Jozef Strangut

- Tizenkettő…….tizenhárom……..tizennégy – egy utolsó kivárás, ami rosszabb volt, mint eddig az összes, aztán a vessző ismét lecsapott, - és tizenöt!
Zihálva vettem a levegőt, testem verejtékben úszott és torkom kiszáradva kapart a kiáltásoktól, amit hiába próbáltam visszafojtani.
Nem is emlékszem rá, hogy lett volna rosszabb vesszőzésem ennél, bár tény és való, hogy ennyit még sosem szabtak ki rám. Megszoktam már a pálca ütéseit eddigi életem során, de ez most túl sok volt egyszerre.
A penitenciát kiszabó Hugó atya most elrakta büntetőeszközét és segített lemásznom a padról, majd a kezembe nyomott egy tégely kenőcsöt is.
- Ezzel kenegesd, hamarabb begyógyul és egy nap múlva már elviseled a könnyű inget, egy hét múlva pedig már tudsz feküdni is a hátadon.
Amennyire dühös voltam az elején, most a verés teljesen kimosta ezt az agyamból, csak arra vágytam, hogy kimehessek innen és valami hideget érezhessek a lángolás helyett, ami kínozta az atrocitást szenvedett testrészemet.
- Most menj és imádkozz, hogy az Úr megtisztítsa a gondolataidat is. – jegyzete meg egy halvány mosollyal, mintha olvasott volna bennem.
Persze nem nehéz kitalálni, hogy mire gondol az ember egy ilyen büntetés után.
- Igenis…..atyám! – markoltam fel a ruhámat és imbolyogtam kifelé a helyiségből.
Egynek örültem csak, hogy mentorom, Norven inkvizítor püspök nem volt tanúja ennek. Talán egy-két nap múlva megérkezik, de most nem szerettem volna még az ő szemébe is nézni.
Na, nem azért, mert megbántam, amit tettem, hanem azért, hogy lebuktam. Mostanában nem keveredtem nagyobb zűrbe, egyre jobban ment a tanulás, bár azzal eddig sem volt baj, ha odafigyeltem hamar elsajátítottam mindent, az engedelmességgel sem álltam annyira hadilábon, de néha még szükségem volt arra, hogy kieresszem a gőzt. Néha előbújt bennem a kisördög, aki borsot akart törni valamelyik atya orra alá, mert felhorgadt igazságérzetem szerint, nem úgy bánt velem, ahogy kellett volna.
E az eset is ilyen volt!
Előző héten megérkezett egy nagyobb szállítmány élelmiszer, egy nemes úr könyv hagyatékával együtt, aki buzgó hívő lévén a háború alatt összeharácsolt kódex gyűjteményét halála után az egyházra hagyományozta.
Mivel sok órám volt aznap, így Tintapaca megjáratása is későbbre halasztódott, aztán szerencsétlenségemre, mikor épp végeztem lovam csutakolásával, Grünwald atya kapott el, hogy segítsek elpakolni a könyvtárba a lekupacolt könyveket. Jól elhúzódott a dolog és el is fáradtam, így a másnapra való latin felkészülés nem igazán volt ínyemre. Különben is majd kimagyarázom valahogy.
De hát Gabriel atyának sosem voltam a kedvence és mintha csak megérezte volna, hogy lapítok, mint az a bizonyos melléktermék a fűben. Azzal is hiába védekeztem, hogy nem az én hibám volt, hiszen feladatot kellett teljesítenem, meg sem hallgatott. Az nap a konyhán dolgoztam volna, ami mindig teli hasat jelentett, erre meg a kápolna takarítását osztotta rám, amit mindenki utált, mert megszakadhatott az ember, még sem volt sokszor látszata és csupa kosz is lett.
Még örülhettem is, hogy ennyivel megúsztam, mert persze nem álltam meg vitatkozás nélkül. De talán még nem volt vége, hiszen tudtam, hogy másnap Gabriel atya tartja az esti istentiszteletet, ami felvetette bennem, hogy nem véletlenül kaptam én a takarítási feladatot, biztos lesz, amibe majd bele fog kötni.
Természetesen dúltam-fúltam az igazságtalanság miatt, hogy korgó gyomorral – mivel vacsorát sem kaptam – gürcölhettem a hideg falak között és ezért egyáltalán nem szégyelltem magam, hogy mindenféle csúfságot kívántam az atyának, amikor képzelgésem tárgya hirtelen megjelent mögöttem, ahogy a söprűn támaszkodtam és tarkón legyintett.
- Így nem lesz ragyogóan tiszta a hely, ha te csak lopod a napot! – meredt rám szigorúan. – Ha nem végzel időben reggelire is megelégedhetsz kenyérrel és vízzel.
Szemem a régi dacos fénnyel villant meg, de bölcsen csukva tartottam a szám, ahogy néztem elsétálni az atyát, aki láthatóan semmit sem akart másnap a véletlenre bízni, maga ellenőrizte az oltár alatti ki szekrényben, hogy minden meg van-e és nem fogyott-e ki a misebort tartalmazó korsó sem.
Ekkor megállt a kezemben a seprű, ahogy átvillant az agyamon a visszavágás káprázatos lehetősége, amivel visszafizethetek azokért a sérelmekért, amit az utóbbi időkben elszenvedtem tőle.
Nem akartam ezek után már felhívni magamra a figyelmet, csak arra vártam, hogy mikor csendesedik el a kápolna és maradok egyedül, hogy megvalósítsam az ötletemet.
Ahogy tervezgettem a dolgot a mérgemet mintha elfújták volna és azon kellett inkább igyekeznem, hogy ne jelenjen meg valami áruló mosoly az arcomon, ahogy magam elé képzeltem az atya képét a kis csínytevésem végkifejletét követően.

Most már nem siettem, sőt inkább húztam az időt, hogy minden elcsendesedjen. A konyha is kiürült, így a mellette lévő kamrába nem volt nehéz belopóznom és kis keresgélés után egy kancsó ecettel távoznom.
Az izgalom eluralkodott rajtam és a szívem hevesen kalimpál, de ezt a fajta érzést nagyon kedveltem, mindig színt vitt a sokszor unalmasan életembe. Úgy surrantam vissza a kápolnába, mint egy kisegér, de senkivel nem találkoztam és hamarosan ott álltam az oltár alsó szekrényének nyitott ajtaja előtt.
A pillanatok műve volt a két korsót kicserélni, nagyjából egyformák is voltak, de amúgy sem gondoltam, hogy a ceremónia közben Gabriel atyának feltűnne a különbség. A bort – pár korttyal megrövidítve – később kiöntöttem a latrinába. Kár volt a finom miseborért, de már csak az hiányzott volna, hogy másnaposan ébredjek, vagy valaki kiszagolja rajtam, hogy ittam.
A takarítás ezek után már szinte élvezetes volt.

Másnap az volt a legnehezebb, hogy uralkodjak az izgatottságomon, hiszen alig vártam az esti misét, talán még jobban is, mint Gabriel atya.
A többi novíciussal együtt ültem és összekulcsolt kezeim mögül kaján vigyorral néztem, amikor az atya az ajkához emelte a kelyhet benne a korsó számára minden bizonnyal meglepő tartalmával, ami a bor helyett most ecetet tartalmazott.
Be kell vallanom, hogy elég hősiesen küzdött egy darabig. Igazán mulatságos volt, ahogy szinte kidülledtek a szemei a próbálkozástól, de aztán olyan fintorba torzult az arca, hogy azt csak a vak nem láthatta, meg, ahogy szinte kirajzolódtak az arccsontjai az iszonyat savanyú íz összehúzó hatásától.
Erősen bele kellett harapnom a nyelvembe, hogy ne buggyanjon ki belőlem a nevetés, mikor a szája hangtalan szavakra nyílt és eltartott pár percig, míg nagy nyeldeklés és torokköszörülés után, verejtékező homlokkal folytatni tudta a misét.
Természetesen mindenki látta a produkcióját és legtöbben annak tudták be, hogy belesült a szertartásba. Legalábbis egy darabig……
Mondanom sem kell, hogy Gabriel atya nem hagyta ennyiben. Mikor két nappal később lecsapott rám és a novíciusmester elé ráncigált, miközben mindenféle szentségtelen kölyöknek elhordott, éreztem, hogy valami hiba csúszott a számításomba.
Mint kiderült, még sem voltam elég óvatos és miközben a korsóval a kápolna felé tartottam valaki meglátott, aminek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget akkor, de a történtek után nem volt nehéz összerakni a dolgot. Ráadásul mindenki tudta, hogy nem kedveljük egymást az atyával.
Nem volt értelme tagadni, de miután kiszabták rám a büntetést, akkor is úgy gondoltam mindent megért a látvány.

Most, hogy a szobám felé sántikáltam, azért már nem voltam ennyire meggyőződve róla, ráadásul még minden valószínűség szerint szembe kellett néznem tiszteletbeli atyám haragjával és talán csalódásával is. A gyomrom a torkomba ugrott és még hátam fájdalma is csökkent, ahogy ebbe belegondoltam, ez rosszabbnak ígérkezett, mint a vesszőzés.

- Jozef!Hol jár az eszed! – csattant fel mögöttem Peter atya hangja és ezzel egyidejűleg billent előre a fejem a nyaklevestől, ami kísérte.
Egy arcizmom sem rándult, de tudtam, hogy igaza van, hiszen már rég nem a latin szavak ragozásán jártak a gondolataim, hanem azon a kancán, ami tegnap láthatóan és érezhetően magára vonta Tintapaca figyelmét és miatt majdnem az út porában találtam magam. Erről az is természetszerűen eszembe jutott, hogy valahogy meg tudom érteni., valahogy mostanában nekem is sokszor eszembe jut és megragadja a figyelmemet egy-egy bájos arc és egy-egy elpiruló tekintet, amitől furcsa pillangók kezdenek röpködni a gyomrom alsó felében, ráadásul ha megszólítanak azonnal zavarba jövök és értelmes beszéd helyett, zagyva dadogásba fullad a szókincsem.
Szóval, jelenleg halvány fogalmam sem volt, hogy mi is történt a tanteremben, ami nem kerülte el az atya figyelmét. Még szerencse, hogy nem Gabriel testvér volt az, mert különben nem úsztam volna meg ennyivel.
- Biztos annak a hegyesfülű hercegnőjének a domborulatain elmélkedve csorgatja a nyálát, aki beházasodott a kormosok közé. – vihogott fel Bruno, aki régi ellenfelem Erik valamikori táborát erősítette és soha nem békélt meg velem, azóta sem, mindig igyekezett csípős nyelvét rajtam köszörülni.
Olyan nyílt ellenségeskedés már rég nem volt a banda maradéka és közöttem, mint Erik idejében, aki úgy másfél éve nyom nélkül egyszerűen eltűnt, de soha nem is szűnt meg igazán.
Ezek a sokadik fiúnak született nemesi sarjak semmilyen más fajt nem szívesen tűrtek meg maguk között. Nyíltan ugyan nem hangoztatták, de mindenki tudta, hogy mi a véleményük és bár az atyák nem tűrték az ilyen megnyilvánulásokat, nem voltak ott mindenhol és talán nem mindenki utasította el a nézeteiket, ami minden bizonnyal apáik is vallottak.
Szava azonban most mégis túl erősen érintettek, mert a felém intézett ugatásukat már megtanultam elengedni a fülem mellett, de most úgy éreztem túl ment azon a határon, amit még elviselek, hiszen olyan személyt bántott meg, akit magamban piadesztára emeltem és szívem minden kamaszos ifjúi lelkesedésével szerettem.
- Te nyo……….- fordultam a tömzsi vigyorgó fiú felé, aki ugyan nálamnál jó egy fejjel alacsonyabb volt, de kétszer olyan széles és bár mindig is hajlamos volt a pocakosodásra, de az itteni élet azért jócskán ragasztott rá izmokat is.
- Jozef! Elég! – na persze, hogy én voltam az, akire rászóltak, de Peter atya még nem fejezte be, talán látta rajtam, hogy most ez nem lesz elég. – Bruno! Ez a beszéd nálam nem megengedett. Az oktatás után lemész a kápolnába és százszor elmondod, természetesen latinul a miatyánkot és a tízparancsolatot.
- De aty……. – kezdtem bele dühösen.
- Elég Jozef, különben te is csatlakozhatsz társadhoz! Szeretnéd? – vetett rám jeges kék pillantását Peter testvér és bár az én sötét tekintetem nem mozdult a bajusza alatt tovább somolygó fiúról, aki a pap háta mögött vállat vont, nehézkesen bólintottam.
- Nem, atyám!
A Bruno mögött ülő barátja, Jurik megveregette a vállát és súgott neki valamit, mintegy biztatásként, miközben többen is dühösen engem méregettek, minden bizonnyal a társukra kiszabott büntetés igazságtalansága miatt, aminek én voltam az oka.
A feszültség az óra után sem csökkent, ez érezhető volt a levegőben, de már nem voltam a „régi” Jozef, nem akartam magam bajba keverni, még, ha továbbra is forrt benne a szavak okozta harag.
~ Hogy bánthatnak meg egy olyan szépséges hölgyet, mint a tünde királynő? Hogy veheti a szájára egyáltalán egy ilyen féreg, mint Bruno? ~ füstölögtem és azt hiszem a mai tanórák nem sokat lendítette a tudásomon, még ha már nem is hagytam, hogy az oktatók is észrevegyék figyelmetlenségemet.
A vacsora utáni rendrakás után magányosan ballagtam a cellám felé, szandálom zajtalan taposta a folyosó megkopott köveit, amikor a fáklyák gyér fényénél, mintha árnyékokat láttam volna elsuhanni a keresztfolyosónál.
Talán a szokatlanság volt, az, ami megtorpanásra késztetett. Ki osonhatna így itt és mi oka lenne rá?
Talán csak a fáklyák árnyéka játszik velem? De a gyanú már befészkelte magát a zsigereim közé és most már én is óvatosan közelítettem a hely felé, majd óvatosan kikukucskáltam a cellámhoz vezető most kihaltnak tűnő folyosóra. Azaz, általában kihalt, de most négy novícius álldogált az ajtóm előtt.
Felszusszanva kaptam vissza a fejem és támaszkodtam a fal hideg köveinek, miközben azon törtem a fejem mit csináljak.
Egy dolog viszont biztosan nem merült fel bennem, hogy segítségért menjek a felügyelő atyához. Nem! Ezt magamnak kell elrendeznem, hiszen még ha, csak ez a mai megjegyzés borította ki a lassan már színültig megtelt kupát, de régen érett már a dolog.
Vettem pár nagy lélegzetet és kiléptem az árnyak közül és megindultam a fiúk felé, akik az izgatott sugdolózás után megmerevedve vártak. Ökölbe szorított kézzel közeledtem.
- Jozef! – állt elém egy nálam egy évvel idősebb társam, Denim, mire megfeszültem, de a többiek a helyükön maradtak a háta mögött. – Gyere velünk! ……………….Tanácsot tartunk! – tette hozzá, valamiféle magyarázatként.
- Miféle Tanácsot? – néztem rá komoran.
- Novícius Tanácsot! – vágta rá.
- És mióta van ilyen Tanács? Még sosem hallottam róla. – fúrtam a tekintetébe a szemem gyanakodva, mire az megrebbent.
- Van és kész! – jött némileg elbizonytalanodva, de aztán kihúzta magát. – Ne akarj kibújni alóla, mindenki ott lesz!
- Aha…..szóval mindenki….. – bólintottam. ~ Bruno-val az élen! ~ tettem hozzá magamban.
- Hát jó, akkor menjünk! – vontam meg a vállam.
Túl akartam esni rajta! Ha Brunó tervez valamit, akkor azt előbb-utóbb úgy is megteszi és most kellő dühöt éreztem hozzá, hogy szembeszálljak vele. Főleg, ha talán tényleg volt olyan ostoba, hogy mindenkit összehívott, hogy előttük is megszégyenítsen. Volt egy tervem, ami akár be is jöhetett, hogy még jól is kijöhessek a helyzetből.
A pincébe mentünk. Denim ment elől, a fiúk úgy jöttek mögöttem, mint valami néma kísértetfalka. Éreztem, hogy ők is feszültek.
Az egyik élelmiszer kamrába érkeztünk, amit most inkább csak lomtárolónak használtak. Hideg volt és én önkéntelenül megborzongtam, ahogy végignéztem a novíciusok komor arcán, ahogy összeesküvőket utánozva burkolóztak a köpenyükbe.
Ahogy sejtettem a sarokból Bruno elégedett arca bukkant fel.
- Na, itt vagy hát……Fogjátok le! Most megkapja a magáét, amiért miatta egész délután senyvedtem! Csak azért mert bántja a hegyes fülét, ha elf szukákról úgy beszélünk, ahogy megérdemlik! – intett a mögöttem állóknak.
Éreztem, ahogy kezek fonódnak a karomra, mire megrántottam magam.
- Állj! Mind így gondoljátok? – kiáltottam fel, mert szavai újból az arcomba kergették a vért dühömben. – Erre oktattak benneteket, hogy másokat oktalanul bántsunk, olyanokat, akik soha nem ártottak nekünk, sőt segítséget nyújtottak? Hogy végignézzétek, ahogy egy ember ellen többen támadnak?
- Te nem vagy ember! – vetette közbe Bruno, aki elvörösödve közeledett.
- Nem, de a társatok vagyok évek óta. Együtt örültünk és szenvedtünk, akkor mikor Zeta leesett a fáról a tónál és én vittem a vállamon a gyógyítóhoz, amikor Ude leejtette a sültes tálat és helyett én viseltem el a pálcát, mert annyira meg volt ijedve, amikor…..
- Elég! Fogjátok már be a lepcses száját! – üvöltötte Bruno és felém csapott, de még sikerült elhajolnom, mert a kezek továbbra is bizonytalanul markoltak.
- Bruno állj le! – lépett előre sápadtan Zeta. – Igaza van és nem is erről volt szó! Azt mondtad, hogy azért gyűljünk össze, hogy véget vessünk ennek a veszekedésnek.
- Hát pontosan ezt akarom csinálni! – vicsorgott a türelmét vesztett Bruno. – Véget vetek neki! Soha többé nem fog bajt okozni nekem ez a kis rohadék kormos. Apám is megmondta, hogy csak ebből ért a fajtája! – rázta meg az öklét.
- Hát legyen! – léptem hirtelen kissé előre, lerázva magamról a most már elgyengült fogásokat. – Vessünk véget neki Bruno. – néztem körbe, hogy megfogjam a többiek tekintetét. – Rendezzük le egymás között végleg. Csak te és én! Ha te győzöl, akkor legalább megszégyenítettél a többiek előtt és elégtételt szereztél és én megkövetlek a sérelmeidért, de, ha én győzök…….. – léptem közelebb, akkor soha, érted, soha többé egy rossz szót nem akarok hallani más fajokról, sőt tisztelettel beszélsz róluk és……….itt mindenki előtt bocsánatot kérsz Loreena királynőtől a mérhetetlenül bántó szavaidért.
Talán, ha nem ennyire dühös, akkor meggondolta volna, bár persze nem biztos, hiszen első látásra erősebbnek tűnt és sosem harcoltunk még egymással, hogy tudta volna én mire vagyok képes.
Én viszont biztos voltam magamban. Egyrészt az igazság és egy nagyrabecsült hölgy becsületének megvédése külön erővel töltött el, másrészt én fogadott atyám nyomdokaiba akartam lépni és ennek megfelelően gyakoroltam. Míg ő erős volt, én fürge és bár valószínűleg ha eltalál az ökle, akkor az a harc végét is jelenthette, ezt nem volt szándékomban engedni neki.
- Vissza! – kiáltotta vörös fejjel Bruno. – Nincs szükségem segítségre, hogy kiverjem a fogait ennek a nyomorultnak. – lökte félre Zeta-t.
Mindenki a fal mellé húzódott és ott maradtunk egymással szemben. Ledobtam a köpenyemet, hogy ne akadályozzon, aztán magam elé emeltem az ökleimet.
- Akkor gyere……nagyfiú! – hergeltem.
- Véged! – rohamozott meg cséphadaróként járó karokkal.
Eszemben sem volt elé állni, így oldalra vetettem egy bukfenccel magam, de már átgurulva a vállamon pattantam is fel és nagyot rúgtam félfordulattal a derekába, hogy a megsokszorozott lendülete a falnak repítse, ahonnan elrebbentek a fiúk.
Nagyot csattant, de megvadult bikaként már fordult is vissza. A homloka vérzett és vérben forogtak a szemei.
- Meg ne üssön a lapos guta! – vigyorogtam rá, de még be sem fejeztem már ismét rajtam volt.
Nem engedhettem közel, mert akkor könnyen megjárhattam volna, így ismét ugrottam, de most számított rá. Éreztem, ahogy az ökle súrolja a fejem búbját és ki is vert a víz.
Most nem álltam fel, hanem még négykézláb kirúgtam a térhajlatába. Nem akartam sokáig húzni a harcot, hiszen bármikor fordulhatott a szerencsém.
Azt, hogy eltaláltam, egy reccsenés és egy artikulátlan üvöltés jelezte. Nem akartam eltörni a lábát, csak kiugrasztani az ízületet és remélhetőleg így is történt.
Azonnal felugrottam és a térdemmel halántékon rúgtam, elég erővel ahhoz, hogy ájultan roskadjon a földre.
Lihegve állta felette, megfeszülve, hátha nem voltam elég hatékony, de nem mozdult.
- Most mindenki láthatta, hogy velem volt az Úr is! – emelkedtem fel és néztem körbe a sápadt arcokon. – Vége van!
- Vége van! – lépett elém Denim és kezet nyújtott.
Legtöbb arcon a megkönnyebbülés látszott, ahogy távoztak a szobából, de nem kerülte el a figyelmem, hogy nem mindenki volt boldog a végkifejlettel. Főleg nem Brunó barátai, akik magatehetetlen testét cipelték fel, hogy visszavigyék a szobájába.
~ Hát nem lehet minden tökéletes! ~ vontam meg a vállam és én is a szobámba mentem, ahol elrebegtem egy hálás fohászt.
A bocsánatkérésről meg el is feledkeztem, na de nem baj, majd arra is sor kerül........

Mostmár biztos, hogy Jozef lelkében egy igazi lovag lakik, aki képes verekedni egy hölgy becsületéért. (Külön elérzékenyültem, hogy ez a hölgy én voltam, vagyis a másik énem). Nagyon tetszett az egész kis élmény, de leginkább a témája, ahogy Jozef a többi novícius között próbálja kivívni az őt megillető helyet. Szívesen olvasnék még ilyeneket.

100 tp és a második élményért 2000 váltó üti a markodat!

Bár a tanulás nem ment rosszul és legtöbb feladatomat már anélkül végeztem el, hogy megszidtak volna érte, a legkedveltebb dolog volt, amit csak tehettem, hogy kevéske szabadidőmben gyalog, vagy Tintapacával a mezőt és az erdőt jártam. Ott kinn éreztem igazán szabadnak magam.
Még élénken élt bennem a Norven atyával megejtett vadászat, a siker és az elismerés mámorító érzése. Bár azóta nem volt alkalom megismételni és valószínű, hogy addig míg hivatalosan nem hívnak meg vadászni talán nem is lesz, de azóta is jóérzésekkel emlékszem rá,
Megtanultam kis csapdákat készíteni és, ha nem is vadászhattam nagyvadra, legalább a zsákmányszerzés örömét így is megőrizhettem. Nyulak, néha kisragadozók, fácánok is megszorultak benne, sőt már egy rókalábat is találtam benne, amit minden bizonnyal tulajdonosa rágott le vergődésében.
Aztán egy nap, amikor egyedül ellenőriztem a fogásaim eredményét, az erdőhöz legközelebbi csapdánál valami nagyobb állat körvonalait láttam megvillanni és lépés közben merevedtem meg, ahogy a baljóslatú morgást meghallottam.
Medve nem igazán jár erre, ilyen közel az emberek nyüzsgéséhez, így ezt kizártam egy pillanat alatt, na meg annyira azért nem volt nagy, de ahhoz képest, hogy csak egy nyúzókés volt nálam, még egy elvadul kutyát sem lehetett félvállról venni.
A szél szembefújt velem, ezért azt feltételeztem, hogy talán közelebb osonhatok, hiszen a pillanatokkal később felhangzó tépés, csontropogás azt mutatta, talán nem nekem szól a figyelmeztetés és én amellett, hogy kíváncsi voltam mi lehet, még mérges is lettem, hogy ez a valami megdézsmálja az ÉN zsákmányomat.
A magas fű takarta a kilátást, de tudtam, hogy pár lépés és már rálátok a csapdámra.
Egészen addig szinte biztos voltam benne, hogy kutya, vagy róka, de tévedtem, a csapdába szorult nyúl tetemén egy toportyán lakmározott.
A közben előhúzott késsel és a bal kezemben egy menet közben felvett furkósbottal gyökereztem a földbe. Reméltem, hogy nem látott és nem hallott meg a habzsolása mellett, mert ugyan néha fejjel mentem a falnak, de azért tudtam, hogy ez könnyen az életembe kerülhet. Jobb veszni hagyni egy nyulat és egy csapdát.
Fogamat összeszorítva tettem magam mögé a lábam, aztán a másikat, majd még egyet és már kezdtem azt gondolni, hogy sikerül kikerülnöm a látóköréből, amikor hirtelen……..megfordult a szél!
Éreztem, ahogy végigsimít az arcomon, mintha csak incselkedni akart volna velem, de ami rosszabb volt, hogy néma csönd ereszkedett a tájra. NEM HALLOTTAM A FARKAS MORGÁSÁT, TÉPÉSÉT!
Felnézve egyenesen a rosszindulattól sárgálló tekintetébe mélyedtem. Ott állt magasra emelt fejjel, szimatoló orral talán tizenöt lépésre.
Nem sok választásom volt. Visszafelé nem futhattam, nyílt mező feküdt előttem és a menekülésem biztos, hogy a nyomomba uszította volna. Az erdő fái és közöttem meg ott volt a farkas.
Pillanatok alatt döntöttem és ordítva kezdtem rohanni a botot felemelve vadállat felé, bízva benne, hogy megrémítem, jobban, mint ahogy én megrémültem a helyzettől.
A farkas egy időbe fagyott másodpercig megmerevedett, aztán megugrott pár métert, de nem szaladt el!
A torkomba dobogott a szívem, de nem pocsékolhattam az időm még a gondolkodásra sem, kissé irányt változtatva az orra előtt rohantam a legközelebbi méretesebb fáig, hogy felmásszak rá.
Ám ez a jószág nem ódzkodott, nem félt az emberek közelségétől, talán öreg volt, már, hogy maga vadássza le a zsákmányt, így a falu szélén akart fosztogatni, ki tudja, az azonban tény, hogy szinte azonnal a nyomomba szegődött, hallottam a fogai kaffantását a sarkam után.
Lábaim repülve vittek, hiszen nem kellett messzire, de most az is egy örökkévalóságnak tűnt, hogy a szemem elé kerüljenek az első ágak.
Ugrottam halálra váltan, de a toportyán is ugrott velem egyszerre és sikerült megragadnia a nadrágom szárát, ami nagyot reccsent. Meg is könnyebbülhettem volna, hogy csak a ruhám bánta, de az anyag szerencsétlenségemre kitartott, így a farkas súlya nagy erővel rántott meg. Ujjaim nem tudták megtartani a megnövekedett súlyt és éreztem, ahogy zuhanok.
Nagyot reccsent valami alattam és az oldalamba fájdalom nyilallt, ahogy a földre estem, ráadásul félig a támadómra sikerül, aki azonban azonnal felpattan és felém ugrott. Tapogatózó kezem ráfonódott a késem nyelére, amit ugrás közbe ejtettem el és nagyot kiáltva félelmemben, ösztönösen döftem felé.
Az állat lendülete hanyatt döntött és a csuklóm majd eltört. Vártam az elkerülhetetlen véget, a fájdalmas harapásokat, de csak a mellkasomnál és a combomnál éreztem a lábai rugdosását, aztán valami meleg csurgott végig az arcomon és a farkas teste nyomott bele a fölbe egyre jobban.
Először csak a fél szememet nyitottam ki, majd döbbenten meredtem a rajtam fekvő dögre.
Amit a késemnek hittem az a furkósbot kettétört egyik darabja volt, mely hegyes karóként döfte át a farkas tátott száján keresztül az agyát. Irtózatos szerencsémre azonnal végzett vele.
Kikászálódtam az állat hullája alól és ott helyben térdre borulva mondtam egy imát az Úrhoz.
Hogy nem haltam meg, most igazán nem rajtam múlt, így nem is éreztem egy kis büszkeséget sem, csak nagy-nagy hálát, hogy életben maradtam.
Így aztán eszemben sem volt, hogy eldicsekedjem vele, főleg, hogy attól féltem, ezentúl nem járhatok akkor szabadon erre. Jobb, ha erről a kalandról senki nem tud.
Azonban mégis csak egy farkas volt! Kellett valami, ami emlékeztet arra, hogy soha nem tudhatja az elffia, mit hoz a következő perc, mindig jó felkészülni a váratlanra is.
Nagy veszkődés árán kiszedtem a két szemfogát és eltettem, a dögöt meg az erdő fái közé húztam, ott majd a dögevők eltakarítják.
Visszafelé aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy mi lenne, ha egy ilyen egyedi ajándékkal lepném meg Mesteremet, fogadott apámat, Norven atyát. Szerettem volna, ha kimutathatom a megbecsülésemet felé, amiért bízik bennem, hogy még talán……kedvel is.
Nagyot sóhajtottam. Szerettem volna azt hinni, hogy ha ismertem volna a vér szerinti apám, ő is ilyen lett volna. ……
Igen! Jó lesz a fog ajándékba! Úgy tudtam valamikor mostanában lesz a születésnapja is, jó alkalom lenne.
Nem lesz valami drága ajándék, de magam szereztem és magam készítem el.
Nem telt bele sok időbe és szereztem egy vékony bőrszíjat, átfúrtam a fog felső vastagabb részét, majd még egy kis keresztet is faragtam az oldalába, aztán átfűztem rajta a szíjat.
Mivel bejáratos voltam a szobájába, nem okozott gondot az asztalára csempészni, amikor valahol épp úton volt.
Nem volt kétségem felőle, hogy tudni fogja, én tettem oda, csak az volt a kérdés, hogy tetszik-e majd neki. Nem volt benne túl sok gyakorlatom, eddig még csak Lorenna királynőnek adtam ajándékot, igaz ő nagyon örült neki.

Ada lassan kinyitja a szemét
- Hol van?
- Elmenekült, egyelőre le van tudva róla a problémánk...- morog a sötét elf harcos.
- Elfutott a gyáva! - csaptam egyet dühösen az eltűnő démon után, aztán a kezem az oldalamra szorítom, ahogy kezd a felszínre törni a fájdalom. Az vérzett a legjobban, de már alig szivárog és bár tele vagyok karcolásokkal és horzsolásokkal, a sikertelenség jobban fáj.
Aztán Ada-ra vándorol a pillantásom és kissé megnyugszom, legalább nem esett olyan nagy baja, majd fajtársaimra ugrik tovább a pillantásom, amikor az a mellette álló, a harc végén feltűnt lányhoz fordul.
- Tudnál segíteni hugica, igen. Megtudnád vizsgálni a másik sötét elfet? Amúgy a neve Józsi...Jozef...whatever.
- ÉN meg leszek, de most mit csináljunk? – kérdezem némileg tanácstalanul.
Armax közben elindul a zsoldos felé, annak arcát vizsgálgatva.
- Ez nagyon nem néz ki jól. Nem vagyok egy felcser, de ez talán segít majd neked. – ad át neki egy kis fiolát, valószínűleg gyógyitalt, aztán az ingét szaggatva darabokra készít gyolcskötést.
- Most pedig ne mozdulj...- kötözi át a fél fejét.
- Köszönöm... – nyögi a tünde, de látható fájdalmai ellenére, hősiesen mozdulatlan marad.
Armax által a hugicájának titulált lány közben – irigy pillantásaim közepette – magához édesgette a kis sárkányt, de nem erőltette rám a segítségét.
- Biztos? - - kérdez rá azért arra, hogy nem igénylek ápolást, amire csak bólintok.
- Biztos.
Ám majdnem, hogy megijedek, amikor Ada feláll és egyenesen felém tart, szigorúan elhessegetve a kezem az oldalamról, mert nem tudom eléggé jól van-e.
- Mutasd. - kéri majd jobb kezét a sebre teszi, fehér fény kezd áradni tenyere alól és a seb összehúzódik a fájdalom enyhülni kezd.
Bár nem akartam, hogy velem foglalkozzanak, hiszen mindenkinek meg volt a maga baja, főleg Ada-nak, aki alig tért magához, azért hálás voltam neki. Ám alig, hogy elvette a kezét láttam, hogy mennyire megviselte a dolog és aggodalmas harag villant bennem, ahogy a falnak támaszkodva, erőtlenül leejtette a kezét.
- Kösz…….
Mielőtt azonban többet is szólhattam volna bármit is, magába fordulva kántálni kezdett. Nem értettem ugyan, de a hangsúlyából ítélve valami ima lehetett, talán gyógyította magát……
- Katonti mikol hachasadim umikol ha'emet asher asita et avdecha, ki vemakli avarti et hayarden ata hayiti lishnei machanot. Hatzileni na hatzileni na hatzileni na! Katonti mikol hachasadim umikol ha'emet asher asita et avdecha. Katonti mikol hachasadim umikol ha'emet asher asita et avdecha,katonti mikol hachasadim umikol ha'emet asher asita et avdecha Katonti mikol hachasadim umikol ha'emet asher asita et avdecha. Ki vemakli avarti et hayarden ata hayiti lishnei machanot. Hatzileni na hatzileni na hatzileni na! Ki chasdecha gadol alai vehitzalta nafshi mish'ol tach'teiha, ki vemakli avarti et hayarden ata hayiti lishnei machanot Hatzileni na hatzileni na hatzileni na! Katonti mikol hachasadim umikol ha'emet... Ha'emet...
Armax egy darabig nézte a félangyalt, aztán megszólalt, és  csak kis késéssel értettem meg, hogy az én kérdésemre válaszolt.
- Azért, amiért jöttünk alapból. Megszerezni a Követ a Démonkirálynak, megölni a Mélységit vagy a fővámpírt. Hugica...nem tudom, hogy miképp keveredtél ide, és Ger szavaiból úgy veszem ki, hogy egy oldalon álltatok. Most viszont...itt az ideje, hogy biztosra menjünk: mellettünk állsz, vagy semlegesként félrevonulsz? Ha mellettünk állsz, tudnál nekünk segíteni. Információval. Hol van a Mélységi? Ki ennek az egész hülyeségnek a főbábmestere. Nem hagyom, hogy ezek az ostobák fenyegessék egész VEronia-t és újabb háboút robbantsanak ki. Így én megyek és kinyírom a felelősöket, vagy beledöglök a próbálkozásba. És....aki még akar, itt visszafordulhat. De én megyek.
- Dracon, cimbora...készen állsz?
A szemem nem levéve a lányról, hallgatom fajtársam fogadkozását és úgy érzem a szívemből szólt. Nem térhetek vissza sikertelenül.
- Én veled tartok! - jelentem ki határozottan és kíváncsian várom, hogy a másik lány mit mond, velünk tart-e.
- Ezért vagyunk itt, nem? – ad hangot egyszerűen a tünde kardforgató a dolognak, határozottan bólintva.
- Valóban így volt. Tudod, hogy semmiféle politikában nem vagyok jártas, így ezt a vonatkozását nem néztem a dolognak. Arra számítottam, hogy így egy Rotmantel közelébe kerülhetek, de nem jött be. Nem áll szándékomban ellentétes oldalon állni veled, így inkább társulok. Annak a dögnek viszont nem szívesen mennék vissza a közelébe. – válaszol a megszólított ismeretlen Húgica is teljes nyugalommal, majd arra az ajtóra mutat, amerre a mélységit sejthetjük.
- Hogy ki ennek a főbábmestere? – hallatszik egy ismeretlen hang abból az irányból, amerre a démon az előbb eltűnt Egy hatalmat árasztó vámpír lép át az ajtón (Karl von Dornburg), mögötte pedig egy-két-három .... hét vámpír lép be és láthatóan nem ők az utolsók, de egyelőre ennyien tudtak átnyomakodni; nem szarakodnak, gyorsan elkezdenek félkörívesen bekeríteni minket. - Ha azt mondom hogy előtted áll akkor mit teszel? - lép egy lépést Armax felé a nagyúr.
-Karl... Tippelj egyet. –hagyja el pár halk szó Lance torkát és a kardja után nyúl.
- Hát, ha már így előttem áll, akkor...öhm....üdvözletem, a nevem – tart kis szünetet Armax,- Crispin Shadowbane, nagyon is főállású Mélységi gyűlölő és ...megkérnélek, hogy legyél jó főúr, és öhm...hagyjál fel ezzel a komédiával légyszives?
Mikor a hang megszólalt, gyorsan fordultam felé, de azonnal a többiek felé is kezdtem hátrálni, mert a vámpírok csak jöttek és jöttek.....és jöttek.
- Ez nem tűnik viccesnek. - mondtam magamban és aztán ........
~ Crispin Shadowbane! Mi a franc!  ~ pilogtam a társamra meglepődve.
Ám nem most volt itt az ideje, hogy ezt tisztázzuk, ahhoz túl sok a vámpír és nagyon úgy néz ki, hogy ezek nem lesznek partnerek a mélységi megtalálásában.
Ada olyan hirtelen hallgat el, hogy a csend szinte bántó lesz.
A félangyal a terem közepére sétál és síri hangon felteszi a kérdést:
- Hol van a mélységi?
Ámulva nézem, ahogy egy aranyfényű glória jelenik meg közben a feje körül, a szívemben erős melegség árad szét és feltöltődve nézek a vámpírok felé.
- Na igen, ezt jó lenne tudni mondjuk, hogy hol van. Nem mint ha ártani akarnánk neki. Mi a béke hívei vagyunk. Nagy haverjának, Hoshek-nek lekötelezett cimboráival áll szemben. Szerintem beszéljük meg ezt békésen, kultúrált kétlábúak módjára. – teszi hozzá Ar…..Crispin vagy ki a csoda.
Nem gondolom, hogy sok hozzá fűzni valóm lenne Armax, akarom mondani Crispin szavaihoz, de Ada most is meg tud lepni.
- Örültem a találkozásnak! – kiált a sötét elf és a Mélységi ajtaja felé mozdul.
Önkéntelen közelebb igyekszem Ada felé, hogy védjem, ha valamelyik vérszívó a hátába akarna kerülni.
- Egy kicsit sokan vannak, nem? - vetek egy pillantást a többiekre, utalva rá, hogy gyorsan kéne lépni, aztán vissza a vámpírok vezetőjére.
Ada azt hiszem eldöntötte a diplomácia mikéntjét.
A vámpír nagyúr Adára néz, majd kuncogni kezd és maga elé emeli a kezeit a mellkasa előtt keresztezve, amit a köpenye széle is követ
- Mit gondolsz kinek a szárnyai érnek többet, fräulein, a tiéd vagy az enyémek?
Ahogy a fény nekivágódik egy pillanatra mintha úgy tűnne eltalálja az arcát, amitől kísérteties, nem emberi, csontremegtető sikoly szakad fel belőle majd köpenyének szárnyai hatalmasat csapnak, amitől valami zöldes energia seper végig előtte és kioltja Ada fénysugarát.
- Vesszenek! - kiáltja, mire a vámpírok vetődve felénk rugaszkodnak.
A félangyal lány hirtelen kitárja a szárnyát és a támadók felé dobja Cyne kabátját, majd rohanni kezd az ajtó felé.
- Mindenki, Ada után! Most! – ordítja Cyne,
Lélegzet vissza fojtva várom, hogy Ada varázslata lesújtson a vámpírra, de ennek ellenére az a sikoly szinte hátra taszít, szinte a mellkasomban érzem a fájdalmat és a fülem is belesajdul. De ahelyett, hogy porrá omolva terülne el a vámpír nagyúr, ott áll sértetlenül és talán még vigyorog is önelégülten, de ezt már csak én képzelem, mert nem kell kétszer mondani, hogy kodródjak innen a fenébe, rohanok a félangyal és a többiek után, mint akinek a sarkában a pokol ördögei vannak. Lehet, hogy fiatal és heves vagyok, de ennyire bolond nem, hogy egy ilyennel, aki minden bizonnyal a mélységivel cimborál, nagy létszámfölényben harcolni akarjak, ha van más út.
Még jó, hogy elég gyors vagyok, mert hirtelen megint sötétedni kezd, de remélem ez csak a vámpírokat zavarja.
- Valaki tudja merre megyünk? - zihálom ki magamból.
Szinte beesek az ajtón és még jó pár lépést rohanok mielőtt tudatosul bennem, hogy sikerült az orrukra csapni valakinek. Visszalépek, hogy ha kell segítsek megtámasztani, mert biztos vagyok benne, hogy ránk akarják majd törni, de meglepődök, ahogy a vámpír nagyúr fölényes nevetését és szavait meghallom, mert úgy hangzik, mintha .........mintha elégedett lenne. És, ha ő elégedett  az nekünk csak rossz lehet.
- Most meglátja Johann, hogy igazam volt. Leif, kaparja össze a maradékot, nekem ennél fontosabb dolgom van. – nevet fel ocsmányul a vámpír nagyúr, aztán távolodó léptek, majd közelről egy másik hang szól.
- Igenis, uram. Gedeihen, Hedera!
Már ismét kérdésekkel bombáznám a többeiket, mert ők biztos tapasztaltabbak, mikor rám zúdúl a fájdalom, amitől megrogynak a lábaim és féltérdre esem. A kezeim maguktól emelkednek, hogy elérjék a szemeimet, de végül kétségbeesetten csak az arcomba marok, hogy elhallgattassam azt a borzalmas agyat bomlasztó, sípoló hangot....
NEM LÁTOM! MIÉRT NEM LÁTOM! szűrődnek át a szavak, de inkább maguk a gondolatok a zajon.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - üvöltöm előre hátra hintáztatva magam és csak halványan látom, könnyben úszó szemeimmel, ahogy Ada elénk áll, hangja ha beszélt is valamit, bár nem hallok semmit, mert nem hatol át a fájdalom ködén.
- Ez.....a....mélységi? - nyöszörgöm, bár valószínűleg senki nem hallja.
Mit lehet egy ilyen ellen tenni? Még a gondolatok is csak nehezen állnak össze a fejemben.
Még gyanakodva figyelem a távozó és lassan gyengülő kínt, ami már csak utóhatásként hasogatja a fejem és azt várom, hogy nagyobb erővel tér vissza, csak tévhitbe ringatva magunkat, hogy vége, amikor a hátam mögött reccsenve szakad több darabra az ajtó.
Valahol felröhög bennem egy hang, ami lehet, hogy az enyém, de akkor talán már kezdek becsavarodni.
- Ennél már nem lehet rosszabb, nem? - bukik ki belőlem és igyekszem beolvadni a falba, hátha a keretben megjelenő alak nem vesz észre.
- Ezt már láttuk valahol, nem? – hallom Lance hangját.
- Gavnan! (Védd őket!)
Magamhoz térve rázkódom meg, ahogy Ada mágiájára materializálódik a farkasalak, aztán Crispin hangja is mozgásra késztet, bár egyáltalán nem hiszem, hogy bármelyikkel is, a csápos ruhájúval, vagy a mélységivel is esélyünk lenne.
- Menjetek a Mélységihez...én és Ada farkasa egy pillanatra feltartóztatjuk őket. Siessetek!
De egy biztos, hogy nem fogom itt fetrengve várni a halált.
A dac szinte felemel a földről és csak biccentve egyet a társam felé, Ada után rohanok.
Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet a mélységivel kezdeni, de végül is olyan mindegy, innen csak vagy az ő, vagy a mi halálunk árán szabadulunk, bár esélyes, hogy az utóbbi lesz. Nagy esélyes.
Kezem a vadászkésre szorul, szinte görcsösen, de nem tágítok Ada sarkából, amikor kinyitja az újabb ajtót.
Aztán alig bírok megállni a korlátnál és teljesen kiráz a hideg, ahogy arra a látványt felfogva, arra gondolok, hogy mi lett volna ha beleesem abba a medencébe.
A jókora kör alakú medence, amiben mintha borzasztóan ijesztő lila összeolvadt gumicukorhernyók fortyognának és motoszkálnának, majd pár pillanat múlva a trutyiból négy-öt csáp tör elő, összecsavarodik és több kisebb-nagyobb szemet növesztve pislog ránk.
- Nefilim. - kong a hang, mintha ezer irányból jönne.
Érzem, hogy a lány is berzenkedik, de mégis előbb tér magához és beszélni kezd a testetlen hanghoz.
- Igen. A népeink nem barátok, de ezt egyikünk se akarja. Szükséged van ránk és nekünk rád, mert a nyomunkban vannak. Ha segítesz, nem pusztítunk el, mert jönni fognak mások és már tudnak a kőről.
Már előre összeszorítom a fogam, mert számítok egy újabb elmetámadásra, vagy valami még rosszabbra.
- Igen, igen. – helyeseltem önkéntelenül, mert muszáj volt megszólalnom. – De ahhoz el kéne minket engedned és letenni a Tornyot a földre. – sürgetem hátra-hátra nézve, hogy jönnek-e Crispinék, de csak a Húgicát látom mögöttünk belépni. A gyomrom összeszorul az aggodalomtól.
A fejemben gurgulázó nevetés hangzik fel, ami szinte fizikailag karistolja végig a bőrömet, újabb és újabb szemek nőnek azon az ocsmányságon, amik meghatározhatatlan formákat követve forognak és vonaglanak.
- Bűzlesz a legrosszabb átoktól, nefilim. Az átoktól amit úgy hívnak gőg. Azt hiszitek mind, hogy mindent tudtok. Hogy mindent értetek. Hogy jobbak vagytok, tisztábbak, igazságosabbak. De épp ez vet titeket alá.
- Akkor mondd el, mi az, amit nem értek. – lép elé Ada, a tekintetében végtelen korok megtörtségével…….fegyvertelenül.
Hátrébb lépek, mert a rám bámuló szemektől kilel a hideg, ahogy attól a kacajtól is, ami a felajánlásunk után kitör ebből az undorító szörnyből.
- Ne bántsd őt. Ő nem gőgős, sosem volt az! – kiáltom a tekergő pupillákba hevesen.
Ha lenne rá bármilyen mód, soha nem egyezkednék egy megvetett és kitagadott lénnyel, de nálamnál sokkal erősebbeket is legyúrt már mélységi és nem vagyok annyira öntelt, hogy azt higyjem, majd nekem sikerül. De nagyon vágyom rá, szinte már imádkozom érte.
A hátunk mögött is túl nagy a csend és arra gondolok, hogy talán már késő, már a többiek halottak és mindjárt ránk kerül a sor, hiszen mit tehetnénk.
Minden esetre rákészülök, hogy még utoljára segítségül hívjam a Szent Fényt, még ha ez lesz az utolsó is, amit tehetek.
Csodálkozva nézek aztán Ada-ra, amikor leengedve fegyverét, szelíden kérdez a támadás helyett, amit vártam.
Egy pár csáp és a rajtuk lévő szemek azonban leválnak és felém felé fordulnak
- De gőgös, más istenek átkozott gyermeke. Mert elhiszi hogy tudja, mi zajlik körülötte. Elhiszi, hogy az Úr útját követi noha nem tud semmit. - a szemek visszafordulnak Ada felé. - Amit nem tudsz, nefilim az az... - egyre több csáp emelkedik ki, a terem nagy része medencétől tetőig megtelik a csápokkal és a szemekkel, a platót kivéve ahol álltok. - ... az az, hogy engem nem használ ki senki. Én vagyok Erebosh, hatalmam akár Samaelé. Minden, amit magad körül látsz úgy zajlik, ahogy én akarom. - zúgja a mélységi, miközben szemei vadul hajladoznak.
A mélységi szemek hirtelen kitágulnak, összesűrűsödnek az ajtó körül majd szétterülnek, a fejembe pedig olyan kín vág bele, hogy úgy érzem az agyam cseppfolyóssá válik és kifolyik a fülemen. Önkénytelenül nyílik sikoltásra a szám, aminek hangjai már nem érnek el a fülemhez, mert felrobban körülöttem a világ, majd sötétség borul rám.
~ Elkezdődött. ~ hullámzik még egy pillanatra az utolsó gondolatfoszlány, amit még érzékelek.

Egy ismeretlen férfi hangja az, amit elsőre felfogok, bár értelme csak lassan jut el hozzám.
- ……… egy régi angyalrom mélyéről ásott elő valaki nagyon régen. Temérdek energia kell hozzá és annyi szent mágia amit csak össze lehet gyűjteni egy helyen. Ez történik most.
Érzem magam alatt a nyirkos föld illatát és erőltetve igyekszem felidézni, hogy  mi történt. Ehhez először is kinyitom a szemem és mintha árnyékok álldogálnának körülöttem, de…..
ekkor a lebegő torony felől erős narancsszínű fény ragyog fel, mintha repedések futnának végig az őt belülről feszítő erőtől és nem is bírja sokáig; hatalmas recsegéssel a vár megreped és fülsiketítő bőgéssel szétveti magát, hogy zuhanó súlyos maradványaiból egy lángvihar szabaduljon elő; ami furcsább, hogy a láng nem oszlik, sőt alakot ölt, hatalmas szárnyak, kígyószerű fej és misztikus, ősi és bennünk rettegést és csodálatot keltő kék cirádák kavalkádjává áll össze.
~ Biztos, hogy még álmodom! Sárkányok nincsenek!~
Márpedig a sárkány, akkora, mint a dornburg torony maga, és beárnyékolva minket széttárja a szárnyait.
- Én vagyok Abaddón, e földnek bírája! - zúgja egy ismeretlen hang, ami mintha a sárkány felől szólna, de az biztos, hogy érteni értem. - Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, mielőtt az élő Isten szent tüzében vesztek el és az Ő színe elé járultok. Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem. - azzal hatalmasat csap, és a lángtól körülölelve átlebben a Schattenschilden és eltűnik.
Mintha valami mágia hatása alatt álltam volna és most felszabadultam, mert végre becsukhattam a szemem, ami eddig meredten nézte a jelenést.
Mivel beszédet hallottam magam körül és lassan az emlékezetem is visszatért, így sajnos azt is tudomásul kellett vennem, hogy ez nem volt álom, hanem a kegyetlen valóság.
~ Végítélet? Nyolcvan nap? Ez ….miféle igazság…..? ~

- Ha még egyszer meglátjuk itt azt a szurkos képedet, akkor kiszögezzük az ágyunk fülé a falra a bőrödet! – hallottam még az ordításokat, de már egyre halkabban, ahogy egyre távolodtam a kis kunyhótól.
Még rohantam egy darabig, de aztán, ahogy a lábdobogás elmaradt mögöttem és az én lábaimból is elszállt az erő, végül egy fának dőlve és a térdemen támaszkodva megálltam kilihegni magam.
Mikor végre nem éreztem a tüdőmben éles késszúrásként a levegőt, először erőtlen nevetés hagyta el a torkomat, ami egyre fékezhetetlenebb kacagásba csapott át és csak mikor nedvességet éreztem az arcomon, akkor jöttem rá, hogy már egyáltalán nem jókedvemből csinálom ezt. Igazából magamon, magamat nevettem ki. A hiszékenységemet és a naivitásomat, melyet, mint szűzlány az ártatlanságát, most vesztettem el a szerelemben is. Az első szerelemben……..
Ha akár magamnak is be mertem volna vallani, akkor nyilvánvaló lett volna, hogy azok a könnyek már nem a nevetéstől csorognak végig az arcomon, hanem a lelkem fájdalmától.
Nem is tudom mire számítottam, amikor két hónappal ezelőtt………

- Segíthetek elvinni azokat a kosarakat? – szólítottam meg hosszas vívódás után azt a ragyogó kékszemű, szőke copfos lány, aki épp az előbb búcsúzott el csivitelő barátnőitől és most megpróbálta összefogni a piacon összevásárolt zöldséget-gyümölcsöt és más apróságokat tartalmazó csomagokat.
Már jó ideje figyeltem őt, hallgattam csengő hangját, ámultam kecses léptein, titokban vele együtt élveztem jókedvű ugratásait a barátnői rovására és megpróbáltam összegyűjteni a bátorságomat, hogy megszólítsam. Az is bátorított, hogy, amikor néha meglátott, nem húzta el a száját, nem láttam megvetést vagy lenézést a szemében, mint oly sok emberében, hanem inkább……valamiféle…..cinkosságot? Érdeklődést? Nem volt bántó, ahogy utána pír lepte arccal összesúgott a mellette lévő lányokkal, hanem inkább szégyenlős kuncogás.
- Hát….öööö….azt hiszem….- nézett körül most is zavartan . – Carl is itt van valahol, de…..az a csirkefogó persze megint elkóborolt. Aztán persze Anya megint az én fejemen mossa meg, mert késtünk. – villant némi felháborodás azokban a csodás szemekben. – Segíthetsz! – döntött végül és magamban szinte láttam, ahogy durcásan dobbant egyet a lábával is egyet, majd rám mosolygott. – Köszönöm, egyébként kedves, hogy felajánlottad. – kapott a hóna alá egy kosarat, a másik hármat meg rám hagyta és megindult a déli városkapu felé. – Anika vagyok. – állt meg pár lépés után, hogy lássa boldogulok-e, de nem okoztam csalódást, valahogy elosztottam a csomagokat, hogy lépni is tudjak tőlük.
- Jozef! Jozef vagyok kisassony! – szándékosan nem téve hozzá, hogy novicius, mert nem akartam, hogy aztán ez legyen a beszélgetésünk fő témája, mint általában, ha az emberek megtudják.
- Kisasszony? – csilingelt fel a nevetése. – Ne butáskodj….Jozef! Nem vagyok én semmiféle kisasszony, csak egyszerűen Anika, jó?
- Ühüm! – bólintottam kissé megbűvölten. – És ki…..ki az a Carl? – nyögtem ki.
- Carl? – lepődött meg. – Hát az öcsém, az a mihaszna, de csak kapjam a kezem közé!
- Az öcséd? Ja….. – reméltem, hogy nem hallja ki a hangomból az óriási megkönnyebbülést.
- És….és nincs más, aki …..tudod, aki szívesen …..segítene? – dadogtam tovább, még ha azt is vártam, hogy talán nyomban faképnél hagy, de hát nem szalaszthattam el az alkalmat.
- Hogy érted………Óóóóó! – fordult felém, egy könnyed mozdulattal dobva egyet a csípőjén cipelt kosáron, amitől a szemem egyből odatapadt. – Te most az kérdezed, hogy van-e…..valakim? – pirult el azért ő is. – És miért is érdekel ez téged? – emelte a szemembe a tekintetét mégis bátran, de aztán elkapta és ismét elindult, de mintha még jobban ringott volna az a csípő. – És nincs.
Olyan piros lehettem volna, mint egy pipacs, a fehér a bőröm, de így némileg enyhébb tüneteket produkáltam és egy-két pillanat múlva a földbe gyökerezett lábaim is megindultak.
Már majdnem rákérdeztem, hogy mi nincs, annyira összegabalyodtak a gondolataim, de aztán leesett. És olyan furán jóleső érzés lett úrrá rajtam.
- Tudod……~Jozef, az Isten áldjon meg, ne most…..ne most kukulj meg, itt a lehetőség, hogy udvarolj neki, ha most elszalasztod, akkor …..nem egy lány forró csókja, hanem a folyó fog lehűteni! ~
- Tudod, azért kérdeztem, mert……..te…..- várakozóan rám nézett és a szája sarka kissé felfelé görbült, amitől én nagyot nyeltem, - te olyan gyönyörű vagy! – nyögtem ki végül, de aztán más kiszakadt a gát bennem. – A szemed vetekszik az napsütötte ég kékjével, a hajad a mezőn hullámzó búza aranyával és a járásod…… - hirtelen nem találtam a szavakat, csak néztem rá, mint egy földre szállt angyalra.
- Ohh! – kapta maga elé a szabad kezét, hogy eltakarja elpirult arcát és mosolygó száját. – Ezt…..nagyon….szépen mondtad….Jozef. Köszönöm, de csak túlzol. – fordult el zavartan.
- Dehogy! – ráztam meg a fejem. – Szerettem volna még szebbet is mondani, de …..nem tudom, hogyan.
Mérges voltam magamra, hogy nem tudom szavakba önteni, mit látok benne, de aztán nem is volt rá szükség.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. – szegezte előre a tekintetét a földre, de láttam a vöröslő fülét, így megkönnyebbültem kissé, hogy nem szúrtam el a dolgot és talán …..reménykedhetem.
Egy darabig csendben haladtunk, őszintén szólva nem is számoltam, hogy már áthaladtunk mindegyik kapun, hiszen örömtől zavarosan keringtek a gondolataim, mikor lágy érintést éreztem az arcomon és Anika hirtelen ott állt előttem.
- Jozef! Nézd ott a házunk. - intett egy domboldalon álló kis lakra, amit megművelt földek vettek körül. – Azt hiszem itt jobb, ha már egyedül megyek. Köszönöm, hogy kisegítettél és elhoztad idáig a kosarakat.
Olyan hirtelen zuhantam a mennyekből a földre, hogy egészen belekábultam. Hát persze! Miként is gondoltam, hogy egy ilyen szép lány és…….én.
- Igazán…..nincs mit. – próbáltam könnyedén mondani, leplezni, hogy mennyire rosszul érzem magam, mennyire ostobán……
Szó nélkül rendeztem át a kezébe a holmikat és sötét képpel fordultam volna, mikor…..
- Jozef? – ért el halk hangja. Erőszakkal emeltem rá a szemeim és ….értetlenséget láttam.
- Nem is köszönsz el? Már nem is akarsz többet látni?
~ Hogy mi? Én nem akarom látni? Hiszen ő……Olyan hülye vagy JOzef! Valószínűleg nem akar azonnal hazaállítani egy ismeretlennel és ennek semmi köze ahhoz mi vagyok. Én rontom el a saját esélyeimet és még őt hibáztatom! Nem vagyok normális! ~
- Ne haragudj Anika! Nincs nekem ebben gyakorlatom, nem tudom, hogy kell…..udvarolni. De ….de nagyon szívesen találkoznék veled máskor is. – hadartam gyorsan, hogy jóvá tegyem a hibám.
- Akkor holnapután, a déli belső kapunál, még alkonyat előtt?
- Az…..az nekem nem jó, tudod be vagyok osztva. – lombozódtam le.
- Ja persze, hiszen te…..oda tartozol. – intette a Katedrális felé, de mosolyogva.
- Igen, de szombaton ugyanakkor szabad leszek. – nézek rá reménykedve.
- Rendben, akkor szombaton. Ott leszek. – mosolygott rám és finoman végighúzta a kezét a kezemen, majd szinte futva megindult a házuk felé.
Én meg egészen addig néztem utána, míg el nem tűnt az ajtó mögött.

Lehet, hogy nem szabadott volna kihasználnom az imaidőt arra, hogy a saját vágyaimmal ostromoljam az Urat, de nem tehettem róla. Minden nap azért könyörögtem hozzá, hogy ne gördítsen senki akadályt a találkozó elé. Természetesen magam is megtettem mindent a cél érdekében és olyan jól viselkedtem, hogy még egy angyal is megirigyelhetett volna. Nem kockáztathattam semmiféle büntetést.
És sikerült! Persze teljesen még akkor sem nyugodtam meg, amikor megláttam kék pántlikákkal díszített copfjait, de aztán minden a legnagyobb rendben alakult. Vettünk a vásárban cukorkát és aztán sétáltunk a mezőn és a folyóparton, beszélgettünk mindenről, az ő és az én mindennapjaimról, aztán a vágyainkról……….
Mikor már a csillagok ragyogták be az eget és a házukhoz vezető kis úthoz kísértem, egy bizonytalan kis csókot váltottunk, ami mindkettőnk arcát pirosba borította.
A fellegekben jártam. Anika kedvelt engem és az azutáni két hónap maga volt a mennyország.
Még mindig sokat pironkodott, de ez csak még jobban feltüzelte a vágyaimat, amik aztán be is teljesedtek. Előtte bevallotta, hogy már nem ártatlan, egy ostoba botlása volt az életében, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. A hév, a vágy, a vérem forrása, az iránta való szerelem minden mást elnyomott.
Elégedetten és kimerülten aludtunk el akkor egymás karjaiban.

Egy hét múlva Anika nem jött el a találkánkra és az utána következő napokban sem jelentkezett, aztán már nem bírtam tovább és elkaptam az egyik barátnőjét a piacon.
- Sssz! Eressz el! – rántotta ki a kezét a kezemből, ahogy egy sátor árnyékában megálltam. – Már épp elég baj okoztál!
- Én? – néztem rá döbbenten és a gyanú mocorogni kezdett bennem. – Anika? Vele történt valami? Mond már!
- Igen, igen! Vele van valami. – fújt rám dühösen. – A családja nem volt boldog, amikor megtudta, hogy egy nincstelen, sötét elf kölyökkel hancúrozik, mert persze volt olyan jóakarója, aki ezt megsúgta nekik. Legalább neked lett volna annyi eszed, hogy titokban csináljátok. Most aztán jól bajba sodortad, tönkre tetted az életét. Már régebben szemet vetett rá az a vén bakkecske bőrkereskedő és nyaggatta a szülőket, hogy adják hozzá Anikát. Hát most sikerrel járt! Egy hét múlva lesz az esküvő, aztán elviszi magával valahová az isten háta mögé. És ez mind a TE hibád! – áradtak belőle a szavak és bökte meg mérgesen a mellkasomat az ujjával, aztán faképnél hagyott.
Én meg megkövülten a hírektől álltam ott és képtelen voltam felfogni, hogy ez mit jelent.
Aztán rohanni kezdtem mint valami eszelős és meg sem álltam a domboldali kis házig, ahol belebotlottam Anika négy bátyjába.
Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjenek ki vagyok, hiszen nem sok kormosképű rohangál errefelé.
- Takarodj innnen! Nincs itt semmi keresnivalód! – álltak az ajtó elé olyan tekintettel, hogy ha ölni lehetett volna vele, akkor már holtan rogytam volna össze.
- Beszélni szeretnék a szüleitekkel. Én szeretem Anikát! Elveszem feleségül. Tisztességes életet biztosítok neki. – könyörögtem nekik miközben reméltem, hogy meglátom szerelmemet, de semmi nem mozdult odabenn. – ANIKA! Kérlek! Kérlek benneteket engedjetek hozzá……szeretem…..szeretem – hebegtem tovább, mint aki nem látja, hogy semmit nem enyhültek, sőt…….
- Ő nem szeret téged. Tisztességes asszony lesz. Tűnj innen míg jó dolgod van és ……
- Tőle akarom hallani! – dacoltam, ekkor azonban már megindultak felém.
- - Kérlek menj el Jozef! – szólalt meg a rényire nyitott ajtón egy sírástól reked hang. – Csak……..csak….játszottam veled…… - valaki érdes hangon mondott valamit, nem értettem. – So….sosem ….szerettelek…. – az ajtó hangosan becsapódott elvágva minden mást.
A testvérek már vöröslő arccal közeledtek, nekem meg jéggé dermedt a szívem és nem maradt semmim amiért maradhattam volna, hiszen mit is remélhettem volna....
- Ha még egyszer meglátjuk itt azt a szurkos képedet, akkor kiszögezzük az ágyunk fülé a falra a bőrödet……. – zúgott utánam még sokáig.
Mit adhattam volna neki ezen kívül, hiszen én nem voltam senki.....MÉG!

Az ascensio zárásért elvileg már felírtad magadnak a jutalmat, így azt most nem kommentálnám. Ellenben a második élményed nagyon szívszorító volt, sajnáltam szegény Jozefet nagyon. Pedig Anika aranyos lánynak tűnt, ezek a szemét családok!
Kemény tapasztalat volt, jár érte a 100 tp és 1000 váltó, remélem lesz aki megvigasztal!