Iszonyatosan meleg van... A nap csak úgy szikrázik fent az égen, a növények, állatok tikkadtan hervadoznak. Eső már nem esett legalább két hete, pedig igen csak rá férne a földekre. Szakaszommal a Tünde-erdő közelében járunk, követek kíséreteként. Jó magam is már eléggé kókadozom.. A meleg felfűti a páncélzatot, s lassan úgy érzem, ropogósra sülök benne. Lépteim lelassulnak, megállok. A többiek észre sem veszik, ők is a maguk gondjával vannak elfoglalva. Hirtelen úgy érzem, mintha álomba szenderülnél, ellep a sötét, ahogy elájulok. Eldőlök, azonban az út oldala egy meredek lejtő. Eszméletlenül gurulok le a fák törzse között a lombok alá, s csak Istennek hála, hogy nem törtem ki a nyakam, és épségben megérkezek a lejtő aljára. Pár perc múlva nyitom ki a szemem, a fák nyújtotta árnyékok hűsében. Fellélegzem és körbe pillantok. Magam mellett egy apró patakot látok meg, mire sietve feltápászkodom négykézlábra, s mint aki napok óta nem ivott, úgy hajtom arcom a vízbe és kortyolom a tiszta, hűs nedűt. Hangosan felsóhajtva emelem fel arcomat, mikor szomjam oltottam, s hagyom, hogy a hideg, kövér cseppek végig száguldjanak arcomon és orromon, becsepegjenek a páncél alá. Ekkor pillantok meg magammal szemben egy romos templomot. Falai, motívumai inkább tündések, mint emberiek. Kíváncsian állok fel és sétálok be a lyukas tetejű, növényekkel benőtt épületbe. A kapuja még rég elkorhadva, benőve fekszik a repedezett padlón. Beljebb sétálok, s figyelem az összetört, színes üvegeket a padlón, ámulatba ejt a természet ereje. Végül megállok az oltárnál és meglátom nem messze tőlem valami csillogót... Felkelti az érdeklődésemet, s közelebb lépve próbálom meg kezembe venni és megszemlélni a tárgyat.