A lovagrendben sem volt sétagalopp az élet és a harci oktatás és sosem gondoltam volna, hogy egy vak öregember felveszi velük a versenyt. Hát William Farfir felvette! Eltelt ugyan már egy hét a legutolsó találkozásunk óta, de még mindig volt olyan hely a testemen amit éreztem.
Most pedig megint önként hajtom a bakó bárdja alá a fejem, újabb dolgok megtanulása fejében.
Az öreg mester a püspök úr egyik közeli falujában húzta meg magát, aránylag messze a renház vastag valaitól és a figyelő szemektől nyugodtan és békésen tudott oktatni.
William-ot nem találtam a házánál, a szomszédja azt mondta a határ szélén vár, így oda indultam, amikor belefutottam a zsoldosokba, akik a rendházat szolgálták.
A lovagok, papok, felszentelt kardok mellett szinte minden rend tartott szolgálatában pár egyszerű talpast is, akik segítették őket.
- Hova ilyen sietősen, Jozef? - intett nevetve utána az egyikük, éppen a kis faluban őrjáratozva társával.
- Sietni épp nem sietek, de egy barátomhoz tartok. - intettem nekik.
- Minden rendben? - kérdeztem vissza csak a rend kedvéért.
- Csendes és békés, akár a madárfészek. - biccentett a harcos, ahogy a kezével intett egy nagyot
- Aztán köszönj be valamikor a tanyára, ha erre jársz. - vigyorgott vissza a fiúra. A férfit történetesen az egyik parasztházban szállásolták el.
- Úgy lesz, a bort én viszem. - vigyorogtam fel rá és biztos voltam benne, hogy értette, jó kis bor lesz az, majd folytattam az utam.
A kis falu szélén ült az öreg egy nagy kupac kő között. Annak idején a szántóföldekről hordhatták le őket, mert útjában voltak az ekének. Gyanítottam, hogy mivel tudta, hogy jövök, nem volt véletlen a hely választás.
- Üdv Mester! Hogy szolgál az egészséged ma? - kérdeztem udvariasan, mert jobb, ha nem orrol meg rám már az újabb leckék kezdetén.
Butterfly hátrafordította a fejét, majd hezitálás nélkül kinyújtotta a kezét, mielőtt bármit válaszolt volna, majd három apró, kékes árnyalattal izzó, nyílhegy alakú lövedéket indított meg felém.
Bár nem számítottam ilyen "lelkes" fogadtatásra, azért a nemrég belém vert és ösztönös reflexek tették a dolgukat és a következő pillanatban már az árokból másztam ki - egyházi neveltetésemmel ellentétesen - szitkozódva és a fülemet dörzsölve, amit megperzselt az egyik nyíl.
- Látom, hogy jó erőben vagy, de azért legalább a köszönést megvárhattad volna......- Hm...kiváló. - dünnyögött az öreg
- Pap létedre elég energikus vagy. Az inkvizíció emberei szoktak így mozogni. - jegyezte meg, ahogy megfordult, majd szembeállt velem.
- Szép napot neked is.- Nem vagyok pap...... - csattantam fel, mert bár már egyáltalán nem bántam, hogy lovagtanoncnak álltam, a seb még mindig fájt, hogy annyi év küszködés után sem találtak méltónak........
- És sokat tanultam a fogadott apámtól, na meg a rendházban sem lopom a napot, ahogy elképzeled. - álltam meg előtte.
- Miért vagyunk itt?- Szeretném folytatni a kiképzésed. Ezúttal egy az egyházfiktól sokkal távolabb álló tudománnyal. - mondta, ahogy intett egyet
- Legendák szólnak olyan harcosokról, akik földhoz tudták nyomni a fülüket, mérföldekről megérezve az ellensége...én sajnos nem tartozom közéjük, de amióta a szemem elvesztettem, a fülemmel és a mágiámmal látok. Ez olyan adottság, amit az éjszaka ténykedők sajátítanak előszeretettel el. Még a sötét tündék közt is kevesen szánnak rá időt. Miért is szánnának, a sötét tündék szeme tökéletesen megsegít minket éjszaka.Érdeklődve hallgattam a mozgalmas fogadtatás után, hogy ismét méltónak talált, hogy újabb titkokat osszon meg velem, bár a legendák világa sokszor erősen lódított, enyhén szólva. Persze, ahogy én is ki tudtam használni a faj adta sajátosságaimat, ami azért valljuk be nem túl gyakori itt északon, főleg, miután népem többsége távozott e földről, azért lehetnek mások is, akik más fejlett adottságokkal rendelkeznek.
- És a legendás harcosokon kívül, te tudsz olyanról, aki képes erre, mármint, hogy messziről megérezhetsz valakit? Ha ilyet meg lehet tanulni ez hatalmas előnyt jelentene az éjszaki látás mellett. - ismertem el.
- Nem, de meg tudlak tanítani arra, amit én ismerek. Én addig edzettem a fülemet, hogy csak az igazán képzett harcosok képesek anélkül követni, hogy észre vennem. Ezek a fülek segítenek tájékozódni is. Meg kell mondjam, az egyház csörgő páncélú harcosai gyakran néznek el az ilyen adottságok felett, de ha nem csal a fülem...te nem tartozol közéjük. Nem számít, ha erősebb vagy az ellenfelednél. Csupán csak egy szúrás kell a szívedbe, s azt bármilyen gyenge harcos meg tudja tenni. Ezért akarom a füledet megedzeni.Teljesen logikus volt, amit mondott és reális is és ez jobban hangzott, mint valami megfoghatatlan legenda. Az nem volt semmilyen titok, hogy azok akik elvesztették a szemük világát, más érzékeik terén fejlődtek, néha elképzelhetetlen módon.
- Szívesen megtanulnám ezt a képességet, de remélem ehhez nem szándékozol megvakítani. - húztam össze gyanakvóan a szemem, mert nála sosem lehetett tudni.
- Ó nem. - vigyorodott el az öreg
- Éppen ellenkezőleg. - mondta, ahogy két jókora darab puha viaszt vett elő
- Tessék, ezt dugd a két füledbe.Értetlenül néztem rá, majd a viaszdarabokra.
- Ha bedugaszolom a fülem, az, hogyan segít abban, hogy meghalljak bármit is? - kérdeztem.
- Először ki kell élesítened a hallásod. Egész eddig nem figyeltél oda a halk hangokra, mert nem volt rá szükséged. De így, hogy minden hang elhalkul, kénytelen leszel alkalmazkodni hozzá. Valamint...van még valami más is, de azt majd meglátod.Már kezdtem hozzászokni, hogy a Mester nem éppen szokványos módszerekkel oktat, bár ez nem mindig volt fájdalommentes nekem, de tény, hogy hamar megtanultam a leckéket. Most sem voltam meggyőződve róla, hogy élvezni fogom a feladatokat, főleg, ahogy a végén meglebegtetett valamit, amit még nem árult el.
- Hát jó, egy próbát megér. - vettem el tőle a viaszt és beletuszkoltam a fülembe.
A zajok szinte teljesen eltűntek és máris elbizonytalanodtam, hiszen azért, ha az ember nem is fogja fel, de nagyon támaszkodik a hallására.
Butterfyl elégedetten bólintott, aztán folytatta, miközben fel alá járkált körülöttem.
- Nagyszerű. Először nem fogsz semmit hallani. Le kell csendesítened magad. A saját légzésed, szuszogásod gátol meg benne. Meg kell tanulnod nem visszatartani magadat. Amíg erre sor kerül addig maradjon ott a viasz. Ez olyan, amit napok alatt lehet csak elsajátítani. – mondta.
Erőlködve próbáltam a hallásomra összpontosítani, amikor láttam, hogy beszélni kezd. Ahogy mászkálni kezdett fordultam utána és jórészt a szájáról olvastam le, mit mond, mert szinte csak olyan dörmögés félét hallottam, ami teljesen összefolyt.
Igaza volt, hallottam a saját szívverésem dörömbölését, az izgatott lélegzetemet, mert próbáltam felkészülni rá, hogy valami váratlant fog csinálni.
Erőszakkal csitítottam magam, lassítottam a légzésemen és a környezetemre figyelni.
A mester egy hosszabb pálcát vett elő.
- Tégy meg egy szívességet és ne lépj oldalra. Bár az aurádat érzem, nem tudnék pontosan súlytani. Most pedig gyakoroljunk egy kis vívást. Had zakatoljon a szíved izgalmában. - vigyorgott rám.
~ Vívás..... ~ jutott el hozzám a tompa hang a többivel együtt, de abban nem voltam biztos, hiszen az adrenalin akaratlanul ömlött szét a véremben és akárhogy igyekeztem, nem nagyon tudtam kordában tartani.
Előhúztam a saját kardom és próbáltam betartani a szabályt, hogy nem mozdulok el, bár ez nehezebb volt, mint gondoltam volna, mert az ösztönök ellenem dolgoztak.
Minden esetre nagyon igyekeztem.......
Az öreg mester elég esetlenül, de nagyjából mindig jó irányba csapott a fadarabbal. Órákon át tartott a gyakorlatozás, mígnem a vén kecske, nagyokat lihegve, s elfáradva pihenőt intett.
Az izmaim már belemerevedtek abba, hogy mindig kontrolláljam az elugrási kényszeremet. William ütéseit nem volt nehéz védeni, de a folyamatos koncentrálás és a majdnem süket csend, jobban kikészített, mint vártam. Nem vallottam volna be, de nagyon örültem, amikor végre lefújta a további gyakorlatozást.
- Huh...mára legyen elég ennyi. Nem bírják már a tagjaim úgy, mint ifjúkoromban. - mondta, a két füle felé mutatva, ezzel jelezve, hogy kivehetem a viaszt
- Ne felejts ma este fület mosni... - adott még egy utolsó tanácsot
- Holnap folytatjuk. Elnézést. Többet csinálhatnánk, ha tovább bírnám, de ezzel kell beérjük.Lihegve kaptam ki egy fájdalmas grimasszal a viasz maradékát és dobtam jó messzire.
-
Haha, nagyon tréfás..... Haza kísérjelek, hátha nem bírnak el odáig a lábaid. - vágtam vissza.
- A kezem fáj, nem a lábam. - vágott vissza vigyorogva a mester
- Most vegyél egy mély levegőt. - torpant meg, ahogy végignézett rajtam.
- És csukd be a szemed.Már megtanultam, hogy ha vele vagyok gyorsan reagáljak, így azonnal megtorpantam, amikor mondta, bár aztán bosszúsan fújtam ki a levegőt, hogy csak egyszerűen hallgatóznom kell.
Viszont vigyort csalt az arcomra, ahogy rájöttem, hogy tényleg sok minden olyan jut el most a fülemhez, amire máskor oda sem figyeltem.
- Még hamar elmúlik. - mondta a mester
- De idővel lég lesz koncentrálnod, hogy így hallhass.- Hát remélem is, nem túl kellemes egy viaszdugóval az ember fülében. - bólintottam.
- Jól van. Holnap folytatjuk. - bólintott a mester.
Ugyan úgy nem adta könnyen a tudást és az elismerést "Butterfly" mester, ahogy a mágia érzékelésnél sem, sok vér és verejték volt a munkában és nagyon sok idő.
A gyakorlat hasonló volt, élesíteni a hallást, elnyomni a szív döbörgő zörejét. Sok időbe telt, mire ugyanolyan kényelmesen tudtam a kardot forgatni, mint hallásom nélkül.
Mikor már azt hittem készen állok, jött az újabb lecke, hogy még van mit tanulnom.
- Elég lesz. Most vedd ki a viaszt. Mással folytatjuk.Megvárta, míg megteszem, majd folytatta.
- Hogy kellően erős hallása legyen valakinek, két eléltétes dolognak kell mesterévé vállnia. Éreznie a legkisebb neszeket...és kizárni a morgó zajokat. Most az utóbbit fogjuk gyakorolni. És ehhez már meg is találtam a megfelelő helyet.A mester a falu kovácsához vezetett. Már messziről meg lehetett mondani, hogy iszonyatosan zajos hely. Kalapács csattogott, tűz ropogott, víz sistergett mindenütt, ahogy a korom és a füst magasan az égbe szállott ama ház kéményéből.
- Itt foglyuk az edzést folytatni. Biztosra mondhatom, a legzajosabb hely az egész faluban...nos...eseténként a kocsmát leszámítva. De arra még nem állsz készen.A kovács műhely tényleg a legzajosabb helyek egyike volt, az érzékennyé vált hallásommal azt hittem a fejemet kalapálják. A szurkálódására csak elhúztam a szám.
- Lehet, hogy gyakorlottabb kocsmázó vagyok, mint gondolod. Persze ez nem volt igaz, még mindig gondjaim voltak az itallal, valamiért egy kevéske is fejbevert.
- A gyakorlott...egy képlékeny szó. Mást jelent faluról falura... - mosolygott vissza a mester
- A gyakorlat egyszerű lesz. Meg kell tanulnod kizárni a zajokat. Ám a szíveddel ellentétben ezeknek nem vagy képes parancsolni. A kulcs, akkor zárni el a hallásod, amikor érkeznek, és akkor koncentrálni, amikor eltűntek. Tökéletes...nem lesz. Soha sem. De a csata sem az. Ha csatába vonulsz, az már messze nem tökéletes.Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, hiszen most pont az ellenkezőjét kellett csinálnom annak, amit eddig gyakoroltunk. Eddig minden neszre oda kellett figyelnem, erőltetnem a hallásomat, most pedig be kellett "csuknom" a fülemet és csak arra kinyitni, ami fontos és lényeges.
- És azt hogyan csináljam? Ahogy mondod, nem tudok a fülemnek parancsolni, hogy mit halljon és mit ne. - néztem rá kérdően.
- Ez így van. - helyeselt
- Az erős hang mindig elnyomja a gyengébbet. Ám a hangok nem egy pillanat szüleményei. Hosszasan maradnak. Meg kell találni a zajok közt azt a momentumot, amikor tisztán tudsz hallani. Arra a momentumra figyelni. - mutatott ujjával az égnek.
A kovácsműhely erre olybá tűnt, ideális gyakorlótér. A kalapács ritmikusan ütött a fémre, szinte kiszámítható módon, hogy az ember előre látta, mikor kezd el újra a veres acélon csengeni.
- A feladat egyszerű lesz. Be kell csuknod a szemed, majd felém mutatni. - mondta a mester, ahogy elővette a botját és a földet kezdte vele el kocogtatni - Én adok némi segítséget...
Nem gondoltam, hogy ez egyszerűbb lesz, mint bármi, amit eddig tanított, sőt talán ez lesz a legnehezebb. Egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy fogom ezt az éles kalapács hangot kizárni. Azt is inkább csak láttam, mint hallottam, hogy kocogtatni kezdi a padlót.
- Ha te mondod...... - húztam fel a vállam nem kis kételkedéssel, aztán becsuktam a szemem és próbáltam a bot hangjára koncentrálni, ám mire sikerült volna, mindig lecsapott a kalapács.......
- A francba .....- kaptam arra a kezem, ahol az előbb még a botot hallottam.....
Ismét órák teltek el. A tréning kevésbé volt fárasztó, mint az előző, ám megviseli az ember idegeit...a becsületének még nagyobb kárt tesz.
Az ezt követő gyakorlatok nem a fizikai állóképességemet tették próbára igazán, hanem az elmémet. Pár óra gyakorlás múlva a fejem szét akart szakadni és a nyakam olyan merevnek éreztem, mintha egész nap vizes vödröket cipeltem volna. És ez így ment nap, mint nap, csak a helyszínek változtak, a falusiak meg már nem is nagyon foglalkoztak velünk, olyan megszokott látvány lett, ahogy bohócot csináltam magamból.
Észre sem vettem, hogy a merevség megszünt egy idő után, ahogy a fejem sem fájt már. A Mester szavai váratlanul értek ezek után.
- Kezdesz fürgébb lenni, Jozef. Azt hiszem végre lezárhatjuk a kiképzésed. - mondta sejtelmesen.
- Fürgébb? Néha még a lábam is alig bírom felemelni. - támaszkodtam meg a kardomon, aztán hitetlenkedve rápillantottam.
- Átmentem a vizsgán?- Nem, a vizsga még csak most jön. - mondta az öreg
- Most elmegyünk inni!Miért is gondoltam, hogy ilyen könnyen az ölembe dobja a sikert?
A kocsmázáshoz muszáj volt jóképet vágnom, ha már előtte felvágtam vele, de reméltem, hogy nem azt akarja, hogy az asztal alá igyam. Nem azt akarta!
- A feladat egyszerű lesz. Hallgass ki pár beszélgetést. Minden hangnak eltérő a tónusa. Erővel el lehet őket egymástól választani. Így szűrheted ki a zajból a valódi, hasznos dallamokat.
A nyüzsgő, részeg dalolástól és jókedvű vagy épp veszekedő hangoktól hangos ivóban a feladat lehetetlennek látszott. De nem akartam megadni a Mesternek az örömöt, hogy feladom, így aztán a pultnál lévő két alakra koncentráltam lehunyt szemmel. Fokozatosan, szinte lépésről-lépésre zártam ki a hangokat. És csak reméltem, hogy a "jó" beszélgetést hallom ki a többi közül, de még így is néha "elment" a hang.
- Az egyik férfi lánya hozományáról van szó, a lábasjószág számán egyezkednek......- mondtam halkan, ahogy ráncba szalad a homlokom az erőlködéstől.
- Hm...érdekes...lássuk mit találsz még. - nyögött egyet a mester, ahogy pipára gyújtott.
- Két asztallal odébb a két alak a társukat heccelik, hogy nem boldogul otthon az asszonnyal. - pirultam kicsit bele, mert elég szabadosan fogalmaztak.
- Jól van. Ez kellően éles. A hallásod fejlődni fog még, ha időt szánsz rá. Egyelőre azonban örvendezzünk annak, hogy eddig eljutottál, és igyunk egy jót. - nevetett a mester.
Megkönnyebbülve hagytam abba, mert nem volt szép dolog mások beszélgetését kihallgatni, de az ital emlegetése még ennél is rosszabb volt.
- Jó, de én csak egy pohárkával iszom, nem jó a gyomrom, nem akarom még jobban felkeverni - védekeztem.
- Kifogások... - gúnyolódott a mester, ahogy rendelt egy italt.
Tanult képesség:Név: Éles hallás
Ár: 2500 váltó
Tanulás: 1500 szó
Leírás: A karakter megtanulja, hogyan figyeljen oda az apróbb neszekre és hangokra, akkor is ha azok elsőre jelentéktelennek tűnnek, ezzel csapdák, suttogás, vagy osonás hangját is képesek meghallani, ami mások fülét már elkerülné. A képességgel rendelkező karaktert csak olyan ellenfél tudja észrevétlenül megközelíteni, aki rendelkezik a Lopakodás képességgel.
/
/Ismételten köszönöm Lothar úrnak a pályázat lemesélését, nem adja könnyen a képességeket, de így mondhatom, hogy megdolgoztam érte. 
//
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
(Remélem tárgy...)
//
