Azonnali: Der Tanz der Adligen

Ciel von Eisenschnittel · 1 Azonnali: Der Tanz der Adligen Kedd Aug. 02, 2016 3:45 pm

Ciel von Eisenschnittel

Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 604
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:

(555/555)

Nagy nap ez a mai, a csodás kiállásukról, s diplomatikai érzékükről híres Neulanderek fogadást adnak az éjjel azon (Kellő szociális rangban lévő) látogatóknak, akik a Nelaunder torony mentén álló Wasserrandba utaznak, s részt kívánnak venni a bálon, mely valószínűleg bármely királyi fényűzéssel képes dacolni. Bárki ellátogathat a területre, ugyanis ideglenesen megnyitották a határokat a folyó partján fekvő impozáns toronyhoz-városhoz. A bál okát a jelenlegi vezető, Simon von Neulander 111. születésnapja adja, s nem titok, hogy méltón kívánja azt megünnepelni, lehetőleg a fogadás apropóján különböző diplomáciai csevejek, s új lehetőségek felfedezésével. A feladat nem nagy, látogassatok el a csodás bálra.

Jutalom: Megszokott 150 Tp, illetve mivel most jó kedvemben vagyok, mindenkinek jár majd mellé egy valami kicsiség.

Jó szórakozást, a határidő legyen mondjuk Auguszt 7. Éjfél.

Alicia Zharis · 2 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Csüt. Aug. 04, 2016 4:17 pm

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 437
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

Azonnali: Der Tanz der Adligen Empty_bar_bleue

(13150/15000)

Kiváló alkalomnak bizonyult ez a lehetőség egy kis kikapcsolódáshoz, még ha a beszélgetések nem is épp ezt szolgálják. A Neulanderek hírszerzőként természetesen csak és kizárólag a komoly témákban érdekeltek, így az nem fog segíteni neki abban, hogy lazíthasson, bár ez nem mintha annyira érdekes lenne. Bizonyára még sok más faj képviselője is meg fog jelenni a bálon, így különösebben nem aggódik, hogy nem fog tudni elvegyülni, valamint másféle beszédtémával elfoglalni magát az éjszakára, amik ténylegesen arra lesznek jók, hogy elfelejtse kicsikét a nekromantalétet.
Ja, hogy nekromanta? Nem kifejezetten zavarja ez a bökkenő sem, mivel egyedül van, nagy ok így nem lehet most a levadászására egészen addig, míg valamilyen bajt nem csinál, na meg Délen vannak… Ott annyira úgyse kergetik a nekromantákat, és amíg nyugodtan megmarad a helyén – márpedig ez szándékában áll egész végig –, akkor nem fog senki fegyvert emelni, aki megérzi azt a pocsék aurát, ami körülötte van. Legalábbis… Remélhetőleg békés lesz egész végig az est.
Öltözék szempontjából az alkalomhoz megfelelő ruhát vett fel. Szerencsére volt némi megtakarított pénze egy nagyobb költekezésre, amit azért is mert bevállalni, mert még máskor is jól jöhet ez a ruházat. Csupán erre gondolva nem sajnálta rá a váltót, amúgy megvonta volna magától ezt a kényelmet. Eleinte meglehetősen furcsán érezte magát benne, mostanra már teljesen hozzászokott a változáshoz, és egyáltalán nem zavarja már a nyitottabb, könnyedebb fazonja. Kicsit talán változtatnia kéne szűkös ruhatárán is…
Hosszú ideig csak lézeng, nézelődik, a maga fölényes mosolyával figyeli az egybegyűlteket, néha-néha megáll csevegni, majd továbbáll más beszélgetőpartner után, ismerős arcra pedig még véletlenül sem számít. A folyamatosan járkáló pincérfiúk tálcájáról elvesz egy üvegpohár zamatos bort, azt iszogatja egészen addig, míg valaki meg nem szólítja hosszabb társalgás céljából. Hogy mi a téma? Már maga sem emlékszik rá, csak beszél és beszél olyanokról, amik őt egyáltalán nem érdeklik, saját véleményét pedig kitalálja a kitárgyalt dologról. Tényleg egyáltalán nem foglalkoztatja, éppen ezért is jön jól az a furcsán ismerős alak, aki gyakorlatilag az orra előtt megy el, mire meglepetten vonja fel szemöldökét. Ha ez nem lenne épp elegendő jel a partnertől való megszabaduláshoz, akkor még az egyik pincérfiú is pont a közelében sétálgat. Bocsánatot kér hát beszélgetőpartnerétől, a megkezdett bort visszateszi a tálcára, és közelebb merészkedik a férfi felé. Egyelőre még maga sem hiszi, hogy jól látja…
Az egyik oszlophoz húzódva szemlélődik, így félig eltakarva, oldalról figyelve tovább a vonásokat, és bár már teljesen jól kiveszi az összeset, egyszerűen még mindig képtelen elhinni, hogy a kedves tolvaj itt van. Valahogy nem hitte volna, hogy eljön idáig csak egy bál miatt, vagy… Pont sok lehetőséget lát ebben az eseményben? Pont ilyenkor tud olyan drága tárgyakat lopni, amiket máskor nem?
Tűnődve, önmagát is elfelejtve kezét az oszlopra helyezi, csodálkozásában néhány centit lejjebb csúszva ujjaival. Próbálja magát meggyőzni, hogy ez az a személy, akinek hiszi, hogy ez nem lehet más. Ennyire kísértetiesen nem hasonlíthat senki sem valaki másra, nem? Ugye nem?
Beszélgetőpartnere felé fordul egy cinkos mosollyal, mire feleszmél. Talán szemezget vele? Esetleg valaki más a ludas az egészben…?
Mindegy, ő nem akar még így se feltűnést kelteni, így egy újabb fiútól elvesz ismét egy elegáns poharat, benne a vörös nedűvel. Mintha semmi sem történt volna, egyszerűen nekitámaszkodik egy kissé az oszlopnak, és úgy kortyolgatja az alkoholt, látszólag jóízűen, belül égve a vágytól, hogy megszólítsa a tolvajt, azonban nem mer megtenni egy lépést sem. Óvatosan pillant hát vissza a társaságra, pontosabban mikor az emberként negyvennek tűnő, amúgy talán már százéves vámpír elfordult, tekintetét pedig visszavezeti ismerősére, vagy inkább szövetségesére.
Váratlanul zene csendül. A boriszogatás és a bámészkodás közben észre sem vette, hogy milyen gyorsan telik az idő, így meglepetten kapja fel fejét a zenekar irányába. A művészek elegánsan öltöztek fel, a hangszerek ugyanúgy gyönyörű, fényesre tisztított darabok – bizonyára borzasztóan szépen csengő alkotásokat hallhatnak majd az est további részén.
Visszakapja pillantását, keresve a férfit, aki viszont egy teljesen más lányt kér fel táncra. Ujjai haragosan szorulnak a pohár vékony nyakára, alsó ajkára durván ráhaapva, és ha nem tűrtőztetné magát, talán még az is megesne, hogy a törékeny tárgy összeroppan ujjai között. De biztos az, hogy az illető egy átlagos nőszeméllyel kezdett el forgolódni a többiek közt, azért van, mert nem vette őt észre. Vagy észrevette, csak nem akart odajönni hozzá…? Nem, egyetlen pillantást sem vetett rá, akkor talán azt sem tudja, hogy itt van. Minden bizonnyal csak az illem kedvéért csinálja.
Attól még az a nő elmehetne a pokolba…
Mindenesetre félrehúzódik, elégedetlenséggel vegyes gőggel figyelve a párost, már-már bosszúsan fortyogva magában. A következő tánc az övé lesz, és ha kell, kitúrja azt az idegesítő nőszemélyt a helyéről, megkockáztatva egy kisebb balesetet, vitás helyzetet és felháborodást. Nem érdekli, Astoniennek vele kell táncolnia, nem holmi kis…
Elfojtja gondolatait, és csupán türelmetlenül várja, mikor lesz már vége a darabnak. Szinte megérzi, ahogy közeledik az utolsó néhány hang – gyorsan, ezúttal cseppet sem nőiesen kiissza borát, az üres poharat a kelleténél ingerütlebben és durvábban teszi vissza az épp arra járó fiúcska tálcájára, aki meglepetten ugrik össze, egy darabig még figyelve az ingerült halálpapot. Nem mintha számítana…
Amilyen gyorsan csak lehet, a szünet alatt átverekszi magát a megjelentek tömegén, szem elől nem tévesztve a férfit és azt a szipirtyót, akit ha egy percnél is tovább lát, megöl, aztán feltámasztja kísértetnek. Minden ellenérzését elfojtva nyugalmat erőltet arcára és mozgására, úgy áll oda a páros mellé, kényelmesen tartva a távolságot, ugyanakkor észrevehetően. Biztos, ami biztos alapon köhintéssel jelzi jelenlétét, majd igyekszik nyugodtan beszélni annak ellenére is, hogy legszívesebben eltávolítaná a közelből ezt a szép rongyokba tekert vámpírkisasszonyt.
- Elnézést a zavarásért, de az urat el kell kérjem – kezdi úgy, akár a nemesek: magabiztosan, kimérten és fölényeskedőn, tudálékosan egy behízelgő mosoly kíséretében. - Néhány fontos ügyről kéne csevegnünk... - vet egy ravasz pillantást a férfi felé, kinek szemei meglepetten csillannak. Tényleg nem vette volna észre…? Vagy ez egy újabb színjáték?
- Kicsit odébb tudnánk menni? – tartja meg az előbb felvett gesztust, a férfinek címezve a kérdést.
- Persze, ahogy kívánod. – Furcsán udvariasan beszél. - Elnézést, hölgyem... – hajol meg, teljesen átvéve a magas körök eleganciáját, és ahogy a nekromanta elindul, a tolvaj követi őt. A biztonság kedvéért néha lopva hátrapillant válla felett, hogy biztosan mögötte van még a másik, valamint még azt megszemlélve, az előbb táncba vitt nő mennyire figyel rájuk. Ahogy aztán elkeveredik a többiek közt, megáll, szembefordul Astoniennel. Gőgösen megemeli a fejét, szemeit is behunyja, jobbját pedig határozottan nyújtja a tolvaj felé.
- Táncolj velem! – Meggondolatlan ez az utasítás – mert hát kérésnek ezt aligha lehet tekinteni amiatt a határozott és ellentmondást nem tűrő hanglejtés miatt –, mivel nincs kifejezetten nagy érzéke a zene ritmusának megérzéséhez, az arra való lépéshez, a forgásokhoz. Sosem volt ilyen tudásra szüksége, sosem keveredett még ennyire komoly társaságokba, viszont valami furcsa, elégedetlenkedő érzés hajtja őt a balga cselekedetek felé állandóan, mint egy kísértéssel teli, mézes szavakat suttogó ördögfióka.
- Ahogy kívánja, hölgyem. – Továbbra is meglehetősen udvarias, ami nagyon idegenül cseng Astonien hangján, túlságosan kimértnek és tartózkodónak találja, ami szokatlan társától, valamint furcsán fagyasztó. Természetesen meghallja a benne lévő játékosságot, ami jelzi, kifejezetten jól szórakozik, ezt azonban csak utólag érzékeli.
Az ujjak finoman kulcsolódnak kézfejére, mire meglepetten nyitja ki szemeit. Különös biztonságérzetet ad az érintés, valami olyat, amit máskor is előszeretettel tapasztalna.
A zene a következő pillanatban csendül fel, így zavartan közelebb lép Astonienhez vállára téve balját, a férfi pedig jobbját végigcsúsztatja csípőjén. Szinte éget az érintése… De olyan égetés ez, amiből még többet akar, mohón, és ha nem lennének előírások és szabályok, már rég belefeledkezett volna egy újabb ölelésbe, a másik illatának beszívásába.
- Tulajdonképpen miért is vagy itt? - néz oldalra olyan arckifejezéssel, mintha hisztizne. Kissé talán úgy is érzi, még mindig sérti őt, hogy valaki mást kért fel elsőnek táncolni, még a körülmények ellenére is.
- Az Egyház úgy gondolta, egy küldöttük erősíthetné a diplomáciai kapcsolatokat a Neulanderekkel. – válaszol a kelleténél komolyabban, mire a nő furcsállón pillant fel társára, várva az igazságot. - Valójában csak hallottam erről a bálról, és kedvem támadt eljönni. – Na, ez a helyes válasz! Érezhette volna, hogy semmi ilyen nincs a háttérben, elvégre nem úgy ismerte meg, mint aki azért fordulna meg mindenütt, mert kiküldték ilyen és olyan okok miatt. Meg is forgatja a szemeit egy finom fejrázás kíséretében, csak hogy kifejezze, mennyire értékeli a cseles feleletet. Mondjuk ez már megszokott… Mindig ezt csinálja.
- És te? Mit keresel itt? – érkezik a visszakérdezés.
- Csak jöttem, mert még nekem is jár a szórakozás – közli egyszerűen. - Itt talán nem támad senki sem meg - zsörtölődik ismét oldalra fordítva fejét. - Egyébként nem tudok táncolni – jegyzi meg csak úgy mellékesen, inkább egy közönséges téma felhozása miatt, mint komolyan gondolva. Mondjuk ezt az aprócska tényt bizonyára a férfi is tapasztalhatja: léptei bizonytalanok, nehezebb is vezetni, mint egy átlagosan jó táncost, és érezhetően nem tudja, mikor merre kéne tennie a lábát, így sokat ügyetlenkedik, ám ez egyelőre nem feltűnő.
- Ahhoz képest egész jól csinálod – tér vissza a megszokott vigyora. Na ne hazudjon! Tudja ő, hogy rosszul csinálja.
- Ja, persze - motyogja, aztán egy rövid időre elcsendesedik. Egyre inkább kezd tudatosulni benne, hogy most itt táncol Astoniennel, roppant közel vannak egymáshoz, a kezét fogja baljával, jobbjával pedig magához szoríthatja felsőtestét. Vajon mennyire tűnik törékenynek…? Mennyire érzi feszültségét és izgatottságát?
Mielőtt a gondolatok a kelleténél jobban elburjánzanának elméjében, újabb témát dob fel:
- Egyébként nem úgy tűnik, mintha annyira meglepett volna, hogy itt vagyok – hozza fel, de maga sem tudja, mennyire gondolja ezt a megjegyzését komolyan. - Vagy talán takartad? - Gyanakvó, óvatos pillantást következik, igyekezve úgy alakítani a beszélgetést, hogy ő legyen fölényben, a magasabb helyen, hátha sarokba tudja szorítani a tolvajt legalább egyszer. Biztos benne, hogy ez most sem fog összejönni, de legalább próbálkozik.
- Láttalak, csak vártam, mikor jössz oda hozzám. – Úgy beszél, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Alicia erre teljesen ledöbben, újra fellángol benne az a harag, amit az első tánc alkalmával elnyomott, és legszívesebben most azonnal felkutatná azt a nőszemélyt, hogy kilökhesse az ablakon. Méltatlankodva figyeli Astonien minden egyes vonását, és alig találja meg még a hangját is, annyira megrökönyödik ezen információ hallatán. Netalán nem akart vele táncolni? Végül is… Ha annyira akar, akkor visszamehet.
- M... Mi? És... És te mégis miért nem jöttél oda? Megvártad, míg én f...
… féltékeny leszek…?
Szerencsére még időben félbehagyja a mondatot, ahogy tudatosul benne, milyen szót is akarna használni. Még hogy ő féltékeny…! Pedig…
Inkább hisztisen elfordítja fejét, amíg van mit menteni.
- Utállak – morogja egy gyerek elégedetlenségével és haragjával, így egyáltalán nem lehet komolyan venni őt.
- Kíváncsi voltam, idejössz-e magadtól – ad választ, saját magán pedig érzi a férfi érdeklődő pillantását. Elégedetlenége némileg növekszik, de ez nem érződik hangján.
- Ugyan miért? - folytatja a duzzogást. - Ennyire hitted, hogy őfelsége megtisztel önként egy tánccal? – emeli meg hetykén állát, ezzel talán a kelleténél jobban kifejezve, hogy ő most roppantul megsértődött.
- Dehogy hittem, azért próbáltam ki. – Érzi beszédén azt a jellegzetes vigyort, ami Astoniennek van. - Ami azt illeti, őfelsége meg is tisztelt, nem igaz? – Fenébe, ezzel sem tudta megfogni… Tisztában van vele, hogyha folytatja ezt a fölényeskedő, gőgös viselkedést, akkor sem fog változni semmi, mindenesetre azért még csinálja. Gyerekes, de muszájnak érzi, és nem tud ellene mit tenni. Mintha még mindig próbálkozna egy kissé a férfi megriasztásával, mintha még mindig visszakozna attól, hogy ilyen közel került hozzá.
Viszont, mint ahogy korábban megjósolta, nem fogja tudni sarokba szorítani a tolvajt, helyette ő szorította saroba a nőt. Hihetetlen… És most erre mit kéne mondania?
- Igen, pontosan. Azért vagyok itt, nemde? - Igyekszik megtartani a felsőbbrendőség érzetét, bár ez elég nevetséges külső szemlélőként azzal a duzzogó ábrázattal, ami most neki van. - Szeretnél még azzal a nővel táncolni? – Hangjából nem tudja kiszűrni azt az ellenséges élt, így jól érezhetővé válhat Astonien számára is, mennyire szúrta a szemét, hogy mást vitt táncba helyette.
- Minek, ha te is itt vagy? – kérdez vissza értetlenül, ezzel pár pillanatra a nekromantába fojtva a szót. Ha lehetséges lenne a sápadt bőrnél a túlzott vörösség, akkor úgy elpirulna, mint ahogy egy jól megérett alma se tudna. Még visszhangzik elméjében a kérdés, nem egyzer, nem kétszer – sokkalta többször, és próbálja a gyomrában lévő szorongást valahogy legyűrni, ám nem sok sikerrel. Olyan, mintha hánynia kéne, valahogy mégsincs rá akkora inger. Furcsa… És ezt tapasztalta a könyvtárban is, viszont nem akarja megtudni, mégis mi lehet ez a gyomorszaggató érzés.
- Hát... Nem tudom - szontyolodik el egy kissé, némileg összehúzva magát. - Ő biztos jobban táncolt - bátorodik fel ismét, felegyenesedve, tartása magabiztossá válik.
- Az átlagosnál jobb szintet nem ütött meg – kontrázik, és szinte hozzá tudja képzelni a vállvonást, amit ehhez a néhány szóhoz tenne.
- Hát... Jó, de... – próbálkozik valami épkézláb érvet összehozni, de ez is sikertelen, így csak ennyi születik: - De nálam biztos jobb. – Az előbbihez hasonló bizonytalanságot lehet felfedezni eleinte, utána újfent megtalálja a hangját és a határozottságát.
- Veled viszont jobban élvezem a táncot – beszél teljesen természetesen, mire Alicia akarata ellenére is rászorít jobbjával Astonien bal kezére, annyira meglepi ez. A gyomrát marcangoló szörnyeteg még hevesebbé válik – mintha az adna erőt neki, hogy a férfi ilyen zavarbaejtő dolgokat mond. Mindenesetre most ismét keresné a kijáratot, ha tehetné, azonnal afelé rohanna, viszont a helyzet nagyjából egyezik a könyvtárassal: most is képtelen menekülni. Ott a dermedtség miatt, itt Astonien tartó és vezető kezeitől. Még ennek ellenére is óvatosan keresi az egérutat, amerre elrohanhatna nyomok nélkül.
- Most mi az? Már nem is bókolhat az ember? – Sértett éllel kérdez rá, de a sötét tünde már tudja, hogy ez csupán egy színjáték.
- Nem... Nem erről van szó - fordítja fejét a férfi felé, mérhetetlen zavartságot lehet látni szemeiben, de azonnal le is süti tekintetét. - Nem így képzeltem a következő találkozónkat - mondja halkan és szégyenlősen. Ha tehetné, elrejtené valahova az arcát, és ha nem lenne feltűnő, sőt illetlenség, akkor Astonien vállgödrébe temetné. Ott még ő se láthatja, milyen ábrázata van, az meg már a legkevésbé sem zavarná, hogy közelebb kerülne általa a másikhoz. Csak el akar egy kicsit bújni…
- Te jöttél oda táncot kérni! – Szemrehányást vél felfedezni, de nem olyan jó az alakítás, hogy azt elhiggye. Biztos benne, hogy a férfi direkt érezteti vele a komolytalanságot – csupán játszik, mint ahogy mindig is. Vajon mikor fog hozzá komolyan beszélni…?
- Az lehet, de én csak... - felháborodottan néz fel rá, aztán megint lepillant, nem bírva megállni a férfi kéklő tekintetét, mely kedvesen, kíváncsian és furcsa törődéssel csillan rá. - ... szerettem volna kicsit beszélgetni - mondja a zenétől alig hallhatóan.
- Hát beszélgessünk! – Vállán lévő kezével érzi, ahogy fejével int egyet, nagy valószínűséggel a kijárat felé, de ő még nem akar menni.
- Nem, nem kell, most... most jó ez így - csattan fel az elején, aztán egyre halkabban mondja a szavakat, és újra kísértést érez rá, hogy hozzábújjon. - Úgyse tudom, felkészültem-e rá... – motyogja, kényszerítve magát, hogy megtartsa a köztük lévő, táncban tisztességes távolságot, miközben azon tűnődik, mennyire meghatározó és elkeserítő az, amiről beszélniük kell. Még nem akarja… Még egy kicsit élvezni akarja ezt a jókedvet, ezt az önfeledtséget, azt a tűnékeny boldogságot, amit Astonien gyakorlatilag minden találkozójukkal elhozott neki. Sokat köszönhet neki, de, mint minden jónak, ennek is vége lesz.
Sajnos hamarosan…
- Felkészültél? – érdeklődik, és érezhetően folytatni akarja, de nem tudja. Magának a nekromantának is nehezére esik elhinni, hogy a következők megtörténnek: hirtelen fájdalmat érez a lábában – valószínűleg annyira magával ragadták a gondolatai, hogy a bejáratlan cipő nem hagyta neki tovább a rendes lépést. Igen, egy ügyetlen mozzanatnál sietősen próbált javítani, és véletlenül az oldalára, az élre nehezett. Ösztönösen kapaszkodik bele szorosabban a férfi baljába, némileg lejjebb rántva a kezét, vállán pihenő ujjai is megfeszülnek – erősen szorít, hogy megtartsa magát, de erre, úgy tűnik, semmi szükség.
Még egy halk sikkantásra sincs ideje, olyan hirtelen történik ez az egész. A férfi ösztönösen kap jobbjával Alicia hátához, feljebb csúsztatva kezét, a következő pillanatban magához szorítva őt, balját pedig kikapja a nő keze alól, helyette a térdei alá rakja, úgy megemelve a könnyű, törékeny testet.
A helyzettől teljesen sokkos állapotba kerül: nagyra nyílt szemekkel mered maga elé, és el se hiszi, hogy ilyesmi megtörtént. El se hiszi, hogy ilyen ügyetlen, hogy ennyire kis tehetetlen…
Astonien kérdése nem jut el hozzá, annyira tompán hall. Csak gondolatait képes felfogni, azoknak is mindössze egy részét – mindegyik sikít és kiabál, kétségbeesetten és zavarodottan, összes énje is csak csodálkozni tud. Fogalma sincs, milyen ábrázata van most, de ijedtséggel és döbbenettel a tekintetében néz fel a tolvajra egy rövid idő után. Pillantását aztán ismét maga elé vezeti, majd hagyja, hogy az ösztönök cselekedjenek az ész helyett, ha már az utóbbit ez a váratlan baleset teljesen parancsképtelenné tette.
- Engedj el... - mondja lassan, erőtlenül és továbbra is sokkosan, de annyira halkan, hogy valószínűleg még társa se hallja meg. Ennyire tellett attól a bizonyos észtől, a továbbiakban már csak a jóleső érzéseknek enged arcán méd mindig ugyanazzal a döbbenettel; fejét a férfi mellkasára hajtja óvatosan és félénken, távolabbi kezének ujjait is ott pihenteti egy idő után.
És meghall valamit. Valami halkat, egészen észrevehetetlent, kellemeset és tompát, ritmusosat, furcsán élőt, csendben dübörgőt.
Nem tudja, mi folyik körülötte. Nem tudja, hol van, mit csinál, minden elhomályosul, és csupán egyvalami marad, amire még jobban és még tovább akar figyelni.
Hallom a szívdobogását.

Adrastea · 3 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Szomb. Aug. 06, 2016 7:21 pm

Adrastea

Kísértő

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Apr. 06.

Karakter információ
Kaszt: succubus
Szint: 5.
Tapasztalat:

(3755/5000)

„Valójában azonban nem vadászatra készülünk.
Táncolni fogunk. És időnként valaki lekapcsolja majd a bálterem csillárját.
Mi azonban akkor sem hagyjuk abba, csak táncolunk tovább. A sötétben. Főleg a sötétben.
Szabad?” [1]

A termet feszült figyelem fröcsköli össze. A csendjébe takarózom.
A hegedű húrjairól lehulló utolsó hang tompán koppan a padlón, a visszhangja végigrezeg a falak között, aztán lassan elhalkul. A tömeg magába fojt egy döbbent sóhajt, minden fej arra fordul, minden szem a belépő szépségre szegeződik.
De az is lehet, hogy valójában senki se veszi észre, az is lehet, hogy egyedül csak az én tekintetem rebben felé, csak az én lélegzetem akad bele a két szívdobbanás közötti végtelennek tűnő némaságba. Kényszerítenem kell magam, hogy az odaadó csodálat ne üljön ki az arcomra: nem nyitom el a szám, nem kerekednek el a szemeim, nem színezi át a tekintetem a vágy.
Hiába csüng a férje karján, Etha mégis gyönyörű. Azon gondolkodok, hogy talán még nálam is szebb. Sugárzik belőle valami elemi, ösztönös, érthetetlen életöröm, az élni akarásnak olyan − számomra ismeretlen formájú és lényegű – aurája lengi körbe, ami ragyogóvá teszi azokban a pillanatokban is, mikor épp végtelenül szomorú.
A halványpiros báli ruhája legalább ugyanolyan jól áll neki, mint a meztelenség. A fűzőt szorosra húzta a szobalánya, látszik azon is, ahogy piheg. A melle feszes íve sűrűn, de aprókat emelkedik, mintha nem lenne elég levegő ahhoz a teremben, hogy legalább egyszer teljesen kitöltse a tüdejét vele. A brokát aranyvirágokkal kivarrt díszes fodrai puhán hullnak alá, a csinos bokáját is elfedve a kíváncsiskodó tekintetek elől, s minden egyes lépésnél lágyan hullámzanak, örvénylenek a csípőjétől egészen a padlóig. Elképzelem, ahogy hozzásimulnak a lába bársonybőréhez.
A mélyzöld pillantás nyugtalanul rebben arcról arcra, míg végül élénk ragyogással a vonásaimon állapodik meg. A szemével int, visszaintek, a szánk ugyanabban a pillanatban ível ugyanolyan mosolyba, aztán ugyanolyan gyorsan nézünk félre és komolyodunk el. Az ajkaim görbéje teljesen más vonalban mutat fölfelé, ahogy Alexanderre sandítok, ő tompa, éhes kéjjel néz vissza rám. Szinte alig veszem észre magamon, hogy mennyire gyűlölöm őt ebben a pillanatban. Utálom azért, amiért nem az én karom köré fonja Etha a karjait, amiért nem az én állandó és jogos tulajdonom. Pedig az enyém, csak az enyém. Az enyém azokban a pillanatokban, mikor a gyönyörtől fátyolos tekintettel a hajamba túr, vagy a soha meg nem magyarázott könnyeket törlöm le az arcáról, vagy mikor némán az ölelésemben bújik el. Féltékeny vagyok Alexander Kleistra, mert ezerszer inkább megérdemlem azt, ami az övé, mintsem ő maga, és a világon bármit megadnék azért, hogy a helyében lehessek. Talán még férfi is lennék.
Kirázom a fejemből a gondolatokat. Igent mondok egy fiatal, márványbőrű, sötétszemű fiú kérésére, hagyom magam a táncparkett felé vezetni. Ahogy a vékonyka vállán fekszik el a tenyerem, a kezem pedig a hosszú ujjú, kecses tenyerébe fektetem, és ahogy forgunk és pörgünk a zene őrjítő ritmusára, néha behunyt szemmel azt képzelem, hogy Etha tart ilyen biztosan, de mégis gyengéden.
Szédülök. A forgástól, a bortól, a tudattól, hogy ugyanazt a levegőt szívhatom be, amit az előbb Etha kifújt. Amott az illata emlékét vélem felfedezni, kitöltöm vele a tüdőm, emitt a kézfejét érzem a hátamnak simulni, ahogy a fiatal vámpír irányításával ügyesen kerüljük ki a köröttünk táncoló párokat. Kábán hagyom magam vezetni. A zene átfolyik rajtam, majd kipárolog a bőrömön. Őrültnek érzem magam. Bolondnak, mint egy szerelmes férfi, akit csak a vak vágya hajt. És a szerelmes férfiakat gyűlölöm talán a leginkább. A szerelmes férfiak szinte bármilyen meggondolatlan őrültségre képesek. A szerelmes férfiak ostobák.

Megköszönöm a táncot a partneremnek. Felkér a következőre, de azt hazudom, már elígérkeztem. Levegőre van szükségem. Levegőre és szabadságra. Ki kéne törnöm Etha hatásának béklyójából, le akarom rázni magamról a nehéz láncokat. Mélyeket nyelek a kinti langyos légmozgásból. Remegő térdekkel, erőtlen lábakkal botorkálok a kertben, egy sötétebb részt keresve.
Megkísért a benti zaj. Lágy ritmusú zene lopja magát a fülembe, a dobhártyámnak koppannak a hangjai, beszélgetés foszlányait fújja a hátamnak a szél. Szinte elviselhetetlen a kint csendjének kontrasztjával. Én jobb szeretem idekinn. A félhomályt, a csendet. Van az éjszakának valami naiv ártatlansága, valami megfogalmazhatatlan békéje, ami egyszerre jó és rossz, egyszerre hordozza magán a biztonság- és a veszélyérzetet, magához ölel, de megvan benne annak az ígérete is, hogy elnyelhetne, ha akar. Vagy ha én akarnám. Felállnak a tarkómon az apró szőrszálak, ahogy beleborzongok a hűs szél leheletébe.
− Tea… − az ismerős hang terül szét a fák között. A hangja. Azonnal megfordulok. − Alexander átment a kastély egy másik termébe − magyarázza, ahogy felém lép. Majdnem belefulladok a közelségébe. − Tárgyalni a Neulanderekkel − magyaráz tovább, miközben lopva körbesandít, majd a csuklóm után nyúl, karcsú ujjait köré fonja, aztán vezetni kezd, én pedig engedelmesen megyek utána.
− Van pár percünk − somolyog rám, ahogy elérünk a kert egy távolabb eső részébe. Szinte nem is hallatszik ide a zene. Engedi a csuklóm kicsúszni az ujjai közül, miközben szembefordul velem. Az olyan szép nők mosolyával sandít az arcomra, akik nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy mennyire szépek, és mekkora hatásuk van a környezetükre. Beleolvadok az ajka ívébe, ahogy felé hajolok, hogy megkóstoljam a mosolyát.
− Olyan szép vagy… − búgom mámorosan. − Jól áll a vörös − mosolygok rá egészen közelről, miközben visszasimítok a füle mögé egy a kontyából kiszökő hajtincset. Nem fogadja kétkedve a bókot, nem pirul el, nem köszöni meg, nem viszonozza. Talán mégse igaz, hogy ne lenne tisztában a hatásával. Talán csak játszik velem. Olyan zenére táncolunk, aminek nem ismerem a dallamát, és olyan táncot, aminek nem ismerem a lépéseit. Kötélen egyensúlyozunk vagy a szakadék szélén.
− Tudtam, hogy itt leszel − a fogai közé veszi az alsóajkát, finoman ráharap. Zizeg az egymásnak súrlódó két anyag, ahogy szorosan hozzám simul, forró, vágyakozó csókot lehel a számra. Akarom itt és most. A lábai elé rogynék legszívesebben, a szoknyája alá bújnék, csókolnám, ahol érem.
− Táncolj velem… − motyogom kábán. A tenyerem a derekára csúsztatom, még így, a ruhán át is érzem, hogy mennyire forró a bőre. A nyakam köré fonja a karjait, puha ujjával gyengéden köröz a legfelső csigolyám felett. A tekintetével is belém kapaszkodik. A benti zajokat elsodorja mellettünk a szél, de most nincs is szükségem más zenére, csak arra néma lüktetésre, ami Ethából árad.
− Holnap Alexander vadászni készül a barátaival − susogja lágy mosollyal. − Ha elment, átmegyek hozzád, jó? − nevet rám a szeme.
− Gyere… − súgom vissza elvarázsoltan.
Aztán a csillagfénytől párás sötétben, mintha csak mi ketten léteznénk az egész világon, úgy táncolunk tovább.

______________________________________
[1] KING, Stephen, Danse Macabre, ford. MÜLLER Bernadett, TOTTH Benedek, Bp., Európa, 42.

Astonien Michelberger · 4 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Vas. Aug. 07, 2016 5:45 pm

Astonien Michelberger

Klerikus

Hozzászólások száma : 276
Join date : 2016. Jan. 03.
Age : 29
Tartózkodási hely : Semmiképp sem ott, ahol nemrég eltűnt valami!

Karakter információ
Kaszt: Klerikus
Szint: 6.
Tapasztalat:

(5050/6250)

Mi is lenne jobb lehetőség a szórakozásra, mint egy bál a világ másik végén?
Mikor meghallottam, hogy a Neulanderek ünnepelni készülnek a vezetőjük születésnapját, azonnal tudtam, hogy ott akarok lenni. Mindig is érdekelt, át tudnék-e verni egy éles eszű vámpírt, és valamiért tudtam, hogy a célpontom a diplomaták közt kell keresnem. Persze nem elégszem meg egy közönséges álcával. Átlagosság, ugyan már... valami komolyabbat, kockázatosabbat, vadabbat akarok, ahhoz pedig mindenképp meg kell ismernem az áldozatot. Akiről egyelőre azt se tudom biztosra, kicsoda.
Nem, ez a bál még csak a tervezésről szól, s ehhez megfelelően öltöztem. Egy közepesen díszes déli ruha van rajtam, s minden egyházra utaló bizonyítékot a lovamnál hagytam. Igen, még a Bibliát is, pedig ez ritka esemény. Nem biztos, hogy megfelelően el tudnám rejteni, a mostani álcámnak pedig épp az a lényege, hogy a lehető legjobban elrejtsem a papságom.
Egyszerű déli nemesember vagyok. Ha valaki mást mond, akkor hazudik.
Ami a célpontot illeti, kiszemeltem már van - még ha ez a szó némiképp furcsán is hat egy 45-50 év körülinek látszó, úriasan felöltözött vámpír férfi esetében. Még nem beszéltem vele sokat, hisz a bál se kezdődött el rég, de így is megtudtam pár dolgot róla.
Például azt, hogy Neulander, ennek ellenére Hellenburgban él. Érdekes, s talán még valószínűbbé teszi, hogy megfelelő alany a szórakozásra.
Igaz, nem kérdezősködtem túlzottan, nem akartam, hogy gyanakodni kezdjen. Óvatosan bántam a szavaimmal, természetesen amellett, hogy a viseletemnek megfelelő jellemet vettem fel: udvarias, ugyanakkor némileg öntelt hangnemben egyensúlyoztam a faggatás és a közönyös beszélgetés vékony határán. Eddig nem volt gond; a déliek akcentusát már átvettem, a színjátszás pedig szinte már ösztönös, így talán nem is csoda, ha könnyedén beetettem. Számára én Alfred von Karper vagyok, és ha rajtam múlik, ez így is marad.
Vajon a Germund von Neulander valódi név? Nem éreztem hazugságnak, de valahogy mégis... gyanakszom erre a vámpírra. Pedig a modora töretlen, az udvariasságához nem fér kétség...
...vagy talán épp ezért?
Akárhogy is, barátságosnak tűnik. Ez pedig akkor is előny, ha csak átver vele.
- ...és úgy gondolom, ebben az esetben elkerülhetetlen volt az erőszak. Igaz, nem nézték jó szemmel, sőt, de túl nagy fenyegetést jelentett a becsületemre, ha szabadon mászkál. - épp mesélek neki. Szó szerint mesélek, hisz köze nincs a valósághoz.
- Az erőszak erőszakot szül, viszont néha ez nem is rossz dolog. - már korábban észrevettem valamit. Ha kényes témák felé evezünk, hajlamos egy közhelyes, kétértelmű bölcsességgel válaszolni. Nem is rossz... és persze tenni se tudok ellene. Igaz, ez számomra használhatatlan eszköz, nem is illik hozzám. Homállyal fedni el a valóságot? Inkább kitalálok helyette egy másikat, és ahhoz ragaszkodom mindenáron. Sokkal nyíltabb, őszintébbnek tűnő, és hihetőbb.
Most egyébként se figyelek arra, mit mond.
- Igaz, teljesen igaz - bólogatok a legnagyobb egyetértéssel, miközben illendő módon az arcára nézek.
De valójában mindez nem érdekel.
Megláttam valakit. Valakit, akire... nem számítottam.
Még korántsem biztos, de ha tényleg ő az, akkor ez az ünnepség nagyobb jelentőségű lesz, mint hittem.
Márpedig nem lehet más. Mikor először ránéztem, még csak nem is sejtettem, hogy ő az - csupán a karcsú, fekete ruhás nőalak vonta magára a tekintetem. Mikor azonban megláttam az arcát, a pillanat törtrészéig... akkor jöttem rá, hogy eddig nem is figyeltem oda az érzékeimre.
Túlzottan a színészkedésre koncentráltam. ezért nem vettem észre a sötét, de mégis olyan ismerős aurát. Most viszont...
Ez tényleg Alicia.
De hogy kerül ide? Mit keres itt? Kavarognak bennem a kérdések, miközben rezzenéstelen arccal nézem a vámpírt, és a hatalom fenntartásának nehézségeiről csevegünk. Lopva odapillantok még egyszer, gyorsan, mintha csak véletlenül tenném... és nem látom sehol.
Hé, ez így nem jó! Kérdés, használhatom-e most a vámpírt... mennyire törne meg az illúzió, amit alkotok?
Nem fontos. A szórakozás várhat, most a nekromanta az első.
- Úgy van, én is gondoltam már erre. - bólogatok, bár fogalmam sincs, miről beszélt. - De ha nem haragszik meg, a segítségét kérném. - látom az összehúzott szemein, hogy hirtelen neki ez a váltás... de már mindegy. - A háta mögött volt egy vékony, holtsápadt, fekete ruhás lány. Nem látja körülöttünk valahol?
Nem, határozottan nem érdekel, ha elszalasztom ezt a lehetőséget.
Pislog, de hátrafordul. Kíváncsi vagyok, elárul-e akaratlanul, de úgy tűnik, nem: oldalra nézve egy pillanatig elmosolyodik (fura, de most valódi jókedvet látok rajta), aztán újra rám néz.
- Ott van balra öntől, egy oszlop mögött. Ha jól láttam, épp idenézett egy pillanatig. Meglehetősen szemrevaló, hogy őszinte legyek. Tudhatok esetleg többet?
Még a válaszom előtt zene csendül fel. Közepesen gyors, kényelmesen lekövethető, fülbemászó dallam, s ezt meghallva többen táncolni is kezdenek. Nem figyelek rájuk.
- Hogyne... - nem hazudok; ha ez segít abban, hogy a célpontom legyen, még akár beszélek is neki erről. Persze csak akkor, ha én is megtudom, mi a franc folyik itt. - ...de most elnézését kell kérnem, dolgom van. - és elindulok jobbra, távolodva Aliciától.
- Miért, mi a terve?
- Féltékennyé teszem azt a lányt!
Nem nézek vissza, pedig kíváncsi vagyok a reakciójára.

Azonnal választok: egy átlagos kinézetű, kékesfekete ruhás vámpírt nézek ki magamnak. Az már mellékes, hogy pont elindult felé egy ifjú, hogy összeszedve minden bátorságát, táncot kérjen tőle... konkrétan bevágtam elé, mielőtt a versengés (?) tárgya észrevehette volna. Úgyis mindent ellopok, a nőkkel miért ne tehetnék így?
- Hölgyem, szabad egy táncra? - nem összezárt lábakkal hajolok meg, ahogy szinte minden férfi a teremben... az olyan esetlen. Igaz, nemesi, de épp azért. Inkább enyhén kilépek előre, és laza, ruganyos mozdulattal hajtom meg magam, persze ügyelve arra, hogy közben végig a szemébe nézzek.
Váratlanul éri, de mosolyogva elfogadja a kinyújtott kezem.
Nem is táncol rosszul. Igaz, nincs nehéz dolga; a zene elég lassú ahhoz, hogy az ügyetlenebbek is felvegyék a ritmusát, de elég gyors is, hogy elfedje az apróbb tévesztéseket. Nem kell különösebben irányítanom, igaz, most nem is tudnék erre koncentrálni. Mással vagyok elfoglalva.
Nem látom Aliciát. S míg kívülről jókedvűen táncolok, magamban azon merengek, vajon most mire gondolhat, ha egyáltalán figyel.

Hogyne figyelne?
A zenedarab véget értével udvarias női hang csendül fel balról.
- Elnézést a zavarásért, de az urat el kell kérjem. Néhány fontos ügyről kéne csevegnünk...
Nocsak, nocsak. A sátán előbújt rejtekhelyéről. Most épp a táncpartnerem felé biccent, mire az enyhén ledöbbenve (és, mi tagadás, csalódottan) bólint, és hátralép.
- Kicsit odébb tudnánk menni?
Mi ez az önelégült mosoly? Aliciától még nem láttam ilyet, és ez a hang sem illik hozzá. Sőt, pont ő utálja, ha én így beszélek.
Mindenesetre hagyom, hogy szinte megszokásból vigyek meglepett csillanást a szemeimbe.
- Persze, ahogy kívánod. - veszem fel én is ugyanazt a hangnemet. - Elnézést, hölgyem... - hajlok meg kissé a vámpír felé, és követem a nekromantát.
És egyúttal aggódom.
Vajon mit szól hozzám? Vajon miről fog szólni a beszélgetés? Mert hogy nem engedem el olyan bizonytalanságban, mint legutóbb, az biztos.
Ennek ellenére elvigyorodom, mikor hátrapillant, figyel-e bennünket az, akitől csak úgy elrabolt... nem követem a példáját, de nem is különösebben érdekel az információ.
Ez a vigyor viszont eltűnik, mikor rám néz, és idenyújtja a kezét.
- Táncolj velem!
Most nem kell színlelnem a döbbenetet, erre pedig csak ráerősít a gőg, a felemelt fej, és a lehunyt szemek. Mi a franc?
Csak nem... megsértődött?
Tehát bejött a tervem, és böki a csőrét, hogy egy másik hölgyeménnyel merészeltem táncolni?
- Ahogy kívánja, hölgyem. - válaszolok udvariasan, de érződik, hogy jól szórakozom.
Ettől valamiért egy pillanat alatt megtörik a színészkedése. Mivel (szinte varázsütésre) pont most csendül fel újfent a zene, közelebb lép, és hagyja, hogy a kezem a csípőjére kússzon. Olyan, mintha zavarban lenne.
Igaz, nem lenne újdonság.
Táncolni kezdünk. Ez most lendületesebb, valamivel nehezebb... rögtön érzem, hogy nem gyakorlott, de nem törődöm vele. Ha kell, vezetem én, és ez nem is megy rosszul.
- Tulajdonképpen miért is vagy itt? - még mindig nem néz rám. Duzzog, vagy mi?
- Az Egyház úgy gondolta, egy küldöttük erősíthetné a diplomáciai kapcsolatokat a Neulanderekkel. - válaszolom teljesen (sőt, túlságosan is) komolyan. Na, végre felém fordul, persze látom rajta, hogy egy pillanatra se hiszi el... talán kezd kiismerni? - Valójában csak hallottam erről a bálról, és kedvem támadt eljönni. - úgy forgatja a szemeit egy fejrázással kísérve, mint aki számított erre (valószínűleg tényleg így van), és ismét oldalra néz. - És te? Mit keresel itt?
- Csak jöttem, mert még nekem is jár a szórakozás. Itt talán nem támad senki sem meg. - miután én mentettem meg két fejvadásztól, valahogy megértem, mit érez. - Egyébként nem tudok táncolni. - teszi még hozzá ezt a baromságot.
- Ahhoz képest egész jól csinálod. - visszatér a szokott vigyorom, pedig belül sokféle érzelem kavarog bennem.
Nem baj. Amíg tudom, melyikük a legerősebb, megvan a célom is.
- Ja, persze. - nem kimondottan hisz nekem. Kis szünetet tart, mielőtt folytatná. - Egyébként nem úgy tűnik, mintha annyira meglepett volna, hogy itt vagyok. Vagy talán takartad?
Sejti. Érzem, hogy sejti. Már csak a gyanakvó pillantásából is. Elmondjam neki? Egye fene... kíváncsi vagyok a reakciójára.
- Láttalak, csak vártam, mikor jössz oda hozzám.
És most szépen meghalunk. Szép élet volt, Astonien!
De egyelőre életben maradok, igaz, kapok egy döbbent pillantást.
- M... Mi? És... És te mégis miért nem jöttél oda? Megvártad, míg én f... - elharapja a szót.
Mi?
Mit vártam meg?
Ezt egyszer még kiszedem belőle.
- Utállak. - felettébb felnőttes és érett viselkedésmód, ennélfogva komolyan is veszem. Meg a francokat. De azért valahogy csak meg kellene magyarázni, nem igaz?
- Kíváncsi voltam, idejössz-e magadtól. - gratulálok, ennél többet azzal se ronthattam volna a helyzetemet, ha feladtam volna magam az inkvizíciónak. Igaz, legalább őszinte vagyok.
- Ugyan miért? Ennyire hitted, hogy őfelsége megtisztel önként egy tánccal?
Hittem, mi? Egyébként is, az ám a szerénység.
- Dehogy hittem, azért próbáltam ki. - megint vigyorgok. Miért nem vagyok képes megkomolyodni? - Ami azt illeti, őfelsége meg is tisztelt, nem igaz?
- Igen, pontosan. Azért vagyok itt, nemde? - próbálja tartani a gőgöt, de elég rosszul megy neki. - Szeretnél még azzal a nővel táncolni?
Azzal a nővel? Megvagy, Alicia! Tényleg féltékennyé tettelek!
De ez... azt is jelenti, hogy...
- Minek, ha te is itt vagy? - inkább elterelem a gondolataim az értetlenség megjátszásával.
- Hát... Nem tudom. - mintha nem örülne, hogy nem ölheti meg a vámpírt. - Ő biztos jobban táncolt!
Mondom én. Vitatkozni akar velem.
Rossz választás, nagyon rossz.
- Az átlagosnál jobb szintet nem ütött meg. - mondom el az igazságot. Tényleg nem éreztem, hogy kiemelkedő táncos lenne.
- Hát... Jó, de... De nálam biztos jobb!
Nem rossz válasz, nem rossz... de nem is elég jó.
- Veled viszont jobban élvezem a táncot.
Utólag gondolok csak bele. Mit mondtam? Teljesen természetes szavak voltak, de csak a színészkedésemnek köszönhető, hogy nem toldok hozzá gyorsan valamit. Ő bezzeg csendben marad, csupán egy szorítás jelzi a kezemen, hogy...
...mit is jelez? Mindegy, inkább folytatom tovább. Rontani csak nem tudok.
- Most mi az? Már nem is bókolhat az ember? - most rajtam a sértődöttség sora. Egész jól játszom.
Nem folytatja a durcázást, inkább a szemembe néz.
- Nem... Nem erről van szó. - zavart látok? Bizonytalanságot? Félelmet? Nem tudom sokáig elemezni, szinte azonnal lesüti a tekintetét. - Nem így képzeltem a következő találkozónkat. - teszi hozzá halkan.
Én sem.
- Te jöttél oda táncot kérni! - mondom szemrehányón.
- Az lehet, de én csak... - ez nála rendszeres? Először dühös, vagy gúnyos, vagy akármi, aztán megtörik, és a mondat második felét már félénken, szégyenlősen fejezi be. - ... szerettem volna kicsit beszélgetni.
Én is.
- Hát beszélgessünk! - intek a bejárat felé a fejemmel, magától értetődően. Nem fogja elfogadni, ebben biztos vagyok.
- Nem, nem kell, most... most jó ez így. - és már megint! Erőteljes kezdés, halk folytatás. - Úgyse tudom, felkészültem-e rá...
Ebben nem egyezünk. Én vele ellentétben biztosan tudom, hogy nem készültem fel rá. És? Most nem ússza meg.
- Felkészültél? - kezdem szavakba önteni ezt a zagyvaságot, amit valójában érzek, de nem tudom folytatni. Elvét egy lépést, megcsúszik, és döbbent arccal esik hátra.
Nem hagyom. Reflexből nyúlok oda, hogy bal kézzel elkapjam a felsőtestét.
És mi lenne, ha...
Hogy is volt az árral sodródás? Meg az, hogy használjuk ki az adódó helyzeteket? Ha ez nem ilyen, akkor mi az?
Jobb kezem a térdei alá rakom, és így emelem meg. Könnyű... éreztem már a súlyát, de mindig meglep, milyen egyszerű a levegőben tartanom.
- És ha én mégis beszélgetni szeretnék veled? - ügyet se vetek a körülöttünk lévők aggodalmas sugdolózására. Ő az enyém, én fogok róla gondoskodni.
Mond valamit, de nem értem. Olyan lassan, halkan és meglepetten teszi, hogy nem tudom kivenni a szavakat. A tettei viszont annál inkább magukért beszélnek: ráhajtja a fejét a mellkasomra, majd bal kezének ujját is ideteszi.
Öntudatlanul szorítom jobban magamhoz. Ez... jó.
De mi is történik éppen? Én biztos nem tudnám megmondani, de nem is baj. Úgyis kiszedem belőle, ahogy kiérünk.
Semmit nem fog elhallgatni előlem.
És én is őszinte leszek hozzá. Akármibe is kerüljön.[/color][/color]

Gloria · 5 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Vas. Aug. 07, 2016 8:46 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

A vámpírok báljára valahogy senki sem akart jelentkezni a lovagok közül, de Amelie királynő ragaszkodott hozzá, hogy valaki képviselje a Tünde királyságot egy kisebb csapat élén, a Neulander ház vezetőjének születésnapi partiján. Így maradtak a jól bevált formulánál, hogy küldjék a legfiatalabbat, akit a legjobban lehet ugráltatni, minden eddigi sikerei ellenére is. Végülis csak egy bál… És nem is volt annyira nagyon messze, így végül rábólintott, hogy elutazik Wasserrandba. Nem mintha lett volna választása.
A takaros fogadóban lévő szállásukon átöltözött kifejezetten erre az alkalomra készült ruhájába, egy hosszú, fényes anyagból készült estélyibe, és felöltötte azegyszerű, cseppet sem hivalkodó ékszereit. Malachitgyöngyönből álló egyszerű nyakláncot viselt hozzá illő fülbevalókkal, kezén viszont meghagyta a szokásos gyűrűit. Nem akart a bál fénypontja lenni, elég volt túlélnie az estét, és teljesíteni a kötelességét immáron sokadszorra. Kis gondolkodás után a fegyvereit inkább a szobába hagyta, még a tőrét sem szíjazta a combjához, a ruha nem biztos, hogy engedte volna, hogy láthatatlan maradjon. Bízott a mágikus képességeikben, hogy elég lenne, ha probléma adódna.
Az öt fős küldöttség élén vonult be a bálterembe. A bejáratnál díszes páncélba öltözött vámpírok álltak őrt, arcukon hamiskás mosollyal, jóképűségük teljes tudatában. Loryt jobban foglalkoztatta a páncél, mint a csinos pofijuk, és rögtön meg is tudta állapítani, hogy ezek csupán díszöltözékek, és komolyabb harcra alkalmatlanok. Nade nem is harcolni voltak itt, bár a diplomáciai tárgyalásoknak otthont adó báltermek és dolgozószobák néha keményebb csatatérnek számítanak még Holtmezőnél is. Odabent a hatalmas kristálycsillárokból áradó fény egy pillanatra elhomályosította a látásukat, de amikor kitisztult újfajta mesevilág tárult a szemük elé. Seregnyi zenész játszotta a legújabb királyi udvarokban megszokott tánczenét, hatalmas abroncsszoknyák színes forgataga járta a keringőt, és az egyéb páros és csoportos táncokat a fessül kiöltözött vámpírokkal és… nagyjából minden faj képviseltette magát az ünnepélyen, így vegyesen lehetett látni a lakkozott krémszínű parketten mindent. Fiatal lányok kokettáltak nevetgélve az őket táncba hívó urakkal, a fal mellett pedig hosszú asztalok voltak a világ minden tájáról hozatott ínyencségekkel megrakva. Az őket letakaró fehér abrosz olyan patyolattiszta volt, hogy szinte önmagában is vakított. Bár még sosem járt más királyi udvarban, a tündékén kívül, biztos volt benne, hogy ezt az estélyt bármelyik uralkodó megirigyelhetné a születésnapján.
Nem is igazán van ideje hozzászokni még a fényhez és a zenéhez, máris ott áll előttük egy magasra nőtt, egyenestartású, vámpír férfi. Hosszú barna haját egy fekete szalag kötötte össze, kabátját a legpuhább királykék bársonyból varrták, ujjait ezüst hímzés díszítette. Tökéletesen ált neki a legutóbbi divat, a fényes lakkcipő és a hófehér csipke, ami a kabátból kilógva omlott a mellkasára. Egyenes állú és orrú, nemesi vonásokkal ékesített arcán széles mosoly ült meg, bár inkább olt érdeklődő, semmint kedves.
- Óh, minő megtiszteltetés, hogy végül a Tündék csodálatos nemzetének küldöttei is ellátogattak hát szerény kis ünnepélyemre.
Nem hagyott túl sok kétséget afelől, hogy maga az ünnepelt jött köszönteni őket. Loreena próbálta felidézni, amit a könyvekben tanult, hogy le tudja folytatni a beszélgetést azzal a vámpírcsaládfővel, akit a diplomácia és az előnyös megállapodások koronázatlan királyának tartott a rossznyelv. Kedves mosollyal nyújtotta előre a jobb kezét, amiből a férfi vérmérsékletétől függően lehetett még kézcsók, de udvarias kézfogás is.
- Ha nem tévedek, Herr Simonhoz van szerencsém. Isten éltesse születésnapja alkalmából. Faragatlanság lett volna, hogyha nem köszöntjük fel egy ilyen jeles korban, nemde?
A férfi kicsit meghajolt, és végül a kézcsók mellett döntött. Láthatóan nem foglalkozott egyelőre a többi tündével, de azok nem zavartatták magukat túlzottan.
- Nem is tudom, hogy dicséretnek vegyem, hogy kegyed azonnal rámismert, vagy éppen sértésnek, hogy ennyire látszik, mennyire is öreg vagyok. - A férfi megeresztett egy féloldalas mosolyt, majd kiegyenesedett. - Nem is fontos. A hölgyben mégis kit tisztelhetnek, ha nem sértem meg?
- Lady Loreena Wildwind vagyok, őfelsége egyik lovagja, engem bíztak meg, hogy átadjam a királynő szívélyes üdvözletét és a jókívánságait. És természetesen hogy átadjam az ajándékát. Sértésnek pedig semmiképpen ne vegye, a tündék mércéjével kifejezetten jól tartja magát.
- Lady Loreena hmm... Lady Loreena, a Széllel járó, az Erdő védelmezője? Kellemes meglepetés, hogy kegyed küldték, úgy hallottam sosem jöhetett volna létre Hellenblatt a segítsége nélkül, s természetesen igazán köszönöm Amelia királynőnek, hogy gondolt erre a vén vámpírra.- a lány szavainak második részére kissé összecsapta a kezét. - Ennek igazán örülök, mindig is úgy tartottam, hogy a civilizált népek között az tündék és a vámpírok bizonyos családjai rendelkeznek a legnagyobb érzékkel ahhoz, hogyan is kell viselkedni.
A tünde még annyira nem uralta tökéletesen a vonásait, hogy most ne üljön ki rá a döbbenet. Eszébe sem jutott, hogy a vámpír hallhatott róla, bár ki máshoz jutott volna el a híre, ha nem a Neulanderekhez? Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy valóban diplomaták és követek, vagy inkább tökéletes kémek? Sürgősen át kellett értékelnie a helyzetét, és jelenlétének a szerepét, még az is eszébe jutott, hogy talán nem véletlenül küldték megint őt külhonba. Lassan annyit volt a különböző királyságokban, ilyen-olyan ügyből kifolyólag, hogy akár a tünde nép „arca” –ként is felfoghatták mostanra… Gyorsan inkább visszatért az ajándékra inkább, mert nem tud mit kezdeni a bókkal, sem azzal, hogy először szembesítették azzal ismeretlenek, hogy tetteinek híre nem csak azokhoz jutott el, akikkel közvetlen kapcsolatba került, hanem szárnyra is kapott idővel. Számíthatott volna erre, mégis arcon csapta a felismerés.
- Igazán megtisztelő a véleménye rólunk. Nem tudom, most illik-e átadni a csekélységet, amit hoztunk, bizonyára rengetegen lepték meg, vagy esetleg ha volna olyan nagylelkű és megmutatná, hogy tornyosulnak az ajándékok, amik közé elhelyezhetnénk a miénket, akkor igazán lekötelezne.
Az egyik kísérője kicsit előrébb is lépett, kezében tartva egy fadobozt, ami már önmagában is egy műalkotással ért föl, növényi motívumokat ábrázoló faragásaival, tetején a gyöngyházberakás egy rózsát formázott.
- Nem hízelegni kívántam, az én pozíciómban lévő emberek általában tisztában vannak azzal, kivel kapcsolatos hírekre is érdemes figyelni. - Az ajándék említésére a férfi intett egyet, amire is megjelent egy szolgáló. - Gyönyörű doboznak tűnik, egészen biztos vagyok afelől, hogy ami benne van, az se hazudtolja meg a tartóját. Sértésnek venné, ha esetleg belelesek egy pillanatra? Mindig is pont olyan türelmetlen voltam, mint egy gyermek, aki a vásárból hazaérkező apját várja.
- Ugyan csak tessék, hisz az öné. - a tünde átnyújtotta Lorynak a dobozt, az pedig a vámpír felé nyújtotta először.
- Ezesetben nem is borzolom a kedélyeimet.- Herr Simon át is vette az ajándékot, majd belehelyezte a szolga kezébe, kinyitva, s kíváncsian nézett bele. A dobozban két gyönyörűen megmunkált, arany, smaragdokkal kirakott mandzsettagomb volt, és egy nagyobb szintén aranyból és smaragdokból álló bross, ami levelek és indák összefonódásából épült fel. Minden darabja kiváló tünde ötvösmunka volt. - Igazán köszönöm ezeket a csodálatos ajándékokat, a királynő kitett magáért. Messze földön híres a tünde ékszerészet, büszke vagyok, hogy immáron én is tudhatok ilyesmit magaménak.
Röviden bólintott a szolgának, aki becsukta a dobozt, majd megfordult, hogy helyre tegye az ékszereket, távol a tolvajok ügyes ujjaitól.
- Nos, látom, hogy a kedves követtársai már igazán kíváncsiak az ünnepélyre, s véletlenül se tartanám vissza önöket egy perccel továbbra sem, még csak az hiányozna, hogy esetleg szomjan vagy éhen halljanak.
Loreena már szabadkozott volna, hogy semmiség, még annyira nem éhesek, de közbe rájött, hogy minden bizonnyal sokan szeretnék még élvezni az ünnepelt figyelmét, és az előbbi frázis csupán udvarias lezárása volt a csevegésnek.
- Mindneképp tolmácsolni fogom neki az örömét. Köszönjük, és a meghívást is. Igazán csodálatos a bál.
- Köszönöm, jó szórakozást kívánok. - köszön el tőle Herr Simon, és a tünde már vonulna is tovább, beljebb a bál irányába, hogy engedje az utána jövőket is kezet rázni a férfival, amikor a vámpír még utána szólt, kicsivel halkabban.
- Majd elfelejtettem, sok csodálatos ínyencség van az asztalokon, például sötét tünde különlegességek. Kegyed minden bizonnyal megleli majd, amit keres.
Loreena megmerevedett. Nem tudta nem érteni a célzást, ugyanakkor fogalma sem volt, hogy mit kéne vele kezdenie. Herr Simon von Neulander egyértelműen a tudtára adta, hogy amiről eddig azt hitte titok, az egy cseppet sem az, de abban már nem segített neki, hogy mit is kezdjen az információval. Tettetnie kéne az értetlent? Letagadnia mintha szégyellené? Nem. Az nem ő lenne. Visszafordult és rámosolygott a vámpírra, majd még egy utolsót biccentett neki elköszönésképp, majd a kísérete után indult, hogy élvezze az estét, és talán megkóstolja azokat a bizonyos ételkülönlegességeket is.

Gerard D. Lawrenz · 6 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 12:10 am

Gerard D. Lawrenz

Szemfényvesztő

Hozzászólások száma : 1040
Join date : 2016. Feb. 24.
Age : 28
Tartózkodási hely : A helyzet magaslatán

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 10
Tapasztalat:

(2665/3000)

Különös helyeken fordul meg az ember, ha az elveszett tudás után kutat. Mert hát ha az ember olyasmit keres, amit mások előtte rég elfeledettnek hittek, kénytelen olyan helyekre menni, ahová mások nem szívesen teszik be a lábukat. Ilyen hely talán egy vidéki nemes, von Vogelkurg báró rezidenciája is. Nem is azért, mert annyira félreeső területen állna a becses kúria, inkább azért, mert maga a báró elég visszahúzódó, még a hűbéresei se látják őt egy évben pár kivételen, vagy éppen szükséges alkalomnál többször. Az ilyen kastélyokat általában messze elkerülik a közemberek, akiknek nincs semmi dolguk arrafelé, majd nem telik el egy kis idő, és már rémhistóriákat mesélnek mindenfelé a magába zárkózott uraságról, aki rendszerint egyik másik jobbágyát áldozza fel Lucifernek, vagy titkon nekromantákat képez ki a borospincéjében, esetleg valamilyen csoda folytán vámpírrá változott. Az efféle mesél 90%-nak semmi valóságalapja nincs. A maradék tíz százalék reményében törtek be hőseink Herr Vogelkurg kastélyába, mert az a hír járja, tiltott rituálékat, és soha nem ismert varázslatokat gyakorol.
Gerard és Leo éppen a nemesúr egyik kevésbé tágasabb szobáját vizsgálták át. Nem volt ott semmi különös varázslat nyoma, csupán egy íróasztal, egy kandalló, néhány kényelmes szék, és egy teáskészlet, meg persze két polc rogyásig pakolva könyvekkel. Éppen ezek között kutattak valami használható nyom után, amikor Leonak megakadt a szeme egy díszes borítékon, ami az írósztal sarkára volt ledobva. Finoman felemelte a levelet és kibontotta.
- Hah, ezt hallgasd – kezd bele fennhangon, miközben egyik kezét látványosan felemeli – „Tisztelettel meghívom önt nagyra becsült uram, Simon von Neulander 111. születésnapjára három nap múlva a család wasserrandi rezidenciáján megrendezésre kerülő estélyre. Remélem sikerült megismerkednem a sokat hallott és nagyra becsült...” bla-bla-bla-bla... te érted, mi ez a nagy felhajtás egy szimpla születésnap miatt?
A démonfiú vállat vont.
- Vámpíroknál régi szokás a neves eseményeket fényűző módon megünnepelni.
- Ír még valami érdekeset?
- Hm... itt áll valami szerződésről, meg „kölcsönös diplomáciai egyetértésről”, nem igazán látom, mire gondolnak ezzel.
- Áh, már mindent értek! Egyszerű kapcsolatépítés. Taláros-fogasék jó módját választották a barátkozásnak, annyi biztos.
A lány szavai elgondolkodatták a csapat másik két tagját. Eddig nem sokat törődtek azzal, hogy milyen viszont ápolnak más népek, vagy frakciók rangosabb képviselőivel. De ha komolyabb célokat tűnek ki egyszer maguk elé, mindenképp szükségük lesz támogatásra.
- Mit szólnátok hozzá, ha ellátogatnánk oda? – pattan ki az ötlet a fejéből – Kis szerencsével akár találhatunk is valakit, aki szívesen támogatna minket.
- Ugyan mégis mivel tudna bárki is támogatni minket? – kérdez vissza, miközben felvonja a szemöldökét.
- Á, csak pár aprósággal, például egy állandó lakhellyel, vagy pár értékes mágikus tárggyal – kezd vele a felsorolásba, miközben a hangszíne egyre bizarrabbá válik, ahogy belemerül az álmodozásba – vagy akár egy könyvtárra való tiltott példánnyal, amit kimenekített az inkvizíció karmai közül.
- Azt hiszem, kezdem kapiskálni, mire számítasz...

***

Csendes kis város volt Wasserrand. Annak ellenére, hogy a Neulanderek tornyától alig pár lépésnyire feküdt, a lakosok között feltűnően sok ember és tünde volt. Hiába a zárkózottság, a vámpírok sem élhetnek elszigetelve a világ többi részétől, s ezt a diplomata nagycsalád különösen figyelem előtt tartotta. Könnyű volt rátalálni az estély helyszínére, elég volt követni a főutca vonalát. A település legszélén az országút egy gyönyörűszép épület előtt ért véget. Onnantól finoman kialakított macskaköves járda vezetett a kertkapuig, végig egyenesre nyírt sövénnyel szegélyezve. A kapu elé érve kirajzolódott az éjszaka sötétjében a bálra meghívottak tömege, akik mind arra vártak, hogy beengedjék őket. A legtöbben nem meghívott vendégek voltak, csupán a nagy port kavaró hír hallatán tévedtek erre a vidékre, vagy csak az ingyenes belépés vonzotta őket ide. A meghívóval érkezett vendégeket soron kívül, egy külön erre a célra szabaddá tett bejáraton vették fel a résztvevők listájára. Az udvaron éppen ezért egy valóságos sereg gyűlt össze. Közülük többen már idegesen próbáltak bebocsátást nyerni az udvarra kivezényelt, a helyzet miatt kivételesen sok katonára, akik a Neulanderek mellékági tagjaiból lettek kiválasztva arra a méltóságteljes feladatra, hogy a rendre és a résztvevők nyugalmára felügyeljen az este alatt.
Ott álltak a különbejárat előtt, mindketten hosszú, egész testüket eltakaró köpenyt viseltek, ezzel védve magukat a különösen hideg éjszakai időjárástól. Mivel magukkal hozzák a meghívót is, könnyedén be tudtak jutni a különleges vendégeknek szánt bejáraton. Itt is várni kellett ugyan pár percet, mire sorra kerültek, de lényegesen kevesebb ember állt az ajtó előtt, mint a főkapu felőli oldalon. Az itt belépők többsége vámpír volt, valószínűleg más családok, vagy a Neulanderek neves képviselői. Egy sápadt, hosszúkás arcú, komor tekintetű férfi őrizte a privát bejáratot, neki kellett átnyújtani a meghívót, hogy beléphessenek az estélyre.
- Maga volna a tiszteletreméltó von Vogelkurg? – néz rá Gerardra, miközben kérdően felvonja a szemöldökét. Nem kételkedik benne, hogy az irat hamis lenne, el van látva a család hivatalos pecsétjével, viszont egyáltalán nem győzte meg a páros megjelenése arról, hogy bármelyikük is nevezhetné magát annak a vidéki nemesnek, akit meghívtak az ünnepségre.
- A nagybátyám jelenleg betegeskedik. Távollétében én vagyok a megbízottja, így én jöttem képviselni őt eme neves ünnepélyen. – hangzott a felelet a fiútól megszokott lágy, dallamos hangon.
A vámpíron látszott, hogy össze van zavarodva. Hirtelen azt sem tudta, elfogadja ezt a felettébb gyanús magyarázatot. De egyértelmű utasítást kapott arról, hogy akinek van személyre szóló meghívója, azt be kell engednie.
- Elnézést az alkalmatlankodásért. Erre tessék... ha megbocsát, ön kicsoda? – néz vissza egy pillanatra a tündére.
- Az úrfi testőre. – hangzott a kurta válasz mogorva hangon, mielőtt befordultak volna a folyosó egyik sarkán.
Nem sokkal később találtak egy félreeső zugot az épületben, ahová a vendégeket egyenként felakaszthatták kabátjaikat, köpenyeiket pár, a falra szegezett fogasra.
- Esküszöm, ha még egyszer ilyen szerepet aggatsz rám, fejbe váglak!- morogta, miközben lerántotta magáról a súlyos ruhadarabot, hogy elhelyezze az egyik kampón.
- Te ragaszkodtál hozzá, hogy a kardod nélkül nem vagy hajlandó egy lépést sem tenni.
Mindketten az alkalomhoz illően voltak felöltözve. Gerard a szokásos mágustalárját viselte, alatta viszont egy sokkal díszesebb sötétkék inget és egy színben hozzá passzoló vászonnadrágot vett föl. Az amulettet az inge alá rejtette, nehogy egy szemfüles vámpír felismerje. A Neulanderek nyilván jól ismerek a vámpírkovácsok jegyeit, azonnal feltűnne nekik, hogy egy Nebelturm készítette a becses nyakéket. Hogy az ebből fakadó esetleges bonyodalmakat megelőzze, inkább nem mutogatja legféltettebb kincsét másik szeme előtt a bálon. Ehhez kiegészítésképp egy gombos fejű sétapálcát vett magához.
Leo is lecserélte a tőle megszokott megjelenését. A haját kivételesen egyenesre fésülte, hogy eltakarja a fülében lógó piercingeket. Páncélját lecserélte egy díszesebb, bőrből készült ruhára, amit fémből készült lemezekkel erősítettek meg, fölé pedig egy egyszerű színes felsőt vett fel. A két kardhüvelye is új helyet talált az öve jobb oldalán. Így ugyan kicsit több idő volt előrántani őket, de sokkal elegánsabb látványt nyújtottak.
- És, mi a terved mára? – kérdezte, miután végzett lerakta a kabátját.
- Nem gondoltam semmi különösre. Amíg te „barátot” mész keresni, megkeresem a pincét és végigkóstolom a kínálatot.
- Ha végeztél, engem megtalálsz a bálteremben.
Miután elköszöntek egymástól az egyik lépcsőfordulóban, Gerard elindult megkeresni a báltermet. Nem kellett messzire menni, mert mint utólag kiderült, a külön bejáratot közvetlenül a tánctér mellé építették, hogy a vendégeknek ne kelljen annyi gyalogolni, míg a rendezvény fő helyszínére nem érnek.
Mikor belépett, első dolga volt végignézni a már korábban érkezett embereken. A kinti tömegtől eltérően a bent lévők többsége vámpír volt, azok közül is inkább a rangosabb, főági családok képviselői. Egy pillanatra elgondolkozott, vajon milyen fontos ember lehetett a nemes, akinek a lakásába korábban bejutott, de sok ideje nem volt gondolkodni, mert azonnal odalépett hozzá egy felszolgáló kinézetű férfi és megszólította.
- Kit jelenthetek be? – szegezi neki a kérdést egy meghajlás kíséretében.
- Von Vogelkurg báró képviseletében Herr Lawrenz... – kezd bele fennkölt, büszke hangnemben.
~ Esküszöm viszket a tenyerem, ha így beszélsz.
~ Szerencsére nincs tenyered.
- Köszönöm. Herr Lawrenz, von Vogelkurg képviseletében! – kiáltja el magát a személyzet tagja.
A teremben néhányan egy pillanatra odafordítják a fejüket, hogy szemügyre vegyék a frissen érkezett fiatalt, majd ügyet sem vetve rá folytatják, amit eddig csináltak. Ám egyikük érdeklődését különösen felkelti a tudásdémon betoppanása, ugyanis két métert sem tesz a fiú, máris ott terem előtte.
- Üdvözlöm, most érkezett? – szólítja le végtelenül nyájasan artikulálva.
~ Nem, eddig láthatatlanul táncoltam! Ezt mond!
- Igen, némi késéssel kellett számolnom, mert... nos, váratlanul ért a meghívás.
Az illető egy magas, sovány testalkatú, ötvenes éveiben járó vámpír volt. Két másik Neulander volt vele, a jobbján egy hosszú, fehér hajú nő, a balján pedig egy nagyjából húsz éves, fekete hajú lány. Mindhárman elegáns báli ruhát viseltek.
- Sejtem miért. Ha nem haragszik, hogy lehet, hogy az tiszteletreméltó Vogelkurg nem jelent meg személyesen?
- Gyengélkedik. Harmadik napja súlyos beteg, bár az állapota nemiképp javulni látszik.
- Oh... mielőbbi jobbulást kívánok neki. A nevem Herbert von Neulander.
- Gerard D. Lawrenz, részemről a szerencse.
- Találkoztunk már korábban?
- Nem hiszem, nem olyan régen költöztem a családi birtokra.
- Ön rokona Von Vogelkurgnak?
- Az unokaöccse, anyai ágon természetesen.
- Reméltem, hogy ma találkozom vele. Sok megbeszélni valóm van, s eddig még csak levélben tudtunk értekezni.
- Természetesen – bólintott egyet helyeslően – ezért jelentem ma meg én helyette, hogy az efféle ügyeket intézhessem.
A férfi arca (bármennyire is volt képes eddig Neulanderhez méltó módon megőrizni a hidegvérét) felderült, majd egy rövid mosolyt megeresztve emelkedett ismételten szóra.
- Ennek örülök. Tudja, a családom régóta kereskedik az önök birtokán túl fekvő településekkel. Eddig még nem sikerült megegyeznünk a mélyen tisztelt nagybátyjával a kocsijaink védelmének díjáról, mert képtelenek voltunk egységes véleményt formálni az árakról – tereli azonnal a lényegre a témát – de biztos vagyok, hogy önnel könnyedén meg tudunk állapodni. Oh tényleg, milyen faragatlan vagyok – emeli egy látványos mozdulattal a karját az arca elé – engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet, Ardenát és a lányomat, Elizabethet.
A bemutatkozást követően a két hölgy finoman meghajolt Gerard előtt.
- Ne haragudjon hogy megkérdezem, de önnek van már felesége?
- Nincs... – válaszolt rá szinte reflexből.
- Tudja, az én lányom éppen eladósorban van, mit szólna, ha megismernék egymást egy pohár bor társaságában, miközben elbeszélgetünk a családjaink üzletéről.
Egyik kezével finoman átkarolta a fiú vállát. Gerard ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, ekkor döbbent rá, mit akar a vámpír elérni.
~ Haver, most aztán nagy slamasztikában vagy.
~ Mit akarsz, mit csináljak?
~ Lenne egy tippem: fuss!
- Bocsánat, maguk is látják azt a furcsa teremtményt ott hátul?
A három vendég elfordítja a fejét. Gerardnak csak ennyi kellett, kibújt az őt kiszemelő férfi karja alól és minden erejét beleadva elkezdett a pince felé iramodni, hogy összeszedje Leot és minél hamarabb eltűnjön innen.
Mikor nagynehezen rátalált a borospincére, azonnal meglátta a társát az egyik hordó tetején ülve, kezében egy üres korsóval. Rákvörös feje mindent elárult róla, sikerült elérnie a kitűzött célt, azaz megízlelni az itt tárolt összes borfajtát. Ismerve Leot, aki nem szokta elnagyolnia dolgokat, nyilván mindegyik fajtából legalább egy korsónyit ivott.
- Hé Rainbow, kapkodd magad, elmegyünk! – szólt oda neki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Miért... hiszen még csak most... jöttünk! – tiltakozik a tünde enyhén akadozó hanglejtéssel.
- Majd később elmagyarázom... Árnybéklyó!
Azzal a kezéből megidézett kötéllel megragadta barátja kezét és elkezdte kifelé húzni az hátsó kijárat felé.

Wilhelmina von Nachtraben · 7 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 1:54 am

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Ez a nap olyannak tűnik, mint a tegnap, meg az azelőtt. Mina az ágyába bújt és egy könyvet búj Veronia históriájának érdekességeiről, Damien pedig a legutóbbi zsákmányt nézegeti. No nem ennivalót most, hanem az ékszereket, mérlegeli, hogy melyiket érdemes most rögtön piacra vinni és melyik túlságosan is sérült már ehhez.
Ahogy rakosgatja ide-oda a megtisztogatott nyakláncokat és karkötőket, egyszer csak félreismerhetetlen hangot hall: kopogást. Az ő ajtajukon.
Hirtelen megfagy a levegő, ahogy mindketten felkapják a fülüket. Kopogtatnak? Ide, hozzájuk? Ki a fene ez, és mit akar? Mivel borzasztó ritkán vannak látogatóik, az első, amire gondolnak, hogy valaki valami rosszat akar... Mina szinte pánikban pillant Damienre, fogalma nem lévén, mit tegyen. A variációk a következők: elbújik a szobájában, besurran az asztal alá, elreteszelik az ajtót, vaagy esetleg, ki is nyithatja azt...
Damien fölemeli a mutatóujját, és azt tátogja: - Majd én megyek. - Majd jobban meggondolja, és megrázza a fejét. Fölemelt hangon kikiált: - Ki lenne az?
- Wilhelmina kisasszonyt keresem. Ezt a címet adták meg. - érkezik kintről a válasz fennhangon. Meglepően gyorsan. Eszerint tényleg nem tévedésről van szó és tényleg idejön valaki... Kimerevedik az arca. Már épp majdnem megnyugodott, de ez csak ront a helyzeten. Szinte ide hallja Mina légzését.
No várjunk... várjunk, ez a hang valahonnan ismerős... Mina elkezd gesztikulálni a háta mögött, ő pedig csak serényen bólogat, hogy igen, neki is feltűnt. De honnan? Biztosan nem valamiféle ellenség, ugyanis akkor sokkal élénkebben emlékezne rá...
A biztonság kedvéért fölkapja egyik holdezüst tőrét és gyorsan övébe rejti, majd gondosan föléigazítja a felsőjét, nehogy látsszon. Az ajtóhoz oson, rendezi arcvonásait és szimpla érdeklődő tekintettel kitárja azt.
És egy tündét lát. Fekete nadrágban és fehér tündehímzéses ingben. Nos, igen, biztos, hogy látta már valahol, abban ugyan nem biztos, hogy hol. Egyelőre nem szegeznek tőrt a torkának, ez jó jel. Vajon miért keresheti Minát? - Szép napot. Miben segíthetek...? - Kiérződik egy bizonyos távolságtartás a hangjából, ugyanakkor próbál készséges lenni. Lázasan jár az agya. "Ezt a címet adták meg." Vajon kik? Kik tudják, hol laknak?
- Helló - néz rá vigyorogva. Csak így, közvetlenen, könnyedén, egyszerűen. Helló. Furcsa.
- Wilhelminát keresem. Itthon van? Remélem nem jöttem hiába.
Pár pillanatig csak áll ott, majd szempillái kétszer és gyors tempóban lecsukódnak. Nem jött hiábaa? Te szent isten, micsoda ördögi tervvel készült?!
Ez kezd egyre furább lenni. Ez is egy álom, amivel egy démon bünteti azért, mert állandóan atyáskodik Mina fölött? Valószínű, rengeteg erre utaló jel van. Például nappal van, és Mina nem alszik. Jó, megvan az oka, hogy miért nem alszik - nevezetesen, talált egy jó könyvet, megint -, de akkor is. Megjelenik náluk egy idegen, aki Minát keresi. Mik ennek az esélyei?
- Őhm... Izé... - Elvörösödik, ugyanis ekkorra a vámpírlány már fölkelt az ülőalkalmatosságról, ahol eddig tartózkodott, s jelen pillanatban épp a vállai fölött kuksol át.
- Üdv. Nos, én itt vagyok. Jelenleg. És úgy terveztem, itt is maradok a mai nap folyamán. Miért... keres engem?
- Helló, Victor Goldhawk vagyok. Találkoztunk a Tünde-erdőben. - igazolja kilétét, Mina pedig elszégyelli magát, és elgondolkozik...
Várjunk... kezd... valami közeledni. Egy emlék, igen. Hosszú utazás... szép, gyönyörűszép ajtó... borostánnyal befuttatott falak... öreg néni...
- Áh, igen, igen, a kerttakarítás! - mondja ki Mina előbb. - Ott... sokan voltak. Elnézést. Túl sokan. Nem tudom. Izé... Nappal van nekem. Túlságosan is nappal - mentegetőzik zavarodottan. Victor Goldhawk. Sokra nem emlékszik, régen volt, és, nos, igen, sokan voltak. Később talán visszatérnek még emlékek. De... Miért is keresi? Ez még mindig nem világos.
Eddigre egy cetlit nyomnak a kezébe, ami a cím alapján egy meghívó lehet. Egy bálra. A Neulanderek tornyába, Herr Simon 111. születésnapja alkalmából. - Gondoltam megkérdezem, hogy eljönnél-e velem ide?
Csodálkozva vet pillantást a papírra, majd ahogy elolvassa, szökik egyre feljebb a tekintete és pír az arcára.
Nagyon dobog a szíve.
Ez... most... komoly?
Damien kíváncsian és már-már bosszúsan pislog a papírra, így kissé ferdébben tartja, hogy ő is láthassa. Ám a sötét tünde arcára már nem mer felnézni, így nem látatja, hogy ráncolja a homlokát.
"Eljönnél." Tegezés. Eszerint igazak lennének a tündék korlátlan közvetlenségéről szóló pletykák? Nagyon úgy tűnik, legalábbis eme egyeddel kapcsolatban...
- És... csak ezért utazott idáig? - Messze lakhat... biztosan messze... ez meg egy dombok közé eldugott, isten háta mögötti falu. Valóban ennyit megtett volna azért a tünde, hogy elvigye bálozni? És még nem is tudhatta, mi lesz a válasz...
Igazából, Mina még most se tudja, mi lesz a válasz.
- Tudod, szeretem az ilyen vidám esteket és hát egyedül még sem mehet a tünde - nevet fel. Vidám egy tündének tűnik. Minának eszébe jut egy könyv, valamikor nemrégiben olvasott benne a tünde erkölcsökről és igencsak sok cudar dolgot olvasott, nagy részét el sem hitte, de az biztos, hogy sokat hangsúlyozták benne az örömhajszolást és életélvezetet. - Tudod, arra gondoltam, talán neked lenne kedved hozzá és hát igaz hogy nagy a távolság, de a természetben barangolást nem tudom megunni. - Mondjuk ez... ez kétségkívül igaz... de a helyzet a maga lecsupaszított valójában akkor is olyan nonszensz, hogy képtelen elhinni. Gyanakvó lenne? Mindenbne hátsó szándékot keres. De olyan furcsa, szinte nem is emlékszik erre az arcra az eseményről, épp csak rávetette pillantását párszor, s akkor is inkább a haját nézte, nem pedig az arcát... Nehéz elhinni, hogy ennyire emlékezzenek rá, és még ide is lovagoljanak...
Reméli, hogy sorozatos pislogását nem nézik majd csábos szempillarebegtetésnek. Nem, biztos nem. Elég értetlen, csodálkozó és meglepett arcot vág hozzá, hogy ne nézzék...
- Őh... hát... igazából... - Damienre pillant. Elképesztő sebességgel száguld a vér az ereiben. Nem, nem fog nemet mondani, képtelen lesz... A férfi pedig meglepetésére úgy néz vissza rá, mintha csak azt mondaná: "Ne engem kérdezz, ez a te döntésed". Az övé? Hát akkor... - Nagyon rég voltam táncolni, szóval... én... nagyon szívesen... - halkul el a hangja, de nem elhalóan, inkább szende-reménykedő hangsúlyt vesz fel, ahogy egyre inkább realizálja, mibe is megy bele.
- De... Most indulunk? - ijed meg kicsit. - Még... nagyon világos van... és... izé... - Reméli, nem szükséges ecsetelnie a nyilvánvalót, hogy a napon eléggé szétégne most...
A tünde a lovaira néz, majd pedig az ő istállójuk felé.
- Ezen már én is gondolkoztam, – és arra gondoltam, hogy ha van egy közeli falu vagy város, akkor estig elmegyek oda, keresek valami szállítóeszközt, ami fesett és megvéd a napfénytől. - Damienre néz, aki már nyitná szólásra a száját, de még folytatja. - Esetleg ha tudsz ajánlani valamit, hogy merre tudok hintót szerezni, azt megköszönném.
A zöldszemű tartja tekintetét, de gyanakszik. Elképesztően bűzlik itt valami. Ki az, aki fényes nappal jönne, hogy elvigyen egy vámpírt bálozni? Hm... Akik információt adtak ennek a tündének, egyértelműen nem gondoltak arra, hogy nem egyedül él.
- Micsoda véletlen - kezdi lehelletnyi cinizmussal a hangjában -, éppen akad egy lovaskocsink. Be lehet húzni a függönyét, hisz, gondolhatja, utaztunk már vele hosszú órákon keresztül. Ezt minek mondtam el? Áh, fene vigye el... Bőven elfér benne négy személy kényelmesen, úgyhogy hármunknak nem lesz gond.... vagy esetleg - halkul el a hangja - kettejüknek...?
Ha egyedül akarja elvinni Minát, hát nem tudom, mit teszek - gondolja magában, várakozó pillantással. - Egyébként megkérdezhetem, kik voltak, akik ellátták a kisasszony hollétének információjával?
- Tudod, eredetileg egy plusz főt ír a meghívó, de szükségünk lesz egy lovászfiúra is, aki elvezeti addig a hintót és foglalkozik a négylábú barátainkkal. - Na, most... Most kellene nemes egyszerűséggel összébb hajtani kissé a kezét, majd szép kimérten állon vágni ezt a beképzelt hegyesfülűt. A legtöbb férfi ezt csinálná. Voltaképp a legtöbb kétlábú ezt csinálná... Damien viszont nem olyan, mint a legtöbb kétlábú.
- Biztosra veszem, hogy a bál szervezői gondoskodtak ilyesmiről - mondja kimérten, majd összefonja a karját. Próbál óvatos és finom lenni, de... áh, mit is szórakozik? - Mégis, minek néz engem? - nevet föl könnyedén, utat engedve a benne fortyogó bosszúságnak. Sokkal könnyebb így, mintha a maga nyers és állati formájában engedné szabadjára a dühöt. Az igazából sose ment neki. - Idejön nagy mosolyogva, a magánbirtokomra, közli, hogy el akarja rabolni Minát, és még gúnyolódik is velem. Ezt még magától Armin hercegtől vagy a pápától sem fogadnám el, hacsak nincs nyomós okuk rá, márpedig tudomásom szerint én semmivel nem adtam erre okot magának. - Elégtétellel a tekintetén tart egy kis szünetet, várva a reakciót.
Mina csak áll megszeppenten a fortyogó vihar mellett... bár ez egyelőre még csak jó éles hűvös zápor, és reméli, hogy nem is lesz belőle orkán és jégeső. Közben elszégyelli magát. Meg el is szomorodik. Most már biztos nem mehet bálozni. Pedig egészen beleélte magát...
- Hogy minek nézem magát, azt inkább megtartom magamnak. Azt pedig, hogy a hercege vagy az emberek istenének szócsöve mit tervez magával, nem kérdeztem. - Akaratlanul is összébb szűkülnek a szemei. Én pedig nem engedtem meg, hogy csak úgy idejöjj és elvedd Minát tőlem.– A telekre azért jöttem, hogy Wilhelmina kisasszonyt elhívjam magammal szórakozni, nem áll szándékomban senki elrabolni, vagy bántani. Ha nem bízik bennem forduljon bizalommal a tünde-erdei druidákhoz; ők majd igazolnak engem. - Ah. Szóval druida. A fene, még csak nem is utálhatja teljes szívből, mert természetkedvelő. Tudja imádni a sors fintorait...
A fickó Minára néz. - Ha esetleg meggondolod magad és mégis el akarsz jönni, akkor értesíts. - ajánlja derűsen, mintha mi sem történt lenne, mintha a sötét tünde nem lenne több egy egyszerű, elhessegetett porszemnél. No de várjon csak, nem tudja még, hogy ez a porszem milyen kellemetlen tud lenni, ha beleeszi magát valaki szemébe...
Lassacskán felvonja egyik szemöldökét. Arra számított, a világosbőrű legalább rendesen megpróbálja porig alázni. De nem nagyon ment neki. Ezek után nincs is mit idegeskedni. Már csak egy kérdés van...
- Meggondolni?! - kérdez vissza a lány felháborodottan. - Még nem is gondoltam sehogy se, kezdetnek. Jobban mondva, nem mondtam, hogy nem megyek. - gyürkéli a kezeit. Nem könnyítik meg a dolgát, az egyszer biztos. Damien valószínűleg gyűlölné, hogyha ezek után ragaszkodna a dologhoz... de ha nem... hosszú éjszakákon azon gyötörné magát, mért hagyott ki egy lehetőséget, mely megtörte volna békés életük szürkülő monotóniáját...
- Pár percig megbeszélnénk a kisasszonnyal, rendben? - áll elő az ötlettel Damien, és jelentőségteljesen Minára pillant, majd már készül arra, hogy bezárja az ajtót, de még visszafordul: - Vagyis, természetesen rendben, hisz nem éppen magáé a döntés, pusztán udvariasságból kérdeztem meg, de hogy miért...?
Mina besurran az ajtórésen, majd Damien is, és bezárja azt. Kifújja a levegőt. - Szóval. Mit szeretnél? - támaszkodik rá az asztalra. Mina úgy fest, mintha a kérdésre az lenne a válasza, hogy elkaparni magát a föld alá. - Őőő...
- Mit vársz, én döntsek?
- Gyere te is...
- Én is? Eszerint te mész?
- Annyi ideje csak itthon vagyunk... nem is történik semmi... - vonogatja a vállát lentről fölfelé pislogva és kissé akaratlanul is elnyújtva a hangokat.
- Te szent isten, mintha a lányom lennél.
- Ugye tudod, hogy csak egy sztereotípia, hogy a lányos apukák nem tudnak nemet mondani a lányuknak?
- Kétségtelenül. Ettől függetlenül még testközelben fogom tartani ezt a holdezüstöt - súgja, hogy odakint meg ne hallják és megveregeti a nadrágszíját.
Mina félénk-győzedelmes mosolyra húzza az ajkait. - Néha működnek a sztereotípiák...
- Nem vagy a lányom - közli Damien hidegen, majd magára kanyarítja utazóköpenyét. - Szerintem nagyon gyorsan válogasd ki azt a ruhádat, amelyik elsőre megtetszik. Ja, és légy szíves, fektesd a karodra majd az én taláromat is. - szól még hátra, majd kinyitja az ajtót. - Indulhatunk - jelenti be, és tempózni kezd az istálló felé. - Amint a kisasszony kiválasztotta az öltözékét.
A barna hajú követni kezdi, majd megszólal:
- Tudja, szeretnék elnézést kérni. Nem értem én se hogy mi ütött belém. Talán csak a hosszú út.
No persze. Higgye el, hogy csak agyára ment a meleg, és azért lett udvariatlan bunkó? Halványan elmosolyodik a tünde szavait hallva, de nem válaszol, míg be nem ér az istállóba. Kivezeti a lovakat, majd miközben befogja őket a kocsi elé, megkérdi:
- Komolyan, mit keres itt? - szinte nevet megint, láthatóan jól szórakozik, mert valóban kíváncsi már az indokra. - Árulja már el, mi célja van Minával.
- Pedig már elmondtam. Akarok egy jót táncolni. Tudom, hogy nehéz lehet elhinni egy tündéről, hogy nincs semmi hátsó szándéka és azzal sem tudnék rajta segíteni ha elárulnám hogy emberek között nőttem fel. -
Most már őszintén felkacag. Megcsóválja a fejét. - A magafajták nem veszik észre, hogy pont az ilyenekkel árulják el magukat. A tény, hogy attól tart, elítélem, pont azt jelzi, fordítva van - magyarázza, miközben finoman végigsimít Vollwind nyakán. - Jól van, pajtások, mozogni fogtok egy kicsit, úgyis rég voltatok kint... - motyogja nekik, majd ismét a tündéhez fordul. - Annak idején ennyire megtetszett magának Mina? Jobban, mint a, semmi kétség, több tucat tündelány, ki rendelkezésére állt volna, s csak egy csettintésébe telt volna elvinni őket?
- Az én fajtám? Így se nyilatkoztak még rólam, attól tartok, sok időt töltöttem már a tündék között. Ideje lenne továbbállnom onnan. Soha nem akartam közéjük tartozni, talán csak egyszer régen de akkor meg nem is ment. - nevet fel.
- Tudja, próbáltam tünde lányokkal is, de az olyan, akivel szívesen mentem volna, nem volt köztük. Egyébként ne gondoljon semmi rosszra, nem mintha bármit kezdhetne egy "magamfajta" druida egy a kisasszonyhoz hasonló nővel.
Meglepi ez az őszinteség. Korsó borok mellett, kocsmában tudna elképzelni ehhez hasonló beszélgetést, semmiképpen sem egy effajta, nos, összetűzés után...
Enyhén megrándul a szemöldöke az utalgatásra, pontosabban annak a leplezésére, és egyre inkább fogalma sincs, bízhat-e a másikban, vagy sem.... Mindenesetre, velük megy, és majd meglátják. Nem fog megtagadni egy ilyen tapasztalatot Minától.
Tényleg olyan néha, mintha a lánya lenne... Még ha Mina is az idősebb...
- Miben különbözik Mina azoktól a lányoktól? - tudakolja még, s reméli, Mina mégis kicsit elhúzza az öltözködést...
- Nos, tudja, azok a lányok... Sokáig féltem tőle, hogy nem fogadnak be mert emberek közt nőttem fel, de igazából alaptalanul. Nagyon kedvesek voltak és befogadóak, de akkor is van bennük valami... nem is tudom hogy mondjam.... -
Befogadó lányok...hm... Nem, nem érti félre. Nem. - Úgy hiszik, hogy ők a világ közepe. Furcsa lehet ezt egy olyan szájból hallani, ami egy tündéhez tartozik. Próbálok ettől a nézettől elhatárolódni, hiszen minden faj, nép és kultúra egyenrangú. Bár mint látta nem mindig sikerül. De igyekszem legyőzni a saját démonjaim. - No tessék, ez a felfogás is ritka a pitypangevőknél, ahogy hívnák őket olyasfélék, akik, nos... előítéletesebbek. Ahhoz képest, amilyen volt az előbb, egész normálisnak tűnik a hegyesfülű.
- Nos, nem. Valóban nem mindig sikerül - kénytelen elismerni, bár tudja, hogy ez elég kegyetlenül hangzott. - Furcsa szerzet maga, azt meg kell hagyni. Mindenesetre, ne görcsöljön rá ennyire. Ha látják, hogy be akar illeszkedni, nehezebb lesz. - Ő már csak tudja. Nem is akar...
- Egyszerűen a kisasszonnyal jobban érzem magam, mint a tündékkel.
Jobban érzi magát vele? De hisz nem is... áh, mindegy.
Közben hallja, hogy nyílik az ajtó. - No, úgy hallom, Mina elkészült. Hát, tudja, magán fogom ám tartani a szemem. - szögezi le, ennek ellenére pozitívan mosolyog, ahogy kisétál az istállóból. Mina pedig szembejön velük szinte földet söprő hullámzó szoknyarészű, lila ruhában, elég mély kivágással, ám ez nyáron megengedett. A Vérrubint ott csillog az ujján, nyakában pedig a Moonless Sky kékje virít. Arcán pedig izgatott, lelkes mosoly.
- Szerintem foglaljuk is el helyünket. - Damien elfoglalja a vezető helyét, majd megvárja, míg a többiek is elhelyezkednek és indulhat is az utazás...
A tünde a lovához sétál, hogy a legfontosabb dolgokat magához vegye, majd besegíti Minát a kocsiba és melléül.
- Nagyon csinos vagy.
Minával nem egyszer előfordult már, hogy amikor ebben a kocsiban, vagy más kocsiban, no a lényeg, hogy kocsiban utazott, elég szótlan volt. Általában, mikor Damiennel vannak, beszédes, akár a fecsegő patak, viszont ez most nem épp jellemző... Folyton a ruháját igazgatja, röviden, de udvariasan válaszol a kérdésekre és legfőképp zavarban van. Meg lelki válságban. Fogalma sincs, jót cselekszik-e. Szinte mindig ez a kérdés. De ki lenne, ki megmondja...?

***

Ahogy kikászálódik a kocsiból, nagy nehezen megállja, hogy ne álljon le ropogtatni sajgó derekát úgy, ahogy normális esetben, otthon tenné. Furán nézne ki ebben a ruhában.
Izgatott, ezt nem is tudja titkolni; tekintetét végig a toronyra szegezi, ahogy elhelyezik fogatjukat az istállóban és Damien elintézi a lovakat, közben próbálva nem gondolni a lovászfiús megjegyzésre. Jó, lecsutakolni azért nem fogja őket most, de akkor is...
Áh, úgyis elfelejti majd.
- Még igazából nem is láttam... őh... ilyen... szóval... - más tornyot, mint a sajátom, de nem árulhatom el, melyik a sajátom, szóval... - ilyen... impozáns épületet. - Kicsit szégyelli magát. Valójában nem ezt akarta mondani. A Nachtraben-tornyot valójában fenségesebbnek tartotta, bár azt meg nem tudná mondani, hogy méreteit tekintve melyik a nagyobb. Mindenesetre egy másik család székhelyébe lépni... fú...
- Hát, akadnak. Biztosan a bál is fényűző lesz. Száztizenegy év, az aztán nem semmi. Vajon mi lesz a Neulanderekkel, ha Mr Simonnak lejár az ideje? - tűnődik a sötét tünde. Minát viszont a politika nem annyira érdekli jelen pillanatban. Sokkal inkább lekötik a jelenlévő bálozók. Fürkésző pillantásokat vet a ruhájukra, frizurájukra, irigykedik néhány gyönyörű, míves fonat után nézve, mikor az ő haja egyszerű hullámokban van hagyva, ahogy a természet adta. No sebaj.
- Valószínűleg van valami utódlási rendszer náluk is. Bár soha nem érdekelt a politika. - jegyzi meg Victor, szavai már Damienhez szólnak, hisz a vámpírlány nyilvánvalóan máshol jár agyilag...
- Hm. Wasserrand. Úgy hangzik, mint valamiféle káromkodás. - jegyzi meg egyszer csak Damien.
- Elég érdekes az emberek nyelve. Sok minden nem annak hangzik benne ami. - csacsogja jókedvűen a tünde. Nos, most már nem úgy tűnik, mint aki lovászfiúnak tartja. Érdekes. Felöntött volna a garatra kissé? Áh, azt érezte volna... már csak szagról is...
Mina visszakapja a tekintetét az emberek nyelvének emlegetésére. - Mi a baj velük?
- Nincs semmi baj, Mina... csak furán hangzik néha.
- Óh, igen. Persze - húzza el a száját. Sokszor beszéltek már a nyelvi különbségekről. Mina számára az angol hangzik elképesztően furán, mindig is durvának érződik a kiejtése...
Közben besurrannak a főbejáraton. Mina elbűvölve néz körül a hatalmas épület belsejében. Az elrendezés némileg hasonló, mint amilyen náluk volt, de a díszítés stílusa teljesen más... ez a hely sokkal inkább tükröz nyíltságot és jelzi, hogy sokan és sokszor megfordulhatnak erre... Mintha a fordított tükörképe lenne a Nachtraben-toronynak. Valahol a hideg rázza ki emiatt.
Türelmetlensége viszont lelőhetetlen. - No és most? Lesz valami bevezető, megnyitó? Vagy már elkéstünk? Vagy még várni kell? Vagy csak így... mindenki megy, amerre akar?
- Nem voltam még ilyen rendezvényen, de valószínűleg majd ha már mindenki itt van, akire számítottak, akkor a házigazda mond valamiféle köszöntőt és kezdődhet a tánc. Addig meg nézzünk szét egy kicsit, hátha találkozunk valakivel, akit ismerünk. - nyújtja neki a kezét.
- Nem volt még táncolni? Mennyi ideje él a tündéknél? Szoktak ott lenni afféle... hmm.... - Virágok, bor, csodaszép muzsika és vígan táncikáló hegyesfülűek elenvenednek meg a szemei előtt - Természetünnepek? Napfordulók? Aratásünnep?
Visszagondol fiatalabb korára. A Nachtraben-kastélyban szoktak lenni táncos ünnepségek, de érthető okokból csak Nachtrabenek vettek részt rajta. Velük nem sok mindent tudott kezdeni. Egyébként is visszahúzódó volt. Ám egész jól megtanították különféle tánclépésekre. Még idegen kultúrák táncait is betanították neki. Pedig nem hitték akkor még, hogy valaha is el fogja hagyni azt a helyet...
Tétován belecsusszantja kezét a neki nyújtottba. Kényelmesebben érezné magát, ha Damien keze lenne. Főleg, hogy ő így csak sétál mellettük... egyenesen kihúzva magát, újonnan már a talárjában, ami lényegében úgy fest, mintha egy vékony, ám hosszú fekete köpeny takarná el teljes egészében. Elegáns, mégis rejtélyes. Az utolsó pillanatokban pedig kölcsönkérte Mina fésűjét, hogy megigazgassa hajzatát. Ami elég hosszú most már.
A tömeg lassan elcsendesedik, és a mozgás is alábbhagy, így az az érzése támad, hogy most következik majd a beszéd. Nem is tévedett, hisz hamarosan megjelenik egy ifjú vámpír, nyilván egy Neulander, hogy megnyissa az estét. Mina nem nagyon figyel oda a szavakra, azt várja, mikor kezdődik már a zene...
- Tudja kedves.... hmm még nem is tudom a nevét. - De nincs is ideje megszólalni, mert... - Még csak egy kis ideje vagyok ténylegesen a tündékkel.
- Damien volnék, és nem tudom, honnan tudja, hogy kedves vagyok? Önnel nem igazán voltam az - mosolyodik el. Hihetetlen, de tényleg szórakoztatja ez az egész valahol. - Áh, értem. Nos, az embereknek is bizonyára megvannak a maguk szokásai.
A beszéd után körülbelül minden irányból zene kezd hallatszani. Remekül megoldották a hangzást, el kell ismernie, pedig biztosan nem lehetett olcsó.
- Nos, úgy vélem, itt az idő, hogy távozzak - tárja szét karjait elegánsan. - Kisasszony, uram, érezzék jól magukat, ne csináljanak semmi butaságot, én itt leszek valahol, csak szóljanak, ha szükség lesz rám. - Végig rajtuk fogom tartani a szemem - gondolja, ahogy mosolyogva beleolvad a hömpölyögni kezdő tömegbe, kétségbeesett arccal hagyva Minát.
Victor csodálkozva fürkészi a tömeget a sötét tünde után, ám már nem igazán sikerül ráfókuszálnia.
- Érdekes képessége van Damien úrnak – fordul vissza hozzá, majd úgy tűnik, észleli a feszültségét, mert megkérdezi: - Minden rendben?
- Őő, miért ne volna? - halkan elneveti magát, pont, ahogy általában a kisasszonyok szokták. - Nos, igen, köddé tud válni. majdhogynem szó szerint. De amúgy ennyi ember között nem is csodálom. Biztosan keres magának valami szép lányt, akivel táncolhat - mondja könnyeden. Aztán belegondol. Szép lányt. Hmm. Valami megmozdul benne, de nem nagyon tud mit kezdeni az érzéssel, így figyelmen kívül hagyja. Hisz meghívták. Egy bálra. S itt van. A Neulander-toronyban! Hát kell ennél több? - Biztos lesz valamiféle lakoma is...
- Igen, biztos vagyok benne, csak remélni tudom, hogy zöldségeket is felszolgálnak. - Hoppá... - Szeretnél esetleg körülnézni vagy táncolni?
No no várjunk csak egy kicsikét... - Zöldségeket? Csak nem... vegetáriánus vagy? - Most tegezze vagy magázza? Nem tudja már... mindegy, akkor tegezés lesz...
- És... Ööhm... - Abban a hitben élt eddig, hogy mikor felkérik táncolni, az... egyértelműbb lesz. Határozottabb. Nem fog így kételkedni, sőt, nem is lesz lehetősége kételkedni, mit válaszoljon. - Persze, szívesen... - Hisz azért vagyunk itt, nem? Még szép, hogy szeretnék. Meghalok az izgalomtól. Csak nem látszik. Igen, annak ellenére, hogy belül mit érez, úgy érzi, nem tudja kellőképp kifejezni. Pedig csak el kéne engednie magát.
Engedi, hogy a zene beszivárogjon az elméjébe. Eggyé válik a hellyel, a helyzettel, a hangulattal, mint ahogy mindig szokott. Most itt van. Most ezt kell csinálni. Ezernyi dolga lesz még később, de most az a dolga, hogy szórakozzon...
Lassan egy aprócska mosoly megjelenik a szája sarkában, ahogy Victorra néz.
- Ööhm... - Na, most rajta a sor a zavartságban...- De igen, vegetáriánus vagyok. Nem tudnám eltűrni, hogy valamit azért öljenek meg, hogy én tovább éljek. - mosolyodik el. Furcsa. Annyiszor hallotta már ezt a dolgot. Vagyis, legtöbbször inkább csak olvasta.
Remek! Lehetőség beszélgetni egy vegetáriánussal. Mindig is akart egy ilyen társalgást! Hiszen annyiszor megtárgyalták ezt a témát. Otthon... Damiennel... Izgatott lesz, s szinte úgy érzi magát, mintha felfedezett volna egy új állatfajt. Millió kérdés özönlik az agyába. - Óh, hát... izé... de... - igen, megvan erre a válasza, pontosan tudja az ideillő érvet. - De azt az állatot, amiből a husi lesz, már úgyis megölték, mindegy, hogy megeszed-e, vagy sem - mutat rá, kissé sebesen sorolva a szavakat, mintha csak iskolában felelne.
- Elég furcsa erről beszélni, miközben táncolunk - jelenti ki, és próbálja megszokni, hogy egy kéz, amely nem Damiené, ér hozzá. Ezt a mondatot meg nem akarta kimondani, mégis sikerült...
- Hát ha nem szeretnél erről beszélni... - mosolyog rá ismét. Hát ez nem igaz. Mégis ki mondott ilyet?!... Ennyire lehetetlen lenne olvasni a mozdulataiból meg a hangsúlyából?
Pislog. - Nem szeretnék? - Itt valami nagyon nagy félreértés van. - Miből gondolod, hogy nem szeretnék? - kérdi szinte kétségbeesetten...
- Csak hogy előbb mondtad hogy furcsa erről beszélni, miközben táncolunk. - Gondolatban felsóhajt. Na igen, mindig is nehezére esett más emberekkel, tündékkel vagy bármifélével kommunikálni úgy, hogy meg is értsék...
- Öhm... igen. - Minához külön szótár kell néha. - Furcsa. De az nem azt jelenti, hogy nem szeretnék. A túl élénk fűszerek is furcsák számomra, de mégse utasítom el őket pusztán ezért - magyarázza, majd torkot köszörül. - Nos, nem, engem ugyan nem zavar. Igazából téged zavarhatna, hiszen épp most szóltam bele az életmódodba. - Nevet föl zavartan... nos igen, szokott ilyet. Kiváló a dolgokba való beleszólásban. Csak azt nem szokta meg, hogy viszakozóan reagáljanak az ilyesmire.
- Engem úgy nem zavar, hogy beleszóltál. Igazából csak a véleményed mondtad el, azt pedig nem nyomhatja el senki. Abban igazad van, hogy azokat az állatokat megölik úgy is ha nem eszem meg. - No tessék. Mondta ő... Egyébként... tényleg furcsán érzi magát. Nem ilyenekről szoktak lányok tánc közben fecsegni, igaz? Biztosan nem. Sokkal inkább olyasfélékről, hogy... ki mit gondol az aktuális divatról... politikai helyzetről... egyéb csacskaságokról... meg... olyasfélékről, amelyekről Mina mondjuk nemhogy tánc közben, de semmiféle körülmények között nem igazán társalogna.
- Tudod, én magam megölni se tudnám őket. Hát még a virágtól is elnézést kérek, ha kitépem a földből. Mindennek joga van élni, csak nem mindenki elég erős hozzá, hogy érvényesíteni tudja ezt a jogát.
Fokozatosan egyre inkább elvörösödik. Damien rengeteget szokott vadászni. De csak annyi állatot öl meg, amennyit feltétlen szükséges. És mindig hálás a természetnek, hogy megadja nekik az ételt. Még a gyümölcsöket is.
- Hát ez... elképesztően aranyos. Mármint ez a virágos dolog. - Muszáj mindent kimondanod, ami eszedbe jut, igaz?! - gondolja bosszúsan, széles mosollyal az arcán. - Bár... igazából... a virágot tényleg nem kell kitépni a földből. Elég, ha eltéped a szárát, akkor a gyökere ott marad és nőhet újabb - Muszáj volt hozzáfűznie ezt a magyarázatot. Kiskora óta szakavatott virágszedő, úgyhogy...
- Ráadásul azért mert ők másik fajba tartoznak, nem érzem magam jogosultnak arra hogy megegyem őket. Ennyire erővel elkezdhetnélek téged is rágicsálni, vagy bármelyik embert a terembe, hiszen én tünde vagyok. Más fajú.
- Azért, mert... más fajba tartoznak? - Nem egészen érti. A résznél, hogy őt is elkezdhetné rágcsálni, viszont kis híján megbotlik a saját lábában. Nyel egyet.
- Nos, nálunk tündéknél azt szokták mondani, hogy mi egy felsőbbrendű faj vagyunk, bár én valahogy nem érzem hogy azok lennénk. Csak egy külön faj. Akár csak a farkas és a kutya. Egyik sem jobb a másiknál, és majdnem egyformák, de mégis két külön fajta. Egyébként van, amikor kénytelen vagy eltávolítani néhány növényt, hogy a többi élni tudjon. Hiszen vannak, amik nem szeretik ha a társaik elnyomják és ezért nem tudnak érvényesülni. Illetve vannak olyanok, amik csak élősködnek a szép virágokon.
Egészen meglepődik. Nem hitte volna, azok után, ahogy Damiennel viselkedett, hogy Victor ilyen felvilágosult.
De természeteseb most is talál belekötnivalót. - Talán a farkas és a kutya nem a legjobb példa, a kutya ugyanis a farkasból alakult, az emberek pedig nem a tündékből... de... egyébként... egyedfüggő. Minden fajban vannak rosszak és jók. Van az út szélén tengődő... nos... szerencsétlen, és vannak tudósok, már lassan mindenhonnan. - Egészen beleéli magát.
- Ilyenekről... nem tudtál volna a tündelányokkal beszélni? - kérdi félve, és a következő pillanatban már fogalma sincs, miért kérdezte. De már megtette...
- Nem hiszem, hogy jó néven vennék, ha előállnék azzal az elméletemmel, hogy nem vagyunk egy fokkal sem különbek az emberektől. - vagy persze a sötét tündéktől.
Pislog párat. Hát, végül is, ez teljesen egyértelmű. Az egy dolog, hogy mi Damien véleménye, de hát ő mindig is olyan sötét tünde volt, aki... nos... más, mint a többiek. Ismét csak naivnak érzi magát. Viszont... - Ezek szerint így gondolja. Hogy nem különböznek. - Holmi diadalmas mosolyféle bújik a szája sarkában.
- Igen, így gondolom. Semmivel sem vagyunk jobbak az emberektől. Ezért is nem szeretek a tündék között élni. Te talán máshogy látod?
- Dehogy látom máshogy. Azért mosolygok ennyire - nevet fel. Na igen, kezd érződni a változás. Hiába, ha tömegben van és zenében... az megváltoztat sokmindent. - Most már érted, mért élünk mi ennyire külön... hát, mindenkitől.
- Hát igen, ezt megértem. Bár olyan távol mindentől nem tudnék élni. Hiányozna a társaság, az erdő, a patakok, az állatok. Úgy szeretem a lakhelyem kiválasztani, hogy közel legyen valami településhez, jelen esetben a tündékhez, de azért mégis elég messze ahhoz, hogy ne kelljen elviselni őket minden nap.
- Hát, nekem nem hiányzik az erdő meg a patakok, elég közel vannak - nevet fel. - Szeretek is kijárni. - Eltűnődve eszébe jut a sziklája. A sziklájuk. - Amúgy teljesen megértem. Még a falusiakkal se sokat beszélünk. Nem is szoktam beszélni velük. Furán néznek ránk - sóhajt. - Csak a fogadóslánnyal szoktam beszélni. Ő kedves. Tud rólunk sokmindent, de még sosem árult el minket. És vicces is - csacsog, akár egy gyermek.
- Tényleg, ha már itt tartunk, mi a helyzet veled és Damiennel? Mármint semmi közöm hozzá, csak érdekel a dolog. Úgy viselkedik mintha az apád lenne. Mialatt bent készültél – még ott nálatok – beszélgettünk kint a lovaknál. Olyan furcsákat kérdezett. Jóformán csak az nem mondta, hogy éjfélre vigyelek haza. - mosolyog rá a férfi, Mina pedig elneveti magát. Sietősen, zavartan, ám ugyanakkor őszintén is. Igen, ez jellemző Damienre... majdnem megszólal, hogy "nem, ő nem az apám", aztán rájön, mekkora botorság lenne ez. Nem, persze, hogy nem az. Damien fiatalabb nála. És különben is, sötét tünde...
- Hát - vesz nagy levegőt, hogy belevágjon A Kérdés megválaszolásába -, ő amolyan... hát, nem tudom, hogy mondjam. Hát, nem tudom, hogy mondjam. Ő mindig segít. Igazából a ház is az övé, csak megengedte, hogy beköltözzek. - Nos, ez így elég rosszul hangzik, mintha valami parazita lenne... - De nem bánja! Egyáltalán nem bánja. Jól megvagyunk így együtt, ő szokott vadászgatni - de nyugi, nem korlátlanul mészárolja az állatokat, hát szereti a természetet ő is -, meg néha kicsit veszélyesebb helyekre megyünk, ahol szörnyek is vannak. És néha találunk érdekes dolgokat. Mondjuk kincset - mosolyodik el cinkosan. Tudja, hogy kissé elterelte a témát... - Ő nagyon... védelmező. Nagyon aggódik értem. Hát nem is csoda, hiszen nagyon... - szeret - ...öhm... hát, közeliek vagyunk. Vagy hogy mondják. Közel állunk egymáshoz. Sokmindenben hasonlít rám.
- Akkor te és ő, csak közeli barátok vagytok, mint mondjuk egy testvérpár?
Óh, igen. Természetesen. Biztos volt benne, hogy A Kérdés ezúttal is pontosan A Kérdés lesz. Kienged magából egy nagyobbacska sóhajt, és elkezdi fixírozni Victor ingjét. - "Csak"? Damien olyan, aki a legközelebb áll hozzám körülbelül ebből az egész világból... - Hm. Igen. Család? Hát, valóban. Így van. Ők nem annyira. Ami valahol szomorú, de ez van. A testvér említése mondjuk kellemetlenül birizgálja a lelkületét, de nem akar most elkomorodni. - Sosem volt fiútestvérem, így nem tudom, milyen az. De... kicsit olyan... meg egyébként nagyon más. Sokszor kimondjuk, amit a másik gondol, meg kevés dolog van úgy általában, amiről mást gondolnánk... - Ez még mindig nem válasz A Kérdés-re. Csak az a baj, hogy nem tudja a választ...
- Értem. - mosolyog Victor. Nem hiszem... nem hiszem, hogy érted... Ő se érti ugyanis.
Mindazonáltal visszamosolyog udvariasan.
Ekkor egy pillanatra megpillant egy fehér hajú férfit, aki esélyesen Damien lesz. Erősen kell koncentrálnia, hogy ne veszítse szem elől, ahogy pörög a tömegben, s igencsak lelkesen ropja a táncot egy sápadt lánnyal. Nyilván egy Neulanderrel.
Pár pillanatig nézi őket, főleg a vámpírt, ahogy kecsesen siklik, szinte repül, olyan gyorsasággal, hogy csoda, hogy közben nem súrlódik neki senkinek. Az ő haja is sötét, és mozog a szája, amikor nem, akkor meg mosolyog. Nyilván valami kellemes témáról beszélnek...
Befejezi a nyaka kitörését és visszanéz Victorra. Hirtelen eszébejut valami.
- No és... neked nincs valami... fiatal tündelány... mert... gyanús nekem ez. Lehet, hogy van valaki, akit szívesen elhívtál volna bálozni, csak őt már elhívták...? - kérdi incselkedőn és halványan mosolyog közben.
A bosszú...
- Igazából, nincs. - Kis szünet. - Bár mondjuk tényleg több tündét megpróbáltam elhívni és azoknak már mindnek volt partnere, akinek meg nem, nos őket nem akartam elhívni, de nem volt semmilyen tünde lány. - Újabb kis szünet. - Igazából valahogy nem is annyira kedvelem a tünde lányokat. Nem érzem olyan jól velük magam.
- Áh. Értem. Nem tudom, miért ragadtam le a tündelányoknál. Hát milyenek voltak, akiket elhívtál? Biztos nem volt valami sok vámpír közöttük.
- Igen hát tündék közt még nem sok vámpírral találkoztam.... Nos azok a lányok meg... csinosak voltak és okosak... de főleg nem voltak olyan beképzeltek, mint a fajtám úgy általában. - Kínosan elmosolyodik. Nos, igen. Nem kedvelni a saját fajtádat, tudja, milyen érzés. Damien sincs oda az övéért. De az idő nagy részében nem zavarja, keveset kerül érintkezésbe velük. - Azt mondtam már, hogy nagyon csinosak voltak? - nevetek fel a tünde. Mina kicsit sajnálkozik magában, hogy neki ez számít, de hát, férfiak...
- Hát... tudod... a vámpíroknak nem olyan nehéz csinosnak lenni. Mármint, kevés vámpírt ismerek, aki édességfüggő lenne. Magamon kívül, persze. De most... mi oka lenne egy vámpírnak elhízni? Teljesen mások vagyunk ebből a nézőpontból, mint az emberek. - Belegondol, hogy vajon miért is? Az idő nagy részében emberi ételeket esznek, és mégis... valahogy soha nem túl sokat. Vagy csak a szervezetük működik így. Áh, hiába tanulmányozna keresztül hat anatómiakönyvet, valószínűleg erre nem találna választ. - Vagy talán csak hiúk. - nevet fel. - Ez is egy lehetőség. Vagy ez is az Átok része? Nem tudom - vállat von. Furcsa borzongás járja át. Ez a terem, a zene, a tánc, az alkalom... olyan színes és gyönyörű és felemelő... mintha magának az Átoknak az említése megmérgezne mindent. Pár pillanatig szinte arra számít, hogy abbamarad a muzsika, megáll mindenki és rászegezi a tekintetét, kihunynak a fények...
Ám nem. Nem történik semmi. Minden megy tovább. Föllélegzik.
- Szerintem a vámpírok csak hiúk. Nem hiszem, hogy másért lenne. Egyébként sose értettem, annyira az édességfüggő embereket.
Hm, végül is ez csak két ponton sérti azt a szerénytelen személyt, akivel éppen táncikálsz...
- Nos, akkor nem túl jól választottál partnert, ugyanis egy igencsak édesszájú vérszívóba botlottál - szegi fel a fejét, s hangjában megint valamiféle huncutság érződik. Na igen, ezt talán úgy két órája még nemigen engedte volna meg magának. - Erről jut eszembe. Nincsenek még kirakva ennivalók? Ha már egy születésnapon vagyunk, torták is lehetnének... - néz körbe, de a terem szélét alig látja a rengeteg táncolótól. Beleszimatol a levegőbe, és valóban, itt-ott elcsíp édeskés illatokat. - Te nem vagy éhes?
- Nos... nem hiszem... hogy olyan rosszul választottam volna partnert. - vigyorog rá Victor. Hát ez nem épp úgy sikerült, ahogy gondolta. Pír szökik az arcára. - Viszont az ételnek nem tudok nemet mondani most. Eddig fel se tűnt de már nagyon éhes vagyok.
- No látod. - Csak nem elbűvölt az ellenállhatatlan szépsé... hé, állj már le... kezd sok lenni! - Mire vagyok én jó. No, nézzünk körül akkor - sietve átslisszol a táncoló párok-hármasok-körök között, a terem széléhez, ahol is dúsan megrakott svédasztalokon sorakoznak a finomságok. Van mindenféle ízlésnek megfelelő étel, húsok, zöldségek, a kettő együtt, és igen, édességek is. Egész minőséginek tánő, díszes sütemények. Minát arra vonzza a tekintete, de mikor menetében elszalad egy salátástál mellett, visszafordul. - Tessék, ha növényt kívánsz fogyasztani, itt láttam a legtöbbet - Kissé fennhangon beszél, hogy a folytonos zene és beszélgetések meg lábak topogása zaján keresztül is hallható legyen mondandója.
- Szerintem neked is ízlene. Nagyon jó ízük van.
- Hmmm... - veti szemét a tálban lévő tartalomra, de úgy találja, túl sok folyadékkal van átitatva. - Az ugye nem ecetes lé rajta? - Ne finnyáskodj, valami egészségeset is kell enned...
- Hát valami olyasmi lehet, nem vagyok szakács. Miért? Talán csak nem allergiás vagy rá? Vannak itt más finomságok is, amik nem savanykásak és egészségesebbek, mint azok ott. - pillant a sütik felé.
- Ő... Nem... - kuncog. - Dehogyis. Csak nem szeretem. Nem vagyok én olyan nebáncsvirág. - villannak a szemei önérzetesen, de mosolyogva. - Csak válogatós.
A sütik irányába tekint ő is. - Hmm... hát... nem úgy néznek ki, mint a legegészségesebb fogások itt az összes közül. - nevet fel. - De megnézhetjük őket, mit szólsz? Desszertnek úgyis jó. - Azzal a sütik közelébe slisszol.
Vic valami salátafélét éve követi.
- Na és melyiket ajánlod egy kezdőnek? Ne legyen túlságosan édes.
Somolyogva sandít a kérődző Victorra. Fura egy kétlábút ilyen módon étkezni. Még jó, hogy pitypang nincs. nem, mintha ő nem szeretné a zöldet.
Nézni, öntözni, szedni, ültetni...
- Ne túl édes? Hmm... - futtatja végig tekintetét a sütisoron, majd rámutat egy köménymaggal ízesített sajtos rudacskákkal teli tálra. - Szerintem ez nem túl édes - vigyorog győzedelmesen
Victor gyanakodva kivesz egyet és elmajszolja.
- Hát, ízre jobb volt, mint kinézetre, de még mindig a zellerem a nyerő – vigyorgok a lányra.
Méltatlankodva hümmög fel, ahogy már a második tűnik el a szájában. - Ez teljesen jó! Bár... igaz. Kétségtelenül van benne tojás. Az meg állatból van, ó, te szent ég - mímel sajnálkozást, majd elneveti magát. - De ettől még teljesen finom. És amúgy is, a legtöbb feldolgozott tojásból amúgy se lenne kismadár. - Legalábbis ebben bízik. Nagyon bízik. - A tündék egyébként nincsenek oda az édesért?
- Nem szép dolog ám kinevetni mert nem eszem húst. Amúgy meg a tojással nincs bajom. Egyébként ez egy remek kérdés, nem tudom, hogy a többi tünde mit szeret, majd megkérdezem őket egyszer, aztán elmegyek elmesélem mit mondtak. - mosolyogva elvesz egy kagyló alakú süteményt és beleharap.
- Hmm... Ez egész finom. - mutat a tálra.
- Noo - biggyeszti le az ajkát. - Nem nevetlek ki. Óh, ez mi? Mi van benne? Szilvalekvár, málnalekvár? - találgat fürgén, majd ő is vesz egyet. - Hmmm. Nem tudom, mi ez, de isteni. - Visszafordul a tánctér felé egy pillanatra... és megint észreveszi a hófehér hajat. - Az ott Damien, nem?... - Még mindig ugyanazzal a lánnyal van. Díszes, fekete-fehér ruha van rajta, csak úgy repül körbe, ahogy a lány pörög. Meglepően szépek együtt... Kicsikét elsodorja a lendület, ahogy a táncolókat nézi, furcsa közben mindössze egy helyben állni és ezt a sütit rágcsálni... Lassacskán felsóhajt. Azt hiszi, egészen örül, hogy itt lehet.
- Na megérte eljönni? Remélem jól érezted magad. - lép mellé s nyújtja kezét ismét. - Még egy utolsó táncra felkérhetem, hölgyem?
Az utolsó falatokat majszolja. - Mhm - bólogat mosolyogva, őszinte örömmel az arcán. Tényleg feldobta ez. - Végre valami más, mint általában, és mégsem veszélyes.
Csillogó szemekkel kapaszkodik bele a neki nyújtott kezekbe. Ez valójában igencsak jó érzés... Érti már, miért szeretik annyira csinálni, még a regényekben is. No persze, semmi nem úgy történt, mint a regényekben, de itt legalább él, ott meg nem. Ez is elég sokat számít.
Még egy lopott kézmozdulattal letörli az utolsó morzsát is a szájáról, majd felpörgeti a lábait, hogy működjenek rendesen, ahogy kell nekik. Lelkesebben mozog már, ahogy halad előre az este is. Utolsó tánc. Olyan véglegesnek hangzik. Adjanak hát bele akkor mindent, amit lehet.
- A veszélyes dolgokkal sincs baj. - mosolyog a tünde, miközben elkezdi a tér közepe felé vinni... - Ha van valaki a vigyáz a hátadra.
- Vá... Várj, mit csinálsz? - kérdi csodálkozva, ahogy látja, embertömegeken suhannak keresztül. Aztán tudatosul benne: Középre akarják vinni! - De... Victor... Mindenki minket fog... - szűri a fogai között, de már késő. Elámulva pördül a ritmussal, közben elkapva nem egy pillantást. Vidámak, örömteliek, ahogy rájuk néznek. Elképedve emelgeti a lábait. Úgy érzi, a józan ész határán egyensúlyoz. Szabad ilyet?
Úgy tűnik, igen...
Victor szavai hatására megborzong. Nos, igen. Van. Van, aki vigyáz rá. Bár most nem tudja, hogy éppen hol, és jelen esetben épp a tünde az, aki a kezeit fogja és vezeti ide az egész tánctér kellős közepére... ő az, aki mosolyog rá...
Térj észhez.
- Nos, igen. Bár szeretnék tudni vigyázni a sajátomra. Mert, egyszer úgy hozhatja a sors, hogy nekem kell vigyáznom másokéra, akkor meg jó, ha a magaméra tudok, hogy legyen kinek vigyázni másokéra...
A férfi hirtelen közel hajol és a fülébe súgja: - Bízz bennem. - Úgy érzi, mindenhol libabőrös lett... épphogy elkapja a lépést, mert hirtelen megpörgetik... - Igen, azt nekem is meg kell majd tanulnom idővel...
Hirtelen minden porcikája mintha szétolvadna. Apró kristályok szurdalják a bőrét, forró patakok folynak keresztül rajta. Szíve meglódul, a ritmus mostantól a szívdobogása lesz. Alighogy el nem véti a lépést, rémülten igyekszik újra felvenni azt és visszahelyezkedni... de... mintha az egész világ forogna körülötte.
"Bízz bennem." Vajon megteheti? Miért kellene bíznia? Hogy bízzon?... Ajkai már formálnák, hogy "Miért", de nem tud hangokat kiadni a száján. Végül megnyalja kiszáradt ajkait és lenéz, a lábaira, mímelve, hogy a lépést figyeli.
Fogalma sincs, mennyire vörös. Úgy érzi, mintha mindenki őt figyelné. Mintha várnák, mit tesz, minden lépését nyomon követné ezernyi vizslató szempár. De mire várnak?
- Hogy lehetsz biztos...?
- Hát, tudod, megérzés. Na jó, ez így hülyeségnek hangzik, de tényleg úgy érzem, hogy minden
sikerülni fog. - mosolyog bizalomgerjesztően, hogy szinte el sem lehet hinni, hogy valaha valami rosszul sülhet el ezen a földön. - Tudod, nem akarlak még jobban zavarba hozni, de egyre
többen figyelnek minket. - No hát ez remek, az illúziók ott repedeztek szilánkjaikra s csillogva röpülnek szerteszét, ott, ott...
- Na és ki miatt figyelnek egyre többen? - szűri bosszúsan a fogai között, szúrós szemeket vetve Victorra, magát is meglepve, mért nem bátortalanabb. - Nem az én ötletem volt idejönni, legelőször is... - Fokozatosan arrébb sasszézik, és rájön, hogy valóban képes befolyásolni a lépéseit. Jó tudni.
- Egyébként szerintem alábecsülöd magad és az erőd.
- Minden sikerülni fog, azt mondod? Csak nem valami sötét tervre készülsz? Vagy mi az a "minden"? - akadékoskodik.
- Milyen sötét tervre gondolsz? - Valami van ebben a hangban... valami huncut ígéret... valami közeledő, sötét, megállíthatatlan elhatározás, amit nem lát előre, mért nem látja előre, fél, nem tudja, mi lesz, nem jó ez így...
Mikor már azt hitte, minden sikerül, elveszíti lendületét, és egy pillanatra azt hiszi, kiesik. Hatalmasra nyílnak szemei és erősebben kell a levegőt is vennie. - Mi ez a nézés, mi... - Ám elhal a hangja. Nem igazán tud a zenére figyelni, így nem vette észre, hogy az a csúcspontjánál tart, amikor is hirtelen elkezd közeledni felé a föld. Sikítana, de egy hang sem jön ki a torkán. Fordul vele egyet a világ. Ösztönből erősödik a szorítása Victor kezein, egyszerre húzódna közelebb hozzá és lökné el magától, ám egyiket sem teszi. Hagyja, hogy szépen hátradöntsék és valami okból kifolyólag bízik benne, hogy nem fog elesni. Vagyis... reménykedik. Teljesen lefagyva a sors - pontosabban Victor - karjába bízza magát...
- Csak nem erre?
Csak néz fölfelé, a plafonra, és lassan, nagyon lassan eljut a tudatáig, mi is történt. Szíve kihagyott pár ütemet, légzése kis időre abbamaradt... lassú, nagy levegőket vesz. Pár pillanatig szinte halálfélelme van. Azt képzeli, megpillantja a fehérhajút a tömegben, hogy zöld szemei egyenesen ránéznek majd. Pislog egyet, de még mindig nem látja... A bűntudat és az izgalom valamiféle elképesztő elegye marcangolja és úgy fél, széttépik.
Csak lélegezz - szól magára, mert azt megint majdnem elfelejtett...
- Jól vagy? Nem lett semmi bajod? - Óh, igen, tudja... tudja, hogy borzasztó ijedtnek látszhatott... merthogy az is volt. Egy pillanatra mintha teljesen elsötétült volna a világ. Kellemetlen érzés lehet úgy rendesen elájulni.
Wilhelmina von Nachtraben Hétf. Aug. 08, 2016 12:31 am
Nem lehet eldönteni, hogy hálás odaadással vagy túlvilági félelemmel bámul a tünde szemeibe, ahogy az lassan ismét egyenesbe hozza. - Nem... - Hangja kissé elhaló és jóval magasabb a szokásosnál. Olyan kába, hogy az, hogy kézen fogják és kisétálnak vele a színtér közepéről, már fel sem tűnik neki. Összeszedi magát és mosolyog a vele szembekerülő tekintetekre, úgy, mintha csak most sétálna ki a kifutóról. Elég zavart mosoly persze, de több, mint a semmi.
- Tudom hogy jól érzed magad, de ha nem akartok napközben megérkezni, akkor majd lassan indulnotok kell.
- Óh.... - elgondolkozik, majd valamivel komorabban: - Óh. Nahát, még te is jobban figyelsz arra, hogy vigyáznom kéne rá, hogy ne égessem szét a bő... nahát, szia, Damien. - villant egy meglehetősen erőltetett vigyort a zöldszeműre, aki valahonnan éppen most termett ide.
- Szép estét, kisasszony, úgy tűnik, felettébb jól szórakozik. - Elismerés van a hangjában. És elégedett mosolyféle az arcán. Persze valahol érzi ő az iróniát. Egész biztos ott van az irónia, ott kell lennie...
- Damien úr.
- Hölgyem, uram, hogy tetszett önöknek a legutóbbi muzsika?
Mina pislog, mint kút fenekén a béka, ám attól fél, hogy nő létére mégis neki illene elsőként megszólalnia. Lássuk csak. - Kaotikus, felemelő, ritmusos, harmonikus...? Azt hiszem, ez úgy összefoglalja. Victor, mit gondolsz? - pillant oldalra. Kicsit se zavarja, hogy a kaotikus és a harmonikus ugyanarra dologra lett vonatkoztatva. Az ő világában ez teljesen normális...
- Szerintem túl korán vége lett a muzsikának. Még tudtam volna élvezni egy kis ideig. - Mina úgy érzi, az arca el fog égni, nap nem is kell hozzá.
- És magának, Damien úr? Hogy tetszett a bál? Ha jól láttam, talált magának egy csinos partnert.
- Kellemes volt - von vállat. - Na jó, leegyszerűsítem, igencsak kellemes volt. Nos, igen, Matilda viszont elvonult egy kissé, a.... azt hiszem... áh, mindegy is, kétlem, hogy még visszajönne. De elbúcsúztunk. Ő az ünnepelt dédunokája, tudják.
- Tudtam! - kiált fel győzedelmesen. - No jó, valójában azt hittem, az unokája, de hát... majdnem mindegy.
- Ahogy nézem, a muzsikusok is fáradnak. Bár kétségkívül le fogják cserélni őket. A hajnal viszont közeleg, és Minát nem ártana előtte fénybiztosan tudni - néz a lányra a szokásos óvó tekintetével, majd vissza Victorra. - Remélem, élvezték az estét, egyébként.
- Tudja, mielőtt ideért, pont ezt kezdtem én is ecsetelni a kisasszonynak, hogy ideje lenne indulniuk, mert így is hosszú ideje fent van és a napfény nincs rá jó hatással. Egyébként köszönöm, én jól éreztem magam és felettébb élveztem a estét.
Udvariasan bólint, ám úgy tűnik, inkább Victor siet az indulással. Nocsak, ennyire törődne Minával?
- Rendben, ahogy látom, maga szerint is enough small talk - jegyzi meg, és sóhajt egyet. Mina felkapja a fejét. - Egen, tudom, kisasszony, nem illik a jelenlétében idegenül beszélni, értem...
- Ne... nem mondtam se...
- Természetesen - A mosoly az arcán elég tisztán mutatja, mennyire belefáradt abba a bizonyos small talkba. Ám nemsokára kiérnek a friss levegőre, ahol hatalmasat szippant a szabadságból, épphogy ki nem tárja karjait...
- Egyébként hogy megy haza, Victor? Nem akarok udvariatlan lenni, mindössze annyi, hogy a lova nálunk van, ugyebár...
Mina pislog. Ez mért nem jutott eszükbe hamarabb?
És ezt így tudja? Az aztán a mentális összeköttetés... - A Damien által manifesztált erő már a kocsi felé húzza, ám még kitart kicsit ellene, ácsorog picikét a sodrással szemben. A hűvös levegőtől libabőrös karján végigsimít. Olyan hirtelen lett vége. És még ez a hideg is. Úgy érzi magát, mintha most ébredt volna fel hirtelen. De még azért emlékszik az álomra...
- Úgy gondolom, Mina számára is igen hasznos volt az este. Köszönöm, Victor. Hold áldja. - köszön el tőle udvariasan a sötét tünde, majd egy főhajtást követően be is ül a kocsiba. Mina meg csak áll ott kétségbeesetten, tétován.
- Hát... úgy néz ki, hogy... akkor most... mennem kell. - Elhalkul, majd kuncogni kezd. - De jó volt. Tényleg. Mindig emlékezni fogok rá. Hát, az biztos. Szóval... akkor... remélem, épségben hazajutsz. Nehogy most történjen valami rossz dolog! - szinte ráparancsol, hogy meg ne merjen sérülni. Épphogy a mutatóujját meg nem lóbálja hozzá.
Lassan fölemeli a kezét és integetni kezd. Közben mosolyog. Majd araszolni kezd a kocsi felé. Majd beül. Majd elindulnak. Ő pedig addig szegezi a szemeit a világosbarna hajú tündére, amíg nem kezd el irtó módra fájni a nyaka...

Victor Goldhawk · 8 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 2:22 am

Victor Goldhawk

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 41
Join date : 2016. Jul. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Tündeland

Karakter információ
Kaszt: Druida
Szint: 2
Tapasztalat:

(500/1250)

Egy fa ajtón dörömböltem.
- Ki lenne az? - szól bentről egy hang, ami egy férfihez tartozik.
- Wilhelmina kisasszonyt keresem. Ezt a címet adták meg. - kiabálok be, miközben hátamat az ajtó melletti falon pihentetem. Remélem nem vertek át a címmel, így is mérföldeket kellett lovagolnom egy kibírhatatlan csődörön, mire ideértem. Egy aranyos kis házikóban éltek, nem volt rajta semmi kihívó, vagy feltünő. Egy kis istáló tartozott hozzá, amiben két ló várta a következő útjukat. A karám oldalán pedig egy holló üldögél magányosan. Egészen a Tünde-erdőtől lovagoltam idáig, hogy megtaláljam Minát. Három napja indultam onnan -akkor kaptam a meghívót- bár nem egyenesen ide jöttem és sokszor megálltam, de mégis már elegem volt a lovakból.
- Szép napot. Miben segíthetek...? - tárja fel az ajtót egy nyurga sötét tünde. Bár a társaihoz képest ő egészen jóképű, hangja viszont távolságtartó volt.
- Helló - fordulok oda hozzá, egy akkora vigyorral az arcomon, mint aki épp most nyerte meg a tünde lottó főnyereményét. - Wilhelminát keresem. Itthon van? Remélem nem jöttem hiába.
- Őhm... Izé... - vörösödik el a fickó, de már nem is kell vele foglalkoznom mert a válla fölött Mina kukucskál át,
- Üdv. Nos, én itt vagyok. Jelenleg. És úgy terveztem, itt is maradok a mai nap folyamán. Miért... keres engem?
Végre megtaláltam, legalább a cím tényleg stimmel. De nem úgy tűnik, hogy emlékszik a Tünde-erdei kalandunkra.
- Helló Victor Golhawk vagyok. Találkoztunk a Tünde-erdőben. - közben a gárdedámjáról tudomást sem véve, átnyújtom Minának a nálam lévő meghívót. - Gondoltam megkérdezem, hogy eljönnél-e velem ide?
- Áh, igen, igen, a kerttakarítás! Ott... sokan voltak. Elnézést. Túl sokan. Nem tudom. Izé... Nappal van nekem. Túlságosan is nappal - ahogy Mina elkezdi olvasni a lapot látszik rajta, hogy egyre inkább kezd zavarban lenni. Arca egyre jobban veszi fel egy érett eper színét. Szinte érezem ahogy cikáznak a fejében a gondolatok, mert nem ismer fel és korábbi megnyilvánulása is csak udvariasság volt, ahogy az elvárható volt tőle. Nem olyan mint a falusi emberek.
- És... csak ezért utazott idáig? - néz föl végül a lapból, amit közben már a sötét tünde is elkezdett homlokráncolva olvasgatni.
- Tudod, szeretem az ilyen vidám esteket és hát egyedül még sem mehet a tünde- nevetek fel, mert eszembe jutott hogy az egész nagy erdőben ahol mostanában élek, nem találtam egyetlen olyan tünde lányt sem, aki megfelelt volna annak az igényemnek, hogy elvigyem egy ilyen szép bálba. Aki meg jó lett volna nem akart velem jönni. - Tudod arra gondoltam talán neked lenne kedved hozzá és hát igaz hogy nagy a távolság, de a természetben barangolást nem tudom megunni. - kezdtem én is rájönni, hogy talán kicsit abszurd ekkora távolságot megtenni. Küldhettem volna egy sólymot is akár. Szegény lány a meglepődöttségtől úgy pislogott akár hal a szatyorban, majd pár pillanattal, egy kis habogással és egy segélykérő pillantással – amit társának céloz- később megszólal.
-Nagyon rég voltam táncolni, szóval... én... nagyon szívesen... - halkul el a hangja, talán csak reménykedett benne, hogy bedobok egy vigyort és egy csak vicceltem táblát.
- De... Most indulunk? Még... nagyon világos van... és... izé... - A lovamra pillantok, majd az ő hátasaikra. Sajnos egyik sem tűnt olyannak, ami rendelkezne napfény elleni védelemmel és ezzel az egy akadállyal én sem számoltam.
- Ezen már én is gondolkoztam – nem mertem bevallani, hogy eszembe se jutott – és arra gondoltam, hogy ha van egy közeli falu vagy város akkor estig elmegyek oda, keresek valami szállító eszközt, ami fesett és megvéd a napfénytől. - pillantok a sötét tündére. - Esetleg ha tudsz ajánlani valamit, hogy merre tudok hintót szerezni, azt megköszönném. - gondosan ügyeltem arra, hogy hangomban nyoma se legyen a fajtámban meglévő sötét tündék elleni előítélet szikrája sem. Pedig a tisztavérű - vagy hogy hívják magukat – tündék mocskosak tudnak lenni másokkal, ráadásul gerinctelenül a hátuk mögött. De én most minden rossz emléket és gondolatot elhesegettem, mert csak a bálra akartam gondolni.
-Micsoda véletlen - hangjában érezhető volt a cinizmus. Ennyit arról, hogy próbáltam vele normális lenni, de nem is érdekelt úgy igazán. -, éppen akad egy lovaskocsink. Be lehet húzni a függönyét, hisz, gondolhatja, utaztunk már vele hosszú órákon keresztül. - "na legalább nem kell sokat keresgélnem."
-Bőven elfér benne négy személy kényelmesen, úgyhogy hármunknak nem lesz gond.... vagy esetleg - halkult el a hangja - kettejüknek...?
- Tudod eredetileg egy plusz főt ír a meghívó, de szükségünk lesz egy lovászfiúra is, aki elvezeti addig a hintót és foglalkozik a négylábú barátainkka. - vettem elő az enyhén gúnyos hangomat, nem akartam eleinte bunkó lenni, mert mindenki egyformán fontos és értékes személy. Soha nem érdekeltek az átkok, vagy faji különbségek, de ez a férfi kezdett az agyamra menni.
- Biztosra veszem, hogy a bál szervezői gondoskodtak ilyesmiről – fonja összea karjait, hangja kimért- Mégis, minek néz engem?
- Idejön nagy mosolyogva, a magánbirtokomra, közli, hogy el akarja rabolni Minát, és még gúnyolódik is velem. Ezt még magától Armin hercegtől vagy a pápától sem fogadnám el, hacsak nincs nyomós okuk rá, márpedig tudomásom szerint én semmivel nem adtam erre okot magának
- Hogy minek nézem magát azt inkább megtartom magamnak. Azt pedig hogy a hercege vagy az emberek istenének szócsöve mit tervez magával nem kérdeztem. - hangom egyre hidegebb válik – A telekre azért jöttem, hogy Wilhelmina kisasszonyt elhívjam magammal szórakozni, nem áll széndékomban senki elrabolni, vagy bántani. Ha nem bízik bennem forduljon bizalommal a tünde-erdei druidákhoz ők majd igazolnak engem. -fordulok oda Minához. - Ha esetleg meggondolod magad és mégis el akarsz jönni, akkor értesíts. - hangom újra vidám, mintha egy pillanattal korábban semmi sem történt volna.
-Meggondolni?! - kérdezi félháborodottan. - Még nem is gondoltam sehogy se, kezdetnek. Jobban mondva, nem mondtam, hogy nem megyek.
-Pár percig megbeszélnénk a kisasszonnyal, rendben? -kérdezi a sötét tünde. -Vagyis, természetesen rendben, hisz nem éppen magáé a döntés, pusztán udvariasságból kérdeztem meg, de hogy miért...? - miután bezárták az ajtót maguk mögött én a lovamhoz sétáltam. Szegény pára maga sem értette a dolgot, de én is meglepődtem utólag magamon, talán a hossz út fáradtsága tette, hogy ennyire meghülyültem, de nem is számított. Pár percnyi várakozás után kinyílik az ajtó és a korábbi szájkarate partnere lép ki rajta.
- Indulhatunk – indul el az istálló felé. - Amint a kisasszony kiválasztotta az öltözékét.
Kezdtem egyre jobban szégyelni magam, végül aztán a lovam unszolására – ami abból állt hogy hangosan prüszkölt rám és a lábával dobogott, majd mikor ez nem vált be elkezdett a fejével lökdösni - az sötét tünde után indultam.
- Tudja, szeretnék elnézést kérni. Nem értem én se hogy mi ütött belém. Talán csak a hosszú út.- de az egészen addig nem válaszol míg be nem ért az istállóba.
"Komolyan ki akar borítani?"
- Komolyan, mit keres itt? Árulja már el, mi célja van Minával.
- Pedig már elmondtam. Akarok egy jót táncolni. Tudom hogy nehéz lehet elhinni egy tündéről hogy nincs semmi hátsó szándéka és azzal sem tudnék rajta segíteni ha elárulnám hogy emberek között nőttem fel. - mosolyodok el.
- A magafajták nem veszik észre, hogy pont az ilyenekkel árulják el magukat. A tény, hogy attól tart, elítélem, pont azt jelzi, fordítva van - közben a sötét tünde elkezdett bíbelődni és beszélgetni a lovakkal.
-Annak idején ennyire megtetszett magának Mina? Jobban, mint a, semmi kétség, több tucat tündelány, ki rendelkezésére állt volna, s csak egy csettintésébe telt volna elvinni őket?
- Az én fajtám? Így se nyilatkoztak még rólam, attól tartok sok időt töltöttem már a tündék között. Ideje lenne tovább állnom onnan. Soha nem akartam közéjük tartozni, talán csak egyszer régen de akkor meg nem is ment. - röhögtem el magam.
- Tudja, próbáltam tünde lányokkal is, de az olyan akivel szívesen mentem volna nem volt köztük. Egyébként ne gondoljon semmi rosszra, nem mintha bármit kezdhetne egy "magamfajta" druida egy a kisasszonyhoz hasonló nővel. - mikor kimondtam már tudtam, hogy nem éppen úgy hangzott ahogy mondani akartam.
- Miben különbözik Mina azoktól a lányoktól?-
- Nos, tudja azok a lányok... Sokáig féltem tőle, hogy nem fogadnak be mert emberek közt nőttem fel, de igazából alaptalanul. Nagyon kedvesek voltak és befogadóak, de akkor is van bennük valami... nem is tudom hogy mondjam.... Úgy hiszik hogy ők a világ közepe. Furcsa lehet ezt egy olyan szájból hallani, ami egy tündéhez tartozik. Próbálok ettől a nézettől elhatárolódni, hiszen minden faj, nép és kultúra egyenrangú. Bár mint látta nem mindig sikerül. De igyekszem legyőzni a saját démonaim. - egy csöppet elgondolkoztam. - Egyszerűen a kisasszonnyal jobban érzem magam mint a tündékkel.
- Nos, nem. Valóban nem mindig sikerül. Furcsa szerzet maga, azt meg kell hagyni. Mindenesetre, ne görcsöljön rá ennyire. Ha látják, hogy be akar illeszkedni, nehezebb lesz. - nem éppen tipikus ne izgulj, minden jó lesz mondat volt, de egyébként nem is zavart már, én megtettem a magam dolgát. Közben ajtó nyitódást hallottam, ezért elindultam a lovamhoz, hogy azt a kevés tárgyat amim van, magamhoz vegyem, majd mikor Wilhemina odaért segítő kezet nyújtottam neki, a hintóba történő beszálláshoz. Mikor már kényelmesen elhelyezkedett a lány én is beszálltam. Mina mellett foglaltam helyet.
- Nagyon csinos vagy.

Az utazás gyorsabban véget ért, mint ahogy gondoltam.
Miután megérkeznek a helyszínre egészen nagy ámulatba ejti a hely szépsége.
- Még igazából nem is láttam... őh... ilyen... ilyen... impozáns épületet. - Mina ezen megjegyzésével én is egyet értettem. Magam sem látottam még ilyen hatalmas és gyönyörű épületet.
- Hát ez valami csodálatos. - ér földet az állam, ami időközben leesett helyéről.
- Hát, akadnak. Biztosan a bál is fényűző lesz. Száztizenegy év, az aztán nem semmi. Vajon mi lesz a Neulanderekkel, ha Mr Simonnak lejár az ideje?
- Valószínűleg van valami utódlási rendszer náluk is. Bár soha nem érdekelt a politika. - válaszoltam a sötét tündének, mivel Minát már akkora rég elvarázsolták a vendégek ruhái és hajviseletei. Magam részéről nem vittem túlzásba a dolgot. Egyszerű fekete nadrágot viseltem, fehér tünde hímzéssel tarkított inget és egy fekete kabátot vettem fölé.
- Hm. Wasserrand. Úgy hangzik, mint valamiféle káromkodás. - jegyezte meg a tünde, amin már magam is elgondolkoztam.
- Elég érdekes az emberek nyelve. Sok minden nem annak hangzik benne ami. - közben már éreztem ahogy engem is magával ragad a báli hangulat. Korábbi torzsalkodásnak nyoma veszett és akár már Mina barátjával is leálltam volna táncolni. A nyelv emlegetésére Mina is visszatér a beszélgetésbe.
- Nincs semmi baj az emberi nyelvvel. Csak ahogy a barátod is mondta, elég furcsa néhány szó benne. - Válaszolom én is gyorsan, mielőtt félre értenék és lenne még egy kellemetlen veszekedés.
A kinti beszélgetést végül félbe szakítottuk és beléptünk az inpozáns toronyba, aminek a belső szépsége mellet eltörpül bármi amit eddig láttam. Ilyen díszítő elemeket és stílust még nem láttam sehol, de – még ha nehezemre is esik kimondani – még a természet szépségét is felülmúlja.
- No és most? Lesz valami bevezető, megnyitó? Vagy már elkéstünk? Vagy még várni kell? Vagy csak így... mindenki megy, amerre akar?
- Nem voltam még ilyen rendezvényen, de valószínűleg majd ha már mindenki itt van, akire számítottak akkor a házigazda mond valamiféle köszöntőt és kezdődhet a tánc. Addig meg nézzünk szét egy kicsit, hátha találkozunk valakivel, akit ismerünk. - nyújtottam a kezem, Minának.
- Nem volt még táncolni? Mennyi ideje él a tündéknél? Szoktak ott lenni afféle... hmm.... Természetünnepek? Napfordulók? Aratásünnep? - kérdezi érthető okoból a sötét tünde. És igaza is van, régen a falum mellet erdőben élő tündék tartottak ilyen ünnepségeket, de ott jóformán csak a tűz körül ugráltak részegen, szóval az nem igazán mondható bálnak.
- Tudja kedves.... hmm még nem is tudom a nevét. - fordulok oda a sötét tündéhez, majd attól függetlenül, hogy bemutatkozik-e folytatom - Még csak egy kis ideje vagyok ténylegesen a tündékkel.
-Damien volnék, és nem tudom, honnan tudja, hogy kedves vagyok, önnel nem igazán voltam az -mosolyodik el a sötét tünde- Áh, értem. Nos, az embereknek is bizonyára megvannak a maguk szokásai. - igaza volt az emberek is tartottak rendezvényeket, de azok sem hasonlítottak erre.
- Nos úgy vélem, itt az idő, hogy távozzak. - tárja szét a karjait, ami nekem valahol egész hatásvadásznak tűnt. - Kisasszony, uram, érezzék jól magukat, ne csináljanak semmi butaságot, én itt leszek valahol, csak szóljanak, ha szükség lesz rám - csak pislogva figyeltem ahogy Damien egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnt a tömegben. Pedig erősen figyeltem a ruháját és a hegyes füleket, de sehol nem láttam.
- Érdekes képessége van Damiennek – fordultam oda Minához, aki elég kétségbeesett arcot vágott. - Minden rendben?
- Őő, miért ne volna? - neveti el magát halkan a lány, aminek felettéb tudtam örülni, kínos este lett volna ha végig olyan ijedt ábrázattal táncol. Még valaki talán félre értette volna a helyzetet.-Nos, igen, köddé tud válni. majdhogynem szó szerint. De amúgy ennyi ember között nem is csodálom. Biztosan keres magának valami szép lányt, akivel táncolhat. Biztosan lesz valamiféle lakoma is...
- Igen biztos vagyok benne, csak remélni tudom hogy zöldségeket is felszolgálnak. - Komolyan az étkezésről akarok beszélgetni? Itt vagyunk egy szép toronyban, nem kéne hülyének lennem. - Szeretnél esetleg körülnézni vagy táncolni?
- Zöldségeket? Csak nem... vegetáriánus vagy? - tegez le Mina. Aminek nagyon tudtam örülni mert kezdtem hülyén érezni magam hogy én tegezem őt, ő viszont magázódik.
- Ööhm... - "Na ügyes vagy Victor, valamit jól el csesztél."
- De igen vegetáriánus vagyok. Nem tudonám eltűrni, hogy valamit azért öljenek meg, hogy én tovább éljek. - mosolygok a lányra miközben elkezdünk táncolni. Próbálok ráhangolódni és a zenére is, ami átjárja a termet. Kacérkodik a csillárokkal és még a legkomorabb szerzetet is táncra csábítja. Hasonlóképp hat rám is. Egy kis idő alatt elfelejtem minden gondomat és azt is hogy félperce még talán égettem magam. Végül átjár a zene és már csak mi létezünk senki más körülöttünk.
- Óh, hát... izé... de... - kezd el hebegni Mina. Volt benne valami ártatlan és bájos. - De azt az állatot, amiből a husi lesz, már úgyis megölték, mindegy, hogy megeszed-e, vagy sem - hadarja el a lány. - Elég furcsa erről beszélni, miközben táncolunk - teszi még hozzá, feltehetőleg zavarában.
- Hát ha nem szeretnél erről beszélni... - mosolyog a lányra. Amúgy sem szoktak érdekelni az ilyen dolgok hogy ki eszik húst és ki nem, és talán tényleg nem a legjobb táncolós téma, számtalan jobb dologról lehetne beszélgetni helyette. Bármit megadnék érte, talán még meg is keresztelkednék, ha legalább egy az eszembe jutna most.
- Nem szeretnék? - Na ezt megint tök jól megcsináltam.
- Miből gondolod, hogy nem szeretnék? -
- Csak hogy előbb mondtad hogy furcsa erről beszélni, miközben táncolunk. - zavarodom össze, mint protestáns pap a kuplerájban. Pedig tényleg úgy éreztem az előbb hogy nem akar erről beszélni.
- Öhm... igen. - Furcsa egy lány, régebben fel se tűnt. - De az nem azt jelenti, hogy nem szeretnék. A túl élénk fűszerek is furcsák számomra, de mégse utasítom el őket pusztán ezért– végül megköszörüli a torkát Mina- Nos, nem, engem ugyan nem zavar. Igazából téged zavarhatna, hiszen épp most szóltam bele az életmódodba. - Most hogy mondta eddig fel se tűnt. Bár amennyire ráparázok néhány dologra, nem is csodálom. De egyébként sem szoktam foglalkozni azzal, hogy mások mit gondolnak rólam. Csak akkor tudnám miért vagyok ennyire feszült? Hozzám képest még a nekromanták is bohókás népek, jelenleg.
-Engem úgy nem zavar, hogy beleszóltál. Igazából csak a véleményed mondtad el, azt pedig nem nyomhatja el senki. Abban igazad van, hogy azokat az állatokat megölik úgy is ha nem eszem meg. - egy pillanatra abba hagyom. Nem hiszem el hogy egy ilyen szép bálon, ebben az impozáns épületben, a gyönyörű partneremmel arról beszélgetek, hogy miért jobb az ha nem eszem húst és úgy miért marad több élőlény.
- Tudod én magam megölni se tudnám őket. Hát még a virágtól is elnézést kérek ha kitépem a földből. Mindennek joga van élni csak nem mindenki elég erős hozzá, hogy érvényesíteni tudja ezt a jogát. - úgy beszélek mintha én meg tudnám védeni magam. Egy aprócska vigyor húzódik az arcomra.
- Ráadásul azért mert ők másik fajba tartoznak, nem érzem magam jogosultnak arra hogy megegyem őket. Ennyire erővel elkezdhetnélek téged is rágicsálni, vagy bármelyik embert a terembe, hiszen én tünde vagyok. Más fajú. - hangom végig nyugodt hiszen ahogy ő is tette korábban én is csak a véleményem fejtem ki. Partnerem egy pillanatra talán zavarba jöhetett, mert nem teljesen sikerült neki egy lépés, de nem zavart a dolog.
- Hát ez... elképesztően aranyos. Mármint ez a virágos dolog. - Voltam már minden, a pitypangevőtől kezdve a zöldseggű baromig minden, de aranyos még nem.
- Bár... igazából... a virágot tényleg nem kell kitépni a földből. Elég, ha eltéped a szárát, akkor a gyökere ott marad és nőhet újabb. Azért, mert... más fajba tartoznak?
- Nos nálunk tündéknél azt szokták mondani, hogy mi egy felsőbbrendű faj vagyunk, bár én valahogy nem érzem hogy azok lennénk. Csak egy külön faj. Akár csak a farkas és a kutya. Egyik sem jobb a másiknál, és majdnem egyformák, de mégis két külön fajta. Egyébként van amikor kénytelen vagy eltávolítani néhány növényt, hogy a többi élni tudjon. Hiszen vannak amik nem szeretik ha a társaik elnyomják és ezért nem tudnak érvényesülni. Illetve vannak olyanok amik csak élősködnek a szép virágokon.
-Talán a farkas és a kutya nem a legjobb példa, a kutya ugyanis a farkasból alakult, az emberek pedig nem a tündékből... de... egyébként... egyedfüggő. Minden fajban vannak rosszak és jók. Van az út szélén tengődő... nos... szerencsétlen, és vannak tudósok, már lassan mindenhonnan. - Ebben igaza van épp ezért is nem értek egyet a tündék gondolkodásával.
- Ilyenekről... nem tudtál volna a tündelányokkal beszélni? - "Mivan?" sokkol le a kérdése. Pár lépést ki is hagyok, mire sikerül újra elkapnom a ritmust.
- Nem hiszem hogy jó néven vennék, ha előállnék azzal az elméletemmel, hogy nem vagyunk egy fokkal sem különbek az emberektől. - vagy persze a sötét tündéktől. Szavaim hallatán Mina elmosolyodott.
- Ezek szerint így gondolja. Hogy nem különböznek. - Hát igen, tényleg így gondoltam.
- Igen így gondolom. Semmivel sem vagyunk jobbak az emberektől. Ezért is nem szeretek a tündék között élni. Te talán máshogy látod? - vontam fel a szemöldököm.
- Dehogy látom máshogy. Azért mosolygok ennyire – nevet fel. - Most már érted, mért élünk mi ennyire külön... hát, mindenkitől.
- Hát igen ezt megértem. Bár olyan távol mindentől nem tudnék élni. Hiányzona a társaság, az erdő, a patakok, az állatok. Úgy szeretem a lakhelyem kiválasztani, hogy közel legyen valami településhez, jelen esetben a tündékhez, de azért mégis elég messze ahhoz, hogy ne kelljen elviselni őket minden nap. - annak viszont már felettéb örülök, hogy végre mosolyog és nevetgél. Tényleg elég hülyén éreztem volna magam másnap, hogyha végig kétségbeesett marad.
- Hát, nekem nem hiányzik az erdő meg a patakok, elég közel vannak. Szeretek is kijárni. Amúgy teljesen megértem. Még a falusiakkal se sokat beszélünk. Nem is szoktam beszélni velük. Furán néznek ránk. Csak a fogadóslánnyal szoktam beszélni. Ő kedves. Tud rólunk sokmindent, de még sosem árult el minket. És vicces is.
- Tényleg ha már itt tartunk, mi a helyzet veled és Damien-nel? Mármint semmi közöm hozzá, csak érdekel a dolog. Úgy viselkedik mintha az apád lenne. Mialatt bent készültél – még ott nálatok – beszélgettünk kint a lovaknál. Olyan furcsákat kérdezett. Jóformán csak az nem mondta, hogy éjfélre vigyelek haza. - mosolyodok el. Nem tudom mi történt velük régen, de elég érdekes párost alkotnak most.
- Hát ő amolyan... hát, nem tudom, hogy mondjam. Ő mindig segít. Igazából a ház is az övé, csak megengedte, hogy beköltözzek. De nem bánja! Egyáltalán nem bánja. Jól megvagyunk így együtt, ő szokott vadászgatni - de nyugi, nem korlátlanul mészárolja az állatokat, hát szereti a természetet ő is -, meg néha kicsit veszélyesebb helyekre megyünk, ahol szörnyek is vannak. És néha találunk érdekes dolgokat. Mondjuk kincset Ő nagyon... védelmező. Nagyon aggódik értem. Hát nem is csoda, hiszen nagyon...öhm... hát, közeliek vagyunk. Vagy hogy mondják. Közel állunk egymáshoz. Sokmindenben hasonlít rám. - kicsit bizonytalannak éreztem a választ és eléggé terelősnek is, ezért máshogy kérdeztem meg. Amit Mina először egy nagyobb sóhajjal emésztett meg magában.
- Akkor te és ő, csak közeli barátok vagytok, mint mondjuk egy testvér pár? - nem hagyott nyugodni a dolog mert a legnagyobb szemétnek érezném magam ha valamibe rondítanék.
- "Csak"? Damien olyan, aki a legközelebb áll hozzám körülbelül ebből az egész világból... Sosem volt fiútestvérem, így nem tudom, milyen az. De... kicsit olyan... meg egyébként nagyon más. Sokszor kimondjuk, amit a másik gondol, meg kevés dolog van úgy általában, amiről mást gondolnánk... -
- Értem. - mosolyodom el. Bár ez nem volt igaz, mert nem teljesen értettem.
"Végül is ha bármi olyasmi lenne, akkor nem jött volna el a bálra." - nyugtatgatom magam, hogy ne izguljak azért, hogy valamibe bele tenyereltem.
- No és... neked nincs valami... fiatal tündelány... mert... gyanús nekem ez. Lehet, hogy van valaki, akit szívesen elhívtál volna bálozni, csak őt már elhívták...? - fordul oda hozzám miután befejezte valakinek a figyelését. Valószínűleg meglátta Damien-t. Már nekem is megfordult a fejemben, hogy nagyon el van tűnve, de eddig akár hányszor merültem el a többi táncolóban nem sikerült kiszúrnom őt.
- Igazából, nincs. - hallgatok el egy ideig. - Bár mondjuk tényleg több tündét megpróbáltam elhívni és azoknak már mindnek volt partnere, akinek meg nem, nos őket nem akartam elhívni, de nem volt semmilyen tünde lány. - újabb pár pillanat csend. - Igazából valahogy nem is annyira kedvelem a tünde lányokat. Nem érzem olyan jól velük magam.
- Áh. Értem. Nem tudom, miért ragadtam le a tündelányoknál. Hát milyenek voltak, akiket elhívtál? Biztos nem volt valami sok vámpír közöttük. - elmosolyodok.
- Igen hát tündék közt még nem sok vámpírral találkoztam.... Nos azok a lányok meg... csinosak voltak és okosak... de főleg nem voltak olyan beképzeltek mint a fajtám úgy általában. - "De mégsem olyanok voltak, akiket annyira nagyon sajnáltam, hogy nem jött össze." - Azt mondtam már, hogy nagyon csinosak voltak? - nevetek fel.
- Hát... tudod... a vámpíroknak nem olyan nehéz csinosnak lenni. Mármint, kevés vámpírt ismerek, aki édességfüggő lenne. Magamon kívül, persze. De most... mi oka lenne egy vámpírnak elhízni? Teljesen mások vagyunk ebből a nézőpontból, mint az emberek. Vagy talán csak hiúk. - nevet fel Mina, egyre felszabadultabb és aranyosabb a nevetése - Ez is egy lehetőség. Vagy ez is az Átok része? Nem tudom - vállat von. Őszintén szólva én sem nagyon tudom. Eddig csak említés szinten hallottam az Átokról és nem is akarok egy ilyen szép napon arról beszélgetni. Nem természetes dolog.
- Szerintem a vámpírok csak hiúk. Nem hiszem hogy másért lenne. Egyébként sose értettem, annyira az édességfüggő embereket. - mosolyodom el.
- Nos, akkor nem túl jól választottál partnert, ugyanis egy igencsak édesszájú vérszívóba botlottál Erről jut eszembe. Nincsenek még kirakva ennivalók? Ha már egy születésnapon vagyunk, torták is lehetnének...Te nem vagy éhes? - Eddig eszembe se jutott az éhség, de már kopogtak tőle a szemeim. Nem hiába mondják, hogy jó társaságban röpül az idő.
- Nos... nem hiszem... hogy olyan rosszul választottam volna partnert. - vigyorodok el. - Viszont az ételnek nem tudok nemet mondani most. Eddig fel se tűnt de már nagyon éhes vagyok.
- No látod. Mire vagyok én jó. No, nézzünk körül akkor -szinte még be se fejezte a mondatot, már el is tűnt a táncoló párok között. Szerencsére még láttam merre indult el. A táncolók között óvatosan sétáltam ügyelve arra, hogy ne lökjek fel senkit. Mikor megérkeztünk még fele annyian se voltak mint most. Az utolsó sarokig zsúfolásig volt minden emberekkel Ezért szerettem én az erdőt, sokkal levegősebb volt.
Mire utólértem Miná-t ő már a desszertek felé rohant. Csodálkoztam hogy tud abban a lila ruhakölteményben úgy siklani a táncolók között, hogy sem ő sem más nem lép rá a szoknyarész aljára. - Tessék, ha növényt kívánsz fogyasztani, itt láttam a legtöbbet – szólt oda nekem és már ment is a sütikhez. Szedek maganak egy tányérra egy rakat zöldséget és salátákat, majd elindulok Mina után a süteményekhez.
- Szerintem neked is ízlene. - motyogok neki miközben egy szép szál zellert rágcsigálok, ami valami savanykás pácban készült. - Nagyon jó ízük van.
- Hmmm... Az ugye nem ecetes lé rajta? - méregeti a tálban lévő zöldségeket.
- Hát valami olyasmi lehet, nem vagyok szakács. Miért? Talán csak nem allergiás vagy rá? Vannak itt más finomságok is, amik nem savanykásak és egészségesebbek, mint azok ott. - szúrós szemekkel szinte felnyársalom a süteményeket.
- Ő... Nem... Dehogyis. Csak nem szeretem. Nem vagyok én olyan nebáncsvirág. Csak válogatós. - villanak fel a szemei.
-Hmm... hát... nem úgy néznek ki, mint a legegészségesebb fogások itt az összes közül. De megnézhetjük őket, mit szólsz? Desszertnek úgyis jó. - követem a lányt miközben valami salátafélén nyámmogok, mint valami rosszul sikerült kecske.
- Na és melyiket ajánlod egy kezdőnek? Ne legyen túlságosan édes. - mosolygok rá. Mina érdekes fejeket vágva nézte ahogy salátázom, majd végül szétnézett az asztalon.
- Ne túl édes? Hmm...Szerintem ez nem túl édes – mutat rá egy tálra, amiben furcsa, nem épp bizalomgerjesztő kinézetű rudacskák voltak, valami sötét kis cuccokkal a tetejükön. Gyanakodva, óvatosan közelítettem meg a tálat, mintha csak egy kígyókkal teli egyénhez sétálnék oda, majd óvatosan kiemeltem egy darabot belőle.
- Hát, ízre jobb volt, mint kinézetre, de még mindig a zellerem a nyerő – vigyorgok a lányra. Aki közben megejtett pár méltatlan hümmögést.
- Ez teljesen jó! Bár... igaz. Kétségtelenül van benne tojás. Az meg állatból van, ó, te szent ég. De ettől még teljesen finom. És amúgy is, a legtöbb feldolgozott tojásból amúgy se lenne kismadár. A tündék egyébként nincsenek oda az édesért?
- Nem szép dolog ám kinevetni mert nem eszem húst. Amúgy meg a tojással nincs bajom. Egyébként ez egy remek kérdés, nem tudom, hogy a többi tünde mit szeret, majd megkérdezem őket egyszer, aztán elmegyek elmesélem mit mondtak. - mosolygok miközben elveszek valami kis kagylóra hasonlító süteményt. A tésztának nincs különleges íze, de belülről valami édes gyülöcsös ízű krémmel van töltve.
- Hmm... Ez egész finom. - mutatok rá a tálra, hogy Mina is lássa.
- Noo. Nem nevetlek ki. Óh, ez mi? Mi van benne? Szilvalekvár, málnalekvár? Hmmm. Nem tudom, mi ez, de isteni. - csak vidáman mosolygok rajta, hogy milyen vidám lány.
- Az ott Damien, nem?... - szemeimmel követem hogy merre felé nézhet és csakugyan úgy néz ki a fickó, mint Damien. Valami lánykával táncolt, akin egy szép fekete-fehér ruha volt. Közben hallom ahogy Mina felsóhajt. De ez boldog sóhajnak tűnt.
- Na megérte eljönni? Remélem jól érezted magad. - lépek a lány mellé. Felé nyújtom a kezem. - Még egy utolsó táncra felkérhetem, hölgyem? - mosolygok rá.
-Mhm – bólogat, miközben az utolsó sütiket még épp hogy csak bedobálta. - Végre valami más, mint általában, és mégsem veszélyes. - Nagyon puha kezei vannak, ahogy hozzá simul tenyeremhez. Mikor már teljesen elkészül, a terem közepéig vezetem - igaz hogy ott a legnagyobb a tömeg, de nem érdekel, majd félre állnak - ugyan is onnan a legszebb a kilátás. Középen olyan mintha mindenki csak mindet figyelne. Egyik pillanatról a másikra fog el az érzés táncközben, hogy mintha megállna az idő és körülöttünk mindenki belefagyna az épp aktuális lépésébe. Már csak magunkat látom.
- A veszélyes dolgokkal sincs baj. - mosolygok rá. - Ha van valaki a vigyázz a hátadra.
- Nos, igen. Bár szeretnék tudni vigyázni a sajátomra. Mert, egyszer úgy hozhatja a sors, hogy nekem kell vigyáznom másokéra, akkor meg jó, ha a magaméra tudok, hogy legyen kinek vigyázni másokéra...
-Bízz bennem. - súgom a fülébe.
Magamban pontosan számolok minden lépést, el ne rontsak valamit, főleg most, hogy a terem közepén vagyunk. Először még jó ötletnek tűnt, de még most is annak tűnik és még azt is megéri, ha közben mindenre teljesen oda kell figyelnem.
-Igen azt nekem is meg kell majd tanulnom idővel. - közben egy pillanatra elhallgatok, hogy megpörgethessem táncpartnerem. Mindenre pontosan oda kell figyelnem. - De ne aggódj ilyenek miatt. Biztos vagyok benne, hogy idővel sikerülni fog.
- Hogy lehetsz biztos...? - kérdezi Mina egy csöppet elvörösödve.
- Hát tudod, megérzés. Na jó ez így hülyeségnek hangzik, de tényleg úgy érzem, hogy minden sikerülni fog. - mosolygok a partneremre. - Tudod, nem akarlak még jobban zavarba hozni, de egyre többen figyelnek minket. - szólok neki halkan. Közben kezdek én is egyre izgatottabb lenni. Itt táncolok ezernyi szempár figyelme alatt egy gyönyörű lánnyal.
-Egyébként szerintem alábecsülöd magad és az erőd
- Na és ki miatt figyelnek egyre többen? -szinte érzem ahogy egyre bosszúsabb. - Nem az én ötletem volt idejönni, legelőször is... - Próbál arébb saszzézni középről. - Minden sikerülni fog, azt mondod? Csak nem valami sötét tervre készülsz? Vagy mi az a "minden"?
-Milyen sötét tervre gondolsz? - gonoszul vigyorok, majd egy elegáns mozdulattal visszaforgatom a partnerem középre, de a lendületét kihasználva, ha Mina hagyja magát, táncosokhoz hasonló módon hátra döntöm. Az egész mozzanatot sikerült az aktuális zene végére időzítenem. Óvatosan bánok vele mert nem szeretném se megsérteni, sem Damien haragját magamra vonni. Bár ez utóbbi nem tudom már mennyire lehetséges.
- Csak nem erre? - mosolygok rá. Mina nem ellenkezett a 'gonosz' kis tervem ellen és mivel nem ejtettem el így még Damien haragjától sem kellett annyira tartanom.
- Jól vagy? Nem lett semmi bajod? - hajolok közelebb hozzá, majd egy könnyed mozdulattal segítek neki felegyenesedni. A körülöttünk táncolók közül páran ekkor már ténylegesen minket néznek. Kézen fogom Minát és ha engedi kintebb vezetem a tömegből. Már csak azért is mert engem is kezdett zavarni hogy bámulnak. Meg azoknak akik még táncolni akartak át kell adni a helyet.
- Tudom hogy jól érzed magad - "na jó remélem" - de ha nem akartok napközben megérkezni, akkor majd lassan indulnotok kell. -" Sajnos, pedig még folytatnám a táncolást akár egészen a végső napig."
-Óh...Óh. Nahát, még te is jobban figyelsz arra, hogy vigyáznom kéne rá, hogy ne égessem szét a bő... nahát, szia, Damien. - köszön oda az érkező tündének Mina. " Óh, tényleg még ő is itt van. El is felejtettem."
- Damien úr. - biccentek felé.
- Szép estét, kisasszony, úgy tűnik, felettébb jól szórakozik. - mosolyog, a lányra. - Hölgyem, uram, hogy tetszett önöknek a legutóbbi muzsika?
- Kaotikus, felemelő, ritmusos, harmonikus...? Azt hiszem ez úgy összefoglalja. Victor mit gondolsz?
-Szerintem túl korán vége lett a muzsikának. Még tudtam volna élvezni egy kis ideig. - mosolyogtam a lányra. Bizony még tarthatott volna pár perccel tovább a szám, akkor jobb lett volna.
- És magának Damien úr? Hogy tetszett a bál ? Ha jól láttam talált magának egy csinos partnert.
-Kellemes volt. Na jó leegyszerűsítem, igencsak kellemes volt. Nos igen, Matilda viszont egy kissé, a.... azt hiszem... áh, mindegy is, kétlem, hogy még visszajönne. De elbúcsúztunk. Ő az ünnepelt dédunokája, tudják.- Én például nem tudtam, de ma is sokkal okosabb lettem.
- Tudtam! - kiált fel Mina. - No jó, valójában azt hittem az unokája, de hát....majdnem mindegy.
- Ahogy nézem, a muzsikusok is fáradnak. Bár kétségkívül le fogják őket cserélni. A hajnal viszont közeleg és Minát nem ártana előtte fénybiztosan tudni. - néz a lányra majd rám. "Pont ugyan ebbe kezdtem vele mielőtt megjöttél" – Remélem, élvezték az estét, egyébként.
- Tudja, mielőtt ideért, pont ezt kezdtem én is ecsetelni a kisasszonynak, hogy ideje lenne indulniuk, mert így is hosszú ideje fentvan és a napfény nincs rá jó hatással. Egyébként köszönöm, én jól éreztem magam és felettébb élveztem a estét. - Közben elkezdtem őket kifelé vezetgetni, terelgetni az épületből. Hogy még hajnal előtt eltudjanak indulni.
- Rendben, ahogy látom, maga szerint is enough small talk. Egen, tudom, kisasszony, nem illik a jelenlétében idegenül beszélni, értem...
- Ne... nem mondtam se...
- Természetesen
- Egyébként hogy megy haza, Victor? Nem akarok udvariatlan lenni, mindössze annyi, hogy a lova nálunk van, ugyebár...
- Köszönöm a kedvességét, de a lovam már réges-rég hazament önöktől. Hálátlan egy jószág az is. De megéri azt a kis plusz problémát amit okoz. Szóval ne is törődjenek velem. Induljanak el, ne legyen a kisasszonynak semmi baja. - kísértem őket a hintójukhoz. Amiben azon pár holmim, amit levettem a lóról, eddig pihent.
Mina megjegyzésére, a mentális kapcsolatról, csak mosolygok. Ha ismerné a lovamat, akkor tudná, hogy nem kell ehhez semmilyen kapcsolat. Egyszerűen arról van szó, hogy egy lusta dög, aki ráadásul ki nem állhat, szerintem.
- Úgy gondolom, Mina számár is igen hasznos volt az este. Köszönöm, Victor. Hold áldja. - köszön el tőlem a tünde, majd beül a kocsiba.
- Hát...úgy néz ki, hogy... akkor most... mennem kell. - elhakul egy picit, majd kuncogni kezd. - De jó volt. Tényleg. Mindig emlékezni fogok rá. - "Ezt úgy mondja mintha többet soha nem akarna látni" – Hát az biztos. Szóval... akkor... remélem, épségben hazajutsz. Nehogy most történjen valami rossz dolog! - parancsol rám. Lassan integezni kezd nekem, majd végül elaraszol a kocsiig és elindulnak. Még látom ahogy az ablakból figyel engem.
Én a torony bejárata előtti lépcsőn ültem. A korábbi zenekar, ahogy az a "nyavajás" tünde mondta, tényleg összepakolt és épp mellettem sétáltak le, mikor az egyik zenész, megfogta a vállam.
- Uram, minden rendben? - kérdezte mély búgó hangon.
- Persze. Csak nem tudnák megmondani, hogy merre találom... a... Tünde-erdőt?

Hóhajú Yrsil · 9 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 11:38 pm

Hóhajú Yrsil

Kísértő

Hozzászólások száma : 401
Join date : 2016. Feb. 07.
Age : 30
Tartózkodási hely : Speerspitze erőd, Schattenschild

Karakter információ
Kaszt: Kísértő
Szint: 7
Tapasztalat:

(6250/7500)

Csodás, lenyűgöző éjszakához érkeztünk. Csak mi ketten. Fent az égbolton a hold ragyott, míg idelett apró fények százai világították meg a báltermet. Eltűnődve merengtem, miközben a város szemléltem. Akár egy álom. Akár egy gyönyörű, boldogsággal és kacajjal teli mese. Varázslatos éjszaka, egy varázslatos nővel. Talán nem is lehetett jobb választás nála. Elég rég voltunk már együtt így.

- Készen vagy ? - szólított meg a hang, kiragadva engem a merengésemből. Elléptem a korláttól, majd könnyedén megfordultam. Egy gyönyörű, érett nő állt előttem. Aranyszínű estélyit viselt, emely a nyakától egészen a bokájáig húzódott. Egy arannyal díszített öv fogta össze karcsú derekát, vállán két ovális alakú aranydísz, ezüst tölgyfa vésettel, nyakéke szintén aranylóan csillogott a három gyönyörű kék ékkővel. Világosszőke hajával, és szelíd kék szemeivel mintha egy álomból lépett volna elő.
- Igen, kincsem. Kész vagyok. - léptem oda hozzá, odanyújtva a balomat hogy belém karolhasson. Végigtekintettem magamon, és rájöttem, én sem maradhatok szégyenben mellette. Öltözetünk hasonló volt, ám én a hold ezüstjében pompáztam. Az övem ezüst díszítése és vállamon pihenő emblémában pedig arannyal díszített tölgyfájával szinte egymás ellentétei és hasonmásai voltunk egyszerre. A nap és a hold.

Megindultunk befelé, egyenesen a bálterem felé. Könnyedén csettintettem a magam mögött hagyott embereknek. Héják voltak egytől egyik, a tiszteletünket jöttünk Simon von Neulander nagyúrnak.Nagy ünnepet tartott a maga száztizenegy évével. Majd a kétszerese vagyok, ám soha nem tartottam ekkora ünnepet miatta. Nem mintha valaha is megengedhettem volna magamnak ekkora fényűzést. Az emberek csupán hatan voltak, de abból és is a legjóképűbb, legtisztelettudóbbakat válogattam össze.

A bálterem csodálatos volt. Gyönyörűen díszített, néhol falfaragásokkal, néhol freskókkal, díszes selyem függönyök és finomságokkal rogyásig megrakott asztalok. A terem meglehetősen egyszerű elrendezésű volt. A bálterem külső része magasabban állt a középpen elhelyezkedő táncparkettől. A kör alakú asztaloknál számos magas rangú egyén álldogált, körülöttük a feleségeik vagy szeretőik, családjuk. Rengetegen voltak. Szinte hihetetlennek tűnt hogy mennyien eljöttek. A felszolgálók fel alá rohangáltak, némelyik tálcán, borral kínálta a vendégeket, mások finomságokat és ínyenc falatokat kínáltak fel. Nem egy helyen ráismertem a saját receptemre, javarészt a legjobbak mind azok voltak.

Mosolyogva haladtam el az társaságok mellett, egyszer egyszer előkelően biccentettem, egyiküknek, megint másoknál leálltam egy pillanatra kezet rázni. Szolid érdeklődés a család, egészéség, és a mindennapok felől, se több, se kevesebb egy amolyan felszínes köszöntésnél. Én is tudom, ők is tudják. De ez jelzi a barátságosságot, és azt hogy a későbbiekben még fogunk találkozni. Ez pedig sokat jelent, főleg egy olyan embernek aki a magasabb körök között próbál mozogni. Ahogy azok az írigy pillantások is, amelyek a ruhámra irányultak. Sok tekintetet bevonz az öltözékem, és ez így van rendjén. Nézzetek. Csodáljatok. Írigykedjetek.

- Áhhh Simon von Neulander úr ! - köszöntöttem az ünnepeltet fenhangon és mosolyogva. Nem volt semmi álszentség ebben, csupa derű és kedvesség. - Engedje meg, hogy köszöntsem önt, ezen csodálatos estén és a születésnapjának száztizenegyedik alkalmából !
- Üdvözlöm önt, Sigfrid úr. Igazán öröm látni önt, és a kedves...párját ? - mosolyodott el az ünnepelt, láthatóan kissé zavarban lévén a partnerem ismeretének hiányában. Felkacagtam, majd kissé előrébbtoltam az aranyló szépséget.
- Engedelmével, ő Mika Schneehaar, az én gyönyörű lányom. - feleltem kedvesen, és enyhén éppen csak formálisan meghajoltam. Mika mosolyogva nyújtotta kezét előre, sosem volt alkalma még találkozni ilyen rangos személyekkel. Előkelően és könnyedén mozgott, pont ahogyan a fény táncot járt aranyló ruháján.
- Igazán örvendek, uram. - nézett rám kérdően, miközben a vámpír nagyúr az illem szabályai szerint kezet csókolt neki. Az eset abszurditása még csak meg sem fordult a gondolataim között. Egy vámpír nagyúr kezet csókol egy démon emberi lányának. Talán ez valahol máshol őrültségnek tűnhetne, de ma...ma csupán boldog bálozók vagyunk egy csodás éjszakában. Én soha nem is szeretnék más lenni.
- Az úr egy régi.. - ügyfelem ? - ...kedves ismerősöm. Ő a méltán nagyrabecsült Neulander ház feje, akik híresek a segítőkész, barátságos mivoltukról, kiváló diplomáciai érzékeikről, és nem utolsó sorban a vendégszeretetükről. - halmoztam el dícséretekkel a házigazdát és családját. Honnan is ismertem őt valójában ? Évekkel ezelőtt történt, hogy egy kényes helyzet elsimítására béreltek fel minket. Nem éppen aprópénzért. Mi pedig végeztük a dolgunkat. Csendben és tapintatosan.
- Sigfried úr, ön már bizonyára ismeri az elbűvölő feleségemet, Elisabeth-et. - húzta közelebb a feleségét. Meglehetősen szemrevaló nő volt, bár ezúttal elsiklottam a külsőségek felett. Ma éjszaka csak mi ketten voltunk Mikával. Csak ő és én, mint a régi szép időkben. Egy meglehetősen régi múltban. Egy emlékkép villan be, mint mindig. Ugyanaz, mint mindig.

Mika remegve nyitja ki az ajtót. Zörög az ég, zuhog az eső. Épp csak feléri a kilincset. Óvatosan becsukja a ajtót. Próbál halk lenni. Én pedig tettem hogy alszom. Odasunnyog az ágyamhoz, töpreng. Nem tudja, felmásszon-e vagy sem. Csak álldogál. A következő villámlásig. Mint a nyúl úgy ugrik meg. Felmászik az ágyba. Bebújik a takaró alá. Fél. Remeg. Én szokás szerint egy ideig mozdulatlanul fekszem. Ám éberen figyelek. Odahúzódik hozzám, homlokát a hátamnak veti, apró kezecskéivel a hálóruhámba markol. Csend van. Kissé megmozdulok. Riadtan hátrahúzódik. Átfordulok a másik oldalamra, mintha csak álmomban forgolódnak. Már azon gondolkozik hogy rossz ötlet volt. Elmenne. De fél maga lenni. Fél a sötét házban. Mégis megmozdul hogy elinduljon. Ám újra dörren az ég. Bármennyire is ódzkodik attól hogy odabújjon hozzám, a félelem erőt vesz rajta. Rémülten bújik oda. Nagyot sóhajtva zárom ár a karjaim. Már jó helyen van. Alig egy pillanat. Már alszik is.

- Ááá igen, a szépséges Elisabeth úrnő. Igazán öröm hogy újra láthatom önt, így, vidámabb körülmények között. - mosolygok rá kedvesen, elfogadva a felém nyújtott kezét, lágyan megcsókolva. A hajam kissé előredől, ráhullik azokra a finom, hófehér kezekre. Igazán elbűvölő asszony, előkelő tartással és modorral megáldva.
- Üdvözlöm, Hóhajú. - szólal meg a nő, miközben eljátszadozik a hajammal. Arcán láthatóan egy emlék villan át, egyetlen pillanatra csupán. Nem több, és nem is kevesebb, csupán egy szemhunyásni időre, mielőtt újra felvenné szépséges mosolyát. - Igazán kedves, hogy eljött. Az én drága férjem születésnapjára sokan eljöttek, valóban nagyon örvendek hogy önt is a vendégek között láthatom.
- Ön túlzóan kedves. Talán csak a szépsége vetekedhet a kedves szavaival. - válaszolom miközben a kezemet a szívemre téve újra alig észrevehetően előredöntöm a fejem. Igazán nagylelkűek hozzánk. Nem is tudom miért. Talán mert ma egy csodálatos este van. Egy boldog nap. Nem sok ilyen adatik meg a mindennapok embereinek. Ahogyan számomra sem az, hogy a lányommal táncolhassak egy ilyen csodás bálteremben. - Ám engedje meg hogy átadjam az ajándékomat.

Intek a többieknek, akik azonnal előrelépnek. Ketten egy kis ládikót cipelnek, aranyozott díszítésű, sötét fenyőfa borítással. Ahogyan felnyitják, egy szemkápráztatóan gyönyönyörű mellvért bukkan fel. Ugyan nem mérhető a vámpírok lenyűgöző mestermunkáihoz, mégis az Eichenschild kovácsok legjobb öt embere dolgozott rajta éjt nappallá téve. Alapos munkát végeztek, már látványra is csodálatos. Az utánuk odalép négy ember két lobogót hoz. Az első a Neulanderek címerével díszített gyönyörűen díszített zászló, a második pedig a Héjáké. Egy hatalmas, vörös lobogó, aranyszínű tölgyfával, ezüst levelekkel. A mi címerünk.

- Apa, ez csodálatos. - szólal meg egy hang mellettünk. Egy fiatal fiú nézegeti a páncélt, láthatóan meglepődötten. Arcáról lerí, hogy már látott ennél mesteribb munkákat. Bizonyára azon lepődött meg hogy emberek is képesek hasonlót készíteni. Vagy még nem járt a Nebelturmok házában.
- Ez igazán gyönyörű ajándék. - szólal meg a nagyúr, alig látható, parányi elégedettségre utaló jellel az arcán. Ezek alapján nem csalódott. Az egész nem több, csupán egy ajándék, valami amit majd talán egyszer felvesz. De mégiscsak több a semminél, egy jel, egy tény, hogy vannak akik gondoltak rá. Bár ő is tudja, hogy csupán a jó kapcsolat kiépítése végett ajándékoztuk ezt, talán mégis nagyra becsüli. Talán. Könnyedén odainti a fiát, aki szinte azonnal odalép, és bemutatokzik.
- Jakob von Neulander vagyok, a Neulander család következő örököse. Igazán örvendek a találkozásnak. - szólal meg némi hiúsággal a hangjában. Mégis, valahogy őszinteséget vélek felfedezni benne, ahogy egyenesen a szemembe néz és kezet nyújt. Kezet fogunk, ám nem érzem túl jól magam a közelében. Egy fiatal fiú és Mika. Nem. Egyszerűen nem is kell továbbgondolnom, mert magamat ismerve...
- Szintúgy örülök önnek, Jakob. Mondták már önnek, hogy kiállásban sokban hasonlít édesapjára ? - köszöntöm, ám egy szolid hátralépéssel jelzem a társaságnak a távozásra való készülődésemet. Nem ostoba tudatlanok között vagyok, ez azonnal meglátszik. A nagyúr biccent egyet, majd hagyja hogy a felesége belekaroljon.
- Kívánok önöknek csodálatos estét, élvezzék a bált és a táncot. - szólal meg, szinte búcsúzva. Pontos időzítés, meglepő, bár várható. A Neulander család ezúttal sem okozott csalódást. Visszafordulnak a családi körük felé, hamarosan vidám kacagás, és bájcsevely veszi a kezdetét.

A táncparkett felé fordulok, lassan megindulok, vezetve Mikát egyenesen a sűrűjébe. Szembe fordulok vele. A nap és a hold. Az ember és a démon. A bárány és a farkas. Egy táncot járnak. Finom keze pontosan illeszkedik a tenyerembe, míg a derekát fogom, ő a vállamnak illeszti az ujjait. Lassan kezdünk bele a táncba, lágyan illeszkedve a finom dallamokhoz. Tancolunk, önfeledten és boldogan, örömmámorban úszom a mosolya láttán. Mi másra vágyok én az életben ? Kell-e ennél több nekem ? Egy tánc, a távoli, tündöklő nappal. Én, a hold, aki csupán a fényében sütkérezhetek. Oly meleg, boldog mosolya van. Felolvasztja az arcom jégmaszkját. Ez az érzés bennem. Mélyen megbúvó, szívmelengető, apró fény. Egy mécses a sötétségben. Felkacagok. Nevetek. Boldogan és őszintén. Csak mi ketten, én és a drága leányom. Vajon Míria most odaföntről figyelsz minket ?

A lányod. Az ártatlan apróság akit halálod pillanatáig oly harciasan védelmeztél. Akit rám bíztál, szavak és üzenetek nélkül. Vigyáztam rá. Szerettem őt. Megvédtem. Felneveltem. Nemsokára pedig...a maga útjára lép. Innentől majd a te őrző szemed és imádi fogják pajzsként védelmezni őt. Vajon ezt...ezt akartad ?

Ciel von Eisenschnittel · 10 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Kedd Aug. 09, 2016 1:48 am

Ciel von Eisenschnittel

Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 604
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:

(555/555)

IDEIGLENES ZÁRÁS AZOKNAK AKIK MÁR MEGÍRTÁK ( AKIK MÉG NEM, AZOKNAK ÉJFÉLIG VAN IDEJE)

Mindenki nagyszerűen dolgozott, büszkék lehettek az irományokra, mindegyiket nagyszerű volt, valszeg párat elolvasok majd mégegyszer, mert volt, amit csak átfutottam. Lényegében mindenkinél ott volt a feeling, nem is kicsit, ez a lényeg Very Happy

No, amire mindenki várt:
- 150 TP
- 500 váltó, amit valamilyen kis arany csecsebecse formájában kaptok meg, de simán pénznek kezeljétek
- Egy egyszer használatos get out of jail free card+bonus passzív:

Név: Egy kis szívesség...
Típus: Passzív
Leírás: Simon von Neulander igencsak meghatódott a tényen, hogy mégis mennyien meglátogattátok a fontos alkalom okán, s így bizony megjegyezte az összes megjelent karakter nevét, arcát. Ez magában nem jelentene semmit persze, ám mindenkinek szeretné egy kis szívességgel megköszönni a dolgot... Esetleg lopnál egy vámpír területen, s elkapnak? Simon got your back bro... Talán segítségre lenne szükséged egy jó diplomata képében? Worry not, Simon's gonna take care of that. Szarban vagy és kevés a pénzed? Worry not fam, Simisoma is there for you. Amennyiben valamilyen vámpírt érintő helyzetbe kerül a karakter, s úgy dönt, hivatkozna az úr nevére, bármikor megteheti azt, ám persze a dolog kimenetele ismeretlen. Talán csak megmenekül, talán kap egy extra kis tárgyat, pénzt, Tp-t jutalomnak... Ki tudja. A lényeg az, hogy csakis egyszer lőhető el, egy Neulander is csak egy bizonyos mértékben hálás, nem?

Oswald von Bertold · 11 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Kedd Aug. 09, 2016 10:39 pm

Oswald von Bertold

Templomos

Hozzászólások száma : 485
Join date : 2016. Apr. 15.

Karakter információ
Kaszt: Templomos
Szint: 6.
Tapasztalat:

(972/1250)

/Az igényesség igénye nélkül, igénytelenül nem átolvasva, mert megvakulok. Legalább értelmezhető a szöveg/

Ragyogó, de a szemnek nem kellemetlen fények, színek kavalkádja, illatok tengere, zene, zajok. Minden faj képviselteti magát. A pompát talán még a Katedrális is megirigyelné. Simon von Neulander születésnapja első látásra nagyobb volumenű, mint bármely mulatság, amin eddigi életem során részt vehettem. Szinte teherként nehezedik rám a hihetetlen fényűzés, egyszerűséghez szokott szemem nehezen fogadja elsőre, de örülök, hogy nem egyedül vagyok itt és Hildével együtt érkeztünk, így élvezni is könnyebb lesz, mégsem tárgyalásra jöttünk, hanem ünnepségre... Amint belépünk, Simon von Neulander igazi házigazdaként rögtön ott terem, hogy fogadjon minket.
Maga a megtestesült kimértség és elegancia. Nem lehetett nagy kunszt neki egy ilyen mulatság megszervezése. Kissé meghajol, majd mikor felegyenesedik, jövök rá, hogy nem sokkal lehet alacsonyabb nálam, nyúlánk termetéhez kecses, könnyed mozdulatok párosulnak.
- Óh... Roppant örömmel tölt el, hogy a Protestáns egyház küldöttei is ellátogattak szerény kis ünnepemre – Hangja olyan lágy, és finoman csengő, hogy bizalmatlanságot ébresztene bennem, hacsak nem lenne ez az este más, mint a többi. Hildéhez fordul.
- Kegyed már ismerem, követ kisasszony, Frau Júlia Fekete lándzsaként utalt önre, így teszek én is. Von Himmelreich maradéktalanul tartotta szavát, a karavánutak kiépülése nagyszerű ütemben zajlik – kezet csókol, majd rám pillant - Az úrral attól tartok viszont még nem volt alkalmam találkozni. Kit tisztelhetek önben?
- Valóban nem találkoztunk még. Oswald von Bertold vagyok - mutatkozom be - Megtiszteltetés, hogy osztozhatunk az örömében.
- Ennek igazán örvendek Herr Simon, remélem jól szolgál az egészsége.
- Igazán örvendek, Herr Oswald, remélem jól érzik majd magukat az ünnepélyen, igyekeztem úgy rendezni, hogy mindenki megtalálja a maga örömét, legyen az Protestáns vagy Katolikus – kezet fogunk, és elmosolyodik - Szerencsére csodálatosan, ez a száz év meg sem kottyant még, talán megélek még ennyit, de még átgondolom.
Ideje odaadni az ajándékokat, nem tudhatjuk, sikerülne-e a továbbiakban a házigazda közelébe keverednünk. Elő is veszem a feketére festett fadobozt és kinyitom, hogy lássa a csodálatos ötvöskezeket dicsérő drágakövekkel kirakott övet, ami csak pont annyira díszes, hogy ne nézzenek minket katolikusoknak.
- Herr von Neulander, kérem fogadja el a Protestáns Egyház ajándékait születésnapja alkalmából - nyújtom oda neki.
- Emellett pedig ez az üveg bor is az egyház ajándéka, von Himmelreich személyes gyűjteményéből. Pontosan 111 éves Déli vörös.
Átveszi a dobozt, kissé megnézegetve, majd int egy szolgálónak, aki rögtön ott terem és átveszi.
- Mélyen megtisztelnek és meghatnak ezen csodás ajándékok, nem vártam semmit mégis legyűgöztek... Ellenben az italt majd érdemesebb lesz nem elfogyasztanom, hanem megvárnom, hogy velem öregedjen. Megkönnyíti az ajándékozást, nemde?
Kissé meghajolva azt is átveszi, majd azt is a szolgáló kezébe adja.
- Egy öröm volt önökkel csevegni, de ha megbocsájtják sok más vendég érkezett még, nem kívánnám véletlenül sem megsérteni őket. Kérem érezzék a lehető legjobban magukat, s figyeljék az erkölcsöt, ha éppen szükség lenne rá.
- Ugyan, semmiképp sem tartanánk fel, és igazán köszönjük előzetesen is a vendégszeretetét.
Hildére pillantok, talán akkor mehetünk is. Úgy tűnik, nincsen semmiféle kötött rend. Zene szól, néhányan táncolnak, mások beszélgetnek vagy az asztalnál esznek-isznak.
- Így igaz. szép estét Herr Simon úrnak.
Hilde felzátrkózik mellém, majd kitartja felém a könyökét és furcsán néz rám. Felvonom a szemöldököm, nem értem elsőre, mit is akarhat. A ruháját akarja mutatni, mert nem dicsértem meg?
Aztán észbekapok valamennyire, lassanként feldolgozom, milyen körülmények között is vagyunk. Megtorpanok, kihúzom magam, megköszörülöm a torkom és felé nyújtom a karom.
- Szabad, hölgyem?
Elmosolyodik, azt hiszem, eltaláltam, mire is gondolt.
- Áh, köszönöm uram! – Azzal belém karol. Az egyébként is meglehetősen szembeötlő magasságkülönbséget így csak még jobban érezni, ezért próbálom minél lejjebb tartan a karom, hogy könnyebben felérjen, kicsit lejjebb is hajolok. Azt hiszem, elég furcsán festhetünk, nem mintha zavarna.
- Elég sok idő van még reggelig, szerinted mivel kéne elütni az időt?
- Hát, tulajdonképpen, bármivel, amihez csak kedved van. Beszélgethetünk, megnézhetjük, milyen sütemények vannak, sétálhatunk, felfedezhetünk... Nagy a választék.
- Jól hangzik, egyelőre talán ihatnánk valamit, nagyon megszomjaztam a nagy utazás alatt. Ellenedre van? – El is indul az asztalok felé, ahol mindenféle előkelő alak álldogál a kristálycsillárok alatt - A Neulanderek nem sajnálták a pénzt a fényűzésre, hmm?
- Egyáltalán nem - felelem és elindulunk, hogy valami italt vegyünk magunkhoz. Úgy tűnik, abból is van bőven, talán nincs is olyan fajta, ami ne jelenne meg az asztalokon. Egyetértve bólogatok aztán Hilde kérdésére.
- Az biztos, még egy születésnapnak is megadják a módját.
Elgondolkodom azon, hogy Hilde eredetileg ilyen körökből jött és azért valahol biztosan hiányzik neki a régi élete, ha jól is érzi magát ott Hellenburgban.
- Nem vagy szomorú? - szalad ki belőlem a kérdés.
Hilde azonnal önállósítja magát. Megragad egy pohár pezsgőt és jó nagyot kortyol belőle. Aztán hirtelen egész testében megmerevedik, majd köhécselve teszi vissza, szeme egészen könnybe lábadt szemekkel pillant rám.
- Ez a bor nagyon csípős.
Mosolyba fojtom a feltörni akaró nevetést a jelenet láttán. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. Aztűn a kérdésemre kicsit megvonja a vállát.
- Miért lennék? Csak cigány útra ment, semmi komoly.
- Máris keresünk valami finomabbat - Nézelődöm is, mi lehet olyan, ami finom is, és nem is lenne túl erős Hildének. Jó nagy a választék, az ember napokig is tudna válogatni, de annál kicsit előbb szeretném megoldani a dolgot.
- Nem arra gondoltam... Csak említetted korábban, hogy régebben ilyen körökbe tartoztál, úrilánynak neveltek és szerettél táncolni - Nem nézek rá, de talán találok is egy félédes vörösbort, ami remélhetőleg nem üti ki túlságosan - Nem vagy szomorú, hogy most már csak vendégként adatik ilyen lehetőséged? Nézd, ez talán jó lesz.
- Nem, már mondtam, hogy Hellenburg a legfontosabb számomra, nem érdekel a fényűzés, sem az, hogy ki milyen úr. Az Atyánk szeme elé ugyanúgy járulhat koldus és király is, nem?
Töltök neki közben és odaadom neki a poharat. Bele is kortyol rögtön.
- Köszönöm, ez tényleg jó... De a tánc tényleg hiányzik néha.
Figyelmesen hallgatom a válaszát. Vajon így is gondolja, vagy csak nem akar elszomorodni, ha még nem lenne szomorú? Tulajdonképpen azon vagyok, hogy a bú legapróbb jelét se hagyjam megülni az arcán. Úgy szeretem, amikor mosolyog.
- Értem - Biccentek, majd belekortyolok a borba. Egy kicsit megkönnyebbülök, nem is volt rossz választás - És valóban igaz. De azért néha nekem is hiányoznak a régi falak és bútorok, azok, akik között felnőttem.
Eszembe jut, amikor a kocsmában rájöttem, hogy vigyázni kell rá máskor, és nagyon sajnálta, hogy nem tudott járni, így elmaradt a tánc. Egyszerre volt aranyos és félelmetes a jelenet, még most is emlékszem rá. Én azonban továbbra sem tudok jobban táncolni.
- Azon legalább lehet segíteni - kicsit halkabban sikerül csak kimondanom és határozatlanabbul, mint szerettem volna.
- Nekem is, persze, de egyébként is jobban szerettem a sárban játszani, mint a banketteken pedánsan ülni. Voltak mókás és kevésbé mókás részei a gyerekkoromnak, a leckék és az órák unalmasak voltak, játék és a tánc viszont nem.
Elképzelem, ahogy a legszebb ruháját teszi tönkre a sárban és szidják szegényt.
- Valóban? – Mosolyodik el aztán. Épp leteszem az asztalra az üres poharat, amikor Hilde ismét megszólal és tudatosul bennem, hogy meghallhatta, mit is mondtam. És innen nincs visszaút - Talán tényleg lehet.
- Hát, végül is igen – köszörülöm meg a torkom - De előbb egyél valamit, nehogy később megártson a bor...
- Csak egy pohár bor volt, hogy árthatna meg? - Kérdezi kissé emelkedett hangon, majd legyint - De igazad lehet, biztos akad valami finom étek, a Neulanderek híresek főztjükről.
El is indul a rogyásig megrakott svédasztalok felé. Az ember pusztán attól jóllakik szinte, ha végignéz a legfinomabb és legízlésesebben tálalt ételek e hatalmas óceánján.
kicsit szégyellem magam, hogy ilyen gyorsan eltereltem a szót, de tudom, hogy a szavamat meg kell tartanom, és nem is akarnám másképp.
- Ez már túlzottan nagy bőség, azt se tudom, mit kívánok a legjobban ebből
- Hmm, az már egyszer egyszer biztos. De elég sok időnk van, akár mindből kóstolhatsz reggelig.
- Nem szabadulsz ilyen könnyen – huncut vigyor röppen az arcára - Táncot ígértél, csak annyit szeretnék majszolni, hogy ne haljak éhen – nézelődik még egy kissé, majd vállat von - Válassz te, a bort is jól kiválasztottad.
A 'tánc' egy olyan szó lehet, ami Hilde figyelmét megragadja és nem ereszti el többé. Zavaromban felnevetek.
- Persze, én is így gondoltam egyébként...
Inkább keresek akkor valamit, amit ehetnénk.
- Szereted a nyulat? Elég könnyű, kezdetnek meg is felelhet akár.
- Az nagyszerű, szeretném összetörni a lábamat, amikor rálépsz – Felvetésemre bólint egyet és ki is szolgálja magát - Tökéletes lesz, régen sok nyulat ettem, de Hellenburgban annyira nem fordul meg sok, biztos a mocsaras föld tehet róla.
- Vigyázz, mit kívánsz - mosolyodom el, miközben én is magamhoz veszek némi ételt, ami tulajdonképpen a fél fogamra sem lesz elég, de egyelőre megteszi, már csak azért is, hogy legyen társasága ebben is.
- Ahonnét én jöttem, ott akadt bőven nyúl az erdőben. Ha van kedved, egyszer elmehetnénk vadászni egyet, idejét se tudom már, mikor voltam utoljára rendes vadászaton, amit igazán élveztem.
Nem számítom a hellenblatti követségemet.
Az ételünk viszont gyorsan fogy. Túl gyorsan.
- Megtaníthatsz majd íjászkodni, mindig is nagyon ügyetlen voltam a célbalövésben... De jól hangzik.
Örülök, hogy tetszik neki az ajánlat, nem is árt, ha megragadjuk a lehetőséget, amikor épp nincs különösebben dolgunk. Időben megszervezzük és nem is lesz gond vele
- Nagyon kellemesen főznek errefelé
Ekkor látom meg, hogy éppen az asztalterítőbe törli a kezét.
- Valóban, bizonyára a legjobb szakácsok főztek a mai ünnepségre - értek egyet vele. Én egy kicsit magasabban vagyok, így meglátom a tányérok és ételek tornyán túl a szalvétát, adok Hildének is.
- És most mit szeretnél csinálni?
- Úgy hallottam él a Neulanderek között testvércsalád, akik a főzéssel foglalkoznak, ők lehettek azok, akik elkövették ezt – jegyzi meg, majd elfogadja a kezemből a szalvétát és megtörli vele a száját - Korábban is ideadhattad volna, ha láttad, hogy van…
- Érdekes, az biztos, hogy értik a dolgukat - állapítom meg, a megjegyzésére viszont nem felelek, csak magamban nevetek rajta. A kérdésemre nem érkezik válasz, és ahogy rápillantok, azonnal tudom, mit is vár. Elmosolyodva néz rám, valahogy úgy, ahogyan akkor, mikor azt várta, hogy ajánljam fel neki a karomat, ahogyan illene.
Mély levegőt veszek, enyhén meghajlok és a kezem nyújtom felé.
- Szabad egy táncra, hölgyem?
- Mindenképpen, uram.
Pukedlizik egyet, majd elfogadja a kezem. Újra elcsodálkozom azon, mennyire kicsi, szinte elveszik az enyémben.
- Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehetsz a táncparketten, most végre rájöhetek.
Vár egy pillanatig, csak amíg a zene véget ér és el nem kezdődik egy újabb.
- Vezess hát.
Hilde gyakorlatilag a szemem előtt változott át egy nap alatt katonából nemes kisasszonnyá. Akármennyire is zavarba hoz a helyzet, amibe saját magam kevertem, nem érzem úgy, hogy különösebben tartanom kéne. Ha nagyon nevetségesen csetlek-botlok, legalább megnevettetem.
- Sok jóra ne számíts.
Figyelmeztetem még. Azért valamennyi fogalmam van egy-két dologról, de az ilyesmi valahol mindig is távol ált tőlem. Majd legfeljebb figyelem, hogy mások mit csinálnak és imádkozom, hogy ne tapossak rá szerencsétlen lány lábára. Le kell hajolnom valamennyire. Balommal a kezét tartom, a jobbom a derekára csúsztatom. Mennyire kicsi és törékeny. Hirtelen mintha el sem tudnám képzelni páncélban, fegyverrel a kezében, és csak így létezett volna mindig is, sötétkék bársonyruhában, gyöngysorral a nyakában és mosolyogva pontosan így, ahogy más nem tud. Ha jól érzem, sikerül a következő ütem kezdetén lépnem, de a jelenlegi problémám nem a tánclépések tökéletes elsajátítása, hanem Hilde testi épségének megőrzése.
- Már így is túltettél a számításaimon, öt éve, ha utoljára táncoltam... Még a Torony nagytermében, von Nebelturm unokaöccsének mennyegzőjén.
Eleinte még érzem, hogy nem egészen jó, ahogyan próbálkozom, valószínűleg semmi érzékem nincs is az ilyesmihez. Egy idő után fel sem tűnik az idő múlása és enyhe meglepetésként ér, amikor elhallgatnak a hangszerek.
Hilde elengedi a kezem, hátrál pár lépést, majd ismét pukedlizik.
- Köszönöm a táncot, uram.
Elmosolyodva hajolok meg.
- Részemről a megtiszteltetés, hölgyem. Egy élmény volt.
Értékelem, hogy nem tesz különösebb megjegyzést, számomra most az is nagy öröm, hogy Hilde lába egyben van és olyan feltűnően talán nem rontottam el a dolgot. Nem tagadnám le, hogy élveztem és végeredményben nem is volt annyira rossz.

Hilde von Nebelturm · 12 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Szer. Aug. 10, 2016 1:51 am

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

* Az ajtók nyikorgás nélkül tárultak ki előttük, pont mintha csak ők maguk is pajkosan ropták volna a sápadtak táncát. Andalító dallam járta át a termet, nem ismerte, nem volt igazán gyakori vendég mostanság a banketteken, emellett tudta nagyon jól, hogy a ritmus kimért eleganciája és játékos üteme tökéletes volt táncra, a pontos mérték és tiszta hangzás pedig egyre inkább biztossá tette abban, hogy ezek a Neulanderek kurva gazdagok voltak. Oswalddal érkeztek most kettecskén, Dél diplomatáiként, de persze csak külsőség volt az egész, semmiről se kellett, hála az égnek, tárgyalniuk most, relatívan békés idő volt, arról nem beszélve, hogy az ipar és a gazdaság szekerét is sok barom húzta, mindenki boldog ilyenkor. Az utazáshoz különleges öltözék dukált, hosszú, protestánskék ruhát vásárolt magának, könnyű, bársonyos anyaggal, középen pedig egy szép aranyhímzéses megkötővel ami egésze lelógott majdnem a földig. A textil nyakánál sűrűn protestáns csillagok pihentek, főleg emiatt akadt meg rajta a szeme, s nem is nagyon tudott volna nemet mondani valaminek, ami ennyi hazaszeretet cipelt magával. Mindamellett furcsán is érezte magát egy picit, pláne, hogy a ruha talán szebb is volt, mint ő maga, nem illett alkatához a szép piszkos arany karrész, se a tarka indás hímzés felette... Egyszer élünk, végül is mégis akarhatott néha talán egy kicsit több lenni, mint egyébként, nem? Alig érkeztek meg Oswalddal, ahogy szinte villámként termett előttük egy vámpír, nyalka, főlé magasodó, jó kiállású alak volt, éj fekete öltözékben, szép csizmában mely talán sarat még nem is látott. Végigfuttatta rajta tekintetét, kifejezetten vonzó lak volt, afféle kiállással, mely várható is volt egy nemestől. Éles arcvonalak, hamiskás mosoly, kissé göndör, zsírtalan haj szép szalaggal összekötve, kravátli, arany zsebóra, szép süveg... Le nem sült hát kendnek a képe?
- Óh... Roppant örömmel tölt el, hogy a Protestáns egyház küldöttei is ellátogattak szerény kis ünnepemre. * A vámpír végignézett rajtunk, majd kiegyenesedett * - Kegyed már ismerem, követ kisasszony, Frau Júlia Fekete lándzsaként utalt önre, így teszek én is. Von Himmelreich maradéktalanul tartotta szavát, a karavánutak kiépülése nagyszerű ütemben zajlik.
* A vámpír röviden és könnyeden kezet csókolt, majd tekintetét felemelte és úgy egyenesedett ki, mintha csak egy szilfa nőtt volna mentem előttük, csodálatos kecsességgel, ám meglepő sebességgel*
- Az úrral attól tartok viszont még nem volt alkalmam találkozni. Kit tisztelhetek önben?
- Valóban nem találkoztunk még. Oswald von Bertold vagyok. Megtiszteltetés, hogy osztozhatunk az örömében.
- Ennek igazán örvendek Herr Simon, remélem jól szolgál az egészsége.
- Igazán örvendek, Herr Oswald, remélem jól érzik majd magukat az ünnepélyen, igyekeztem úgy rendezni, hogy mindenki megtalálja a maga örömét, legyen az Protestáns vagy Katolikus. * A felé nyújtott kezet elfogadta, erősen megszorítva azt, majd hamiskásan a lányra mosolygott * - Szerencsére csodálatosan, ez a száz év meg sem kottyant még, talán megélek még ennyit, de még átgondolom.
* Hilde elmosolyodott egy kissé a megjegyzésre, majd Oswaldra pillantott, aki éppen az ajándékát vette elő, kinyitva a fekete dobozt, melyben a drágakövekkel kirakott öv volt. Ő maga igen giccsesnek találta, de hát ezen a ponton az ember már nem lenyűgözni akart, egyszerűen megfelelni.
- Herr von Neulander, kérem fogadja el a Protestáns Egyház ajándékait születésnapja alkalmából. * Pillanatra várakozott, majd megtoldotta maga is * - Emellett pedig ez az üveg bor is az egyház ajándéka, von Himmelreich személyes gyűjteményéből. Pontosan 111 éves Déli vörös.
- Mélyen megtisztelnek és meghatnak ezen csodás ajándékok, nem vártam semmit mégis lenyűgöztek... Ellenben az Italt majd érdemesebb lesz nem elfogyasztanom, hanem megvárnom, hogy velem öregedjen. Megkönnyíti az ajándékozást, nemde? * Ennek utána kissé meghajolt, s átadta az ajándékokat egy korábban idehívott vámpír szolgálónak * - Egy öröm volt önökkel csevegni, de ha megbocsájtják sok más vendég érkezett még, nem kívánnám véletlenül sem megsérteni őket. Kérem érezzék a lehető legjobban magukat, s figyeljék az erkölcsöt, ha éppen szükség lenne rá.
- Ugyan, semmiképp sem tartanánk fel, és igazán köszönjük előzetesen is a vendégszeretetét.
- Így igaz. szép estét Herr Simon úrnak.
* A vámpír még megeresztett egy hamiskás vigyort, majd végül elfordult tőlük, s egy éppen frissen érkezett pároshoz lépett, kellemes cseveje elegyedve velük. Elmosolyodott, majd szemét Oswaldra fordította, s könyökét várakozóan nyújtotta felé. Az nem értette elsőre, mit is szeretett volna, ám végül egy pillanat múlva kitisztult fejében a lány terve, s mesterkélten megszólalt.
- Szabad, hölgyem?
- Áh, köszönöm uram! * Belekarolt a férfiba, pár pillanatig még ülepedett a gondolat, hogy tulajdonképpen nemes egyszerűséggel nem érte fel még így sem, s pipiskednie (annak meg görnyednie), hogy rendes páros lehessenek. Kínjában majdnem nevetett is, ám végül visszafogta magát, s kis várakozás után megszólalt * - Elég sok idő van még reggelig, szerinted mivel kéne elütni az időt?
- Hát, tulajdonképpen, bármivel, amihez csak kedved van. Beszélgethetünk, megnézhetjük, milyen sütemények vannak, sétálhatunk, felfedezhetünk... Nagy a választék.
- Jól hangzik, egyelőre talán ihatnánk valamit, nagyon megszomjaztam a nagy utazás alatt. Ellenedre van? * Nem is igazán várta meg a férfit, csak lépett párat, s egy nagy asztalhoz értek, ahol mindenféle elegáns népek álldogáltak. - A Neulanderek nem sajnálták a pénzt a fényűzésre, hmm?
- Egyáltalán nem * Szerencsére nem is tétovázott a lovag, majd mikor már ott voltak, kérdésére válaszolt * - Az biztos, még egy születésnapnak is megadják a módját... Nem vagy szomorú?
* Végignézett a nagy asztalon, mindenféle poharak és üvegek álltak ott, felét nem is ismerte, bár kellően szépek voltak, s öregek is, némely poros külleméből tippelve... Jó nagy rongyrázás volt ez, nagyon illett a Neualnderekhez. Akárhogyan is, végül kezét kinyújtotta egy magas pohárért, melyben majdnem színig világos folyadék pihent, valamilyen bor, bár buborékkal. Nagyot kortyolt belőle, majd menten orrába is szaladt a sava, amitől élénk köhögésbe kezdet, és sértetten nézett rá az italra, bekönnyesedett szemmel.
- Ez a bor nagyon csípős... * Jegyezte meg, továbbra is az életéért küzdve, majd a kérdésre csak megrázta a fejét * -Miért lennék? Csak cigány útra ment, semmi komoly.
- Máris keresünk valami finomabbat * Jegyezte meg a férfi, majd pár pillanatig körbenézett * - Nem arra gondoltam... Csak említetted korábban, hogy régebben ilyen körökbe tartoztál, úrilánynak neveltek és szerettél táncolni * A férfi végül kiválasztott egy eléggé szimpatikus küllemű kis poharat, s felé nyújtotta azt. Tétvázás nélkül vette el, megszagolva az itókát. * - Nem vagy szomorú, hogy most már csak vendégként adatik ilyen lehetőséged? Nézd, ez talán jó lesz.
- Nem, már mondtam, hogy Hellenburg a legfontosabb számomra, nem érdekel a fényűzés, sem az, hogy ki milyen úr. Az Atyánk szeme elé ugyanúgy járulhat koldus és király is, nem? * Belekortyolt hát a pohárba, kellemesen savanyú volt, nem is érezte kérdésesnek, hogy valami méregdrága itóka lehetett, fanyarsága tökéletesen támasztotta ezt alá * - Köszönöm, ez tényleg jó... De a tánc tényleg hiányzik néha.
- Értem * Biccentett röviden a férfi, majd belekortyolt az italt. * - És valóban igaz. De azért néha nekem is hiányoznak a régi falak és bútorok, azok, akik között felnőttem. * A másik mintha kicsit tétovázott volna, majd a táncos megjegyzéséhez halványan fűzött pár szót *- Azon legalább lehet segíteni
* Fondorlatos vidámsággal mosolyodott el, kicsi rakoncátlanság neki se ártott néha, s jó mókának hangzott hát kisajtolni azt a bizonyos táncot a férfiból, már csak úgy perszóna módjára is. Amióta megismerte a templomost,nem biztos, hogy minden irányban és értelemben fejlődést jelentett jellemének társasága... Megtanította kicsit önzőnek lenni.
- Nekem is, persze, de egyébként is jobban szerettem a sárban játszani, mint a banketteken pedánsan ülni. Voltak mókás és kevésbé mókás részei a gyerekkoromnak, a leckék és az órák unalmasak voltak, játék és a tánc viszont nem.
* Igaz, többnyire végül is mindig is inkább kovácsgyereknek nevelték, de azért észben kellett tartani, hogy nagyapja mindig is törekedett arra, hogy a lehető legjobb úrnő lehessen belőle, amit végül is meg is tett. A bort végül egy szuszra lehúzta, nagyot sóhajtva, ahogy a könny egy kicsit ismét összeszaladt szemeiben... Erős volt mégis, neki mindenképpen. Érezte is, hogy a vér egy kicsit arcába tódul, amitől máris nem olyan síri volt képén a bőr.
- Valóban? Talán tényleg lehet.
- Hát, végül is igen. De előbb egyél valamit, nehogy később megártson a bor...
- Csak egy pohár bor volt, hogy árthatna meg? * Kérdezte egy kissé emelkedett, majdnem sértett hangon, utána lemondóan legyintve * - De igazad lehet, biztos akad valami finom étek, a Neulanderek híresek főztjükről
* Azzal óvatosan, rángatás nélkül tett pár lépést egy másik, roskadozó svédasztal felé, melynek tetejében hatalmas disznó feküdt, almával a szájában, annak felvágott gyomrában tyúk, melyben pedig galamb, tömve. Gondolkozva nézte a csodálatos étkeket, majd szemét felemelte Oswaldra.
- Ez már túlzottan nagy bőség, azt se tudom, mit kívánok a legjobban ebből.
- Hmm, az már egyszer egyszer biztos. De elég sok időnk van, akár mindből kóstolhatsz reggelig.
- Nem szabadulsz ilyen könnyen * Vigyorodott el egy kissé * - Táncot ígértél, csak annyit szeretnék majszolni, hogy ne haljak éhen.
- Persze, én is így gondoltam egyébként...
- Az nagyszerű, szeretném összetörni a lábamat, amikor rálépsz.
- Vigyázz, mit kívánsz
* Szemeit tovább pihentette a már-már majdnem bűn mértékű habzsolásra főzött hatalmas rakásokon, forszírozva-fixírozva mindent rajta, de egyszerűen nem tudta megtalálni, mi is érdekelte, túlzottan megszokta már a kását és a szalonnát, egyszerűen nem volt szokásában valami ennyire fényűző, pedig régen sok ilyen banketten evett mindenféle finomságot.
- Válassz te, a bort is jól kiválasztottad
- Szereted a nyulat? Elég könnyű, kezdetnek meg is felelhet akár.
* A felvetésre röviden bólintott, majd egy szép fém tálat vett magához, egy méretes nyúlcombot kikapva, jó szelet olajos, magvas kenyérrel, mely fűszeresen illatozva feküdt a sült mellett
- Tökéletes lesz, régen sok nyulat ettem, de Helenburgban annyira nem fordul meg sok, biztos a mocsaras föld tehet róla.
- Ahonnét én jöttem, ott akadt bőven nyúl az erdőben. Ha van kedved, egyszer elmehetnénk vadászni egyet, idejét se tudom már, mikor voltam utoljára rendes vadászaton, amit igazán élveztem.
* Mosolyogva bólintott az ajánlatra, s óvatosan, a lehető legkevesebb zsírozást és piszkot okozva próbálta elfogyasztani a combot, mely egyébként nagyon kellemes volt, erős kakukkfű és majoránna ízesítéssel, pont kellően sósan.
- Megtaníthatsz majd íjászkodni, mindig is nagyon ügyetlen voltam a célbálövesben... De jól hangzik.
* Szépen, óvatosan fogyasztotta húst, minden foszlányt leszedve a csontról, majd mikor végzett, letette azt az asztalra, s csak utolsó pillanatban kapcsolván fogta vissza magát a ruhájába való kéztörléstől, végül az asztalterítőbe tisztítva meg mancsát. Majd kimossák, őt nem fogja zavarni nagyon, a száját is beletörölte volna, de arra egyelőre nem volt szükség.
- Nagyon kellemesen főznek errefelé
- Valóban, bizonyára a legjobb szakácsok főztek a mai ünnepségre * Oswald kissé kinyújtotta a kezét, majd szövet szalvétát emelt irányába. Bosszúsan sütötte rá az arcát, sértve érezte kicsit magát, hogy a másik hagyta, hogy ismételten hülyét csináljon magából... Hogy bizonyíthatja így be, hogy ő bizony úrinő?! - És most mit szeretnél csinálni?
- Úgy hallottam él a Neulanderek között testvércsalád, akik a főzéssel foglalkoznak, ők lehettek azok, akik elkövették ezt. * Jelentette ki hümmögve, majd végül kelletlenül elfogadta a szalvétát a férfitól, megtörölve vele száját.* - Korábban is ideadhattad volna, ha láttad, hogy van.
* Ennek ellenére nem puffogott túlságosan sokáig, a kérdésre csak óvatosan mosolyogva bámult a férfi szemeibe, megemelve egy kissé az egyik szemöldökét. Itt nem kellettek szavak, csak a zsaroló tekintet, ami minden szükséges üzenetet magával cipelt... Nagyapja biztos megjegyezte volna most, hogy micsoda egy rettenetes perszóna lett, de szerencsére nem volt itt, ezt nem követhette el.
- Szabad egy táncra, hölgyem?
- Mindenképpen, uram.
* Elégedetten bólintott a férfi szavaira, majd kezével kissé megemelte a kék ruha alját, röviden pukedlizve Oswald felé, végül elfogadva annak kezét. Szinte kiült arcára a tény, hogy élvezte a dolgot, aligha tagadhatta volna le, hogy már azóta ezt várta, hogy pusztán beléptek ide.
- Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehetsz a táncparketten, most végre rájöhetek. * Azzal várt pár pillanatig, hogy véget érjen az előző dal, meghajlította kissé térdeit ismét a lovag felé, majd mikor elindult az új dal, közelebb lépett hozzá. * - Vezess hát.
- Sok jóra ne számíts.
- Már így is túltettél a számításaimon, öt éve, ha utoljára táncoltam... Még a Torony nagytermében, von Nebelturm unokaöccsének menyegzőjén.
* A férfi meglepően biztos kézzel fogta meg, igaz, leginkább úgy érezte magát, mintha egy veréb lenne, aki éppen egy sárgarigóval készül táncra. Azt is elképzelte valahogy, hogy milyen könnyen össze lehetett volna roppantani most őt, ha igaz, ettől nem is félt volna, elvégre Oswaldot nem olyan embernek ismerte meg, aki bántott volna egy hölgyet... Vagy éppen őt, ha már erről volt szó. Nagy levegőt vett, majd a férfi irányítására kilépett, amennyire csak kecsesen tudott, ami hát nem volt nagyon balerina szerű, de talán nem szólták volna meg érte, pláne nem annak ismeretében, hogy mikor is mozgott utoljára így. A muzsikára a keringő meglepően jól ment, a templomos, ha igaz, főleg egy bika temperamentumával és könnyedségével volt megáldva, de legalább jól érezte a ritmust, s nem is lépett félre, emellett pedig eltökéltséggel vezeti a táncot, pont ahogyan az illett egy férfitől... Egy lépés jobbra, balra, a tánc folytatódik talán egy fertály harmadáig is, mire végül a dallam elhallgat egy pillanatra. Felspannolva, s örömtől kipirulva engedte végül el a férfi kezét, hátrálva pár lépést, ismét megkapaszkodva a szoknyában, pukedlizve.
- Köszönöm a táncot, Uram.
- Részemről a megtiszteltetés, hölgyem. Egy élmény volt.
* Az este további része már homályba veszett, az a bor nem az utolsó volt ami elfolyt, de talán valamennyire megőrizte becsületét, mert másnap nem arról szólt a pletyka, hogy valami protestánsok hülyeségeket csináltak... Kivételesen valamilyen elfről volt szó, aki muzsikálni akart a zenészeknél is hangosabban, s valamilyen pajzán költeményt talált ki Simonnak ajándékba, amit had ne mondjak, a vén Neulander nem nagyon értékelt.

Serene Nightbough · 13 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Szer. Aug. 10, 2016 9:00 pm

Serene Nightbough

Mesélő

Hozzászólások száma : 580
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Megszállott
Szint: sok.
Tapasztalat:

(777/777)

Senki többet harmadszor?

Hilde és Ozy, elolvastalak benneteket, aranyosak voltatok, jár nektek is a fenti jutalom.

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

Azonnali: Der Tanz der Adligen

1 Azonnali: Der Tanz der Adligen Kedd Aug. 02, 2016 3:45 pm

Ciel von Eisenschnittel

2 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Csüt. Aug. 04, 2016 4:17 pm

Alicia Zharis

3 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Szomb. Aug. 06, 2016 7:21 pm

Adrastea

4 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Vas. Aug. 07, 2016 5:45 pm

Astonien Michelberger

5 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Vas. Aug. 07, 2016 8:46 pm

Gloria

6 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 12:10 am

Gerard D. Lawrenz

7 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 1:54 am

Wilhelmina von Nachtraben

8 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 2:22 am

Victor Goldhawk

9 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Hétf. Aug. 08, 2016 11:38 pm

Hóhajú Yrsil

10 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Kedd Aug. 09, 2016 1:48 am

Ciel von Eisenschnittel

11 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Kedd Aug. 09, 2016 10:39 pm

Oswald von Bertold

12 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Szer. Aug. 10, 2016 1:51 am

Hilde von Nebelturm

13 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen Szer. Aug. 10, 2016 9:00 pm

Serene Nightbough

14 Re: Azonnali: Der Tanz der Adligen

Ajánlott tartalom