Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Egy templomban sétálok. Üres, még a padok sincsenek berakva. A rózsaablak megszínezi a rajta beáradó fényt. Nincs se hideg, se meleg, se sötét, se világos. Gyertyák se égnek, s a képek furán össze vannak folyva. A szobrok absztrakt alakokat mutatnak, pedig tudom, hogy melyik mit ábrázol, valahogy még se hasonlítanak rájuk. Közelebb lépek az oltárhoz, amelyen egy hatalmas, vastag könyv fekszik. A betűk nem kivehetőek, fura alakjuk van, de én tudom, hogy az van ráírva, Szent Biblia. Nagyon gyatrán olvasok… Éppen csak annyira tanítottak meg, hogy az imákat el tudjam olvasni. Lassan felnyitom a könyvet. Lapjai, akár a százéves papíroké: sárgás és kopott, törékeny és kissé merev. Az oldalak üresek. Újabbat lapozok, és újabbat lapozok. Egy nagyszerű hangot hallok meg.. Dúdol, egy csodás, mennyei éneket. A hang, akár az angyaloké, kristálytiszta és gyönyörű. Olyan, mint egy altató dal, lassú, finoman hajlanak benne a hangok, nyugtató és egyben felemelő. Hirtelen minden eltűnik körülöttem, s fehér veszi át mindennek a színét. Egybe olvadva eltűnik a templom, a padló, minden. Csak én és a hang vagyunk, amelynek rettentően ismerős a dallama. Próbálom magam elé képzelni, vagy inkább felidézni a nőt, aki énekli. Ruhája hosszú és fehér, bőre alig üt el selyemkelméjétől. Haja akár a tűz, finom loknikként omlik alá arcomra, megcsiklandozva azt. Fürkésző szemei, mint az erdő mélye, oly zöldek, kedvesek. Ajka rózsaszín, mint a világos tearózsa, latin nevén rosa frederic mistral… Arca szeplős, akár az enyém, de még így is olyan gyönyörű, szinte egész nap el tudnám nézni. Kezein a bőr dolgos nőre vallanak, de óvón tartanak. Érzem, ahogy karjában tart. Annyira emlékeztet valakire. Sokáig kell gondolkodnom, mire rájövök: magamra emlékeztet.
- Anya…? – suttogom, s felé nyúlok, mire eláraszt a fény. Bántja a szemem, felemelt kezemet arcom elé teszem. Mikor kissé hozzá szokok a világossághoz, felülök az ágyamban. Csak egy álom volt… Megpróbálom újra felidézni az arcot, amit éppen most láttam, de nem megy. Mindig ez van. Álmomban megjelenik, de sosem emlékszem rá ébredés után. Kimászok a nagy dunyhák alól. A padló hideg, még a szőnyeggel is. Az ablakhoz lépek, s kinézek rajta. Minden fehér. A csupasz fák ágait vastag hóréteg nyomja lejjebb, itt-ott lábnyomokat látni, de azokat is kezdi elfedni a lassan szemerkélő hóesés. Megdörzsölöm karjaimat, ahogy kiráz a hideg. Szerettem a telet, de most nincs jó hangulatom, és ehhez sincs. Megint elaludtam, emiatt nem reggeliztem és már nem is fogok kapni enni vacsoráig. Éhes vagyok. A szekrényemhez lépek, hogy felöltözzek. Előveszem ruháimat, majd levetem a hálóinget és a tükör elé állok. Testem apró és törékeny. Melleim laposan fekszenek mellkasomon. Duzzogva húzom el a számat. Alig várom, hogy végre nőni kezdjenek. Berthanak olyan szép, kerek mellei vannak, a férfiak állandóan azt figyelik és látom, mennyire tetszik nekik. Végig pillantok magamon. Lábam és karom vékony, s habár soványnak nem mondanám magam, nem vagyok telt. Térdem kis gumóként kerekedik bot egyenes lábam közepén. Karom erőtlen és satnya, ujjaim vékonyak és aprók. Testemet itt-ott szeplők rondítják. Berthának szép fehér bőre van, nem csúfítja szeplő. Vajon fogok én valaha is tetszeni valakinek? Nagy sóhajjal fordulok el a tükörtől és öltözök fel.
Miután megcsináltam a házkörüli munkákat, amikkel elmaradtam reggel: portörlések, söprés, felmosás, ruhák mosása, teregetés, állatok etetése, azok ganajozása, lovak sörényének kikefélése, majd mikor mindennek kész lettem, Bertha megengedte, hogy átmenjek a férfiakhoz a barakkba. Még mielőtt azonban átmentem volna, gyorsan megfürödtem, amiben a nő is segített, mert nem akarta, hogy piszkosan és büdösen menjek át a férfiakhoz. Nem lett volna illendő egy ilyen kisasszonyhoz, általában ez volt a szava járása. A víz hideg volt, ezért gyűlöltem csak a telet. Gyorsan kellett megmosdanom, s mikor megvoltam, megtörülköztem és felöltöztem: a szokásos ruhácskámat vettem, majd csizmát, kesztyűt és fejemre kendőt húztam, hogy fülemet ne marja le a hideg, aztán vastag kabátot kanyarítottam vállaimra, kezeimet bele dugva hipp-hopp készen is lettem és már rohantam is a térdig érő hóban. A barakk nem volt messze, az a ház, ahol laktam, hozzá tartozott az épületegyütteshez. Mi készítettük az reggelit, ebédet, vacsorát a lovagoknak, mi takarítottuk az épületeket. Dolgom is akadt, de közben a családommal is lehettem. Az őrök már előre integettek, ahogy látták, hogy közeledem az épület felé.
- Szervusz, Beatrix. – köszöntek rám, amint közelebb értem, én pedig széles mosollyal köszöntem vissza, s lenyomtam a kapu nehéz vaskilincsét. Az egyikőjük segített betolni a vastag kaput, fél kézzel, én pedig beszaladtam a kis résen. Az előtérben csend volt, de kívülről tudtam, hogy mely időpontban merre vannak a katonák. Most éppen a gyakorló teremben lehettek. Gyorsan dobbantottam párat, hogy a csizmámra tapadt hó leessen, lekaptam fejemről a kendőt, majd a kesztyűket és futva elindultam a folyosón. Itt-ott találkoztam egy-egy lovaggal, akiket rendre üdvözöltem is, majd meghallottam egy hangot.
- Te meg hová igyekszel? – a kérdésre megtorpantam és hátra néztem. Vilhelm jött felém peckesen. Fekete haja lelógott fülére, kék szemei egészen hideg tekintetet adtak neki, oldalán igazi, kovács által készített kard volt. Hogy irigyeltem én azt tőle! Mindig magánál hordta.
- A többiekhez. Éppen edze… - kérdeztem volna rá helyükre lelkesen, de félbeszakít.
- Még is miért járkálsz ide mindig? Te nem ide tartozol. A nők nem harcosok. Nekik az a dolguk, hogy főzzenek, takarítsanak, neveljék a gyereket és melegítsék az ágyat. – Vilhelm szavai egészen megleptek.
- Ezt meg kitől hallottad? – kérdezem kissé idegesen, kezeim ökölbe szorulnak. Ő ne mondja meg nekem, hova mehetek és hova nem, hogy mi lehetek és mi nem!
- Ezt mindenki tudja, hogy így van! – mondja fél mosollyal az arcán, keresztbe fonva karjait mellkasa előtt.
- Hát tudd meg, hogy az őseinknél, a vikingek közt a nők is harcoltak! – vágok vissza, mire közelebb lép hozzám. Kicsit megijedve hátrálok egy lépést, ám tovább nem, mert hátam a falnak simul.
- Ez már egy másik világ, kedves Beatrix. És ha felnősz, te se fogsz mást csinálni, csak ágyat melegíteni. – mondja kezével fejem mellé támaszkodva. Tekintete egyszerre volt olyan, mint egy vadászé és olyan, mint egy elveszetté. Féltem Vilhelmtől, már nagyon régóta. Gyakran volt undok velem, s ha játszottunk, ő mindig durva volt. Ha vívni tanultam, ő állandóan oda jött és legyűrt, persze könnyedén, hogy megmutassa, ő az erősebb. Erőszakosabb volt mindig is, és féltem attól, hogy egyszer a végén tényleg megüt, vagy rám emeli az oldalán lógó kardját.
- Vilhelm! Hagyd békén őt! – hallani meg Frederic hangját, s futásának koppanásai hallatszódnak a padlón. Az említett végre elhúzza arcát az enyémből és én fellélegzem. Vil terrorjától általában öccse, Fred védett meg, aki olyan bátorsággal szállt szembe mindig bátyjával, ami bátorrá és büszkévé tett. Örültem, hogy ő nem olyan, és kedves velem.
- Ne bíztasd arra, hogy maradjon. Tudod jól, hogy mik fognak történni és akkor nem lesz jó se neked, se neki, ha kötődik. – feleli nem törődöm módon a fekete hajú fiú, majd megfordul és elindul arra, amerről jött. Kissé utálkozva pillantunk utána a szőke fiúval, aki végül hozzám fordul.
- Nem bántott? – kérdezi Frederic, végig pillantva rajtam, talán sérülést, sebeket keresve. Azt hiszem, ő is tisztában van bátyja brutalitásával és azzal, mennyire nem kedvel engem. Pedig én soha nem ártottam neki, és nem is értem, miért csinálja ezt. Mindenesetre sajnáltam Vilt, mert éreztem rajta, láttam a tekintetén, hogy valamin nagyon rágódik és talán ezért bánt.. De soha nem volt bátorságom megkérdezni, mindig csak elfutottam, vagy az öccse segített, ahogy most is.
- Nem, csak undok volt, mint mindig. Miről beszélt? – rázom meg a fejem, majd rá mosolygok a fiúra.
- Hol voltál eddig? Azt hittem jössz az edzésre. – kerüli meg a válaszadást a fiú, mire elhúzom a számat, de aztán úgy gondolom, majd később megkérdezem megint. Az edzésre tényleg elakartam menni, most hogy rákérdezett, már bizonyosan vége.
- Hé, nekem is vannak dolgaim, amiket meg kell csinálnom! – teszem kezeimet a csípőmre, játékos megrovással és mosollyal.
- Persze, megint délig aludtál, mi? Te kis mormota! – vigyorog rám a fiú, mire drámaian eltátom a számat. Nevetve kezd szaladni előlem, én pedig utána.
- Csak kapjalak el, megmutatom, mekkorát harap egy mormota!
Estig játszottam Fredericcel. Kimentünk a hóba, dobáltuk egymást, alakokat, alagutakat és bázisokat építettünk, hó angyalt csináltunk. Sírva nevettem, mert a fiú azt mondta, forduljak el, s mire visszafordultam, a hóban sárga glóriát csinált az angyalnak. Egy „Fúúúj!” kiáltással, nevetve szaladtam arrébb, ő pedig utánam. Freddel nagyon szoros volt a viszonyunk, régóta. Olyan volt nekem, mint egy őrangyal, egy báty. Ő védelmezett meg gonosz testvérétől. Néha eljátszottam a gondolataimmal, s arról fantáziáltam, hogy Ő Mihály arkangyal, Vil pedig Lucifer. Főleg akkor gondolkodtam ilyesmin, amikor néztem, hogyan gyakorolnak a kardokkal. Irigyeltem őket, amiért olyan szabadon élhettek. A férfiakra mindig kevesebb szabály vonatkozott, mint a nőkre. Bertha sokszor figyelmeztetett, hogy ne lovagoljak ezen sokat, különben bajok lesznek belőle, de én akkor is mindig mondtam, hogy én márpedig lovag leszek, akárcsak ők. A nő persze azt hitte, hogy erről a vágyálomról majd később lemondok, de nem. Minden évben egyre határozottabban lovag akartam lenni. És most is erről ábrándoztam, ezen a havas napon is, amit végig játszottam Freddel, elhanyagolva a dolgomat. Ezért még később ki fogok kapni, de nem érdekel, mert nagyon jól szórakoztam és tudom, hogy Apám megérti majd. Ő mindig megértő, pont úgy, ahogyan Frederic is.
Estefelé ő kísért haza. Lábunk alatt ropogott a hó. Varjak repkedtek mindenfelé, fekete tolluk lassan kezdett bele olvadni az esti égbe.
- Figyelj.. Hogy értette Vilhelm azt, hogy történni fognak valamik és nem jó, ha kötődöm? – kérdezem. Arcomat pirosra marta a hideg, de már szinte meg se éreztem, annyira ki melegedtem a futkározásban. Felpillantottam a fiú arcára, már akkor is majdnem egy fejjel magasabb volt nálam. Arca komor volt és láthatóan nem nagyon akart válaszolni. – Frederic? Kérlek… - álltam elé könyörgő tekintettel néztem rá. Kezét fejemre tette és sóhajtott.
- Apa szerint az egyház szét fog szakadni.. Ami harcokhoz vezet majd és az eddigi rend is felbomlik. Nem tudjuk még, hogy mi lesz ezután, lehet hogy soha többé nem fogjuk majd egymást látni. – mondja halkan, mire elkerekednek a szemeim és hirtelen megölelem a fiút.
- Ne mondj ilyet! Nem fogunk szét szakadni! Veletek fogok maradni! Ígérem!
- Anya…? – suttogom, s felé nyúlok, mire eláraszt a fény. Bántja a szemem, felemelt kezemet arcom elé teszem. Mikor kissé hozzá szokok a világossághoz, felülök az ágyamban. Csak egy álom volt… Megpróbálom újra felidézni az arcot, amit éppen most láttam, de nem megy. Mindig ez van. Álmomban megjelenik, de sosem emlékszem rá ébredés után. Kimászok a nagy dunyhák alól. A padló hideg, még a szőnyeggel is. Az ablakhoz lépek, s kinézek rajta. Minden fehér. A csupasz fák ágait vastag hóréteg nyomja lejjebb, itt-ott lábnyomokat látni, de azokat is kezdi elfedni a lassan szemerkélő hóesés. Megdörzsölöm karjaimat, ahogy kiráz a hideg. Szerettem a telet, de most nincs jó hangulatom, és ehhez sincs. Megint elaludtam, emiatt nem reggeliztem és már nem is fogok kapni enni vacsoráig. Éhes vagyok. A szekrényemhez lépek, hogy felöltözzek. Előveszem ruháimat, majd levetem a hálóinget és a tükör elé állok. Testem apró és törékeny. Melleim laposan fekszenek mellkasomon. Duzzogva húzom el a számat. Alig várom, hogy végre nőni kezdjenek. Berthanak olyan szép, kerek mellei vannak, a férfiak állandóan azt figyelik és látom, mennyire tetszik nekik. Végig pillantok magamon. Lábam és karom vékony, s habár soványnak nem mondanám magam, nem vagyok telt. Térdem kis gumóként kerekedik bot egyenes lábam közepén. Karom erőtlen és satnya, ujjaim vékonyak és aprók. Testemet itt-ott szeplők rondítják. Berthának szép fehér bőre van, nem csúfítja szeplő. Vajon fogok én valaha is tetszeni valakinek? Nagy sóhajjal fordulok el a tükörtől és öltözök fel.
Miután megcsináltam a házkörüli munkákat, amikkel elmaradtam reggel: portörlések, söprés, felmosás, ruhák mosása, teregetés, állatok etetése, azok ganajozása, lovak sörényének kikefélése, majd mikor mindennek kész lettem, Bertha megengedte, hogy átmenjek a férfiakhoz a barakkba. Még mielőtt azonban átmentem volna, gyorsan megfürödtem, amiben a nő is segített, mert nem akarta, hogy piszkosan és büdösen menjek át a férfiakhoz. Nem lett volna illendő egy ilyen kisasszonyhoz, általában ez volt a szava járása. A víz hideg volt, ezért gyűlöltem csak a telet. Gyorsan kellett megmosdanom, s mikor megvoltam, megtörülköztem és felöltöztem: a szokásos ruhácskámat vettem, majd csizmát, kesztyűt és fejemre kendőt húztam, hogy fülemet ne marja le a hideg, aztán vastag kabátot kanyarítottam vállaimra, kezeimet bele dugva hipp-hopp készen is lettem és már rohantam is a térdig érő hóban. A barakk nem volt messze, az a ház, ahol laktam, hozzá tartozott az épületegyütteshez. Mi készítettük az reggelit, ebédet, vacsorát a lovagoknak, mi takarítottuk az épületeket. Dolgom is akadt, de közben a családommal is lehettem. Az őrök már előre integettek, ahogy látták, hogy közeledem az épület felé.
- Szervusz, Beatrix. – köszöntek rám, amint közelebb értem, én pedig széles mosollyal köszöntem vissza, s lenyomtam a kapu nehéz vaskilincsét. Az egyikőjük segített betolni a vastag kaput, fél kézzel, én pedig beszaladtam a kis résen. Az előtérben csend volt, de kívülről tudtam, hogy mely időpontban merre vannak a katonák. Most éppen a gyakorló teremben lehettek. Gyorsan dobbantottam párat, hogy a csizmámra tapadt hó leessen, lekaptam fejemről a kendőt, majd a kesztyűket és futva elindultam a folyosón. Itt-ott találkoztam egy-egy lovaggal, akiket rendre üdvözöltem is, majd meghallottam egy hangot.
- Te meg hová igyekszel? – a kérdésre megtorpantam és hátra néztem. Vilhelm jött felém peckesen. Fekete haja lelógott fülére, kék szemei egészen hideg tekintetet adtak neki, oldalán igazi, kovács által készített kard volt. Hogy irigyeltem én azt tőle! Mindig magánál hordta.
- A többiekhez. Éppen edze… - kérdeztem volna rá helyükre lelkesen, de félbeszakít.
- Még is miért járkálsz ide mindig? Te nem ide tartozol. A nők nem harcosok. Nekik az a dolguk, hogy főzzenek, takarítsanak, neveljék a gyereket és melegítsék az ágyat. – Vilhelm szavai egészen megleptek.
- Ezt meg kitől hallottad? – kérdezem kissé idegesen, kezeim ökölbe szorulnak. Ő ne mondja meg nekem, hova mehetek és hova nem, hogy mi lehetek és mi nem!
- Ezt mindenki tudja, hogy így van! – mondja fél mosollyal az arcán, keresztbe fonva karjait mellkasa előtt.
- Hát tudd meg, hogy az őseinknél, a vikingek közt a nők is harcoltak! – vágok vissza, mire közelebb lép hozzám. Kicsit megijedve hátrálok egy lépést, ám tovább nem, mert hátam a falnak simul.
- Ez már egy másik világ, kedves Beatrix. És ha felnősz, te se fogsz mást csinálni, csak ágyat melegíteni. – mondja kezével fejem mellé támaszkodva. Tekintete egyszerre volt olyan, mint egy vadászé és olyan, mint egy elveszetté. Féltem Vilhelmtől, már nagyon régóta. Gyakran volt undok velem, s ha játszottunk, ő mindig durva volt. Ha vívni tanultam, ő állandóan oda jött és legyűrt, persze könnyedén, hogy megmutassa, ő az erősebb. Erőszakosabb volt mindig is, és féltem attól, hogy egyszer a végén tényleg megüt, vagy rám emeli az oldalán lógó kardját.
- Vilhelm! Hagyd békén őt! – hallani meg Frederic hangját, s futásának koppanásai hallatszódnak a padlón. Az említett végre elhúzza arcát az enyémből és én fellélegzem. Vil terrorjától általában öccse, Fred védett meg, aki olyan bátorsággal szállt szembe mindig bátyjával, ami bátorrá és büszkévé tett. Örültem, hogy ő nem olyan, és kedves velem.
- Ne bíztasd arra, hogy maradjon. Tudod jól, hogy mik fognak történni és akkor nem lesz jó se neked, se neki, ha kötődik. – feleli nem törődöm módon a fekete hajú fiú, majd megfordul és elindul arra, amerről jött. Kissé utálkozva pillantunk utána a szőke fiúval, aki végül hozzám fordul.
- Nem bántott? – kérdezi Frederic, végig pillantva rajtam, talán sérülést, sebeket keresve. Azt hiszem, ő is tisztában van bátyja brutalitásával és azzal, mennyire nem kedvel engem. Pedig én soha nem ártottam neki, és nem is értem, miért csinálja ezt. Mindenesetre sajnáltam Vilt, mert éreztem rajta, láttam a tekintetén, hogy valamin nagyon rágódik és talán ezért bánt.. De soha nem volt bátorságom megkérdezni, mindig csak elfutottam, vagy az öccse segített, ahogy most is.
- Nem, csak undok volt, mint mindig. Miről beszélt? – rázom meg a fejem, majd rá mosolygok a fiúra.
- Hol voltál eddig? Azt hittem jössz az edzésre. – kerüli meg a válaszadást a fiú, mire elhúzom a számat, de aztán úgy gondolom, majd később megkérdezem megint. Az edzésre tényleg elakartam menni, most hogy rákérdezett, már bizonyosan vége.
- Hé, nekem is vannak dolgaim, amiket meg kell csinálnom! – teszem kezeimet a csípőmre, játékos megrovással és mosollyal.
- Persze, megint délig aludtál, mi? Te kis mormota! – vigyorog rám a fiú, mire drámaian eltátom a számat. Nevetve kezd szaladni előlem, én pedig utána.
- Csak kapjalak el, megmutatom, mekkorát harap egy mormota!
Estig játszottam Fredericcel. Kimentünk a hóba, dobáltuk egymást, alakokat, alagutakat és bázisokat építettünk, hó angyalt csináltunk. Sírva nevettem, mert a fiú azt mondta, forduljak el, s mire visszafordultam, a hóban sárga glóriát csinált az angyalnak. Egy „Fúúúj!” kiáltással, nevetve szaladtam arrébb, ő pedig utánam. Freddel nagyon szoros volt a viszonyunk, régóta. Olyan volt nekem, mint egy őrangyal, egy báty. Ő védelmezett meg gonosz testvérétől. Néha eljátszottam a gondolataimmal, s arról fantáziáltam, hogy Ő Mihály arkangyal, Vil pedig Lucifer. Főleg akkor gondolkodtam ilyesmin, amikor néztem, hogyan gyakorolnak a kardokkal. Irigyeltem őket, amiért olyan szabadon élhettek. A férfiakra mindig kevesebb szabály vonatkozott, mint a nőkre. Bertha sokszor figyelmeztetett, hogy ne lovagoljak ezen sokat, különben bajok lesznek belőle, de én akkor is mindig mondtam, hogy én márpedig lovag leszek, akárcsak ők. A nő persze azt hitte, hogy erről a vágyálomról majd később lemondok, de nem. Minden évben egyre határozottabban lovag akartam lenni. És most is erről ábrándoztam, ezen a havas napon is, amit végig játszottam Freddel, elhanyagolva a dolgomat. Ezért még később ki fogok kapni, de nem érdekel, mert nagyon jól szórakoztam és tudom, hogy Apám megérti majd. Ő mindig megértő, pont úgy, ahogyan Frederic is.
Estefelé ő kísért haza. Lábunk alatt ropogott a hó. Varjak repkedtek mindenfelé, fekete tolluk lassan kezdett bele olvadni az esti égbe.
- Figyelj.. Hogy értette Vilhelm azt, hogy történni fognak valamik és nem jó, ha kötődöm? – kérdezem. Arcomat pirosra marta a hideg, de már szinte meg se éreztem, annyira ki melegedtem a futkározásban. Felpillantottam a fiú arcára, már akkor is majdnem egy fejjel magasabb volt nálam. Arca komor volt és láthatóan nem nagyon akart válaszolni. – Frederic? Kérlek… - álltam elé könyörgő tekintettel néztem rá. Kezét fejemre tette és sóhajtott.
- Apa szerint az egyház szét fog szakadni.. Ami harcokhoz vezet majd és az eddigi rend is felbomlik. Nem tudjuk még, hogy mi lesz ezután, lehet hogy soha többé nem fogjuk majd egymást látni. – mondja halkan, mire elkerekednek a szemeim és hirtelen megölelem a fiút.
- Ne mondj ilyet! Nem fogunk szét szakadni! Veletek fogok maradni! Ígérem!
A hozzászólást Beatrix R. Kappel összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 20, 2016 7:47 pm-kor.
