Jozef Strandgut - Helyzetjáték

Szeretném itt is kipróbálni magam.

Röpke 10 évet repülünk az időben előre, ahol is Jozef elérte mindazt, amit akart. De voltaképpen hogy is néz ki ez? Hadd lássam!

(23 évesen)

Lihegve támaszkodok meg véres kardomon és kialvatlan véreres tekintetem végig hordozom a fészerben körös-körül heverő holtesteken.
~ Nyomorult protestánsok! ~ köpök egyet, bár még ehhez is erőt kell gyűjtenem.
Már három napja tart a hajsza és ez, akármennyire is edzett és fiatal vagyok, kezdi felemészteni az energiáimat.
Egy csoport nefilimet próbáltam megkörnyékezni, hogy csatlakozzanak hozzánk, gyűljenek a pápa és a király lobogója alá, de belefutottam egy csapat déli katonába.
Szerencsémre ők épp úgy meglepődtek, mint én, így átvágva magam rajtuk próbáltam menekülni.
Talán pár évvel ezelőtt még eszembe sem jutott volna elfutni, hanem egymagam akartam volna megvívni az egész világgal, de ……………

Emlékeim visszarepítenek jó pár évet. Pontosan épp tízet. Még mindig élénken emlékszem arra az esetre, ami vagy inkább AKI valószínűleg elindított ezen az úton. Norven Kather inkvizítor! Az atya!
Szám kurta mosolyra húzódik, mert egy idegennek nehezen magyaráznám meg, hogy miért éppen ez a véres történet, amiben majdnem sikerült meghalnom, egy jó nagy verés és penitenciák tömkelege játszott szerepet ebben, de én úgy gondolom ez volt az, amikor először tekintettem valakire hálával vegyes tisztelettel. Először kaptam valamit önként és először érezhettem, hogy én is számítok valamit. És ezután kerültem az inkvizítor kemény, de igazságos kezei alá.

Sóhajtva jártatom végig a szemem ismét az alkonyba forduló mezőn, ahonnan majd újabb roham várható, de most megtévesztő nyugalom honol. Ismét elmerengek.

Rengeteg megpróbáltatáson mentem, jobban mondva mentünk keresztül, mert az Atya nem volt könnyű eset,…….. ahogy én sem. Az állandó szökési terveim……Hjaaa…..
Kis kuncogást hallatok. Milyen naiv is voltam!
De, hát mit is várhat magától az elffia 13 évesen? Aztán ehhez még jöttek a nefilimek is. És főként Anat! Milyen féltékeny is voltam rá, mikor láttam, hogy az atya vele foglalkozik!
Mindent megpróbáltam, hogy magamra irányítsam mesterem figyelmet, még olyan áron is, hogy szinte minden napra bevállaltam érte pár fülest.
Óóóó….Istenem, az sem volt semmi, mikor kiszöktem és azzal a tündével, Lloyd-dal futottam össze! Azon az éjszakán váltam „férfivé” és akkor voltam szinte hulla részeg utoljára……..Mondanom sem kell, hogy meg volt a böjtje!
Azonban rengeteget tanultam is ezen idő, Kather atya szigorú gyámsága alatt. Kitűnő eredménnyel befejeztem a tanulmányaimat és felszenteltek. Magától Augustinus rendfőnöktől nyertem el a szentséget, ami nagy megtiszteltetés volt.
De ezek az évek nem csak az elmémet, hanem a testemet is megedzették, szinte úgy, hogy észre sem vettem. Ahogy egyre többet tudtam meg a világról, az Egyházról, az eretnekekről és más fajokról, úgy nőtt bennem az igény, hogy megtanuljak mindent, amit mesterem is tud.
Nap, mint nap meg kellett küzdenem az elvárásaival, és saját magammal is, de soha nem felejtettem el azokat a szavakat, amit első, vagyis igazából a második találkozásunkkor dacosan a szemébe vágtam. Olyan akarok lenni, mint ő!
Amikor épp nem volt küldetésen és esténként hajlandó volt tanulságul történeteket mesélni, csüngtem a szavain és élénk fantáziám lelki szemeim elé vetítették az általa átélt kalandokat.
Ha egyszer-egyszer magával vitt, igen csak nehéz volt lepleznem, mennyire örülök ennek, de hát mégis csak én voltam a Vadóc, így eleget kellett tennem hírnevemnek.
Azonban, ahogy testileg és lelkileg is fejlődtem, változtam is és ebben valószínűleg sok szerep volt a Anat-nak is, a bájos angyalnak, akit a kezdeti, kamaszos gyűlölködésem után nagyon megkedveltem.
Sokat voltunk együtt és azt hiszem ő is „tanult” tőlem, de tény, hogy heves kitöréseimet, Kathet atya pofonjainál is jobban tudta lecsillapítania.
Neki sírtam el esténként, ha a kemény közelharci edzések után, úgy éreztem egy épp porcikám sem maradt, neki meséltem el talán először, hogy sikerült legyőznöm első ellenfelemet a gyakorlótéren, neki panaszkodtam, amikor ledobott a ló és neki dicsekedtem, amikor betörtem Tintapacát, aki a homlokán lévő folt után kapta tőlem a nevét.
Szinte elröppent ez a tíz év! Miközben én legalább annyira beleszoktam a napi rutinba a Katedrálisban, ahogy a többiek megszokták kormos képemet és hegyes füleimet.
Kivéve Erik! De egyik ő egyik napról a másikra eltűnt és soha többé nem került elő!
A többiekkel együtt kutattam fel utána az egész épületet, bár valószínűleg én voltam az egyetlen, aki tudta, mily feleslegesen…….
Tizenhat évesen, már elértem mesterem magasságát és izmaim is kezdtek fejlődni. Már könnyedén forgattam a kardot és az atyának hála, a lovakkal is, főleg a sajátommal, örök barátságot fogadtam.
De sosem váltam behódolóvá! Elfogadtam az utasításokat és meghajoltam, ha kellett, mint nádszál a szélben, de ahogy kis szabadságot kaptam, azonnal a saját fejem után mentem.
Önfejűségem sokszor kevert bajba és számtalanszor Kather atya vagy Anat húzott ki belőle, de ezt senki és semmi nem tudta kiverni belőlem.
De, talán épp ez volt eredményességem titka is, hogy nem szokványos módon, hanem eltérve attól oldottam meg a megbízásaimat. De hát volt akitől tanuljak!
Mire elértem a húszat, már volt pár kaland mögöttem és pár sebhely is, ami rájuk emlékeztetett, az egyik csetepatéban még a bal fülem hegyét is elvesztettem.
Egy valamiben azonban nem követtem mesterem. Sosem voltam oda a kínzókamra soha meg nem szokható légköréhez. Nem, már nem fordultam el, ha ilyet láttam és gyomrom sem próbálta kilökni a tartalmát, sőt magam sem riadtam vissza, ha megbízásom során ki kellett szednem valakiből valamit, hogy vért vagy mást ontsak, de nem voltam a mestere, mint Kather. Persze ezt nem hangoztattam, hiszen milyen inkvizítor az, aki nem leli élvezetét a munkájában.
Engem az vonzott, hogy legyek valaki, hogy meg tudjam védeni magam és ne legyek soha többé olyan kiszolgáltatott, mint koszos kis kormosként, akibe mindenki büntetlenül belerúghatott.
Azt akartam, hogy tőlem féljenek, hogy lesunyják a fejüket, ha a szemükbe nézek. Én Jozef Strandgut, az éjtündék népéből, az egyház felkent inkvizítora!

Mozgást látok a magas fűben és egy fáradt sóhajjal húzódom hátra a fészer mélyülő homályába és emelem fel a kardomat, hogy megfelelő módon fogadjam ellenfeleimet.
Ők is megszenvedték ezt a három napot és már csak négyen maradtak, de épp elegen, hogy legyűrjenek, ha elég okosak.
Hárman kezdenek felém rohanni és nincs időm azon agyalni, hogy vajon hol van a negyedik. Előre lépek és megakasztom az első érkező kardját, végigcsúsztatva pengéjén az enyémet , majd egy kis kört téve a hegyével már döfök is előre. a férfi hörögve csuklik össze. Másik kezemben a tőrömmel tartom fel a második katona fejem felé tartó csapását, miközben ajkaim az ige szavait kiáltják hangosan. Tudom, hogy a fény nem sebzi meg az eretnekeket, de egy pillanatra elvakítja őket és ez elég, hogy oldalra mozduljak és a harmadik kardja a levegőt hasítsa ott, ahol az előbb álltam. Kardom már kecsesen lendül és a fickó nyakán, gallérja mögött széles, vörös seb nyílik, melyből bőven spriccel a vér, beterítve engem és még megmaradt társát is, aki ijedten mered rá ledermedve, időt adva nekem, hogy tőrömet a szeme közé állítsam.
Zihálva torpanok meg és szaglászok bele a levegőbe. Füst szagot érzek és már tudom, hol marad az utolsó protestáns túlélő.
Valószínűleg felkészült rá, hogy nem akarok benn égni és akkor menekülés közben könnyű célpont leszek és tudom, hogy valószínűleg igaza lesz.
Tintapacát soha nem hagynám, hogy a tűz prédája legyen!
Kardom a hüvelyébe lököm és felugrom a nyugtalan állat hátára, megveregetem csitítóan a nyakát, majd nagy levegőt veszek és meglököm a véknyát. Elég régóta ismerjük egymást, hogy ismerje minden rezdülésemet, ahogy én is az övét. Elég ennyi, hogy úgy lőjön ki a fészer nyitott ajtaján, mint a nyíl.
A lángok éhesen falják a száraz szalmát és fát, így az már az ajtót nyaldossa körben, mikor kirobbanok rajta és belekap a köpenyembe. A véráztatta anyag szerencsére nem kap azonnal nagy lángra és én rögvest kikapcsolom a csatját és hagyom hogy lerepüljön rólam hátrafelé. És ez ment meg! Hiszen az egyenest a hátam felé szálló nyílvessző belegabalyodik a köpenybe, majd erőtlenül hull a földre. Mire az eretnek újra lőhetne, már messze járok.
Jó pár óra múlva kimerülten állok meg egy kis patak partján, már az északi területeken járva.
Hagyom, hogy Tintapaca oltsa a szomját én meg az égre nézek és elvigyorodom, mert ismét bebizonyosodott a mondás igazsága: segíts magadon és az Úr is megsegít!
És én Isten lássa lelkem, mostanra megtanultam segíteni magamon!
~ Boldog huszonharmadik születésnapot Jozef! ~ húztam meg a kulacsom.

Remek munka, igazán érdekes volt olvasni. Itt is a következő:

Norven Kather atya elhalálozott, méghozzá egy balul elsült párbaj során Esroniel von Himmelreich zsinatelnökkel. A temetés meglehetősen egyszerű, csak azok vannak ott, akik életében ismerték az inkvizítort. Mit érez Jozef ez alatt?

Víztől lucskosan álldogáltam a földhalom előtt, ami egy olyan ember testét takarta, aki miatt megváltozott az életem. Norven Kather! A rettegett inkvizítor, a hithű katolikus, az Egyház lángoló kardja, Mesterem, példaképem és…….apám helyett apám.
Igen, azt hiszem itt az ideje, hogy számot vessek azokkal az érzésekkel, amiket az atya iránt éreztem és amit életében talán soha nem tudtam kimutatni, ahogy ő is kínosan ügyelt rá, hogy titkolja ezeket.
Nem tudta, hogy tudom, hogy minden egyes együtt töltött nappal felolvasztott egy darabot a szívemben abból a fagyból, amit a keze alá kerülése előtt az emberek rádermesztettek.
Nem tudom mi vezette ezt a mások által hírhedten kemény embert, hogy a szárnyai alá vegyen egy nyamvadt kis kormost, mit láthatott bennem, hogy időt és energiát szánt rám, de megtette és ez volt az oka, hogy most itt álltam és nem valahol Nebelwald erdejében vadásztam az eltévedt emberekre, vagy nyomorogtam valamelyik valamelyik falu névtelen ismeretlenségében. Hogy lett belőlem valaki!
Nem gondoltam volna, hogy nem lesz időm még többet tanulni tőle, hogy nem láthatom többször az elismerést a szemében, amit nem sűrűn osztogatott, de amikor igen, akkor tudtam, hogy megérdemlem, igazán megdolgoztam érte.
Elvette az életét valaki, aki ellen egész életében harcolt, aki az Úrtól való eltévelyedésében nem csak magát, hanem emberek ezreit rántotta magával és tévesztette meg őket és aki most megfosztott legfőbb támaszomtól egyetlen szerencsés kardcsapással.
~ Uram, miért? ~ néztem fel hunyorogva a szemembe csapódó cseppektől az égre, aztán egy kesernyés félmosollyal nyakon csaptam saját magam és szinte hallottam a fejemben az atya megrovó hangját.
~ Isten szándékait te ne kutasd fiam, neked az a dolgod, hogy feltétel nélkül bízz abban, hogy a legjobbat akarja neked! ~
Mesterem is ezt tette, mikor kiállt a protestánsok vezérével és híres kardforgatójával, mikor tudta, hogy nem sok az esélye, hogy ő kerekedik felül. Bízott! Bízott az Úrban és nekem is ezt kell tennem, mert talán az Úrnak is szükség van odafenn is egy olyan emberre, mint Kather atya.
Körbenéztem. Már csak egyedül én álltam a sírnál, de nem…….az eső fátyolán át egy karcsú alakot láttam, aki mikor észrevette, hogy felé nézek gyönyörű szemeit lesütötte, aztán már el is tűnt a szemem elől. Anat! Vajon mit érezhet most ő? Mindenképp beszélni akarok vele, de először Augustinus rendfőnök az, aki vár engem. Üzenetét még a temetés előtt megkaptam és azt is sejtettem, hogy mit akar mondani. Nem volt könnyű meghoznom a döntésemet, bár volt időm meghányni-vetni, hiszen úgy sem aludtam egész éjszaka egy szemhunyást sem.
Még egyszer utoljára vetettem egy pillantást az egyszerű fejfára, aztán elindultam, vissza a Katedrális épületébe, a ……..színe elé, bár előtte még tettem egy kis kitérőt a saját cellámba, hogy teljesen átázott ruhámat, szárazra cseréljem.
Miután határozott kopogásomra bebocsátást nyertem, csendesen álltam meg az öreg, de még mindig tiszteletet parancsoló püspök előtt. Igen, tiszteltem és kedveltem, de az alázat sosem tartozott az erényeim közé.
- Dicsértessék atyám! – hajtottam fejet előtte.
- Dicsértessék neked is fiam. – hangzott fel érces hangja, aztán sokáig csak a fáklyák sercegése hallatszódott, melyek a komor ég szürkeségét igyekeztek megtörni idebenn. – Azt reméltem ez a beszélgetés még sokáig nem zajlik le majd közöttünk és ezzel nem téged akarlak megbántani Jozef.
Nem, nem bántott meg vele, hiszen én is szívesebben vettem volna, ha most helyettem Mesterem áll itt, még akkor is, ha ez még egy héttel ezelőtt rosszul esett volna, mert nem én kapom a megbízást, hanem ő, de ezt most szívesen átengedtem volna.
- Tudom! – mondtam kissé rekedten.
Újabb súlyos csend.
- Azt szeretném, ha átvennéd Kather atya helyét az inkvizítorok között. – koppantak szavai.
Mély lélegzetet vettem.
- A felmentésemet kérném ez alól atyám. – kezdtem bele. – Ismer engem, hiszen maga előtt nőttem fel, tudja, hogy bármikor kész vagyok fegyverrel a kezemben lesújtani az Egyház ellenségeire, vagy az életem áldozni érte, de a kínvallatás……..És akkor még ott van von Himmelreich is! Nem maradhat tette megtorlatlanul! Tennem kell valamit!
A püspök felemelte a kezét és én engedelmesen elhallgattam, de olyan hevesen dobogott a szívem, hogy úgy gondoltam még ő is hallja. De elhatároztam magam és kész voltam érte megfizetni az árát!
- Hallgass el Jozef, mielőtt ostobaságot mondanál, még nem fejeztem be! – torkolt le erőteljesen. – Tudom milyen …..érzéseid vannak a ….kihallgatásokkal kapcsolatban és ez nem is tartozna a ….. feladatkörödbe. Te továbbra is az Egyház igazságos és fegyelmező karja lennél, ahogy Kather inkvizítoratya is az volt.
Meglepődve néztem fel rá és remény kezdett ébredni a szívemben, hogy még sem kell keservesen döntenem, de még folytatta.
- De egy feltétellel!
- Mi lenne az atyám? – kérdeztem némileg gyanakodva.
- Esroniel von Himmelreich-et, a protestánsok vezérét nem keresheted!
- Na, de Ka……
- Azt mondtam felejtsd el……..
Elkomorodtam és már szóra nyitottam a szám, hogy a már éjjel eltervezett, az eredeti tervemnek megfelelően adjam elő döntésemet.
- ….legalább még 2 évig! – fejezte be a Augustinus püspök és a szemébe láttam, hogy neki sem egyszerű az érzelmeivel megbirkóznia. – Addig a legjobbaktól tanulhatsz!
Egy darabig egymást kergették a gondolataim, keményen vívódtam én is az érzéseimmel, de éreztem, hogy megfogott. Nem hiába, hiszen az atya után ő ismert itt engem a legjobban.
Két év!!! A bennem lángoló érzések szempontjából nagyon hosszú idő, de nem voltam bolond sem, hogy azt higyjem, már holnap nekimehetek Himmelreich-nek. Ez egy mindent felülmúló ajánlat, amit kár volna eldobnom magamtól. Ki fogom bírni valahogy!
- Értem atyám……és köszönöm a …a…..megértését és a bizalmát. Nem fog csalódni bennem. – hajtottam meg engedelmességem jeléül a fejem ismét egy kis töprengés után.
- Akkor menj. Nem sokára kezdődik a mise, eltávozott testvérünk lelkéért.
Kiléptem a szobából és ott a falnak támasztottam lázasan lüktető homlokom. Még mindig alig hittem el, hogy nem kellett a távozás mellett döntenem, sőt még kedvemre való feladatot is kaptam.
Anat! Beszélnem kell az angyallal, tudnia kell, hogy az atya halála, ha nem is azonnal, de nem marad megtorlatlan.
~ Esroniel von Himmelreich készülhetsz a halálra! ~

Uh, a kis bosszúszomjas! Remek munka, folyt. köv., addig is egy kis csecsebecse:


Név: Sol fidei
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy ezüsttel futtatott fehérarany feszület, amely a vámpírok talizmánjaihoz hasonló, ám szent. Viselése közben nem hat Jozefre a sötét elfek nappal érzett levertsége és lassúsága.

Jozef gyerekkora kifejezetten szomorú volt, s így nem sok öröm kísérte őt. Vajon miféle ember lenne ma, ha éppenséggel egészséges családban, selfek között nevelkedett volna? A részletek rád vannak hagyva, de szeretnék látni egy olyan alternatív jelent, ahol nem emberek nevelik-nevelték, s vidám, szerető családja van.

Teljes erőmből rohantam, hogy nehogy utolérjenek, szívem a mellkasomban dübörgött és csíkokban folyt az izzadtság a hátamon, ami egyrészt a kifejtett fizikai megerőltetésnek, részben a meleg esti levegőnek volt köszönhető.
Már megmásztam a dombot és most előttem hevert a holdfény fürösztötte lejtő, majd jó pár száz méterrel odébb a kezdődő erdő még ritkásan álló fái és egy ház.
Csak oda kell eljutnom.
Hallottam magam mögött a lábak dobogását és az egyre hangosabb zihálást, szuszogást és szorongatott helyzetem ellenére is mosoly szaladt át az arcomon. Alaposan megizzasztom őket, nem adom könnyen magam, dolgozzanak legalább meg érte, ha el akarnak kapni. De persze nem ez volt a cél, hanem az, hogy elérjem a kis lakot, annak biztonságot nyújtó falait.
Elég a pihenésből! Lélegzetem már kicsit rendeződött, így ismét nekivágtam. Nem volt túl meredek a domb íve, de még így is felgyorsította lábam rohanását annyira, hogy az alján nagyot bukfenceztem a selymes fűben.
- Állj meg, úgy sem menekülsz! – hallottam meg magam felett a kiáltozást és a kurjongatást.
Azonnal talpra kászálódtam és úgy iramodtam meg a ház felé, mintha csak most kezdtem volna meg a futást, nem is pazaroltam válaszra a levegőt.
És ott volt előttem! Az ablakból barátságos fény áradt, ahogy az arasznyira nyitva álló ajtóból is.
Úgy vágódtam be, hogy a faajtó a falnak vágódott és a tűzhelynél az ételt kavargató asszony nagyot ugrott meglepetésében.
- JOZEF!!!! Mit művelsz? Meg akarod ölni anyádat? – csóválta meg a fejét, de arcán nyoma sem volt a hangjában érződő rosszallásnak, szemei cinkosan villantak rám, majd a hátam mögé, ahol ekkor érkezett meg ikertestvérem és két bátyám, majd azzal a lendülettel a földre is tepertek, lefogva a kezem és a lábam.
- Mondtam, hogy nem menekülsz. – kiáltott fel Robin, aki szakasztott úgy nézett ki, mint én és egy marék áfonyát kent szét az arcomon.
Az ő képe is ragacsos volt a gyümölcs levétől, melyre csíkokat húzott a futás verítéke. Esélyem sem volt, hiszen Peter és Vernon szorosan tartott, aztán kacagva elengedtek, miután anyánk serényen megbúbolt mindannyiunkat.
- Elég! Elég! Nem fogtok itt mindent összekoszolni, meg széttúrni! Különben is mindjárt kész a vacsora és nézzetek magatokra, hogy néztek ki! Gyerünk kifelé a kúthoz mosakodni, mert ha pár perc múlva nem tisztán álltok előttem, akkor olyan fület csinálok nektek, mint az embereknek van, ráadásul vacsorát sem kap, aki késlekedik. – fenyegetett meg minket a fakanállal.
Az ajtón, húgom Rozalia sétált be, karjaiban egy ölnyi fával és tányérnyi szemekkel nézte koszos képünket, rendezetlen ruhánkat.
- Rozalia! Te meg ne állj ott bogaram, tedd le a fát és hozz a semmire kellő testvéreidnek tiszta inget addig.
Még mindig vigyorogva lenyaltam a számról a friss gyümölcs maradékát és miközben kiszaladtam, nevetve vállon bokszoltam Peter-t, aki a többiekkel együtt zúdult utánam.
Persze a kútnál még volt egy kis tusakodás, fröcskölés mire a húgunk odaért, de aztán megjelent egy karcsú, magas árny a fák között, ami azonnal végett vetett egymás cukkolásának.
- Apa! – indultunk meg felé és neki azonnal felderült az arca.
Elvettem tőle a fegyvereket, Peter átvette tőle a zsákját, Robin pedig a két nyulat, ami egy zsinegre volt fűzve.
- Kaptam pár szabad napot és gondoltam örülnétek, ha holnap együtt mennénk el vadászni. – szólalt meg kellemes, nyugodt hangján.
Ekkor már mindenkinek hatalmas vigyor ült az arcán és én nem is tudtam tovább várni, előre szaladtam, be a házba…
- Anya……megjött apa és holnap megyünk vele vadászni! – hadartam egy szuszra és láttam, hogy édesszülém arcán felragyog egy ragyogó mosoly….

/Húsvét alkalmából kiegészítve plusz, mert kiderült, hogy nem figyeltem a szószámra /
Egész éjjel alig aludtam valamit, olyan izgatott voltam és még alig pirkadt, amikor már talpon voltam és felöltözve ott toporogtam a reggelit és a napi elemózsiát rakosgató anyám mellett.
Mire mindenki elkészült már tűkön ültem. Meg akartam mutatni apámnak, hogy milyen csapdákat raktam ki, amiket magam készítettem. Aztán meg az íjjal is sokat gyakoroltam és bár nem volt hagyományos fegyvere ez népünknek én mégis vonzódást éreztem a használatához.
Peter mindig morgott is érte, de apám nem tiltotta, így szorgosan gyakoroltam vele és már tíz lépésről eltaláltam egy nyulat……na persze még nem mindig, de tízből hétszer.
Tegnap láttam is pár üregi nyúl fészket, így talán ma szerencsém is lesz és sikerül a bemutató.
Persze nem én voltam az egyetlen, aki el akart dicsekedni miben fejlődött, mit tud már, ezért türelmesnek kellett lennem, míg rám kerül a sor.
Apámnak hatalmas türelme volt és kifogyhatatlan energiája, mert mindenkihez volt egy dicsérő  vagy bátorító szava. Tudtam, hogy bátyáim csapdái sokkal jobbak, mint az enyémek és biztosabban is fogtak zsákmányt, de ennek ellenére apám az én kócos fürtjeimet is megcirógatták, mikor meglátta mit alkottam és én boldogan simultam kérges tenyere alá.
Már lebukóban volt a nap, mikor ahhoz a helyhez értünk, ahol a nyulakat láttam, de sajnos most egyet sem kapott el kutató tekintetem. Elszontyolodott képemet látva apám barackot nyomott a fejemre.
- Egyet se bánd Jozef, lesz még alkalmad megmutatni milyen jól haladsz ezzel a fegyverrel.
Nekem akkor sem lett sokkal jobb kedvem tőle. Egész nap csak erre vártam a legjobban és pont ezt tagadja meg tőlem a sors.
Búsan ballagtam a többiek nyomában, már a mező szélén járva, mikor hirtelen ugrott fel előttünk egy sötét, fürge kupac és iramodott meg sebesen.
Nagyot kiáltottam és azonnal felajzottam az íjat és már pendült is a húr. A nyúl átbucskázott a fején és mozdulatlanná vált.
Büszkén rohantam a zsákmány felé, de apám hosszú lábaival megelőzött és mire odaértem mosolyogva emelte rám a tekintetét az állat mellett guggolva.
- Nagyon szép lövés volt fiam, de azt hiszem az Holdanya úgy gondolja, a mai napon nem akar nyúláldozatot. – húzta ki a nyilat a remegő tapsifüles füléből, mely így kiszabadulva azonnal elinalt.
Döbbenten néztem a nyúl után, aztán apámra, majd a kezében tartott vesszőre, végül én is elmosolyodtam.
- Láttad milyen gyorsan reagáltam és milyen szépen szállt  a vessző és…….. – még akkor is lelkendezve beszéltem, amikor ismét feltűnt a távolban a házunk.
Végül minden jól alakult, amit egy finom vacsora tetézett meg a nap végén.

Nagyszerű, nagyon tetszett, ahogy beetetted az olvasót az elején. * Halkan tapsol * A húsvéti résznek kifejezetten örültem  

Következő helyzet:

Norven sosem létezett, nem vesz a szárnya alá. Teljen el számodra tetszőeleges számú év a papi nevelőben ( Vagy ha elszöksz, máshol), s mutasd meg miben lesz más a karakter sorsa. Hajrá.

Eric és bandájának utolsó verése még nyomokban látható volt rajtam, lehorzsolt járomcsontom, gyulladtan piroslott, szemöldököm felett a felrepedt bőr már varrasodott és ha valaki vette volna a fáradtságot láthatta volna hasfalamon a kék zúzott foltokat, de hát természetesen senkit nem érdekelt egy kormos nyomora, főleg nem, hogy egy jómódú polgár fia volt a felbujtó, aki ezt sosem fáradt el az orrom alá dörgölni.
És ez volt az utolsó csepp a pohárban, hiszen megint csak én voltam a legtöbb atya szerit a bűnös, én voltam, aki kiprovokálta magának a fegyelmezés eme módját. Miért is történt volna másként? Ha valami eltört, ha valami elveszett, ha valaki csak megbotlott a lépcsőn már engem vettek elő, mint valami gyakorlóbábút, akin levezethették a feszültséget.
Azt hittem, amikor nevelő apám idehozott, hogy talán megváltozik az életem, hogy a papok a hitük és vallásuk törvényei szerint kegyesek lesznek hozzám, de semmi nem változott, csak a kéz, amely szigorúan büntetett, minden vélt vagy valós bűnömért.
Egy ideig magam is azt hittem, hogy bőröm színe megegyezik a lelkemével és ezért olyan sötét, ezért nem kedvel engem senki. De, ahogy nőttem, rájöttem, hogy nem a lelkemmel van a baj, hiszen nap, mint nap keményen dolgoztam a Katedrálisban, imádkoztam áhítatosan, tanultam mindent belevetve, hogy elnyerjem az atyák elismerését, de semmivel nem jutottam közelebb az elfogadáshoz, vagy ha igen az nekem nem tűnt fel.
És most betelt a pohár! Nem akarok tovább tűrni, amikor semmi remény, hogy valaha is maguk közé fogadjanak egyenrangúként. Elegem lett mindenből és mindenkiből!
Azt mondják rossz vagyok, bűnös lélek, akkor legyen!
Nem mentem üres kézzel! Előző éjjel már összelopkodtam pár holmit és most halkan surrantam a sötétben, hogy magam mögött hagyjam eddigi életem.
A kapus fülkében Bern Atya bóbiskolt, így észrevétlen jutottam ki és vesztem bele az éjszakába.

Pár gyorsan elröppenő évvel később……..

A szekér ütemes nyikorgással övezve haladt az erdőn átvezető keskeny kis úton, amin éppen, hogy csak elfért. A bakon két pap ült fáradtan a több napos kocsikázás gyötrelmeitől és két kereszteslovag poroszkált mellettük. Valószínűleg már százszor megjárták az utat, így figyelmük lanyhult, ráadásul még ne bukott le a nap sem.
Azonban nem volt szerencséjük. Ma nem, hiszen az én utamba sodorta őket a végzetük.
Intésemre halkan pendültek a nyílvesszők és a két lovas nyakába fúródva állapodtak meg, akik hangos döndüléssel értek földet, miközben lovaik megbokrosodva vágtattak tova.
Az egyik pap sem úszta meg, hiszen vállába mélyen vágta be magát egy tollas vessző, melynek kilövése után komoran léptem ki az útra és félelem nélkül sétáltam a másik, öregebb atyához, aki látható félelemmel, sűrűn hányta magára a keresztet.
- Dicsértessék testvér! Mitől tartasz ennyire? Hiszen az Úr veled van, vagy nem? – néztem rá egy gunyoros mosollyal, miközben a vállamra kanyarítottam az íjat és előhúztam a tőrömet, amit fel-le dobáltam a kezemben.
- Szedjétek le őket onnan! – adtam utasítást és a népem tagjaiból kikerült banda tagjai közül ketten azonnal lerángatták a fájdalomtól fehérre sápadt, csendben jajgató atyát, meg a másikat és térdre lökték előttem.
- Az Úr megbüntet téged tetteidért, amit ellenünk elkövetsz, fiam! – szólalt meg reszketősen az idősebb.
- Nem vagyok a fia! – csattantam fel, erre ijedten elhallgatott. – Az Úr meg sosem foglalkozott velem, mindig másfelé fordult, amikor szükségem volt rá, így ettől nem tartok szentfazék!
Fegyverem megállt a kezemben és kedvtelve méregettem díszes markolatát, becses zsákmány volt.
- Na, de nem a lelkibékém az ügy tárgya, hanem a szállítmányotok, pontosabban az a ládika, amit az ülés alatt rejtegettek. Add a kulcsot. – nyújtottam ki a kezem felé.
- Azt nem lehet, az az érsek úr féléves tizede, amit az Úr jóvoltából szolgáltattak be neki.
Intésemre Trubin, a helyettesem szó nélkül vágta kardját a már sebesült pap hátába, aki vért öklendezve bukott előre egy utolsó hörgéssel.
Az idős atya felhördült és keresztet vetve sápadt bele a látványba.
- Azt mondtam kérem azt a kulcsot, vagy a hulládtól veszem el. – ismételtem meg türelmetlenül, fagyosan.
Pár pillanattal később már a kezemben volt a kis csillogó tárgy és nem sokra rá a ládikó is, amit másik társam hozott elő a helyéről. A fedél felnyílt és a csillogó érméken utolsót lobbant a nap lemenő fénye.
- Ez pár hónapig megoldja a gondjainkat. – húztam keserű mosolyra a szám, míg a többiek vidáman kurjongattak. – Vetkőztessétek pucérra, azt engedjétek Isten hírével. Ő majd gondoskodik rólad, ha mégis lenézne rád. – intettem a remegő atyára, majd elindultam vissza a táborba.

A tömeg hangja mormolásból fülsüketítő üvöltésbe csapott, ahogy a térre bedöcögő szekéren megláttak közeledni. A nap fényétől szinte fékvak voltam, amin nem segített szinte formátlanná vert arcomban bedagadt szemem sem.
Bilincseim hangosan zörrentek, ahogy igyekeztem beljebb húzódni a rohadt gyümölcsök és záptojások záporától, de ez nehézkesen ment. Nem sok ép porcikám maradt a Katedrális tömlöcében és az inkvizítorok vendégszeretetében töltött idő után, így csak ülni tudtam félig a rácsoknak dőlve, ami az ütlegektől sem kímélt meg. Ez azonban semmi nem volt az utóbbi hetekben átéltekhez képest.
Természetesen én sem voltam kivétel és mostanra, ahogy a vesztőhelyemre tartok, már minden bűnömet számtalanszor bevallottam és sírva könyörögtem a megváltásért. Hogy szégyellem-e? Csak az kérdez ilyet, aki nem került még az inkvizítorok kezei közé.
Azt hiszem, mikor máglyára ítéltek, hálát rebegve köszöntem meg nekik, bár már nem igazán emlékszem.
A szekér döccenve megáll és, ahogy a katonák felrángatnak az oszlophoz a tömeg is elcsendesedik.
Hát persze, most jön a főlátványosság.
Egy komor, fekete csuhás pap olvassa fel elkövetett bűneim lajstromát:
- ……több rendbéli rablás polgárok és az egyház tulajdona ellen, gyilkosság, lázítás és eretnek tanok hirdetése…….
Szorosan az oszlophoz kötöttek, miközben én a távolba meredve néztem az ismerős tornyokat, az égen szabadon szárnyaló galambokat és a hangok szelíd zsongássá szelídültek, miközben nedvességet éreztem a szemem sarkában
~ Pedig én mindent megpróbáltam………………….~
A lángok a magasra csaptak körülöttem és füst burkolt be egyre fullasztóbban. Nem akartam szabadulni, mégis rángatni kezdtem magam önkéntelenül is, de egyre gyengébb lettem és szédülni kezdtem. Azt hittem rosszabb lesz! Hogy az Úr még utoljára is meggyötör, hiszen elhagytam….ellene szegültem, pedig nem ő volt aki cserben hagyott, hanem az emberek………..Tüdőm levegőért esdekelt és a pokol életre kelt előttem…..a lángok különös táncot járva világították meg a pokolba vezető utamat.
- Lelked mérlegre került és elbuktál………………Jozef Strandgut!

Név: Az égetett ujja
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy szárított kisujj, egy máglyán égetett hírhedt banditavezér testéről, melyet még egy pap adott neked, hogy emlékeztessen mi lesz, ha nem fogod megregulázni magad, s fogadsz szót. A testrész magaddal való hordása hozzávetőleg egynegyeddel csökkenti a tűz okozta sebzést. A Goth csecsebecsék sosem voltam még ilyen hasznosak! (Hogy csak csecsebecseként, vagy nyakláncként viseled, rád van hagyva)


Helyzet: 


Mi lett volna, ha Jozef Délre kerül, s a Protestánsok kezelésébe kerül?

Nem tudom, hogy miért maradtam életben. Semmi nem indokolta, hogy a katonák, akik megtaláltak a szüleim holtteste mellett, miért nem sétáltak csak úgy tovább. Soha senki nem hánytorgatta volna a szemükre. Hiszen még csak nem is ember voltam.
Később valaki azt mondta nekem, hogy a felderítő csapat vezetőjének éppen akkor volt állapotos a felesége és végül ez vezetett ahhoz, hogy magukkal vigyenek.
A templomos végül egy család gondjaira bízott és még pénzt is adott nekik, hogy neveljenek a többi gyerekükkel, amíg akkora nem leszek, hogy elbírjam a könnyű fakardot, akkor már bekerülhetek a fegyverhordozók közé. És ők becsülettel meg is tették, ami tőlük tellett. Talán már akkor az volt a szándéka a katonának, hogy valami hasznomat is veheti, bár ezt soha nem tudtam meg, mert elesett egy csatában pár évvel később.
Nem mondom, hogy könnyű életem volt ezután, volt pár verésben és verekedésben részem, amivel biztosítottam a helyem a környék gyerekseregében, hiszen eléggé kiríttam a többiek közül sötétebb bőrömmel, hosszú fülemmel, de egy idő után megszoktak és ezek az incidensek egyre ritkábbakká váltak.
Aztán eljött a nap, amikor el kellett hagynom a fogadott családomat és beköltözni a fegyverhordozók szállására.
Nem mondom azt, hogy nem voltam ijedt és elveszett, de mindig is makacs és dacos fajta voltam és most sem engedtem, hogy ezek az érzelmek maguk alá temessenek, azt meg főleg nem, hogy látszanak is rajtam.
Aztán évek teltek el a képzésekkel, miközben minden megtanultam, amit csak egy fegyverhordozónak kell, hogy jól szolgálja urát, akit kiválasztanak majd számára, vagy ha annyira megbecsült tagja a rendnek, akkor a templomos maga választja ki magának, ha sikerül a fiúk közül kitűnnie.
És most 14 évesen ezt akartam! Azt akartam, hogy valaki kiválasszon magának, hogy legyek annyira jó, hogy valaki nevesebb vegyen maga mellé.
Talán szerencsém is volt, de mindent meg is tettem érte, hogy a kevesek között lehessek, így nagyon izgatott lettem, amikor az egyik gyakorlatozás után hívattak és megpillantottam a Zsinati Gárda ismertető jelével, a kék karpánttal várakozó katonát a fegyvernökök kiképzője mellett. Mint később kiderült Gruber von Kreinstein azok között volt, akik valamikor rám találtak. Az akkori parancsnok a barátja volt és mikor meghalt továbbra is rajtam tartotta a szemét a barátja iránt érzett tiszteletből.
De ezt ekkor még nem tudtam, de valamit éreztem a levegőben. A szívem hevesen dobogott, de az illemről nem feledkeztem meg, ezért nem maradt el a tiszteletteljes meghajlás sem.
- Uram! Jozef Strandgut fegyverhordozó, szolgálatára!
- Jozef, ez az úr itt Gruber von Kreinstein, aki több alkalommal figyelemmel kísérte már a teljesítményedet és mivel előző fegyvernöke kiérdemelte a lehetőséget, hogy maga is a templomosok soraiba lépjen, úgy döntött, hogy maga mellé vesz. Ez nagy megtiszteltetés neked, így remélem nem hozol szégyent a fejedre.
Természetesen mindenki, így én is tisztában voltam vele, hogy a Gárda soraiba bekerülni iszonyú nagy dolog, hiszen ők a zsinatelnök személyes kiválasztottjai. Bár nem a Gárdába nyertem felvételt, mégis majdnem úgy éreztem magam, csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől.
- Inkább meghalnék, uram, nem, hogy szégyent hozzak a Gárdára. – jelentettem ki határozottan és egyben lelkesen.
- Nem is vártam mást! – ejtett meg egy kurta félmosolyt Gruber, aztán barátságosan a vállamra csapott, amitől kissé megroggyantak a lábaim, de azért én is igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. – Készülj akkor kölyök, szedd össze a cókmókod, mert velem jössz!
Az legalább már biztosnak látszott, hogy nem valami savanyúképű, nagyzoló fickót kaptam ki, mert persze az is akadt azért a templomosok között, de ha a dicséretének is ilyetén módját fogja gazdám választani, hát igen csak meg kell erősítenem magamat, vagy valami vállvédőt kell rejtenem a ruhám alá.
Azonban most nem is agyaltam ezen többet, hanem gyorsan kaptam magam és a szállásra rohantam, ahol egy batyuba gyömöszöltem azt a pár dolgot, amit a magaménak mondhattam, ami egy váltás ruhánál nem igen volt több. Még a kard sem volt a sajátom, amivel a gyakorlatokon harcolni tanultam, de reménykedtem benne, hogy Gruber, ha jól szolgálom, majd cserébe ad nekem egyet.
Hamarosan megtudtam, hogy az ura mellett ténykedő fegyverhordozónak nem könnyű a dolga és néha még a nap 24 órája sem elég, hogy végezzen a feladataival. Ezek igen változatosak voltak, a páncél és fegyver állandó suvickolásán keresztül, hogy a legapróbb folt se legyen rajtuk, az ételbeszerzésen keresztül, a futárkodásig minden benne volt. De végül is nem panaszkodhattam, mert Gruber az oktatásomra sem sajnálta az idejét. Tapasztalt veterán volt és meglepően jókedélyű ember, csak a vállveregetéseit kellett ügyesen elkerülni, ha nem akartam, hogy órákig zsibbadt legyek utána.
Mint megtudtam, feleségét nagyon korán, fiatalon vesztette el, betegség vitte el anélkül, hogy gyerekkel ajándékozhatta volna meg a férfit. A templomos már rég megbékélt a sorsával, hiszen a hot lett ezek után a mindene. Mindenesetre sokat anekdotázott és a bort sem vetette meg a nap vége felé.
A rendszeres testmozgás megedzette fél éve hirtelen nyúlánkká vált testemet és hamarosan már magasságom vetekedett Gruber-vel. Ahogy erősödtem, úgy edződött kezem is a fegyverekhez.
A templomos gazdám igen csak jó pár közelharci fegyverrel rendelkezett, az évek hosszú során, csatákon keresztül gyűjtögette őket és mindegyikhez fűzte egy kis történet is.
Mikor egyik nap a kis cellájában találtam, egy karcsú penge hevert előtte az asztalon és a kipirosodott arcán, csillogó szemén láttam, hogy pár kupa bor is lecsusszant már.
- Ülj le Jozef. – intett az asztal túlfelére. – Tudod ezt a könnyű acélt hol szereztem? – nézett az irányomba, de elrévedt tekintete már máshol járt, ezért kíváncsian ültem le vele szemben, hogy meghallgassam az újabb történetet. Szerettem a történeteit.
- Különös hely a tündék erdeje és engem egyszer arra sodort a katonai parancs kiszámíthatatlansága. – kezdett bele. – Már több napja úton voltunk, mikor ítéletidő kerekedett. Olyan vihart én még nem láttam, tényleg azt hittem, hogy eljött a világvége. Teodor, a parancsnok azonban tökös legény volt és addig hajtott minket, remegő csürhét, míg egy sziklaüreget nem találtunk, ahol meghúzhattuk magunkat. Alaposan bőrig áztunk, az idő is lehűlt, nekem meg egy idő után vizelnem kellett. Mint kiderült az üreg egy járatba vezetett, így, hogy nem a többiek orra alá csurgassak, beljebb lépkedtem, hogy elvégezzem a dolgom, amit meg is tettem, de ezen rövid idő alatt, hirtelen olyan köd szivárgott elő, hogy még a barlang falát sem láttam. Gondolhatod fiam, hogy megrémültem, akkor még én is tejfölös szájú legény voltam és ha nem végeztem volna el a dolgom, akkor bajban lettem volna. – horkant fel dörmögő nevetése. – Szóval száz szónak is egy a vége, azon a pár méteren sikerült eltévednem. Kétségbeesetten kóvályogtam és tapogattam a sziklákat, hogy talán a fal kivezet onnan, mikor egy üregbe nyúltam és csontok roppanása ütötte meg a fülem. Először persze visszarántottam a kezem, de aztán győzött a kíváncsiság. Nem tudom, kinek a csontváza hevert ott, hiszen a szememmel sosem pillantottam meg, de az biztos, hogy jó régen heverhetett ott, mert papírként porlott szét érintésem nyomán. Csak két dolog nem enyészett el a kezeim között, egy gránitból faragott sárkányszobor, - mutatott a falipolc sarkára, ahol a kupa nagyságú szobor állt, - és ez a kard, itt. – simogatta meg a pengét, mely mintha viszonozta volna gyengédségét, felfénylett volna az érintése nyomán.
Már sokszor láttam azt a szobrot és mindig megcsodáltam a kifinomult munkát, mellyel készítették. Tényleg különleges volt, még csak hasonlót sem láttam soha.
- Miután rájuk leltem, nem soká a köd is eltűnt és kiderült, nem is keveredtem olyan messzire a többiektől, de a helyet, ahol a csontvázra leltem soha nem találtuk meg, meg aztán idő sem volt a hosszas keresgélésre. Azóta sokan akarták azóta megvenni tőlem, mindkettőt, de valamiért soha nem vitt rá a lélek, hogy eladjam őket. – hallgatott el és már azt hittem, hogy elaludt mert csak nagyon sokára szólalt meg ismét. – De azt hiszem, ha nem is adom el, ez a szépség megérdemli, hogy jó kezeket szolgáljon. Nesze, fiam! – emelte fel a kardot és a markomba nyomta. – Szolgáld hűen a zsinatelnököt és akkor én sem bánom meg soha, hogy neked adtam. Forgasd jól és biztos vagyok benne, hogy hűen szolgál majd téged. – mondta ünnepélyesen, aztán gyorsan felállt és az ágya felé indult. – Most eredj és tisztogasd meg a páncélomat, holnap hadba megyünk.
Így esett, hogy e különös történettel és egy különös karddal is gazdagabb lettem és életem első csatájában is részt vettem, ami bal fülem hegyébe került, de mindenre mondom……megérte!

Nagyszerű történet lett, érdekesnek találom, hogyan kikupálódott a karakter itt  Kíváncsi vagyok, ez Norvennek hogy fog sikerülni majd. 

Új helyzet: 

Néha az embert furcsa irányokba viszi az élet s persze még furcsább szerzetekkel hozza össze a sors. Szokást törő, különlegese feladat lesz ez a mostani... Mutass meg egy lehetséges találkozást Amy és Jozef között, s hogyan is menne az lenne. A részletek rád vannak hagyva. Hajrá!

Utáltam az egészet! Én nem akartam sosem olyan pap lenni, aki prédikál a népnek, én olyan akartam lenni, mint Norven püspök. Inkvizítor, harcos pap, aki lángoló karddal tesz rendet a lelkekben.
De novíciusként nem volt választásom mikor beosztottak Jacob atya mellé ebben a templomba gyakorolni a prédikálást. Az atya öreg volt már, így persze az összes munka, ami a misék előkészítéséhez, a templom rendbentartásához szükséges volt, rám hárult. Még jó, hogy csak egy hónapról volt szó, mert ha eddig nem is szöktem meg, ha tovább kell itt maradnom, akkor most teszem meg. Jacob tiszteletes – Isten bocsássa meg nekem a gondolataimat, - de egy szenilis bolond volt már, akinek be nem állt a szája és nekem már az egész nap után zsongott a fejem.
Most is azért jöttem be a templomba, hogy legalább itt nyugalomra leljek.
Na….., meg aztán a sekrestyében eldugtam pár mosolygós almát, amire most nagy szükségem volt.
Miközben egy sötét beugróban, egy imazsámolyon ülve rágcsáltam a gyümölcsöt nagy élvezettel, hallottam kintről a kiabálást, de egészen addig nem tulajdonítottam jelentőséget neki, amíg meg nem nyikordult az ajtó és meg nem láttam, ahogy egy sötét, görnyedt árnyék el nem tűnik az oltár mögött.
~ Mi a pokol! ~ dobbant meg a szívem, hiszen valami izgalmas dolog kezdett körvonalazódni a láthatáron.

Két szúrást is beszedtem, miközben az őrök alkotta akadályon keresztül verekedtem magam. Lehet, nem volt jó ötlet a királyi könyvtárba belopózni, de csak itt remélhettem megtalálni azokat az információkat, amik tovább segítettek volna abban az egyre szövevényesebbé váló ügyben, ami a családom legyilkolásához vezetett. A gyilkosról, Orleon-ról akarok megtudni pár dolgot, mert ha kiderül, hogy kinek tartozik hűséggel, mert azt már rég tudom, hogy soha az életben nem volt vándorkuruzsló, akkor máris közelebb kerülök a megoldáshoz.
Azonban a könyvtár a késői óra ellenére nem volt üres. Az az ostoba szerzetes pedig, ahelyett, hogy a cellájában aludt volna, ahogy más normális ember ilyenkor, ijedtében, ahogy meglátott, felverte az egész palotát, pedig én legalább annyira meglepődtem, mint ő, amikor belébotlottam az egyik polcsor közben és eszemben sem lett volna bántani.
Annak ellenére, hogy azt gondoltam a palota őrség elpuhult katonák nyugdíjas gyülekezet, mégis gyorsabban tértek észhez, mint szerettem volna. Az első engem felfedezőket, még nem volt nehéz megsebesíteni, leütni – gyilkolni nem akartam, bár így sem hiszem, hogy elkerülhettem volna az akasztást, ah elkapnak, - de a szolgabejáró felé már kemény ellenállásba ütköztem és bár sikerült kijutnom, éreztem, hogy két penge is megtalálta utat a testembe. Egy az oldalamnál és egy a bal vállamnál. Nem tudtam, hogy mennyire súlyos, hiszen az adrenalin hajtotta a testem, de mikor már csak az üldöző lábak dobogása és nem a kardok csengése hallatszott a fülembe, már sejtettem, hogy súlyosabb a dolog, mint jó lenne.
És hiába értem ki, az üldözés nem állt le. Próbáltam elszorítani a sebeket, hogy legalább ne nyújtsak látványos nyomot az őröknek, de nem sikerült és lábaim is egyre gyengültek. Menedéket, rejtekhelyet kell találnom, különben nem jutok messzire.
A hold fényét hirtelen egy tekintélyes épület nyomta el. A templom! Találhatok-e ennél jobb menedéket, ha mégis rám találnak, ha mást nem a lelkem hamar megnyugvást találhat majd.
A gondolat grimaszt vont az arcomra.
De a lehetőségekhez mérten csendesen osontam be a mellékajtón, aztán habozva néztem a rózsablakok által természetellenes fénnyel megtört holdfényben körül. A gyóntatófülke túl egyértelmű lenne, biztos ott keresnének azonnal, így egyre tántorgóbb léptekkel az oltár mögé mentem és bebújtam alá.
Letéptem az ingem ujját és próbáltam elszorítani vele a sebekből szivárgó vért. Nem tudom mikor vesztettem el az emlékezetem…….

Jozef elrejtette az almacsutkát a zsámoly alá, aztán dübörgő szívvel várt egy jó darabig. Már nem hallotta az óvatos motoszkálás az oltár túloldaláról, így lassan megindult arrafelé, közben magához vette egy gyertyagyújtó pálcát fegyverként, hiszen eszébe sem jutott, hogy akár a kését is magánál tartsa itt a templomban.
Az utca felől már többször hallotta eldobogni az őrök csapatát és biztos volt benne, hogy nem sokára ide is benéznek. De ő addigra meg akarta tudni, hogy ki az, akit üldöztek. Valami gyilkos haramia, rabló, tolvaj? Unalmában bárkit szívesen vette volna és talán, ha maga fog el egy ilyet, akkor idő előtt visszamehet a Katedrálisba is.
Nesztelenül kerülte meg a díszes oltárkövet, ütésre emelte a pálcát és felhajtotta a lelógó terítőt, aztán……….aztán döbbenten meredt a halovány arcba, a fiatal nő arcába. Egyáltalán nem erre számított! A lány olyan volt, mintha aludt volna, csak szokatlanul sápadt bőre és az alatt tócsába gyűlt vér jelezte, hogy ennél súlyosabb a helyzet. Jozef valahogy el nem tudta képzelni, hogy milyen égbekiáltó bűnt követhetett el ez a fehérnép, hogy ennyire hajkurásszák. Ekkor kinyíltak a lehunyt pillák és a fiú elakadó lélegzettel meredt a fekete kútnak tetsző szemekbe.

Amy ösztönei fújtak riadót, bár valószínűleg már későn, hiszen mikor felriadt, egy botot ráemelő alak arcába bámult. Először fel sem fogta, hogy kit vagy mit lát, keze önkéntelenül rándultak meg a kardján, de annyi ereje sem volt, hogy megemelje. Düh villant a tekintetében, aztán valami furcsa belenyugvás. Szóval itt a vége……

Jozef visszahökkölt, ahogy meglátta a megránduló kézben a kardot, de nem kellett sok, hogy rájöjjön, az nem jelent rá veszélyt, ha nem tesz semmit a lány itt előtte fog elvérezni és meghalni.
Lehet, hogy megérdemelné, hiszen valamiért üldözik a katonák, de a self fiú sosem volt az a szabálykövető fajta. És amúgy sem tudta volna elnézni, hogy valaki, aki nem ártott neki, csak úgy meghaljon az orra előtt, ráadásul a kíváncsiság is erősen furdalta.
- Ki vagy és miért üldöznek? – guggolt le gyorsan a nő mellé, eltolva annak kardot tartó kezét az útból és felemelte véráztatta ingét, hogy megnézze a sebeket.
Nem ijedt meg a vér látványától, hiszen látott már sebeket és hullákat is, de a lassan, szaggatottan emelkedő mellkas és a domborodó keblek látványa azért egy pillanatra arcába kergette a vért. Erőszakkal vitte vissza tekintetét a sérülésekre.
- Hmm! Hát nem néznek ki jól! – mormolta az orra alatt. miközben törte a fejét mit tegyen.

Ahogy megemelte az ingét a fiú a szégyen mellett még a szemérem is lángot vetett Amy arcán. De a fiú csak egy pillantás erejéig időzött meztelenségén, aztán láthatóan elhúzta a száját. Nem jó jel, bár gyengeségéből maga a lány is tudta, hogy elég nagy a baj. Viszont nem tudta, hogy a fiatal pap, mert ruhájából látta, hogy az, miért nem kiáltott már az őrökét.
- Hívj csak Balszerencsének. – suttogta rekedten. – Nem öltem meg senkit, ha ez érdekelne és nem is loptam, csak………csak kíváncsi voltam és rajtavesztettem. – fejezte be elgyengülve még a beszédtől is. – De te mit akarsz tőlem? Miért……miért ne adsz fel? Legyünk túl rajta gyorsan……atyám.

Jozef nem volt felcser, de tapasztalatból is tudta, hogy a legelső, hogy megállítsa a vérzést és a fertőzést, aztán már a lány szervezetén múlik, hogy túléli- e, mást nem igen tehet jelenleg.
- Aha! Csak erre voltam kíváncsi…..egyelőre. – bólintott a halk szavakra. – Várj itt, ne menj sehová. Ja és ne hívj atyának, az olyan……olyan öreges, Jozef vagyok. – villantott egy biztató vigyort, aztán kibújt az asztal alól és a paplakba rohant.
Már hébe-hóba borotválkozott – már ha annak lehetett mondani – így volt kéznél timsó.
Egy régi ingét szabdalta fel kötszernek és tűt, cérnát is magához vett. Ezekkel megpakolva surrant vissza, megnyugodva, hogy még nem fedezték fel a lányt.
- Azt hiszem, jobb, ha valamire ráharapsz, mert ez fájni fog. – intette a felszerelésre maga előtt, amikor visszabújt a vérszagú kuckóba.

Meggyőződése volt Amy-nak, hogy a fiú az őrökért ment, de már ez sem tudta érdekelni. Gondolatai kezdtek elkalandozni, homályossá válni, mintha vattát tömtek volna a fejébe.
A szíve azért megdobbant, ahogy ismét megjelent előtte a fiú…..mit is mondott…Jozef….igen, Jozef!
Szemei lassan mozdultak a mellette felsorakoztatott holmik felé.
~ Fájni? ~
- Mire készülsz?
Saját magát is alig hallotta, de mire elhangzott a kérdés, már tudta, hiszen nem volt ezt olyan nehéz kitalálni. Felnyögött és mikor a szövet a sebéhez ért, akármilyen gyengéd volt a fiú, tényleg ráharapott tőre markolatára, hogy fogai a bőrbe mélyedtek.

Mire Jozef a lány vállát is befejezte és elégedetten nézte a varratot, a lány már nem volt magánál. Izzadt, verejtékes homloka mutatta, hogy sokáig kitartott.
A sötét elf fiú megtörölte a még mindig ismeretlen lány arcát, aztán bekötözte, majd magára hagyta, hogy imádkozzon érte egyet és közben megnézze, nem járnak a közelben őrök.
Mire egy jó idő után visszament, mert a lány nem maradhatott ott, legnagyobb döbbenetére az már nem volt ott. Csak a megszáradt vér és egy köpenycsat, ami egy szarvast ábrázolt.
Mikor megfordította, csak egy nevet látott benne: Amelianak.
Bár nem volt üzenet hozzá, biztos volt benne, hogy a lány ajándéknak szánta.
~ Amalia……szép neved van. Remélem egyszer megtudom ki vagy. ~

Amy még látta a sötétben, hogy a fiú arcán mosoly szalad végig, ahogy a kezében tartott csatot nézi. Elégedetten szusszant, de a belényillaló fájdalom majdnem hangos nyögésre késztette. Hasára szorított kézzel lépett ki a sötét utcára és olvadt bele a jótékonyan őt beburkoló éjszakába.

NAgyszerű kis történet lett, szinte pont erre gondoltam  Meg vagyok elégedve, jár érte a jutalom.

Név: Áldott Rózsafüzér 
Típus:Kiegészítő
Leírás: Egy különleges, borostyánköves rózsafüzér, melyet az egyik feljebbvalód ajándékozott neked egy jól végzett munkáért cserében. Amennyiben imádságra használják feltöltődik szent energiákkal és harc közben aktiválva képes vagy feltölteni vele a manád harmadát. A töltődéshez legalább két nap kell, hogy ismételten használható legyen.

Új feladat: 

Mutasd meg nekem kérlek, hogy jelenleg hogyan képzeled Jozefet mondjuk 60-70 éves korában. Milyen irányba haladt az élete? Milyen lesz neki így? Esetleg haldoklik már vagy még fiatalos? Hajrá!