Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Norven Kather
Faj: Ember
Frakció: Az Egyház
Kaszt: Inkvizítor
Nem: Férfi
Kor: 42
Kinézet:
'Mozgékony, sötét selyemfényű szempár hatlábnyi magasságban.'
Egyszer valaki, akit régen ismertem, így idézte fel az első benyomást, amit tettem rá. Nem volt hajlandó sohasem megismételni - 'így is éppen elég gőgös vagy!' - én azonban, ki tudja, miért, elsőre is megjegyeztem. Az azóta eltelt évek és események, bár szinte teljesen kiszívták a hajamból a színt, finom ráncokat véstek a szemem és a szám sarkába, ifjúkori friss nyúlánkságomat pedig puszta csontokra és szívós inakra cserélték, ezen a benyomáson mégsem változtattak; megvan még az alsó fogaim csorba éle, a lábam aránytalan hossza csakúgy, mint a könnyen mélyülő bariton, amellyel akkoriban még csak barátkoztam.
'Lassan mozdul az árnyék, de fürgén a gazdája.'
Ezt mondta utoljára.
Az ő arcát már elfelejtettem.
Jellem:
Szeretem, ahogy a hangulat hirtelen megrezdül, amikor belefogok valamibe; élvezem, ahogy megfeszülnek az emberek, ahogy lopva végiggondolják minden aljasságukat, ahogy aggodalmaskodva kutatnak a lelkükben, van-e félnivalójuk.
Mindnek van.
De akad közöttük, aki olyasmit rejteget, amiért nem jár bocsánat; megátalkodottságot, gőgöt, vérszomjat és aljasságot. Természettől idegen, Isten ellen való lelki torzulásokat. Kegyetlen, eszelős gonoszságot.
Az én dolgom az egyszerű embereket ezektől a fajzatoktól megszabadítani; néha ők maguk sem tudják, mitől menekültek meg. Zavarodottságukban gyakran rám sütik ugyanezeket a bélyegeket - a hivatásom része, hogy ezt elviseljem, aminthogy nem várható el az együgyű lelkektől, hogy ennél mélyebbre lássanak.
Le az önfeláldozásig, a kíméletlen harcig mindazzal a kárhozattal, amely örökké a sarkukban van.
Előtörténet:
Gyűlölöm elismerni, de az eretneket képtelen vagyok elfelejteni még most, egy héttel a halála után is.
Nem ő volt az első, aki elszántan állta a sarat - a megátalkodottság gyakran említésre méltó lelkierővel párosul -, azonban sohasem találkoztam még olyasvalakivel, akivel szemben ennyire erős késztetést éreztem volna arra, hogy bizonyítsak. Minél hosszabbra nyúlt a vallatása, annál türelmetlenebbé váltam és most, hogy vége, türelmetlenül várom, hogy ez az érzés elmúljon.
Csakhogy hiába.
Mert ingerültebb vagyok, mint valaha.
Az elfogatása percétől kezdve éreztem, hogy valami nincs vele rendjén; mégis miféle ember várja ölbe tett kézzel, hogy az inkvizíció rátaláljon?
Olyan élesen emlékszem rá, mintha éppen egy perce történt volna, és a nyakamban doboló ér is mintha benne ragadt volna abban a néhány órában. A nyughatatlanságom arra késztet, hogy felkeljek az ágyamul szolgáló kemény padról, és ingerülten rójam a köröket a kikoptatott fapadlón, mintha ugyan kijárhatnám magamból az érzést, amelyet az elmúlt hétben sem sikerült.
'Kíváncsi voltam rád, Norven Kather' mondta az eretnek, meg sem várva, hogy megszólaljak egyáltalán. Igazság szerint, és ez is mérhetetlenül feldühít, talán előbb is vett észre, mint én őt. Gyűlöltem, ahogy megválaszolta a fel sem tett kérdésemet. 'Azt mondják, te vagy maga az ördög. Hát megvártalak, hogy megnézzem magamnak az ördögöt! De már látom, hogy te is csak ember vagy. Gonoszabb, mint a többi ember és ostobább, mint a többi ember; jobban félsz a pokoltól, mint bárki más a kerek világon. De nem te vagy az ördög.'
Gunyoros, nyekergő nevetésben tört ki, én pedig őrjöngve ugrattam eléje a lovamat, hogy az állába rúgjak és elhallgattassam. Nyomorék öregember volt, egyáltalán nem számítottam rá, hogy megragadja a csizmámat, de megtette, és ugyanebben a pillanatban akkorát rántott felfelé a lábamon, hogy meglepett kiáltással oldalra csúsztam a nyeregben; le is estem volna, ha nem ugrom le időben.
És, mint aki elmondott mindent, amit akart, innentől nem ellenkezett. Nem ellenkezett akkor sem, amikor őrjöngő dühömben átvetettem magam a lovam hátán, és a könyökömet teljes erőmből az állkapcsába vágtam.
Úgy éreztem, veszítettem ellene.
Két nap múlva kiderült, hogy valóban.
- Mondd meg, hová menekült a nekromanta! Tudod, mert neked elmondta. Hol van?! Hol van, mondjad! - üvöltöttem vele egyre, újra meg újra, félig haragosan, félig a félelemtől hajtva; ha meghal, mielőtt megtörne, örökre elveszítem a bátyám nyomát és vele együtt mindazt, amit ő tud Azrael kardjáról. Az ereklyéről, amelynek az Egyháznál a helye.
Szívós volt az öreg, mint a cserzett bőr; az első napon tőrrel kellett szétfeszíteni a száját. A penge megcsúszott, elvágta az ajkát, ő pedig ordított, de válasz helyett a szájában összegyűlt nyálat a vérrel együtt az arcomba köpte, mintha csak azt akarná elérni, hogy újra megüssem. Nem kellett sokat hergelnie hozzá, mégsem éreztem jobban magam, és a vén bolond egyre csak tagadott.
Tagadott a harmadik gallon víz után és tagadott száznyolcvan font súllyal a mellén; végre, amikor már egyformán elgyötörtek voltunk mind a ketten, úgy tűnt, megadja magát. Én kivetettem az izzásig hevített vashegyet az oldalából, ő sóhajtott - meg is feledkeztem a nyakamban sajgó inakról, olyan mohón hajoltam előre, hogy halljam a válaszát.
Ilyen közelről még borzalmasabb volt a grimasz, amelybe a vonásai rendeződtek: majdhogynem szakadásig tátotta a száját és előrenyújtotta a nyelvét, mintha ugyan engem akarna elérni vele. Azonnal tudtam, mire készül, de már nem akadályozhattam meg; hallható csattanással zárta össze a fogsorát, vért fröcskölve szerteszét, leharapott nyelve kettőnk között a padlóra esett.
A saját kezemmel nyomtam vissza a szájába, de a szavát nem hozhatta vissza semmi; mostanáig nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a gyötrelmei közepette is kinevetett engem, még akkor is, amikor kerékbe törettem másnap hajnalban. Soha többé nem mond már semmit, mégis úgy érzem, tudom, mit mondana, ha tehetné:
'Veszítettél, gonosz ember! A bátyád megtalálja Azrael kardját, te viszont nem találsz semmit! Itt fogja kezdeni a pusztítást, az Északi Királyságban. A szülőföldeteken! Figyellek majd a pokolból, hogyan küzdesz a nekromanta ellen hiába, amikor már nála az ereklye, és nevetni fogok - nevetni fog mindenki! Én megvárlak itt téged, és folytathatjuk. Folytathatjuk a pokolban, Norven Kather!'
A térdemen is folyik a veríték, ahogy gyors galoppban szedem a lépcsőket, ki a kertbe, mélyet kortyolva a hajnali levegőből. Meg kellene nyugtatnia, ahogy megnyugtatott annyi éven át - huszonöt éven át éltem itt gondtalanul, amíg a bátyám fel nem fedte előttem, miféle sötét praktikákra adta a fejét.
Én meg sem álltam a Katedrálisig; olyan régen volt, az elmúlt hónapokban mégis nyugtalanítóan felélénkült az emlék, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, hogy találkozzam vele. Hogy megakadályozzam, hogy megtalálja a kardot. És hogy megadjam neki, ami a hozzá hasonlónak jár.
A tanítványa már majdnem egy hete, hogy meghalt, mégis minden éjjel hallom a nyekergő hangját, hallom, ahogy kinevet a kínpadon.
'Figyellek majd a pokolból!'
Merre, hogyan tovább?
Az ég néma marad, és bármennyire is érzem, hogy a szemem alatt mélyülnek az árnyékok, képtelen vagyok elaludni.
De ma éjjel még imádkozni is.
Faj: Ember
Frakció: Az Egyház
Kaszt: Inkvizítor
Nem: Férfi
Kor: 42
Kinézet:
'Mozgékony, sötét selyemfényű szempár hatlábnyi magasságban.'
Egyszer valaki, akit régen ismertem, így idézte fel az első benyomást, amit tettem rá. Nem volt hajlandó sohasem megismételni - 'így is éppen elég gőgös vagy!' - én azonban, ki tudja, miért, elsőre is megjegyeztem. Az azóta eltelt évek és események, bár szinte teljesen kiszívták a hajamból a színt, finom ráncokat véstek a szemem és a szám sarkába, ifjúkori friss nyúlánkságomat pedig puszta csontokra és szívós inakra cserélték, ezen a benyomáson mégsem változtattak; megvan még az alsó fogaim csorba éle, a lábam aránytalan hossza csakúgy, mint a könnyen mélyülő bariton, amellyel akkoriban még csak barátkoztam.
'Lassan mozdul az árnyék, de fürgén a gazdája.'
Ezt mondta utoljára.
Az ő arcát már elfelejtettem.
Jellem:
Szeretem, ahogy a hangulat hirtelen megrezdül, amikor belefogok valamibe; élvezem, ahogy megfeszülnek az emberek, ahogy lopva végiggondolják minden aljasságukat, ahogy aggodalmaskodva kutatnak a lelkükben, van-e félnivalójuk.
Mindnek van.
De akad közöttük, aki olyasmit rejteget, amiért nem jár bocsánat; megátalkodottságot, gőgöt, vérszomjat és aljasságot. Természettől idegen, Isten ellen való lelki torzulásokat. Kegyetlen, eszelős gonoszságot.
Az én dolgom az egyszerű embereket ezektől a fajzatoktól megszabadítani; néha ők maguk sem tudják, mitől menekültek meg. Zavarodottságukban gyakran rám sütik ugyanezeket a bélyegeket - a hivatásom része, hogy ezt elviseljem, aminthogy nem várható el az együgyű lelkektől, hogy ennél mélyebbre lássanak.
Le az önfeláldozásig, a kíméletlen harcig mindazzal a kárhozattal, amely örökké a sarkukban van.
Előtörténet:
Gyűlölöm elismerni, de az eretneket képtelen vagyok elfelejteni még most, egy héttel a halála után is.
Nem ő volt az első, aki elszántan állta a sarat - a megátalkodottság gyakran említésre méltó lelkierővel párosul -, azonban sohasem találkoztam még olyasvalakivel, akivel szemben ennyire erős késztetést éreztem volna arra, hogy bizonyítsak. Minél hosszabbra nyúlt a vallatása, annál türelmetlenebbé váltam és most, hogy vége, türelmetlenül várom, hogy ez az érzés elmúljon.
Csakhogy hiába.
Mert ingerültebb vagyok, mint valaha.
Az elfogatása percétől kezdve éreztem, hogy valami nincs vele rendjén; mégis miféle ember várja ölbe tett kézzel, hogy az inkvizíció rátaláljon?
Olyan élesen emlékszem rá, mintha éppen egy perce történt volna, és a nyakamban doboló ér is mintha benne ragadt volna abban a néhány órában. A nyughatatlanságom arra késztet, hogy felkeljek az ágyamul szolgáló kemény padról, és ingerülten rójam a köröket a kikoptatott fapadlón, mintha ugyan kijárhatnám magamból az érzést, amelyet az elmúlt hétben sem sikerült.
'Kíváncsi voltam rád, Norven Kather' mondta az eretnek, meg sem várva, hogy megszólaljak egyáltalán. Igazság szerint, és ez is mérhetetlenül feldühít, talán előbb is vett észre, mint én őt. Gyűlöltem, ahogy megválaszolta a fel sem tett kérdésemet. 'Azt mondják, te vagy maga az ördög. Hát megvártalak, hogy megnézzem magamnak az ördögöt! De már látom, hogy te is csak ember vagy. Gonoszabb, mint a többi ember és ostobább, mint a többi ember; jobban félsz a pokoltól, mint bárki más a kerek világon. De nem te vagy az ördög.'
Gunyoros, nyekergő nevetésben tört ki, én pedig őrjöngve ugrattam eléje a lovamat, hogy az állába rúgjak és elhallgattassam. Nyomorék öregember volt, egyáltalán nem számítottam rá, hogy megragadja a csizmámat, de megtette, és ugyanebben a pillanatban akkorát rántott felfelé a lábamon, hogy meglepett kiáltással oldalra csúsztam a nyeregben; le is estem volna, ha nem ugrom le időben.
És, mint aki elmondott mindent, amit akart, innentől nem ellenkezett. Nem ellenkezett akkor sem, amikor őrjöngő dühömben átvetettem magam a lovam hátán, és a könyökömet teljes erőmből az állkapcsába vágtam.
Úgy éreztem, veszítettem ellene.
Két nap múlva kiderült, hogy valóban.
- Mondd meg, hová menekült a nekromanta! Tudod, mert neked elmondta. Hol van?! Hol van, mondjad! - üvöltöttem vele egyre, újra meg újra, félig haragosan, félig a félelemtől hajtva; ha meghal, mielőtt megtörne, örökre elveszítem a bátyám nyomát és vele együtt mindazt, amit ő tud Azrael kardjáról. Az ereklyéről, amelynek az Egyháznál a helye.
Szívós volt az öreg, mint a cserzett bőr; az első napon tőrrel kellett szétfeszíteni a száját. A penge megcsúszott, elvágta az ajkát, ő pedig ordított, de válasz helyett a szájában összegyűlt nyálat a vérrel együtt az arcomba köpte, mintha csak azt akarná elérni, hogy újra megüssem. Nem kellett sokat hergelnie hozzá, mégsem éreztem jobban magam, és a vén bolond egyre csak tagadott.
Tagadott a harmadik gallon víz után és tagadott száznyolcvan font súllyal a mellén; végre, amikor már egyformán elgyötörtek voltunk mind a ketten, úgy tűnt, megadja magát. Én kivetettem az izzásig hevített vashegyet az oldalából, ő sóhajtott - meg is feledkeztem a nyakamban sajgó inakról, olyan mohón hajoltam előre, hogy halljam a válaszát.
Ilyen közelről még borzalmasabb volt a grimasz, amelybe a vonásai rendeződtek: majdhogynem szakadásig tátotta a száját és előrenyújtotta a nyelvét, mintha ugyan engem akarna elérni vele. Azonnal tudtam, mire készül, de már nem akadályozhattam meg; hallható csattanással zárta össze a fogsorát, vért fröcskölve szerteszét, leharapott nyelve kettőnk között a padlóra esett.
A saját kezemmel nyomtam vissza a szájába, de a szavát nem hozhatta vissza semmi; mostanáig nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a gyötrelmei közepette is kinevetett engem, még akkor is, amikor kerékbe törettem másnap hajnalban. Soha többé nem mond már semmit, mégis úgy érzem, tudom, mit mondana, ha tehetné:
'Veszítettél, gonosz ember! A bátyád megtalálja Azrael kardját, te viszont nem találsz semmit! Itt fogja kezdeni a pusztítást, az Északi Királyságban. A szülőföldeteken! Figyellek majd a pokolból, hogyan küzdesz a nekromanta ellen hiába, amikor már nála az ereklye, és nevetni fogok - nevetni fog mindenki! Én megvárlak itt téged, és folytathatjuk. Folytathatjuk a pokolban, Norven Kather!'
A térdemen is folyik a veríték, ahogy gyors galoppban szedem a lépcsőket, ki a kertbe, mélyet kortyolva a hajnali levegőből. Meg kellene nyugtatnia, ahogy megnyugtatott annyi éven át - huszonöt éven át éltem itt gondtalanul, amíg a bátyám fel nem fedte előttem, miféle sötét praktikákra adta a fejét.
Én meg sem álltam a Katedrálisig; olyan régen volt, az elmúlt hónapokban mégis nyugtalanítóan felélénkült az emlék, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, hogy találkozzam vele. Hogy megakadályozzam, hogy megtalálja a kardot. És hogy megadjam neki, ami a hozzá hasonlónak jár.
A tanítványa már majdnem egy hete, hogy meghalt, mégis minden éjjel hallom a nyekergő hangját, hallom, ahogy kinevet a kínpadon.
'Figyellek majd a pokolból!'
Merre, hogyan tovább?
Az ég néma marad, és bármennyire is érzem, hogy a szemem alatt mélyülnek az árnyékok, képtelen vagyok elaludni.
De ma éjjel még imádkozni is.
