Furcsa találkozás (Sil & Jozef)

- Helló Melody ! - köszöntöttem elsőként a saját irodájába belépő nőre. A lábamat könnyedén pihentettem az íróasztalon, teljesen elkényelmesedve a karosszék kényelmében a festményeket bámultam. A szobában a verőfényes napsütés ellenére is erős félhomály uralkodott, vastag függönyök takarták a nagy üvegablakokat. A belsőbb gyűrűkben lévő épületek szinte lenyűgözően gazdagabbak voltak mint a külsők.
- Üdvözlöm Yrsil. - lépett beljebb, majd hakan becsukta maga után az ajtót - Jól gondolom hogy Rita úrnő leveleiért jött ? - tért rá azonnal a tárgyra, kimért léptekkel haladva felém. Mindig is ilyen volt, amióta csak ismerem. Újonnan vette át nagymamája üzletét, aki anyám titkos levelezéseit bonyolította a városban. Ez sosem volt több néhány régi barátja, vagy azok családtagjaival fenntartott kedves beszélgetésektől, mégis egyetlen kapcsolatának számított a külvilág felé, abból a messzi, erdőmélyi házból. Talán az egyetlen szórakozása akkora távolságból.
- Igen, és utána távozom is. - villantom fel a mosolyom, miközben kiszállok a székből - Nem szándékozom fentartani egy ilyen elfoglalt hölgyet, mint ön. - lépek mellé. Valóban, nem csak anyám leveleit hanem sok más olyan ember üzenetét is hordozta, amelyek nem kézbesíthettek hagyományos módon.
- Parancsoljon. - húzott elő egy köteg papirost. - Örömre szolgál egy ilyen hűséges ügyfél kívánságát teljesíteni.
- Ugyan, megbízhatósága sosem adott okot panaszra. - válaszoltam pontosan azt amit hallani akart. Noha rendkívül realista volt, némi hiúság sem hiányzott belőle, ezt pedig egészen korán az eszembe véstem. Gyorsan elvettem a leveleket majd az oldaltáskámba mélyesztettem. Jókedvűen fordítottam hátat, és indultam meg az ajtó felé. - Ég önnel Melody kisasszony !


- Távozni készül, jóuram ? - szólított meg a lépcső alján álló szöke, fiatal leányka. Egyszerű felszolgáló ruha volt rajta, világosszőke haja pedig egy kék szalaggal volt összefogva. Kedves leányzó, fiatal és naiv. Szemlátomást tetszek neki, hiszen tegnap egész este csak ő hordta a boromat. Meg ahogy engem nézett...talán azt hittem nem veszem észre ha figyelnek. Nem mintha zavart volna, hiszen néhány órára minden tekintet engem bámult, hiszen zenéltem. Egy szál kedvenc úti lantom volt a társam, és a tegnap este bizony fergeteges volt, koromra mondom.
- Dolgom végeztével továbbállok, kedves kisasszony. - bájologtam távozásomban is a láthatóan elszomorodott leányzóval. - Akkor hát minden jót, és ég önökkel ! - integettem a csaposnak és a mellette álló két szakácsnőnek, majd kiléptem az ajtón a főváros emberekkel tömött utcájára...

Bár sok mindent megtermelt a rend a Katedrális körüli földeken, azért akadt, amit csak a Fővárosban lehetett beszerezni és a pakoláshoz meg jól jött a novíciusok karja, így párunkat Uthor atya mellé adtak segítségnek a szekér pakolásához.
Rég nem jártam a városban és a nyakamba sózott munka ellenére örültem, hogy ismét láthatom a nyüzsgő piacot és megnézhetem a fehérnépet, mert mostanában izgatottsággal töltött el, ha a fiúk egymás közt beszéltek róla, vagy láttam a csapatban járó, sokszor vihorászó lányokat.
És itt volt belőlük elég! Még kaptam is egy nyaklevest a testvértől, mert közben nem haladtam a rakodással.
Mikor már nagyjából kész voltunk, Uthor atya, aki jókora súlytöbbletet hordott a testén, megtörölte verejtékező homlokát, aztán az égre pillantva nagyot sóhajtott.
- Nekem most pihennem kell egyet és közben hálát mondok Urunknak, hogy minden jól ment, ti meg vigyázzatok a szekérre addig, nehogy valami semmirekellő tolvaj meglopjon minket. Jozef! – nézett rám, amiből tudtam, hogy a jól megérdemelt pihenésnek részemről lőttek. – Te meg hozd el a vég vásznat a takácstól és azt még pakold fel a kocsira. De ne bóklássz el, mert pár óra múlva indulunk.
~ Hogy kapna el a szapora! ~ mormolom magamban, de az alázat álarca nem hullik le rólam, nem adok okot arra, hogy panaszt tegyen rám, mert akkor legközelebb nem jöhetek.
- Rohanok, atyám!
Mag a többiek vigyorogva leültek a szekér hátuljában, addig én elindultam, hogy megkeressem az iparosok utcájában a takács boltját.
Persze eszem ágában sem volt rohanni, ha már egy magamban lehettem, akkor igyekeztem minél jobban kihasználni.
Volt nálam pár érme és nem tudtam megállni, hogy ne vegyek egy darab krumplicukrot, azt rágcsálva, elégedetten meresztettem a szemem a kútnál cseverésző lányokra-asszonyokra, amikor ráléptem valakinek a lábára és a cukor kirepült a kezemből az utca mocskába.
- Azt a jó…….teremburáját- időben haraptam el a szavaim végét, de igen csak rosszalló pillantást vetettem a még mindig a mosollyal az arcán előttem álló, vékony, magas, fehérhajú férfira.
- Elejtettem a cukrom! - mondtam neki szemrehányóan.

Éppen hogy csak kilépek az ajtón, amikor valaki átbotlik rajtam. Meglepődőtten szemlélem ahogyan egy fiú kezéből kirepülő krumplicukor szomorú utazást tesz meg az előtte heverő mocsokba. Még csak fel sem fogom hogy mi történt, amikor a pórul járt már szitkozódni kezd.
- Azt a jó…….teremburáját - morogja, és egészen dühös pillantásokkal jelzi hogy micsoda kárt szenvedett el. - Elejtettem a cukrom.
- Óh, kérlek ne haragudj rám, fiú. Nem volt szándékos, csak épp nem láttam hogy jössz, így történhetett ez a véletlen baleset. - vakarom a fejem szélesen mosolyogva. - Lássuk csak hogyan orvosolhatjuk a dolgot. - vettem elő a diplomatikus énem - Esetleg ha a saját kontómon meghívom egy kupa jó sörre idebent ? - mutattam a hátam mögötti kocsmára.

- Óh, kérlek ne haragudj rám, fiú. Nem volt szándékos, csak épp nem láttam hogy jössz, így történhetett ez a véletlen baleset. Lássuk csak hogyan orvosolhatjuk a dolgot. Esetleg ha a saját kontómon meghívom egy kupa jó sörre idebent ?
Legtöbb esetben, ha meglátják a képem, akkor egy undok fintort kapok és a káromat eszükbe sem jutna megtéríteni, így most is erre számítok, erre készülök, ezért őszinte megdöbbenéssel és kissé nyitva felejtett szájjal meredek a jó kedvvel hozzám szóló férfira, miután levettem a szemem a porban meghempergett édességről.
Miután rájöttem, hogy úgy állok ott, mint valami agyalágyult, gyorsan becsuktam a szám és próbáltam összeszedni magam, végig gondolva, hogy mit szólna ehhez az atya, majd nekem is vigyor jelent meg a képemen, ahogy döntöttem.
~ Amiről nem tud, az nem fáj, nem igaz? És én ennyi munka után igazán megérdemlek egy kis hűs italt. ~
- Hát …ööö…..az ….kellő….orvoslás lenne, igen, elfogadom. – bólintottam kegyesen és a végére már megjött a határozottságom is.
Nem lesz semmi baj, megiszom, aztán megyek a vászonért és vissza a kocsihoz, bőven odaérek.

- Hát …ööö…..az ….kellő….orvoslás lenne, igen, elfogadom. - kezd bele bizonytalanul a fiú, mire én csak vidáman intek. Egy korsó sört vagy kettőt nem sajnálok tőle. Mindenkivel megesik hogy egy pocsék napot fog ki, ilyenkor pedig nincs is jobb gyógyír egy jó társaságnáll és némi alkoholnál.
Egy pillantást vetek még az újdonsült ivócimborámra, mielőtt belépnék a kocsma ajtaján. A sötétszürke bőre már elsőre feltűnik, ahogyan a fehér hajából kikandikáló hegyes fülei is. Egy tejfelesszájú sötét tünde. Nem tippelem többnek húsznál, de talán még annyi sincs. Áh, a bohó fiatalság, hogy hiányzik ! Nem mintha valaha is ilyen fiatal voltam...már csak ilyenek vagyunk, mi démoni lények. Ahogyan belépek az ajtón, vidáman intek a pincérnőnek, és egyben a sarki asztal felé veszem az irányt.
- Egy nagy kupa sört, és nekem a szokásos boromat ide ! - szólalok fel hangosan, majd az asztalhoz telepszek, előcsípve a pipámat a ruhám egyik belső zsebéből. - Foglalj helyet és mesélj...ki vagy és merről jössz ? Mi a te történeted ? - kérdezem érdeklődve és barátságosan, miközben nekiállok a pipám szakszerű megtömésének.
Egyszerű rutinmunka számomra, de messze nem könnyű feladat akárkinek olyan szépen és simán elrendezgetni a dohányt, mint ahogyan én szoktam. Mondhatni férfias büszkeségem ez a pipa és a füstölés, az én fiatalkoromban (még annak idején V.I.S.Z. 617 nyarán) ez egészen népszerű tevékenység volt a nemesuraktól egészen a gazdákig sok helyen. Ilyen ritka pipára sem tesz szert akárki mint én, hiszen ez egy régi északi relikvia, Jörmungandot, a világkígyót ábrázoló vésetekkel. Ez volt a huszonegy pipám közül talán ez a kedvencem.
A tömés végeztével ujjaimat odatartva szikrákat csettintek bele, s már érzem is a dohány kellemesen bódító ízét. Kevés jobb dolog van annál, mint egy jó korsó sör és pipafüst mellett meghallgatni valakinek a történetét. Ez volt az, ami leginkább inspirált a vándorbárdok életéből, a történetek sokasága amelyeket hallanak és mesélnek el egyszer. Vajon ma milyen történetet fogok hallani ?

Vágok egy grimaszt, ahogy látom végig futni rajtam fürkésző tekintetét, mert ezek szerint ő sem képes elrejteni, hogy látja miféle vagyok, de legalább nem teszi szóvá és nem is hervad le a mosoly az arcáról, mint, ahogy a legtöbbjüknek. Ez legalább valami és az is, hogy tartja a szavát és beinvitál a helyre, ahonnan, ha jól sejtem az előbb jött ki, azért nem vettem észre, mikor felbotlottam benne.
Sietősen lépkedek a sarkában, mielőtt a kocsmáros esetleg kérdőre vonna, hogy mit keresek itt, de a felé forduló arcokból ítélve ismerhetik és nem csodálkoznak rajta, ki van vele.
Azért örülök, hogy egy félreesőbb asztalhoz ülünk le és rögtön azt a széket foglalom el, ahonnan a legkevésbé látni a fizimiskámat és már el is hangzik közben a rendelés.
Érdeklődve emelem rá a tekintetem, hiszen ritka, hogy valaki ilyen közvetlen velem és aztán jó darabig rajta is felejtem a tekintetem, amíg megbűvölten nézem a pipatömés szertartását.
A testvérek közül még senkit nem láttam pipázni, de a férfi amúgy is különösen áhítattal csinálja, aztán nagyot nyelek, ahogy az ujjaiból csihol tüzet a meggyújtásához.
- Óóó! Ez jó trükk! – vigyorodtam el, de sötét szemeim továbbra is fürkészték. – Te más vagy, mint a többiek. – intettem csak úgy körül, jelezve, hogy mire gondolok. – Sokan, a többség nem bírja a ….kormosokat. – jegyeztem meg.
A kérdésére csak megvontam a vállam.
- Jozef vagyok, novícius az atyáknál a Katedrálisban. Ritkán van lehetőség, hogy …..- hogy eltűnjek az atyák szeme elől, kéne mondanom, ha őszinte lennék, - hogy a városba jöjjünk. És, ha arra vagy kíváncsi mit keres egy magam fajta a papok között, hát ……talált kölyök voltam és nevelőapám – hangomba dühös megvetés csendül óhatatlanul, - így akart megszabadulni tőlem. – vontam meg a vállam.
Mivel megérkezett a sör és én szomjas voltam, nem vártam kínálásra, hanem jókora kortyokat ittam belőle.
- És te ki vagy? - töröltem le a habot kézfejemmel a számról.

-Jozef vagyok, novícius az atyáknál a Katedrálisban. Ritkán van lehetőség, hogy a városba jöjjünk. És, ha arra vagy kíváncsi mit keres egy magam fajta a papok között, hát ……talált kölyök voltam és nevelőapám – vált színt a hangja egy pillanatra a nyugodt sötétkékről a tűz izzó vörösére. - így akart megszabadulni tőlem. – vonta meg a vállát majd meghúzta a sörét.
- És te ki vagy? - kérdezte vissza a habot törölvén a szájáról. Még hogy én ? Erre mégis mit válaszolhatnék ? Lássuk csak, lehetek vándorbárd, szakács, családapa, bűvész, kereskedő, futár, katona, zsoldos, vándor, utcafiú vagy komornyik...jaj, lassan listát kell vezetnem róla. A katonában már nem vagyok biztos. Arra emlékszem hogy kidőlt falon át próbáltunk kitörni az ostromzárból két tábornok vezetése alatt majd...nem tudom hogy az életbenmaradtak még hivatalos katonának, vagy dezertőrnek számítanak ennyi év után. Lehet még valaki a túlélők közül ?  
- Hóhajú Yrsil, szolgálatodra. - húzom ki magam és meghajolok picit - Régebben vándorbárdként és bűvészként tartottam számon magam, mostanra viszont letelepedve Eichenschildben bűvöléssel, tanácsadással és írással foglalkozom. - emelem a poharam és jót kortyolok a boromból. - A nemesek is gyakran keresnek meg az egyéni felkéréseikkel, így mondhatni sosem unatkozom. Egy ilyen felkérésnek eleget téve jártam a városban is, tegnap érkeztem és holnap már indulok vissza oda.
- Esetleg megkóstolsz ilyet is ? - bűvészkedtem  a tenyerembe a különlegesen szép, kristály alakú laposüvegem. Eperpálinka volt benne, egyik azoknak a finom kerítésszaggatóknak amelyeket Carával ketten sunyiban főztünk magunknak. Ezek mind erősek voltak, mint a lórúgás, csak igazán erős májúak bírták bevenni. Ezt már az első iszogatás után gyorsan megtapasztaltam, de még mennyire... - Saját készítésű eperpálinka, a jobbik fajtából.

Kezdek kissé engedni a feszültségből, ahogy látom senki nem akar belém kötni és a férfi, aki a káromért cserébe meghívott egy kupa sörre, még mindig jóindulatúan mosolyog és közben eregeti pipájából a füstöt, aminek igen kellemes illata megcsiklandozza az orromat.
Nagyot tüsszentek, ahogy a válaszára várok, bár végül is semmi nem kötelezi, hogy megtegye.
Mikor mégis megteszi jókedvűen elvigyorodom én is.
- Nagyon találó név. – nézek a hajára, mely méltóan a nevéhez omlik a vállára lágyan.
De az is izgatottsággal tölt el, amit utána mond. – Az nagyon…..izgalmas lehet. Mit bűvölsz? – érdeklődöm kíváncsian. – És mutatsz pár bűvészmutatványt? – nézek rá nagy szemekkel, hisz még sosem láttam olyat. - Jó neked, hogy sosem unatkozol…… - és az arcomra volt írva, hogy nekem van benne részem bőven.
Haj, azok az unalmas katekizmus órák……..
Mikor előhúzza az üveget és elmondja mi van benne, megvillannak a szemeim, hiszen sört már ittam, de a pálinka az szigorúan tilos volt és nekem persze több se kellett……
- Akkor biztos finom, ….mármint ha házi ugye, talán egy kicsi nem fog megártani. – bólintottam és úgy tettem, mint aki elég tapasztalt már ebben. – Az atyák általában csak sört készítenek. –teszem hozzá. – De a tanítványokat nem engedik oda, engem meg amúgy is ……szóval eléggé szemmel tartanak. – tartottam elé a poharat és ha töltött, akkor fel is hajtottam, aztán jó pár percig levegő után kapkodva, majd köhögve a szememet törölgettem.
- Khhhggg….jó…..féle – hörögtem mikor már levegőt is kaptam.
Viszont cserébe jó kis tüzet gyújtottak a gyomromban.

- Csak nem erős ? - nevettem egy jót a fiú reakcióján, majd bedöntöttem a maradékot. A finom és tiszta eper, gyenge alkoholos mellékízzel. Cara, elismerésem. Minden tünde közül akit csak ismerek, te vagy a legjobb piagyáros. A lórúgás majd csak most jön, ahogy lecsúszik és kellemesen átmelenget. Remek, elkéne kezdenem rendelni a köröket.
- Az ott mi ? - kérdeztem hirtelen meglepődött arccal, majd a tünde füle mögé nyúltam, előbűvészkedve három száz váltós érmét az ujjaim végei közé. - Azt hiszem... - csillantom meg őket a novícius orra előtt - ...ez is egy trükk. De ha nem elég még a róka-mókából... - villantom meg a tréfálkozó oldalam - ...akkor mutathatok még egyet. - biccentettem a szomszéd asztalnál ülök felé, ahol két részeg vitázott egymással szemben. Rákönyököltem az asztalra, majd beletúrva a hajamba szórakozottan csettintettem egyet. A két fickó itala egyszerre cserélt helyet, észrevétlenül.
- Vén róka vagyok már a tréfálkozásban. - dőltem hátra mosolyogva, majd jót kortyoltam az italomból és szívtam még egyet a pipámból. A füst lassan kezdett formázódni körülöttem, egy tucatnyi, alig tenyér méretű rókákat alkotva, amelyek egymásra ugrálva játszadoznak az asztalon - És te, Jozef ?

Nem akarok nevetséges lenni a férfi előtt, bár tény és való, hogy nem hiszem, hogy a majdnem megfúlásom láttán nem vonta le a megfelelő következtetést. Nem úgy néz ki, mint aki nem tudja mi a dörgés és az elmondott foglalkozása is azt mutatja, hogy van gógyi a fejében.
Látom, hogy ő olyan könnyedén nyeli le azt a lórúgás szerű italt, hogy meg se kottyan neki, így én is igyekszem erőlködve visszanyerni a lélekjelenlétem.
Ez azonban nem is olyan egyszerű, hiszen a következő pillanatban már egy érme csillog a szemem előtt, kecsesen hosszú ujjai között, amit épp a fülem mellől varázsolt oda.
Már ettől is felragyogtak a szemeim a lelkesedéstől, de amit utána csinált, azzal azonnal elkápráztatott, az már nem volt a vásári mutatványos kategóriába sorolható.
- Óóóóó……ezt, hogy csináltad? Meg lehet tanulni? – csaptam le rá és már azon agyaltam, miként lehetne ezzel megtréfálni az atyákat vagy novícius társaimat, mert mondjuk, ha az egyikbe savanyú esetet tennék……….
Aztán a pipafüst ragadta meg a figyelmem és vigyorogva kaptam utánuk, de aztán inkább nyugton maradtam, mert hirtelen megbillent velem egy kicsit a világ.
- Azt hiszem leveszem a bekecsem, elég meleg van itt. – bújtam ki a ruhából, de visszaülve kérdőn néztem rá. – Én? Én is jó vagyok benne, bár vénnek nem mondanám magam, gyakorlottnak annál inkább, csak ha én csinálok valami csínyt, azt az atyák nem szokták értékelni, pénzt meg végképp nem keresek vele, legfeljebb több napos penitenciát, meg pár pálcaütést. – vontam meg a vállam, aztán újra a sörömhöz térek vissza és megiszom a maradékot, mert tényleg melegem van, folyik rólam a víz. – Most sem maradhatok sokáig ám, mert aztán szorulok Uthor atyától. – biggyesztem le a szám. – Pedig rengeteg itt a látnivaló.

Úgy tűnik hogy remekül szórakozik a kis trükkjeimen. Apróságok ugyan, de egytől egyig a rendkívül széles repertoárom kedvencei közül valók. Talán mutassak neki valami mást is ? Furcsa, sosem gondoltam volna hogy két évszázaddal a hátam mögött egy kocsmában fogok bűvészkedni egy fiatal fiúnak. Talán kezdhettem volna valamit az életemmel. Viszont nem bánok semmit. Eddig meglehetősen jól szórakoztam minden évben, leszámítva a hatszázhatvanhatot. Az az év egy sosem elmesélt fenségesen röhejes történet marad, amelyet addig fogok őrizni az emlékezetemben, amíg csak világ a világ.
- Sajnálattal hallom. - érzek együtt a fiúval, ahogyan elmeséli a sanyarú életét a papokkal. Kis csend következtével felhajtom az italom, fenékig. Szörnyű érzés tudni, hogy míg én megúszok minden bolondságot, mást kegyetlenül büntetnek érte. A fiú pedig kétségkívül sokszor volt megbüntetve. Viszont ennél több ok, hogy biztosítsam a remek szórakozást számára...és ne hagyjam csak úgy lelépni élete legjobb kalamajkájáról.
- Senki sem megy sehova, semmilyen okból kifolyólag, semmiféle atyához. Főleg nem atyához. - jelentem ki magabiztosan. Még mit nem, még csak most indultam neki az ivászatnak. Még két kör, aztán megyünk és kiművelünk valami bolondságot...vagy meglátogatunk egy másik jó helyet, amelyben ital helyett csókot lehet kapni. - Te most velem iszol, én pedig veled, szóval... - fordítom a fejem a pult felé. - Kocsmárosné, arany virágszálam, én legszebb dalospacsirtám, a következő kört ide !
Újra a pipám füstjét formálom meg, egyenesen Jozef arca mellett. Egy szépséges női arcot formázok meg, egyet az emlékeim közül. Pont azt akit meglepve látok viszont, azt akinek a könnyei oly fájdalmasan égettek meg még régen. Egy könnyed csókot illesztek vele a fiú arcára, majd rezzenéstelenül arccal nevetek fel, szélesen mosolyogva a közeledő pincérnőre.
- Akkor emelem poharam a csínytevőkre és a tréfamesterekre ! - szólalok fel, magasba emelve a korsómat.

Együttérző hangjára csak bólogatok, hogy persze milyen sanyarú sorsa van egy magamfajta sötét tündének az emberek között, de aztán felderül a képem, ahogy leszögezi, hogy mi most itt együtt mulatunk és, hogy még nem akar ennek véget vetni. Nem igazán az ital volt, ami itt tartott, hanem a kíváncsiság, hiszen nagyon furcsa egy férfi volt és igazán szórakoztató társaság, sokkal jobb, mint a novícius társaim vagy épp Uther atya.
- Ha hallaná, hogy miket mondasz…… - kuncogtam el magam, de nem tiltakoztam az újabb kör hallatán, bár úgy gondoltam jobb lesz mértéket tartani, ha még fel akarok innen állni, de még egy pohárka nem a világ! – Egyébként, ha arra voltál kíváncsi, hogy a kötelező dolgokon kívül mivel töltöm az időt, hát szeretem a kardvívást és az íjászatot, Norven püspök atya szerint van hozzá érzékem és…… - törtem a fejem, mert kissé lassabban jöttek a gondolatok, - éééés Tintapacát is szeretem, ő a legjobb barátom, mármint ő ló, de érted…… - magyaráztam Hóhajúnak nagy hévvel.
Közben szemem az újabb füstalkotásra mered, ahogy abból kibontakozik a gyönyörű női arc és felkiáltok meglepetésemben, majd el is vörösödöm, ahogy a gomolygó, de igen élethű ajkak az arcomhoz érnek.
- Tea kisasszony! Hogy……? Ismered? Honnan….tudod….~ hogy titokban oda vagyok érte? ~ teszem hozzá magamban, de igyekszem összekaparni magam, hogy csatlakozzam a mágushoz, bár kissé még remeg a kezem, mert nem lehet más, ezt már egy egyszerű csepűrágó nem tudná megcsinálni, nem igaz?
- Nem vagyok ostoba. – mondom miután megnedvesítettem, hirtelen kiszáradt torkom. – Ezt egy bűvész nem hiszem, hogy meg tudja csinálni. – szögezem le, miközben szemeim fürkészően, de már vidáman rászegeződnek.

Norven Kather említésére biztosan visszaköptem volna az italom a poharamba...ha nem lett volna csontszáraz egészen az aljáig. Személyesen ismeri a Boszorkánypörölyt, ez eléggé meglepett. Vajon miféle kapcsolat lehet köztük ? Az a morgós vénember, mint tanár...nehezen tudom elképzelni ahogyan fiataloknak magyaráz. Az is megtörténhetett, hogy csak egyszerű dícséret volt, és a fiú megjegyezte. Ha csak a fele is igaz annak amit mond, sanyarú sorsa mellett nem lenne furcsa ha emlékezik a bátorító szóra. De ha egyik sem, még mindig lehet a mentora, vagy...
...csak nem. Nem hiszem hogy a kölyök egy eltitkolt szerelemgyereke lenne. Elég valószínűtlen a dolog.

- éééés Tintapacát is szeretem, ő a legjobb barátom, mármint ő ló, de érted…… - magyarázkodott  tovább. Tintapaca, akár egy mesefigura. Ez a fiú egészen aranyfalat, ha a névadásról van szó. Talán felhasználhatnám...egy gyermekmesében. A ló és kis barátja, együtt a kalandok nyomában. Itt-ott módosítva a tulajdonságokat, egészen jópofa dalocska születhetne belőle. Elterjesztésre megfelelő hely pedig lehetne a tündék északi falvai. Mondjuk egy évszázad múlva talán még népdal is lehetne, hiszen a szerző az, aki leggyorsabban feledésbe merül az efféle hosszú távú befektetéseknél.
- Tea kisasszony! Hogy……? Ismered? Honnan….tudod….- remeg meg a keze. Nocsak, nocsak. Ezek szerint még él, és virul...meg...hódít. Ez remek hír. Már egészen kíváncsi vagyok, hogy mi történt vele. Rég volt mikoron utoljára láttam, s ha jól emlékszem...
- Nem vagyok ostoba. - szólal meg újra egy korty után, a pincérnő által kiszállított újabb kör jóvoltából. - Ezt egy bűvész nem hiszem, hogy meg tudja csinálni. - hangzik el a felismerés. Nos, erre talán a pohárcserés trükk után rájöhetettél volna. Felismerte hogy nem vagyok egy hétköznapi figura. Eltartott egy ideig, de ennyi volt az álcám. Ami késik, az nem múlik, vagy ahogy az én hőn szeretett Carám mondaná : A kiöntött piát, előbb vagy utóbb...de megisszák. Az én csodálatos és erősen alkoholista tündém még csodálatosabb és még alkoholistább hasonlatai. Imádom hogy mindent képes lefordítani a pia nyelvére.
- Nos, nem is hétköznapi bűvész vagyok. - kacagok fel jóízűen, nagyot kortyolva az italomból - De egy bűvölő képes rá, nem ? - kacsintok rá pajkosan, és egy sárkányt formázok meg a pipafüstömből, amely körberepülve az asztal felett, elfoszlik a levegőben - Egy olyan bűbájokkal foglalkozó mesterember, aki történetesen ismeri Tea kisasszonyt ? - kérdezek tovább. A poharakat és fiú arcát elnézve éppen eleget ivott már mára. Talán ideje másfajta szórakozás felé kacsingatni...mondjuk egy bordély felé. Egy kis züllöttség sosem árt meg, s egy ilyen szegény és szerencsétlen kölyköt el se tudnák engedni mellőlem...a sok rossz mellett mindenkinek kijár a jó ! Néhány ital és nő mellett minden búbánata elszáll az embernek...démonnak...izé, tündének...
- Mit szólnál ha bekukkantanánk egy másik helyre ? - mosolyodok el biztatóan. - Úton-útfélen néhány csíny, egy kupa bor, és talán némi kaja, mert éhes is vagyok...aztán talán egy két lánnyal is megismerkedhetünk...

Az ital, a meleg és az izgalom megteszi a hatását, így nem igen veszem észre, hogy szavaim esetleg mélyebben is érintenék, mint, amit mondani akarok vele. Nekem teljesen természetes, hogy Norven püspök atya kezei alatt töltöm a novícius időmet, eszembe sem jutva, hogy másnak Norven Kather a rettegett inkvizítor, aki kegyelmet nem ismerve szétcsap a hitetlenek és eretnekek között.
Ő nekem a példakép, hogy hová akarok eljutni, még ha vaskézzel tartja is a gyeplőt, amit persze őszintébb pillanataimban meg is értek, jól ismerve magamat.
Nevetése ragadós, bár sejtem, hogy most saját lassú felfogásomat kacagjuk ki, hiszen más már régen rájött volna, hogy itt nem egyszerű bűvészfogásról van szó, nekem meg eltartott egy darabig.
De csengő, szívből jövő vidámsága, nem keltett bennem rossz érzéseket, mint néha, még tanonckodásom elején, amikor tényleg rajtam nevettek. Persze azóta már kivívtam némi tiszteletet…….
- Aha….. – bólintok bizonytalanul, hiszen egy bűvölőt sem ismerek, - az képes rá. Ezek szerint te bűvölő vagy! – vonom le az éleseszű következtetésemet. – Tea kisasszony…..khmm……nagyon szép hölgy, őt senki nem felejti el. – válik határozottá és egyben pirossá az arcom.
Ennek elrejtésére kiválóan alkalmasnak látom a kupámat, amiből fogy is rendesen.
Úgy érzem, hogy egészen kellemes itt ücsörögni és iszogatni egy kellemes társaságban, de az étel és némi újabb csínytevés emlegetése újabb erővel tölti el, zsibbadt testemet, amire mozgolódni kezdek, de a lányok emlegetésére kissé feszengeni kezdek.
- Én nem ismerek……lányokat. – vallom be némi habozás után, bár gondolataim azonnal a kútnál trécselő fehérnépre ugrottak. – Ritkán járok ide. – magyarázkodom gyorsan, nehogy már olyan szerencsétlennek tűnjek, aki még erre sem képes.
Az most eszembe sem jut, hogy nekem vissza kéne mennem, a Hóhajú által vázolt lehetőségek sokkal vonzóbbak voltak.
- Már…..megtérítetted a káromat….. – hozom azért fel, mert a becsületesség azt kívánja……

- Egy szót se többet ! - csapok az asztalra nagyot, amitől a kiürült poharam is megremeg. - Te most a jó öreg Hóhajúval mulatsz. Időm mint a tenger, pénzem mint a pelyva...egyiket sem sajnálom jó mókára fordítani - közlöm vele jókedvűen. - Hiszen én egy mókamester vagyok, nem ?
A fiú egyértelművé tette hogy nem volt dolga nővel. Márpedig egy ilyen problémát azonnal orvosolnom kell, hiszen nem szeretném hogy szegénykém is elkapja azt a csúnya betegséget ami a papok között terjed. Colos...celis...cula...cöli...cölibátus ! Szörnyű egy betegség, és állítólag a szent embereket fertőzi meg, lapossá téve a gatyájukat. Még belegondolni is iszonyú, hogy valaki egy efféle irtózattól szenvedjen.
- Kapd össze magad, és induljunk... - bökök a bekecsére. - ...hacsak nem forog túlságosan a bendőd. Az oldalsó kijárat arra van, ha ki akarod adni. - biccentek egyet egy alig látható, rozoga faajtó felé. Felállok az asztaltól, és pár lépéssel a kocsmároshoz sétálok, szótlanul néhány érmét hagyva a pulton. Ahogyan beletúrok a hajamba, az ujjaim finoman nekiérnek a csillárnak, amely kissé billegni kezd, fények táncjátékát vetítve a falakra.
A magasságom nem kompatibilis minden hellyel ahova betérek, ezt már megszoktam. A tömegben sétálva sem vagyok igazán észrevehetetlen, hiszen nem csupán kiemelkedem az emberek feje fölé, de még ragyogó fehér hajam is azonnal szembetűnő. Az én szemszögömből nézve viszont csak a fejeket látom idefentről. Az egyetlen előnye a dolognak, hogy amíg másnak át kell furakodnia a tömegen, előttem szétnyílik, mintha csak egy óriás sétálna át közöttük.
A derekamról leoldom a rókamaszkom, s végigsimítok a maszk orrán. Kellemes emlékeket idéz fel bennem, de nem engedek a nosztalgia csábításának. Az arcom elé illesztem, amelyet teljesen eltakar, egészen az ajkaimig. Némileg kényelmesebb helyzetbe mozgatom a jobb vállamat takaró páncéllemezt, és megcsavargatom a nyakam bőrgallérját. Egy könnyed rántással feszesre húzom a balomat fedő köpenyem, megigazítom az ingem, majd sarkon pördülve a fiúra nézek.
- Készen állsz, mehetünk ? - indulok meg az ajtó felé, miközben a kedvenc sárga szalagommal összekötöm a hajam hátul, várakozó tekintetet vetve az én kicsi tündémre, aki nemsokára belekóstol majd a férfilétbe.

Kissé összerezzenek, ahogy csattan az ökle az asztalon, de aztán máris fülig szalad a szám, amikor közli, hogy nem okoz neki gondot rám szánnia némi pénz és időt, ami valamiért most kellő elérzékenyülést vált ki belőlem, hogy legszívesebben a nyakába borulnék.
Szerencséjére, vagy az én szerencsémre ki tudja, de nem mozdulnak olyan gyorsan a lábaim, ahogy szeretném és mire igen, addigra már egészen más irányba terelődnek a gondolataim.
Például arra, hogy Yrsil emlegetése után elemezzem magamban, mennyire is akar az eddig a gyomromba leküldött ital ott is maradni.
Nagyot böffentettem, aztán felderült képpel kezdtem neki a felállásnak és mikor már kellően biztos voltam benne, hogy megmaradok a lábamon és nem kell az asztalt használnom támasztéknak, a levetett felsőmet is felveszem.
A szédelgésem egészen tűrhető szintre mérséklődött, mire Hóhajú rendezte a kocsmárossal a számlát. Miközben ő is elkészül az útra, megint elcsodálkozom rajta, hogy hogyan lehet valaki ennyire magas, valószínűleg néhány épületben nem is tudna kiegyenesedni.
A rókamaszkot látva azonban már leesik az állam és kíváncsian fürkészem, ahogy felhelyezi.
- Ez meg minek? Talán nem szeretnéd, ha felismernének? – firtatom, nem értve az okot és az ital meg már eléggé oldotta feszélyezettségemet ahhoz, hogy ne fogjam vissza magam. – Egyébként én kész vagyok. – bólintottam, ahogy elindult és aztán majdnem sikerült orra esnem a saját lábamban.
Elpirulva találtam meg egyensúlyomat, aztán gyorsan igyekeztem az utcára érni, izgatottan, hogy vajon milyen kalandokban lesz még ezzel a különös emberrel részem, aki egyik meglepetést okozta a másik után.
- Hová megyünk?

- Inkább azért hogy felismerjenek. - magyarázta a démon, és lehajolt az ajtófélfa alatt. - Az 'enyéim' könnyebben megtalálnak, ha viselem.
Miután kilépett az utcára kihúzta magát, és könnyen lépett előre a mindent elözönlő embertömegbe. Szó szerint mindenki fölé tornyosult. Könnyedén ellátott az utca mindkét végébe, és az emberek is ki-kikerülték, noha sokan megbámulták a furcsa öltözetű, maszkos óriást. Megszokta már hogy úgy nézik mint egy cirkuszi látványosságot, és még csak nem is tudott neheztelni érte. Elvégre akkora volt, hogy a legtöbb helyen beverte a fejét az ajtórámába, és a hajszíne is eléggé felkelthette a figyelmet. Anyja gyakran tanácsolta azt neki, hogy korommal fesse be amikor emberek közé megy, de valahogy nem bírta rászánni magát. Ő már csak ilyen volt.
- Hmmm. Hmmm. Hmmm. - hümmögte dallamosan, és próbált visszaemlékezni arra, hogy a környéken merre lehetett egy jó kuplerájt találni. A fővárosi helyek nem tartoztak a nagy kedvencei közé, de még csak azt sem tudta mondani hogy szívesen járt a városban. A délről vezető út a Nordenfluss nyugati oldalán vezetett végig, keresztül Véresréten. Arra területre pedig olyan ritkán lépett, amennyire csak lehetett. Bár már évszázadok teltek el, az ő orrát még mindig a halál jelenléte lengte be, ha arra járt. Az égett démonok tetemeinek orrfacsaró bűze, a fullasztó vérszag, és a haldoklók jajveszékelése még mindig kísértette azt a helyet. Valahányszor a lába rálépett egy fűcsomóra, lelki füleivel még mindig hallotta a vértől átázott földön cuppogó csizmájának hangját. Maga Carlosburg is csupán Ishatna véres vágyálmát jelentette számára. A vezére, barátja és szeretője mindenáron meg akarta hódítani a várost, hogy kiteljesedő bosszújának lángoló tüzében égjen hamuvá...és ebbe is bukott bele.
- Ha enni akarunk először, akkor talán Hans fogadójába mehetnénk. - töprengett félhangosan. Eszébe jutott, hogy az emlegetett számár már valószínűleg rég feldobta a talpát, és minden bizonnyal mára már az unokái, ha nem az ükunokái vezethetik a helyet. - 'A sánta ló' háziasszonya egészen kiváló főz, de ha szórakozni is akarunk mellé, talán 'Lobogó lepedő' jobb választásnak tűnik. - tűnődött tovább, és a maszkja alatt elmosolyodott. A kupleráj emlegetése régi szép emlékeket idézett fel benne, főként a nevének származása volt egészen mókás történet.
- Azt hiszem hogy meglátogatjuk egy régi barátomat, mit szólsz hozzá ? - fordult a sötét tünde kölyök felé. - Ott kapunk meleg ételt, hűs italt, kényelmes ágyat és finom combokat. - húzódott széles mosolyra a démon szája, és újabb két százas váltót varázsolt az ujjai közé - Én állom, már ha még van kedved velem tartani. Jófiúnak lenni nem éri meg, túl rosszak meg nem lehetünk...legalábbis hozzám mérten... - kacagott fel.

Még mindig csodálkozva a szokatlan álarcon, követtem Yrsil-t az utcára, ahol akkor is minden további nélkül tudtam volna követni, ha valamiért szem elől vesztettem volna, hiszen igen csak „kilógott” a tömegből, még hozzá szó szerint. Most látszott csak igazán, hogy milyen magas a férfi.
Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy olyan sokan megbámulták ezek után.
A friss levegő némileg jót tett és a szédülésem, gyomrom kavargása erősen csitult, amit egy hálás sóhajjal vettem tudomásul, ahogy a colos figura után lépkedtem, aki hangosan kezdett gondolkozni, én meg kíváncsian néztem rá, mert a kaland ígérete még tartotta bennem a lelket, hogy ne gondoljak rá, vajon mi lesz számomra az ára.
Olyannak tűnt az eddigiek alapján, aki nem megy a szomszédba egy kis „bajkeverésért” és ezért valahogy rokonléleknek tartottam, aki megérti, hogy időnként nekem is szükségem van egy kis gőzkiengedésre.
Persze nagy valószínűséggel, ennek a kiengedésnek az lesz a következménye, hogy egy jó darabig nem léphetek ki a Katedrális területén kívülre, de lehet, hogy még a szobámból sem, ha túl jól sikerül a kis kaland.
Már épp meg akartam kérdezni, hogy mégis miben gondolkozik, amikor folytatta a hangos töprengést.
Az étel említésére összeszalad a nyál a számban és feltűnik a vigyor az arcomon, ami a Lobogó Lepedő sokat sejtető neve után kissé zavarttá válik, de persze továbbra is adom a nagyot és lelkesen bólogatok.
Őszintén szólva még ha valami furcsa görcs szorítja is a gyomromat, ha az „olyan” lányokra gondolok, mégis izgatottság fog el.
- Én nem vagyok jó fiú, legalábbis legtöbb tanárom szerint. – válaszolom rekedten, majd megköszörülve a torkom határozottabban hozzá teszem. – Na meg még van időm bőven, hogy az legyek. És ….köszönöm, hogy meghívsz.
Minden valószínűség szerint soha nem is lenne annyi, hogy megfizessek egy ilyen helyet.
Most már elhatároztam magam és nagyon reméltem, hogy nem futok bele senkibe, aki eltántorítana, miközben megkeressük Yrsil barátját.

A démon nyugodt léptekkel vezette a fiút az emberi forgatagban. Még csukott szemmel is tudta a járás a fővárosi törzshelyére. Bár a Lobogó Lepedő viszonylag nagyon kevesek által ismert bordélyház volt, egyben ez volt az egyik legerkölcstelenebb hely egész északon. Annakidején sokat időzött ott, néha napokig tartó tivornyázásokat csapva, itallal és droggal fűszerezett vad orgiák főszereplőjeként. Akkoriban még nem volt ilyen visszafogott...még sok sok évvel azelőtt mielőtt családapává avanzsált volna. A züllöttség minden formáját meg lehetett találni azon a helyen, és erősen remélte hogy az évek során ez mit sem változott.
- Ez a Hajnali Kakaszó. - mutatott egy vörösre festett épületre, amely mellett épp elhaladtak - Arról kapta a nevét hogy kakasviadalokat tartottak itt. Annakidején rengeteg váltót tehettél zsebre, ha volt egy harcias baromfid, bár vigyázni kellett a vesztesekkel. Ha nagy tétek úsztak el, gyorsan kitört a balhé is.
- Az ott pedig a Sörpocak lovag. - mutatott a sarkon lévő fogadóra, amelynek ajtófélfái söröshordókhoz hasonlóan voltak kifaragva - Az ott a város egyik legöregebb épülete. Még Sörhasú Heinz, a démon-ember háború nagy hőse építette 603-ban, és azóta is áll. Meg kell hagyni, a nevéhez hűen tényleg jó sört csapolnak ott.
- Látod azt a kis barna lejárót ? - sétált tovább a démon, folytatva a gyorstalpalóját az útbaeső helyekről - Ne tévesszen meg a borostyánnal benőtt öreg ajtó. Ha igazán minőségi szőlőborra vágysz, ne is sétálj tovább. A vörösboruk... - csettintett egyet a nyelvével - ...párját ritkítja, én mondom.
A démon betért egy szűkebb, de meglehetősen tisztának tűnő zsákutcába. A macskakővel kirakott út végén egy furcsa, vörös lámpással megvilágított lépcsősor bukkant elő, a végén egy hatalmas tölgyfaajtóval. Szó nélkül folytatta útját lefelé, majd bekopogott. Egy retesz kattanása hallatszott, majd az fába vájt acéllap elmozdult. A túlsó végén egy női szempár bukkant fel, és lágy hangon megszólalt.
- Ki keresi a hajnal ragyogó fényét ?
- Az, aki megtalálta az éjszaka gyönyöreit.
Az acéllap visszamozdult, és hangos kattanások hallatszottak az ajtóból, majd szélesre tárult, megmutatkozott a Lobogó Lepedő gyönyörű beltere. A vörös kárpitozás, az elegáns bútorok és gyertyák százai által teremtett félhomály tökéletesen olyan volt mint régen. Yrsil jókedvűen lépett be az épületbe, és az ajtót nyitó vörös hajú, alulöltözött nőnek vetette a köpenyét.
- Szólj a ház urának hogy a Hóhajú megérkezett. - intett egy másik nőnek, aki azonnal elsietett. A démon beljebb intette a fiút, és a vöröskének szegezte a mutatóujját. - A kölyök a velem van, bánjatok vele tisztelettel. - figyelmeztette fenhangon, csak hogy a közelben lévők is hallhassák. Úgy érezte hogy jobb mielőbb letisztázni, mielőtt valaki összetévesztené egy szolgával. Éberen figyelt rá, hogy kedves vendégének semmiféle formában ne essen sérelme. - Gyere beljebb, és érezd otthon magad. - nevetett rá fenemód jókedvűen, miközben elemelt egy pohár bort az ajtó melletti vendégváró tálcáról és odanyújtotta.

(Lobogó Lepedő belseje)

Egyre nagyobb bizalommal voltam Sil iránt, aki mindenben megértett engem és még jó is volt hozzám, egy percig sem érzékeltette, hogy más lennék a szemében, mint a többi körülöttem lévő ember. Nekem ritkán jutott az életben ajándék, vagy túl sok jóság és minden bizonnyal az elfogyasztott ital is csak növelte a barátságos érzeteimet.
Szorgosan a magas férfi nyomában haladtam, mert nem akartam elkavarodni, na meg védelmi vonalnak is jól jött volna, ha valamelyik társam vagy ne adja az ég, a felügyelő atya fülön csíp.
Gyorsan körülnéztem, hogy meggyőződjek, nincs veszély, mert nagyon izgatott az előttem álló kaland és most már semmi pénzért nem hagytam volna ki.
Látszott, hogy Sil teljes mértékben kiismeri magát és ezt demonstrálva felcsapott ideiglenes idegenvezetőnek, amit mosolyogva fogatam és alaposan szemügyre is vettem mindent, hátha valamikor szükségem lesz rá.
A szám elhúztam a kakasviadalra, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy szórakozásként ilyet nézzek.
A Sörpocak elnevezés azonban megint mosolyt csalt az arcomra.
- Gondolom a lovag magából indult ki. – jegyeztem meg.
Szemügyre vettem a nem feltűnő ajtót és megjegyeztem magamnak, hogy alkalom adtán – ha már nem lebeg előttem a büntetés terhe – megemlítem majd Kather püspöknek, ő szereti a jó borokat.
A mellékutca már nem bonyolított nagy forgalmat, de szokatlanul tiszta volt, a többi hasonlótól eltérően.
A szívem erősebben vert, amikor Sil bekopogott egy ajtón és lebonyolították a jelszónak is beillő beszélgetést. Ezek szerint nem mindenki juthat be?
Ahogy kinyílt az ajtó és beléptem, nagyot nyeltem a látványra, egy darabig csak tátottam a szám, de aztán büszkén kihúztam magam, hogy én is bejuthattam ide, igaz ehhez újdonsült barátom közbenjárása kellett. Feltételeztem, hogy nélküle szóba sem álltak volna velem, ennyi tapasztalatom már régen volt és ez még a jobbik következményre vonatkozott volna.
Csak a szemem rebben, ahogy meghallottam, hogy minden bizonnyal ez Sil fejében is megfordult.
- Ez……nagyon szép hely. – vettem át a kristálypoharat óvatosan. – Valami gazdag nemes a tulajdonos? Biztos, hogy nem fogok……zavarni? Nem akarok neked kellemetlenséget. – rebbent a tekintetem hol a helyiségre, hol a társamra.
Kopott ruhámban, poros csizmámban tényleg nem éreztem, hogy idevaló lennék.

- Ezt most fejezd be kölyök. - szólta meg egy kissé komolyabb hangnemben a démon. A viselkedéséből ítlélve a kölyök túlzott alázatra volt betanítva, amely igencsak szúrta a Hóhajú oldalát. Alázat egy fenét...megaláztatás, inkább. Ugyan fogalma sem volt arról, hogy miféle 'leckéket' taníthattak neki a papok, de nem nagyon hitt benne hogy kellemesek lehettek. - Nekem nem okozol semmiféle 'kellemetlenséget', így azt hiszem csak lazíts, és érezd jól magad. - tette a vállára a kezét barátian - Hiszen ezért vagyunk itt, nem ? - kacagott jóízűen, majd megborzolta a fiú fejét, és nagyot kortyolt a borából.
- Áhh, Schneehaar úr, ön az ? - hallatszott egy hang, majd egy enyhén átlátszó ledér ruhát viselő leányzó bukkant fel a Hóhajú háta mögött, játékosan az ujjai közé csavarva néhány hajszálat. - Az úr kissé elfoglalt, de üzeni hogy azonnal megjelenik, ahogy ráér. - csicseregte, majd egy pajkos kacsintást engedett meg magának a fiú irányába.
- Áh, tehát elfoglalt.  - vágott töprengő grimaszt a Hóhajú, majd beletúrt a hosszú sörényébe. Gyorsan körbeszemlélte az üres helyeket, de megnyugodva vette tudomásul hogy a kedvenc helye ezúttal teljesen szabad volt. - Mond meg neki, hogy nem sürgős. Nem üzleti ügyben érkeztem.
- Furcsa is lenne... - kuncogott pajkosan a leányzó, majd gyorsan eltűnt a vörös függönyök közti kusza útvesztőben. Néhány hasonlóan ledér ruházatú, vihorázó lány szaladt el mellettük, néhány másik pedig tálcákon hordta a bort a földalatti bordélyház legkülönbözőbb pontjaiba.
- Akkor azt hiszem keressünk magunknak egy jó helyet. - indult meg előre a démon, majd felsétálva egy fényes fa lépcsőn, kényelmesen elterpeszkedett egy hatalmas kanapén, és fél szemét a fiúra szegezte. - Áhhh, a régi szép idők. Mond csak Jozef, a papneveldében mit tanítottak neked a lányokról ?

A pártfogóm arcára nézve, aki láthatóan komolyan gondolta a szavait, végül kezdtem elhinni, hogy nem csak tréfának szánja ezt a dolgot, így ez meg az alkohol tényleg segített oldani a gyomromban összegyűlt feszültséget.
Ha Sil ismerte volna életem eddigi eseményein nem csodálkozott volna rajta, hogy miért esik nehezemre elhinni, hogy valaki, aki jóformán csak néhány órája ismert meg, miért akarna ennyi jót nekem. Egy-két kivételtől eltekintve inkább bántással és gyanakvással fogadtak. De akármilyen tapasztalataim is voltak, hinni akartam, hogy ez is megtörténhet, még ha ezzel kockáztatom is, hogy visszatérve megszokott életemhez megbüntessenek érte, de végig nézve a pompás és izgalmas helyen, úgy éreztem megéri kockáztatni.
Egy mosoly jelent meg az arcomon és bólintottam felé, jelezve, hogy akkor minden rendben.
Ekkor jelent meg a …..tünemény és nekem leesett az állam és kikerekedett szemekkel bámultam, ahogy odalebeg hozzánk, szinte észre sem véve a hajborzolást, amiért máskor élénken prüszköltem volna, na meg az idegenül hangzó név sem okozott meglepetést így.
Le sem vettem róla a szemem, amíg valamit csevegett kísérőmmel, de annak értelme nem jutott el a fülemig. És talán ott is maradtam volna legyökerezve, ha nem zökkentenek ki belőle az újabb édes hangok, melyek vidám csengettyűk módjára vonzották magukhoz tekintetem.
~ Azok rajtuk vajon …..ruhák? ~lassultak le a gondolataim, így csak jókora szünet után esett le, hogy Sil távolodik tőlem és majd orra bukva a sietségemben és pillanatnyi vakságomban, követtem őt fel a lépcsőn, ahol aztán már kétszeres okom volt, hogy fülig vörösödjek a kérdésre, elértve, hogy miért kérdezi.
- Amit a Szentírás tanít az erkölcsös viselkedésről és a házasság szentségéről. – suttogtam és a fél szemem még mindig a jövő-menő ledér ruházatú szépségeken legelt. – De………a nagyobb fiúk…….- megakadtam, de aztán a várakozó Sil-re nézve eszembe jutott, hogy most nem papok előtt állok, így még ha zavartan is, de folytattam, - sok mindent meséltek már, hogy…….mit ….szeretnek és….hogyan.
Azt gondoltam, hogy a fülem le fog égni menten, de aztán győzött a szokásos énem és dacosan felvetettem a pillantásom.
- Szóval tudok egyet és mást! – jelentettem ki határozottan, bár épp ellenkezőleg éreztem magam.

Yrsil hangosan felkacagott a self magabiztosnak tűnő kijelentésére. Rendkívül mókásnak találta a kissé zavarban lévő fiú ködös válaszát. Na nem mintha nem hitt volna neki, ő bátran feltételezte a tapasztaltságát, de a vörösödő füle nagyon viccessé tette az összképet. Gyorsan bele is kortyolt a poharába, hogy ne engedje az arcára ülni a vigyorgását. Tekintete gyorsan végigfutott a termen, szemügyre véve a lehetséges leányzókat. Nem kellett csalódnia, jónéhányan csak úgy tengtek lengtek az unalomtól. Ki is szúrt egy aranyos, szőke leányzót, aki meglehetősen érdeklődve leskelődött feléjük. Fiatalnak tűnt, kellemesen üde, friss társaságnak.
- Ó, ezek szerint akkor már nincs szükséged tanácsra. - mosolygott, miközben hátradőlve élvezve a kanapé kényelmét. Az elméjében már újabb bolondság fogant meg, márpedig a nyakában lógó függővel, mégpedig Ymir függőjével kapcsolatban. Itt volt az ideje hogy kissé megtrükközze a fiút. - Mond csak... - intett oda egy pincérnőt - ...sok nő fordult meg a kezeid között ? Egész jóképű kölyöknek tűnsz, nem hiszem hogy ne rajonganának érted a nők.
Megvárta amíg a lengeruhás pincérnő újabb italt tett az asztalukra, és a figyelemelterelést kihasználva gyorsan megérintette a nyakékét. Szinte azonnal körbeölelte az illúzió, mégpedig egy gyönyörű, kivirágzott harmincas nő alakjában. Csábos kacsintást engedett meg a kölyök felé, pajkos mosollyal az arcán pedig szórakozottan vetetette hátra a fehér haját, miközben illetlenül megigazította melleit körül a ruhája-illúzióját. Újra belekortyolt a borospoharába, kiürítve azt, majd keresztbefonva a lábait teljesen elnyúlt a kanapén.
- Ahhhh... - sóhajtott fel - ...az a leányzó téged bámul már egy ideje. - mutatott le a lépcsőkkel szemben lévő bárszékekre, ahol a pultnak hátát vető szőkeség bámulta egyre nagyobb érdeklődéssel leskelődött felfelé. - Mit gondolsz, felhívod ?

(Az egyszerűség kedvéért, Ymir függője ezt az alakot mutatja : Kép )

Nem tudom, hogy mennyire sikerült a magabiztosság látszatát keltenem, ha tippelnem kellett volna, akkor azt hiszem Yrsil-t nem sikerült átvernem, de inkább most igyekeztem elkerülni a szemkontaktust, mert nem akartam még jobban vörösben játszani. Nagyon is érdekeltek persze az utóbbi időben a lányok, de tőlük még jobban zavarba jöttem, ha beszélnem kellett velük, mint az előbb a férfi előtt. De melyik fiú vallja ezt be másnak?
Így aztán elmerülten figyeltem a poharamban úszkáló buborékokat, aztán a drága szőnyeg mintáját, ami mellett nem túl jól mutatott viseltes sarum.
- Öööö…..hát…..azért…….még nem vagyok annyira…..tap…..gyakorlott. – javítottam ki magam és majdnem félrenyeltem, amikor rákérdezett, hogy hánnyal volt már dolgom.
Kínos mosoly ült az arcomra, ahogy azt mérlegeltem mit is mondjak. Ha rávágom, hogy jó pár, akkor valószínűleg alaposan le fogok égni, azt hallottam ezek a lányok nem igen tesznek féket a nyelvükre és a jótevőm az előbb mutatta meg, hogy jó barátja a bordély tulajdonosának. Biztos hallana róla.
Na de ezek után, hogy valljam be neki, hogy még csak hozzáérni sem értem egy lányhoz sem, csókot is csak lopva láttam.
- Tudom, amit tudok. – nyögtem valamiféle választ és miután kissé meredt tekintetem levettem a felszolgáló telt kebleiről, amiket a ruha kivágása nem igazán bízott a képzeletre, fél szemmel felnéztem, mit szól hozzá.
Épp elég füllentés hagyta már el az ajkaimat, hogy tudjam, én semmi esetre sem hinnék magamnak, ám mindez kiment a fejemből, ahogy megláttam a Sil „helyén” ülő NŐT? Mit nőt! Dámát!
- S…Sssil? – ugrottam egyet hátra még az italt is kiloccsantva.
Csak a szemében villanó huncutság és a fehér haj volt, ami azt sugallta nekem, hogy játszik velem és ez valami újabb trükk, ám a bizonytalanság nem hagyott el, míg meg nem szólalt.
- Ez nem volt szép tőled. – duzzogtam kissé, de a pillantásom követte a keze intését és nagyot nyelve igyekeztem úrrá lenni izgatottságomon.
~ Nem jöhetsz állandóan zavarba Jozef! Szedd már össze magad. Az ott csak egy lány! ~ szidtam magam, de azért amilyen gyorsan lehet, ismét a poharamba temettem a tekintetem.
- Inkább téged néz, nem hiszem, hogy rajtam sok érdekes lenne. De …….- ismét odanéztem, ahol a bájos arcot megláttam, - ………..felhívhatjuk.
Nyugalmat erőltettem magamra, de ennek ellentmondott, hogy úgy kiszáradt a szám, hogy muszáj volt felhajtanom a kezemben lévő italt, aztán gyorsan letettem a poharat és megtöröltem izzadó tenyerem a nadrágomba.
~ Te jó ég! Milyen koszos a tenyerem! Jó lett volna reggel legalább fésűvel meghúzni a hajam, nem csak z ujjaimmal. Remélem a képem nem koszoltam össze a pakolásnál……~ csapongtak a gondolataim, ha Sil felhívja a lányt.

- Látod, látod... - mosolygott Jozefre, miközben jókedvűen kortyolt egyet az italából. A trükkje elérte a kellő hatást, ő pedig levonta a megfelelő következtetéseket. A fiú nem csupán kevés tapasztalattal rendelkezett, hanem teljesen idegennek tűnt ebben a témában. A folyamatos köntörfalazása, homályos válaszai mind erre utaltak. Azonban ahogyan ő maga is mondani szokta : Sosem késő valami újat megismerni.
- A hajad szörnyű, a ruhád sem éppenséggel túl divatos... - töprengett a démon álszentül ártatlan arckifejezéssel, amely elég furcsának tűnhetett a vöröslő szemeivel és érett, nőies külsejével. Voltaképpen szívesen kölcsönzött volna néhányat a saját ruhatárából a kölyöknek, mert minden összevetve egész pofás kis nőcsábászt tudott volna faragni belőle. Azonban a külseje mit sem ért, ha a megszólalni sem tud egy lány mellett. - ...de mindent összevéve jóképű srác vagy te. Csak a beszélőkéden kellene javítanunk egy picit. Egy kis bátorság, némi magabiztosság nem ártana meg neked. - okította a fiút. - De mindenekelőtt, hadd szedjelek rendbe egy picit. - szólalt meg, miközben az illúziója mellei közé nyúlva, egy fésűt bűvészkedett elő a mellzsebéből, majd szemérmetlenül rákacsintott. Könnyedén és ruganyosan felpattant a kanapéról, majd egy nagyot kortyolva az italából odalépett hozzá. Ha egy kicsit rendbeszedné, már egészen jól állna ahhoz, hogy leszólítsa azt a lányt egy könnyed éjszaka erejéig. Előhúzta a zsebkendőjét, és a fiú kezébe nyomta.
- Na lássuk csak a hajad... - túrt bele óvatosan a fésűvel, miközben előrehajolt, hogy divatossá varázsolja annak torzonborz szénakazalját. - ...így, egy picit oldalra...te meg a töröld meg az arcod. - mondta, miközben óvatosan dolgozott amaz fejével. Nem volt kis munka, hogy hajtépés-mentesen kifésülje az összeragadt hajszálakat, de elég sok rutint szerzett hozzá a családi fodrászként helytállva. Miután valamely varázslatos módon sikerül szépen kisimítania a hajszálait, és oldalra fésülni, elégedetten egyenesedett fel. - Nem is rossz...habár, egy kicsit bontsd ki a ruhád a nyakánál. Hmmm... - ragadta meg a self ruháját, és rázta meg könnyedén, csak hogy kissé lazábbnak tűnjön. - Rendben van, Herr Jóképű, azt hiszem így már bármelyik hölgyet leszédítené a lábáról. - kacagott rá pajkosan, miközben visszahuppant a kanapéra, a lábait könnyedén keresztbe téve lesett le a lent pajkosan mosolygó leányzóra.
- Zöld utad van, innentől már csak rajtad áll a dolog. - pihentette a kezét a rókamaszkján. Biztos ami biztos, azért csak hallgatni fogja a fiú mondókáját, és ha kell, a fülébe is suttog, hogy sikerüljön összehoznia valamit. - Ne aggódj, menni fog. Leszólítod, szóba elegyedsz vele, és ha szerencséd van, talán némi jóféle szórakozás is összejöhet. - vette elő a legbarátságosabb mosolyát. A szíve mélyén úgy érezte, hogy a self nem vallhat kudarcot, és persze számolt azzal is, hogy ezen a helyen minden lány...örömlány.