Trainierst du Überhaupt Bruder?

Eljött a hétfő, s Veronia konditermei újra megteltek a vasárnapi zárva tartás után. Készítsétek hát be a kedvenc trikótokat és edzőcipőtöket, mert eljött az idő, hogy izmaitok újból égni kezdjenek!
De otthon ne felejtsétek a fehérjeforrásotokat, legyen az a déliek különleges pora, a tündék növényi alapú turmixa, vagy az északiak tradicionális hat tojásos steak tálja!

Nem, a mélységi erőkkel felruházó étrend kiegészítő kapszulákat még mindig nem vihetitek magatokkal, valamint megkérünk mindenkit, hogy ódzkodjon a fekete csuklyás hajléktalanok teljesítményfokozóitól! Ne kelljen megint a dögszag miatt egy hétig szellőztetni a termeket.


Jutalom: 150 TP és a tudat, hogy megéri ennyit izzadni az izmokért!
Határidő: 2022. December 18. (vagy amikor eszembe jut lezárni)

Gyúrjunk vazze!

A nordenburgi akadémia konditerme soha nem volt zsúfolásig tele. Talán azért, mert eléggé messze esik az akadémiától és a diákszállóktól is, de nekem akkor is a kedvenc helyemmé vált az évek alatt. Messze a belváros forgatagától, de nem teljesen a kertváros peremén terpeszkedik el a széles, kétszintes épület. Van ott minden, ami az ilyen helyeken lenni szokott. Súlyok, gépek, italbár, kiegészítőbolt… legalább is azt hiszem, hogy kiegészítőket árulnak ott. Még nem mertem benézni a BOItech-be, mert minden cuccuk piszok sok váltóba kerül, no meg mindennek tündéül van a neve. Tudom én, hogy Nordenburg is eléggé multikulti város, de amíg nem teszik kötelezővé az akadémián a nyelvi kurzus felvételét, addig nem leszek képes időt szánni az extra nyelv megtanulására.

- Póttörcsit hozol? – kérdeztem Davidet, mint az aggódó anyja, akije sosem volt. – Shaker?
- Megvan, nyugodjá’ má’ le. For Christs sake. – gyorsan be is zárta a lakás ajtaját, majd vállon öklözött, hogy érezzem frusztrációját.
- A srácok nem írtak még vissza, hogy jönnek e vagy sem. – lestem rá a telefonomra egy gyors kézmozdulattal. – Rájuk borítsuk a kolit, vagy menjünk egyenest izzadni?
- Eh? – vonta meg a vállát a tünde, visszadobva a döntés jogát, s mivel nekem már nagyon benne volt a lábamban a mehetnék, inkább a normegállót választottam.
- A kettessel öt perc a kondiig, ha sietünk, még elérjük.
El is értük. Hiszen miért ne értük volna el. Mi mindig elérjük a normobilokat. Még akkor is, ha sprintelni kell mellette egy megállón keresztül. Remek bemelegítésnek! Nagyon remek! Néhányan már azt is mondhatnák rá, hogy csodálatos!
- Én esküszöm… az összes felmenőm becsületére, ha… még egyszer az orrunk előtt fogja bezárni… az ajtót, az első szélvédőn keresztül fogok… felszállni. – kapkodott levegő után David, már a normobilon.
Szerencsére volt ülőhely, így azonnal le is tudtuk magunkat tenni.
- Engedd el. Biztosan csak… hogy is szoktad te azt mondani? Valami erőutazása volt? Neki is rossz napja volt, biztosan.
- Legyen rossz napja máskor! Powertripping bitch!
Hangerőnkből igen hamar kiderítette bármelyik másik utastársunk, hogy nem zavartattuk magunkat semmivel, s mire rájöttünk, hogy mi voltunk a leghangosabban panaszkodók, mi váltunk a leghangosabban nevetőkké. Kellemes három perces út volt.
Lábaink érezhetően kezdtek fűteni a korábbi megerőltetéstől, s mi hamar el is döntöttük, hogy ma is kombinált napot tartunk. Pedig én deltára akartam hangsúlyt fektetni, de hát lássuk be, amikor én ezt elterveztem, még nem számoltam egy ötszázötven méteres sprinttel, bemelegítésképpen.

- Szia Johanne! – köszöntöttük kedvenc menedzserkisasszonyunkat a pult mögött, amint beléptünk az épületbe.
- Na, végre megjöttek turbék is! – csapta össze a tenyerét a vörös hajú teremtés, ahogy felénk fordult, s már emelte is a kezét, hogy elvegye a klubkártyáinkat. – A tizenhatos gépet ma szerelik, azt ne keressétek. Remélem nem akartatok sújt húzni. Hoztatok elég vizet?
- Miért? A vízvezetéket is szerelik?
- Ha-ha. Ezt kapom, amiért kedves akarok lenni? – gyorsan lecsippantotta a kártyákat, és míg Davidnek visszanyújtotta az enyémet frizbiként dobta felém. – Nyomás öltözni!
Csodálatos reflexeim ezúttal sem hagytak cserben, így majdnem sikerült elkapnom. Nevetve felkaptam a földről a kártyámat és követtem Davidet az öltözőbe. Ahogy körülnéztem, megállapíthattam, hogy szinte senki sem volt az alsó szinten, így fejemben már formálódott is a terv, hogy kisajátítom magamnak az egykezes súlyokat és végül még is deltázok…

- Szerinted felszedtem pár kilót? – fordult felém egy szál alsógatyában társam, s nekem minden figyelmemet rá kellett fordítanom, hogy objektív véleményt formálhassak meg szálkás testéről.
- Maximum izmok formájában. Mit mond a mérleg?
- Két kiló extrát. – gyorsan rá is állt a közös használatúra, hogy biztosra mehessen.
- Elismerem, a családi összejövetel egy kicsit… túlkapós lett, de látszani nem látszik rajtad. – nyugtattam meg. – Biztosan szövetek közötti zsír épült be! Az még egészséges is, ne aggódj miatta.
- De aggódom miatta, mert meg kell, őrizzem az alakom.
- Az alakodat meg is fogod őrizni, jó? Teszek róla! – gyorsan átkaroltam a vállán és elkezdtem az oldalát bökdösni, amitől ő ösztönösen nevetni kezdett. – A nevetés a legjobb módja a belső zsírszövetek elégetésének. Bár engem nem zavarna, ha egy kicsit több volna belőled. De ez a te tested, a te döntésed.
- You dick… - törölgette le a könnyeit a szeme sarkából, de mosolyát nem tudta elrejteni.
- Na látod? Fő a pozitív hozzáállás! Gyerünk! Öltözni! – tapsoltam kettőt, hogy sürgessem, majd én is átvedlődtem a kényelmesebb trikó-melegítőnadrág párosomba, s természetesen a strandpapucsomat sem felejthettem el.
Még David volt az, aki rávilágított, mennyire jó érzés mezítláb edzeni, s az óta nem is vagyok hajlandó sportcipőt venni. Szerintem milliókat spóroltam meg az ösztöndíjamból, ezzel a döntésemmel. Persze, mi vagyunk a furcsa srácok a konditeremben, akik mezítláb használják a futópadot és az aerobik termet… de az eredményekkel nehéz vitatkozni.

Egy gyors felsőtest bemelegítést követően úgy határoztunk, hogy súlyozunk. Aki kívülről néz minket, szürreálisnak is gondolhatná, hogy minimális szóváltással képesek vagyunk megértetni magunkat egymással, de mi tudjuk, hogy erre nekem szükségem van. Rengeteget tud segíteni nekem, hogy csak arra kell figyelnem, mit csinálnak az izmaim. A befeszítés mértékét lassan és egyenletesen növelni, majd kiengedni, ezzel engedve a gravitáció vonzásának. Az izommunka az én meditációm. Eltereli a figyelmemet a város állandó zajairól, a gondolataim vörös felkiáltójeleiről és az állandó aggódásról, a jövő bizonytalanságairól.
- Széria? – kérdezte David, ahogy letettem a súlyokat és elkezdtem azonnal lenyújtani a vállaimat.
- Ötös. – vágtam rá, mire csak bólintott és folytatta a sajátját.
Előttem járt, de ez nem volt meglepő. Én többet ülök az akadémia padjaiban, mint a fák tetején. Nem is csoda, hogy feleannyit sem bírok, mint David. De ez erővel töltött el. Láttam, hogy még hosszú út áll előttem, amíg olyan erős leszek, mint ő. Bár biztos vagyok benne, hogy ő is összeméri önmagát velem. Ez pedig még boldogabbá tett és egyre elhatározottabbá, hogy olyan valaki legyek, akivel érdemes összemérnie magát. Nyújtás után megkerestem a legközelebbi haspadot és ott folytattam a következő szériával.

- Egyre jobb a formád. – jegyezte meg két felülés között társam, mire megálltam, s kivirult arccal fordultam felé.
- Komolyan? Pedig egy zsák krumplinak érzem magam.
- Talán csak a hátad nem áll rá. Annyira sokat görnyedsz az asztal fölött, hogy elszokott a jó tartástól a gerinced. Mennyid van még?
- Még két széria.
- Víz?
- Ja.
Hamar be is fejeztem a hátralevő felüléseimet, s leültem a tünde mellé, hogy kicsit szusszanjak és hidratálódjak. Közben akarva-akaratlanul is rálestem a telefonomra, hogy elolvassam az új üzenetet, s egy keserű kacagással összefoglaltam a véleményemet.
- Úton vannak a srácok…
- De?
- Mindenki hozza a csaját… - telefonom képernyőjét David felé fordítottam, hogy megmutassam neki az üzenetet. – Kivéve Gallethet.
- Höhöhö. Poor bebby! Should we adopt him?
- Tudod, hogy nem értelek. Miért teszed ezt velem?
- Mert szórakoztat.

"Nehezített" terep

Kell egy kis szünet.
Na nem a munkából, hisz egy rossz szavam nem lehet rá: pont elég álcát nyújt a tolvajkodásomhoz, s az éjszakai kiruccanások bőven elég adreninnal látnak el ahhoz, hogy elégedett legyek mindennapjaimmal.
Mégis... néha úgy érzem, engednem kell a spontanitásnak, s útnak kell indulnom szórakozni. Hogy mit is akarok csinálni? Természetesen fogalmam sincs, különben nem lenne spontán. Egyszerűen nekiindulnék a világnak, keresni valami újat, felforgatni a rendszert, szabadjára engedni a mindenhol ott lakozó káoszt. Mi is lehetne a legjobb módszer a kikapcsolódásra?
S ha valaki azt mondaná, ez nem elég indok arra, miért jöttem el épp ebbe az edzőterembe: miért keressünk indokot minden tettünkhöz? Nem úgy lehet igazán élvezni az életet, ha azt csináljuk, amit szeretnénk? Még akkor is, ha nem tudjuk előre, mi az?
Itt állok hát az ominózus épület előtt, s pont belátok az ajtón. A pult mögött csinos recepciós lány, s épp elhalad előtte egy olyan alak, aki valószínűleg két ujja közt eltörne, mint egy ropit.
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogyha rajtakapnak a kis bajkeverősdimmel, akkor engem itt nagyon meg fognak verni.
Kár, hogy soha nem hallgattam a józan eszemre. Egyébként is, ki merné bántani az Úr felszentelt papját?

Ahogy belépek, szinte azonnal megcsap a tesztoszteronszag.
- Légy áldott eme csodálatos reggelen! - rám aztán senki ne mondja, hogy nincs modorom. - Bár nincs az napfelkelte fényes sugara, ami fényesebben ragyogna rám, mint egy ilyen szép mosoly. Máris úgy érzem, jó helyen járok.
- Ööö, aha, szia... Miben segíthetek? - nyilvánvalóan nem tudja hová tenni a belépőmet. Nagyon helyes, mert én sem.
- Astonien vagyok, s azért jöttem, hogy kitörjek a puhányság mocsarából. Mivel gyakorlatlan vagyok ilyen téren, jó lenne, ha egy személyi edző tudna irányítani; tudsz ebben segíteni?
Fogalmam sincs, mit művelek. Valamiért úgy érzem, ha fel akarom bolygatni a rendszert, előbb úgy kell tennem, mintha valóban lenne értelme annak, hogy itt vagyok. De még mielőtt válaszolhatna, váratlan helyről érkezik a segítség.
- Ho ho hó ! - látom meg az előbbi izompacsirtát, ahogy kilép eddigi takarásából. - Bárki aki hajlandó szenvedni az eredményességért... - hangja határozottan cseng, mintha csak a maszkulinitás reklámarca lenne - ...jó helyen jár nálunk. Üdvözlöm, a nevem Yrsil, amennyiben megfelel önnek én leszek a személyi edzője. - s megdobogtatja mellizmait, amihez furcsán illik hosszú, természetesen fehér haja. Na nem mintha idős lenne, épp ellenkezőleg. Nagyon furcsa összképet nyújt, mintha... nem is lenne teljesen természetes, s ehhez még csak rátesz a töltényöve, amin töltények helyett shakerek lógnak.
Hiába minden színészi tehetségem, pár pillanatig én is tétlenül bámulom a felém nyújtott, markáns kezet.
...biztos, hogy jó helyen járok?
- Nos... nem számítottam arra, hogy ilyen hamar a szárnyai alá vesz valaki. - kezet fogok vele; ha már eljöttem idáig, nem hátrálok meg. Nem az én kenyerem. - Bár ahogy látom, jobb embert nem is találhattam volna. Astonien Michelberger vagyok, és köszönöm, elfogadom a felajánlást! Tudna pár szót mondani arról, miképp zajlanak itt az edzések? Heti lebontásban, avagy milyen hosszú egy alkalom, vagy bármi egyéb, amiről érdemes tudnom? - természetesen ezek egyáltalán nem érdekelnek, de mint már említettem, előbb a rendszer részévé kell válnom, hogy fel tudjam forgatni.
- Hmmm. - gondolkodik el ez az Yrsil. - Az alapokkal kezdjük. Elsőként szeretném jobban megismerni a hétköznapjait hogy megfelelő rendszert tudjunk építeni a későbbiekben. Nálunk a helyes táplálkozás, megfelelő edzés és szükséges motiváció triumvirátusában hiszünk. - int nekem, hogy kövessem. - Kérem, a lábbelijét kérem hagyja itt, vagy cserélje le megfelelő méretűre a mieink közül.
Ám legyen. Átcserélem a cipőmet (az az Airmax elég drága. Lehet, abban fogok hazamenni), majd követem a kolosszust. Közben azért néha kerülgetnem kell az embereket, mert elég népesnek tűnik a terem; s ami feltűnik, hogy Yrsil szíves fogadtatásban részesül. Nos, ha edző, akkor bizonyára ismerik, nem igaz?
- Sportol valamit?
Bár a neveltetésemnek volt fizikai része is, azt a felszentelésem óta nem igazán kamatoztattam. Eltekintve persze attól, ha a biztonsági őrök elől futok, de azt talán nem most kellene hangoztatnom.
- Olykor szoktam futni, de nem annyit, hogy rendszeresnek nevezzem.
- A futás egy jó kezdet. Mi a helyzet az étrendjével ? - amit épp adnak. De mit is mondana ilyenkor valaki, aki komoly szándékkal van itt?
- Nos... - kissé felnevetek, próbálom adni a feszült újoncot. - Az egy olyan pont, amin minden bizonnyal gyökeresen kell majd változtatnom. Elég rendszertelenül étkezem, és nem is túl egészségesen.
- Nem baj, a változás már elkezdődött. - veregeti meg a vállam, s ebből is érzem, hogy bizony van szorítása. Jobb lesz óvatosnak lennem, mondanák a gyengék. - Heti hányszor tudna eljönni ?
- Háromszor biztosan, de többre egyelőre nincs időm. - válaszolom némi gondolkodás után.
- Legyen négy, és megegyeztünk. - nevet barátságosan. Úgy tűnik, az időbeosztás fogalma ismeretlen a számára, de nem baj, úgyis most leszek itt utoljára. - Mit szólna egy kis erőpróbához ?
Enyhe rossz érzésem támad. Nem fogorvoshoz jöttem, hogy itt hagyjam a fogam... de ennyi játszadozás belefér, ha már elkezdtem.
- Igyekszem elintézni a heti négyet. Egy erőpróba... igencsak kedvemre való volna, de ne várjon tőlem sokat. Ez az első, hogy edzőteremben vagyok. - most valahogy nem is kell megjátszanom az idegességet, de nem igazán érdekli.
- Kezdjük akkor ! - csapja össze a kezét. - Ránézésre olyan negyvenesnek mondanám... - egy pillanatra elgondolkodom, elsüssem-e az "olyan idős nem vagyok"-poént, de egyelőre nem illene a szerepemhez.
- Nos, ha ön mondja... - párszor körzök a vállammal, hogy ne legyen váratlan a mozgás, majd lefekszem a padra, és riadtan pislogok. - Azért ha meghalok, mondjon el értem egy imát! - elvégre pap vagyok, még ha Yrsil ezt nem is tudja.
- Az egyetlen ima amit itt elmondunk, a fájdalom amit az izmaik rebegnek hálaként ! - kifejezetten biztató. - Figyeljen a légzésére, lassan emel fel, és lassan vissza. És egy...
Nem tudom, hogy a képzeletem játszik velem, vagy halálközeli élményem van, de úgy látom, mintha a hajával nyúlna kézisúlyzókért. Mi van? Mindegy, most fontosabb dolgom van: leeresztem a súlyt, és megemelem.
- Egy!
- És kettő !
Most már csendben folytatom a tényleg nem túl nehéz súly mozgatását, és közben látom, hogy Yrsil tényleg nem egy szokványos módját választotta az edzésnek. Egyáltalán mióta volt ilyen hosszú haja? És mióta tudja bárki mozgatni a haját? Mi van?
Időközben elérek nyolcig. Nem hajtom magam halálra: egyre lassabban csinálom, s az utolsót már megjátszott erőlködéssel tolom ki. Még egy kicsit... még egy kicsit... és fent van.
- Na még egyet, Astonien, még egyet ! - hajol felém szinte démoni arccal. Szinte akaratlanul nyomom ki a rudat. - Mutassa meg ki a keményebb ! Még egyet. ÉS MÉG EGYET ! - miről beszél ez? Még egyet megcsinálok, majd még egyet, aztán viszont már tényleg kezdek kimerülni: talán még bírnék kettőt-hármat, de azért meghalni sem akarok, így félúton megállítom a rudat, és összeszorítom a fogam, mintha mindent beleadnék.
Szerencsére Yrsil figyel, és nem hagy elkárhozni.
- Na ez a beszéd ! - mondja, s miután segített, lerakja a hajával a többi súlyt (még mindig nem tudom, mi a franc történik), és vidáman biccent. - Ennél már csak feljebb megyünk.
Tiszta szerencse.
- Hát ez... biztató. - lihegve felállok, és átmozgatom a vállaim. - Mondtam, hogy nem vagyok gyakorlott ebben... - majdnem elfelejtettem, hogy hoznom kell az újoncot, de sikerült észbekapnom.
- Ennek ellenére egészen jól csinálta ! - veregeti meg a vállam ismét. Vajon a kórházi ágyon fekvőknek is ezt mondja? - Minden új egy lépéssel kezdődik. Jöjjön, mutatok valamit ami érdekelheti.
- De hisz itt minden érdekel! - válaszolom kivételesen őszintén. Persze azért a testi épségem sem az utolsó. - Feltéve, persze, ha nem halálos végkimenetelű... - de azért követem, ahogy átvezet a tervem.
Fogalmam sincs, hová megyünk, de az ablaktalan ajtó, ahonnan furcsa, nem túl békés zajok szűrődnek ki, semmi jót nem ígér. Yrsil meglehetősen markánsan, vállal előre lép be a terembe, én pedig némileg szelídebben követem, meglátva azt, amire a legkevésbé számítottam: még több kigyúrt fickót, még több maszkulinitást, és egy még veszélyesebb területet a számomra. Boxzsákok, súlyok, kötelek, és középen egy ring: nem kérdés, hol vagyok.
A kérdés csak az, miért vagyok itt.
- Látom fiúk nem lustálkodtok ! - a "fiúk" hangosan röhögnek válaszként. - Bemutatom Astonient, az új tagunkat. Mától kezdve hozzánk fog járni, így legyetek vele kedvesek. Erre, erre.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy engem itt nagyon megpróbálnak megverni. S ha valaki azt hinné, ettől esetleg megrettenek: mikor ijedtem én meg a kihívásoktól?
Na jó, kicsit azért még én is meg vagyok szeppenve.
- Talán nem említettem, de az érdeklődésem egyik feltétele az, hogy ne legyen halálos. Ebben itt... - mutatok végig a termen - ...nem vagyok biztos, hogy teljesíti ezt.
- Óh, nem kell félni ez nem halálos. - rázza meg a fejét, majd hozzátesz még valamit, amit nem hallok.
Hát ez csodálatos. Fel kellett volna vennem az utolsó kenetet?
- Próbáljuk meg ezt itt. - vezet oda egy homokzsákhoz. Na, ez legalább nem üt vissza, bár azok után, amit a hajával művelt, még azon se lepődnék meg. - Stresszes a munkája ?
- Nos... nem panaszkodom, bár azért több hülyével kell foglalkoznom, mint szeretnék. Néha bizony már az én idegrendszerem is kezdi feladni. - fogalmazok ővatosan. Még fel kell mérnem, mennyit szükséges tudnia.
- Tökéletes. Mit szólna egy kis ütögetéshez ? - visszatartom a kísértést, hogy megkérdezzem, engem fognak-e ütögetni. Még mindig figyelnem kell a szerepemre: még mindig egy riadt újonc vagyok, ahhoz pedig nem illenek ezek a poénok.
- Ha az edzőteremben gyakorlatlannak számítottam, akkor itt minek? - próbálom azért valamennyire oldani a hangulatot. - Kipróbálom szívesen, de ne várjon tőlem sokat.
- Egy próbát megér. - majd felvesz egy küzdőállást. Ez az alapállás. Nézze a lábaimat. Egyenes törzs, ééééss... - a levegőbe üt, demonstrálva a teendőmet - Jobb bal jobb. De előtte vegyen fel egy kesztyűt. - nyújt át kettőt. - Próbálja meg.
- Azt hiszem, jó lesz - veszem fel őket, kicsit megmozgatom a kezeim, szokva az érzést, majd odaállok a zsák elé.
Azt hiszem, itt az ideje mutatnom is valamit. Talán most vagyok itt először... talán kezdő vagyok... de nem tudja, milyen érzékem van a színészkedéshez. Mások utánzásához.
S ha erre tettem fel az életem, akkor ez semmiség lesz.
Tökéletesen lemásolom a beállást, s az ütéseket is: szinte milliméterre pontosan úgy mozgok, ahogy ő. A technikám szép, s bár messze nincs olyan lendületem, mint kellene, első próbálkozásnak több, mint elég.
- Ez az, remek. Jobb bal jobb ! - vezényel tovább, és ő is kesztyűt húz. Most jön az ütögetés? Mindegy, egyelőre folytatom ezt: jobb-bal-jobb, jobb-bal-jobb, ahogy tőle láttam. Kezdek felélénkülni a mozgástól, s így már a puffanások is hangosabbak. Lehet, az edzés amúgy sem a legrosszabb ötlet?
- Ez az, ez az, ne lankadjon az a figyelem ! Jobb bal jobb. - odalép egy másik zsákhoz, üt rá párat, majd egy jobbegyenessel a levegőbe küldi, mintha csak valami lufi lenne.
Erre azért abbahagyom a sorozatot, és lihegve bólintok. Már rég nem kell megjátszanom a fáradtságot.
- Ez igen. Azt hiszem, valóban a legjobb helyre jöttem. - ...ha a ravatalra akarom küldeni magam, akkor biztosan.
- Jobb bal jobb ! - mintha észre se vette volna, úgyhogy fújok egyet, és ismét felveszem a ritmust. - Most pedig egy jobb horog!
Engedelmesen kilépek, úgy, ahogy ő csinálja. Nekem is megvannak azonban a határaim: bár látom, mit kellene tennem, a boxzsák sorozása közben nem tudom olyan jól megfigyelni, s véletlenül jobb láb helyett bal lábbal lépek előre.
Aminek a következtében sikeresen félremegy az ütés, én megtántorodom, és vállal nekimegyek a zsáknak. Talán ennek köszönhetem, hogy nem esek el.
- Hoppá! - lépek vissza. Nekem is van még mit tanulnom; például azt, hogy ne vegyem félvállról ezt a mozgáskultúrát. A színészkedésem nem segíthet a végtelenségig.
- Hó hó hó. - nevet a furcsa mikulás, megmarkolja a vállam, hogy biztonságban legyek, és ismét megérzem, hogy ha akarná, könnyedén az orvosok figyelhetnének a biztonságomra. - Na, hogy érzed magad ? - leakasztja a töltényövéről az egyik shakert, és idenyújtja. Most jövök csak rá, mennyire megszomjaztam a rövid, de igencsak intenzív mozgás következtében.
- Élénken! El tudom képzelni, milyen lehet egy olyan edzés, ami több egy rövid ismertetőnél. - elfogadom a fehérjét. - Köszönöm - húzom meg a benne lévő folyadékot. Nem tudom, mi van ebben, de szinte már abban a pillanatban, ahogy a szájpadlásomhoz ér, szétárad bennem a frissítő energia. De hiába, kicsit húznom kell az időt, nem állhatok vissza neki azonnal boxolni.
- Mondd, melyik edzés, melyik gyakorlat a kedvenced? - s ezzel viszonzom is a tegezését. - Az egyik izomerősítő gép, netán az, ha itt sorozod a zsákokat? Netán valami más?
- Azt hiszem mindegyik. Személy szerint a ringet kedvelem. - néz körül a teremben. Hát ez sokat segített.
- Mi más választ is várhattam - nevetek fel. - És ha az erőedzéseket nézzük?
- Attól függ. Ha kitartást akarsz építeni akkor előszeretettel ajánlom a mászófalat, a miénk kilenc méter magas, és az az egyetlen út a legfelső emeletre. - látom, az akadálymentesítés csodálatosan meg lett oldva. Nincs is jobb, mint egy kegyetlen edzés után kényelmesen lezuhanni kilenc méter magasból... mert hogy én le nem másznék, az hétszentség. - Ha nyers erőt, ajánlom a gépeinket, bátran állíthatom hogy a mi termeink a legjobban felszereltek ezen a téren. Én magam inkább a nyersebb súlyzózást és erőpadokat szeretem, de fontos hogy testünk minden porcikáját alaposan át tudjuk mozgatni.
Közben ismét belekortyolok a rejtélyes mixbe, amitől ismét azt érzem, mint az előbb: feltöltődöm energiával, tettrekésszé válok tőle. Biztos, hogy ebben minden legális?
Minek is hazudnék, pont nem érdekel, mennyire hivatalos úton szerzi be a szereit. Jobban foglalkoztat valami más: most, hogy felfrissültem, visszaemlékeztem, miért is vagyok itt. Hisz én fel akartam forgatni mindent! Eleget játszottam már a szabályok szerint: miért ne oszthatnám újra a lapokat úgy, ahogy az én kedvem tartja?
- Úgy érzem, kellően felpörögtem a mozgástól. - és megint kortyolok. Szükségem lesz rá. - Kipróbálhatnék még egy erőedző gépet? Kíváncsi vagyok, hogy működnek, még nem láttam őket közelről. Persze az jobb lenne, ha előbb megmutatnád, hogy működnek... - ...s közben talán nekem is lehetőségem nyílik a... szórakozásra.
- Teeeermészetesen. - vigyorog szélesen, és leveszi a kesztyűket. Tetszik neki a dolog. Mennyire tetszene neki, ha rájönne: nem mindig ő az irányító? - Erre tessék.
Nem sejt semmit... tökéletes. Jobb nem is lehetne. Követem az edzőmet, s már előre azt tervezem, hogy hódolhatnék káros szenvedélyemnek.
Túl sokáig voltál előnyben, Yrsil, a fizikumoddal meg a hajasbaba trükkjeiddel. Eljött az ideje egy kiegyenlítettebb küzdelemnek. A te izmaid az én elmém ellen... vajon melyik kerül ki győztesként?

Yrsil elégedetten sétált a recepció felé, Aliciát keresve. A mai edzés meglehetősen jól eső volt, noha az új protein shake-je körüli tárgyalások miatt meglehetősen későn tudott csak kijutni a tárgyalóterem nyomott hangulatú falai közül.
- Astonien vagyok, s azért jöttem, hogy kitörjek a puhányság mocsarából. Mivel gyakorlatlan vagyok ilyen téren, jó lenne, ha egy személyi edző tudna irányítani; tudsz ebben segíteni? - hallott meg egy új, eddig ismeretlen hangot.
- Ho ho hó ! - ujjongott fel hangosan Yrsil, kilépve a recepció mögüli teremből. - Bárki aki hajlandó szenvedni az eredményességért... - lépett közelebb az újonchoz, nagyot húzva a shakeréből. - ...jó helyen jár nálunk. Üdvözlöm, a nevem Yrsil, amennyiben megfelel önnek én leszek a személyi edzője. - dobogtatta meg a mellizmait és nyújtott kezet. Az Astonienként bemutatkozott fiatal fiú láthatóan meglepődött, de az arcáról nem sorvadt le a mosoly.
- Nos... nem számítottam arra, hogy ilyen hamar a szárnyai alá vesz valaki. - és elfogadja a kéznyújtást. - Bár ahogy látom, jobb embert nem is találhattam volna. Astonien Michelberger vagyok, és köszönöm, elfogadom a felajánlást! Tudna pár szót mondani arról, miképp zajlanak itt az edzések? Heti lebontásban, avagy milyen hosszú egy alkalom, vagy bármi egyéb, amiről érdemes tudnom?
- Hmmm. - dörzsölte meg az állát Sil. - Az alapokkal kezdjük. Elsőként szeretném jobban megismerni a hétköznapjait hogy megfelelő rendszert tudjunk építeni a későbbiekben. Nálunk a helyes táplálkozás, megfelelő edzés és szükséges motiváció triumvirátusában hiszünk. - intett Astinak, hogy kövesse és az ajtó melletti cipőspolchoz vezette. - Kérem, a lábbelijét kérem hagyja itt, vagy cserélje le megfelelő méretűre a mieink közül.
Miután megvárta hogy az új fiú átdobja magát, egyenesen a terem közepére vezette amely ép hogy csak pár ember híján nem lehetett zsúfoltnak nevezni. Yrsil elégedetten bámulta a teremben edző embereket, és sokak integettek neki befelé menet.
- Sportol valamit ?
- Olykor szoktam futni, de nem annyit, hogy rendszeresnek nevezzem.
- A futás egy jó kezdet. Mi a helyzet az étrendjével ?
- Nos... - kissé felnevet - Az egy olyan pont, amin minden bizonnyal gyökeresen kell majd változtatnom. Elég rendszertelenül étkezem, és nem is túl egészségesen.
- Nem baj, a változás már elkezdődött. - veregette meg barátságosan a vállát. - Heti hányszor tudna eljönni ?
- Háromszor biztosan, de többre egyelőre nincs időm.
- Legyen négy, és megegyeztünk. - nevetett Sil annak ellenére hogy komolyan gondolta. - Mit szólna egy kis erőpróbához ? - biccentett a fejével a mellezőpad felé.
Kis gondolkodás után bólint.
- Igyekszem elintézni a heti négyet. Egy erőpróba... igencsak kedvemre való volna, de ne várjon tőlem sokat. Ez az első, hogy edzőteremben vagyok. - vidám, bár kissé ideges a hangja
- Kezdjük akkor ! - csapta össze a tenyerét a démon, miközben az övére tűzte a kiürült shakert. - Ránézésre olyan negyvenesnek mondanám... - mérte végig Astonient és leemelt néhány súlyt a rúdról. Megvárta míg lefekszik, majd odaállt mellé.
- Nos, ha ön mondja... - vonta meg a vállát Astie, majd befeküld a rúd alá, és riadtan pislogott a padon. - Azért ha meghalok, mondjon el értem egy imát!
- Az egyetlen ima amit itt elmondunk, a fájdalom amit az izmaik rebegnek hálaként ! - vigyorgott Yrsil, és a kezébe adta a mellezőt. - Figyeljen a légzésére, lassan emel fel, és lassan vissza. - mondta, miközben a haja elkezdett mágikusan megnyúlni, és súlyzók után nyúlni. Nem fog tétlenül állni amíg van valaki aki edz a teremben. - És egy...
- Egy! - ismétli utána Asti, majd túlzás, hogy pehelykönnyen, de kinyomja a súlyt.
- És kettő ! - vezényelt tovább Yrsil, miközben mindkét kezében, de még mindhárom hajtincsével is egyszerre emelt. A fiú szemlátomást megilletődötten figyelte Sil elszántságát hogy még a hajtincsei is izmokat növesszenek, de nem tette szóvá a gondolatait efelől. Yrsil bátorító szavai mellett még vagy becsületes tízet kinyomott, de láthatóan fogyott már az ereje.
- Na még egyet, Astonien, még egyet ! - hajolt oda Sil, előszedve a legmotiválóbb hangját és arckifejezését. - Mutassa meg ki a keményebb ! Még egyet. ÉS MÉG EGYET ! - erősködött Sil, csak hogy fel tudja mérni a férfi határait. Mindenkinek el kellett kezdenie valahol, és az ő szemében az elszántság és a kitartás többet számított mint az hogy mások mennyit nyomtak fekve. Azonban Astie ereje is fogytán volt, és Yrsil megfogta a súlyt, és lassan megemelte segítve befejezni az utolsót.
- Na ez a beszéd ! - biccentett jókedvűen, és lerakta a többi súlyt. - Ennél már csak feljebb megyünk.
- Hát ez... biztató. - kapkodja a levegőt, miközben feláll, és átmozgatja a vállait. - Mondtam, hogy nem vagyok gyakorlott ebben...
- Ennek ellenére egészen jól csinálta ! - veregette meg a vállát. - Minden új egy lépéssel kezdődik. Jöjjön, mutatok valamit ami érdekelheti.
- De hisz itt minden érdekel! Feltéve, persze, ha nem halálos végkimenetelű...
Yrsil végigvezette Astit a termen, át egészen az annak végében található széles, ablaktalan ajtóhoz. Ahogyan közeledtek, az odabentről szóló zaj egyre hallhatóbbá vált, míg nem az ajtó előtt egyenesen átjött az odabent hallgatott zene és hangos pufogások hangjai. Sil teljes vállszélességgel lökte be az ajtót, amely hangos döndüléssel csapódott ki.
Odabentről legalább félszáz tekintet fordult feléjük, egyszerre hagyva abba mindent amit éppen tettek, és csak a zene szólt változatlanul.
- Látom fiúk nem lustálkodtok ! - hangoskodott Sil, mire a válasza egy hangos röhögés volt. - Bemutatom Astonient, az új tagunkat. Mától kezdve hozzánk fog járni, így legyetek vele kedvesek. - mutatott rá Astira, mire egy egyértelmű felröffenés volt a válasz. - Erre, erre. - vezette be az új húst a boxolók különtermébe.
- Talán nem említettem, de az érdeklődésem egyik feltétele az, hogy ne legyen halálos. Ebben itt... - mutat végig a termen - ...nem vagyok biztos, hogy teljesíti ezt.
- Óh, nem kell félni ez nem halálos. - rázta meg a fejét hogy megnyugtassa a fiút - Többnyire. - mormogta hozzá az orra alatt.
- Próbáljuk meg ezt itt. - vezette oda Astonient egy homokzsákhoz, majd meglökte azt a kezével hogy a súlyos dög meglengjen kicsit. - Stresszes a munkája ?
-  Nos... nem panaszkodom, bár azért több hülyével kell foglalkoznom, mint szeretnék. Néha bizony már az én idegrendszerem is kezdi feladni.
- Tökéletes. - mosolygott - Mit szólna egy kis ütögetéshez ?
- Ha az edzőteremben gyakorlatlannak számítottam, akkor itt minek? - nevetgél. - Kipróbálom szívesen, de ne várjon tőlem sokat.
- Egy próbát megér. - mosolygott Sil, és rendes alapállást vett fel. - Ez az alapállás. Nézze a lábaimat. Egyenes törzs, ééééss... - Sil a levegőbe bokszolt. - Jobb bal jobb. De előtte vegyen fel egy kesztyűt. - lépett oda egy polchoz, és levett egyet amit ránézésre jó méretnek látott. - Próbálja meg.
Astonien engedelmesen felvette a kesztyűt, amivel néhány érdeklődő szempár szegeződőtt reá. Yrsil reménykedett benne hogy Astonient, mint ahogyan sokan másokat is, becsalogathatja a belső körbe.
- Azt hiszem, jó lesz - próbálgatja kicsit, majd odaáll a zsákhoz. Tökéletesen felveszi az alapállást; szinte milliméterre pontosan úgy helyezkedik el előtte, mint Yrsil az előbb. Aztán üt: nem rosszul, de azért nem is sikerül beleadnia mindent, hiába szép a technikája. - Ez az, remek. Jobb bal jobb ! - biztatta a férfit, ahogyan ő maga is boxkesztyűt húzott. - Ez az, ez az, ne lankadjon az a figyelem ! Jobb bal jobb. - küldött ő maga is néhány egyenest a levegőbe, majd odalépett a boxzsákhoz. - Jobb bal jobb, emlékezz a ritmusra !
Ő maga is felvette a ritmust, és egy pusztító erejű jobb egyenessel küldte a levegőbe a zsákot, mire Astonien abbahagyta az ütéssorozatokat és elismerően bólintott.
- Ez igen. Azt hiszem, valóban a legjobb helyre jöttem. - mondta lihegve. Yrsilt nem érintette meg a dícséret. Bárki lehetett erős...bárki aki hajlandó volt szenvedni érte.
- Jobb bal jobb ! - vezényelt tovább. - Most pedig egy jobb horog ! - biztatta Astonient, aki igyekezett együtt mozogni vele, ámbár a horog láthatóan nem volt az erőssége. Ahogyan rossz lábbal előrelépett, a saját ütésének erejétől kibillenve nekitántorodott a zsáknak.
- Hoppá! - lépett vissza zihálva.
- Hó hó hó. - nevetett Sil, és odalépett hogy megmarkolja a vállát. - Na, hogy érzed magad ? - nyúlt az egyik shakerért hogy odakínálja neki.
- Élénken! El tudom képzelni, milyen lehet egy olyan edzés, ami több egy rövid ismertetőnél. - fogadta el a shakert. - Köszönöm - húzza meg, oltva ezzel a szomját, ami bizony megjelent az intenzív testmozgás következtében.
- Mondd, melyik edzés, melyik gyakorlat a kedvenced? Az egyik izomerősítő gép, netán az, ha itt sorozod a zsákokat? Netán valami más?
- Azt hiszem mindegyik. - nézett körül a teremben, ahol a boxolók és atléták edzettek megállás nélkül. - Személy szerint a ringet kedvelem. - nézett a ring felé, ahol jelen pillanatban két könnyűsúlyú boxoló tartott gyakorlatot.
- Mi más választ is várhattam - nevet fel. - És ha az erőedzéseket nézzük?
- Attól függ. Ha kitartást akarsz építeni akkor előszeretettel ajánlom a mászófalat, a miénk kilenc méter magas, és az az egyetlen út a legfelső emeletre. - gondolkodott el egy pillanatig. - Ha nyers erőt, ajánlom a gépeinket, bátran állíthatom hogy a mi termeink a legjobban felszereltek ezen a téren. Én magam inkább a nyersebb súlyzózást és erőpadokat szeretem, de fontos hogy testünk minden porcikáját alaposan át tudjuk mozgatni.
- Úgy érzem, kellően felpörögtem a mozgástól. - mondta Astonien és újra belekortyolt Sil turbó shake-jébe. A cucc közismert anyag volt Sil edzőtermében, az egyetlen amelyet Sil minden alkalommal maga főzött ki, és határozottan elutasított minden felvásárlói ajánlatot rá. - Kipróbálhatnék még egy erőedző gépet? Kíváncsi vagyok, hogy működnek, még nem láttam őket közelről. Persze az jobb lenne, ha előbb megmutatnád, hogy működnek...
- Teeeermészetesen. - vigyorodott el szélesen SIl, és levetette a kesztyűket. - Erre tessék.

A nap gyorsan telt, és a démon egészen el is feledkezett az időről ahogyan Astonient bevezette az edzés és helyes táplálkozás rejtelmeibe. Noha a munkájuk még messze nem ért véget, a fiú lelkesedése Sil hangulatát is feldobta de még hozzá úgy hogy ezúttal a szokásos öt helyett már a hatodik pólót tépte szét magán pedig még délután öt óra sem volt. Yrsil egy szál feszes rövidgatyában és (az utolsó) feszülő pántos trikójában lépett be a terembe, a hangja pedig végigharsogott az odabent honoló laza, erőfeszítéseket nélkülöző emberek feje felett.
- Gyerünk emberek, nincs itt az ideje a lazsálásnak ! - bátorította a jelenlevőket hangosan, és közben letette a terem szélén a hóna alatt cipelt hatalmas gyúródeszkát és annak acél álványát, majd a mellsúlyzót pálcaként lóbálva Alicia felé lépett. - Gyerünk, gyerünk, gyúrd azt a popót, égjen a zsír ! - biztatott egy nőt a szobabicikliknél. - Adj neki még egyet ! - guggolt oda egy súlyzózó démonhoz, majd annak hátára csapott. - Még egyet ! És még egyet ! MÉG EGY UTOLSÓT ! - kiabálta neki, ahogyan a fickó az utolsó erejét belevetve még egy utolsókat emelt.
- Alicia Zharis ! - csattant fel hangosan ahogyan a léptei egyre közelebb értek a csont és bőr lányához. - Ideje neked is nekilátnod, kisasszony.
Alicia homlokán szemlátomást gyöngyözni kezdett a veríték, de Sil méreget vett volna rá hogy nem az edzéstől. Kétségbeesett szemekkel nézett a barátaira, amit Sil már már megsajnált volna, azonban tudta hogy amit tesz az csak a lánya egészségét fogja szolgálni.
- Ne haragudj, Damien, de úgy érzem, másik helyet kell találnunk - futtatta körbe a tekintetét a termen búvóhelyeket keresve, de tudatosítva a tényt hogy ez az apja gyúróterme, inkább úgy döntött elhagyja a helyszín. Szerencsétlenségére nem elég gyorsan.
Yrsil előrelépett egyenesen Damien elé, majd lenézett a vékonydongájú fiúcskára és biccentett neki a fejével hogy álljon félre és odanyújtotta neki a hatvan kilós mellezőt, amelyet eddig seprűként lóbált a teremben.
- Azt mondtam hogy kezdünk. - nyújtózott egy nagyot, elég időt hagyva a lányának hogy a menekülés reményének szikrája épp hogy csak felizzon. A méretes démon csontjai jóleső és hangos ropogással válaszoltak neki, és ahogy Sil kiropogtatta az ujjait a haja egyszeriben szétugrott az amúgy sportosan feltűzött kontyából és hosszú csápokként nyúltak Lia tagjai után hogy a levegőbe emeljék és visszahozzák őt.
Damien kerek szemekkel bámul az újonnan feltűnt jelenségre.
- Üdv, Yrsil... öhmm.. - köszönt neki Damien, aki nagy, kerek szemekkel bámulta és elképedve nézte ahogyan Sil hajtincsei megragadták az esetlenül rúgkapáló Aliciát és a levegőbe emelték. - Azt hiszem, a lányok eleget edzettek mára...
- PERVERZ! ERESSZ EL! - rángatózott a fogságban a lánya. - Nem egy hülye hentaiban vagyunk!
Yrsil hangosan felnevetett, és odahúzta az ártalmatlanul rúgkapálódzó egy szem lányát.
- Szevasz Damien, mi a pálya ? - nyújtotta oda az öklét és lekoccolt a fiúval, majd ahogy az egyik csáp elengedte Aliciát, lassan a fiú dereka köré kezdett fonódni.
- Milyen igaz ! - bólogatott helyeslően Aliciának. - Ez egy edzőterem. Ahol edzeni szokás. - kezdték a csápok megemelni Damient is. - Sosincs olyan hogy túl sok edzés, igazam van Mina ? - villantotta meg a ragyogó mosolyát a lányra.
- Helló, Yrsil...  - motyogja Mina, miközben kis híján tátott szájjal nézte a történteket. - Hát öhmm... ami azt illeti, mi már eléggé.. elfáradtunk...
- Fáradtság ? - nevetett hangosan a démon, és egy újabb csáp engedte el Aliciát, meghagyva őt a derekánál fogónak. - Csak a fájdalom jelzi az eredményt. - akasztott le két shakert az övéről és átnyújtotta a literes adagokat Damiennek és Minának aki közül az utóbbi dereka körül szintén fodrozódni kezdett valami selymes fehér zuhatag.
- ...a pokemonjaidat is így terrorizálod? - vágta a fejéhez a hajtincsek fogságában karba tett kézzel duzzogó lánya.
- Terrorizálni csak ezeket terrorizálom itt, ni. - feszítette be a bicepszét amit követően a már amúgy is szorosan feltűzött gumi karszalagja hangos csattanással meredek röppályába állva hagyott el...olyan sebességgel hogy a plafonról visszapattanva leverte a súlyokat a falon lévő polcról. Az elterelés elég volt ahhoz, hogy Mina derekára is ráfonja a haját és a leányzó is csatlakozhasson a levegőben lógó társasághoz. - Most pedig ideje hogy rendesen nekiálljunk gyúrni. Feszüljenek azok az izmok, csorogjon a veríték ! - tárta szét a karját, mindkét kezében egy-egy shakerrel miközben az egyiket a lányának nyújtott és jókorát húzott a sajátjából. - Ma addig edzünk amíg ki nem terülünk, ideje ledolgozni a feles kalóriákat ! - kiáltotta jókedvűen és megindult a terem belseje felé, ahol a komolyabb gyúrópadokat lehetett megtalálni.

Pár napja, maximálisan újonnan beszerzett és indulását megelőző napon higiéniai biztonságból kimosott sportöltözetében zötyög a pokol zsírégető bugyrainak egy felsőbb szintjére: az edzőterem felé. Sikerült olyan időpontban útra kerekednie, amikor legrosszabb esetben is csak az előmelegített ülőhely átadásáért villámokat szóró nyuggerek cammognak fel banyatankjukkal a járműre, de most egy ilyen példányt sem lát a kocsiban. Kész szerencse, máskülönben nem biztos, hogy le mert volna leülni. Tatyóját ledobja maga mellé, és kényelmesen elfoglal egy széket az ablak mellett, felhangosítva mellé a fülhallgatójából szóló zenét, hogy a tömegközlekedés általános robaját jobban kizárhassa, miközben újabb és újabb koponyás-ametisztes díszek után nézelődik telefonján, melyekkel nem csupán szobáját, de ruhaszettjeit is tovább díszítheti.
Út közben még egyszer ellenőrzi táskája tartalmát, ahova gondosan előkészített egy kisebb törülközőt, ha esetleg nagyon megizzadna egy emelet megmászása közben, vízzel töltött shakerét pedig beszorította a váltóruhái mellé a szélre, nehogy véletlenül felboruljon és kiömöljön, mert figyelmetlenül tekerte rá a fedőt. Még egy kis nasit is hozott magával, amit pár perce vett a megállóhoz közeli boltban, és mindezek mellett persze az iratai és pénztárcája sem maradhatott el.
Egészen hamar megérkezik a megbeszélt helyszínhez, és bár magabiztosan száll le a járműről, hogy hosszú léptekkel megközelítse az épületet, határozottan vágva át az utcán tartózkodó tengeri személy között, a táv csökkenésével párhuzamosan minden egyes lépése egyre bizonytalanabbá és kisebbé válik.
Biztos jó ötlet volt ez?
Csak egy pillantást kell vetnie a karjaira és lábaira, hogy megállapítsa, nemhogy a súlyzókkal történő gyakorlatok elvégzésére alkalmatlanok, de még egy liter víz sikeres felemelése is erőteljesen megkérdőjelezhető. Az emeletre való felmászástól pedig egyenesen fél, nemhogy ő még egy futópadot taposva megtegyen kilométeres távokat. Mit fog ő így ott kezdeni? Csak mert amilyen állapotban van, már az is egy kiadós edzésnek bizonyul, hogy egyáltalán eljutott idáig, nagyrészt ülve.
Megáll az edzőterem épülete előtt az utca szélén, kis híján már az autók hemzsegte úton, ahogy mindenféle feszültség külső jele nélkül bámulja meg először a földszintet, aztán az emeletet, miközben a gyaloglás során táskájába rejtett telefonja egyre nagyobb súllyal húzza le kezét. A zene még mindig üvölt a fülében, aminek szövegét normális esetben némán artikulálná, ám az énekelt szöveg minden egyes szavát a saját pániktól ordító gondolatai teszik érthetetlenné, minduntalan azt ismételgetve: inkább hívja fel - nem is, küldjön SMS-t Mináéknak, hogy mégse tud jönni, mert váratlanul elképesztő gyomorrontása lett, aminek következtében képtelen elhagyni a mellékhelyiséget. Na jó, talán nem kéne ennyire részletekbe menni, mert azt nem csupán kényelmetlen olvasni, de még állítólag átlátszó is.
Vesz egy mély levegőt, fejben már fogalmazza meg ugyanazon kifogás ötvenharmadik verzióját, és majd' megszakad az introvertáltak idegeskedésének súlyától, lábai azonban mégis megindítják testét a bejárat felé, aminek felfoghatatlanul nehéz ajtaját valahogy sikerül betolnia és így belépnie a halandó világ Tartaroszába, ahol mindenkire kín és szenvedés vár.


Az öltözőkben keservesen gyorsan telik az idő annak ellenére is, hogy a létező legtovább húzza a szekrényszám keresését, amihez megkapta a kulcsot, és még a táskájának tartalmát is ötvenhatszor ellenőrzi, nem maradna más teendője, csak az, hogy végre valahára rázárja az ajtót. Bármennyire fájjon a tény, de mást már nem tud felderíteni vagy megnézni, így kénytelenné válik megindulni az edzőterem folyosóján, hogy a különféle termekbe bepillantást nyerhessen, szigorúan Minát és Damient keresve mindegyikben. A kérdezés lehetősége meg sem fordul a fejében - miért is fordulna, csak az alapvetően is elég magas idegességét növelné -, inkább koponyás kulcstartójával felszerelt shakerét szorongatja kifehéredett ujjai közt olyan erővel, hogy már zsibbadnak az ujjbegyei.
Elhalad egy futópadokkal telerakott helyiség előtt, ahonnét hangos, ütemes dübörgés szűrődik ki hangos zihálással együtt, máshol húzódzkodóállványokat talál majomként kapaszkodó egyénekkel, egy újabb helyen pedig hátgépeket vagy állíthatónak tűnő edzőpadokat lát, de van még itt kombinált edzőgép is láb- és karerősítéshez. Szinte borsódzik a háta, néhányan olyan nehéznek tűnő súlyokat emelnek a levegőbe, amitől már-már megfélemlítve érzi magát ezen a helyen.
Biztos jó ötlet volt ez?
Mielőtt sarkon fordulhatna, hogy végül mégis gyomorrontásra fogva önként elbukja küldetését - hiába a karnyújtásra lévő siker -, megpillantja a csípőbemelegítésében éppen hátratekeredő Damient az ugyancsak bemelegítő gyakorlatokat végző Mina társaságában. Előbbi rögtön észreveszi őt, és bár hallani nem hallja, az ábrázata a váratlannak nem kifejezetten nevezhető felbukkanásával először megilletődötté, aztán kínossá válik,  mintha éppen egy friss fürdőtől még vízgyöngyökkel a vállain, egy szál törülközőben pillantotta volna meg. Az intése ugyanakkor ennek ellenére is invitáló, és így nem érzi, hogy bármi jónak elrontója lenne, mégis félős gidaként közeledik a duó felé.
- Ó! - vigyorodik el Mina azonnal, ahogy megakad az ő tekintete is a csontos, sporthoz meglehetősen túlöltözött lányon - rajta.
- Ő, sziasztok... - emeli meg a kezét, viszonozva a korábbi köszöntő intést, szemügyre véve a teremben látható gépeket és súlyokat, nagyrészt szobabicikliket és kézi súlyzókat találva néhány fekvenyomós edzőpaddal. - Sokat késtem? - fordul inkább a barátai felé, mielőtt teljesen bepánikolna a teremben tartózkodók létszámától és a tudattól, ők is szemtanúi lesznek földi szenvedéseinek.
- Jaj, ugyan, nem megy ez időre - legyint Mina megkönnyebbülten, amitől ő is felenged kissé. Bár még mindig kétkedik ittlétének helyességében, legalább a visszahátrálásra vagy menekülésre nincs már ideje.
- Pár perce jöttünk mi is - teszi hozzá Damien, ami megmagyarázza a bemelegítés miértjét is. - Még csak, öhm... bemelegítek - teszi hozzá némileg zavartan, mintha gondolatot olvasna, amire megenged egy barátságos, de igencsak halovány mosolyt.
- Ó, világos-világos, mint tesiórán - bólogat felszabadultabban és kicsit magabiztosabban, hiszen így a menetrend már az ő számára is ismerős. - Akkor addig csatlakozom én is, gondolom, utána más-más gyakorlatot végzünk...? - csatlakozik a közös gyakorlatokhoz, kezdve először a vállaival. A karkörzéseket nem lehet olyan könnyen elrontani.
- Nem árt, ha nem akarod, hogy fájjanak az izmaid utána - helyesel a bemelegítésre Damien.
- Persze, mivel eddig nem annyira sportoltunk, így is lehet, hogy izomlázunk lesz... - fürkészi a plafont Mina eltűnődve - vagy inkább beletörődve.
- Az izomláz várható, bár nem hiszem, hogy fel vagyok készülve rá - fintorog látványosan, csak udvariasságból próbálva mosolyogni mellé nem túl sok sikerel.
- ...de utána meg a masszázs helyrehozhatja - bizakodik Mina, bár a maga részéről ő csak további kínzásnak véli, hogy az egyébként is fájó izomcsoportok ilyen formában megnyomorgatásra kerüljenek.
- Én szemezgettem a lépcsőkkel - vált inkább témát, elkapva Damien Minának címzett, furcsálló pillantását, Nem kell a kelleténél kínosabbá tenni a helyzetet - ő már így is szenved lélekben és testben egyaránt.
- Hm... én arra gondoltam, talán kipróbálok pár súlyzót - néz a lány az emlegetett tárgyak irányába, ahol rögtön szembetűnnek a tesztoszteron-túltengésnek örvendő izomagyak társasága. Felettébb bizalomgerjesztő lenne közöttük emelgetni az apró kis súlyzóikat.
- Én még a két és fél kilóshoz se merek hozzányúlni - rázza ki a hideg, ahogy elképzeli, pontosan akkor csúszik ki az ujjai közül a kerek súly, amikor a feje fölé emeli azt. Vihetik is a kórházba azon nyomban, bár fogalma sincs, agyrázkódása lenne előbb vagy elvinné őt a szívinfarktus.
- Vagy inkább először egy szobabiciklit vagy futópadot - gondolja meg magát Mina, elnézve inkább a bicajon kerek seggüket kinyomó lányok irányába.
- A szobabicikli mondjuk biztonságosabbnak tűnik - állapítja meg, miközben csavargatja magát jobbra-balra, egy pillanatra elfelejtve, hogy a teljesítménye nem lesz valami nagy durranás.
- Akkor szerintem kezdjünk azzal - dönt Mina, némi bizonytalansággal téve meg pár lépést a gépek felé, valamelyest nyújtózkodva, hogy átlásson a leghátsó sorokra is, majd kérdőn hátrafordul Damien felé, ő mihez kezd.
- Én, asszem, súlyzózgatok egy kicsit. - vonja meg a vállát a férfi, és nincs túlságosan meglepve a döntésén; egy ilyen helyen a helyében ő se vállalná be a biciklizést, és bár alapvetően az a tapasztalata videókból és reddites olvasmányokból, hogy nincs az edzőtermekben senki kitéve ítélkezésnek, a saját egója mégiscsa mást kívánhat.
- Oké - ugrik fel azonnal Mina az egyik bringára, alaposan megvizsgálva annak kijelzőjén szereplő információkat és gombokat. Nagyrészt ő Minára figyel, de mikor megáll a mellette lévő üres eszköznél, még vet egy pillantást Damienre, aki éppen felkap pár súlyt, elkezdve komolyan megdolgoztatni a karjait.
Tekintetét visszavezeti a saját gépéhez, és annak ellenére, hogy semmit nem ért belőle, elkezdi nyomogatni a gombokat. Mindegyik csippant válaszreakcióként, egyik kicsit mélyebben, a másik magasabban, amitől megemeli egyik szemöldökét. Biztos elállított valamit, de meg nem tudná mondani, mégis mit.
- Ez nem fog alattam felrobbanni, ugye? - sandít Mina felé, bízva abban, hogy ő okosabb ezen a téren, a lány pedig nem is késlekedik: azonnal ránéz az elállítgatott gépezetre, ugyanakkor nem lát felismerést csillanni tekintetében.
- Szerintem csak most kapcsolt be. Ha elkezded tekerni, mérni fog. Asszem... - bizonytalanodik el a magyarázattal, egyben fel is bátorodik, hogy a saját gépén lévő gombokat nyomogassa össze-vissza.
Csak a szemöldökét emeli egyre magasabbra, sziklabiztos meggyőződéssel, hogy ez a mai nap egy hiba volt. Felkelni is egy igazi baklövésnek minősül már. Végül inkább megvonja a vállát - a kijelzőn villogó ábrákat úgyse fogja megérteni, legrosszabb esetben pedig tényleg rárobban az egész.
- Talán jobb is, ha nem látom, mennyit tudok lebringázni, máskülönben a föld úgy elszégyellné magát helyettem is, hogy ásni se kéne - markolja meg a kormányt, felpattanva a bringára, ezen megjegyzésével kiváltva Mina csengő kacagását, amit szinte azonnal abba is hagy, amint eszébe jut: rajtuk kívül még van itt legalább egy tucat vadidegen. Különösebben persze ők nem zavartatják magukat, jobban mondva feléjük se bagóznak, ugyanis többségük egyedül edz egy alig látható, vezeték nélküli fülhallgatóval semmisítve meg hallásukat.
- Ugyan már... - Szinte látja maga előtt, ahogy a fejét rázza amolyan kedveskedő korholásként, ám nem fárad egyelőre az odanézéssel: örül, ha talál egy kényelmes ülési pozíciót ezen a vackon. - Oh, igen, úgy tűnik, működik. Ott írja jobb oldalt felül a kalóriát - szól, mire önkéntelenül is Mina gépének kijelzőjére néz.
- Kaló...? - vonja össze értetlenségében a szemöldökét, aztán inkább eldugul, emlékeztetve magát, hogy sok lánynak az a célja, hogy lefogyjon, nem az, hogy elfogyjon. Eközben a számok a sarokban elkezdenek változni, ahogy Mina meglepő sebességgel nekivág a tekerésnek. Na, ilyen lelkes sem lesz sose, mint edzőtársa...
- Ó, asszem, látom - bólint, megkeresve ugyanazt a számsort a saját kijelzőjén is, és ő maga is nekilát a tekerésnek, bár jóval lassabban és nyugodtabban, mint a környezetében ülő egyének. A versenyszellem már nemigen él benne, ami most kifejezetten előnyös is a számára - legalább nem fogja magát idejekorán kifullasztani. Magában ettől függetlenül értetlenkedik, hogyan mehet másoknak ilyen könnyen - neki kicsit olyan érzése van, mintha ólommal dolgozna a lábai alatt, és annak ellenére, hogy teljes testsúlyából ránehezedik a pedálra, alig akar megmoccanni az alatta. Ennyire csak nem lehet könnyű!
Pár perc értetlenkedést követően jobbnak ítéli, ha elengedi, és inkább némán szenved tovább minden tapasztalatának megkérdőjelezése nélkül, ám hogy kínjai terhének egy részétől megszabaduljon, elkacsintgat más irányokba. Eleinte a körülötte tekerő lányokat figyeli, mintha a technikájukat próbálná megfejteni, aztán tekintete eltéved a súlyzózó férfiak felé.
- Damien elég magabiztosnak tűnik - pislant az emlegetett irányába, aki éppen az egyik kézi súlyzót emelgeti jobbra-balra, majd fel-le.
- Jah, remélem, nem bánja, hogy otthagytuk, csak így... - néz el Mina is társa irányába. - Hm. Most vagyok először én is ilyen helyen, és kicsit furán éreztem magam a sok izmos alak között - nevetgél kényelmetlenségében.
- Hmmmh, lehet, még kényelmesebben is érzi magát - dönti oldalra a fejét eltűnődve, egyre inkább úgy érezve, a bringázós részleg a pletykasarok, ami pont távol van annyira a jelenlegi pasis saroktól, hogy észrevétlen figyelhessék őket. - Azt vettem észre, hogyha barátok előtt kell prezentálnia magát, akkor eléggé zavarba tud jönni - emeli egyik kezét az állához, de nem hagyja abba a tekerést.
- Tényleg? - ráncolja szemöldökét Mina, aki feltételezhetően túlságosan hozzászokott már Damien megnyilvánulásaihoz, hogy ilyesmi feltűnjön neki. - Talán akkor, ha új dologról van szó, igen. Ez így itt... kicsit nagyobb tömeg, mint amit megszoktunk. Mármint, nyilván szoktunk tömeg előtt szerepelni, csak.. az eléggé másféle. Tudod, elegáns ruhák, elegáns szavak, meg minden... itt meg csak a külsőnket látják - kezd hosszas magyarázkodásba, ami lassabbá is teszi a biciklizés tempóját.
- Nem úgy tűnik, mintha különösebben foglalkoznának vele... velünk - állapítja meg, miután körbenéz megint, magának is igazolva meggyőződését. Vagyis inkább csak saját magát akarja megnyugtatni, mert nem szereti, amikor idegenek figyelik őt... - Ami mondjuk egészen szerencsés, mert ha ugyanazt kéne csinálnom, mint nektek, biztos szívrohamot kaptam volna már párszor - vallja be, és bár az ő melójukhoz jó lóvé is társul, ő képtelen lenne ellátni azt a munkakört. Nem is irigyli tőlük, amennyi feszültséggel járhat.
- Mikor bejöttünk, azért idenéztek páran. Na mindegy. Nem kellene ilyenekkel törődnöm... - sóhajt fel szomorkás keserűséggel, amint ő is kinézelődte magát.
- Biztos reflex - von ismét vállat. - Tudod, mint mikor észreveszel valami mozgást a szemed sarkából, és ösztönösen odanézel, de a következő pillanatban már elfelejted, hogy ott van - tekint Minára, minden porcikájával a megnyugtatást sugározva, de továbbra is inkább saját magát győzködve, semmint edzőtársát. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a logikus beszéd hatással van Minán, ugyanis egyetértő bólogatásba kezd.
- Huh, már kezdem érezni a combom. - Finom utalást vél felfedezni Mina megjegyzésében, hogy váltsanak eszközt, és ez nincs is kifejezetten ellenére.
- Ha gondolod, mehetünk máshova. Vagy Damien bemutathat pár súlyemelő mozdulatot, bár én kicsit félek attól, hogy elejtem - grimaszol, amint ismételten megjelenik egy rémkép, ami szerint ezúttal nem a fejére, hanem a lábára ejti a súlyok egyikét.
- Hmm, ez nem rossz ötlet. Neki jobban megy, mint nekem... - nevetgél újra Mina, amire csak néhány biccentést kap válaszul. - Nem merem magam kipróbálni, mert a végén meghúzom magam, szóval ja, megkérhetjük, hogy segítsen - ugrik le azzal a lendületről a bicikliről, nyújtózásban folytatva a mozdulatot. Társához hasonlóan ő is lekászálódik a bicikliről, bár jóval bizonytalanabbul, ahogy egy pillanatra a lábaiból kiszalad az erő is, kis híján összerogyva a gép mellett, amibe utolsó pillanatban sikerül megkapaszkodnia.
- Egyébként ő sűrűbben jár ide, nem? - tereli is azonnal egy kérdéssel a nem túl szerencsés útnak indulását. - Vagy hasonló helyre. Vagy otthon csinálja? Mert azok a bicepszek igényelhetik a folyamatos edzést - bök állával a súlyemelő Damien felé.
- Áh, túrázni szokott egyébként. Nordic walkingozni néha, vagy csak simán jó sokáig menni az erdőben. - Kissé váratlanul éri ez a válasz, de amennyi szüksége lehet a munkája után a magányra, talán nem túl meglepő, hogy egyedüllétre vágyik és a természet csendjére, nyugalmára. Egy csöpp sajnálatot is mintha érezne. - Egyszer egy falmászásra is elvitt, de nem mentem túl magasra - kuncog, a szituációt pedig könnyedén el tudja képzelni, ami egy halvány mosolyt az ő arcára is csal. - Ő igen... Meg fekvőzik sokat otthon, igaz, van néhány súlyzónk is, néha azokat is használja,. - jut eszébe hirtelen.
Elismerő bólogatásba kezd.
- Állítólag jó feszültséglevezető is. Az edzés - tart egy kis szünetet, ahogy megvilágosodik az egyértelműnek tűnő következtetéstől. - Lehet, sok feszültség van benne? - hajol közelebb Minához szinte már meglepetten, mire társának vonásai szomorkássá válnak.
- Mindig ettől tartok. Ritkán mutatja, nagyon ritkán, szinte soha, de azért menedzselni egy céget, elég sok stresszel jár. Sok a rosszindulatú ember, persze mindenhol, de a vezető pozíciókban több irányból tudnak... hm... nem kedves kommentek érkezni. Meg nagyon sokat dolgozik, főleg most, hogy Sebi miatt én annyira, nos, nem tudok - tárja szét a karját tehetetlenül. Valóban nem lehet egyszerű, és még inkább örül, hogy semmi köze a munka világának ezen részéhez.
- Hmmmh-hmmmh... - tűnődik az állához ütögetve mutatóujját. - Esetleg Silnek szólhatok, hogy párszor vigyázzon Sebire, ő elég jó a gyerekekkel. Mondjuk egy ideje nem hallottam felőle, szóval lehet, megint eltévedt, hiába mutattam meg neki, hogy működik a GPS - masszírozza az orrnyergét enyhe frusztrációval, maga előtt látva, hogy a férfi inkább kidobja a kukába a szerkezetet, és vesz egy hagyományos, papíralapú térképet, amin még annyira se tud eligazodni, mint a GPS utasításain.
- Oh, ez nagyon kedves. Most Anja vigyáz rá, nagyon lelkes, fuh, alig várom, hogy már neki is legyen kicsije, nagyon imádja őket... bár talán kicsit elkényezteti... khm. Szóval. Nagyon kedves, ha épp ráér - kezdene bele hosszas lamentálásba, de még időben megragadja a saját képzeletbeli gyeplőjét, közben újra átmozgatja a biciklizés közben nem használt izmokat, indítva egy fejkörzéssel. - Bár attól tartok, ha megjelenik nálunk, minden női szomszéd el fog késni a munkából. Vagy... bárhonnan, ahová menni akarnak, esetleg el se indulnak. - teszi hozzá halkan és egyre vörösödve, az említettek elképzelésétől pedig egyre csak emeli a szemöldökét. Mondjuk ezen se kéne meglepődnie, Yrsilről van szó...
- Pletykaszerető szomszédságotok lehet - húzza el a száját, mert az biztos, hogy képen verné egyiket-másikat Mina helyében, bármilyen introvertált is legyen alapvetően. - Vagy csak mindenki őrá pályázik - ingatja a fejét, egyre nagyobb elhatározással, hogy részesíti drága apját egy alapos fejmosásban.
- Áááht, az a helyzet, igen, meg aztán kacsingatott is mindenkire, mikor arra járt. - Egy gyenge szemforgatás és még több vörösödés társul mindehhez Minától, viszont a cél kristálytiszta előtte: most nem menekül a vén róka előle, bár ha az eddigi szidalmai nem hatottak, a következő se feltétlen fog.
- Tipikus - morog, bekapcsolódva a fej- és vállkörzéses gyakorlatokba. - De nem lehetek mindig a sarkában, hogy visszarángassam a földre - forgatja meg a szemeit. - Emlékszem, valami fontos beszélgetésre kellett mennem vele, mert a főnöke attól tartott, hogy lekapja a Semiramis parfüméria tulajának bugyiját - puffog inkább magában, a mai napig nem értve, miért küldözgetik őt üzleti utakra, amikor ennyire felelőtlen és a saját lányának kell vigyáznia rá. - Damient nem akarták még szétkapni? - teszi fel inkább költői módon, semmint tényleges választ várva, azonban Mina teljesen komolyan veszi, megilletődöttségében köhögésbe kezdve.
- Hogy tessék?
Pislog néhányat Minára. Valami rosszat mondott?
- Hát... Ő is egy jó pasinak számít, nem? - tárja szét a karjait vállai átmozgatása közben, nagyon nyilvánvalóan nem értve a korábbi kérdésével járó problémát. - Meggyőződésem lenne, hogy folyamatosan összesúgnak a lányok a környezetében - értetlenkedik tovább, a realizálás pillanatára mégis megállva. - Hmh, na várj, most mi is összepusmogunk - áll meg a karkörzésben is, hogy fontoskodva állat dörzsöljön.
- Öhm... ja, gondolom... - bizonytalankodik Mina, tekintetét össze-vissza kapkodva. - Szoktak, valóban... oh - teszi hozzá összeszedettebben, de még mindig nem fejezve be a mondatot. Mina néha nagyon furcsa válaszreakciókat ad, de mostanra már nem tanúsít neki különösebb jelentőséget. Amilyen kis beszédes, ha probléma van, úgyis elé tárja.
Előkapja a shaker vizét, hogy jól meghúzza, miközben Damien eszközt cserél, és az egyik edzőpadhoz vonul, hogy nekiálljon fekvenyomni - persze csak miután egy-egy jó nehéz súlyt tekert a rúd mindkét oldalára. El fogja bírni azt egyáltalán? Az ő karjai biztos beletörnének a próbálkozásba.
- Na, ezt nem tudnám megcsinálni, cserébe szilánkosra törné a bordáimat - teszi karba a kezeit a flaskája eltételét követően, egy darabig figyelve a gyakorlatoknak nekirugaszkodó Damient. - Lehet, másik gép után kéne néznünk; ekkora súllyal maga fölött nem merném megzavarni - tekint Minára, aki elhúzott szájjal felszisszen.
- Iigen, ennél nagyon kell vigyázni, hogy... hogy ne nagyon változtass az irányon, csak felfelé told. Én se vettem még rá magam - rázza meg a fejét nemlegesen. - Ne aggódj, ebből szerintem nem fog sokat csinálni. Ha abbahagyta, odamehetünk - biztosítja csípőkörzések közepette és Damient lesve.
Bólogat valamennyit, aztán a fókuszát ő is visszavezeti a bemelegítés másik feléhez.
- Maradjunk a könnyű gyakorlatoknál - ért egyet, és ő is a férfi irányába fordul többször is, vajon végzett-e már. Számolni ugyan nem számol, de pár tucat után nagy levegővételekkel kísérve visszarakja a rudat a tartójára, mire Mina felé villan a tekintete a kérdéssel: most? A lány azonnal bólint és megindul az edzőpadok sora felé, ahova kacskaringósan vezet az út, köszönhetően a jövő-menő személyeknek és az itt-ott kialakult csoportosulásoknak, akik szinkronban végzik ugyanazt a gyakorlatot.
Egy két személy által közbezárt résen akar keresztülslisszolni, ám a lábai a biciklizéstől még nem az igaziak, így sikeresen nekiütközik az egyik alaknak. Szinte már ösztönből kér elnézést tőle, és suhan is tovább áldozatuk felé, igyekezve felzárkózni az előrébb járó Minához.
- Hány kilósat emelgettél? - érdeklődik azonnal, ahogy a társaság harmadik tagja mellé érnek, bökve egyet a rúd végén lévő súlyok felé.
- Oh, sziasztok - köszönti őket, gyorsan felülve a kényelmesebb kommunikáció érdekében. - Uff... bocsánat. Ez hirtelen volt - kap a fejéhez kissé szédelegve. - Hogy mennyi? Ezek hat kilósak, a rúd meg magában megint annyi, szóval tizennyolc - válaszol talán kicsit szárazan, majd egy kölyökkutya ártatlanságával pislog néhányat.
- A hatkilós macskámat alig bírom el - motyogja nagy csodálkozásában. - Úgy emelgetted, mintha egy liter víz lenne! Nem fáj a karod tőle? - vonja fel egyik szemöldökét érdeklődőn.
Damien halkan felnevet.
- Kicsit. - áll fel a padról, megrázva a karjait, majd laza körzéseket téve meg velük. - Milyen volt a szobabicikli? - viszonozza az érdeklődést.
- Nem rossz, bár nem szokta meg a lábam, így most eléggé érzem - nyújtóztatja lábait Mina annyira, amennyire csak lehet. - Viszont arra gondoltunk, kipróbálnánk pár súlyzót is. Na, nem ezeket - mutat a nehéz kerekekkel megpakolt rúdra. - Csak egy olyanfélét - irányítja a figyelmet a kisebbek felé, amitől kényszeresen is elkezdi ökölbe szorítani az ujjait, majd lazítani egy csöppet, gondolatban is próbálgatva és készülve előre, hogy miképp kéne megtartania ezeket a nehéz eszközöket a fejére vagy lábára ejtése nélkül.  Azt azonban nem állítaná teljes határozottsággal, hogy felkészült volna velük történő gyakorlatokra...
- Hmmmh, jobban belegondolva lehet, jobb, ha... - hátrálna ki már csak ösztönből is, aztán már ebben is elbizonytalanodik. Hát mégse ábrándíthatja ki ennyire Mináékat! Vagy igen? - ... ha valami nagyon könnyű súllyal kezdenénk. Nem vagyok túl erős - emeli meg a kezét úgy, mint akik a bicepszük méretével dicsekszenek, ezzel is kihangsúlyozva, mennyire nincs ott neki semmi a hajszálvékonyra sorvadt izomzatot és csontot leszámítva.
- Arra gondoltunk, adhatnál pár tippet, hogy hogy kell ezt elkezdeni, hogy, hmm... ne legyen belőle sérülés - egészíti ki Mina, vagy inkább fordítja az előbbi szavakat értelmezhető nyelvezetre, mire Damien teljes tisztelettel felméri őt, ezt követően pedig a kézi súlyzókhoz fordul. A legapróbbakhoz, természetesen.
- Izé, öhm... ezekből sajnos csak rózsaszín van - fordul felé két rózsaszín darabbal a férfi, aminek láttán határozottan leolvasható az arcáról, hogy nincs elragadtatva a színválasztástól. De ha csak ez van, amit elbír, hát akkor...
- Az jó lesz nekem! - lelkesedik Mina; legalább neki tetszik ez az árnyalat, így át is veszi őket a létező legszélesebb mosollyal.
- Oké - igyekszik megtartani komolyságát Damien, majd felemel egy másik párt súlyt - ezúttal a hozzá passzolóbb kiszerelésben: feketében. Talán egy kicsivel nagyobbak, mint a rózsaszínek, ám meglehet, ez csak érzéki csalódás. Sőt, biztosan, a fekete elég sokszor megtévesztő, ha méretarányokat kell vele meghatározni.
- Annyi a lényeg, hogy bármerre emelitek őket, a hasizmot feszítsétek meg, hogy ne lengjetek előre-hátra, az könnyít a mozgáson, de árthat az ízületeknek, meg nem edződtök annyira tőle - magyarázza a tőle megszokottól kicsit bizonytalanabbul, de felvesz egy pár nagyobb súlyzót, hogy bemutassa az elmondottakat. Habár a trikóján át nem látja, mennyire feszíti azokat a hasizmokat, elhiszi, hogy így tesz.
- O-ó, jó ötlet volt ez, Mina? - viccelődik, ezzel is némileg palástolva a saját kétségeit, noha önmagát nem tudja hitegetni a biztonságos gyakorlatvégzéssel. Valami fájdalmas úgyis történni fog, szinte érzi, mint öregasszonyok csontjaikban az esőt. - Holnapra minden izmunk sajogni fog, ha így haladunk - próbálgatja a súlyokat, valamennyire megbarátkozva velük, és mikor már kellően magabiztos - vagy inkább vakmerő -, igyekszik utánozni a Damien által mutatott gyakorlatokat. Az első néhány emelés teljesen rendben van, úgy véli, bírni fogja, ám mikor már a sokadik ilyenre kerül a sor, egyre nehezebbé válik megtartani a fapofát. Hamarosan már-már az nagyobb erőfeszítéssé válik, hogy ne mutassa ki, mennyire kínlódik, ahogy Damiennel igyekszik tartani a tempót nem túl sok sikerrel.
- Ha jól bemelegítettetek, nem lesz vészes - mondja Mina, bár az ő hangjából mintha kiszűrődne a kínlódás, és tűnjön bármilyen gonosznak ettől, azért jólesik. Elvégre nem egyedül szenved! Más is küzd a feladás ellen! - Picit égnek a karjaim, az igaz... Lia, nem valami lépcsőkről beszéltél te? - És a feladás mégis elsöprő győzelmet arat.
- DEH... - ereszti ki hirtelen az összes tüdejébe rekedt levegőt. - Phew... - liheg egy keveset ezúttal már leengedett karokkal, amiknek ottlétét már nem is igazán érzi. Mintha elpárologtak volna az éterben. - Lépcsőznél ennyi megpróbáltatás után? - pillant Mina felé már nyíltabb szenvedéssel ábrázatán. Így is többet mozgott ma, mint életében valaha valószínűleg fog, szóval ez neki már egy borzasztóan nagy lépés volt. Többet nem kívánja megtenni.
- Az mást mozgat meg! A lábakat, meg... khm... szóval a karod pihenhet akkor. Azt csak így... lendíted magad mellett- vált katonás menetelésbe, mintha ez bemutatná a lépcsőn történő fel-lerohanás folyamatát, viszont az tagadhatatlan, hogy a lelkesedése töretlen. Adhatna egy kicsit belőle...
- Az lehet, hogy a kezeimet elhagyhatom, de bicikliztünk is előtte! - próbálja megemelni a kezét figyelmeztető jelleggel, de semmi erő nem maradt már bennük. Mintha teljesen megsemmisültek volna az előbbiek hatására.
- Ne olyan sietve... - tartja őket fel Damien, átvéve tőle a fekete súlyokat, amiket készséggel és egy hálás biccentéssel ejt a tenyerébe, rögtön megkönnyebbülten támaszkodva meg követezőnek a térdein. Előrehajolva várja, hogy izmai tortúrától fájdalmas sikolyai csillapodjanak kissé, ám kétkedik, hogy ez egyhamar bekövetezik.
- Lehetnél személyi edző is - igyekszik valami dicséretfélét kipréselni magából, amiben általában nem szokott sok sikere lenni. Ki is vált Damienből egy meglepett szemöldökemelést, de az ezt követő mosolya biztosítja, hogy jónéven vette a gesztust.
- Köszi... Ha nem lett eleged a helyből, vagy az egészből, akkor visszatérhetünk rá máskor is - mondja mosolyogva, ami az eddigi edzőtermes kalandjaik során nemigen fordult elő. Talán túlságosan koncentrált a teljesítményére idáig.
- Gyerünk emberek, nincs itt az ideje a lazsálásnak! - harsan egy kifejezetten ismerős hang, amitől egész gerincén végigfut a halálos hideg.  - Gyerünk, gyerünk, gyúrd azt a popót, égjen a zsír! - szól valaki másnak, amitől leveri őt az izzadtság. Nagyon is jól tudja, ki ez a hangos és kifejezetten feltűnő alak, oda se kell néznie. Nem mintha merne. - Adj neki még egyet! - biztat egy újabb eddzőt, és csak a bizonyosság miatt néz a feléjük gyorsan közeledő hangzavarra.
Yrsil az. Méghozzá a szokásosan túltolt megjelenésével, mintha mindenáron magáénak akarná a figyelmet, őt pedig messze elriasztja.
- Ne haragudj, Damien, de úgy érzem, másik helyet kell találnunk - szól még, először Damien mögött találva ideiglenes búvóhelyet, keresve a terem másik kijáratát, amerre elmenekülhet ez elől az anomália elől.
- Még egyet! És még egyet! MÉG EGY UTOLSÓT! - üvölt tovább Yrsil, és bár nem neki szánja, attól még terrorizálva érzi magát. - Alicia Zharis! - csattan ostorként a neve, és ez mint a jelzőpisztoly a versenyfutóknál, úgy indítja meg egy kerülőút felé. Soha nem érezte magát ennyire gyorsnak, és bár ravasznak sose lesz kellően az, legalább ezzel a sebességgel még talán élve kijut ebből a földi pokolból.
- Ideje neked is nekilátnod, kisasszony - hallja még, de rá sem hederit: csak fut, mert kedves az élete. - Azt mondtam, hogy kezdünk - folytatja Yrsil úgy, mintha őt érdekelné, de hohó, közel már az ajtó, szinte ujjai között érzi a kilincset, azt a langyos fémet, izzadt tenyerek fogdosásától enyhén nedves fémet, ami alapvetően undort váltana ki belőle, most mégis megváltásnak tűnik.
Aztán minden elveszik.
Csak egy másodperc kell, hogy minden egyes tagjára fehér haj tekeredjen, és lerántsák őt a pokol egy lejjebbi területére: a megalázás szintjére. Komolyan, ennél égőbbet átélhet valaki? Nem is, ennél gusztustalanabbat? Mert éti ő, hogy rengeteget törődik a megjelenésével, rengeteg tisztálkodószere és hajápolási krémje van otthon - hát a saját dolgait képtelen elrakni miatta a fürdőszobában -, de egy edzőteremben vannak izzadt alakokkal maguk körül! Vajon másokat is emelget ilyen formában? Brrr, inkább nem is gondol erre, csak még rosszabbul fogja érezni magát!
- PERVERZ! ERESSZ EL! - rángatózik a fogságában, teljesen új erőre kapva. - Nem egy hülye hentaiban vagyunk! - hívja fel a figyelmet erre a tényezőre, de valószínűleg megint süket fülekre fog találni.
Határozottan rossz döntés volt ez a nap, most már látja, és mikor mmeglátja a barátságos öklözést Yrsil és Damien között, csak még mélyebbre süllyed a saját fortyogásában.
Csodás.
- Milyen igaz! - helyesel Yrsil nagy bólogatva. - Ez egy edzőterem. Ahol edzeni szokás - tekeredik rá hajával Damienre is, óvatosan megemelve őt is a földről. Ez az egész egyre bizarrabb. Valaki esetleg megcsípné őt, hátha kiderül, ez egy rossz álom? - Sosincs olyan, hogy túl sok edzés, igazam van Mina? - villogtatja sokakon pozitívan ható mosolyát, belőle azonban már csak hosszú szemforgatást vált ki.
Haza akar menni.
- Hát öhmm... ami azt illeti, mi már eléggé.. elfáradtunk... - próbálkozik Mina, de ha általában a saját határozott fellépése nem szokott javítani a helyzeten, Mina bizonytalansága még annyira se fog.
Elvesztek. Elbuktak. Itt a vég mindhármójuk számára.
- Fáradtság? - nevet hangosan, megkörnyékezve közben Minát is a hajával. - Csak a fájdalom jelzi az eredményt - akaszt le két shakert, átnyújva őket edzőtársainak, Minának és Damiennek.
- ...a pokemonjaidat is így terrorizálod? - szúrja közbe talán kicsit passzív-agresszívan, de másképp aligha képes viselkedni, mikor megalázva érzi magát ettől a fogadtatástól.
- Terrorizálni csak ezeket terrorizálom itt, ni - feszíti be bicepszét, ami egy még hosszabb és még látványosabb szemforgatást vált ki belőle, és csak a hangos pattanó-csattanó hangra rezzen össze riadtan, keresve annak a forrását, de a teremben lévő alapzaj miatt nehezére esik megtalálni. Végül is a veszély már úgyis itt van, így ha véletlenül leütnék őt valamivel, még akkor is hálás lenne érte, ha kórházba kerülne miatta.
- Most pedig ideje, hogy rendesen nekiálljunk gyúrni. Feszüljenek azok az izmok, csorogjon a veríték! - tárta szét a karját lelkesen, újabb két shakert véve el a tölténymellényre emlékeztető övéről, és míg egyikből húz egy nagyot, a másikat felé nyújtja. - Ma addig edzünk amíg ki nem terülünk, ideje ledolgozni a feles kalóriákat! - kiabál jókedvűen, egyre inkább egy hangos kocsmában érezve magát.
Ideje engedetlennek lenni.

Egy hosszú nap után mindenki lefáradva mehetett haza, hogy az égő izmait másnap is megdolgoztathassa. Kivéve a puhányokat!

Alicia, Wilhelmina és Yrsil: Nagyon értékelem, hogy ennyire összebeszéltétek, a Sil cameot szórakoztató volt olvasni. Továbbá: Lia + Damien ship is real!
Astonien: Nem vagyok biztos abban, hogy te nem Sillel együtt írtad meg. De ezt nálad sosem lehet tudni. Úgy lopod el mások stílusát, mint az ékszereiket.

Erlendr-t nem fogom zárni, tekintettel arra, hogy nem tisztességes saját multit értékelni, de amíg a felmentés meg nem érkezik, addig a többiek megérdemlik a 150TP jutalmat. Extrát nem, mert időre senki nem írta meg.

Már érkezem is, hogy zárhassak Erlendr-nek. Szórakoztató, könnyed olvasmány volt, nagyon tetszett a dinamikájuk Daviddel, true bro energy. Keményen dolgoztál, úgy illik, hogy a jutalmad se maradjon át. Az öltözőben a szekrényedben vár a 150TP jutalom. Várunk vissza, az ajándék shake a pultnál lesz!