Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» [Magánküldetés] - A Fekete Valkűr Ébredése
by Wilhelmina von Nachtraben Vas. Okt. 02, 2022 8:16 pm

» Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog
by Wilhelmina von Nachtraben Szomb. Okt. 01, 2022 5:02 pm

» Képességvásárlás
by Alicia Zharis Csüt. Szept. 29, 2022 10:39 pm

» Magánjáték és PvP Zárás
by Nessaris Maera Vas. Szept. 18, 2022 10:22 am

» [Magánjáték - Damien & Nessa] Im Wein ist die Wahrheit
by Nessaris Maera Szomb. Szept. 17, 2022 6:39 pm

» [Azonnali] - Hexenjagd
by Voice of Beltany Hétf. Szept. 12, 2022 9:13 pm

» Városleírás
by Voice of Beltany Csüt. Szept. 08, 2022 7:51 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Voice of Beltany Szomb. Szept. 03, 2022 10:59 pm

» [Magánjáték] Hó és Sár
by Hóhajú Yrsil Csüt. Aug. 25, 2022 10:34 pm

Top posting users this month
Wilhelmina von Nachtraben
[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. 1szava10[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Voting_bar2[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. 1szava11 


You are not connected. Please login or register

[Jozef & Norven] As a man is, so he sees.

2 posters

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Feb. 17, 2022 4:39 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Idén fordul elő első alkalommal, hogy a mai napot nem Jozef nyaggatásával kezdem és zárom. A gondolat késő délelőtt üt szeget a fejembe, még úgy is, hogy reggeli óta arra próbáltam rájönni, vajon mit is felejtettem el. A gondolattal együtt jön a felismerés -
semmit.

Hosszú idő telt el azóta, hogy először összerúgtam a nevelt fiammal a port a gyakorlótéren, s az indulatos szóváltás vége az lett, hogy kiállhatott ellenem. Máig nem tudnám megmondani, mi szállt meg, amikor az elveim ellenére engedtem neki. Ő tizennégy éves volt, én negyvenhárom. Ez volt a lejtő teteje. Azóta rendre minden évben megismételtük az összecsapást, mindig ugyanakkor, s ahányszor csak nekifutottunk, annyiszor kellett tudomásul vennem, hogy elveszíthetetlennek tűnő fölényem egyre csökken. A természet törvényei alól senki nem bújhat ki, Jozefből pedig a szigorú szabályok és kemény hadgyakorlatok szegélyezte fegyvernöki évek erős, harcedzett férfit faragtak. A tapasztalat még mindig mellettem szól, ám egy ideje ez az egyetlen dolog, amiben túlteszek rajta. Erőben és ügyességben néhány tél óta különb nálam, daliás termetéből pedig bárki megmondhatja, hogy távolabbra elér, ha akar. Tavalyelőtt még elvertem, mert a feje lágya nem nőtt be. És akárki akármit mond, a múlt évben is győztem volna.
Ha nem áll elő azzal a históriával a házasságtörésről.

Az emlék még most, ennyi idő után is vért kerget az arcomba, pedig nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy én elszégyelljem magamat. Ez azonban pontosan ilyen: nagyon is jól tudom, mit érdemel az, aki gazember létére egész életében mások felett ítélkezik. Megértettem ott és akkor is, amikor - kereken egy évvel ezelőtt - a fiam csalódottságában nem csak hogy keményen ellátta a bajomat, de a fejemhez is vágta az igazságot: az, hogy a Szent Hivatal püspöke lehetek, közönséges szentségtörés. Életlen gyakorlókardot használtunk, ám a vállamban a csontok két helyen is megrepedtek, s csak a Jóisten a megmondhatója, hány darabba törtek volna, ha a fiatal sötét tünde az utolsó pillanatban nem fogja vissza egy kissé a vádakkal együtt rám mért csapást. Nem szóltam róla sem akkor, sem később, éppen eléggé fájt a lelke a nagy igazságtól, helytelennek is éreztem volna, ha a lelkiismeretét előcsalogatom. Győzött. Itt a vége. Meg aztán, rászolgáltam. Hány pofont kapott az évek alatt tőlem semmiségekért?

Idővel a haragja elapadt. A kapocs köztünk túlságosan erős volt ahhoz, hogy aznap szétszakadjon. A mostani utolsó közös emlékünk már a carolusburgi vásár és a ló, amin hazajött onnét. Hanem azért a tavalyi napért még az adósa vagyok. Rátarti, fennhéjázó természetem arra sarkall, hagyjam annyiban a dolgot - az alázat sohasem volt erős oldalam, s még a Jozef iránt táplált gyengéd ragaszkodásom ellenére is heves tiltakozást érzek a gondolatra, hogy fejet hajtsak. Különösen ebben a kérdésben. Csakhogy a fiú már tudja, miféle ember vagyok, vagy legalábbis a felét. Eleget ahhoz, hogy egy életre megvessen érte... mégis.
Mégis.
Ez a szó visszhangzik a fejemben, amikor nekivágok a lépcsőknek és aztán az udvarnak, hogy utánanézzek, merre járhat. Nincs nehéz dolgom: ebben az órában a fegyvernökök azt csinálnak, amit akarnak. Az istállóknál kezdem.

https://goo.gl/PNcR7L

2[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Szomb. Feb. 19, 2022 4:01 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Már régen nem az a fiú voltam, akit csak a kényszer és a reggeli imát felügyelő atya fűzfavesszőjének csípős csapása ugraszt ki az ágyból és még utána is félholtként kóvályog egy ideig.
Megszoktam a rendet, a fegyelmet, beleilleszkedtem egy rendszerbe és – különösnek hangozhat, - de meg is szerettem. Főként a fegyvernök életet. Úgy éreztem, megtaláltam a helyem, a lelkem is megnyugodott, már nem állandóan azon járt az eszem, hogy kit tudnék felbosszantani, vagy megtréfálni, vagy épp elhagyni az emberek, az egyhát világát.
Mondhatnám, hogy benőtt a fejem lágya, ahogy emlegetni szokták, de hát azért ez nem lenne teljesen igaz. Hiszen ezt gondoltam egy évvel ezelőtt is, aztán kiderült, hogy mennyire kölyök vagyok még…..voltam…….remélem.
Most, hogy a lovagló karám szélén simítok végig Bársony lassan lehülő, meg-megremegő bőrén, ahogy csillapszik benne az energia, amit nagyjából levezettem az előbbi jó kis futtatással, még most is érzem, ahogy a vér az arcomba szökik.
Nem azt bántam igazán, hogy Atyám szemébe vágtam azokat a szavakat, mert a csalódottság mételyének ki kellett szakadnia belőlem, hogy aztán elkezdhessen begyógyulni. De azt nagyon is bántam, hogy milyen körülmények között történt, milyen módon! Gyerekként viselkedtem!
Sok minden történt azóta, főleg az, hogy eltelt az az egy év és ez mind testben, mind lélekben sokat változtatott rajtam. Már akkor is tudtam, hogy nem csak ő volt a hibás, hanem én is, hiszen soha nem akarta, hogy példakép legyen, el is mondta, de hát egy árva, elhagyott, mindenki által bántott kölyöknek, akinek biztos menedéket nyújtott, ezt mondhatta! Egyszerűen megtörtént!
Ez már akkor is körvonalazódott benne, csak akkor még sértett és dühös voltam és…..büszke, hogy beismerjem a saját hibámat.
És azóta azt is tudtam, hogy ő is csak egy ember, aki vétkezik, hibázik, de…….ez nem változtat semmit az érzéseimen, hogy ő faragott belőlem embert, hogy miatta váltam azzá, aki lettem, mert azt akartam, hogy büszke legyen rám! És ezen nem változtat az ő esendősége……..
Talán jó lett volna egy magyarázat azért tőle, hiszen tudom már régen, hogy valami nem fekete és fehér, de úgy gondoltam, hogy inkább félretolom ezt az egészet és a jövőre koncentrálok, ha már úgy nézett ki nem a túl távoli jövőben lovag lesz belőlem.
Szoros volt a napirendem és Atyám azt a kevés szabadidőmet is megkurtította nem egyszer. Még ez sem tudta most elrontani a kedvem, hiszen Bársony meleg lehellete megcsiklandozott, ahogy a zsebem felé hajtotta a fejét, ahol kedvenc almája lapult.
- Jól van te pókhas, mindjárt megkapod, ne légy már olyan türelmetlen! – paskoltam meg a nyakát. – Olyan vagy, mint Atyám, akinek minden azonnal kell és ha nem ugrom, csúnyán néz rám! – róttam meg kedvesen.

3[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Hétf. Feb. 21, 2022 12:01 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Ahogyan a múlt évben ilyentájt, most is szép idő van. Cseppet sem bánom, hogy a szóban forgó istállók felé át kell vágnom a Katedrális egy jó részének útjain és udvarain, noha tizenöt percembe is beletelik. Az épületek, amelyeket csukott szemmel is könnyedén meg tudnék kerülni, még a derült égből lemosolygó napsütés ellenére is hideg árnyékot vetnek, így azután nem fogom rövidebbre az utamat sehol. Különösen, hogy nem öltöztem az időjárásnak megfelelően. Nem vettem a fáradságot: az én otthonomban egyelőre minden kandallóban ég a tűz. Messze vagyunk még a nyártól, amikor a vastag kőfalakon is áthatol majd a nappali meleg, egymagában is kellemessé téve szobáim levegőjét.

Az istállófiúk hajnalhasadás óta keményen dolgoznak. Ilyenkor már alaposan felsepert és megtisztított padlóra léphet az ember az istállóban, amelyhez a fiam lovai is tartoznak; belépve megbizonyosodhatom felőle, hogy a kölykök komolyan veszik a feladatukat, mert a helyiség állapota magáért beszél. Egyikük, aki éppen a szerszámzatok tisztításával van elfoglalva, idegesen ugrik fel, mikor megpillant és mereven hajol meg, alighanem arra számítva, hogy a körmükre nézni jöttem. Csak intek neki - szerencséje van. Nem az ő rendházukhoz tartozom ugyan, de pontosan tudom, hogy nem én lennék az első olyan ember az Egyházban, akit azért evett ide a fene, hogy felgyülemlett feszültségét a cselédségen vezesse le. Ez persze fel sem merült volna benne, ha felismerne az arcomról. Az inkvizítoroknak nincs szüksége ilyesmire.
Ha úgy akarom, én egy grófon is levezethetem az enyémet.

Hanem az azonnal kiderül, hogy jól számoltam. Odabentről, az épület mélyéről, ahol a legbelső bokszok helyezkednek el, ismerős hang szűrődik előre, s én késlekedés nélkül, puha léptekkel veszem arrafelé az irányt. Semmi kétség, Jozef a lovával múlatja kevés szabadidejét. Ebben semmi meglepő nincs.
A sarkon, ahol befordulok, jókora pej csődör nyúl előre az állásából, hogy feltarthasson; hatalmas fejével elzárja az utat. Alighanem szeretne kijutni innét, s úgy ítélte meg, most az egyszer én is megfelelek erre, ha nagyon muszáj. Megállok a pofáját vakargatni, mert ismerem ezt az állatot. Túlságosan is jól. Ha csak megkerülném, nem átallana egy harapással megrángatni a galléromat, hogy visszatartson, nekem pedig semmi kedvem a kedvéért feláldozni az ingemet. Egy pár percig így maradunk. Jozef innét látszik már jól, háttal áll nekem, nem vett észre: Bársonyhoz intézett becéző szavait hallgatom, a pej pedig eközben rájön, hogy az akaratossága nem fogja sehová sem eljuttatni. Fújtatva átbújtatja a fejét a karom alatt, s hogy rosszallását kifejezze, játékos gyengédséggel lapockán bök. Ahogy a csikók szokták. A különbség mindössze az, hogy ő távolról sem csikó már, széles háta, izmos nyaka és erős szügye akkor is elárulná, hogy az udvari sorompó egyik bajnoka áll előttem, ha nem ismerném korábbról. A bökéstől így aztán előretántorodom, csaknem elveszítve az egyensúlyomat; a hátam mögül víg horkanás jelzi, hogy úgy kell nekem, s ahogy végül megtorpanok, nehézségek árán maradva talpon, kedvem volna sarkon fordulni, és úgy istenigazából orrba vágni a mént, ököllel, hogy tanuljon belőle. Micsoda rohadt gazember!
- Ótvaros dög - morgom feléje, inkább pillanatnyi bosszúságból, mintsem valódi haraggal, ámde a csődör eddigre elfordult már, újult érdeklődéssel hajolva a friss zab fölé, amit eddig a kedvemért figyelmen kívül hagyott. A pimaszságnak errefelé, úgy látszik, már határai sincsenek. Követem a példáját, megyek a dolgomra, s csak akkor állok meg, amikor már biztosan nem érhet el újból, akármi is fogan meg abban a megátalkodott fejében.

Innét csak karnyújtásnyira van a fiam, s ha akarnám, előrenyúlva megérinthetném a vállát. Nem teszem. El tudnám nézni még egy darabig, helyette megköszörülöm a torkomat csupán... feltéve, hogy eddig nem vett észre, hát majd most észre fog. Éppenséggel megfordulhatott a korábbi közjáték hangjaira is, noha egy átlagos istállóban ezek mindennapi események. Különösen errefelé, ahol a lovak ekkora becsben vannak tartva. Még a szeszélyesebbje is.
Az elhangzott hasonlat természetesen nem kerülte el a fülem, de a fegyvernök kivételesen nem húzta ki a gyufát vele. Szentigaz, hogy türelmetlen ember vagyok, és mert nem kötekedni jöttem, megelégszem egy pillanatnyi fagyos csenddel csupán, mielőtt engedném magamat elmosolyodni.
- Elégedett vagy? - kérdem köszönés helyett, ha rám figyel, szememmel a Bársony irányába intve. Ránézésre is látszik, hogy jönnek és nem mennek.

https://goo.gl/PNcR7L

4[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Feb. 24, 2022 4:45 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Ebben az időben még kevesen látogatják az istállót, a szolgáknak meg épp elég dolga van, hogy ne háborgassanak, meg aztán tudják is, hogy Bársonyt és Tintapacát, mindig én magam látom el és végzem el körülöttük a teendőket, csak ritkán fordul elő, hogy egy-egy küldetés miatt, valamelyikükre hárul a feladat rövid időre.
Halvány mosoly cikázik át az arcomon, ahogy vissza emlékezem, hogyan szerettette meg velem a lovakat és a lovaglást Atyám. Most már el sem tudnám képzelni az életem nélkülük. A kora reggeli kilovaglás az életem része lett, olyankor olyan szabadnak érzem magam, mint egy magasan szálló madár, az összes feszültség és aggodalom a háttérbe merül és csak én vagyok meg a ló.
Semmiért nem adnám ezeket a pillanatokat, főként, mert, ahogy idősödöm és magam mögött hagyom a gyermekkoromat, egyre több és felelősségteljesebb feladatokat bíznak rám, amik természetesen veszélyesek és időrablóak, így tudom, hogy minden pillanatot ki kell élveznem, amíg lehet.
A lovagok és természetszerűen a fegyvernökök élete sem volt egy biztonságos, könnyű élet, így tisztában voltam vele, hogy nem biztos, hogy ágyban, párnák közt fogok meghalni, tisztes öreg korban. De ez egyben pezsgette is a nyughatatlan vérem, ami minden bizonnyal fajtám öröksége volt.
Bár nem voltunk vér szerinti rokonok, de ebben nagyon is hasonlítottam Atyámra, a heves természetemmel, bár az tény, hogy ő megfontolt volt még ekkor is, higgadtan gondolkodott, én azonban…………szóval, ami a szívemen az a számon…..és ezzel sok bajt vontam a fejemre.
Ezen is mosolyognom kellett, de egyben egy saját magamra vonatkozó sóhaj is elhagyta a számat. Mostanában sok múltbeli hibámmal kellett szembesülnöm.
Minden esetre Bársony a legjobb döntéseim egyike volt, ahogy annak idején Tintapaca is.
Megérdemli azt az almát, amit arcátlanul ki akar erőltetni és én nem tudok ellenállni.
Nem ügyelek a környezetemre és ezért egy kicsit összerezzenek, amikor meghallom a hátam mögül az ismerős hangot. A szomszédos mén állandó csínytevéseit már megszoktam, így annak zaja nem vonta magára a figyelmem, de ezek szerint kellett volna…..
Egy pillanatra pír futotta el az arcom, ahogy megfordultam, mert nem tudtam mióta állhatott ott, de nem kellett nagy képzelőerő hozzá, ahogy ránéztem, hogy rájöjjek hallotta, amit a lónak mondtam.
Egy pillanat erejéig megrohant a szokásos idegesség, hogy most aztán mi lesz de aztán kihúztam magam és tiszteletteljesen meghajtottam a fejem felé, hisz…..nem vagyok már kölyök.
Ráadásul nem is hozta fel a dolgot és egy röpke idő múlva már mosoly színezte meg a szemét.
- Khmmm……. mire gondolsz Atyám? Rá – böktem Bársonyra, aztán körbe intettem, - vagy a rendi életemre? Bár………. mindegy is, hiszen mindkettővel elégedett vagyok. – simogattam meg kicsit elmerengve lovam tolakodó pofáját, aztán a zsebembe nyúltam és a szájába dugtam az almát. – Tessék, foglald el magad.
Remélve, hogy egy darabig ellesz vele, elléptem mellőle, hogy a kefét a helyére tegyem, aztán Atyámra emeltem a pillantásomat.
- Azt hiszem……jó helyen vagyok…..mikor idekerültem, nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, de ez van. De……. valami baj van? Szükséged van valamire Atyám, vagy……valaki……megint panaszkodott rám? – futott át egy jozefes grimasz az arcomon, ezt már sosem vetkőzöm le szerintem.



A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 03, 2022 4:36 pm-kor.

5[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Márc. 03, 2022 4:13 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Jozef megrezzen a hangomra, és ez - Isten bocsássa meg - szórakoztat egy kissé. Rég nem akarom már igazán megfélemlíteni őt, csínytevő természete azonban arra sarkall, hogy játszadozzam vele egy kicsit... végtére is jobban megérdemli, mint valaha beismerné. És persze azért is, mert agresszív, önkényeskedő természetemmel, amely minden körülmények között élvezi, ha fölényben lehet, gyakran szándékosan nem veszem fel a harcot. Mint például most. A bűnös pillanat éppencsak egy szívdobbanásnyi ideig tart, aztán a fiam felém fordulva rám veti a tekintetét, s a hangulat egyszerre fölenged, akár harapós márciusi jég egy szelíd aranyfényben fürdő reggelen.
Teljesen az ujja köré csavar ez a kölyök, Kather.

Hanem most nem azért vagyok itt, hogy a saját makacs hiúságomat olajozzam, így könnyedén lépek tovább fejben: hagyom, hogy átjárjon az elégedett büszkeség, amiért láthatom és így láthatom. Ez most annak az ideje, hogy egy kis alázatot mutassak, emlékeztetem magam. Ezért vagyok itt.
Csak ne lenne olyan átkozottul idegen tőlem az egész...!
Följebb emelem az állam, kivárva, hogy fejet hajt előttem. Nem várnám el, ha nem tenné, de azért a büszkeségemet jól érinti. Ismer már.
- Örömmel hallom - felelem, s a tekintetem egy pillanatra végigfuttatom rajta. Nemkülönben az almát villámsebesen szétroppantó és elnyelő Bársonyon. Vigyorognom kell és nem is fojtom vissza: mindent elárul kettőnkről, hogy én mindig csak megfeleztem a lovammal a magam almáját. Jozef meg egyben átadja. Pimasz egy fiú ez, hogy a felnőtt férfiakat csak úgy maga mögé utasítja itt is, ott is. De azért nem mondhatnám, hogy nem vagyok rá büszke. Hagyom magam elkomolyodni kissé.

Nagy levegőt veszek, félig-meddig rejtetten. Gyerünk, Kather. Légy férfi.
Kicsiny csend következik, a fiam szemébe nézek egyenesen és hirtelen szemtől szemben állunk; tartozom neki ezzel, rajta, ember, te nem félsz semmitől, fut át rajtam idegesen - én akármire képes vagyok, ha úgy akarom, és egyébként is, a nehezét már megúsztam. Nincs más dolgom már, csak beismerni a hibámat. Hangosan. Annak az embernek, akit éveken át úgy igazítottam helyre, mintha soha semmi rosszat nem tettem volna, sőt.
Megérdemli. Becsületből tartozom ezzel.
Hanem az én becsületem csak annyit ér, mint a többi magamfajtáé és a szégyen ezúttal is erősebb nálam: soha ennyire a saját gyáva, gőgös önérzetem meg nem bilincselt korábban. Csípőre teszem a kezem, hogy szokatlan zavaromat elrejtsem, aztán megdörzsölöm az állkapcsomat, mint aki a megfelelő szavakat keresgéli.
Végül meghátrálok.
Természetesen.
Az Isten minden hatalma kevés ahhoz, hogy belőled bátor, egyenes ember váljon, excellenciás uram.
Nyelek egyet. Megvonom a vállam, mintha éppen valami jelentéktelen dolog történt volna, mert nemigen van ínyemre, amit akaratom ellenére megpillantottam magamból.
De azért ilyen könnyen nem adom fel. Nem én.

Intek a fiamnak; invitáló mozdulat. A mosoly lágy előjelei visszatérnek a vonásaimra, a hamisság leghalványabb szikrája nélkül. Őszintén örülök, amiért láthatom.
- Kísérj haza! - szólok aztán, könnyed hangon. - Ebédelj velem. Majd elkérlek, ha kerestetnek.
Nem jártam utána, hogy lenne-e valami dolga, de ebben nincs semmi meglepő. Túlságosan is el vagyok foglalva magammal ahhoz, hogy ilyesmikkel törődjem, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg a refektóriumban akarna enni.

https://goo.gl/PNcR7L

6[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Szomb. Márc. 05, 2022 1:38 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Talán elmondhatom magamról, hogy Norven püspök környezetében én ismerem őt a legjobban, engem engedett magához a legközelebb, de sokszor még én is gondban vagyok, hogy leolvassam érzéseit az arcáról. De most – van egy olyan érzésem, - hogy nem a szokásos érzelemmentes arcát viseli, most nyíltan tekint rám és így nem okoz gondot, hogy érezzem, valószínűleg nem fenyeget semmi „letolási” veszély. Időnként megvillanó tekintetét inkább a szelíd derű színezi, amibe még vegyül némi …..elégettség? Mintha, amikor rám tekint már nem azt látnám, hogy „ezzel a fiúval mindig csak a gond van”, hanem inkább egy „ejha!”. Ez igen furcsa, de jó érzéssel tölt el…..persze csak, ha jól olvasok a vonásaiból.
Mondjuk a szavai csak megerősítik ezt, bár elég szűkre szabja és nem tér ki arra, hogy mi az oka az ittlétének, méghozzá személyesen. Tudom, hogy rangja és beosztása miatt mostanában eléggé elfoglalt, így biztos oka van, nyomós oka, hogy most itt áll előttem az istállóban.
Szavai után csak várom a folytatást, mert nem gondolnám, hogy ennyi volt, de valahogy azt látom, ma nem igen jönnek ajkára a szavak. Persze máskor sem az a szószátyár alkat, előbb jár el a keze, mint a szája, de ma mintha ehhez valamiféle bizonytalankodás is hozzájárulna. Néha már azt hiszem megszólal, aztán mégis csendben marad.
Nekem meg egyre magasabbra kúszik a szemöldököm, annyira nem jellemző ez rá.
És még mindig azt érzem, hogy pillantása szinte a vesémbe vág, mérlegel és megítél. De vajon miért? Mi van ma? Mit tartogat nekem? Mert, hogy valami van, arra egy heti vacsorámat tenném rá!
Végül meglep, amit hallok tőle, de természetesen eszembe sem jut visszautasítani – habár a legutóbbi látogatásom a személyzet, főként a komornyikja számára, eléggé katasztrófálisra sikeredett, - mert már előre összefutott a nyál a számba. Össze sem lehetett hasonlítani a rendbeli étkezést egy püspök ebédjével.
- Köszönettel elfogadom, Atyám! – húzódott nevetésre a szám. – Bár a komornyikod nem fog nekem túlzottan örülni. – szögeztem le.
De az volt továbbra is az érzésem, hogy valami megbújik a háttérben e meghívás mögött.
- De mivel érdemeltem ki? Jóval vagy rosszal? – kíváncsiskodom, hátha elárul valamit.

7[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Hétf. Márc. 07, 2022 9:29 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Vaknak kellene lennie, hogy elkerülje a figyelmét, amit művelek. Idejét sem tudom már, mikor éreztem ennyire elveszettnek magamat: a levegő megtelik várakozással, amíg Jozef türelmet gyakorol, alighanem azért, hogy kiderüljön, mi szél hozott valójában. Nem lesz okosabb. Más körülmények között talán szórakoztatónak találnám a felvont szemöldökét - pontosan úgy csinálja, ahogy én szoktam, ha éreztetni akarom, hogy ami körülöttem zajlik, annak semmi értelme -, most azonban túlságosan is sarokba vagyok szorítva ehhez.
A sötét tünde szerencsére sokkal óvatosabb és tisztelettudóbb, mint én vagyok, így kimondatlan értetlenkedése kimondatlan is marad, míg esetlenül kerülgetem a forró kását, hogy aztán végül megszégyenülten elhallgassak. Csak remélni merem, hogy hátralévő életemben soha nem kell majd felidéznem ezt a pillanatot.

Az étel említése aztán kiment a csávából. Jozef nem hazudtolja meg magát, s minden értetlenségét sutba dobja, ahogy felidézi az asztalomat - teljesen jogosan. Nem kell nagyétkű apródnak vagy fegyvernöknek lenni ahhoz, hogy az ember örömest eltekintsen a Draconis már-már szerzetesi szigorral kialakított napirendjétől. A refektóriumukról nem is szólva. A fiú gyönyörűen beilleszkedett, ezért aztán eszem ágában sincs megemlíteni, de én mindig is túlzottan világias ízlésű és viselkedésű ember voltam az ilyesmihez. Ha az Ordo tagjaként kellene élnem az életem, igen sok napom telne böjtben. És persze: félálomban. A lovagok ugyanis jóval prima előtt fölkelnek minden nap.
Én pedig ki nem állhatom, ha felébresztenek.
Legyintek a mondanivalójára, mert tény, hogy legutóbb okozott némi felfordulást a palotában, ámde egyelőre még nem a szolgák szabják meg, mi hogyan történjen a fedelem alatt. Ha nincs ínyére az intendánsomnak a vendég, ugyan befoghatja a száját, és megszidhat mindkettőnket. Gondolatban. Addig viszont viszi a háztartásomat, ahogy azzal megbíztam. Nem kétlem, hogy a Jozef iránti bosszúsága egyébként sem volt több némi házsártoskodásnál, de ezt nem óhajtom felhozni. Jobb, ha a fiam táplál egy kis elővigyázatosságot az otthonom iránt.

Kifelé vesszük az irányt, s én ügyet sem vetek senkire elhaladtomban; aki szembejönne, mind utat enged nekünk, mert a Szent Hivatal pecsétgyűrűjét egyetlen villanásból is felismerik errefelé. Az istállófiúk ezúttal fel sem tekintenek már a munkájukból, s mi percek múlva már kint lépkedünk a dús füvön, aztán a kövezett úton a palota felé. A kérdésre hümmögök. Nevetős hangon, mert ebbe aztán beletalált. Egyenesen a közepébe.
Jóval vagy rosszal, mi?
Rásandítok. Nem nagy mozdulat, mert mérföldhosszú lábain aligha esik nehezére lépést tartani velem; aránytalan nyúlánkságom egy ideje mit se számít mellette.
- Nem tudom, fiam - felelem, a mai napon először őszintébben, mint gondoltam volna. A lépteimen nem lassítok semmit. - Igazán nem tudom.
Valójában persze nincs olyan szemszög, amelyből a történtekért ő lenne a hibás, a saját önérzetemen mégsem vagyok képes túllépni. Soha nem tettem korábban, és hiába győzködöm magam belül, egyelőre úgy tűnik, nem fogok a továbbiakban sem. Megismétlem a sanda oldalpillantást, bár anélkül is tudom, hogy a megjegyzés mindössze elbizonytalanítja majd. Ezzel az egésszel csak magam alatt vágom a fát. Miért nem tudtam egyszerűen ráhagyni úgy, ahogy van? Pontosan tudom, hogy magától soha nem hozná fel még egyszer. Ha száz évig élünk, akkor sem.
Akkor meg?
Akárhogyan töröm a fejem, erre bizony nem lelem a választ. Magamon érzem Jozef kutakodó tekintetét, és ezúttal kellően rossz a lelkiismeretem ahhoz, hogy kis idő múltán megszólaljak a súlya alatt. Szusszanok, javarészt azért, hogy mindkettőnk kezdődő feszengését oldani próbáljam.
- De arra azért ne várj, hogy megint kihívhatsz. Egy verés bőven elég volt tőled.

https://goo.gl/PNcR7L

8[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Kedd Márc. 08, 2022 5:45 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Egyre nagyobb a meggyőződésem, hogy valami nagy dolgot hallgat el előlem……legalábbis egyelőre, - ami ugyan böki a csőrét, de valamiért nehéz kimondania. Hogy őszinte legyek még egyetlen egyszer sem láttam ilyen …….tanácstalannak!?
Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de minél tovább kerülgette a forró kását, annál nagyobb volt a meggyőződésem, hogy valami nagy baj van. Valószínűleg velem. Talán kirúgnak a rendből, vagy a világ másik végére küldenek mélységi vadászatra? A gondolataim kuszán keringtek és még a bőséges étkezés gondolatai is csak rövid időre volt képes kiszorítani azokat, pedig ez igazán nagy szó nálam.
Azo9nban nem kérdezhettem rá egyenesen, csak próbálkoztam, hátha kicsikarhatok némi támpontot. Túl sok volt néha a rovásomon és nem akartam felelőtlen szavakkal magamra zúdítani a haragját, ha olyat említek, amiről nem is tud. Így inkább csak ballagtam mellett, ki a már élénkebb udvarra, hiszen már mindenki a dolgát végezte, vagy a refektóriumba igyekezett, hogy mielőbb bekapja a szűkös, szigorúan porciózott étket. Természetesen a nagy tapasztalatú.. igen csak nagy pocakot eresztő Prince atya, tisztában volt azzal, mennyi élelem kell ahhoz, hogy formában maradjunk, de annál egy cseppet sem kaptunk többet, így a gyomrom ritkán tapasztalta meg a jóllakottság állapotát.
Félig tréfásnak szántam az inasával kapcsolatos mondandómat, de azért megkönnyebbültem, amikor Atyám csak legyintett rá. Ha ő nem tart haragot a törés-zúzásért, akkor a szolgáló nem tehet semmit.
Már-már azt gondolom, meg sem fog szólalni egész utunkon, annyira belefeledkezik – láthatóan nem könnyű – gondolataiba, ezért meglepődök, amikor mégis, bár okosabb nem leszek tőle, csak egyre bizonytalanabb.
Ha ő nem tudja akkor ki?
Ezen morfondírozok, amikor tovább fűzi a szavait, amire azért már csak felkapom a fejem, és meglepődve nézek rá, hiszen azóta a ronda eset után, mindketten kerültük, hogy szóba hozzuk. Én már megbántam, hogy olyan indulatos és durva voltam, hogy nem találtam más módot a dolog megbeszélésére és majdnem maradandó kárt okoztam, még ha a kérdések jogosak voltak is.
Atyám sem hozta fel, pedig már jó idő eltelt, nem gondoltam volna, hogy valaha is ismét előveszi.
- Atyám…. – kezdtem bele elvörösödve, - az……nem volt ….tisztességes…..küzdelem. Valószínűleg, ha ….nem….ne úgy….szólok, legyőztél volna, mint mindig. Most talán már talán megállnám a helyem, de……remélem már nem az a makacs és önfejű kölyök vagyok, aki azt hitte ezzel elér valamit. Bocsáss meg érte Atyám. – hebegtem el halkan, amit már olyan rég el akartam neki mondani. – Semmi jogom nem volt számonkérni téged. Nagyot hibáztam akkor.
Aztán összeszedtem magam.
- Nézd ezt el egy magamfajta ostoba elfnek. – igyekeztem egy halvány mosolyt az arcomra venni, hiszen láthatóan nem fricskának szánta, mégis mélyen érintett a bűntudat.


9[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Kedd Márc. 15, 2022 1:03 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Egyszerre lepődünk meg azon, amit mondani találtam.
Valahol félúton járhatunk most, én pedig - ritka kivétel - azt sem tudom, mit cselekszem: egyszerre akarok beszélni és hallgatni, zavartságomban pedig mindkettő eredménytelen, mert fogalmam sincs, melyikkel mit érhetnék el egyáltalán. Mélyen elföldelt, személyes titkaim hosszú évtizedek óta nyomasztanak belülről, s valahányszor megpróbáltam kigabalyítani az érzéseimet velük kapcsolatban, soha nem jutottam egy tapodtat sem előre. Egyszerre érzem árulásnak a hallgatást és a beszédet is, s megszoktam már a gondolatot, hogy elkárhozom érte, akárhogyan döntök... tavaly óta azonban a kocka mégiscsak fordult valamelyest. A titok többé már nem titok, nem teljes egészében: Jozef valahogyan rábukkant egy szegletére, és bár biztos vagyok benne, hogy megtartotta magának, azok az idők, ahol egyszerűen lenyelhettem az egészet, végleg elmúltak.
A tekintetünk egyetlen pillanatra kapcsolódik csak össze, aztán a fiam zavartan lejjebb szegi a fejét, és most rajtam a sor, hogy a csontom velejéig megdöbbenjek a mondanivalóján.

Hogyan is gondolhatja, hogy neki kell a bocsánatomat kérnie?
Az igaz, hogy megharagított engem akkor, ez azonban nem jelent semmit. Engem a könnyűnél is könnyebb feldühíteni, a haragom jogossága viszont már egészen más lapra tartozik. Mint minden inkvizítor, én is szeszélyes és akaratos, hiú ember vagyok, s a Hivatal iszonyatos befolyását, amely a kezemben összpontosul, magától értetődően állítom az ítélőképességem szolgálatába, legyen szó akármiről. Nem csoda, ha nincs ember, aki ellenkezni merne velem. Nem csoda, ha Jozef is azt hiszi, nekem volt igazam.
Pedig nem nekem volt.
Megállok a sétában, feléje fordulva. A Főkatedrális mellett járunk. Déli harangtornya hosszú, farkasszürke árnyékot vet ránk, leple Jozefet kissé sötétebbnek, engem kissé sápadtabbnak mutat, mintha egy hatalmas sakktábla szembenálló lovagja és futója volnánk. Rövid idő csak. Aztán kinyúlok, és a vállára teszem a kezem.
- Minden jogod megvolt rá - szorítom meg finoman, hogy érezze, komolyan beszélek. - Úgy mondják, régi bűnöknek hosszú az árnyéka. És most már én is látom, hogy ez az igazság. Becsaptalak és te hittél nekem. Csoda, ha megharagudtál, amikor kiderült? A hazug és a hiszékeny közül nem a hiszékeny a vétkes.
Szünetet tartok, nem azért, hogy megszólalhasson, hanem mert egyszerre végigmondani meghaladná a határaimat. Szél borzolja fel körülöttünk a tavaszodó vidék zöld-szőke tincseit, aztán a mieinket is. Elengedem őt, de csak a kezemmel. A tekintetemmel nem.
- Én nem kérem a bocsánatodat, de ne hidd, hogy azért, mert ne tartoznék vele. Tartozom vele. De azt is tudom, hogy megtennéd. Megtennéd, mert kérlek rá. És ebben nem szabad az én parancsomat követned.

Elfordulok megint, folytatva a sétát a palota felé, ki az árnyékból. Hátrasandítok Jozefre.
- De azért csak gyere. Ebédelj velem. Közben fölteheted a kérdéseidet... újra.

https://goo.gl/PNcR7L

10[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Márc. 17, 2022 5:16 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Lehet, hogy soha nem állt szándékomban újra felhozni azokat a vádakat, amik a múlt évi párbajunk során elhangoztak. Az eltelt idő távlatából, na meg mert közben lassan éretlen kölyökből a férfivé válás útjára léptem, már másképpen látom a világot. Rájöttem, hogy nem is igazán a cselekedete, volt az, nem amit konkrétan tett, nem, nem az bántott, nem az dúlta fel a lelkem, hogy mindent feledve szinte akkor az arcába ordítottam felindultságomat. Nem, hanem az, hogy úgy éreztem félrevezetett, elhittem neki, hogy létezik egy olyan élet, amiben ha hiszünk, tiszták maradunk, ha igazat szólunk és ha e szerint élünk, akkor majd a végén az Úr dicsőségében fürödhetek majd, ahogy minden hittestvérem. Azonban arra is rájöttem, hogy a pofont, amikor tudatosult bennem az igazság, nagyon is megérdemeltem és helyre billentette vakhitűségemet, még időben helyre billentette a lelkemet és észhez térített.
A vakhit sosem vezet jóra!
Miután akkor kiadtam a dühömet, rájöttem, hogy erre volt szükségem, hogy megbékéljek magammal. Hogy tudjam, nem vagyok ördögtől való, akinek folyamatosan meg kell alázkodnia, amikor kissé eltévelyedek a „helyes” úttól. Persze továbbra is hittem és szerettem az Urat, de már azt is tudtam, hogy ha „rossz fát teszek a tűzre”, akkor is szeretettel mosolyog le rám és…..megbocsát.
A szentatyák is csak emberek, még akkor is, ha az Úr hívására a szolgálatba szegődtek is.
Ugye milyen bölcs gondolatok? Meg is illetődtem néha saját magamtól miattuk és ilyenkor éreztem igazán, hogy Norven atya milyen sokat tett értem, hogy milyen sok mindenre tanított…..ezért is buktak ki a számon végül a szavak, amiket már rég megérdemelt.
Láttam a meglepődést a szemében, nem hiszem, hogy erre számított és én sem így terveztem, de legalább kijött és nem bántam.
Tudtam, hogy ha nyílt vagyok, akkor haragját is tompíthatom, de semmi ilyet nem láttam az  arcán, még úgy sem, hogy árnyékban álltunk. Sőt….
Melegség áradt szét a mellkasomban, ahogy megéreztem erős kezét a vállamon és agyam felfogta a szavait, amelyekre én is megdöbbenve néztem a szemébe, na meg zavartan, miközben önkéntelenül is tagadóan ingattam meg a fejem.
- Na, de Atyám……. – buktak ki elhalóan a szavak.
A gondolataim ide-oda csapongtak, így hallgattam, míg ő arrébb lépett, aztán ismét megismételte a meghívást. Bólintottam és a lábam magától utána indult.
Most én voltam az, aki hallgatásba burkolózott, mert próbáltam átgondolni, hogy mit vár tőlem, hiszen nem tudhatta, bennem milyen változásokat vitt végbe az az év. Nem testben, hiszen az tagadhatatlan volt, hanem a gondolkodásomban.
Megszaporáztam a lépteimet, ahogy palotája közelébe értünk és mosoly jelent meg az arcomon.
- Jobb, ha nem tudod Atyám, hogyan állok a parancsok elfogadásával, de azt hiszem sejted. És egy jóféle, kiadós ebéd még a kérdéseket is meghozhatja.
Én már tudtam, hogy, ha nem is fognak tetszeni a válaszok, már készen álltam rá, hogy elfogadjam és előbbi szavai ide vagy oda…..megbocsássak, hiszen már régen megtettem.
- Mit eszünk?

11[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Szer. Ápr. 27, 2022 7:54 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Nehéz volna nem észrevenni, hogy a vonásai megenyhülnek, ám ez még nem minden. A tekintetem is állja rezzenéstelenül - nem emlékszem, mióta képes ez utóbbira, s alighanem ő maga sincs tudatában, miféle különleges ritkaságot művel éppen. Aztán megrázza a fejét, megtörve a pillanatot, s bár a mondanivalója őbenne is benneszakad, az idő folyása mégis újfent megindul körülöttünk, mintha csak érzékcsalódásban lett volna részem az imént.
Intek a szavára, mint aki jelentéktelen dolgot hesseget el. Nem szükséges szavakba öntenie semmit és néma is marad, ahogy újból megindulunk a letaposott füvön. Nem siet újból megszólalni, és ezzel nincs egyedül - elgondolkodott, mély csöndben lépkedünk egy ideig, s már az ajtó előtt állunk, mikor hallom, hogy mélyebb lélegzetet vesz. Hátra sem kell fordulnom, a hangján is érezni, hogy elfogódott mosoly bujkál a képén. Hátrasandítok a vállam felett; e pillanatban énrajtam is felfedezhetőek a derű halvány előjelei.
- Sejtem - jegyzem meg lassan, de súly nélkül. - Egyetlen vonásod, amely inkvizítornak is becsületére válna.
Ez az igazság. Augustinus rendfőnök mindig erre mutatott rá, amikor a parancsaival szembementem. Soha nem fogtam fel igazán, miért nem kifogásolja az öntörvényűségemet, annak azonban, hogy ő elöljáró volt az Officiumban, én pedig nem, alighanem köze lehetett ehhez.
Éppen átlépünk a küszöbön, amikor Jozef végleg félretesz minden magasztosságot, s Isten bizony fölnevetnék a kérdésre, ha nem szoktam volna meg annyira, hogy fegyelmezzem magam. Miért is várakozna az asztalig?
- Nono - ugratom, egy pillanatra megfeledkezve eredeti indítékaim komoly természetéről. - Csak győzd kivárni.

A fejemmel intek a lépcsők felé. Nem az ebédlőbe megyünk, hanem a saját fogadószobámba, amely erre az alkalomra jókora terített asztallal és néhány székkel lett gazdagabb. Jozef megkönnyebbülhet, semmiféle szertartásosság sem övezi az ebédet: magunkra hagyva foglalhatunk helyet, ahol tetszik, s a felszolgálást sem kell megvárni. Éppencsak Húsvét után járunk, noha az én ebédemre böjtben sem lehet panasz - ha vágigfuttatja éhes tekintetét a tálakon, friss zöldséget és gyümölcsöt, sajtokat, dióféléket pillanthat meg, ám a figyelmét elsősorban valószínűleg a különféle sültek ragadják meg. Az én ízlésem egy kissé eltér az övétől - oldalas és bárány nincs -, gazdagon fűszerezett sült hal és szarvascomb azonban igen, ahogy hideg sonka és gyömbérrel meg almával főtt káposzta is. A lista ugyan nem végtelen - elvégre nem várunk mást -, de azért mégis csak a kedvében akartam járni, amikor meghagytam a konyhának, hogy vendégre készüljenek. Leülök az asztalfőre, Jozef pedig választhat a fennmaradó székek közül. A jobbomon a hely mindenestül megilleti, de azért ráhagyom a dolgot. Ebben a meghívásban nincs semmi hivatalosság.
Hátradőlök a székemen, és bort töltök az egyik bronzból készült, vésetekkel díszített pohárba. Aztán intek neki, hogy ha tetszik, szolgálja ki magát. Hátamat a szék tölgyfa támlájának vetem, s a tekintetem ráfüggesztem a fiamra, szinte kíváncsian.
- Ne várj rám - adok engedélyt, hogy hozzálásson mindjárt. Én szokva vagyok ehhez: ráérek a nyomába szegődni. - Levághatod magadnak, amit akarsz.
Ez nagy szó - hogy a rangommal élve én döntsek a legjobb falatok sorsáról, azt soha nem utasítom vissza. Jozef is pontosan tudja, hogy aki az asztalfőn ül, az küldi szét a fogásokat a vendégek közt. Ha egyáltalán. Az biztos, hogy neki ilyesmit még soha nem engedtem meg, de azt is könnyedén meg tudnám számolni, másokkal mikor tettem hasonlót. Nem mintha valódi jelentősége lenne; egyházi asztalnál még soha senki nem maradt éhen. A hagyományok és gesztusok északi világában azonban mégiscsak jelent valamit. Hogy mit, azt odabízom. Őrá. Jozefre.
Végigsimítok a frissen borotvált állkapcsomon. A szemem sarkába gyűrődő mosolyráncok egyértelművé teszik, hogy nem fogadok el visszautasítást.

https://goo.gl/PNcR7L

12[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Hétf. Május 02, 2022 3:50 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Zavarban vagyok, ami nálam azért elég ritkaság és érdekes módon ez akkor is legtöbbször Atyámhoz kötődik, csak ő van rám ennyire hatással. Igazából nem is zavarnak nevezném, inkább talán tanácstalanságnak, bizonytalanságnak, mert sosem beszélt még így velem. Ilyen nyíltan és feltárva önmagát……
Tudom, hogy azóta az ominózus eset óta megváltozott közöttünk valami, még ha mindketten igyekeztünk is úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, bár Atyámból mindig nehéz volt olvasni, ő ügyesen rejtette el az érzelmeit, nekem ez sosem ment jól.
Aztán most úgy néz ki, hogy benne is megmaradta „tüske” és lehet, hogy most érezte úgy, hogy elég érett lettem már ahhoz, hogy ezt ne olyan forrófejűen fogjam fel és reagáljam le, mint amikor kibuggyant belőlem.
Ezért most a nagy hallgatás, próbálom értelmezni a szavait és a tetteit, hogy meg is feleljek az elvárásoknak.
Persze azért sosem fogok kibújni a bőrömből és talán ezért is jó, hogy végül nem a papi pályán maradtam. átgondolva a dolgokat, valószínűleg sosem lett volna belőlem jó lelki vezető……..
Ezért aztán mikor már a palota előtt álltunk, a komor gondolatokat felváltotta az izgatottság és megjegyzésem láthatóan Atyámnál is hatásos volt, legalábbis a mosolykezdemény a szája sarkában és nevetős szeme azt jelezte sikerült kizökkentenem a nagy komolyságból.
Az étkezést – ami nála felért egy lakomával, - már vártam, a beszélgetést, hogy őszinte legyek kevésbé. Lehet, nem kéne felszaggatni a sebeket, még ha vágytam is a magyarázatra….
- Én igazán igyekszem, Atyám, - nézek rá kerekre tárt, ártatlan szemekkel, - de ezek az illatok….. Nekem nincs olyan önuralmam, mint neked, pedig nagyon próbálok megszabadulni-e szégyenletes tulajdonságomtól….. – vigyorodom el, ami jelzi, hogy a szavaim egy cseppet sem gondolom komolyan.
Megkönnyebbülök, amikor kiderül, kettesben étkezünk, bevallom utálom a szertartásos étkezéseket, ahol rosszalló pillantással illetik, ha valaki alaposan megrakja a tányérját, ne adj Isten a puszta kezét is használja és nagy ritkán elenged egy egészséges böffentést…..Na, jó, ezeket az alkalmakat fel is strigulázhatnám, hiszen mikor lakok én ennyire jól?
Természetesen annyira azért szorul bennem viselkedés, hogy a bejáratnál elhelyezett mosdótálat, megérkezésünkkor igénybe vegyem és nagyjából lemossam magamról a kellemes ló- és izzadtság szagot.
Kitágult orrcimpákkal ülök le az Atya mellé, most először a jobboldalán, amitől kissé el is fog a megilletődés, de ezt hamar elsöpri a rengeteg finom étel látványa. Nem is tudom láttam-e már ennél dúsabban megrakott asztalt, van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Persze engem leginkább a húsok vonzanak, lehet az bármilyen, nem vagyok válogatós, majd desszertnek jöhetnek a gyümölcsök.
Nagyokat nyelve várom, hogy megnyissa az étkezést és meglepődve pillantok rá, amikor megadja a jogot, hogy én kezdjek.
- Köszönöm, Atyám! – ennyi udvariasság még telik tőlem a kegyre, aztán máris sz6elek a szarvasból, a sonkából, még halat is rakok a tányérra, ahová egyelőre nem fér más, így elégedetten sóhajtok fel, aztán észbe kapva alázatosan lehajtom a fejem és összekulcsolom a kezem. – Hálát adok az Úrnak az étekért és hálát adok Atyámnak, hogy lehetőséget ad, hogy ezt az asztalánál fogyasszam el. Áldassék az Úr! – vetek magamra keresztet és már semmire sem várva neki esek az előttem párolgó finomságoknak.
Pár perc után lankad a hevesség és normális ütemre váltok, mivel sokat és sokszor akarok még venni, jobb a fokozatosság.
- Igazán jó szakácsod van, uram, nagyon kitett magáért, vagy mindennap ezt szolgálják fel neked? – kérdezem két szedés között nem kicsit irigykedve (ami még egy rovátka a bűneim listáján), talán még halogathatva, hogy komoly dolgokra forduljon a beszélgetés.

13[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Hétf. Május 02, 2022 6:25 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

- Mm-hmm - morranok föl röviden az álságos igyekezetére, hogy megjavulna, vele járó vigyorára pedig tűhegyes pillantással válaszolok. Az atmoszféra azért nem lesz fagyosabb: pontosan ugyanannyira a tréfa része, mint amaz. Én és az én legendás önuralmam! Amiről érdemes példát venni. Hát persze.
Ezért is tartunk itt, nem igaz?
Akárhogyan is, ezt megérdemeltem. Még ha nem is úgy értette.

Az előtérben Jozef gondolkodás és késlekedés nélkül a mosdótál felé veszi az irányt, én pedig nem teszek rá megjegyzést - csak magamban gondolom el, milyen reménytelennek tartotta mindenki annak idején, engem is beleértve. Akkoriban biztosnak tűnt, hogy a sötételf kölykön nem fog majd semmilyen nevelési módszer. Sem a szép szó, sem a verés, sem a különféle büntetések nem hatottak; de talán csak mi voltunk túlságosan türelmetlenek vele. Mostanra ez az egész nem több, mint emlék, a férfi pedig, aki immár frissen megtörölközve, nedves haját az enyémhez megszólalásig hasonlító mozdulattal hátratűrve csatlakozik hozzám a lépcsőn, semmiben sem marad el a Draconis többi vitéz lovagjától. Sőt.
Élénk érdeklődéssel foglal helyet a jobbomon, de a kezdeti óvatossága másodpercek alatt elfelejtődik az asztal láttán. Nem óhajtom leckéztetni emiatt, s magamban elégedetten nyugtázom, hogy minden mohósága ellenére illedelmesen vár rám; tudom, hogy ha sokáig húznám az időt, akkor is kitartana, noha valószínűleg a nyelvére nem tudna féket tenni közben. De hát fiatal és forrófejű még. Én pedig nem várakoztatom meg.

A meglepetés ereje nem tartja vissza attól, hogy elfogadja a megtiszteltetést, s egy biccentéssel nyugtázom a felém irányzott sietős hálát. Magam egyelőre a bronzpoharat szorongatom, szokásomtól eltérően nemigen akarózik megválni tőle: a helyiségben uralkodó kellemes, baráti hangulat sem tudja ugyanis elfeledtetni velem, mi is áll az egész látogatás hátterében. Ritkán folyamodom borhoz, most azonban biztos vagyok benne, hogy szükségem van rá, ha már sarokba szoríttattam magam a saját szobáimban. A fiam sietős asztali imádsága egy kissé szórakoztat, ettől azonban még vele együtt vetek keresztet a végén.
- Ámen.
Elnézem, ahogy nekihuzakodik az evésnek: olyan jóízű lendülettel veti bele magát az ebédbe, hogy csaknem én is megéhezem a láttán, pedig Isten a tanúm rá, hogy reggel óta gondolni sem tudtam az evésre. Futólag rám emelt pillantása a pohár pereme felett találkozhat az enyémmel - a bort hidegen megfűszerezték, ezért nem esik nehezemre kiélvezni. Nehéz lenne nem meghallani a kérdésben nem is annyira megbúvó féltékeny kívánkozást, de nem neheztelek miatta. Csak egy aszkéta nem irigykedik a Katedrális főméltóságainak konyhájára. Kivételes helyzetem teljes tudatában mosolyodom el, amúgy féloldalasan. Ha már a bűnöknél tartunk, nem minden önteltség nélkül.

- Tényleg jó - ismerem el. - De sokszor eszem egyedül. Akkor a felére sincs szükség. Még akkor sem, ha vadászatból jövök - engedem, hogy a mosolyom kiszélesedjen, mert ha eleget hajtom magam, én is étvágyamnál vagyok estére, egy Jozef korú és testalkatú fiatalemberrel azonban még a magam idejében sem tudtam felvenni a versenyt. Sovány kölyök voltam húszesztendős koromban, és ezt a csontos soványságot soha nem hagytam magam mögött egészen; Jozefnek hozzám képest szerencséje van a maga alakjával, mert vézna kamaszból karcsúsága ellenére is vállas, izmos felnőtt lett. Nem csoda, ha már a második tányér húsnál tart - lefogadom, hogy még bírja majd egy jó ideig. Mintegy rábeszélten hajlok előre, hogy én is vegyek a húsból, a magam tessék-lássék tempójában csatlakozva hozzá végre.
A poharat nem teszem messzire, sőt.
- De az inkvizítorok mindig azt ettek, amit csak megkívántak - teszem hozzá az igazsághoz híven. A Hivatal mindig kivételes eset. - Ti, lovagok sokkal szerényebbek vagytok. Ahogy a papok is.
Nekem soha senki nem mond nemet.
Helyben vagyunk. Beleiszom a borba.

https://goo.gl/PNcR7L

14[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Szer. Május 04, 2022 4:50 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

A jóízű evésen kívül, amit soha nem szabad kihagyni, természetesen élvezem a ritka alkalmak egyikét, hogy kettesben és fesztelenül találkozhatom Atyámmal. Ez tényleg nagyon ritka alkalom, ami eszembe juttatja azt, hogy ez a meghívás nem lehet véletlen. És nem csak a ritkasága miatt élek e gyanúperrel, hanem a furcsa viselkedése miatt is, a különös megjegyzései miatt, a………bocsánatkérése miatt……..
A lendületem ezért nem csak amiatt hagy alább, hogy tartalékoljam a gyomrom még pár fogásra, hanem mert már az is feltűnik, hogy szinte nem is vesz magához ételt ebből a bőséges lakomából, amit szedett, azt is csak tessék-lássék piszkálja, ám a boros poharat oly annyira dédelgeti, ami soha nem volt jellemző rá.
A szívem hevesebben kezd dobogni, mert érzem, hogy már nem késik soká az a beszélgetés, ami idevezetett és a kérdéseim, amik a szakácsra és püspökséggel járó előnyökre való utalgatást is magába foglalják, csak kevés haladékot jelentenek.
A füleim hallják a válaszát és önkéntelenül válaszolom rá, ami elsőnek eszembe jut…..
- Amivel persze nem mindenki ért egyet………ennyi szerénység már túl sok időnként egy papnak, vagy egy……lovagnak…..
Azonban a gondolataim a múltba révednek…….ahhoz a bizonyos naphoz.
Vagyis inkább kettőhöz, ha őszinte akarok lenni magamhoz, mert ez az egész Anaiel-lel kezdődött.
Igazából a mai napig nem tudom mi volt azzal a szándéka, hogy megmutatta nekem azokat a múltbéli jeleneteket…….. Felnyitni a szemem? Összeugrasztani Atyámmal? Megleckéztetni? Vagy……..csak az Úr tudja mi!
Aztán az a párbaj……..Óóóó…..az sokkal, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, de ahogy történt is borzasztó volt.
És most ismét szembe kell néznem vele! Igaz – sóhajtott és lenyelve az utolsó – egyelőre - falatot hátradőlve a székben egy óvatos pillantást vetettem rá. Biztos voltam benne, hogy neki is nehéz, hiszen aggódott, hogy sül el az egész, ráadásul, senki nem várhatott az ő helyében lévő méltóságtól magyarázatot.
- Örülök, hogy itt lehetek és élvezhetem mind az ételt, mind a társaságodat Atyám, de………..nem cél nélkül vagyunk itt, ugye?
A hangom idegesen megcsuklik, talán elég lett volna kevesebbet ennem is.

15[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Május 05, 2022 8:23 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Nem egyedül vagyok ideges. Az állapotom Jozefre is átragad, amiben nincs semmi furcsa: összehangolódtunk már annyira, hogy alattomban is ráérezzünk, mi zajlik a sorok mögött, de még ha nem állnánk közel egymáshoz, akkor is megtörténne idővel. Így működnek az emberek... és, úgy látszik, az elfek is. Ráadásul ez a mostani kimondatlan nyugtalanság hangos. Azóta kiabál a fülünkbe, hogy ráköszöntem az istállóban.
Sovány vigasz, hogy ő sem jobb nálam, ha ennek az egésznek a rejtegetéséről van szó. Csak úgy ösztönösen válaszol, mint aki nem ér rá azzal foglalkozni, mit beszél, mert túlságosan elfoglalja a gondolkodás és nem kétlem, hogy ez pontosan így is van. Nem mintha bánnám: ahogy elhalkul, rájövök, hogy mindössze felemás figyelmet szenteltem a mondandójának. Aztán Jozef teljesen zátonyra fut, ami a társalgást illeti,  pár perces csendbe burkolózva rágódik magában s ezt bezzeg már úgy figyelem, akár a héja. Nem azért, hogy zavarba hozzam. Éppen csak fogalmam sincs, mi jár a fejében. Egy esztendő leforgása alatt semmivel sem jutottam közelebb ahhoz, mégis mibe keveredett akkor, amiből aztán ezzel a váddal kászálódott ki.

Hovatovább azt sem értem, miért döntött úgy, hogy az egészet nagyvonalúan besöpri a szőnyeg alá, és többé felé sem néz. Márpedig ez kellett, hogy történjen. Ha Jozef ezzel a históriával megjelent volna a felettesemnél - ahogy kellett volna tennie -, az nem így nézne ki. Augustinus rendfőnök le sem tagadhatná, hogy sokszor kivételez velem, amellett azonban, amit a fegyvernök vágott a fejemhez tavaly a gyakorlótéren, még ő sem mehetne el szó nélkül. A rangom megvan hozzá, hogy a nyilvános megszégyenítéstől megmeneküljek, ám a rendfőnök szigora több mint méltó az inkvizíció rettegett hírnevéhez: soha nem tűrné el, hogy bárki közülünk két lábbal tiporja a hivatásunk méltóságát. Szokva van hozzá, hogy nyakas, büszke emberek között vágjon rendet. Egy percig sem kételkedem benne, hogy ezúttal nem lett volna, aki megmentsen a korbácstól, különösen, ha így lepleződöm le. Hosszú és fényes egyházi pályafutásom alatt nagyon kevés fenyítésben volt részem, és bár a kínzókamra levegőjét rég megszoktam már, a gondolat, hogy ezúttal nekem kellene elviselnem a kíméletlen büntetést, amit rendesen osztogatni szoktam, nemigen ül jól a gyomromban.
Nem tűröm valami jól a fájdalmat. A megaláztatásról nem is szólva.

Jozefnek azonban bizonyára megvannak a maga indokai mindenre, mert láthatóan az elgondolkodás végére ér - annyira mindenképpen, hogy felpillantson. Viszonzom a gesztust. Mindketten érezzük, hogy a rövid, szánnivaló köntörfalazás végére érkeztünk.
- Örülök, hogy itt lehetek - fog bele elsőként, kissé nehézkesen - és élvezhetem mind az ételt, mind a társaságodat Atyám, de… nem cél nélkül vagyunk itt, ugye?
Hallani, hogy nem sok bátorsága van az egészhez. Sebaj. Én se tudom, mit cselekszem... egy pillanatra leteszem a poharat az asztalra, s minden igyekezetem ellenére, hogy higgadtnak tűnjek, megforgatom a pereménél fogva. Közben az eszemet járatom lázasan.
- Mm - hümmentek elsőként, részben megszokásból, részben azért, hogy biztos lehessek benne, a hangom megbízhatóan fog működni, amikor megszólalok. - Nem.
Felpillantok rá, és engedem, hogy a vonásaim kissé ellágyuljanak. Elvégre nekem nincs okom őrá neheztelni. Mély levegőt veszek, az állkapcsomat rögzítő inak egy pillanatra megfeszülnek. Aztán nyelek egyet - a rövidke jelenet alatt tekintetem levándorolt az asztalra, s csak most fordul vissza az arcára. Szokatlan komolyság honol ott.
- Úgy gondoltam, hogy talán magyarázatot vársz - folytatom. - Elsőre nem hallgattalak meg.
Apró csend. Megszólalhat, ha akar.
- Most megteszem. Ha akarod.
Ez titok volt. Igazi, hétpecsétes titok. Elképzelésem sincs, hol hallhatta.

https://goo.gl/PNcR7L

16[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Május 12, 2022 7:22 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Mivel nem ejtettek a fejemre és már rég kitaláltam, hogy a meghívás mögött több rejlik, mint csak egy kedves gesztus a püspök fogadott fia felé, és mivel igazán ennek a második szándéknak a lehetőségét Atyám sem rejtette véka alá, így nem csoda, hogy a kezdeti lelkesedést, amit a „terülj terülj asztalkám” okozott, felváltotta az egyre elhatalmasodó szorongásom, ahogy telt az idő.
Az sem segített, hogy a feszengésem Atyámnak is feltűnt és olyan vesékbe látó tekintettel méregetett, hogy az utolsó falat már alig ment le a torkomon.
Tudom, hogy ő is kíváncsi, hogy honnan jött a vádaskodásom, hiszen azóta erről egy szót sem váltottunk. Őt is piszkálhatta mit és hogyan tudtam meg, mert ha ez más fülébe is eljutna, akkor azzal nagy bajt szakasztana a nyakába.
Újból nyelnem kellett, amikor felismertem, hogy ezzel micsoda veszélyes dolog került a kezembe, amivel akár a papi hivatását, a méltóságát is elveszíthetné. De én ebbe bele sem gondoltam! Akármennyire is dühös voltam rá, igazából nem maga a tett volt ennek az oka, hanem, hogy cserbenhagyottnak, elárultnak éreztem magam. Eszem ágában sem volt ezt bárki másnak a tudtára hozni. Ez csak a kettőnk dolga volt, de nem tudhattam, hogy Atyám erről miként vélekedik. Gondolhatja azt is, hogy ezt valamikor fel akarom ellene használni? Elhinné ezt rólam, hogy megtenném? Neeeeem……….nem hihetné…………hiszen ő az egyetlen talán a világon, aki ismert engem, aki……bízott bennem…….ugye?
Az eddigi sunnyogásom most nyílt és kikerekedett tekintetre váltott, de reméltem, hogy most nem olvasott bennem. Talán most sebezhetőbb voltam, mint valaha, mert mi van, ha Ő nem hisz nekem?
Rövidre sikerül az ezt követő párbeszéd, ami azt legalább bebizonyította, hogy ma eljött a magyarázkodások ideje. Idegesen fordítottam a székem felé és egy darabig még izegtem-mozogtam, hogy összeszedjem a gondolataimat, majd belekezdtem, annak reményében, hogy a végén minden jól végződik……
-Khmm…..hát ez egy nagyon furcsa dolog volt és lehet, hogy elsőre nem is akarod majd elhinni, de…….az, ahogy …..khmm…..reagáltál rá, azt mutatta nekem, hogy az eset megtörtént….. – próbálok úrrá lenni a zavaromon, ezért inkább belevágtam a közepébe. – Az éves párbajunk előtt nem sokkal Herbert Trudin inkvizítorral érkeztem segítőként Rookdam falujába, hogy kivizsgáljon egy ügyet, valami sötét szektáról. Az első éjjel a fogadóban tértem nyugovóra, de…..nem ott, hanem egy barlangban ébredtem, mint később kiderült Ir-Elnatan, vagy Cave of Whispers nevű helyen, ahol Anaiel-lel, egy angyalmással találkoztam. Ő vitt oda és …nos….nagyon sok kellemetlen dolgot kérdezett, szinte darabjaira cincálta a….hitemet, az…..Egyházban, az Úrban és…….benned. – sóhajtottam nehézkesen. Próbára tett.
Még most is rosszul éreztem magam, ha rágondoltam.
- Elvitt….elvitt a múltba….Hellenburgba, vagyis akkor még Hellenreichnek hívták és megmutatta az Ötven Sötét Évet, megmutatta, az Egyház születését……Sixtust….a vámpírt. – suttogtam szinte. – Higy nekem Atyám, ott álltam azon az iszonyú csatatéren….., bár először én sem hittem….. – legyintettem reményvesztetten. - És aztán jött a következő hit próba……a beléd vetett hitem próbája…….Elvitt a Katedrálisba, ahol…..Wenger asszony imádkozott, miközben ura a rendházban böjtött tartott. És ott voltál te….fiatalon, aztán…..láttam megtörténni a…..szeretkezést, ott….a szentély lépcsőjén. – néztem mereven a földet, miközben még a fülem is lángolt. – Nem akartam hinni neki, főként mert azt is mondta, hogy ….nem egyszer és nem csak vele történt meg. – kisebb szünet után folytattam csak. – Sok mindent vágott a fejemhez akkor, a hála és az esztelen hitbuzgóság különbözőségéről, arról, hogy mit tudunk mi, mit tudok én az Úr akaratáról, ki dönt életről és halálról……. – emeltem végül fel az Atyára a tekintetem. – A legvégén elmondta a tanulságot is, amit láttatni hivatott nekem.
„A ti egyházatok azt mondja a legnagyobb erényetek az alázat, és igaza van. Ha tudod, mennyire esendő vagy az az első lépés ehhez. De a következő az, ha tudod, hogy mindenki más is az. Nincs ember, aki tökéletes, nincs ember, aki bűntelen. De mind a Teremtő csodás alkotásai vagytok. Egyedi, megismételhetetlen a hibáitokkal együtt, ezért vigyáz rátok, mindig és mindenhol. Kövesd a jó példát de tanulj a rosszból és törekedj jobbnak lenni. Norven Kather nem tökéletes, nem mesehős - de egy jó ember a maga nemében. Ameddig az erényeit akarod elsajátítani és nem magasztalod a bukásait nem leszel gondban.”
– idéztem szinte szó szerint, hiszen belém égtek a szavai Anaielnek. – Nem voltam akkor erre felkészülve és bár végül megértettem miért mutatta meg nekem ezt az Angyalmás, nem bírtam magamban tartani. Bocsáss meg érte Atyám.. túl mentem minden határon.

17[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Május 19, 2022 6:28 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Kényelmetlen mozgolódásba fog ültében, ami arról árulkodik, hogy beszélni fog. Félig-meddig persze arra számítottam, hogy az ajánlkozásra meghátrál majd, ám Jozef mindig is bátor volt. Több nehézség kell ahhoz, hogy elvegye belőle a spirituszt, én pedig némi irigy csodálattal figyelem, hogyan acélozza meg magát, még ha kell is hozzá egy kevés idő.
Nem szólok; a poharat fogom, most már csak egy kézzel, ügyelve rá, hogy ne szorongassam túlságosan. A fiamat figyelem, akinek nehezére esik rám nézni, és én is kerülném a tekintetét, ha ő nem tenné meg. Van bennem annyi tisztesség, hogy zavarban legyek valamelyest, bár ez inkább a saját lelepleződött képmutatásomnak szól, semmint annak, amit látott. Ő pedig beszél, eleinte néhány zavart torokköszörülés és levegővétel közepette, mintha soha nem is tanították volna a szép és gördülékeny önkifejezésre. Aztán megtalálja a hangját. Ahogy mondani szokás, csak elindulni nehéz. Észrevehető pír önti el a képét haladtában, én pedig megdörzsölöm a halántékomat. Igaz, ami igaz, soha nem voltam szégyenlős, őrá mégis tekintettel lettem volna, ha tehetem. Hogy ezt kifejezésre juttassam, rokonszenvező pillantást vetek rá, ám a gesztust alighanem éppencsak érzékelheti, vagy talán még azt sem, mert ránézésre a teljes figyelmét lekötik a kandalló elé terített szőnyeg vörös-arany tekervényei.
Mintha ugyan ő tett volna valamit, ami nem helyénvaló. Nem nehéz észrevenni, hogy a beléje nevelt tekintélytisztelet eredményét látom.

Nem szólok közbe, Isten őrizz, hogy megakasszam a dolgok nehezen megindult folyását. Ha valami rosszat találnék mondani, még benneszakadna, márpedig az utolsó órában vagyunk ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. Sőt. A végén rám emeli végre a tekintetét és mostanra eltűnt a pír az arcáról, a szeme csupa nyíltság és sebezhetőség. Beléfogódzom ebbe a pillantásba a magaméval, és meglepetten érzékelem, hogy nyugodt vagyok. Csend következik, hanem ezúttal már nincs súlya. Csak gondolkodom. A pohár oldalán észrevétlenül ellazultak valamikor az ujjaim. Mély levegőt veszek. Sóhajtok. Megint mély levegőt veszek. És ekkor már én is meg tudok szólalni.
- Sajnálom, hogy ezt látnod kellett - válaszolom egy kissé csendesebben a szokottnál, s ebből a szelídségből világos, hogy minden szabadkozása és az iménti monológ ellenére sem ő az, akin a vallomástétel sora van. Igazából nem. - Nem szolgáltam rá, hogy az én tisztességemet védve még egy angyal szavát is megkérdőjelezd. Arra viszont igen, amit a gyakorlótéren mondtál.
Újabb mély levegő, újabb sóhaj, mert nem vagyok szokva ahhoz, hogy ilyen kezes legyek akárkivel. De még ahhoz sem, hogy őszintén beszéljek. Csakhogy ez itt Jozef. Jozef, aki tudja... majdnem egészen tudja már, miféle ember vagyok. És mégis eljött a házamba, és leült az asztalomhoz. Megdörzsölöm a halántékom, mert alighanem sejti már, hogy ha rólam van szó, sosem várhat elég keveset, de még így is...
Fölnézek rá megint, kissé kelletlenül, mintha most az egyszer én volnék a fülön fogott kölyök kettőnk közül. És talán most az egyszer valóban én is vagyok.
- Emmanuel Wenger a Katedrális egyik legnagylelkűbb támogatója volt akkoriban - jegyzem meg. - Ez nem változott. A Katedrálisban legalább nyolc ólomüveg ablak van, amelyet az ő pénzén vásároltunk. De a házában nem jártam többet. A házikápolnában sem.

Merthogy amit látott, az nem a Katedrálisban történt, hanem Emmanuel uram házában, a tulajdon kápolnájukban, de erre alighanem ő maga is rájött már. Előrébb hajlok, hogy szedjek magamnak a szarvascombból, közben fel-felpillantva rá. Végül hátradőlök, s a tányért az asztalon hagyva összefonom a kezem az ölemben. Cseppnyi csönd következik megint.
- Nem szabadott volna otthagynom téged - vallom be. Ha minden más ítélet alól fel is mentene, ez alól még ő sem tud. Lenézek a kezemre, s a balommal öntudatlanul megtekerem a jobb mutatóujjamon viselt gyűrűt egyszer, kétszer, háromszor. Mintha a fogamat húznák. Nyelnem kell. - Igazságtalan és durva voltam hozzád. Szégyelltem magam. Az első pillanattól úgy beszéltem veled, mintha mindig helyesen cselekedtem volna, te pedig mindig csak helytelenül és akkor, amikor rájöttél, mennyire... - itt elveszítem a lendületem, s egy pár remegő szívdobbanásnyi ideig csak üresen kutakodom odabent, hogy szót találjak a folytatáshoz. Hiába. Még ebben is különbözünk. Tehetetlen frusztrációmban fújtatok, ahogy a lovak szoktak, ha a lovasuk az akaratát kényszeríti rájuk. Aztán feladom. Lehunyom a szemem, és amikor újra kinyitom, a vonásai beszédességét olvasom vele. - Nem vagyok jó ember, Jozef. Nem kellett volna engednem, hogy felnézz rám. Nem kellett volna engednem, hogy a példaképeddé tegyél. Éppen csak...
Szívdobbanásnyi szünet, és most megjelenik a mosoly, az a bizonyos. Ritka, de ő láthatta már máskor is. Azt jelenti: Uram, irgalmazz!, nem tehetek róla. Igazán. Én ilyen gyenge vagyok.
- Éppen csak túlságosan megszerettelek. Sajnálom, fiam. Mást érdemeltél volna.

https://goo.gl/PNcR7L

18[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Kedd Május 24, 2022 5:43 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Igen, most, hogy ismét előkerült az ügy, rájöttem, hogy mégis várok valamiféle magyarázatot, várom azokat a szavakat, amik kifakasztják azt a kellemetlen gócot a mellkasomban, amit a kifakadásom óta elnyomtam, olyan sikeresen, hogy már azt gondoltam túl vagyok rajta. Most azonban tényleg nem állítottam valótlant akkor sem, amikor azt mondtam Atyámnak, hogy én megbocsátottam……..Ez igaz volt, akkor is, ha soha nem akart volna róla beszélni, de azt is éreztem, hogy ha ezt a dolgot sikerül átbeszélni, mint…….férfi a férfivel, mint……apa a fiával…….akkor még az a piciny tüske is eltűnik örökre, amit eddig nem sikerült kipurgálnom magamból.
Ezért szinte már attól megkönnyebbülök, hogy végre elmondhattam neki a történetet, ami még most s nagyon hihetetlennek hangzik, így hangosan kimondva. Ha nem az Atyámmal ülnék szemben, aki a történtek tükrében képes hinni nekem, más minden bizonnyal azt hinné megőrültem.
És…….most – ettől függetlenül - fogalmam sincs mi lesz. Hogyan fog reagálni? Miként lehet ezt máshogyan magyarázni, mint ami a szemem előtt zajlott?
De bármi is lesz, én azt teljes szívemmel elfogadom, hiszen soha nem lett volna rá szükség, hogy egyáltalán szóba hozza, hogy meghallgasson és most mégis itt ülünk.
Olyan ez, mintha meggyóntam volna, a lelkem és a szívem szabad, így is tekintek Atyámra.
Úgy látszik nála is nehezen indul meg a szavak fonala, vagy csak emészti a hihetetlen történetet…….
Az első szavak után elég időt ad az újabb gondolatai megfogalmazása előtt, hogy közbeszólhassak, de azt hiszem - ma nem először – nem igazán jönnek szavak a nyelvemre, de annyi erőm van, hogy hevesen megrázzam a fejem.
Igenis megérdemli!
Igenis megszolgálta, hogy védjem, még ha ……..nem is mindenben…….
Nem tudom, hogy a történtek szempontjából jobb vagy rosszabb, hogy nem a Katedrálisban, hanem egy kis házi kápolnában esett meg a dolog, azt biztosan tudtam és ő is tudta a szavaiból ítélve, hogy rossz volt, bűn volt.
Én amikor megtudtam csak a bűnre tudtam gondolni, de amikor az angyal feddő és okító szavai leülepedtek bennem, már nem gondoltam megbocsáthatatlannak, hiszen az Úr is kegyelmes és mindennek ellenére ebbe a székbe helyezte Atyámat. És én sokat tanultam arról, hogy miként gondolkozzak, hogy a saját fejem használjam és úgy ítéljek, ne más szemével.
A vallomás után csak bólintani tudta, nem akartam szavakat fogalmazni, így is tudta, hogy megértettem. Pap volt, de……férfi is….a hév uralta, az a hév, ami ahhoz is kellett, hogy jó és hatékony inkvizítor legyen.
Hiba volt, de ez ő is tudta, nem volt arra szükség, hogy én ezt szavakba öntsem, hiszen én aztán bőven nem voltam hibátlan.
Aztán…..nem….NEM akarom hallani, ahogy kimondja azokat a mondatokat! Tudom, hogy mekkora erőfeszítés és megaláztatás ezt a szemembe mondania, mikor nem is akarom, de………..rájövök, hogy megint csak mentegetem. Igazat mondott és csak becsülhetem éret, hogy van ereje kimondani. N em söpörhetem a szőnyeg alá azzal, hogy megvonom a vállam, vagy elintézem egy „ugyan már-ral”.
Mielőtt azonban még becsülettel válaszolnék neki, olyat mond, hogy tényleg bennem szakad a levegő és úgy érzem szétrobban a szívem az örömtől és a büszkeségtől.
Nem tudom, hogy mikor könnyeztem utoljára, de az biztos, hogy nagyon-nagyon régen, de most olyan gombóc volt a torkomban, hogy nyelnem kellett jópárszor, hogy megszólalhassak, de a könnyeim legördülését nem tudtam…..és nem is akartam megállítani.
- Tudom! Tudom…..Tudom!....Mindenre csak ezt tudnám mondani. Tudom, hogy a szégyen miatt hagytál ott és voltál igazságtalan. Tudom, hogy nem vagy tökéletes ember, tudom, hogy hibát követtem el, mikor piedesztrára emeltelek, de soha nem bántam meg, hogy te vagy a példaképem. SOHA! – mondtam erőteljesen, de a végén elcsukló hangon. – Én…….én nem tudtam…….vagyis …….én …..nekem te…..te vagy és voltál apám helyett apám, tisztellek és szeretlek, de azt nem tudtam, hogy te is……persze abban biztos voltam, hogy kedvelsz, különben már többször kitetted volna a szűrömet, de……..- a kezembe temettem az arcomat egy percre, aztán elé vettem magam féltérdre, ahogy a lovagokat tanítják és lehajtottam a fejem. Hol volt már az a dacos, buta elf.........
- Köszönöm atyám, nem is tudod ……….mennyire boldoggá tettél. Többet is kaptam, mint érdemlek!

Institoris likes this post

19[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Vas. Május 29, 2022 9:29 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Hevesen rázza meg a fejét, de szavakat nem talál. A mellkasomban megremeg a szívem, mert így is értem, hogy mire gondol. A végtelenségig elkötelezetten védelmez, a rá annyira jellemző makacssággal. Még azokkal a bűnökkel szemben is, amelyeket a saját két szemével látott. Mint aki egyszer s mindenkorra elhatározta, hogy ha egyszer a szívébe zárt, többé nincs az a hatalom, amely kiszakíthatna onnét. A saját ítélőképességének is ellenáll.
Érdemlek-e én ilyen állhatatos ragaszkodást? Nem. Az - az Isten bocsássa meg - hétszentség, hogy nem.
Csakhogy ez nem olyasmi, amihez az engedélyed kellene. Vagy bárki másé.
Úgyhogy befogom a számat a kapcsán.
Nem nehéz.
Biccent és nyel, noha én is érzem, hogy a válasz bicegősre sikerült. Húszesztendős fiúnak másról is illene említést tenni. Mert nagyobb bolond volnék még annál is, amilyen vagyok, ha azt hinném, ő nem érezte még nő láttán azt, amit én is éreztem, amikor a szőke Frau Wenger a hálóingében mellém térdelt a kápolnájukban. A fiam férfi már. Mellettem vált azzá. Kivel beszélne erről, ha nem velem? Késéles bizalmatlanságát maga mögött hagyta mostanra, mégis... soha nem nyílt meg egykönnyen, s erősen kétlem, hogy bármikor is szóba hozott volna effélét a Draconis gyóntatói közül bármelyiknek is. Ha magamból indulok ki, már így is rég elkéstem. De mindenek előtt a lényegről kell beszélnünk. Mert hátravan még, amivel igazán az adósa vagyok.

Belül ideges félelem ural, ahogy végigküzdöm magam a vallomáson: szorongva várom a pillanatot, amikor felugrik, hogy faképnél hagyjon, ahogyan én hagytam őt. Nem tudnék haragudni rá, megszolgáltam a csalódást becsülettel, s hogy a végére érek, a kezébe helyezem magamat mindenestül. Tőlem ennyi tellett mindösszesen. Kevés vagy sem. Persze - az. Tudom én. Tudom én, hogy ha esze van, ezt nem bocsátja meg. Egy olyan helyen nőtt fel, ahol rengeteg a jó ember. A Katedrálisban élnek bölcs férfiak, bátor férfiak, türelmesek és irgalmasak; olyanok is akadnak köztük szép számmal, akikre én magam is atyámként tekintek. És persze: itt vagyok én.
Hogy fogom ezt az Úr színe előtt megvallani, amikor eljön az elszámolás ideje?
Csak úgy, ahogy a többit, Kather fiam.

De Jozef nem engedi, hogy túlságosan elmerüljek a gondolataimban. Éppencsak végigvillámlik rajtam az iszonyat, aztán arra eszmélek, hogy az arcán kövér könnycsepp csordul le; fátyolos tekintete kitisztul egy pillanatra, aztán elhomályosul megint és a csepphez továbbiak csatlakoznak, fényes nyomot hagyva maguk után egész az álláig. Elfojtja a zokogását, hogy beszélni tudjon, de a szavai mögött ott a szaggatott levegőkapkodás, ádámcsutkája felugrik és lesüllyed néhányszor, míg az érzelmeivel birkózik. Csaknem cseng a fülem a mondanivalója hallatán, saját vonásaimat ellágyulni érzem, ahogy a meghatottsága átragad rám is. Némán, letaglózva bámulom, ő pedig immár a tenyerébe zokog, s ahogy a székről a kőpadlóra rogy, a lábamhoz, én magam is csak nyeldekelni tudok, mert e pillanatban ugyanaz a fojtogató szűkület ragad torkon, amit az imént ő sem tudott sehová elűzni.
Én azért elbírok a könnyeimmel, ha nehezen is. A kedvéért.
Nekem dolgom van itt.
Érte nyúlok szelíden, s a kezemet csitítón simítom végig a fején, lelapítva a szélfútta, itt-ott még nedves tincseket. Nem csak egyszer.
- No, jól van - mormogom hozzá, csaknem érthetetlenül halkan. Nem siettetem: sírjon csak, ameddig a vihar nem csitul el benne. Réges-rég eljött már az ideje. - Nincs semmi baj. Semmi baj, fiam.
Te kis bolond, gondolom megindultan, ismét visszafojtva az arcüregeim nedves szorítását. Csak a lélegzetem nehezedik el egy kissé. Így maradunk, amíg meg nem nyugszik a lelke, legalább egy kicsit. Bolond gyerek. A szeretetet nem kell kiérdemelni.
Ennyit se tudsz?

https://goo.gl/PNcR7L

20[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Jún. 02, 2022 3:32 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Talán, ha valaki látta volna a heves reakciómat Atyám szavai után, megdöbbent volna, mert ez nem volt rám jellemző. Nem, arra a Jozefra, akit ismertek, nem. Ez az a Jozef volt, akit megrágott az élet aztán kiköpött, mióta az a szerencsétlen család felszedett az erdőben az út mellől.
Sok-sok időbe tellett mire rájöttem, hogy mennyire kicsavarodott felfogásom volt a szeretetről, hiszen bárki, aki felé még az első emberek között töltött időmben valami ilyesmivel fordultam, rosszindulattal, agresszióval, vagy gúnnyal válaszolt, ezért ezt a fajta érzést elzártam magamban és úgy véltem, hogy a csínytevések, mások felidegesítése, bosszantása, megadja azt az elégtétel érzést, ami hiányzott a szívemből. Persze magamnak nem hazudhattam…..nem adta meg.
Aztán jött Norven atya, a rettegett inkvizítor és én megalázott, makacs kölyökként úgy gondoltam elég bátor vagyok, hogy húzogassam az oroszlán bajszát. És….emberemre találtam.
Az első látszólagos közönyből – legalábbis, amit én annak véltem, - nevelés és lassan – nagyon-nagyon lassan - révbe érő fegyelmezés lett. Most erre vissza gondolva, sosem fogom megérteni, hogy miért pazarolta rám végtelen türelmét és hajított el magától.
Nem tette és a szívem köré mesterségesen épített kéreg –a mit gúny és nem ritkán a bosszú éltetett, - átengedte az Atyát. Sőt a kéreg azóta jó részt el is tűnt szinte észrevétlenül a keze alatt töltött évek alatt.
Az angyalmással történt eset után, a fájdalom és düh lecsengése után rá kellett döbbennem, hogy mindez azért volt mert……szeretem. Szeretem, ahogy apámat szerettem volna! Legalábbis hittem benne, hogy így lett volna. És ehhez nem kellett, hogy ő is viszonozza felém ezt, az érzéseimen nem igazán változtatott volna, de………mikor ez kimondásra került…..átszakadt bennem valami.
Sosem éreztem, hogy igazán tartozom valahová,……hogy valaki gondol rám és visszavár, ha útra kell kelnem és nem csak azért, hogy jelentést tehessek……
Ez a vallomás egy olyannak, mint én vagyok maga volt a …..csoda!
Lágy szavai, mikor keze a hajamban időzött felszabadították a szívem teljesen és most már gátlás nélkül rázott a zokogás, ami csak nehezen csitult, mintha minden eddig visszafojtott könnyem most tört volna elő.
Aztán elapadt és én ingujjammal letörölgettem vizes arcomat és ha hagyta megcsókoltam a kezét, majd ismét meghajtva a fejem, hálásan megeresztettem egy alig látható mosolyt.
- Köszönöm, Atyám! Köszönök mindent. Az én szeretetemre, tiszteletemre és szolgálatomra mindig számíthatsz, Atyám!
Valahogy visszaülök a helyemre, de még mindig kavarognak bennem az érzelmek.

21[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Pént. Jún. 03, 2022 7:50 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Jozef mentes a korabeli fiúk kivagyi keménykedésétől. Itt és most, a többi fegyvernök tekintetétől távol mindenképpen. Nem húzódik el, nem is küzd az érzései ellen, nem igazán; ahogy megérzi a kezem a fején és a vigasztalásom elér hozzá, keserves sírás tör fel belőle, hosszan, mintha sohasem akarná abbahagyni. Mint aki most hozza be egy élet lemaradását. És talán így is van. Megrendült türelemmel várakozom, annyit adva szavak nélkül, amennyi csak telik tőlem.
Nem sok.

De neki elég.
Elég, mert máskülönben nem nyomna őszinte alázattal csókot a kézfejemre, miközben a könnyeit törölgeti tenyerébe gyűrt ingujjával; érzem az arcából áradó meleget, összetapadt fehér szempillái nedvesen fénylenek. Ráfogok a kezére, s annálfogva finoman felfelé unszolom.
- Kelj csak fel - biztatom békülékeny, elnéző hangon. - No. Állj fel, fiam.
Feltekint rám. A tekintetében annyi ragaszkodás fénylik, hogy egészen megrendülnék, ha hagynám magamat. Ám inkább csak kinyúlok a másik kezemmel is, s egészen gyengéden meglegyintem az arcát, kezembe fogva az állát egy pillanatra. Éppenhogy. Szívdobbanásnyi idő után engedem csak el, a rám jellemző farkasmosollyal.
- Helyes - szorítom meg az ujjait, újból fölfelé unszolva őt, s most már tápászkodik is, a megnyomorgatott térde miatt kissé esetlenül. Megvárom, hogy helyet foglaljon, aztán feléje tolom a boroskancsót, s a tányérja mellett álló kupa felé intek.
- Igyál egy kis bort - kínálom, bár nem kötelező elfogadnia. - Jól fog esni.

Nem hazudok: a hideg, fűszeres vörösbor kissé erős ugyan, de nyugodtan felvizezheti, ha szeretné. Vagy ihatja magában. Elég idős már, hogy ne rugdaljam folyton a bor iránti rajongása miatt. Hátradőlök a székemen, egy kis ideig csendben emésztve a történteket, aztán rámosolygok megint Jozefra. Ezúttal némi cinkossággal, amihez nemigen lehet hozzászokva.
- Miket gondolhatsz rólam...! - feléje bökök, mielőtt visszahúzódnék az asztal mellé ültömben, s nekilátnék magam is az ebédnek végre. - Nekem kellene téged nők miatt megfeddni. Hm? Mondd csak meg, ha tévedek.
Belemosolygok a poharamba. Láthatja rajtam, hogy évődöm csupán; faggatni nem fogom, ám az atmoszféra azt is elárulja, hogy akkor sem fogom elítélni, ha valóban beavat valamibe. E pillanatban csaknem egyenrangúak vagyunk.

https://goo.gl/PNcR7L

22[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Szer. Jún. 08, 2022 5:51 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Olyan ez, mintha felszabadulnék valami nehéz teher alól., amit eddig szinte észre sem vettem, hogy a vállamat nyomja……
Jól esik és megnyugtat lágy érintése, csöndes szava. Tudom, hogy őt kötelezi a tisztsége, hogy ne adja át magát az érzelmeinek, de azt is tudom, hogy talán most áll ahhoz a legközelebb, hogy kivételt tegyen. Egyszerűen érzem, ahogy még könnyes pilláimon keresztül felnézek rá és, ahogy felkelésre biztat.
Válaszolva az övére, egy tiszta mosoly ragyog fel rajtam is, ahogy arcon paskol és államat megtartva egy röpke pillanatig a szemembe mélyed. Csak azt az igazságot láthatja benne, azt amit kiejtek a számon, a lelkem pőrén áll előtte és az Úr előtt.
Visszahuppanok a fenekemre és egy finom sóhaj hagyja el a szám, jelezve, hogy rendben vagyok.
Tekintetemmel követem keze mozdulatát, ahogy a boroskancsót közelebb tolja. Úgy érzem igazán most váltam „férfivá” a szemében.
Tényleg rám fér egy pohár itóka, bár most a vízzel is beérném, mivel úgy érzem a hirtelen elfolyt könnyeimmel egyenes arányban száradt ki a szám.
Sejtem, hogy egy püspök asztalán nem akármilyen bort szolgálnak fel, ezért élek a lehetőséggel és egy hálás pillantással gyorsan töltök is, majd igyekszem nem mohón nyeldekelni, amit inkább a szomjúság, mint a bor kívánása indokol.
- Köszönöm, atyám, ez igazán vérré válik most bennem. – szólalok meg kissé még rekedten az előbbi érzelemkitörés következtében.
Mielőtt még elmélyülhetne a zavar, hogy ezek után miként is viselkedjem, vagy kényelmetlenné válna ez az egész, Atyám ügyesen más irányba tereli a beszélgetést,……na nem teljesen, mivel a zavarom visszatér, de ez most teljesen más, hiszen nem nagyon beszélgettünk ilyen témákról ezidáig, talán csak egyszer, amikor komoly problémáim támadtak egy görbe este után……
Hirtelen nem igazán tudom, hogy hová nézzek, halvány pír kúszik fel az arcomon, de aztán némi torokköszörülés – amit a bor erősségére is kenhetek, - csak erőt veszek magamon, ahogy egy „férfitől” talán elvárható, ahogy egy apa-fiú közötti beszélgetés során elvárható…..
Melegség önti el erre a szívemet.
- Bizton állíthatom, hogy nem igazak azok a pletykák, amik erről szólnak. Nyugodtan végigmehetek a városon, nem kell tartanom felbőszült atyáktól és báttyaktól, csak mostanában nem akad ott sűrűn dolgom, azért nem megyek. Arról meg aztán végképp nem tehetek, hogy némely fehérnépek annyira ………….gondatlanok, hogy lépten-nyomon elejtenek valamit, amit aztán én udvariasan felveszek és visszaszolgáltatok…… - kezdek magyarázkodni tettetett értetlenséggel. – Ezzel is igyekszem a lovagokat jó színben feltüntetni, de sajnos ezt sokan félreértik. – nézek rá az ártatlant adva, de egyben kaján tekintettel.
Hmmm….finom ez a bor…….

23[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Csüt. Jún. 16, 2022 10:30 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

- Egészségedre.
Iszik. Halvány mosollyal figyelem. Amit korábban mondtam, ugyanúgy áll: nem kell a kínálásomra várnia. Amit megkíván, az övé az asztalomról. Büszke is vagyok rá, mert Jozef nem lubickol arcátlan gőggel a váratlanul rászakadt nagy méltóságban - férfihoz méltó, egyszerű nyugalommal viseli kivételezett helyzetét, mint akit sokadjára tisztelnek meg vele. Gondom lesz rá, hogy az elöljárója értesüljön erről. Hanem... ez ráér később. Sokkal később.
Egyelőre magunk közt vagyunk, és ebből a hirtelen ránk törő, bizalmas atmoszférából nem sietek kiutat keresni.

Némi kajánsággal figyelem a képére kúszó zavart kifejezést. Nem sokszor volt részem ebben az érzésben, a magabiztos tapasztalat valahogy soha nem nekem jutott, ha asszonyokról, lányokról esett szó. Annak idején a bátyám előjoga volt - az ilyesmi mindig a nagyobb fiúk előjoga, na meg a férfiaké, noha a férfiak nem szívesen alacsonyodnak le odáig, hogy kölyköket avassanak be bármibe is. A nagyobb fiúk mások. Ők szent kötelességüknek tartják az effélét. Nem kell semmi képzelőerő hozzá, hogy belegondoljak, miféle mesékkel traktálják egymást a novíciusok és fegyvernökök, ha nincs a közelben egy felnőtt sem.
Nem mintha attól tartanék, hogy Jozef akármit csak úgy elhisz. Aztán, ki tudja. Nem fogadott soha a bizalmába e téren, és nem is tudom hibáztatni érte. Oka van, hogy az elöljáróimat én sem igyekszem beavatni a magam viselt dolgaiba, noha az eszemmel pontosan tudom, hogy túlvagyunk már azon az életkoron, ahol különösebb meglepetéseket okozhatnék nekik. Jozef, ha magamba nézek, érdemi útmutatás helyett csak néhány atyai pofonnal lett szegényebb némaságában. A pofon meg olyan fizetség, hogy az sem örül neki, aki pedig becsülettel megdolgozott érte.

Hanem a fiamat nem fenyegeti semmi ilyesmi. Már nem. Kimondatlanul is megérzem, hogy az atyai pofonok ideje köztem és őközte egyszer s mindenkorra lejárt. Hogy az elmúlt évben észrevétlenül átléptünk egy határt, amelyen túl a nevelése idejétmúlttá és értelmetlenné vált. Talán ő maga is megszimatolta ezt, mert válaszol, sandán, ravasz somolygással, nekem pedig megragad a derű a vonásaimon. Megragad, mert...
Miért is?
Meglepetten ébredek rá, hogy valahol mélyen büszke vagyok a hódításra, amelyet a megfogalmazás sejtet. A fiam kedvére van a nőknek, márpedig ezt az elismerést nem osztogatják csak úgy. Jól van, fiam.
Egészen mást kellene gondolnom erről, a természetemet mégse vagyok képes levetkőzni.

- Mm-hmm.
Doromboló hangot hallatok, amiről pontosan tudhatja, hogy élcelődést hivatott közvetíteni. Egy villanásnyi széles, fogsormutogató vigyorban részesítem, mielőtt folytatnám az evést, csak úgy tessék-lássék, mint aki nagyon ráér. Történetesen így is van. A szememet nem veszem le róla.
- Félreértik? - kérdezem derűs szemöldökfelvonás közepette. - Én nem hallottam semmilyen pletykát. De ezek szerint csak nem járok elég nyitott füllel.
Ebbe a gödörbe aztán jól belelépett. Jozef a Katedrális kőkemény szabályai közt hamar megtanult legalább látszólag viselkedni, ebben az egy dologban azonban mindig rettenetes volt. Serdülőkora óta úgy bámul egyes nők után, hogy az ember maga is elvörösödik belé. Sosem felejtem el, micsoda tirádákat kellett néha végighallgatnom, amikor valamelyik atya magával vitte a Fővárosba rakodni vagy más munkákra. Őszintén szólva csodálom, hogy ennyi év alatt sem csavarták le mindkét fülét. Ennek persze lehet némi köze ahhoz, hogy tudvalevő: ha valódi kárt tesznek benne, még aznap meglátogattam volna az illetőt, a főkolompos Uthor atya bátorsága pedig csak addig tart, ameddig fiúkat sanyargathat. Velem akkor sem merne tengelyt akasztani, ha a másik választása maga Belzebub lenne.
Nem mintha hibáztatnám.

A Jozefet illető pletykáláson azonban ez mit se változtat, mert ha ártatlan is lenne a kölyök, ezt a bámulást, amit művel, nem lehet szárazon megúszni. Tőlem szokatlan módon őszinte jókedvről árulkodó, ciccegő torokhangot hallatok. Főként a kárára, de játékosságból is.
- Csak vigyázz - somolygok rá, egészen nyíltan. - A végén még teljesen feledékennyé válnak. A lovagság jó híre meg olyan, hogy nem bírja el, ha a végtelenségig feljavítod.
Nem prédikálok - hogy tehetném? -, de amit mondok, abban igenis van ráció. Ha már lányok után jár, jobban tenné, ha nem a Draconis színeiben indul útnak fényes nappal. Persze a legjobb az volna, ha megtartóztatná magát, de mikor volt képes ilyesmire? A szerencséje meg csak addig tart, amíg valamelyik feledékeny leány el nem találja szédíteni teljesen.
Én ne tudnám?
Az atmoszféra azért nem szigorodik semmit. Apró szünetet tartok az evésben, egy pillanatig tűnődve forgatom a poharat, ezúttal feszültség nélkül. Közben Jozefet nézem, de a pillantásnak nincs súlya. Aztán csak megvonom a vállamat, mert ideje kimondani, amit valószínűleg gondol, de merő tiszteletből éppen megtart magának. A szemem sarkában húzódó mosolyráncok nem tűnnek el.
- Nem mintha én lennék a megfelelő ember, hogy óvatosságra intselek. Hm? Bocsáss meg, amiért nem fordulhattál hozzám. Egy a sok hibából, amit a rovásodra elkövettem. De már látod, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy tiszta lelkiismerettel fegyelmezzelek - újabb vigyorban részesül, s feléje bökök megint, nehogy azt higgye, lekerült a horogról. - Kivéve persze, ha valójában már rég leköröztél. Lefogadom, hogy segítség nélkül is észrevetted, a sarkantyú meg a páncél egy nálad rútabb férfit is megszépít. A lányok a nevüket is elfelejtik, csak lássanak.

https://goo.gl/PNcR7L

24[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Vas. Jún. 19, 2022 7:00 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Egy percig sem kételkedek benne, hogy Atyám átlát rajtam, őt sosem voltam képes megtéveszteni, akármilyen ártatlan kifejezést vettem magamra. Ráadásul sosem igazán érdekelt más véleménye rajta kívül, csak vele szemben éreztem, hogy bizonyítanom kell, kivívnom a tiszteletét, ami többet számított akárki másénál. Valószínűleg tudta is, ezért érezte azt, hogy tisztázzuk a múlt történéseit, hogy legyen esélyem eldönteni, továbbra is ezt az utat járom-e vagy magam mögött hagyom a múltat és a vele szemben táplált érzéseimet is.
Kérdés-e ez egyáltalán ezek után? Hiszen magas rangú egyházi méltóság volt, nem kellett volna egyáltalán ezzel foglalkoznia, az érzéseimmel meg még úgy sem, mégis megtette……..
És még a hihetetlen – kissé komolytalan - vallomásom után sem förmedt rám vagy utasított rendre, hanem az életemben talán tőle látott legszélesebb vigyorát kaptam.
Meglepődtem, de kellemesen és végképp feloldódott belőlem minden gátlás, most már az én arcomon is egyre szélesedett a mosoly, ahogy hallgattam a válaszát, amit nyilván ő is annyira gondolt komolyan, mint én az előbb és nem is rejtette véka alá.
Látványosan sóhajtok egy nagyot.
- Igazán örülök, hogy ilyen magasra még nem jutott el ez a szóbeszéd, így még van esélyem, hogy nem küld Sanguinius rendfőnök valahová északra az isten háta mögé, hogy hozzak neki egy kis havat, vagy valami ilyesmit. És…..tudom, hogy nem én vagyok a lovagi erények megtestesítője, meg aztán a lányokról is van még mit tanulnom és tapasztalnom, de azért az eszem legtöbbször …………..szerencsémre…….nem a nadrágomban hordom. - futott egy rövid pír az arcomra, hogy ilyen nyíltan beszélgetek erről most Atyámmal. Szokatlan, de egyben jó is.
Nem is érzem azt, hogy kioktatni akarna, tekintete inkább elmerengő és szórakozott, így természetesen én is felszabadultabb vagyok, hiszen talán az idejét sem tudom, mikor volt ilyen.
Következő szavai meg azt mutatják, hogy sikerült átlendülnünk a múlt feszültségein és tudunk minden rossz érzés nélkül beszélni róla.
- Nem tudtam róla mit veszítek egy ilyen beszélgetéssel, most meg, hogy tudom, nincs jelentősége, hiszen épp sikerül kiöntenem a szívem lányokkal kapcsolatos titkát és te meghallgatsz. – nevettem el magam a fura helyzeten. – Így nincs mit megbocsátani……. Viszont nem fogok belesétálni a kiváló csapdádba, Atyám és megvallani ,hogy hogy állok a fehérnéppel, csak azt árulom el, nem kell szégyenkeznem mostanában és biztos vagyok benne, hogy nem a páncélomnak vagy a köpenyemnek köszönhetem, mivel a városba általában nem abban járok, mert akkor mindenki megbámul…….nem csak a lányok. – grimaszolok egyet a kellemetlen gondolatra, de aztán ismét jön a jozefes vigyor. – De, ha már szóba került…….mennyit is kéne túlszárnyalnom?
Nem akarok túl messzire menni, de Atyám maga vetette fel a témát, így talán ezzel nem rontok a jó hangulaton…..



25[Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Empty Re: [Jozef & Norven] As a man is, so he sees. Kedd Júl. 19, 2022 6:12 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Látom a meglepetést az arcán. Évekkel ezelőtt talán elgondolkodtam volna, nem éppen most romboltam-e le a tekintélyemet előtte, a köztünk lezajlott viszontagságok azonban feleslegessé teszik az ilyen aggodalmaskodást. Ha így is van, rég késő rajta keseregni. De az igaz, hogy semmiféle csalódottságot vagy megvetést nem látok rajta. Pedig semmi másra nem számítottam.
A nyílt válaszra fölnevetek, röviden bár, de ezúttal fennhangon: semmi mást nem tesz, csak a nevén nevezi a dolgokat. Rég merészelt utoljára valaki így fogalmazni a jelenlétemben, mégsem bánom a dolgot - akárhonnan is nézzük, amit belőlem látott, az alapján ha ő nem is, de én mindenképpen ott hordom a magamét. Intek, kissé hanyagul, mint akit sarokba szorítottak az igazsággal.
- Szerencséd - hagyom rá engedékenyen. - És az enyém, ha egyszer majd olyan lehetek ebben, mint te.
Ami sohasem fog megtörténni.

Jozef megbocsátó természet, talán maga sem vette még észre, hogy mennyire, én azonban nem tudom egykönnyen feldolgozni a kedvességét. Felvont szemöldökkel ingatom a fejem - könnyedén lekerült ez a hurok is a nyakamból -, de eszem ágában sincs gáncsot vetni saját magamnak. A ravaszkás folytatás azonban visszacsalja a vigyort a képemre, éppen csak addig, amíg Jozef ellenem nem fordítja az elhangzottakat. Akkor aztán felnyúlok, s a hajamat zavartan lesimítom a fejem hátulján, ahol a forgók miatt rendszerint rakoncátlanul felmered. Valószínűleg eredménytelenül. Nem vagyok könnyen zavarba hozható ember, ez a kérdés azonban olyasmi, amire még saját magam előtt sem tudnék pontos választ adni. Az udvarlás, hízelgés könnyedén jön nekem, és minden józan belátás ellenére sokkal lazább gyeplőre fogtam magam e tekintetben mindig is, mintsem az illendő lett volna. Hanem az ember nem szívesen ismeri ezt be éppen a tulajdon fia előtt, akinek jó példára lenne szüksége.
Arról nem is beszélve, hogy kalapáló szívvel várom Pünkösd napját, ahányszor csak eszembe jut. Javíthatatlan vagyok.

Fölpillantok az ifjú lovagra, és félmosolyra húzom a szám szélét. Megfogott. Egy kicsit megfogott. De azért megköszörülöm a torkom.
- Most aztán bajban vagyok, igaz? - mormogom megjátszott bosszúsággal. - Ha kevés, elszemtelenedel. Ha sok, többé nem kerülhetek a szemed elé. Hm?
Fölmordulok, mert lényegében mindegy. Töltök még egy kupa bort; ezúttal lassú tempóban látok neki.
- De ha már őszinték vagyunk, egy kezeden megszámolhatod - vallom be, nem túl nehezen. Még a vállamat is megvonom hozzá. - Attól tartok, ebben nem vagyok méltó ellenfél. Sok a bűnöm, de ha a bűn erénynek számítana, annak már kevés lenne.
A lelkiismeretemen ismerős döfést érzek: nem állítottam valótlant, azt a tényt azonban még így is elhallgatom, hogy visszaeső bűnös vagyok, méghozzá nem is akármilyen. Elhessegetem az érzést - elvégre csak beszélgetünk. Nem várhatom el, hogy Jozef a lelkem sötétkamrájának leghátsó, penészes szegletébe is belelásson. Az azonban igaz, hogy nem vagyok notórius csábító.
Legalábbis nagyon remélem. Különösen, hogy van valami jóleső ebben a nagy őszinteségben. A fiam arcát elnézve nem csak a számomra. Sóhajtok, ám a múlhatatlan derű vonalai ott húzódnak most is a képemen.
- Mielőtt megfeddnél: te kérdezted.

https://goo.gl/PNcR7L

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.