Magánküldetés: Ahol meghal a fény

Falatnyi ruhádban bóklászol farkasb@szó hidegben, valahol a havas semmi közepén, míg nem találsz egy lejáratot egy furcsán szabályos járatba, ahonnan meleg színű fények szűrődnek fel. Akármi is gyújtotta a feltehető tüzet, talán jobb megbarátkozni vele, mint megfagyni odafenn, habár a te döntésed. Ha lemész, néhány tíz méter után egy tábortűz körül két ücsörgő alakot figyelsz meg, egyik egy matuzsálemi korú férfi, a másik pedig egy fiatal nő, akik egyelőre nem reagálnak a jelenlétedre. Ennyi lenne az első kör.

Hogy mit is keresek én ezen a havas, kietlen tájon, az nagyon is jó kérdés. Hogy miért cseréltem fel a bordélyház pihe-puha ágyas szobáit erre a terepre, és hogy miért ebben a falatnyi ruhakölteményben jöttem, az még jobb. De mindkettőre ugyanaz a válasz. Egy erős kényszer hajt ebben a hideg, jeges, szeles időben. Egy kényszer, hogy megszerezzem a kardot. És pár kis információmorzsa összeszedése után a mozaikdarabkákból az jött ki, hogy a kard, az általam hőn áhított ereklye ezen a környéken található. Ám botor módon, elfelejtettem melegebb ruhát magammal hozni. És az alkony utolsó sugarai is egyre kevesebb fénnyel árasztják el a tájat, így határozottan javallott lenne, hogy valahova megpróbáljak behúzódni, még mielőtt a hajnal első sugarai csak egy fagyott démonra találnának, mikor elhozzák a fényt az éj után.
Kis keresgélés után egy szabályos járat lejáratát veszem észre, ahonnan fény szűrődik ki, világosságot hozva a sötétségbe, és meleg tűz ígéretével kecsegtetve.
Nem is csalódok, ugyanis ahogy lejutok a járat mélyébe, ott a lobogó tábortűz körül egy vénséges vén férfit, és egy fiatal lányt pillantok meg. Még nem szólok semmit, egyenlőre élvezem egy kicsit innen messzebbről a meleget, mert általában az emberek többsége nem szívleli a démonokat, főleg nem a magamfajtákat.