[Azonnali] Der Tanz der Adligen II.

Immáron két hónap is eltelt azóta, hogy Nordhörn és Südhorn (a vámpírok közreműködésével) megszabadította a Grenze-öblöt az azt terrorban tartó mételytől. Az olaj elsőre zsibbadtan kezdett csak el szivárogni a kereskedelem vérkeringésébe, de mostanra ismét teljes erővel lüktetett végig Veronián, a mesteremberek közel sem titkolt örömére. 

Damien és Mina békésen üldögélnek egy asztalnál, felettébb jó minőségű italt (Mina csak gyümölcslevet), és az egyenként kevéssé jól lakató, de együtt egészen kielégítő étkek kellően megtöltötték a gyomrukat ahhoz, hogy kissé elbágyadjanak.
Mina érdeklődve-várakozón üldögél, igazgatva mélykék ruhájának fekete csipkés ujját. Mellette Damien fekete-fehér öltözékben ül, megszokta már, az ő ruhái valamivel kevésbé bonyolultabbak. A sötételf haja lófarokban összefogva, míg Mináé kiengedve terül szét a vállán, és ha nem vigyáz, néha az asztalon. Néhány fonat is került bele. Régen volt ideje ilyesmi módon díszíteni, de nem bánta meg, hogy megtette.
Az általános zsongás, beszélgetés, halk nevetgélés, különféle hangszínek keveredése egész nyugtatóan hat most rájuk. Nem ők vannak a középpontban, pusztán vendégek. Ez régi, de kellemesen ismerős érzés. A vámpír szeme akaratlanul is pásztázza a tömeget, s egyszer csak kiszúr egy ismerős alakot. Ilyen öltözékben még soha nem látta, de a haja, az arca, a testalkata távolról is elárulja, kiről van szó.
- Kit vettél észre? - kérdi Damien szórakozottan eltüntetve egy falatot a szájában, és már közösségi eseményekben gyakorlott módon csak a szemével követi Mina tekintetét, nem fejével. - Áh, már látom én is.
- Ha jól látom, egyedül van. Vagy talán vár valakire. Mina nagy levegőt vesz és nem mond többet. Az ő étele már elfogyott. Még mindig igencsak gyorsan tud eltüntetni nagy adagokat, lassan vissza kéne ezt fognia. De azért a napi séták elérik, hogy ne veszítse el jó alakját.
Von Bertold is észreveszi őt, ekkor elmosolyodik és int egyet, s a férfi is visszamosolyog rá. Pár másodperc után Mina lesüti a szemeit.
- Menj oda és köszönj neki - mondja Damien halkan, félmosollyal az arcán. Mint egy kisgyereknek, gondolja bosszúsan a nő, de nem tudja hibáztatni. Gondterhelten bámul az üres tányérjába.
- És mit mondok?
- Úgy csinálsz, mintha nem lenne sok tucat bál és összejövetel a hátad mögött.
- Jó, de teljesen idegenekkel más az ilyen. Herr Oswalddal nem szeretnék az időjárásról és Dél meg Észak politikai állapotáról beszélni. Vagy a szőlőtőkék állapotáról. - mondja unottan Mina, majd elmosolyodik. Jobb beszélni róla, hogy erről beszél, miint ténylegesen folytatni ilyen társalgásokat. Ő viszont rég járt a publikum előtt. Leginkább a kertjével foglalkozott, a hobbijainak élt és csak a szükséges kommunikáció folytán érintkezett szolgálókkal és effélékkel. Ezért sem akart eljönni. Ugyanakkor a hangulat, az illatok, az ízek be kell vallania, hiányoztak. - Kérdezd meg, kóstolta-e már a három asztallal arrébb tálalt diós süteményt. - ajánlja Damien. Mina szeme felcsillan.
- Ez jó ötlet.... és te?
- Elleszek itt, még van pár falat. Ha nagyon feszengsz, majd követlek és elvonulhatunk sétálni valamerre arrébb. A teljes terv kidolgozva. Mina ebből kiinduló magabiztossággal feláll és közepesen magas sarkú cipőjében ügyesen egyensúlyozva megközelíti Herr von Bertold asztalát.
- Szép estét. - mosolyog. - Örülök, hogy újra látom. Remélem, élvezi a vacsorát.
– Grófnő – biccent felé határozottan von Bertold. Igen szép, fekete-sötétkék templomosöltözékben van, nyolcágú csillaggal, palástja pedig ezüstzsinórral van rögzítve. Még ülve is látszik, mennyire magas. – Minden pont olyan pompás és fényűző, mint amire alkalmanként az emberek törekedni tudnak csupán, ha tehetik.
- A család kitesz magáért. - jegyzi meg újabb mosollyal, enyhe büszkeséggel a hangjában. Bár ez a bál egyáltalán nem az ő érdeme, de mégis a faj tagja, s akaratlanul is összehasonlítja a díszítést, az ételeket, minden apró részleteket az ő kastélyukban rendezettekkel. Meg a kiskori emlékekkel, mikor még a Nachtraben-toronyban volt, bár ezek sötét függöny mögül villannak csak elő. S úgy találja, hogy nem tartanak rossz bálokat ők sem. Az ételek persze mindig mások. Különlegességek. Ezt a diós süteményt meg kellene tanulnia elkészíteni. Vajon valakinek megvan a recept?
- Kóstolta már azt a diós süteményt, amit annál az asztaltál lehetett találni? Fantasztikus íze van.
Végül is nem az időjárás.
– Azt hiszem, még nem. De ha ezt mondja, mindenképpen megkóstolom majd az este folyamán. – feleli herr von Bertold meglehetős gyorsasággal. Vajon egyáltalán törődik a süteményekkel? Általában az ilyet csak úgy mondják. Nem, mintha Minának törődnie kellene azzal, ki milyen süteményt eszik.
– Ha csak nem sietős a dolga, vagy nem veszi sértésnek, szívesen kínálom hellyel itt – ajánlja fel a férfi.
Elvörösödik, bár már így sem volt túlzottan fakó az arca. Nevetségesnek tűnhet, egy efféle részletbe belekötni.
- Köszönöm. Nem foglalnám el senki helyét? - kérdi, ahogy picikét lassan, de végül leül a felajánlott helyre. Tudja, hogy Damien tényleg jól ellesz ott a másik asztalnál, talán nem is bánja, hogyha egyedül lehet kicsit. Vagy majd ő is talál valakit, akivel társalogjon.
– Ami azt illeti, Hilde von Nebelturm ült itt, de időközben egy ismerősébe botlott és elvonultak beszélgetni. Nem gondolom, hogy megharagudna, ha addig is bitorolja a helyét.
Nem biztos benne, hogy az erős szóhasználat miatt, vagy önmaga szokásos hozzáállása miatt, de máris bűntudata van, amiért ideült. De hát engedélyt kapott, emlékezteti magát.
Annyira elszokkott tőle, milyen vendégnek lenni.
- Értem. Ha visszatér, természetesen nem zavarom tovább magukat - mosolyodik el. Utólag nem biztos benne, kellett volna-e ezt mondania. A folytonos elnézéskérés... nem tudja leszoktatni magát róla.
– Egyáltalán nem zavar, és Hilde von Nebelturm sem haragudna meg ezért, amennyire ismerem. – feleli von Bertold újabb mosollyal.
Hilde von Nebelturm. Milyen hivatalos. Miért gyanakszik Mina mégis arra, hogy igencsak közel állnak egymáshoz? A hivatalosság (vagy annak látszata) könnyen lehet mód éppen arra, hogy elrejtsék ezt.
– Kérem, ne érezze rosszul magát, mint látja, senkinek sincs a székére írva a neve.
Ennyire nyilvánvaló, ha valami zavarja…?
- Természetesen. - nagyra nyitja a szemét, jelezvén, hogy teljes mértékben jól érzi magát. Ami persze nincs így, nem épp a legegyszerűbb ellazulnia, főleg, ha utasítást kap rá.
- Nem panaszkodhatunk, köszönöm. Volt alkalmunk pihenni azóta. Való igaz, kicsit ritkásabban járok odakintre, elég volt a hidegből. - ráncolja meg kissé a szemöldökét, s újból eszébe jut, milyen keveseknek adatik meg a meleg és a nyugalom, mint neki a kastélyban. S még sokkal kevesebbnek az, hogy ekkora helyen élhessenek. - Őszintén szólva kissé meglep, hogy itt találom. Nem tudtam, hogy kedveli az efféle rendezvényeket.
Meglepetésére Oswald még szélesebben elmosolyodik erre. Nem kellett soká “faggatnia”. A férfi ezután közelebb hajol hozzá, nyilván nem akarja, hogy a többiek is hallják, amit mondani készül. Mina arca némileg pirosabb és forróbb lesz a közelségtől.
Ezután Herr Oswald halkan megszólal.
– Nem a Neulandereket szeretném megsérteni, de bárhol máshol szívesebben volnék, mint egy efféle rendezvényen. Simon nagyurat azonban bolond volnék megsérteni. – magyarázza.
Némileg pirosabb és forróbb lesz az arca a közelségtől. Igyekszik semleges arccal a távolba bámulni, csak úgy a tömegbe. Megértő mosolyra húzza a száját.
- Érthető. De talán talál valami olyan helyet, ahol nem érződik annyira, hogy ez egy hivatalos rendezvény. Senki sem hibáztathatja, ha néha szüksége van egy kis sétára - ajánlja némileg huncutul. Az efféle rendezvényeken nem szoktak az idő egészében odabent tartózkodni. Mindig van, akinek semmi kedve a tömeghez. Általában többen, mint elsőre gondolni lehetne.
– Attól tartok, eddig nem igazán volt lehetőségem ilyesmire. – von vállat a férfi. – Mindig volt valaki, aki odajött bemutatkozni, aztán itt volt a vacsora, és a kíséretem nélkül csak eltévednék egy ilyen helyen.
Lehetőség!
- Vannak még emlékeim a legutóbbi bálról, amelyen itt voltam. Van egy nagyon csinos kert. - jegyzi meg. Bár valószínűleg nem lesz teljesen néptelen, hisz mások is elvágynak néha a tömör étel- és italillatból, az emberek és vámpírok sokaságából - de még mindig barátságosabb és közelebb áll az egyedülléthez, mint a bentlét.
– Hm, ezt nem is tudtam. Amennyire a Neulandereket ismerem, valóban gyönyörű lehet. – feleli a férfi.
Mina nem gondolta, hogy ilyen nyíltan rá kell majd kérdeznie, de úgy tűnik, igen. Megkérdezi hát:
- Megmutassam, merre van? – Hangja ártatlan, vékonyabb s magasabb, mint eddig, és valamiért fellángol benne a bűntudat.
– Szívesen venném, ha megmutatná. – mosolyodik el von Bertold.
Mina elegánsan fölkel a székből. Akaratlanul is azon asztal irányába pillant, ahol Damiennel ültek, de a férfit már nem látja ott. Ezt furcsállja, de egyben meg is könnyebbül, nem kell odamenni és elmagyarázni, hová mennek. Feltehetően aggódni sem fog érte itt és most, egy bálon, Mina meg tudja védeni magát... Megpróbálja felidézni, legutóbb merre látta a kertet és keresztülvezetni herr von Bertoldot a folyosókon, el a vendégek és a Neulanderek mellett. Néha lopva von Bertold arcára pillant, aki úgy tűnik, a látványt azért élvezi, ha a légkör nem is a sajátja.
A kertre nyíló ajtó félig nyitva van, minden bizonnyal, hogy kissé szellőzzön az épület, így közeledve hamar megérinti őket a hűs kinti levegő. Mina megkönnyebbüléssel surran ki az ajtó alkotta résen és szippant mélyet. A szemeit is lehunyja egy pillanatra, s ajkai mosolyra húzódnak.
- Oh. - rántja vissza egy gondolat a valóságba. - Frau Hilde nem fogja hiányolni, ha nem találja az asztalnál? Ahogy kinyitja a szemeit, látja, hogy egy-két pár andalog a parkban, s egy pillanatra mintha megpillantana egy ismerős vámpírlányt elsuhanni egy sövénybokor előtt. Halkabb, tisztábban hallható beszédfoszlányok jutnak el a füléhez, bár nem rá tartoznak, s igyekszik is nem fülelni.
- Könnyen lehet, hogy még örülne is – – jegyzi meg von Bertold, s mintha kissé összehúzná magá - Mina meglepődik, hogy ennyire őszinte vele – , valószínűleg úgy sejti, el sem mozdulok a helyemről, nehogy szóba kelljen elegyednem valakivel. Ő otthonosabban mozog ilyen helyen, míg én sosem forgolódtam efféle körökben, leszámítva azt a nagyon kevés alkalmat, amikor már hivatalból erre voltam kötelezve.
Mina együttérzően kuncog.
- Egy idő után igen fárasztóvá tudnak válni. Egyesek számára inkább előbb, mint utóbb. Talán ezért készítették ezeket a parkokat. Mi történt volna, ha nem jön el ma ide?
Pontosan tudja, milyen, amikor kötelességből kell részt venni egy ilyen eseményen. Most kivételesen szórakozásból jött. De kiskorában is volt már, hogy unta a nagy fényűzést, és az, amely később különleges, drága kiváltsággá értékelődött fel, akkor közönséges volt, a díszek, az ételek, a bánásmód. Nem hogy örült volna neki, zavarta. S akkor még annyira nem is várták el tőle, hogy viselkedjen, mint a felnőttektől.
– Akkor erről mindenképpen lemaradtam volna. Azontúl, hogy vérig sértem a házigazdát.
Mina egy pillanatra elszégyellli magát. Tudja, mennyire fontosak ezek. De mégis, valami lázadozik benne ez ellen. Zavarja, hogy ilyesmire kényszerítenek olyan embereket, akik nem szeretnének itt lenni. Zavarja, mennyire általános ez. Hogy otthon is úgy kell megjelennie, hogy amire gondola, arról nem bszélhet, hisz kit érdekelnének az ő saját gondolatai, amikor egészen más ügyben tárgyalnak vele?
Viszont herr von Bertold megemlítette azt is: lemaradt volna erről is. Élvezi hát az együtt töltött időt.
S a kert is úgy fest, hogy tetszik neki.
Kinyújtja a karját, hogy Mina belekarolhasson.
Rápillant, majd elmosolyodik. A mosoly azt jelenti, "Köszönöm", majd elfogadja és még vörösebb arccal sétál tovább. Nos, legalább nem fog fázni, a levegő eléggé lehűlt már kint úgyis...
- Nem kenyere a tánc? Hamarosan újrakezdi a zenekar, azt hiszem, mostanra mondták, hogy talpalávalót fognak játszani. Mármint olyat, amire valószínűleg többen fölkelnek és táncolni kezdenek. Háttérzene természetesen szinte végig van, étkezés közben is, viszont nem minden zene olyan, amely valóban mozgásra hív. Megunta az etikettről és az elkerülhetetlen kötelességekről való társalgást. Bár esélyesen herr von Bertold épen annyira irtózik a tánctól,, mint minden mástól, amely a falakon belül van...
– Annak ellenére, hogy nemesnek születtem, soha nem tanultam táncolni. Nálunk nem voltak ilyesmi bálok és nem is volt fontos ilyesmi. Leginkább vadászni és birtokot igazgatni tanított az apám. – feleli von Bertold.
Elfogadóbb válasz, mint amire számított.
– De amennyire én tudom, a vámpíroknál nem ez volt a szokás. Sokan próbálják felülmúlni a bálokat, amelyeket ők szerveznek. – jegyzi meg egy kisebb mosoly után, elterelve a témát saját tánci képességeiről.
- Igen, valóban nagyon fontosak a bálok... nálunk. - fejezi be a nő elmerengve. Elsődlegesen nem hozzájuk tartozik most már. - Egészen kisgyermekkoromtól kezdve tanítottak rá. Rájuk. Volt, amelyiket jobban kedveltem, volt, amelyiket kevésbé. De itt azért szabadabb a dolog, hisz vendégek vagyunk, és senki nem várja el, hogy főleg az embervendégek a vámpírok által tanított táncokban profik legyenek.
– Nem is tudtam, hogy vannak kimondottan vámpír körökben gyakorolt táncok. – tér vissza Minára Oswald tekintete, mely váltakozik az ég, a kert és őközötte.
 – Ezek olyanok, amiket vámpírok találtak ki, vagy ismert táncok, amelyeket különösen kedvelnek?
- Voltak olyanok, amelyeket csak a Nachtrabeneknél láttam. De a mindenhol népszerű táncokat is megtanították. - próbálja felidézni a mozdulatokat. Emlékszik, büszke volt, hogy ezt csak ők tudják. Persze elég sokan voltak a Nachtrabenek, és utólag, ahogy többféle táncot látott, rájött, hogy egyébként ugyanazok a mozdulatok máshol is megjelennek... de akkor is egyedi volt.
– Különös világ lehet a vámpíroké.  Von Bertold hangja halk és elgondolkodó.
Nem teljesen egy kérdés, bár az is lehetne.
Mina halványan elmosolyodik azoknak az örömével, akik valami újat tudnak mondani. Furcsa neki, hogy egy ilyen már jó ideje a felnőttkorban levő férfi ne tudjon a vámpírokról. Persze az elmúlt évek során egyre inkább átlátja, milyen lehet őket kívülről nézni. A legutóbbi nagy tárgyaláson ő is úgy érezte, rejtett jelzéseik, ármánykodásaik olyan nyelven vannak, melyet ő nem ért. Hosszú ideje nem köztük él, az, hogy vámpír, másodlagos lett sok egyéb mögött. Ugyanakkor nosztalgiával gondol rá.
- Kiskoromban varázslatosnak tűnt. Ugyanakkor megszokottnak. Amikor eljöttem onnan, akkor... sokkolóan más volt minden. Most pedig visszanézve... mindkettőben látok jót és rosszat is. De talán ami legjobban zavart, az az, hogy kevésbé lehettem ott őszinte, miint itt. Szavait igazolandó meg is lepődik, hogy most mennyire őszinte, és hogy ismét csak elkezdett magáról beszélni, pedig nem is kérdezték. Pirulva elhallgat kissé.
– Nem lehetett könnyű. De miért nem lehetett őszinte? Mást szeretett volna, mint amit a család várt öntől?
Lehajtja a fejét, nem utasítón, pusztán kissé bánatosan.
- Nem pont erre gondoltam. Inkább csak utólag nem teljesen értem meg az ő társadalmukat. Olyan, mintha több időt töltöttem volna kint, mint a toronyban. Sokkal többet. - Hirtelen elkezdene számolni, de aztán inkább abbahagyja. De becslése szerint életének nagyjából felét töltötte csak a toronyban, talán egy kicsivel többet. - Ráadásul a Nachtraben-család jelmondata sosem volt igazán az enyém. Őrizd meg a titkot. Csukd be az ajtót. Én tudni szerettem volna inkább, és megosztani azt, amit tudok. Ott motoszkál benne a tragédia, ami miatt eljött, de úgy véli, arra pontosan nem vonatkozott a kérdés. Talán majd a következő. Szeretné elmondani, de... nem mindig tanácsos ingyen fájdalmat osztogatni másoknak.
- Mi történt? – kérdi von Bertold törődőn, egy kis szünet után. Az érdeklődése balzsam Mina lelkének, és kicsit aggódik, hogy túl messzire fog menni. Ez egy ünnepély. De mégis olyan régen kérdezte erről bárki is…
Ugyanakkor megrémül, hogy ennyire nyilvánvalóan látszik rajta a rossz emlék felidézése.
Pislant párat. - Hogy érti? Mármint... hogy mi miatt jöttem el onnan? – csak hogy biztos legyen benne. Vagy talán, hogy időt nyerjen.
S a kérdéssel már zavarba is hozza a férfit.
– Úgy hatott egy pillanatra, mintha visszaemlékezett volna valamibe... mintha lett volna folytatása annak, amibe belekezdett a jelmondattal...
Bocsánatkérően elmosolyodik.
- Így is volt. A... A húgom halála volt az - vallja be, s üresnek hangzanak a szavai, olyan rég mondta már ki őket, és akárhányszor visszagondol, képtelen elhinni, hogy valóban megtörtént. Szégyent érez, pedig nem ő volt a hibás. Ő próbált segíteni...
– Nagyon sajnálom. – zökkentik ki von Bertold szavai abból a labirintusból, amelybe gyakran belekerül, mikor ezt az emléket idézi fel.
A szégyen fájdalmas erővel csap le rá.
- Köszönöm. Én... én is. Nem akartam elszomorítani az estéjét. De értékelem, hogy meghallgatott. Megkönnyebbül, ahogy kimondja a szavakat és újra picit egyszerűbbnek tűnik lélegezni.
– Egyáltalán nem szomorította el – néz rá a férfi halvány mosollyal, és szeretne hinni neki. De lehet, hogy ugyanúgy csak tetteti a kedvességet, mint sokan mások. Szinte mindenki leplezi, ha valamit un, vagy valami zavarba hozza, vagy zavarja. Az etikett része. És Mina jelenleg túl fáradt, hogy el tudja dönteni, ez színlelés-e vagy sem. Ugyanakkor hálás mosollyal felel. – Én köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. –  teszi hozzá von Bertold, majd némileg szégyenlősen félrenét. – És hogy kimentett a tömegből.
Erre Mina megkönnyebülten felnevet.
- Igazán nincs mit. Azt hiszem, nekem is elegem volt már abból. Mindig is szerettem az ilyesféle helyeket, ahová el lehet vonulni. Véletlenül sem kellett tucatszor visszahívni, hogy bemutassák valakinek, véletlenül sem haragudtak rá meg annyiszor, amiért soha nem lehetett megtalálni, mert elkószáltak valamely elhagyatottabb folyosó felé...
– Azt hiszem, meg tudom érteni, pedig én aztán nem valami gyakran fordulok meg ehhez hasonló eseményeken. Nem csodálkoznék, ha valóban ezért építenek ilyen kis udvarokat is, amint mondta.
A férfi szavai szabatosak, tiszták, és pontosan emiatt nehéz fogódzót találni bennük. Nem származik belőlük könnyen új kérdés, ami fenntartaná a beszéd vonalát.
- Meg kell találni a kötelességben is a felszabadultságot - jelenti ki szelíden, visszagondolva arra, hogyan kezdte. Persze neki könnyebb volt, hisz ebben a közegben nőtt fel. De az sem volt teljesen ugyanilyen. Nem neki kellett konferálnia az eseményeket, megszervezni azokat, és nem is róla pusmogtak, ha valamit elrontott - vagy akár valami jól sikerült, vagy egyszerűen valami történt. Vagy ha megtették, nem zavarta.
Erre von Bertold bólogat, s csak ennyit mond:
– Valóban.
- De ha visszamegyünk, azért megkóstolja azt a süteményt? - kérdi egy mosoly kezdeményével az arcán. Meg kell mondani, herr von Bertold nem a legszószátyárabb ember, akivel valaha találkozott, így most idő kell neki, hogy kitalálja, mivel terelje el a témát saját szomorú múltjáról, mely nyilván nem vidította fel a férfit...
…akinek most kivételesen beletelik egy pillanatba, hogy választ adjon.
– Persze, mindenképpen, ha már annyira ajánlotta, biztosan finom lehet. Igazság szerint nem vagyok valami édesszájú, ezért a többit sem nagyon kóstoltam, de ez a diós valóban úgy hangzik, mint aminek érdemes volna esélyt adni.
Mina elvörösödik. Hát persze, miért is gondolja, hogy másnak is természetes, ami neki? - Lassan talán Hilde kisasszony is várni fogja önt, nem? - vált ismét témát, majd erről eszébe jut egy másik. - Meddig terveztek maradni a bálon egyébként? igyekszik nemtörődömséget erőltetni a hangsúlyára és úgy tenni, mint aki nincs zavarban.
– Igazából attól tartok, úgy illik, hogy maradjunk a végéig. Még bőven van időm Hilde kisasszonnyal újból összetalálkozni, ha egyáltalán visszatért azóta.
S csak sikerült még jobban zavarba hoznia. Úgy látszik, kijött a gyakorlatból.
Csak bólogat és igyekszik nagyon elmélyülni egy föléjük magasodó, rendre vágott fa leveleinek vizsgálatával. Bár nem látja, de kétségkívül hallja, ahogy a közelben, úgy egy-két sövénybokorral arrébb egy pár igencsak jól érzi magát. Már nem tud jobban elvörösödni, így nem teszi, bár szívesen elsüllyedne a föld alá. Arcán mindazonáltal csak kevéssé látszik ez, inkább elmélyültnek s gyönyörködőnek tűnik, hisz a terészetben van, itt jól kellene éreznie magát, nem?
A szellő föltámad kissé, megzörgeti a leveleket, s Mina érzi, ahogy Herr Oswald is követi a tekintetét.
Ahogy telik az idő, Mina picit ismét a gondolataiba süllyed, de nem koncentrál rájuk, cssak hagyja, hogy az emlékek váltsák egymást. Közben hagyja, hogy az érzékei megnyugodjanak, s figyeljen az ételek, italok ízének emlékére, a kellemes szellőre a bőrén, a szavak hangzására a fülében. Hálás legyen, hogy itt lehet. Immár tényleg nyugodtan néz maga elé, tekintete lejjebb vándorol a földre, és a gondolataiba beszüremlő kedveskedő hangok miatt enyhe szomorú vágyódással vesz célba egy virágot, mely úgy tűnik, nem ültetve lett ide, pusztán idesodorta magvait a szél.
Egyszer csak markánsabb zene éles dallamai szűrődnek ki odabentről, s Mina úgy érzi, mintha hideg vizet öntöttek volna a fejére. Pedig a dallam cseppet sem csúnya. Nagyon is kellems, s ritmusos.
Megemlítette korábban, hogy szeretne táncolni, nem igaz? Akkor most már muszáj lesz neki. - Ugyan, cseppet sem rabolja az időmet. - mentegetőzik udvarias mosollyal, de a tekintetét nem emeli föl.
– Akkor jó. Nem sietek sehová, bőven van időm, de nem élnék vissza az önével sem.
Ez a fajta udvariasság idővel fullasztó tud lenni. Mégis kedves számára, s megállapítja: ahhoz képest, hogy a férfi nem érzi jól magát ilyen közegben, meglepően jól közlekedik benne.
Egy pad felé int a kezével, Mina pedig lelkesen bólint. Jó ötlet. Valami, ami megmozgatja mozdulatlanságukat. Ugyan nem töri meg a csendet, de legalább tevékenység... Le is ül hát, egyik lábát keresztbeveti a másikon.
– Nightwind gróf úr nem fogja keresni önt? – kapja vissza a párját annak a kérdésnek, melyet nemrég ő tett fel.
Elmosolyodik.
- Szerintem tudná, hol keressen. Az ilyesféle helyek az elsők, ahol megtalálna. Vagy a süteményesnél, de ott ugyebár nem vagyok. Hangjából kiszűrődik, hogy teljesen biztos benne, nem aggódnak miatta. Azazhogy de, de minden alkalommal, mikor Damien aggódik, később kiderül, hogy semmi oka nem volt rá. Minán nem látszik, de alaposan el tudna bánni lehetséges támadóival. Tűz képe villan fel a szemei előtt… mellé szagok, hangok… pislog párat, elűzve az emléket. Nem. Nem most. Senki nem fogja bántani, ez nem az a hely, miért is történne ilyen?
Semmi baj nem lesz.
A férfi helyet foglal Mellette.
– Úgy tűnt, régóta ismerik egymást. Ön és a gróf úr.
Előkerül hát a téma, melyet sokan feszegetnek, többféle megközelítésben, és von Bertoldé az egyik legfinomabb ezek közül.
– De nem akarnék indiszkrét lenni, csak leginkább régi barátoknak tűntek.
Most nem feleli, hogy “ugyan, semmiség”. Egy idő után meguja a formulát, és egyébként is, ha választ ad, azzal jelzi, hogy nem kell elnézést kérni a kérdés miatt.
Bólint. - Így van, Damiennel még azelőtt találkoztam, hogy... otthagytam volna a kastélyt. Aztán utána új kezdetre volt szüksége mindkettőnknek. Amit egy aprócska falu jelentett. Nagyrészt emberek lakták, időnként megfordult ott más is, de eleinte nagyon furcsán néztek ránk. Ékszerekkel és hasonló csecsebecsékkel kereskedtünk. - Felnevet, annyira abszurd az egész. Minden bizonnyal nem gondolnák ezt róla azok után, hogy díszes, mintás sötétkék ruhában, gondosan elkészített frizurával ül itt, grófnői rangban. Persze nem gondolták volna a Nachtraben-toronyban sem, hogy egy emberfaluban fogja tengetni napjait majd egykor. Lényegében visszakapta egy részét annak, amit elvesztett. Furcsa. Ugyanazok zavarják benne. - Aztán jött Eichenschild - jegyzi meg végül halkan, befejező jelleggel, s kissé elhúzza a száját.
Folyamatosan csitítgatja magában a hangokat, mely szerint Herr Oswaldot biztosan untatják a szavai. Annyiszor kellett már társalognia annyiféle emberrel, hogy nem engedheti meg magának, hogy ezen aggódjon. Folyamatosan aggódna.
– Akkor valóban sok mindent átélhettek együtt. – tűnődik el a férfi, majd idézni kezd: – "Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik". Már nem tudom, melyik könyv írja, talán a Példabeszédeké. Mindig is úgy gondoltam, hogy sok igazság van benne.
- Igen. Nos, sajnos az eredetét nem ismerem. Nemigen került a kezem ügyébe, ugye. - mosolyodik el zavartan Mina. Nem első alkalom, hogy az egyház dolgaival kerül érintkezésbe. S meglepően illenek rá ezek a szavak. Ilyenkor úgy tűnik, az elképzelt szakadék, ami a világuk között van, talán mégsem akkora nagy.
– Nem akartam zavarba hozni. Nekem jóformán illendő, ha nem elvárás, hogy ilyeneket ismerjek. – magyarázza a férfi kedvesen.
- Természetesen. Testvér. Érdekes szó. Sosem tudott nevet adni kapcsolatoknak, s a "testvér"-nek szomorúvá kellene tennie a húga miatt, de nem teszi. Eszébe jut, vajon Damiennek valóban nem szenvedés-e a kastélyban létezni. Hisz mindent megtesz. Soha nincsenek dührohamai. Pedig az adminisztráció és a tárgyalások és egy ekkora birtok fenntartása nem egyszerű. Kissé nagyobb sóhaj hagyja el az ajkait, bár inkább suttogásszerű. Nem számított arra, hogy ennyi mindent fog végiggondolni ezen az estén.
Behunyja a szemét, s hátrahajtja a fejét, hagyja, hogy találkozzon a fallal, nem bánva, ha esetleg kissé koszos lesz. Most senki nem lesz, aki rászóljon. Reméli, édesanyja jól van. Talán vissza kellene menni. Minél tovább nem teszi, annál jobban fél tőle, mi lesz, ha majd igen.
De most nem kell semmit tennie. Sütit ehet, táncolhat, vagy akár ülhet itt kinn. És ez csodálatos.
Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor feltehetően az a páros, akik már egy ideje jól érzik magukat a közelben, kézenfogva elsiet a közeli sétányon egy másik épületszárny felé. Talán visszaosonnak, hogy táncoljanak.
Újra behunyja a szemét.
- Tudja, vannak olyan táncok is, amelyekben nem igazán kell semmit csinálni. A férfi - sőt igazából a nő is - csak ide-oda lépked, egyszer balra, egyszer jobbra, vagy csak simán hol az egyik lábát emeli meg kissé, hol a másikat. Vagy mozdít kicsit a felsőtestén. Valami mozgás lesz benne, lehet követni a zene ritmusát, de nem kell a végtagoknak messzire menni. - magyarázza. Talán most a legnyugodtabb a hangja az egész estén.
– Érdekesen hangzik. Tehát ez nem valami kötött táncforma, ha jól értem.
Szóval tényleg nem látott még ilyet? Bámulatos, szinte hihetetlen. Mina halkan kuncog.
- Igen, ez valójában egy ürügy, mozgás a zenére. A lényeg, hogy nem szükséges betanult, bonyolult mozdulatokat végrehajtani. Persze attól függ, kiről beszélünk, mennyien nézik, milyen időpontban és milyen alkalomkor táncol. Most... pusztán vendégek vagyunk. Ha a tömegben vagyunk, s a jelenlevők már ettek, ittak, többen alkoholt is, s a saját társaságukra koncentrálnak, kevés szem szegeződik pont ránk. Nem fognak megítélni, leszólni, hogy miféle táncot járunk. Talán nem is fogják észrevenni, hisz mindenki mással van elfoglalva. Kis szünet után némileg zavartan szólal meg újra. - Öhm... A "mi" alatt természetesen bárkit értek.
Herr von Bertold felnevet.
– Persze, én is úgy értettem... Világos.
A fenébe.
Szöget ütött a fejébe az ötlet, hogy el fogja űzni a férfi bátortalanságát. Mert hát amiatt nem akar táncolni, nemde? Hisz soha nem tanulta, elvárások, miegyéb. Úgy gondolja, nevetségessé tenné magát vagy nem tudna kellően jól szerepelni. Így hát… talán… esetleg… nagyon óvatosan, ki tudja, de lehetséges, hogy meg tudja mutatni neki, hogy nem mindig olyan veszélyes az.
Hadd szórakozzon egy kicsit. S akkor talán a többi hasonló eseményen is el fogja tudni engedni magát.
- Még soha nem nagyon táncolt életében? - kérdezi olyan hangon, mint aki nem teljesen hiszi ezt el, ám nem vádlón.
– Nos... hmm. Nem igazán. Volt már rá alkalom, hogy muszáj volt, de őszintén szólva sosem tanultam.
Szóval valóban innen fúj a szél. Más neveltetése volt.
- És ha nem lenne szükséges tanult módon tenni ezt?
Nem tudja, mi ütött belé, hiszen még csak nem is fogyasztott alkoholt (nem, mintha szokása lenne), ám mégis érzi, hogy bátorsága (talán szemtelensége) egyre magasabb. Talán, mert egyre mélyebb az este.
– Sosem gondoltam nekem való dolognak, legalábbis nem vonzott igazán, de nem is fordultam meg efféle körökben, ahol szokás lett volna. – érkezik a teljesen konszolidált válasz von Bertoldtól. A hangjából nem hallani sem azt, hogy haragudna rá, sem azt, hogy irritálná. Persze lehet, hogy csak jól leplezi mindezt…
Mina bólint.
- Hilde kisasszony nem szeret táncolni? - billenti kissé oldalra a fejét, mire a férfi bólogatni kezd.
– De, ő nagyon is szeret és tud is.
Mina csak maga elé néz egyenesen, vizsgálva egy fűcsomót.
- S ő sem tudta megkedveltetni magával? Kicsit sem? - mosoly kúszik fel a szája szélén.
A férfi ismét felnevet.
– Nos, attól tartok, Hilde kisasszony nem igazán fáradozott azon, hogy megkedveltesse velem a táncot.
- Nem szeretné megkedvelni? - kísérli meg még egyszer, nem bánva, hogy a tűzzel játszik.
Nem nagyon mer Oswald arcára nézni, de úgy tűnik, nem sápadt el, nem alakult át egyenes vonallá az ajka a mosolyból, a szemöldökét viszont felvonta.
- Mire céloz, grófnő?
Azraelre… Nem hiszem el, hogy ennyire nem érti. Ez még csak nem is társadalmi játszmázás, ez szinte egyértelmű invitáció volt.
Nem most van itt az ideje, hogy végiggondolja, van-e joga erre. Sőt. Mostanára már eljutott odáig, hogy megbánta döntését. Ezért elkezdi tervezni a visszavonulást.
- Csak arra, amit mondok. Nyilván nem kényszeríthetem önre, amit nem szeretne.
Úgy érzi, elképzelhető, hogy szüksége lenne némi alkoholra...
– Hát persze. Világos.
A nő arca vörösen lángol. Na? Mondja nyugodtan, hogy hagyjam békén, fölállok, elnézést kérek, elsétálok, majd elvonszolom magamat a legközelebbi süteményes asztalig és magamba tömök néhányat…
Próbál rájönni, mi módon visszakozhatna, merre és hogyan távozhatna és mi módon nyugtathatná meg magát arról, hogy nemegy szörnyeteg, amikor is Herr von Bertold a job kezét nyújtja felé.
- Grófnő, szabad egy táncra?
Alig akar hinni a fülének.
Szemei láthatóan elkerekednek, s kis rés nyílik az ajkai között, de nem nevetés, csak egy halk, meglepett nevetés távozik közülük. Majd a nevetés mosollyá csendesül, ahogy elegánsan elfogadja a neki kinyújtott jobb kezet. - Örömmel - mondja őszinte vidámsággal. Hát csak sikerült. Na, most hogy is voltak a lépések? Várjunk, azt mondta, nincsenek lépések. Ez esetben könnyed, nyugodt táncszerű mozgást fog felvenni majd. Elméjében próbálja összerakni, hogyan tegye ezt meg, rég táncolt, de teste emlékezni fog és az izmai kisegítik majd.
Herr Oswald Mina bal oldalára csúsztatja a kezét, s finoman közelebb húzza. Nem a legkecsesebb mozdulat, érezhetően nem tanult, de jól alkalmazkodik.
Fejét a bejárat felé fordítja, arra számítva, hogy akkor most besétálnak az épületbe és elvegyülnek a tömegben... De nem, nagyon úgy tűnik, hogy von Bertold itt ezen a helyen óhajt táncolni. Elmosolyodik, amikor erre rájön. Ha belegondol, nincs szüksége arra a tömegre. Nem gyakran táncol szabadtéren - általában egyet perdül-fordul, amikor nem látják, régen gyakrabban tette, míg kicsi volt. Felszabadító. A zenét innen is hallja. Maga is meglepődik, mennyire zavart, az arca általános vörös színben tündöklik, azonban izgatott is. Nem gondolta, hogy idáig eljut. Most már csak nem szabad elrontania...
- Ha jobbra lépek, lépjen balra - mondja halkan, s csak reméli, hogy nem részesülnek szavai olyan fogadtatásban, mintha leereszkedő volna. Egyúttal eszébe jut egy másik alkalom, amikor tanított valakit valamire, s mosolya egy pillanatra megfagy. Pislant párat és elűzi az emléket. Egy darabig ösztönösen is a földet nézi, ahogy igyekszik a zene ritmusát felfogni a füleivel és annak megfelelően jobbra, illetve balra lépni. Várakozóan, szemlélődően és óvatosan mozog, próbálva figyelni, mennyie hajlandó a partnere alkalmazkodni, esetleg kipróbálni valami újat. Nem akarja, hogy kényelmetlenül érezze magát - bár ezzel feltehetően már elkésett. De hát jól jöhetnek még ezek a képességek, nemde? Ezzel győzködi magát, holott voltaképpen csak jól akarja érezni magát... És ez már lényegében teljesült.
Ahogy föltekint, látja, hogy a férfi is őt nézi, nyilvánvalóan tisztában léve azzal, mennyire elvörösödött. Sebaj, Mina megszokta már ezt.
- Most előre és hátra - mondja halkan, ahogy úgy érzi, lehet már kissé váltani, s előre lép, várva, hogy von Bertold reagál-e rá. Cseppet lelassul, így lehet, hogy kihagynak pár ritmust, de nem is biztos benne, hogy a férfi egyáltalán figyel-e vagy tudja-e követni a zene ritmusát, vagy csak az ő mozdulatait követi. Mindegy is. Most jön rá, hogy még soha nem táncolt ilyen messze a zene forrásától. Kellemes ilyen messze lenni, így sokkal kevésbé zavaró, ráadásul megszabadultakmég valamitől: a körülöttük nyüzsgő tömeg csacsogásától, nevetésétől, sóhajától, köhögésétől. Nem utolsósorban nem kell kerülgetni őket, vigyázni, hogy össze ne ütközzenek. Ezen a terepen ugyan furcsa lépni, pláne ebben a cipőben, de figyel, nehogy elbotoljon. Kellemesen nyugtatja a kezét a férfi vállán, s csak-csak elhiszi már, hogy megnyugszik. A zene picikét lelassul, magas és csilingelő, illetve mélyebb, zúgó hangok váltakoznak, mint lépések, vagy egy hinta ringása föl-le.
Ötlete támad, hogy kipróbál valami újat. Egyik kezével elengedi von Bertoldot és hátralép egy lábával, mikor a hang magasra csap - lábait behajlítja kissé, mintha pukedlizne, majd mikor a mély hang érkezik, visszalép. Ehhez a férfinak lényegében nem kell módosítani a lépésein, ha nem akar. Látja a tekintetén a meglepődést, de még épp időben visszatér ahhoz, hogy a férfi ne bizonytalanodjon el. Utána pedig még egy elismerő mosolyt is kap.
Viszonozza is azt, fogai egy picikét kivillannak.
Büszkén megismétli a mozdulatot még nagyjából háromszor, utána visszatér a lazább alapmozgásukhoz. - Az ilyen részeknél előrehajolhat, ha gondolja. A kezét pedig a szívéhez érintheti, így - utánozza a mozdulatot kissé megdöntve a mellkasát, majd jobb kezét ökölbe szorítva a szívéhez érintve, előásva a mozdulatot emlékei közül - nem kell túlságosan messzire mennie, nem olyan rég volt náluk bál, akkor is találkozott ezzel a formával.
Vajon csak képzeli, vagy Herr von Bertold tényleg nem úgy fest, mint akinek jelen tevékenysége kínszenvedés és legszívesebben elmenekülne, amint tud?
Mert nem úgy fest. Egészen nyugodtnak tűnik, figyelmesen követve nyomon Mina mozdulatait.
– Hm, nem tűnik olyan nehéznek. – jegyzi meg. Zene füleinek.
Halkan kuncog. Halkan, de győzedelmesen.
- Látja? – kérdez vissza huncutul.
Hihetetlen sikernek könyveli el a haladását, hiszen nemrég még az is kétségesnek tűnt, hogy megmozdítja a fiatalembert. Fiatal? Fogalma sincs, mennyi idős lehet, ezek megítélésében sosem volt a legjobb szeme, de azt megtanulta, hogy semmiképp ne feltételezzen... Ezzel a légkörrel kissé visszatér gyermekkora világába, s azon veszi észre magát, hogy úgy gondolkodik, mint akkor tette. Mintha most először mondanák neki ezeket.
Elgondolkodva már-már csak ösztönösen lépked erre, arra, s annyira belemerül a gondolataiba és a zenébe, hogy egyszer csak megfogja a férfi kezét és finoman körbepörgeti magát. Utólag veszi csak észre, hogy erről nem szólt.
- Hoppá - csúszik ki a száján.
Erre von Bertold felnevet. Ez valami, amit nem gyakran hallott még.
– Ugyan, hiszen rögtönzünk, nem igaz?
Ő is felnevet.
- Így van, igyekszem. - feleli, és szélesen mosolyog, mikor a másik irányba is megpörgetik. Herr von Bertold mozdulatai kissé merevebbek, mint azoké, akik rég tanulják ezt, de úgy tűnik, mégis könnyeden megy ez neki most, hogy elkezdte. Mina ismétli hát az iménti mozdulatokat. Elemében van, több szempontból is. Felszabadultnak tűnhet, és valóban az is. Átfut az agyán, hogy furcsa, hogy most senki nem vonul át a kerten. De hisz épp táncolnak odabent, valószínűleg nehéz is lenne átjutni a tömegen.
A zene hamarosan elér a kulminációjához, ahol is egy mély hang hallatszik hosszabban kitartva, a húros hangszerek tovább megremegtetve. Mina ekkor ismét hátralép megismételve a pukedliszerű mozdulatot, majd föltekint halvány mosollyal az arcán. Von Bertold meghajol felé.
– Köszönöm a táncot, grófnő - mondja.
- Én is nagyon köszönöm. - feleli Mina ragyogó arccal. - nagyon is jól ment magának. - jegyzi meg, nem fogva vissza magát a bókok terén, hisz fölöslegesnek érzi, mire a férfi félmosolyra húzza a száját, s talán már épp visszakozna, de valami lefoglalja. Tekintete Mina mögé villan.
– Azt hiszem, már várják – mondja halkan, picit biccentve az ajtó felé.
Mina gyomra picikét összeugrik.
- Várnak?- kérdi halkan, s rögtön hátra is néz, de már csak egy zárt ajtót lát. Aztán persze eszébe jut, ki lehetett az. - Oh... persze. Nos... nagyon köszönöm a velem töltött idejét, remélem, nem... nos... remélem, azért valamennyire jól szórakozott. - visszafog egy zavart nevetést és kéztördelést. Konszolidált mosoly terül szét az arcán. Most vissza kell menni. - Talán Frau Hilde is keresi már Önt. - jegyzi meg, majd mély levegőt vesz, lezárva magában gondolatban a táncot.
– Ugyan, igazán köszönöm a drága idejét, jól éreztem magam.
Nagyon reméli, hogy ez a mondat őszinte.
Hátralép, megindulván a csarnok felé.
- Jön? - kérdi semleges hangon, de szemöldöke picit megemelkedik.
– Óh, hogyne - feleli a férfi egy kis szünet után. Talán helytelen volt a kérdése? Hiszen eddig együtt töltötték az időt, s mégis mit csinálhatna odakint?
Ekkor eszébe jut, hogy von Bertold minden bizonnyal szívesen lenne már egyedül.
Ahogy kinyílik az ajtó, egyszerre csapják meg a hangok és illatok. A következő zene halkan mászik fölfelé hangerőben, de még csak a bevezetőnél tart. Párok mozognak, forognak, keringenek. Mina elsőre nem tudja, hová nézzen, mikor az ajtó melletti árny megmozdul. Damien az, természetesen.
- Oh. Elnézést, nem láttalak. - szabadkozik Mina szokásához híven. Damien szembeáll velük, immár nem olvad bele a háttérbe. Hogy tud még ilyen feltűnő, elegáns öltözékben is eltűnni... - elmélkedik Mina.
- Semmiség. Nem akartam zavarni. Üdvözlöm, von...
És elfelejtette, remek. Magában átkozódik kissé, de túllesz rajta. Ennél rosszabb is történhetne.
Mina mondaná a nevet, de azzal csak még kellemetlenebb helyzetbe hozná.
– Von Bertold. Örvendek a viszontlátásnak, gróf úr.
Damien arcába kicsit több vér szökik, mint szokott. Semmi gond, ennél rosszabb is történhetne, mint hogy nem jut eszébe egy... név...
- Von Bertold. Elnézést. Hasonlóképp. - teszi hozzá Damien, küzdve az ellen, hogy bosszankodása látsszon az arcán.
Ahogy Mina kérdően és vörösen néz rá, úgy érzi, magyarázattal kell szolgálnia.
- Nincs semmi sürgős mondanivalóm, csak nem tudtam, merre keressem Mina kisasszonyt.
Mina próbál rájönni, mit gondolhat. Hisz látta, hogy odakint táncoltak a kertben. S vajon ő mivel foglalatoskodhatott bent?
Ekkor veszi észre a Damien kezeiben tartott apró tányért, rajta néhány morzsával, és meglepetésére megkordul a gyomra.
Von Bertold biccent egyet. Nem tűnik sértődöttnek.
– A grófnő volt olyan kedves, hogy megmutatta nekem a kertet. Remélem, nem aggódott érte túlságosan.
Mina kis híján köhint egyet. Aggódni érte. Az ő arca is vörösebb lesz pár árnyalattal.
Damien mosolya udvarias, de egy pillanatra látszik rajta, hogy egyébként jól szórakozik.
- Áh, nem. Miatta nem kell aggódni - pillant Minára, aki természetesen fülig vörösödve áll az ajtóban.
Mikor rájön, hogy ott áll, arrébb is lép, hátha valaki be akar jönni vagy kimenni. A nő kuncog egy kicsit.
- Bocsánat, hogy olyan sokáig elvoltam. - kér elnézést Mina mégis. Damien határozottan ránéz.
- Arra jársz, amerre óhajtod - A sötételf hangja finom, de tekintete majdhogynem fenyegetően villan. Mina persze tudja, hogyan kell értelmezni. A legszorosabban szó szerint. Minden bizonnyal Damiennek elege van abból, hogy már megint mindenért elnézést kér.
- Vannak még tervei az estére vonatkozóan, von Bertold? - kérdezi Mina, elterelve a témát, s fejével  a férfi irányába fordul, de szemeivel közben a tömeget pásztázza, hátha Frau Hildét megpillantja valahol.
– Azt hiszem, megnézem, visszatért-e már von Nebelturm kisasszony, úgy kimondottan tervem nincsen egyébként. Majd ahogyan alakul az este.
- Ez esetben jó szórakozást önöknek. Remélem, találkozunk még. Lehetőleg nem a harctéren. - mosolyodik el, von Bertold fantáziájára bízva, hogy szó szerinti vagy átvitt harctérre gondol, hisz a férfinak a hasonló bálok is annak tűnhetnek...
– Bízom benne. További jó szórakozást önöknek is. - köszön el a férfi, majd otthagyja őket pirult arccal és egészen sok megbeszélnivalóval.
Ezen megbeszélnivalók utat is nyernek maguknak néhány falat sütemény után - nos, elég sok falat sütemény után, Minának ugyanis valamiért igencsak kedvére vannak az ínyencségek, és amíg tele van velük a szája, magyarázattal szolgál ez arra, hogy miért nem beszél. Aztán Damien egy ponton felnevet, és megkíméli, közölvén vele, hogy nem kell aggódnia, nem tett semmi rosszat.
Amivel a nő természetesen tisztában volt. Mégis mi rosszat tett volna?
Ennek ellenére úgy érzi, kövek görfülnek le a lelkéről. Ezek után némieg nyugodtabban fogyasztja a süteményeket.
Von Bertold szavai sokáig munkálnak még az elméjében. A bibliai idézet. Aztán a tánc... nem hitte volna, hogy erre sor került. És nem úgy tűnt, mintha a férfi gyűlölte volna a dolgot. Talán most megváltozott magához a tevékenységhez való hozzáállása. Hogy ez jó dolog-e? Frau von Nebelturm majd talán eldönti...
Vajon megtárgyalják ők is az udvari beszélgetést és a táncot, miután találkoztak?
Mina nem hinné. Legalábbis nem részletekbe menően. Von Bertold nem olyannak tűnik, aki fecseg, se nem olyannak, aki könnyeden beszámolna arról, hogy sikeresen behúzták a csapdába és véghez vitettek vele valami olyat, amelyet kijelentései alapján nem kedvel.
De talán neki is kellemesebb emlék lesz a mai nap, mint egyébként lett volna...