- Tizenkettő…….tizenhárom……..tizennégy – egy utolsó kivárás, ami rosszabb volt, mint eddig az összes, aztán a vessző ismét lecsapott, - és tizenöt!
Zihálva vettem a levegőt, testem verejtékben úszott és torkom kiszáradva kapart a kiáltásoktól, amit hiába próbáltam visszafojtani.
Nem is emlékszem rá, hogy lett volna rosszabb vesszőzésem ennél, bár tény és való, hogy ennyit még sosem szabtak ki rám. Megszoktam már a pálca ütéseit eddigi életem során, de ez most túl sok volt egyszerre.
A penitenciát kiszabó Hugó atya most elrakta büntetőeszközét és segített lemásznom a padról, majd a kezembe nyomott egy tégely kenőcsöt is.
- Ezzel kenegesd, hamarabb begyógyul és egy nap múlva már elviseled a könnyű inget, egy hét múlva pedig már tudsz feküdni is a hátadon.
Amennyire dühös voltam az elején, most a verés teljesen kimosta ezt az agyamból, csak arra vágytam, hogy kimehessek innen és valami hideget érezhessek a lángolás helyett, ami kínozta az atrocitást szenvedett testrészemet.
- Most menj és imádkozz, hogy az Úr megtisztítsa a gondolataidat is. – jegyzete meg egy halvány mosollyal, mintha olvasott volna bennem.
Persze nem nehéz kitalálni, hogy mire gondol az ember egy ilyen büntetés után.
- Igenis…..atyám! – markoltam fel a ruhámat és imbolyogtam kifelé a helyiségből.
Egynek örültem csak, hogy mentorom, Norven inkvizítor püspök nem volt tanúja ennek. Talán egy-két nap múlva megérkezik, de most nem szerettem volna még az ő szemébe is nézni.
Na, nem azért, mert megbántam, amit tettem, hanem azért, hogy lebuktam. Mostanában nem keveredtem nagyobb zűrbe, egyre jobban ment a tanulás, bár azzal eddig sem volt baj, ha odafigyeltem hamar elsajátítottam mindent, az engedelmességgel sem álltam annyira hadilábon, de néha még szükségem volt arra, hogy kieresszem a gőzt. Néha előbújt bennem a kisördög, aki borsot akart törni valamelyik atya orra alá, mert felhorgadt igazságérzetem szerint, nem úgy bánt velem, ahogy kellett volna.
E az eset is ilyen volt!
Előző héten megérkezett egy nagyobb szállítmány élelmiszer, egy nemes úr könyv hagyatékával együtt, aki buzgó hívő lévén a háború alatt összeharácsolt kódex gyűjteményét halála után az egyházra hagyományozta.
Mivel sok órám volt aznap, így Tintapaca megjáratása is későbbre halasztódott, aztán szerencsétlenségemre, mikor épp végeztem lovam csutakolásával, Grünwald atya kapott el, hogy segítsek elpakolni a könyvtárba a lekupacolt könyveket. Jól elhúzódott a dolog és el is fáradtam, így a másnapra való latin felkészülés nem igazán volt ínyemre. Különben is majd kimagyarázom valahogy.
De hát Gabriel atyának sosem voltam a kedvence és mintha csak megérezte volna, hogy lapítok, mint az a bizonyos melléktermék a fűben. Azzal is hiába védekeztem, hogy nem az én hibám volt, hiszen feladatot kellett teljesítenem, meg sem hallgatott. Az nap a konyhán dolgoztam volna, ami mindig teli hasat jelentett, erre meg a kápolna takarítását osztotta rám, amit mindenki utált, mert megszakadhatott az ember, még sem volt sokszor látszata és csupa kosz is lett.
Még örülhettem is, hogy ennyivel megúsztam, mert persze nem álltam meg vitatkozás nélkül. De talán még nem volt vége, hiszen tudtam, hogy másnap Gabriel atya tartja az esti istentiszteletet, ami felvetette bennem, hogy nem véletlenül kaptam én a takarítási feladatot, biztos lesz, amibe majd bele fog kötni.
Természetesen dúltam-fúltam az igazságtalanság miatt, hogy korgó gyomorral – mivel vacsorát sem kaptam – gürcölhettem a hideg falak között és ezért egyáltalán nem szégyelltem magam, hogy mindenféle csúfságot kívántam az atyának, amikor képzelgésem tárgya hirtelen megjelent mögöttem, ahogy a söprűn támaszkodtam és tarkón legyintett.
- Így nem lesz ragyogóan tiszta a hely, ha te csak lopod a napot! – meredt rám szigorúan. – Ha nem végzel időben reggelire is megelégedhetsz kenyérrel és vízzel.
Szemem a régi dacos fénnyel villant meg, de bölcsen csukva tartottam a szám, ahogy néztem elsétálni az atyát, aki láthatóan semmit sem akart másnap a véletlenre bízni, maga ellenőrizte az oltár alatti ki szekrényben, hogy minden meg van-e és nem fogyott-e ki a misebort tartalmazó korsó sem.
Ekkor megállt a kezemben a seprű, ahogy átvillant az agyamon a visszavágás káprázatos lehetősége, amivel visszafizethetek azokért a sérelmekért, amit az utóbbi időkben elszenvedtem tőle.
Nem akartam ezek után már felhívni magamra a figyelmet, csak arra vártam, hogy mikor csendesedik el a kápolna és maradok egyedül, hogy megvalósítsam az ötletemet.
Ahogy tervezgettem a dolgot a mérgemet mintha elfújták volna és azon kellett inkább igyekeznem, hogy ne jelenjen meg valami áruló mosoly az arcomon, ahogy magam elé képzeltem az atya képét a kis csínytevésem végkifejletét követően.
Most már nem siettem, sőt inkább húztam az időt, hogy minden elcsendesedjen. A konyha is kiürült, így a mellette lévő kamrába nem volt nehéz belopóznom és kis keresgélés után egy kancsó ecettel távoznom.
Az izgalom eluralkodott rajtam és a szívem hevesen kalimpál, de ezt a fajta érzést nagyon kedveltem, mindig színt vitt a sokszor unalmasan életembe. Úgy surrantam vissza a kápolnába, mint egy kisegér, de senkivel nem találkoztam és hamarosan ott álltam az oltár alsó szekrényének nyitott ajtaja előtt.
A pillanatok műve volt a két korsót kicserélni, nagyjából egyformák is voltak, de amúgy sem gondoltam, hogy a ceremónia közben Gabriel atyának feltűnne a különbség. A bort – pár korttyal megrövidítve – később kiöntöttem a latrinába. Kár volt a finom miseborért, de már csak az hiányzott volna, hogy másnaposan ébredjek, vagy valaki kiszagolja rajtam, hogy ittam.
A takarítás ezek után már szinte élvezetes volt.
Másnap az volt a legnehezebb, hogy uralkodjak az izgatottságomon, hiszen alig vártam az esti misét, talán még jobban is, mint Gabriel atya.
A többi novíciussal együtt ültem és összekulcsolt kezeim mögül kaján vigyorral néztem, amikor az atya az ajkához emelte a kelyhet benne a korsó számára minden bizonnyal meglepő tartalmával, ami a bor helyett most ecetet tartalmazott.
Be kell vallanom, hogy elég hősiesen küzdött egy darabig. Igazán mulatságos volt, ahogy szinte kidülledtek a szemei a próbálkozástól, de aztán olyan fintorba torzult az arca, hogy azt csak a vak nem láthatta, meg, ahogy szinte kirajzolódtak az arccsontjai az iszonyat savanyú íz összehúzó hatásától.
Erősen bele kellett harapnom a nyelvembe, hogy ne buggyanjon ki belőlem a nevetés, mikor a szája hangtalan szavakra nyílt és eltartott pár percig, míg nagy nyeldeklés és torokköszörülés után, verejtékező homlokkal folytatni tudta a misét.
Természetesen mindenki látta a produkcióját és legtöbben annak tudták be, hogy belesült a szertartásba. Legalábbis egy darabig……
Mondanom sem kell, hogy Gabriel atya nem hagyta ennyiben. Mikor két nappal később lecsapott rám és a novíciusmester elé ráncigált, miközben mindenféle szentségtelen kölyöknek elhordott, éreztem, hogy valami hiba csúszott a számításomba.
Mint kiderült, még sem voltam elég óvatos és miközben a korsóval a kápolna felé tartottam valaki meglátott, aminek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget akkor, de a történtek után nem volt nehéz összerakni a dolgot. Ráadásul mindenki tudta, hogy nem kedveljük egymást az atyával.
Nem volt értelme tagadni, de miután kiszabták rám a büntetést, akkor is úgy gondoltam mindent megért a látvány.
Most, hogy a szobám felé sántikáltam, azért már nem voltam ennyire meggyőződve róla, ráadásul még minden valószínűség szerint szembe kellett néznem tiszteletbeli atyám haragjával és talán csalódásával is. A gyomrom a torkomba ugrott és még hátam fájdalma is csökkent, ahogy ebbe belegondoltam, ez rosszabbnak ígérkezett, mint a vesszőzés.
Zihálva vettem a levegőt, testem verejtékben úszott és torkom kiszáradva kapart a kiáltásoktól, amit hiába próbáltam visszafojtani.
Nem is emlékszem rá, hogy lett volna rosszabb vesszőzésem ennél, bár tény és való, hogy ennyit még sosem szabtak ki rám. Megszoktam már a pálca ütéseit eddigi életem során, de ez most túl sok volt egyszerre.
A penitenciát kiszabó Hugó atya most elrakta büntetőeszközét és segített lemásznom a padról, majd a kezembe nyomott egy tégely kenőcsöt is.
- Ezzel kenegesd, hamarabb begyógyul és egy nap múlva már elviseled a könnyű inget, egy hét múlva pedig már tudsz feküdni is a hátadon.
Amennyire dühös voltam az elején, most a verés teljesen kimosta ezt az agyamból, csak arra vágytam, hogy kimehessek innen és valami hideget érezhessek a lángolás helyett, ami kínozta az atrocitást szenvedett testrészemet.
- Most menj és imádkozz, hogy az Úr megtisztítsa a gondolataidat is. – jegyzete meg egy halvány mosollyal, mintha olvasott volna bennem.
Persze nem nehéz kitalálni, hogy mire gondol az ember egy ilyen büntetés után.
- Igenis…..atyám! – markoltam fel a ruhámat és imbolyogtam kifelé a helyiségből.
Egynek örültem csak, hogy mentorom, Norven inkvizítor püspök nem volt tanúja ennek. Talán egy-két nap múlva megérkezik, de most nem szerettem volna még az ő szemébe is nézni.
Na, nem azért, mert megbántam, amit tettem, hanem azért, hogy lebuktam. Mostanában nem keveredtem nagyobb zűrbe, egyre jobban ment a tanulás, bár azzal eddig sem volt baj, ha odafigyeltem hamar elsajátítottam mindent, az engedelmességgel sem álltam annyira hadilábon, de néha még szükségem volt arra, hogy kieresszem a gőzt. Néha előbújt bennem a kisördög, aki borsot akart törni valamelyik atya orra alá, mert felhorgadt igazságérzetem szerint, nem úgy bánt velem, ahogy kellett volna.
E az eset is ilyen volt!
Előző héten megérkezett egy nagyobb szállítmány élelmiszer, egy nemes úr könyv hagyatékával együtt, aki buzgó hívő lévén a háború alatt összeharácsolt kódex gyűjteményét halála után az egyházra hagyományozta.
Mivel sok órám volt aznap, így Tintapaca megjáratása is későbbre halasztódott, aztán szerencsétlenségemre, mikor épp végeztem lovam csutakolásával, Grünwald atya kapott el, hogy segítsek elpakolni a könyvtárba a lekupacolt könyveket. Jól elhúzódott a dolog és el is fáradtam, így a másnapra való latin felkészülés nem igazán volt ínyemre. Különben is majd kimagyarázom valahogy.
De hát Gabriel atyának sosem voltam a kedvence és mintha csak megérezte volna, hogy lapítok, mint az a bizonyos melléktermék a fűben. Azzal is hiába védekeztem, hogy nem az én hibám volt, hiszen feladatot kellett teljesítenem, meg sem hallgatott. Az nap a konyhán dolgoztam volna, ami mindig teli hasat jelentett, erre meg a kápolna takarítását osztotta rám, amit mindenki utált, mert megszakadhatott az ember, még sem volt sokszor látszata és csupa kosz is lett.
Még örülhettem is, hogy ennyivel megúsztam, mert persze nem álltam meg vitatkozás nélkül. De talán még nem volt vége, hiszen tudtam, hogy másnap Gabriel atya tartja az esti istentiszteletet, ami felvetette bennem, hogy nem véletlenül kaptam én a takarítási feladatot, biztos lesz, amibe majd bele fog kötni.
Természetesen dúltam-fúltam az igazságtalanság miatt, hogy korgó gyomorral – mivel vacsorát sem kaptam – gürcölhettem a hideg falak között és ezért egyáltalán nem szégyelltem magam, hogy mindenféle csúfságot kívántam az atyának, amikor képzelgésem tárgya hirtelen megjelent mögöttem, ahogy a söprűn támaszkodtam és tarkón legyintett.
- Így nem lesz ragyogóan tiszta a hely, ha te csak lopod a napot! – meredt rám szigorúan. – Ha nem végzel időben reggelire is megelégedhetsz kenyérrel és vízzel.
Szemem a régi dacos fénnyel villant meg, de bölcsen csukva tartottam a szám, ahogy néztem elsétálni az atyát, aki láthatóan semmit sem akart másnap a véletlenre bízni, maga ellenőrizte az oltár alatti ki szekrényben, hogy minden meg van-e és nem fogyott-e ki a misebort tartalmazó korsó sem.
Ekkor megállt a kezemben a seprű, ahogy átvillant az agyamon a visszavágás káprázatos lehetősége, amivel visszafizethetek azokért a sérelmekért, amit az utóbbi időkben elszenvedtem tőle.
Nem akartam ezek után már felhívni magamra a figyelmet, csak arra vártam, hogy mikor csendesedik el a kápolna és maradok egyedül, hogy megvalósítsam az ötletemet.
Ahogy tervezgettem a dolgot a mérgemet mintha elfújták volna és azon kellett inkább igyekeznem, hogy ne jelenjen meg valami áruló mosoly az arcomon, ahogy magam elé képzeltem az atya képét a kis csínytevésem végkifejletét követően.
Most már nem siettem, sőt inkább húztam az időt, hogy minden elcsendesedjen. A konyha is kiürült, így a mellette lévő kamrába nem volt nehéz belopóznom és kis keresgélés után egy kancsó ecettel távoznom.
Az izgalom eluralkodott rajtam és a szívem hevesen kalimpál, de ezt a fajta érzést nagyon kedveltem, mindig színt vitt a sokszor unalmasan életembe. Úgy surrantam vissza a kápolnába, mint egy kisegér, de senkivel nem találkoztam és hamarosan ott álltam az oltár alsó szekrényének nyitott ajtaja előtt.
A pillanatok műve volt a két korsót kicserélni, nagyjából egyformák is voltak, de amúgy sem gondoltam, hogy a ceremónia közben Gabriel atyának feltűnne a különbség. A bort – pár korttyal megrövidítve – később kiöntöttem a latrinába. Kár volt a finom miseborért, de már csak az hiányzott volna, hogy másnaposan ébredjek, vagy valaki kiszagolja rajtam, hogy ittam.
A takarítás ezek után már szinte élvezetes volt.
Másnap az volt a legnehezebb, hogy uralkodjak az izgatottságomon, hiszen alig vártam az esti misét, talán még jobban is, mint Gabriel atya.
A többi novíciussal együtt ültem és összekulcsolt kezeim mögül kaján vigyorral néztem, amikor az atya az ajkához emelte a kelyhet benne a korsó számára minden bizonnyal meglepő tartalmával, ami a bor helyett most ecetet tartalmazott.
Be kell vallanom, hogy elég hősiesen küzdött egy darabig. Igazán mulatságos volt, ahogy szinte kidülledtek a szemei a próbálkozástól, de aztán olyan fintorba torzult az arca, hogy azt csak a vak nem láthatta, meg, ahogy szinte kirajzolódtak az arccsontjai az iszonyat savanyú íz összehúzó hatásától.
Erősen bele kellett harapnom a nyelvembe, hogy ne buggyanjon ki belőlem a nevetés, mikor a szája hangtalan szavakra nyílt és eltartott pár percig, míg nagy nyeldeklés és torokköszörülés után, verejtékező homlokkal folytatni tudta a misét.
Természetesen mindenki látta a produkcióját és legtöbben annak tudták be, hogy belesült a szertartásba. Legalábbis egy darabig……
Mondanom sem kell, hogy Gabriel atya nem hagyta ennyiben. Mikor két nappal később lecsapott rám és a novíciusmester elé ráncigált, miközben mindenféle szentségtelen kölyöknek elhordott, éreztem, hogy valami hiba csúszott a számításomba.
Mint kiderült, még sem voltam elég óvatos és miközben a korsóval a kápolna felé tartottam valaki meglátott, aminek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget akkor, de a történtek után nem volt nehéz összerakni a dolgot. Ráadásul mindenki tudta, hogy nem kedveljük egymást az atyával.
Nem volt értelme tagadni, de miután kiszabták rám a büntetést, akkor is úgy gondoltam mindent megért a látvány.
Most, hogy a szobám felé sántikáltam, azért már nem voltam ennyire meggyőződve róla, ráadásul még minden valószínűség szerint szembe kellett néznem tiszteletbeli atyám haragjával és talán csalódásával is. A gyomrom a torkomba ugrott és még hátam fájdalma is csökkent, ahogy ebbe belegondoltam, ez rosszabbnak ígérkezett, mint a vesszőzés.
A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 01, 2017 4:47 pm-kor.