grenze-öbölben, minden délit büszkévé tett. – az utolsó kijelentésére úgy éreztem vissza akartam térni, hiszen tudatosította bennem, mennyire messze is jártam az öböl kiejtésétől.
- Jómagam szeretném úgy gondolni, hogy egész Veronia büszke lehet Herr von Bertoldra és mindazokra, akik az öböl felszabadításában segédkeztek. - most már jobb, ha csak nem nevezem nevén. Úgy nem hibázhatom el. - Bár legfőképpen önmaga lehet büszke saját tettére. Csodálatos a ruhájuk, ha szabad megjegyeznem. Tudatos döntés volt a közös szín?
- Köszönjük a kedves szavait. Kitűnő megfigyelés. Az ember aligha engedheti meg magának, hogy ne tudatosan érkezzen egy Neulander alkalomra. – sokat sejtető mosolyára én is bólogattam, mert ha nem tettem volna, egyértelmű lett volna, hogy fogalmam sem volt, mit értett szavai alatt.
- Ezek az egyház színei, melyet képviselünk. – közölte halkan és monoton hangon von Bertold hadnagy, s most először hallhattam az igazi hangját, amely pontosan olyan volt, mint amire számítottam.
Mély. Erős. Tekintélyt parancsoló.
- Nos... Ha a hite szerint is választotta ki magára öltendő ruháját, én úgy gondolom remek választás volt. A kék mindenképpen az ön színe. – mosolyom kissé hervadni kezdett, és az idegesség egyre erősebben kezdte átvenni gondolataim fölött az uralmat. Még a mandzsettámat is megigazítottam, noha az egyáltalán nem igényelt megigazítást. Kezdtem elveszíteni a fonalat így visszakapaszkodtam a beszélgetésre az egyetlen dologgal, ami eszembe jutott: az öböl. - Mondja kérem, az öböl... nagyon veszélyes volt?
- Valóban. Az öböl diadala egész Veronia érdemes, úgy hallottam, hogy az Egyház is segédkezett a bestia elpusztításában. – lenyűgözően gyorsan reagált a diplomata hölgy, és tudtam, terelni akarja a témát, hogy kényelmesebb hangnemben beszélgethessünk. Legalább is szerettem volna így hinni.
- Számos derék férfiú és nő vette ki a részét a feladatból mindkét oldalon, Északon és Délen egyaránt. – bólintott a hadnagy. - A bátor vadászokról nem is beszélve. Hála az összefogásnak, kevésbé volt veszélyes az ütközet, mint lehetett volna, s azt hiszem, ez volt a siker záloga.
- Valóban, bár jómagam még nem találkoztam az éjszaka folyamán Észak hőseivel, ám ha a sors is úgy akarja, bizonyára előkerülnek még. – mellkasom szinte dagadt a büszkeségtől, hogy von Bertold monoton hangjában nyomát sem éreztem lekicsinylésnek, amikor északi honfitársaimat említette.
- Herr von Nordenburg, ön bizonyára a híres északi város ura, ha jól sejtem?
A hadnagy kérdése olyan módon váratlanul ért, hogy arcomról nem tudtam elrejteni a meglepettségemet. Bizonyára a nevem és címerem az, mely erre a következtetésre juttathatta, ám valahogy nem tudtam elképzelni, hogy Nordenburg várának ura efféle öltözékben jelenjen meg, efféle rendezvényeken. A gondolat még sem hagyott nyugodni: mi lenne ha? Arcom hamar magára öltötte a büszke, játékos mosolyát.
- Nos, talán lehetnék az is. – kezdtem volna megfogalmazni fondorlatos hazugságomat, ám nem bírtam ki, hogy ne kacagjak fel. - De nem. Sajnos nem vagyok én ura semmiféle városnak. Családom a mágia tanulmányozására adta a fejét jó pár generációval előttem. Nem vagyunk mi már a nagy Nordenburg család közvetlen tagja. De tudja, hogy mondják. A vér nem válik vízzé és a név kötelez. Büszkén viselem, még ha nem is hordoz magával tekintélyt.
Torkomat kissé megköszörültem, hogy ismét a formális hangnemet erőltethessem magamra. Kezdtem túlságosan is elengedni magamat és éreztem, ahogy a hangom egyre erősödik.
- Bocsássanak meg, ha csalódást okoztam.
- Szó sincs róla, ha valami, hát elnézését kérjük a kérdés miatt. – mosolyodott el a vámpír és mosolyában éreztem, vagy csak érezni kívántam, valami ürességet. Talán csak a tény, hogy éppen mézes diót majszolgatott indította el bennem a vágyat, hogy magam is megtömhessem belsőmet valami édessel? Tekintete végül hamar társára fordult, aki csak némán bólintott felém, tudomásul véve magyarázatomat, de nem fűzve hozzá semmit. Nem túl beszédes, de annál rejtélyesebb. - Bár, nem csoda, hogy Herr von Bertold azt feltételezte, hogy Nordenburg ura lenne.
- Ugyan kérem. Nem hibáztathatom az urat ezért. Nem lehet minden északi nemest ismerni, főleg déli katonaként. – igyekeztem udvariasan a helyzetet, mielőtt elakadtak volna a szavaim, hogy elgondolkodhassak, nem voltak e túl’ sértők, ahogy kimondtam azokat.
Elmém azonban nem hagyott nyugodni, azonnal a hadnagyot képzeltem el, amint egy íróasztal fölé görnyedve próbálta memorizálni Észak összes nemesének nevét, s valami okból kifolyólag még egy szemüveg is volt rajta. Hogy ebből a képzelgésből kiléphessek átugrottam egy másikba, ahol tengerbéli szörnyetegekkel küzdött, termetéhez méltó kardjával, s eszembe juttatta, több kérdésem is lett volna még az öbölbe lefolyt eseményekről.
- A szörnyeteggel kapcsolatban, ha szabad még egy kérdést, és nem túl kellemetlen belegondolni... de hogy nézett ki? Hozzánk sajnos nem jutott el túl sok részlet, csak a jó hírek.
- Azokhoz a szörnyetegekhez volt hasonlatos, melyek a csillagtalan éjszaka alatt születtek. Hajdanában valóban bálna lehetett, de hatalmas volt, csápjai voltak, s a szarvas cetek mintha engedelmeskedtek volna neki. – rövid szünetet tartott, mintha elgondolkodott volna, majd felsóhajtott. - Attól tartok, nem én vagyok az érzékletes leírások embere.
Kifogása azonban teljesen értelmetlen volt, hiszen én csaknem ittam minden szavát. Mivel a cetekről még nem is hallottam és bálnákat is csak mesékből ismertem, fantáziám szabadon tudott szárnyalni a szavak mögötti különleges jelentések között.
- El sem tudom képzelni, mily hatalmas fenevad lehetett. Minden tiszteletem az Öné, Herr Oswald von Bertold, hogy szembe tudott nézni vele. – ámuldoztam, majd ismét észbe kellett kapjak, hogy nem az etikettnek megfelelően részesítem egyenlő figyelemben a két beszélgetőpartneremet, így gyorsan és bocsánatkérően a kék hölgy felé fordítottam tekintetemet. - Ne haragudjon, hogy kirekesztettem kérdéseimből, csak a lelkesedés kissé elragadtatott.
- Ne aggódjon miatta, Herr von Bertold történetei minden bizonnyal érdekesebb, mint bármi, amit mesélni tudtam volna. – mosolya mintha gyermeki komiszságot rejtett volna, amikor közelebb hajolt hozzánk. - Az a bálna vélhetőleg kétszer akkora volt, mint amilyennek a történet alapján hatott.
Szemeim válla fölött elkapták Petra tekintetét, aki egy üvegpohárral a kezében, jelentőségteljesen nézett felém. Feltételeztem nem akarta, hogy túl hosszúra nyújtsam a beszélgetést, így ismét meghajtottam a fejem a páros előtt, ezúttal már hajlandó is voltam lejjebb engedni a fejemet.
- Ha megbocsájtanak, nekem viszont hamarosan csatlakoznom kell kísérőmhöz. Egy élmény volt személyesen is találkozni Önökkel, s bízom benne, hogy a legközelebbi viszont látásunk is hasonló keretek között fog majd zajlani. S ha lehetőségem adódik rá, talán részletesebben is meghallgathatnám, Herr von Bertold hőstettét. Ám biztos vagyok benne, hogy Önnek is lenne miről mesélnie, Frau.
- Minden bizonnyal ön is tudna mit mesélni... Egy élmény volt, Herr von Nordenburg. – a vámpír, kezeit összefonta az öle előtt, majd kissé meghajolt. - Jó szórakozást a banketthez, ha van rá egy módja, kóstolja majd meg a wasserrandi vörösbort.
- Örvendünk a találkozásnak. – biccentett a hadnagy, ám ami meglepett, hogy jobbját kinyújtotta felém.
Ez a gesztus nem is kicsit lepett meg, ám annál inkább örültem neki. Bár a csákány letétele óta sokat puhult a tenyerem, úgy gondoltam, szorításomon nem változtatott az idő, s nem akartam csalódást okozni a katonának. Megfogtam és erősen megszorítottam, miközben az egyetlen dicséret, ami eszembe juthatott, kimondtam a férfinak, szélesen mosolyogva.
- Jól áll önnek a kék.

Távozásom után csak jobb tenyeremet tudtam dörzsölni és azon gondolkodtam, vajon erős szorítása általános volt, vagy figyelmeztető jellegű.
- Nem is tűnt rossznak. – karolt ismét karomba mesterem, ahogy tovább vezetett a termen. – Bár udvariasabb lett volna, ha az asztal másik oldaláról szólítod le őket.
- Tudom. Későn jöttem rá.
- Sebaj! Lesz még alkalmad gyakorolni az éjszaka folyamán.
De előtte ettünk. Természetesen nem a csemegékből, amelyeket a nagy teremben álló hosszú asztalon tartottak, hanem egy külön étkező helyiségben. De amit ettünk, attól én könnyeket fakasztottam. Olyan birkacombot sütöttek a szakácsok, burgonyával, hogy azt lehetetlen lett volna máshol is elkészíteni. A wasserrandi bor pedig illett is hozzá, annak ellenére, hogy az én ízlésemnek túl édes volt. Odabent is kerestük a társaságot, természetesen, találkoztunk néhány fiatal mágussal, akik északon szolgáltak a seregben, s még néhány déli sorstársunkkal is szóba tudtunk elegyedni, kizárólag szakmai témákban mozogva. Az étel végeztével és figyelmem rohamos romlásával azonban kénytelen voltam rövidre zárni az emberi kapcsolataim ápolását. Éreztem, hogy egyre kevésbé jönnének ki értelmes, összefüggő mondatok a számon, így Petrától és társaságától elbúcsúzva, szállásunk felé vettem az irányt.
Sajnáltam, hogy a Nordenburg családból nem találkoztam senkivel, valamint úgy éreztem, illett volna megköszönnöm a bál szervezőjének a lehetőséget, hogy ott lehettem, ám erre végezetül nem került sor. Nővéremmel azonban összefutottam és első ránézésre ő is legalább annyira fáradtnak tűnt, mint én. Mikor meglátott széles mosollyal sietett elém, hogy megöleljen és megpróbáljon beinvitálni újdonsült társaságába, bemutatni a hölgyeknek.
- Kicsit már túl késő van ahhoz, hogy te játszd nekem a kerítőnőt. – súgtam oda neki, hogy mások ne hallják meg.
- Sosincsen túl késő hozzá. Látod a hölgyet ott, talpig feketében? Szerintem remekül összeillenétek. Felkérhetnéd egy táncra is. – mondta és mellényemnél fogva próbált közelebb húzni, kevés sikerrel.
- Ada. – fogtam meg a kezét és lehámoztam magamról. – Nekem késő van már ehhez.
A lány abbahagyta a próbálkozást és végignézett rajtam, különös figyelmet fordítva a szemeimre, majd megértően bólintott.
- Majd ha még ébren leszel, mire hazaérek, meséld el kikkel találkoztál. – gyöngéden megsimította a mellkasomat és éreztem, ahogy valami hideg, lapos tárgyat csúsztatott be mellényem és ingem közé, miközben kacsintott egyet.
Ismertem már ezt a kacsintást. Többször is játszottunk így Nordenburg utcáin. Ezért nem is szóltam semmit. Ő ment vissza, hogy kiélvezze az éjszaka hátralevő részét, én pedig visszasétáltam szállásunkra, hogy alhassak egyet a puha ágyban. Természetesen a díszes, aranyozott kést, melyet elrejtett rajtam, kivettem mellényem alól lefekvés előtt és az asztalunkra helyeztem, biztosan tudva, hogy reggelre a villa és a kanál is mellé fog kerülni, s az ablakot nyitva hagytam, hogy a langyos őszi levegő a város minden illatával és zajával elringathasson.


_________________
Karakterlap

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.