Zivriahan / Dylan Blackwood

Jelszó: ok- Ciel

Név: Zivriahan / Dylan Blackwood

Nem: fiú

Kor: 16 évesnek néz ki / néhány hete létezik e világon

Faj: démon

Frakció: tudásdémon


Kinézet:  

Egy 16 év körüli tünde kamaszfiúnak néz ki, jelentősen lányos vonásokkal, de a hangja inkább a fiúkéhoz hasonlít. 168 cm magas, testalkata vékony, már-már törékeny, bár a lábai edzettebbek a sok gyaloglás és néha futás miatt. Fülei hegyesek.
Válla alá érő barna haját általában kiengedve hordja; néha a szarvai köré két kis fonatot képez, amikor nem lehetséges a sapkáját hordani - ami egyébként mindig rajta van, hogy azokat ne lássák. Szemei természetellenesen nagyok, sárga színűek, írisze pedig, mint a macskáé, ezért a haja egy részét általában hagyja az arcába lógni, vagy direkt odafésüli, hogy annyira ne legyen feltűnő. Tekintete ártatlan, és apró termete miatt sem tekinthető semmi módon fenyegetőnek, viszont jó megfigyelő észreveheti a természetellenes végtelen kíváncsiságot a szemeiben. Bőre rendkívül sápadt, és mivel feltűnt neki, hogy az ilyen világos bőrűek egy része szeplős, ezért szeplőket rajzol reggelente a saját arcára is, amikor nem látják.
Öltözéke általában egyszerű és praktikus, sokat nem költ erre. Szerény társadalmi osztályba tartozást jeleznek az öltözékei, de azért nem hagyja, hogy rongyosak legyenek. Ingeket, mellényeket és egyszerűbb nadrágokat hord. Sapkája szinte mindig rajta van.

Jellem:

Formálódóban van. Lényéből adódóan végtelenül kíváncsi, az oktalanságig menően, de óvatossága úgy, mint mindennel kapcsolatos tudása, gyorsan épül. Rácsodálkozik az élet, a világ minden szegmensére. A jó és rossz fogalmait saját létére vonatkoztatva értelmezi, a szubjektív, kötődéssel kapcsolatos dolgok ismeretlenek számára. Rá akar jönni, miért létezik.
Türelme hagy kívánnivalót maga után. Bár nem teljesen ismerte fel, de tehetetlen harag épül benne az iránt, aki világra hozta, bár nem ismeri az ő lényét, s a létezésében sem biztos.

Előtörténet






Itt van. Létezik. Tágra nyílt szemekkel pislog az égre, nagy, fényes, világos, összehúzza magát és valami kattog, gyorsan, veszélyes, biztos benne, hogy valaminek most vége lesz.
De nem. Semmi sem történik. A mozdulatlanságban várakozik hosszú ideig, alakzatok, színek vannak előtte. Szürke. Koszos. Össze van kenődve, ez a valami, ami rajta van, ez nem ő. Föld. Sár.
Zivriahan.
Hangok egymás után, ebben a formában, mi ez?
Ez ő.
Ez az ő neve. Így hívja valaki, de nem most, már korábban eldöntötte, hogy ez lesz a neve.
Azt is tudja, mit jelent.
Nyugtázza. És kérdezne többet, de nem érkezik válasz. Kitől érkezne? Nincs itt senki.
Érzékeivel tapogatja a világot. Apró izmai esetlenül mozgatják a tagjait, ahogy feje feljebb emelkedik, kezeivel támasztja meg magát, hogy vissza ne zuhanjon. A világ forog. A valami a mellkasában zakatol, zakatol, a válla emelkedik és süllyed, hideg és éles levegőt szív be, majd fúj ki, ezt kell tennie, nem tehet mást. Furcsa.
Ültében végignéz a tagjain, tudja a nevüket, tudja a nevét a rongyoknak is, amik borítják.
Ezeket kapta.
Végigtapogatja őket, majd a kezeire néz. Sárosak azok is, mint a ruhája. Az ujjaival végigsimítja az arcát. Erősebb a sár szaga.
A levegővel együtt mást is érez. Valami jelzést. Gyorsabban veszi a levegőt, míg az érzés egyre halványabb és halványabb lesz, úgyhogy abbahagyja, mielőtt újra folytatná.
Körbefordul. Óvatosan tekereg, amíg rá nem jön, hogy pakolja a súlyát úgy, hogy a lábai megtartsák. A kezeivel kell kalimpálnia, mert a föld húzza, vonzza, magához kötné. Mit akar tőle a föld? Nem maradhat ott. Ha csak ott marad, akkor… nem elég. Mennie kell.
Láb. Ujjak. Levegő. Honnan tudja ezeknek a nevét? Hol van?
Zivriahan.
Nem azt kérdezem, ki vagyok. Azt kérdezem, mi ez.
Szemei pásztázzák a körülötte lévő mindenséget. Szürke. Fent az ég világos, bántja a szemet. Össze kell húznia, túl sok fény jön be. A földön alakok fekszenek. Fekszenek, mint ahogy ő tette. A végtagjaik több irányba fordulva. Fejük vagy felfelé, vagy a föld felé, vagy oldalt.
Odatámolyog a legközelebbihez, s ahogy közelebb akar jutni hozzá, térdei összecsuklanak és előrezuhan, csuklóiba fájdalom hasít, ahogy megtámasztja magát. Éles, rikoltó, fájdalmas hangot hall, s közben érzi a torkából, hogy ez őbelőle jött.
A belsejébe ismét zakatolni kezd valami, gyorsabban. Hallja. Érzi. Hangosabb, mint az, aki a nevét mondta, sokkal hangosabb. Nem mozdul, nem rezzen, nem csinál semmit, várja, hogy elmúljon.
Nem múlik el, de halkul. És a torka sem ad több hangot.
A kezei reszketnek.
Le kell őket lassítani, zavaró.
Ismét a fekvő alakot nézi. Koszos a teste, törött a ruhája… nem törött, szakadt. El van tépve, s el van tépve ő is. Lyukak vannak benne. Piros, fekete kosz borítja. Megtapogatja a ruháját, nedves néhol. Megszaglássza a kezén, ami rákenődött. Az alak nem mozdul. Eddig is tudta, hogy nem fog mozdulni. Már nem létezik.
De a teste még itt van.
Furcsa.
A ruhákat félrehúzva vizsgálgatja a lyukakat a testen. Azok miatt halt meg.
Meghal. Megszűnik. Megdöglik.
Hirtelen összerezzen.
Hangok.
Valami közeledik.
Távoli torokhangok, és lábak a sárban, cupp-cupp, a levegő hangja. Egy másik valaki.
Vajon ő tudja, hol van?
A halott test mellett térdel és néz a közeledő alakra.
- Na né meg…
Mozog a szája, csúnya, reszelős, éles zajok jönnek a torkából.
Összerezzen, összehúzódik, szemei hatalmasra kerekednek.
- Te meg mit csinálsz vele? Már régóta halott a szerencsétlen! Mi vagy te, valami nyomorult hullatáncoltató?
A kezei ismét remegni kezdenek, összeszorítja a szemeit és ismét olyan sötétség lesz, mint… Nem emlékszik, mikor, de ismerős sötétség, ez a sötétség jelenik meg néhányszor, amikor meg kell nedvesíteni a szemeit, ez a sötétség volt ott, még mielőtt itt lett volna ezen a szürke helyen…
De a fülét nem tudja befogni, és a léptek közelednek.
A zakatolás hangosabb, mint bármikor.
A közeledő alak már nagyon közel van hozzá. Fog valamit az egyik kezében, egyenesen az ő szemeibe néz. És az arca másmilyen lesz.
- Démonfattyú… még egy! Mikor fogytok már el?!
A hang még fájóbb, mint eddig. Megpróbálja ismét a lábaira helyezni magát, de összecsuklanak alatta. Gyorsan kapálózik a földön, el kell mennie innen, a hang fáj, a hang bánt. Elfogy. Elpusztul. Meghal. Megdöglik.
Ez itt meg akarja ölni.
A lábaira figyel, s a kezére, s az egész testére, hogy megmaradjon egyenesen, aztán megfordul és siet elfele, a lábak zaja követi, a fájó hang követi, a zakatolás erősödik és a levegőre egyre sűrűbben van szüksége.
Állj meg. Ne gyere… maradj ott…
De az alak nem hallgat rá.
Teste fáradni kezd, időnként elesik, majd újra visszaegyenesedik és rohan tovább.
Egy idő után fák veszik körbe, erdő, melyek elrejthetik, de fut még, fut, s időnként megáll, de a zakatolástól és lihegéstől nem hallja, fut-e még utána az alak. Apró lények, madarak repkednek körülötte. Magasan.
Magasan...
Magasra jutni nehéz, mert a föld húz vissza.
Odamegy… az alak nem jön utána…
Egy fához szalad, s kezeivel eléri az ágait. Megpróbálja felerősködni magát rá, de izmai túl gyengék hozzá, hogy megtartsák. A föld megint húzza. Koppanást hall és szúrós fájdalom kezd el terjedni a fejében… fekete pontok terjengenek, aztán…
Fájdalom. Sárszag. S valami más. Rothadó növény. Friss növény. Kopogás, de halkabb, hűvös. Az égből jön.
Vizes mindenhol. Ahogy felnyitja a szemét, ugyanott fekszik, ahová a fáról leesett. Az alak, aki meg akarta ölni, nem találta meg.
Megsimogatja a fejét, és a fájdalom erősebben lüktetni kezd. El nem múlik.
De él.
Megpróbál megfordulni, csontjai, izmai fájdalmasan feszülnek egymásnak. Arccal a földön köt ki. Újabb érzék, ahogy a föld találkozik a nyelvével.
A sár nem jó. Nem hasznos.
A fát nézegeti egy darabig, de most már nem kell felmennie rá.
De mi van, ha máskor igen? Fel kellene tudnia másznia rá. Milyen lehet a madaraknak?
Ők aprók, szárnyuk van, és úgy látszik, nem húzza őket annyira a föld. Ebben a testben nehezebb lesz feljutni.
A gyomra korgása eltereli a figyelmét erről a problémáról.
Üres. Szüksége van valamire. Fáj, sürget, küld, keressen valamit, keressen valamit, ami eltünteti a fájdalmat.
Kóborol, halad a fák között. Mélyen beszívja a szagukat. Megpróbálja megnyalintani az egyiket, de a sürgető üresség a gyomrában nem szűnik meg. A fák pedig kemények. Elcsócsál néhány levelet, de ez sem elég. A leveleken levő vízcseppek viszont segítenek. Eltüntetnek egy másik űrt.
Miért kell ennyi minden?
Világos, kerek dolgokat talál a földön, azoknak élesebb szaga van, mint a leveleknek. Furcsák, könnyen rághatóak, és eltüntetik a sürgetést. Egy időre.
Odafent az ég sötétebbre vált, a színek fokozatosan eltűnnek, az alakok összemosódnak. A zajok, bár így se volt sok, elhalványulnak.
Most, hogy nem éhes, és nem szomjas, megáll egy kicsit s figyel. Lélegzik és szagol. Állatok neszei, apró, különféle formájú alakok suhannak a földön, röppennek fent. Valami küldi tovább. Nem csak az éhség, nem csak a szomj.
Zivriahan.
Mi ez? Ki mondja és miért?
Vár, figyel, hátha hall, érez valamit, mint akkor az elején. Annyira tiszta, annyira nyilvánvaló. Zivriahan. Ennyi. Vagy több is? Hisz valahonnan tudja a dolgok nevét.
De van, amelyekét nem. Valahonnan meg kell tudni.
Tovább vándorol, s újabb növények, állatok járkálnak körülötte. Ők nem akarják bántani. Néha morognak, arrébb szaladnak, menekülnek. Riadtan szemez velük, végül elválnak útjaik, s ő megy tovább.
Az ég most világos, de a világ sötétedni kezd. Muszáj lehunynia a szemeit, a tagjai gyengék, az izmai nem viszik tovább, pedig evett, ivott eleget. Keres egy rejtett helyet, és a földre helyezi magát, mint amikor felébredt a sötétségből, először, és másodszor is. Gondolatai elhalkulnak, s legközelebb, mikor feleszmél, már megint más színű az ég.
Rögtön megy is tovább. Nem lehet sokáig egy helyen.
Újabb világot talál. Itt sok-sok alak van, érezni a szagukat messziről, sokféle szagot, rengetegféle szagot, gomolygó szürke valamit az égen, égett fa, sok-sok hang, süketítő hang. Csak távolról lesi őket egy ideig. Nincs náluk az a tárgy, amivel őt bántani akarták. Talán ezek itt nem akarják.
Ahogy álldogál, egyikük felé néz.
- Hé, kölyök. Mi dolgod erre?
Összerezzen, a fülére tapasztja kezét.
- No. Mitől vagy úgy berezelve? Nem eszlek meg.
Kölyök. Ez volna ő?
Démonfattyú. Kölyök. Zivriahan.
Tehát nem akarja megölni.
Izmai feszültek, ahogy az alak közelít felé. Van a fején valami, kezében egy hosszú eszköz, amellyel könnyedén rá tudna támadni. De azt mondja, nem eszi meg…
- Ja, ettől félsz? Jól van, leteszem. Mi vagy te, valami árva? Nem tudunk befogadni, az asszony így is alig bír a másik néggyel. Meg aztán… - az alak szemei végigszaladnak rajta, le a lábáig, a földig, majd fel a szeméig megint -… nem is vagy te már olyan kicsi. Honnan szalajtottak? – ránt egyet a fején.
Érti, amiket beszél. Csak miért olyan hangos?
Nem tudom – feleli.
- No mi van, megkukultál?
Zivriahan. – ismétli a hangokat, amelyeket először hallott. Ez vagyok.
Az alak szemei ekkor feljebb mennek, és az arca megváltozik. Olyasmivé változik, mint azé, aki meg akarta ölni. Az árnyékok máshogy esnek a bőrére. Szemei kikerekednek. Megszorítja a kezében az eszközt és hátrébb lép.
- N-na jól van… Nem szólok senkinek, csak… csak menj innen. – A hangja hullámzik fel és le. Még pár lépést tesz hátra. – Ne kelljen még egyszer mondanom – mondja halkabban. – Én nem árullak be, csak hagyj minket békén. Én békés ember vagyok, soha senkinek nem ártottam. K-kérlek. Négy kisgyermekem van és egy fiatal feleségem.
Az alak riadt, mint az állatok.
Ránt egyet a kezében tartott valamin, és hangosabban, reszelős hangon süvölti felé:
– Húzz innen, kis vakarcs, vagy… rád küldöm az inkvizítorokat. Tudod, mit csinálnak  magadfajtával? Tőlem talán nem félsz, de tőlük… – Előre-hátra billegteti a fejét.
Ők kicsodák? – kérdi, de nem igazán számít már válaszra. Nem úgy tűnik, hogy ez itt megérti.
Így hát azt teszi, amit mondott.
Elmegy.
Vissza a fák közé, ahol menedékre lelt, ahol nem bántotta senki. Az épületek közt viszont vonzó illatok voltak.





Újabb épületek, ezúttal hatalmasabbak és sűrűbbek, mint korábban. Sok gyakorlás után sikerült feljebb kapaszkodnia a fákon, így egy közeli fa egyik magasabb ágáról leskelődik. Rengeteg mászkáló alak, s kellemes illatok, amelyektől nedves lesz a szája.
Csillogó öltözékű alakok állják a bejárat útját. Ahogy közelít, megint ezt a szót üvöltik: „Démon!”, s az étel reménye odavész.
Ismét rohanni kell.
Éles, fájdalmas hangok. Lefogják a karját, körülveszik, sokan, most ő néz vissza riadtan rájuk, akár a menekülő állatok. Torkából ismét előtör az a rémes zaj.
A falakat már maga mögött hagyta. Ég a tüdeje, de nem futott elég messzire. Most mi lesz? Visszaviszik a sötétségbe? Nem lehet… maradnia kell még, még mennie kell…
- Maradj nyugton, korcs! – sziszegi az egyik.
Rángatja a tagjait, próbál szabadulni. Időnként erős ütés éri a fejét, hasonló, mint amikor lepottyant a fáról. Hideg, kemény valami csattan a csuklói körül.
- Te, biztos, hogy ez démon? Olyan kis vékony. Nem tűnik veszélyesnek.
- Istenem, Greg, még mindig nem hiszem el, hogy fogadtak téged fel őrnek.
- Nem csak valami kósza tündekölyök?
- Tündekölyöknek mióta van szarv a fején, te tökkelütött?!
Hangos, hangos, túl hangos. Összeszorítja a szemeit, de a hangok nem szűnnek.
Megfognak valamit a fején – megrázza magát, nem is tudja, miért, hiszen szabadulni úgysem tud. Képtelen mozgatni a kezeit. Lökdösik, viszik, visszafelé, a falak felé.
- Hányszor mondjam még el, a parancsnok is megmondta ezerszer, hogy nem mindegyiken látszi…
Egy suhanás. A rekedt hang elakad.
A másik alak motyog valamit halkabban, amit nem ért. Az előbb beszélőnek pedig vörös folyadék kezd terjengeni a mellkasán. Kiáll belőle valami.
Tehát így ölik meg őket…
Hátrafordul, majd még egy suhanás, s ahogy visszafordítja a fejét, a másik őr is holtan zuhan össze.
Többet nem beszélnek. Csend.
Ki csinálja ezt?
Egy erős kéz ragadja meg a karját, fájóan, úgy, mint az őrök, de a másik irányba viszi, be az erdő rejtekébe.
Nem ellenkezik. Ez a valaki megszüntette a zajongást, elérte, hogy ne vigyék őt el, elhozta a csendet.
Vajon hová viszi?
- Egy szót se, amíg azt nem mondom - kiáltja a hang.
Egy kis, szürke, halott fákból álló épület.
Nyikorgás. Rés nyílik az épületen, a kezek elengedik, és már repül is befele. Nyekken egyet a földön.
– Egyszer mondom el, és nem többször. Nagyon remélem, nem bánom meg, hogy megmentettem az idióta irhádat. Nem maradhatsz itt, mert nem fogsz veszélyeztetni nekem. De egy esélyt kapsz. Mondd meg, ki küldött, mit akarsz, talán elengedlek.
A hang rekedt, de másabb, lágyabb, magasabb, mint a többi. Az alak, aki fölé magasodik, világos hajú, hosszú fülű, levélszínű öltözék borítja, alatta valami szorosabb. Növények szaga terjeng mindenütt. Eszébe jut, mennyire éhes.
Nem küld senki. Felébredek. Halottak a földön.
– Visszaküldhetlek a városőrökhöz.
Kikerekednek a szemei. Zakatol belül. Azt nem lehet.
– Ha nem akarod, beszélj.
Nem akarok ártani senkinek. Azt mondják, démon vagyok. Az micsoda?
– Ne add nekem az ártatlant. Olyan fiatalnak nézek ki, mint aki beveszi? Egy esélyt adtam neked, kölyök, mert olyan szerencsétlennek tűntél… egy esélyt mondtam…
Miért nem értesz meg…?
Feláll a földről, de az alak kezei ismét megragadják. Rángatózni kezd.
- Akkor mész vissza. Ne próbálkozz semmivel, ha nem akarod, hogy nagyon fájjon.
Nem. Nem. Nem jó… nem…
Ő is hátratekeri a kezeit, pont, mint az őrök, erősen szorítja.
– Talán még nekem is löknek valami pénzt érted… – rángatja kifelé az épületből, vissza a rabság felé…
- AAAAAAAAA!
Rángatózik mindenfelé, a szíve gyorsabban zakatol, mint valaha. A rémes hangtól fájni kezd a torka. Köhögni kezd, mint amikor félrenyelt valamit, vagy olyat evett, amit nem kellett volna.
– Kussolj! – üvölt az éles hang a fülébe. – Jóságos természet, mi a fene van veled? Most már tudsz sikítozni? Mit akarsz?
Sikítozni?
- A… aa…
Mozdítaná a kezét a torkához, ami rezeg, de a keze fogva van.
Ezt ő csinálja. A hangot, ami hasonlít a többiekére. Próbálgatja, forgatja a nyelvét, különböző hangokat ad, s felismer néhányat azok közül, melyeket már hallott.
Olyan éles. Olyan erős. Ez kell? Ez kell, hogy értsék?
– Hát én… átkozott legyek. – Újra beráncigálják az épületbe, majd a nyílás bezárul. – Mi a fene vagy te? – néz végig rajta újra.
Na most, hogy is kell?
– A… aah… – köhögni kezd ismét. Elismétli. Csendesen, de tisztán, ahogy először hallotta a hangot.   – Z… Ziv-li-ah-an.  Ziv… rr…. riahan. Zé-mon. M… Mi az?
Sűrűn pislog. El akar bújni a fura rezgések elől, amik a torkából jönnek, de most úgy tűnik, működött, most jobban figyel rá, aki idehozta.
– Ez jó. Ezt a trükköt még nem láttam.
Harsány hang, hullámzó, újfajta minták az arcon. Nem hisz neki. Nem látja az igazát. Miért nem?
Próbálgatja a hangokat, a teste nehézkesen feszül, kezei akaratlanul mocorognak maga mellett, ahogy megpróbálja kiabálni a szavakat.
- Zivriahan vagyok – mondja ki halkan, lassan, összehúzva magát.
Hosszabb csend. A szemek végignéznek rajta újra meg újra. Kellene még valamit mondani, de mit?
- Azt mondják, démon vagyok.
Meg mást is. De a kölyök nem rossz annyira. A démon rossz.
A magas alak ismét azt a hullámzó hangot hallatja.
- Nahát, kölyök, nem is gondoltam volna.
Valami furcsa van a hangjában, más, mint az eddigiek. Tehát ő is tudja.
– Hova viszik a démonokat?
Megmentője kifúj egy adag levegőt.
– A legtöbbetek élelmesebb szokott lenni. Hogy pottyantál te így közénk, mondd már?
Pottyant? Nem emlékszik, hogy pottyant volna, esetleg le a fáról, de az később volt.
– Fekszem. A földön. Halottak. Jön valaki. Meg akar ölni. Futok. - sorolja, várva, hogy változnak majd a szemei, hogy valami jelezni fogja, hogy hisz neki. Újabb hosszú csend. Csak vár.
– Mikor ébredtél fel?
– Nem tudom.
– Meddig futottál?
– Nem tudom.
Érces hang, az alak szemei egy pillanatra fölfelé néznek az égre, majd vissza rá.
– Hányszor lett sötét meg világos, amióta ébren vagy?
– Világos. Sötét. Világos. Sötét. Világos. Sötét. Világos. Sötét. Világos – mutat fölfelé az égre.
– Négy nap? Négy napja mászkálsz?
– Igen. Eszem gombát a fák között. És mást. Nem tudom a nevét. Iszom vizet, levelekről.
Olyan, mintha most történne, újra. A gyomra összehúzódik és megint morgolódni kezd.
Éles, hullámzó hang, széthúzódó száj.
Biztonság. Meleg. Étel. Ő is szélesre húzza a száját.
– Ha valaha azt mondták nekem, hogy találok egy magadfajta kis vakarcsot, kinevetem őket. Jól van. Gyere be.
Ismét bent a házban. Az alak elsétál egy helységbe, amikor ő utánamegy, visszaküldi, hangosan, fájdalmasan, ijesztően. Hát visszamegy.
– De átok sötét van itt… fenébe is. – Megmentője visszajön, lehajol a szoba közepén lévő valamihez, az aljában fekete darabok, olyan a szaguk, mint amilyen ott, az elején, a sötétség után. Néha piros a fényük. Megfújja, és akkor hatalmas fény villan fel belőle, s melegebb lesz.
Elkerekedett szemekkel néz. A magas alak egy hosszúkás valamit tart a vörösessárga, váltakozó fénybe, amitől annak a végén is ilyen lesz, csak apró. Ezzel megy vissza a terembe.
Halkan odalépked a hullámzó fényekhez. Mitől csinálják ezt? Kellemes meleg, a mintája mindig más, arrébb megy, újra megjelenik, azt se tudná megmondani, milyen színű…
Közelíti az ujjait. Aztán összerándul, üvölteni kezd megint azon a hangon, amit nem akart, ami csak úgy jön belőle, fáj, legyen vége, meg fog halni, meg fog halni…
– Mit műveltél, te szerencsétlen?!
A magas alak leteszi, ami a kezében van, s odamegy hozzá, ő pedig csak tekereg a földön, összehúzva magát, hátha elmúlik, hátha vége lesz, és zakatol belül megint, nem tud mozogni, nem tud menni semerre, csak legyen vége…
– Mi a nyavalyáért kell neked a tűzbe nyúlkálnod? Ó, hogy mit vétettem én…
Az éles hangok kevésbé bántják, van, ami sokkal jobban fáj.
Összerándul. Hideg valami ér a kezéhez, valami puha, de fáj ez is, s üvölt, pedig nem akar, és szólnak is rá, hogy maradjon csendben. Próbál. Víz folydogál a szeméből.
– Maradj veszteg! Persze, hogy fáj, hogyne fájna, nem fog egy pillanat alatt meggyógyulni. Ezt a kötést ne vedd le róla egy ideig. Nem fog elfertőződni, ne aggódj.
Levegő be és ki. Mintha egyszerre lélegeznének. Próbál egyszerre lélegezni. Keresi a másik szemeit.
– Mi van? Kötözzelek ki, hogy ne essen bajod? Tudod, mit? Nem is rossz ötlet. Én most elmegyek. Gyere ide be – vezetik egy sötét szobába, dolgok vannak a földön, még nem látja, mik. – Várj itt, és ne. Nyúlj. Semmihez. Értetted?
Igen.
– Mondom, megértetted?
– Igen – nyöszörgi hangosan.
– Ha visszajöttem, kijöhetsz. És ne próbálkozz semmivel.
Nem tudja, mivel lehetne próbálkozni, így inkább nem csinál semmit. Sötét, falakkal körülvett helyre zárják. Nem csinál semmit. Újra eszik, érzi az esőt, leesik a fáról, lesi az állatokat, érzi az illatot, megy, mászik, elrángatják a városőrök. De nem történik meg. Csak ott van. Tudja.
Vizsgálgatja a tárgyakat, amelyekkel összezárták. Halottnak néznek ki. Nem halott. Törött. Nem használt. Azért vannak itt? Meg akarja fogni. Nem lehet. Nem próbálkozhat semmivel, akkor nem kap enni.
Fájnak az ujjai. De nem halt meg. Azt mondta, el fog múlni. Meggyógyulni.
Az ajtó újra nyílik. Visszatér, aki ételt ígért neki.
Ő ugyanott áll a szoba közepén, mint mikor itthagyta. Az alak tekintete körbenéz a termen.
– Nem próbálkoztam semmivel. – mondja ki. Ismét a hullámzó hang felel.
– Szerencséd. Akkor folytasd ezt, amíg elkészítem az ételt.
Az ajtó újból bezárul. Melegebb levegő folyik be a réseken, és illatok, vonzó illatok, ételt ígérő illatok, mint a városból. Kint beszél valamit… nem érti a szavait, az ajtón nem jönnek át.
Ajtónyílás. Kerek valamiken világos darabok, megszórva növényekkel. Valami tárolóban tollak. Halott madarak. Hullák.
- A hullákat is megeszik?
- Miről beszélsz?!
- A hullák. Fekszenek. Körülöttem.
- Dehogy eszik... azokat csak a varjak eszik. Fejezd be, mert elveszed az étvágyam. Olyanokat találsz ki. - csóválja a fejét.
Vállánál fogja, és egy székhez kíséri, majd lenyomja rá. A szemeiben félelem talán?
– Na egyél. Ennetek kell nektek is, nem?
Kik azok az ők?
– Igen. Nekem kell ennem. Nem eszem… nem tudok menni tovább.
Kezébe vesz egy darabot és a szájába rakja. Puha. Élénk. Sokkal élénkebb, mint bármi más. Kikerekednek a szemei.
A vele szemben ülő megint széthúzza a száját. Nincs félelem a szemében. Ő is elkezd enni.
– Ízlik, mi?
– Ez… ez jó. – Pár falat után megkérdezi. – Kik vagyunk mi?
– Mi?
– Ennetek kell nektek is. Kik vagyunk mi?
Megint felfelé néz a szemeivel, de most nem látszik az ég.
– A démonfajzatoknak. Nem sokat tudok róluk. Amikor találkozunk velük, akkor baj van. Ilyet még sose láttam, mint te. És most lehet, hogy bolond vagyok, és elhiszem, hogy nem tudsz semmit, de ha át akarsz verni, nekem már úgyis mindegy. – A hangja halkabb, de így is érti. – Ha meglátnak egy démont, elviszik. Láthattad. Bolond voltál, hogy a városba mentél, mégis mit gondoltál?
– Éhes… – mutat egy falatra a kezében, majd a szájába tömi. Már nem lesz éhes.
Az ételhozó megrázza a fejét.
– Rajtad annyira nem látszik. Takard el a szarvaidat valamivel. Igaz, a szemeid is furcsák, de az a kisebb baj. És menj innen minél hamarabb. Menj Délnek, ott nem ölik meg a fajtádat. Ott se szeretik, de ott jobban élhettek, mint itt. Bánom is én aztán, mit csináltok.
– Te nem vagy démon?
– Hah… - Szuszogó hangok. – Az kellene még. Nem. Tünde vagyok. - Ekkor kikerekednek a szemei és az ő füleire néz.   – Igen! Te is az leszel. Nézd? Hosszúak a füleim, mint neked.
Odanyúl a kezével. Valóban hegyesek. A másik fülei felé nyúl, akinek kikerekednek a szemei, és megfeszül a teste. Lassabban kezd mozogni, hátha akkor nem fél tőle. És hagyja. A füle hegyéhez ér. Tényleg olyannak érződik.
Hegyes fülek, tünde. Szarvak, démon.
– Neked mi a neved? – kérdi. A démon nem név, ahogyan a tünde sem. A Zivriahan név. Az övé. És a másiké?...
– Az… az mindegy. Jobb, ha nem tudod. Legalább nem kotyogod el senkinek. – ráncolódik az arca.
– Te is tünde vagy. Mindenkinek azt kell hinnie, érted? Ha élni akarsz. Mondd azt, hogy a családod átment Anwnnba a Kivonuláskor, te meg nagyon beteg voltál, ezért itthagytak. Mondd azt… - Lehunyja a szemét, amelyből víz kezd folyni. – Mondd azt, hogy nagyon hiányoznak neked.
Most nem néz rá, csak az asztalt bámulja. Nem is eszik tovább.
– Mi az az Anwnn?
– Heh… Csak egyél most.
Hát eszik.
Több szót aznap nem hall. Amíg eszik, az ételhozó otthagyja az előtte levő ételt, pakolászik valamit, ruhadarabokat hord a kis szobába, ahová be volt zárva. Azt mondja, azokon alhat.
Az ég többször vált sötétre, majd világosra, sötétre, majd világosra. Az ételhozó növényeket aprít, pakol össze, tesz hozzájuk vizet, teszi őket üvegcsékbe. Néha beszél, néha nem. Elmegy, s visszajön étellel.
– Mit csinálsz a madarakkal? – kérdi ő egyszer, ahogy kísérik a kis szobájába.
– Mit, hát mit… lefosztom a tollukat, leforrázom őket, felszeletelem, ízesítem, sütöm. Többfélét lehet belőlük csinálni. - Kis csend. – Nyersen a mi gyomrunknak nem jó. Csak az állatoknak.
– Nézem, hogy csinálod? – néz rá nagy szemekkel, s sejti, mindjárt be lesz dobva a szobába, s rázáródik az ajtó. Nem.
– Mi? Nézheted-e? Mit akarsz azon nézni? Áh, mindig elfelejtem… Jól van, nézzed. De ne mozdulj semerre.
Kések, tollak, szagok, forró víz. Hát így kerül le a borítás az állatokról. A tollat nem jó megenni.

A nap fölkel és lemegy, fölkel és lemegy.

– Csinálhatom én is?
Fejcsóválás.
– Ha nagyon akarod. Le ne merj forrázni. És ha jót akarsz, magadat se. Az éget.
Megfeszül. "Éget." Lenéz a kezére. Ujjain friss kötés. A kenőcstől már nem annyira fáj.
– Meg ne vágd a kezed. Így tartsd, nézd?
Vigyáz. Pakol. Szeletel. Fűszerez. Kérdezi, micsodák a növények, próbál emlékezni a nevükre. Ismtéli, mondja hangosan. A másik rászól, hogy maradjon már csendben.
– Odakint szedem őket.
S mondja, melyik hol terem, mikor, melyik részét kell leszedni.
– Mehetek?
– Dehogy. Nem mész innen sehova.
Akkor most… jobb itt, mint ahova a városőrök vitték? Ők is elfogták.
De az ő hangjuk csúnyább. A szorításuk erősebb. Ők bántani akarták. Itt lehet enni. És ételt csinálni. És főzeteket csinálni és kenőcsöket csinálni és megtudni, hogy a tűzbe nem szabad nyúlni, mert csak melegít, melegít, de aztán éget, és fáj, de nagyon. Itt meg lehet tudni, milyen madarak szállnak kint, hol él az őz, medve, farkas, melyikkel kell vigyázni, hogy kell elkerülni őket, rájuk ijeszteni, mit tenni, ha rátámadnak.
Csak nem lehet kimenni.
Kérdez és választ kap…
Nem akar kimenni.

- Elmondod, mi az az Anwnn? – kérdi, amikor az ételhozó benyit az ajtón, kezében fácánokkal, melyeket most vadászott.
– Fiam, most értem csak vissza, még először… - Megáll, elhallgat, majd megcsóválja a fejét, amit olyan sokszor csinál. Követi a tekintetével.
Pakol, leteszi az állatokat, de nem mondja, hogy segítsen elkészíteni őket. Az ételhozó háttal áll neki, kezei az arca előtt. A válla emelkedik és süllyed, gyorsabban, mint szokott.
Ő pedig vár.
– Elmondom. Ülj csak le ide. Elmondok neked néhány dolgot.
A hang megint hullámzik, s ahogy folytatja, még mindig hullámzik, de nem úgy, mint máskor. Mintha akaratlanul rángatózna az arca, és ujjai sokszor törölgetik a szeme környékét, mintha belement volna valami.
Ül és figyel, hallgat. Anwnnról, a tündék világáról, ahová egyszer megnyílt az út, de már nem lehet odamenni. Északról és Délről. Háborúkról, ahol sok hullát csináltak egymásból az emberek, tündék, démonok. A nekromantákról, akik olyat csinálnak, amit nem szabad. Angyalokról. Azraelről. Félangyalokról. Bukott angyalokról. Ereklyékről. Varázslatokról, átkokról. Istenről, aki mindent alkotott. Sokat kérdez, sok kérdésre választ is kap, de néhányra azt, hogy ez ne érdekelje.
Ez az, ami volt. Ami most van? A tündék kevesen, a harcok még mindig folynak, sokaknak nincs étel, nincs hol lakni, és a démonok… A démonok vannak, nem lehet tudni, hányan, és nem lehet tudni, hogy hol. Ne érdekelje őt ez se.
Ha talál egyet… ő tudhat válaszolni minden kérdésre…
- És most menj. Ha megtalálnak téged itt, nekem annyi. Meg neked is. Indulj el Délnek, és ne feledd, csak tünde vagy, egy árva tündefiú. Takard el a szarvaidat valamivel. Ne hagyd, hogy észrevegyék. Akkor élhetsz.
Elbotorkál valamelyik másik szobába, majd visszatér, kezében valamivel. Kerek szövet, olyasmi, mint a ruhák.
A fejére teszi.
– Így. - Nézegeti őt egyik irányból, másik irányból. – Egészen helyes kis tündének látszol. - Rándul a hangja, folyik a víz a szeméből. Letörli. -Csak ne hagyd, hogy levegyék. Vagy valahogy rakd a hajad alá, nem olyan nagy szarvak ezek, épp el lehet őket rejteni.
A konyhába siet, levesz egy fényes edényt, ebben már megnézte az arcát. Sokáig nézte. Most a sapkával együtt nézi, majd az ételhozóra néz. Hegyes fül. Tünde.
Leveszi a sapkát. Démon. Visszateszi. Tündefiú.
– Igen. Ezt fogom tenni.
Az ételhozó elmosolyodik. Azt mondta, mosolyogjon ő is többet, az emberek szeretik, ha valaki vidámnak látszik. De ne túl sokat, mert bolondnak nézik. Ami néha jó lehet, de ha túl feltűnő, az sem jó. Legyen olyan, mint egy szokványos szerény, árva tünde.
– És dolgozzál valamit, mindenki azt teszi, aki megteheti. A pénzből vehetsz ennivalót és ruhát.
– És valahol beszélnek még olyanokról, amiről te?
– Miről, te… kölyök?
– Azraelről. Istenről. A nekromantákról. A démonokról.
– Ne kérdezd őket ilyenekről. Megvan a maguk baja, nem szeretik, ha ilyenekről faggatózol. De ha nagyon tudni akarod… vannak könyvtárak. Ott mindenfélékről írnak. De ne feledd, ne tudják, mi vagy. A démonokat sehol nem szeretik nagyon – néz a földre.
– De te adtál enni. És válaszoltál nekem.
Az ételhozó motyog valamit, amit nem ért, a fejét elfordítva.
– Mit mondtál?
– Semmit. Menj. És felejtsd el ezt a nevedet, vagy mit mondtál, hogy mondtak neked. Tündenév kell neked. A Blackwood egy elég megszokott tünde név. Legyél Blackwood.
– Blackwood – ismétli.
– Kell még egy. Két neve van a népeknek általában. – A távolba néz, a fák közé, és ő abba az irányba fordítja a tekintetét, de nincs ott semmi. – Legyél Dylan Blackwood. Ha nem tetszik, mondj majd más nevet, de tündenevet mondjál. Ne felejtsd el soha. Tünde vagy. Menj, és kezdj valamit ezzel a nyomorult világgal. Hátha neked sikerül. – A végére elhalkul, de még érti a szavakat.
[i]Dylan Blackwood vagyok. Árva tündefiú. És élni fogok. [/color]
– Na ne csak állj ott. Nem fogok búcsúzkodni. Menj. – Tudja, ha tovább marad, megint kiabálni fognak vele…
– Neked mi a neved? – kérdezi újra, hátha most kap választ.
Egy mosoly. És cseppek folynak lefelé az arcán.
– Aisling.
– Honnan tudod? Neked is mondták?
– Az anyám adta. Elég a kérdésekből. Indulj. Menj Délre.
– Ki...
– Menj!
Elindul a fák között, hátán egy batyuval, amit Aislingtől kapott, fején a sapkával. Mikor visszafordul, Aisling már nincs ott.







És működik. Ha az emberek csak a füleit látják, nem kiabálják démonnak, néha még mosolyognak is rá. Engedik, hogy dolgozzon náluk.
Takarít, mosogat, aztán megy tovább. Dél felé.
Fogadónak hívják az ilyen helyeket, vagy kocsmának. Ételszag egész nap. Alkohol szaga is. Sok ember szaga. Másmilyen szagúak. Nem szeretik, ha nagyon szaglássza őket. Ahogy azt sem szeretik, ha sokáig néznek rájuk. Ahogy ott dolgozik, hall sokfélét.
Kettesével, hármasával jönnek, néha többen. Az árakról beszélnek, hogy minden drága. Nőkről. Ez fontos nekik, igen gyakori téma. A háborúról. Azt nem szeretik. Néha régi történeteket mesélnek, nekromantákról, régi csatákról, elvesztett családtagokról. A démonokat alig említik.
Másféléket mondanak, az egyik ember igaza nem egyezik a másikéval… Honnan tudhatná meg a valósat?
De azért csak figyel, fülel, s közben ügyel, hogy arcán ne látsszék semmi.
Vagy az látsszon ott, amit várnak. Kedves, készséges mosoly. Néha félelem. Néha nem kell megjátszani a félelmet. Ha nem úgy teszi a feladatát, ahogy gondolják, ha nem tudja pontosan, hogy kell, megszidják. Néha meg is ütik. Nem érti, miért, ha elmondják, hogyan kell, utána jól megy. Jól tud tanulni. Ezért meg is fizetik. A pénz elég arra, hogy ételt szerezzen magának, és sokat tudjon dolgozni ahhoz, hogy még többhöz jusson. Az alvás nehezebb. Sok a zaj, ha nem kívül, akkor belül. Annyi mindenfélét hall egy nap, hogy lehetetlen csak úgy lezárni.
De nem elég. El kell jutnia arra a könyvtárnak nevezett helyre. Ezekből, úgy tűnik, több is van. De a hellenburgi nagyobb, mint errefelé az összes többi. És valahogy ki kell derítenie, hol vannak a többiek…

Itt az ideje továbbállni. Elég pénzt szedett össze, hogy egy ideig ne kelljen újból munkába állnia. A határ már nincs messze.
- Indulsz, kölyök?
- Megyek, Herr Bernstedt. Köszönöm, hogy felfogadott.
- No jól van, vigyázz magadra. Jó munkát végeztél, ki tudja, kit találok majd helyetted – vakarja a fejét.
Talán sajnálja saját magát is, de hálát is kifejez az irányába. Elmosolyodik.
– Biztosan lesz valaki. – Pedig nem biztos. Honnan lehetne tudni? De ezt szokták mondani.
- Isten áldjon, kölyök. Bár a magatokfajta nem hisz ilyesmiben... - legyint. Ne találkozz útonállókkal!
– Igyekszem, uram - int, azzal kilép az épületből. A várt nevetést még hallja hullámzani a háta mögül, ahogy ismét útra kel.
Lóra vagy kocsira nem tud szánni, így pusztán gyalogol. Eső esik, szél fúj, fény tükröződik a pocsolyákon. Megáll s csak nézi, vagy menet közben, hisz így legalább halad. A világ folyton színesedik. Azt mondják, nyomorult világ, Aisling is ezt mondta. Pedig annyi elképesztő dolog van benne…

Nos, kedves Zivriahan, böcsületesen megvárakoztattunk (főleg én) téged, de végre eljött az ideje annak, hogy megdicsérjelek és elfogadjam az ET-t.

Nagyon érdekes volt ennyire naturálisan látni egy teljesen újszülött démon működését (ezt sokan insta skippre teszik), pláne, mert szegény Ziv elég nagy hátránnyal kezdett úgy, hogy semmi mentora se volt, aki esetleg megkönnyítette volna a mélyvizet. A történet átélésében továbbá nagyon sokat segít, hogy végig a karakter válla felett nézzük a történéseket, már-már az olvasó is vele "fullad", ahogy igyekszik felismerni, hogy mi történik, miről van szó, mit lát, mit tanul.

Emellett nyilván minden démonnál más az első pár lépés, de ha valaki szeretne kérdezni arról, hogy milyen is lehet újszülött démonnak lenni, ez egy gyönyörű példa lesz, amit bátran fogok ajánlani újaknak Nem mellesleg egyébként alapból is egy kellemes olvasmány, de ezt alapvető ténynek vettem tőled.

Kiemelném továbbá, hogy Aisling nagyon szerethető, fel fog esetleg tűnni még valahol flashbackben? Remélem igen.

Engedd meg, hogy egy kis Tabula Rasával kedveskedjek az elfogadás mellé:




Személyes passzív: Non scholae sed vitae - Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk
Típus: Passzív
Erősség: I.
Felhasználás: Mágiamentes
Leírás: Zivriahan tudása nem iskolából, se nem mesterektől származik: tanára a természet, s azon kedves népek, akik maguk mellé veszik őt. Ebből adódóan a karakter, habár szomjazza a tudást, olyan forrásokból is képes meríteni, amikre a legtöbb tudásdémon nem is tekint klasszikus töltődésként: a karakter szabadon tud mágiapontot tölteni a természetből megfigyelés útján szerzett tudással (melyik gomba hol nő, hogy dalol bizonyos madár, a fák lombja nem ér össze, stb), vagy Veronia hétköznapi embereinek népi bölcsességei által.

Szükséged lesz majd egy adatlapra, azt itt készítheted el a frakciódnak megfelelő alfórumban.

Választhatsz, mely Útra kívánsz rálépni, ezekről részletesebb leírást itt találsz.

Ne felejtsük a megfelelő felszerelést sem. Ezek közül az apróságok közül választhatsz magadnak egy darab fegyver és egy páncélt, vagy kiegészítőt.

Végezetül, a mágia varázslatos világába is betekintést nyerhetsz. Egy képességet kiválaszthatsz a kasztod I-es erősségű varázslatai közül. A képességeid listáját itt találod a saját kasztod nevét viselő témában.

A többi játékossal a chaten, illetve a Discord szerverünkön is tudsz ismerkedni (utóbbit a menüsor jobb szélén találod). Bátran keress játékospartnert, jelentkezz a küldetésekre vagy bármely egyéb játékmódra, amelyekről itt találsz egy rövid ismertetőt.