Loreena Wildwind - Helyzetjáték

Jól van, bevállaljuk. Ide az oroszlánt is!

Kezdjük valami könnyeddel!

Egy alkalommal a palotába idéznek, hogy jelenj meg őfelsége előtt, ám mikor elé járulsz, Amelie királynő láthatóan felettébb bosszúsan ül a trónján, de nem úgy tűnik, mintha szólni kívánna. Ahogy megemlíted a parancsot, megforgatja a szemeit.
- Őfelségével. De nem velem ez esetben! - mielőtt felfoghatnád, mi történik egy ismerős hang szólal meg a hátad mögött.
- Lady Loreena Wildwind, megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz? - találod szembe magad a térdelő Arminnal, kezében egy még az előzőnél is gyönyörűbb gyűrűvel.

Mint mondtam, valami könnyed kezdésnek!

Egyik nyilat lövi ki a másik után a gyakorlóbábuba. Az utóbbi hetekben nem igazán bír koncentrálni, és ez sajnos meglátszott a teljesítményén. A célt még csak-csak eltalálta, de a mágikus képességek aktiválása, vagy akár csak az íj erejének előhozása komoly erőfeszítést igényelt, sőt többször is felsült vele. Shadowthorn számtalanszor leszidta, és bár megpróbálta kideríteni mi az oka, a lány mindig dacosan közölte vele, hogy fogalma sincs, pedig pontosan tudta mi miatt van. Vagyis inkább ki miatt…
Haragosan lőtte ki a következő nyilat, amikor az egyik fiatal követ lépett oda hozzá.
- Elnézést a zavarásért Lady Wildwind…
- Mit szeretne?
- A királynő látni kívánja.
~Hát ez igazán csodás.~ Biztos volt benne, hogy valaki megemlítette a királynőnek az utóbbi idők botrányos teljesítményét, és ezért hívatja, hogy még ő is lecsessze, hogy mégis miért nem mennek a dolgot. Mérges macska módjára fújt egyet, de leginkább saját magára haragudott.
Sietősen haladt a trónterem felé, és érdekes módon senki sem kérdezett semmit, ugyanakkor nem tudta nem észrevenni a döbbent pillantásokat. Nem igazán értette. Amikor belépett, meghajolt a királynő előtt, ahogyan minden alkalommal. Amelie Fairbranch különösen rosszkedvűnek tűnt, így már várta a litániát, fenyegetést hogy elveszik a címét, bármit, de semmi. Egyre kétségbeesettebben nézett rá, és az anyjára, majd jónéhány másodperc után nem bírta tovább és megtörte a csendet.
- Úgy játékoztattak, hogy beszélnem kell őfelségével. – mondta bizonytalanul.
- Őfelségével. De nem velem ebben az esetben!
Már ismételten megkérdezte volna, hogy ezt mégis hogyan értette a királynő, amikor ismerős hang szólalt meg a háta mögött. A legbársonyosabb, leggyönyörűbb hang a világon…
- Lady Loreena Wildwind, megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz?
Azonnal megpördült, csakhogy szembe találja magát a féltérdre ereszkedett Armin Fairlight herceggel, aki egy még az előzőnél is gyönyörűbb, szikrázó gyűrűt nyújtott felé. Loreena lefagyott. Mint akit leforráztak majd utána nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. Ez volt az utolsó dolog, amire számított, és egy pillanatig el sem hitte, hogy mindez megtörténik, és nem csak álmodott. Amikor azonban belenézett az izzó aranyszemekbe, akkor legbelül a mellkasában elkezdett valami felolvadni. Észre sem vette magán, hogy halványan elmosolyodott, az egész helyzet abszurditáson, meg ezen a teátrális fellépésen, ami egyszer biztos hogy Armin veszte lesz. Sajnos viszont nem felejthette el, hogy hol voltak. A királynője tróntermében volt, és az egész udvar kettejüket bámulta. Kínos lassúsággal fordult vissza a bosszankodó Amelie királynő felé.
- És... Felséged erre az áldását adta? – kérdezte nagyon óvatosan. Nem, ez túl szép volt, hogy igaz legyen.
- Nos... - fészkelődött kényelmetlenül a királynő - ... igen. Mondhatni.
Loreena elkapott egy lesújtó pillantást, amit őfelsége a herceg felé küldött. Tehát a hercegnek jó érvei kellett legyenek, hogy meggyőzze annak ellenére, hogy látszólag nem örült a dolognak. Lassan visszafordult Armin felé. Ezernyi gondolat kavargott a fejében. Biztos, hogy jó ötlet ez? Hiszen… Azért nem ismerik egymást se túl régóta se túl mélyen, bár minél tovább voltak együtt annál erősebb lett a kettejük között lévő elemi kötelék… Elég ez egy házassághoz? Merjen beleugrani? És mi fognak ehhez szólni mások? A családja? Bár még az a könnyebb eset. A nagyobb baj az volt, hogy mit fog szólni Nebelwald? El fognak fogadni egy nemestündét hercegnének? És mi van, ha nem fogadják el? Mi van ha Armin bajba kerül azért meg meggondolatlanul nősülni akar? Nagyon szédült a rengeteg lehetőségtől, de mondania kellett valamit az előtte térdelő férfinak. Ahogyan ránézett tudta, hogy szereti. Egész lényével csak őt, és örökre mellette akart maradni, minden pillanatban. Ez nem lehetett rossz. Nem lehetett hiba.
- Ebben az esetben… Csak nem mondhatok nemet. – odanyújtotta a férfinak a kezét. Nem bírta egyszerűen kimondani, hogy igen, egyszerűen rettegett a szóból és ismét bebújt a szarkazmusa mögé. A tekintetében és a gyengéd mosolyában viszont a vak is láthatta, hogy szereti a sötét tündét. - És hülyén is néz ki, hogy csak az egyik kezemen van gyűrű.
Armin felkuncogott és kínos lassúsággal húzta fel a lány ujjára a gyűrűt, majd elégedetten állt fel és forrt össze a tekintetük.
- Köszönöm. – mondta rendkívül gyengéden. Lory nem bírta tovább, hirtelen odalépett és megcsókolta, mindenki előtt.
- Szívesen.
A herceg hirtelen gonoszul elvigyorodott, kézen fogta a lányt és határozott léptekkel elindult az idősebbik Lady Wildwind felé. A lány először megdöbbent, majd rájött, hogy ebből katasztrófa lesz, hiszen az előbbi jelenetet bizony egyetlen édesanyja is végignézte, és biztos volt benne, hogy nem repesett az örömtől. Visítani akart, hogy ne, ez rossz ötlet, inkább csak diszkréten és nagyon gyorsan tűnjenek el innen, ugyanakkor tudta, hogy ezek után elkerülhetetlen a bemutatás… De miért kell a trónteremben színházasdit játszani?!
- Armin, ne… - de elkésett. Talán már akkor elkésett, amikor legelőször a legelső pohár bort megitta a herceggel.
- Elnézést a hirtelen jött meglepetésért és az elmulasztott udvariasságért. Armin Fairlight vagyok asszonyom és jó szándékomról és Lory felé érzett őszinte szerelmemről szeretném biztosítani. - hajolt meg a férfi. Elinor Wildwind bár már jóval a lánya előtt tudta, hogy mi készül, láthatóan még mindig nem volt képes feldolgozni az eseményt, hogy a lánya férjhez megy, azt pedig hogy kihez még kevésbé. Látszólag nem nagyon hitt a fehérképű sötét tündének.
- Azért örültem volna egy hagyományosabb bemutatkozásnak... De figyelmeztetem, ha ez valami trükk, nem fog érdekelni, hogy herceg.
- Biztosíthatom, hogy nem az. Hogyan győzhetném meg, Lady Wildwind?
A nő mérgesen fúj egyet, pont, mint a lánya nem sokkal ezelőtt.
- Legyen hozzá jó, és engedje haza gyakran. Utána meglátjuk. Meg menjen, beszéljen az apjával is. Szerencséje van, ő az engedékenyebb.
Ha Arminnak volt egy kis esze, akkor már ennyiből is sejthette, hogy ki hordja a nadrágot a leendő családjában…
- Úgy lesz, mindegyik tekintetben. - Loryra sandított. - Mutatod az utat?
- Mármint, most azonnal?
- Véleményem szerint jobb ezen túlesni hamar. De ha nem szeretnéd...
- De, de, essünk túl rajta. Felség. - hajolt meg a lány gyorsan Amelie felé, majd kézen fogva húzta ki a hercegét a trónteremből. Kint viszont hogy végre kettesben lehettek és nyíltabban szegezhette neki a kérdéseit kihasználta az alkalmat. Van amit nem engedhetett meg magának egy trónteremben. Így is túl sok volt neki hirtelen, ami ott történt. Persze mást is szívesen csinált volna kettesben a férfival, de most a kérdések sürgetőbbek voltak.
- Szólhattál volna, hogy jössz, majdnem... Majdnem szívrohamot kaptam. És persze elviszlek apához, meg muszáj lesz nálunk vacsoráznod, de kicsit jó lenne kettesben lenni. Mivel győzted meg a királynőt?
- A beszédkészséged semmit nem romlott. - jegyezte meg mosolyogva Armin a kérdésáradatra. - Na akkor sorban. Ha szóltam volna, elrontom a meglepetést, nem igaz? És szívesen vacsorázok nálatok, csak majd mondd el, mit nem lenne jó megemlítenem. És hogy mivel győztem meg, az végtelenül egyszerű. Benyújtottam a számlát az északi Csata miatt.
- És engem kértél? - kérdezi meglepetten. Nem gondolta hogy megér ennyi sötét tünde életet, mint amennyi a csatában elveszett. Valahol jól esett neki, de ijesztőnek is tartotta egyben. - A meglepetés meg... Hát az biztos, hogy meglepődtem.
- Hogyne kértelek volna téged. Meg egy pár diplomáciai meg kereskedelmi kedvezményt, de az csak a zöld a rózsa mellett. Hol szeretnél kettesben lenni? Ez a te városod, nem az enyém. – szokásos csibészes, enyhén félreérthető vigyort villantott, mire Lory elnevette magát.
- Akárhol. De egyenlőre elég lesz séta közben is. Amúgy a vacsorára visszatérve... Amelie-t ne szidd, és... Próbáld kerülni a pajzánabb vicceket, de ez a testvérem mellett nagyjából lehetetlen lesz... Szóval csak ne add alá a lovat nagyon. És az aggódást hagyd rám.
- Azt hiszem ezt meg tudom oldani. Legalább is a legtöbbet. - kacsintott a lányra sokatmondóan. - Egyébként is, mi miatt kellene aggódnod? Az édesanyád miatt?
- Úgy általában. Még sose mutattam be nekik senkit. Szeretném, ha kedvelnének. Szerintem még anya is meg tudna kedvelni idővel. – legalábbis reménykedett benne. Amelie biztos hogy sok lesújtó dolgot mondott már Arminról az anyja előtt, de remélte, hogyha látja a boldogságukat akkor megenyhül majd.
- Amiatt nem kell aggódnod. Lehet engem nem kedvelni? - mintha egy pillanatra elengedte volna az érzelmeit elfedő tettetett magabiztosságot, és kivételesen őszintén szólalt meg. - Mindent megteszek, hogy ne haragítsam meg a családodat. Nem akarom, hogy én vegyem el tőled az egyik legfontosabbat.
Loreena felnevetett és odabújt a férfihoz. Lelki szemei előtt már egy gyönyörű, de meghitt esküvő jelent meg, majd a gondolatai ugrottak néhány évet az időben előre, amikor a lábuk mellett már fehér hajú zöldszemű gyerekek fognak szaladgálni.
- Igazad van, nem lehet nem kedvelni. És köszönöm. De az biztos, hogy ritkán fogjuk őket látni. Mármint ők itt, mi meg... Gondolom mivel te még mindig herceg vagy én költözök Nebelwaldba.
- Ezt szeretném a legjobban, igen. De nem rab vagy, csak a feleségem, akkor mész és jössz, amikor szeretnél.
- Tudom. Nem is tudnál korlátozni. – öltött nyelvet. - De szeretnék időt tölteni a leendő férjemmel, szóval hozzád költözöm, és amikor megunsz, szólsz és hazalátogatok.
- Sajnos olyan sokáig nem élünk, hogy én rád unjak. Habár jóapám azt mondta, a házasság egy örökkévalóságnak érződik minden nap. Vagy ilyen, vagy olyan okból. – mosolygott le a lányra, aki már egy ideje a vállán nyugtatta a fejét.
- Legyen igazad.

Egy pár évvel a jövőben vesszük fel újra a fonalat, ahol Lday Loreena Wildwind a tünde királynő testőrségének kapitánya. Azonban a nagy érdem nagy lemondásokkal is jár, pédául nem igazán van ideje kitérőket tenni a Nebelwald felé egy bizonyos sötét tündét meglátogatni. Hogyan éli ezt meg Lory?

Nevetés és zene szűrődött ki a királyi palotából. Amelie királynő születésnapja volt, tehát az ilyenkor szokásos hatalmas lakoma és az utána lévő mulattság garantálva volt. Loreena mindévig ott állt a széke mögött, megszervezte a palota teljes biztosítását, hogy semmi probléma ne legyen egész este. Mindenkit ellenőriztetett, minden szobát és sötét sarkot átvizsgáltatott az osztagával. Senki sem zavarhatta meg őfelsége felhőtlen ünneplését. Már majdnem két éve volt a testőrség kapitánya, miután anyja egy sérülés után lemondott a nemes feladatról, átadva a stafétát a lányának. A királynőnek nem volt ellene kifogása. Elégszer bizonyított már ahhoz, hogy Amelie teljesen megbízzon benne, katonailag és stratégaként mindenképp, a hűsége miatt pedig hajlandó volt az életét is rábízni. Megkapta, amire mindig is vágyott, és mikor kinevezték még alig töltötte be a huszonnyolcat. Nagyon ritka volt ennyire fiatalon ilyen magas rangba felkapaszkodni ennyire megbecsültnek lenni… Persze tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem sikerült volna egyedül és negyedennyi lehetőséget nem kapott volna, hogyha az anyja nem törtet még nála is jobban, és nem intézi el neki a lehető legjobb feladatokat, és nem kap annyi lehetőséget, hogy bizonyítsa a rátermettségét. Persze a próbákat már neki kellett kiállnia, így kétsége sem volt afelől, hogy alkalmas mindenre, amivel megbízták. Csupán egyszer kapott olyan feladatot, amit így visszanézve nem kellett volna elvállalnia, de nem tudhatta, hogy az az egy diplomáciai küldetés tönkre fogja tenni.
A vacsora véget ért, a királynő híresebbnél híresebb bárdok születésnapi köszöntőit hallgatta. Loreena végignézett a vendégseregen. Nemestünde előkelőségek, néhány ember és sötételf diplomata, csak a szokásos. Az eddigiekhez képest annyi volt a különbség, hogy mostmár az új királyuk is az asztalfőn ült őfelsége mellett, és nemrég bejelentették, hogy úton van a trónörökös is. Hátrébb lépett és megérintette Helena vállát. A legjobb emberének tartotta a nőt, és csodálkozott is, hogy nem ő lett kapitány helyette – bár a másiknak nem volt annyira jó hátszele, mint neki.
- Igen, Lady Wildwind?
- Kimegyek kicsit levegőzni. Ha valamit terveztek volna, már rég elkezdődött volna, de sosem lehetünk elég éberek. Tartsd nyitva a szemed és szólj, bármi van.
- Igenis.
Eltűnt az egyik oldalsó ajtón át, és kisétált az egyik kisebb erkélyre. Gyönyörű kilátás nyílt a kertre és a szökőkutakra, a levegő friss volt és ilyenkor tavasszal édes virágillat vegyült bele. Nagyot sóhajtott. Mindent megkapott, amire egész kislány kora óta vágyott, és mégsem volt boldog. Lenézett a kertre, de látóterébe erőszakosan tolakodott be a balján lévő zafírgyűrű, ami pont visszaverte a telihold fényét. Telihold. Hát persze, mi más is lett volna, ha nem telihold, csak hogy még az is őt kínozza.
Hat hónap, huszonegy nap és öt óra telt el azóta, hogy utoljára látta. Számolta. Valamivel több, mint fél év, hogy belenézhetett az aranyló szemekbe, hogy utoljára érezhette a férfi ajkait a sajátján. És minden pillanat szenvedés volt nélküle. Hogyan hozhatta meg ezt a döntést? Amikor felajánlották neki a testőri pozíciót nemet kellett volna mondania. Pontosan tudja, hogy a kinevezés azzal fog járni, hogy Amelie királynőhöz van kötve, de úgy volt vele, hogy biztosan megoldja. Ki fogja bírni, és hogy elért a karrierje csúcsára majd elég lesz neki, és ez majd minden űrt pótol a lelkében, az Armin Fairlight iránt érzet amúgy is képtelen szerelem pedig majd lassan el fog halványulni.
Eleinte egész jól ment minden, aztán fél éve megjelent. A királynővel kellett beszélnie, teljesen hivatalos ügyben, nem miatta jött, legalábbis ezt mesélte be magának. Próbálta teljesen tárgyilagosan és professzionálisan kezelni a kérdést, de Armin kereste az alkalmat, hogy kettesben maradjanak. Próbálta meggyőzni magát, hogy már nem érez a férfi iránt semmit, de minden olyan volt, mintha csak előző nap váltak volna el. Ugyan azt az elemi szenvedélyt érezte, ugyan azt a mély és gyengéd szerelmet, ami mintha csak arra az egy pici bíztatásra várt volna, hogy előtörhessen. Amikor pedig a férfi visszament a Köderdőbe, nem egyeztek meg semmiben. Nem beszéltek arról, hogy mi lesz kettejükkel, vagy lesz-e velük valami egyáltalán, mintha magától értetődő lett volna minden, ami köztük történt.
Soha sem érzett még olyan irigységet, mint amikor Amelie királynő bejelentette, hogy várandós, és később nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Arminnak is ideje lenne ilyesmiről gondoskodnia. Nem várhat örökké, mert elsődlegesen még mindig Nebelwald hercege volt. Szüksége volt örökösre, és ahhoz meg kellett nősülnie. Hónapok óta rettegett, hogy mikor kapnak üzenetet a hercegi esküvőről, egyszer pedig mindenképp el kellett jönnie a pillanatnak.
Haragosan pillantott fel a Holdra, de eszébe jutott az a csibészes mosoly, és a dühe mintha elszállt volna. Nem bírta tovább. A vállát zokogás rázta meg, könnyei pedig lassan eláztatták a balkont. Nem érdekelte, jól esett olyan istenigazából kisírnia magát. Mindene megvolt, mégis arra az egyetlen dologra vágyott, amit csak akkor kaphatott volna meg, ha itt mindent felad, és még akkor sem volt benne biztos. Nem akarta Armint kényszerhelyzetbe hozni, hogy ott van, feladta érte az egész életét és vegye el. Mi van, ha nem úgy gondolta? Mi van, ha a hercegnek ez így pont kényelmes volt? Ugyanakkor lehetségesnek tartotta, hogy azért nem kapták még meg azt a bizonyos meghívót, mert a hóhajú rá várt. Egyszer azt mondta neki, hogy ad másik gyűrűt is, ha megtalálja a földet a lába alatt és már nem fél, de sosem ment el hozzá, hogy megmondja, hogy készen áll… Talán csak ennyi kellett volna. Talán még nem volt késő.
- Lady Wildwind?
Lory gyorsan letörölte a könnyeit az arcáról, még szipogott egyet, majd megfordult. Az ajtóban Lady Helena állt.
- Valami baj történt?
- Nem, de őfelsége azt mondta megvárja magát a torta felvágásával.
- Azonnal megyek.
Még utoljára a kertre nézett, majd fel a teliholdra, mintha búcsúzna. Tudta, hogy ez a helyzet nem maradhat így, össze kellett szednie magát, elönteni melyik életet akarja élni, de valahol már tudta, hogy a szíve örökké Nebelwaldba fogja húzni. Ámíthatta magát azzal, hogy nem így lesz, majd elmúlik megint, de nem volt értelme. Azonnal megtörne, amint meglátná a férfit. Miközben sétált vissza Helena után az ebédlőbe már elkezdte számba venni a teendőket. Nem kellett rögtön kilépnie a testőrségből, talán elég lett volna egy rövid eltáv, hogy lemehessen és megmondhassa a hercegének, hogy még mindig szereti. És ha ott sem változott semmi…. Akkor be fogja nyújtani a felmondását. Vérlázító lesz és botrányos, de úgy érezte megtenné. Ilyen állapotban amúgy sem tudta volna már ellátni a feladatát rendesen sokáig, már így is mutatkoztak rajta a szétszórtság jelei, pont, mint amikor elkezdődött ez az egész viharos viszony. Akkor még rendbe tudta szedni magát, másodszorra viszont már nem volt erre képes. ~Minden rendben lesz Lory… Egyszer talán minden rendben lesz…~

Folyt. köv. , de addig is itt a jutalom:

Név: Séideán (Fergeteg)
Leírás: Egy különleges, gyönyörű faragásokkal díszített nyílvessző, mely egy különleges mágia miatt kilövés után öt másodperc múlva hibátlan állapotban tér vissza a tulajdonosához.

Még egy ideig ütöm tovább az Armin-vasat, de csak egy kicsit
Meghívó jön, méghozzá Armin Fairlight herceg és Amelie Fairbranch királynő esküvőjére. Mit gondol, mond és tesz a szerelmes szívű, szomorú, szeszélyes... szappan, szókirakó... öhm... Lory?

Csak ült az ágyán és bámulta a cikornyás betűkkel írt meghívót. Már nem voltak könnyei, elfogytak mikor először tudomást szerzett róla. A szépséges díszegyenruhája kikészítve hevert az ágyán, nem volt se nagy abroncsszoknya, se szépséges tünde báli ruha. Szépséges veretekkel és kövekkel díszített páncél volt, hozzáillő cipővel, alatta kényelmes, de szép selyeming… Minden, amiben illik lovagként megjelennie a királynő esküvőjén. Mellette ott feküdt a faragásokkal díszített mágikus tünde íj, a nyilai és a tőre. Ahogyan nézte a pengén megcsillanó délutáni napfényt apró mosollyal vette tudomásul, hogy az a gondolat hogy kioltsa a saját életét fájdalmában egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében.
Újra elolvasta a meghívót, majd darabokra tépte, kidobta a nyitott ablakon, és hanyat fekve terült el az ágyán. Nem tudta, mit kéne éreznie. Haragudni akart, csapkodni, rombolni, üvölteni, de egyszerűen nem volt rá képes, mert nem volt kire haragudnia, ebben a helyzetben még saját magára sem tudott, ahogy másokra sem. Talán csak Istenre és a körülményekre, hogy ő nemestündének született, és sikerült pont a sötét tündék fejedelmébe beleszeretnie. Bárhányszor végiggondolta a helyzetet, a lehetőségeket, minden kimenetelt, ahogyan jó hadvezér teszi a csata előtt, mindig arra jutott, hogy Fairlight herceg a lehető legjobb politikai döntést hozta meg azzal, hogy elveszi a királynőt, és Amelie is a lehető legjobban döntött, amikor elfogadta az ajánlatot. Így, ha Arminből király lesz, anélkül emelheti fel a porból a népét, hogy véres polgárháborút robbantana ki a két tünde faj között, a királynő pedig elkerülte a további kérők ostromát, hiszen magasabb rangút nem is választhatott volna. A következő generációban pedig már egy Fairlight csemete fog uralkodni a nemestündék felett is. Egyszerűen zseniálisnak találta a tervet a herceg szemszögéből, bár afelől voltak kétségei, hogy a nemes tünde előkelőségek elégedettek a kialakult helyzettel. Minden bizonnyal tomboltak dühükben, de nem mutatták még ki a foguk fehérjét.
Kinézett az ablakon. Érdekes volt, hogy pont aznap a Hold már délután látszott az égen. haloványan, de határozottan, mintha a csillagok állása is erre akart volna reflektálni.
- Azért remélem te is úgy szenvedsz, ahogyan én. – közölte a Holddal, ami éppen benézett az ablakán. Ez az egy dolog érdekelte volna, hogy vajon mindezek ellenére szereti-e még, és hogy vajon a politikai döntés felőrölte-e azt a kevés emberséget, kedvességet, amikor Armin csak Armin volt és nem pedig herceg, királyi döntésekkel és terhekkel.
Lassan elkezdett öltözni. Talán nem kellett volna összetépnie a meghívót és kidobni az ablakon. A helyzet ugyanis az volt, hogy képes volt meglátni a jót is ebben a helyzetben. Kellett neki hozzá pár nap, ameddig túl lépett a kínokon és tépelődésen, de határozottan ott voltak. Az első ilyen az volt, hogy a herceg beköltözött a városba. Tulajdonképpen akkor fogja látni, amikor akarja, és volt már olyan számtalanszor a történelem során, hogy a király többet volt a szeretőjével, mint tulajdon nejével. Amelie királynőnek nem lehetnek illúziói afelől, hogy nem szerelemből házasodnak össze, így végülis a herceg szíve ettől még maradhat kizárólag Loreenáé. Túl kell lépnie a féltékenységen, hogy az ágyát mással is megosztja majd, de erre képes volt, ameddig ő is kap belőle eleget. Legalábbis így gondolta, miközben két arany levele formázó díszcsatot tűzött a hajába. Más kérdés, hogy ezt a státuszt a büszkesége el fogja-e viselni. Vagy, hogy Amelie büszkesége el fogja-e viselni – mert biztos volt benne hogy megtudná, sőt, hogy leendő királyuk meg sem próbálná eltitkolni - mert mind a kettőre igen nagy esély volt. Akkor el kell majd hagynia a tünde fővárost, talán leköltözik Hellenblattba. Az is lehet, hogy az lesz a legjobb megoldás, hiszen aznap este a lakodalmon fog kiderülni, hogy az idegei ezt bírni fogják-e. Ennél az esténél rosszabb nem jöhet, csak jobb. Még mindig viselte a zafírgyűrűt, amit a férfi szívből adott neki, igazából, és azóta sem kérte vissza. Talán nem lenne illendő viselni az esküvőjén, mégis… Felnevetett. Ha neki szenvednie kell, szenvedjen az ifjú pár is. Nem fog botrányt rendezni, méltóságteljesen fog elviselni mindent, de a gyűrűt nem fogja levenni.
Belenézett a tükörbe, letörölte a könnyeit, és kifestette a szemét némi szénnel és zöld ásványporral.
- Lory, készen vagy? – hallotta kintről Elinor WIldwind hangját. Az anyja még mindig nem tudott semmit. Senki sem tudott semmit.
- Igen, mindjárt megyek! Anya? Azt hiszem elvesztettem a meghívóm! – szólt ki. A hangja erős volt, nem remegett. El fog menni az esküvőre. Ha kibírja, itt marad, ha nem elköltözik valami ostoba és átlátszó ürüggyel.
- Ennyire egyszerű. – nyugtatta a saját tükörképét. Ha tovább gondolkodik, csak vergődött volna.

Jó pár évet ugrunk az időbe, éppen teszel-veszel egy kellemesen berendezett szobácskában, mikor egy tünde kislány rohan be és kapaszkodik bele a ruhádba.
- Anya, unatkozom! Apa azt mondta, elmeséled, hogyan találkoztatok! - mondja lelkesen csillogó malachitzöld szemekkel, hófehér fürtjeit csavargatva szórakozottan. Nos, nem mondhatsz nemet egy úrihölgynek, nemde?

Már lefekvéshez készülődött, amikor forgószélként rontott be a hálószobájába Lorelei, és kapaszkodott bele a hosszú könnyed ezüstszínű hálóingébe.
- Anya, unatkozom! Apa azt mondta, elmeséled, hogyan találkoztatok!
Mosolyogva nézett le a kislányra, a lányára, aki számára a leggyönyörűbb gyermek volt az egész világon. A kicsi hercegnő olyan volt, mint a vihar, folyamatosan vibrált az energiától, szeszélyes volt, de erős, és mindent letarolt, ami az útjába került, és folyamatos figyelmet és szórakoztatást igényelt, hogyha azt akarták, hogy ne csináljon hatalmas felfordulást. Loreena mosolyogva sóhajtott fel.
- Hát jó, elmesélem. Akarsz addig fésülni?
Addig is lekötötte az örökmozgó kezecskéit, és nem kezdett el törékeny dolgokkal játszani ameddig a történetet hallgatta, legalábbis az anyja így számított. Más esetben mérgesen fújt volna egyet, hogy őfelsége lerázza az örökösét, de ezt a történetet talán jobb volt, hogyha ő meséli el… Valószínűleg Armin is tudta, hogy kettejük közül Lory mesélné el azt a bizonyos találkozást gyerekeknek is emészthető formában, kicsit romantikusabbra kiszínezve az eseményeket, nem egészen úgy, ahogyan az a valóságban megtörtént.
Lorelei elkezdte fésülni a lassan térdig érő hajzuhatagot, pont ott ahol a félig fehér, félig vörös haj találkozott. A külsejének a megváltozása viszont olyan ár volt, aminek a hercegné a többszörösét is megfizette volna a lányáért… Bár tudták, hogy nemestündének és holdcsókolt sötét tündének elméletben születhet közös gyermeke, arról senki sem szólt nekik, hogy ez mennyi fájdalommal, mennyi borzalommal járhat. Az első alkalommal ágynak esett, és senki sem tudta megmondani, hogy mi a baja. A druidák próbálták meggyógyítani, és csak amikor megjelentek az első fehér tincsek a hajában, akkor jöttek rá, hogy a fiatal hercegné teste próbálja leküzdeni az Átkot, amit a benne növekvő gyermek hordozott. Mintha végzetes kórsággal vívott volna háborút, és a druidák mindent megtettek, hogy… hogy ne haljon bele ebbe a küzdelembe, ennek viszont egy másik élet volt az ára. Azt sem tudták, fiú vagy lány lett volna, ezért az Alex nevet adták neki, hogy bármelyiknek jó legyen . Eltemették, elsiratták de újrapróbálkoztak, és mikor a második gyermekük is megfogant, ezúttal a holdpapok próbálkoztak életben tartani Loreenát… Tovább tudták kiegyensúlyozni a küzdelmet de a végén ők is kudarcot vallottak. A második magzat elvesztése után a lány teljesen összetört, el akarta hagyni Nebelwaldot, kérte Armint, hogy vegyen maga mellé sötét tünde feleséget, aki tud neki örököst adni, mert ő képtelen rá, de a férfi makacs volt és hajthatatlan. Kijelentette, hogy inkább nem lesz örököse, de nem fog mást elvenni, és nem érdekelte, hogy minden tanácsadója szorgalmazta volna az újranősülését. A lovagnő pedig nem volt elég erős lélekben ahhoz, hogy összecsomagoljon és elmenjen, így maradt, mindennek ellenére is.
Pontosan emlékezett az éjszakára amikor Lorelei megfogant, és arra is, amikor rájött, hogy kaptak egy újabb esélyt. Úgy döntött, inkább belehal, de ki fogja hordani a gyermeküket, akármibe kerüljön. Nem engedte, hogy bárki segítsen neki, eddig sem vált be, ő maga viszont minden éjjel imádkozott… Mindenkihez, aki meghallja, kérte a természetet, kérte a Holdat, még a krisztushívők istenét is, hogy ha kell hadd részesüljön az Átokból ő is, de ne vegye el a harmadik kisbabáját. Arra az időre Hellenblattba költöztek, és az orvosságok közül is legfeljebb a fénylevélből készült teát volt hajlandó nagyritkán meginni. Minden nap aggódva, de egyben boldogan figyelte a növekvő hasát, és nem zavarta, amikor a haja fele kifehéredett, és az sem, hogy a bőre olyan sápadt lett, hogy alig bírta elviselni nyáron a perzselő napot. Mindez nem zavarta. Nebelwaldban pedig elterjedt a hír, hogy a hercegné úgy döntött kiveszi a részét az átkukból, ami után, ha a nép szeretetét nem is nyerte el a származása miatt, de legalább végre elfogadták. Elathába már a karján az ifjú hercegnővel tértek vissza, akinek Armin a Lorelei nevet adta.
- Anyaaaaa… Most akkor mesélsz vagy nem?
Loreena felkapta a fejét, és kiszakította a gondolatait a múlt árnyai közül.
- Persze, persze elmesélem.
- Jó mert már mindjárt készen vagyok.
- Ilyen gyorsan? – nevetett fel a nő. – Akkor nem vagy elég alapos. Szóval. Amelie nénikéd akkoriban háborúra készült a déli emberek ellen, és szerette volna, ha apád is vele tart a seregével.
- Mert a nemes tündéknek és a sötét tündéknek össze kell tartaniuk, mint neked meg apának?
- Pontosan kicsim. Nagyon sokáig lovagoltam a Köd erdőben…
- A királyságomban?
- Még nem a te királyságod. Majd egyszer az lesz, de ha folyton közbevágsz, akkor nem fogok mesélni. Szerinted meg tudod állni?
Lorelei a szájára tapasztotta a kezeit és bólogatott. Lory megpróbálta összeszedni a gondolatait, és hogy mennyi színesítő elemet tegyen bele ahhoz, hogy elég szép legyen, és valahogyan átköltse a felnőtteknek való részleteket… Nameg valahogy azt a temérdek mennyiségű alkoholt is szerette volna kihagyni a történetből.
- Jól van. Tehát, napokig lovagoltam a Köd erdőben és nagyon sok faluban jártam, de apád nem akarta, hogy megtalálják, ezért mindenkinek mást mondott arról, hogy hol lehet megtalálni. A sötét tündék a falvakban még egymással is összevesztek, hogy merre küldjenek, de így végül sok vidéket bejárva eljutottam egy fogadóba. Nagyon szép telihold volt, éppen tavasz eleje, amikor már nyílnak a virágok. Éppen mentem volna be, amikor pont szembejött velem a legsármosabb herceg egész Veronián, pont összeütköztünk.
- És azonnal beleszerettél ugye? Apa azt mondta, hogy azonnal beleszerettél…
- Várj, ugye most hallod először a történetet?
- Igen, azt mondta a többit majd te elmondod…
A nő megnyugodott kicsit. Nem szerette volna, ha most derül ki, hogy az alig hét éves lányuk már ismeri a pikáns részleteket… A kislány közben letette a fésűt, és bebújt az anyja ágyába, hogy már betakarózva hallgassa a mesét.
- Tényleg azonnal megtetszett és én is neki. Ő persze rögtön tudta miért jöttem, így elkezdtünk beszélgetni. Először a fontos dolgokról, amiért eleve kerestem, de utána összeismerkedtünk, és rájöttünk, hogy nagyon jól szórakozunk együtt. Sokat nevettünk, meg is csókolt… így még egy napig ott maradtam, hogy megmutassa a hercegségét, és együtt töltöttünk egy tündérmesébe illő napot. Ebédeltünk, bálba mentünk, ahol nagyon sokat táncoltunk együtt, csodálatos volt. Apád aztán adott egy térképet, hogy mindig visszataláljak hozzá, és akkor jegyzett el az egyik gyűrűjével. Ezért hord csak kilencet, hogy egy darabja mindig velem legyen.– nézett rá mosolyogva a gyűrűjére, amitől azóta sem volt képes megválni. – A második nap reggelén sajnos el kellett mennem, de utána újra találkoztunk a nagy csata előtt, és sok kalandot éltünk át együtt. Akkor már mindketten tudtuk, hogy szeretjük egymást, és hogy mindig együtt akarunk lenni és… És most itt vagyunk, és van egy csodálatos kis hercegnőnk.
Odahajolt és megpuszilta Lorelei homlokát. A kis hercegnő lelkesen csapta össze a kezét.
- Ez olyan romantikus!
- Azért remélem te békésebb körülmények között fogsz találkozni majd a kedveseddel egyszer… - jegyezte Loreena. ~ És nem bújsz első este részegen ágyba vele…~ tette hozzá gondolatban.
- Nekem nem lesz olyan soha. A fiúk buták. Kivéve apát persze. Itt alhatok veletek?
- Nem kérted ki tegnap, hogy te már nagylány vagy?
- De…

A szomorú és aranyos érdekes keveréke, remek munka! A jutalom pedig:

Név: Iolar (Sas)
Leírás: Egy természetáldott nyílvessző, amely kilövés után egy fakéregből álló sas formáját veszi fel és elszárnyal a kilövés irányába. A madár átfésüli a környéket egy háromszáz méter hosszú és harminc méter széles sávban, majd visszafordul és visszatér gazdájához, hogy ismét vesszővé változzon. A művelet körülbelül két-három percig tart, a megszerzett információ pedig érintéssel átadódik az íjjásznak, így az tudni fog mindenről, amit Iolar látott.

Helyzet:

Mindenki tudta, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor is gyullad meg a kanóc, de tetszőleges idő eltelte után egy balul elsült diplomáciai találkozó során elhalálozik egy sötételf diplomata, s így a két elf nemzet ismét egymás ellen fordul, halomra gyilkolva egymást a vegyes falvakban, s háborúra készülve. Lory katona, a kötelesség országának védelmezésére hívja, ám az ellenfél vezetője a szerelme. Mit tesz ebben a helyzetben?

Megigazította a vállán a társkája szíját. Csak a legfontosabbak voltak benne: néhány váltás ruha, egy heti élelem, ameddig el nem jut az Északi Királyság felségterületére, és minden váltóvá tehető értéktárgy, amit csak fellelt a házban, ami majd huszonöt évig az otthona volt. Ékszerek, dísztárgyak, csupa olyan dolog, amiket korábban értéktelen csecsebecsének vélt, de most az életet fogják jelenteni számára. Egy új életet. Lelkiismeret furdalásának kellett volna lennie, hogy a szülőházából lop, mint valami tolvaj, de idővel úgyis az övé lett volna minden, hiszen a testvérét sosem érdekelte a vagyok vagy a díszek, csak a kalandok, a dalok és a nők. Sajnálta, hogy nem tudott tőle személyesen elbúcsúzni, de félt, hogy akkor sosem lesz ereje arra, amire készült.
Lesimította a ráncokat a párnáján, és még egyszer megnézte, hogy a levél, az utolsó, amivel a családjának üzen jó helyen van-e. Biztos, hogy meg fogják látni reggel, amikor Lady Brigitte, vagy az anyja dörömbölni fognak az ajtón, hogy mégis hol késlekedik, hiszen indulnak Mistwoodba a sereggel…


Ennyi állt benne összesen, de érteniük kellett. Tudniuk kellett… Hiszen mindenki hallgatta, hogy éjszakákat zokog át, nem eszik és nem alszik, mióta kitört a háború. Olyan gyorsan történt minden… Egyik nap még a gyakorlótéren kísérletezett a legújabb tanult varázslatokkal és bizakodóan tekintett a jövőbe kicsit. Utána jött a hír a botrányról és a sötét tünde nagykövet hirtelen meggyilkolásáról. Nem tudták ki áll a háttérben, de valahogy érezte a zsigereiben, hogy a provokáció szándékos volt… Ilyen nem történhetett véletlenül. Azonnal pakolta a holmiját, hogy Mistwoodba vágtasson, hogy elsimítsa az ügyet, vagy legalább megakadályozzon egy katasztrófát, de a hír futótűzként terjedt, és két nap múlva már lángokban állt a határ, vörösre festve a déli ég alját, a szándékosan szított indulatok egyszerre csaptak fel, mint egy tökéletesen időzített óramű. Először a vegyeslakosságú falvakban tört ki a feszültség, órákkal később pedig már az elnyomásban élő sötét tündék is fegyvert fogtak a felettük álló nemes tündékre, a megtorlást újabb megtorlás követte… A pokol olyan hirtelenséggel szabadult el, mintha egy régen szunnyadó vulkán tört volna ki hirtelen és halálosan. Amikor a Lázadó Éjszaka a forradalom élére állt, akkor pedig őket is hadba szólították, és hivatalosan is elkezdődött a polgárháború, aminek nem lehetett jó vége… Haragudnia kellett volna Arminra, és minden nap igyekezett tudatosítani magában, hogy az ellenségévé vált a férfi, akit szeretett, de képtelen volt rá. Hánykolódott a puha párnái között, elképzelte, hogy találkoznak a csatatéren, és hogy képes lenne-e megölni, ha ez megtörténik? Tudta, hogy megremegne a keze, és nem tudná kilőni azt a nyilat, de vajon a férfi tudta volna őt bántani? Levágja a fényesen izzó csatapengéjével, ha elejti az íját? Vagy sírva omlanának egymás karjaiba, miközben körülöttük üvöltenek a csatában, csattognak a pengék és folyik a vér? Túl szép lett volna. És talán tényleg csak kihasználta őt, ahogyan az anyja mondta a kicsinyes céljaira, de ez mit sem változtatott Loreena érzésein. Képtelen volt hadba vonulni ellene, bántani őt, vagy az övéit, ebben az esetben pedig egyetlen megoldás maradt.
Sötét árnyként suhant végig Zephyrantes utcáin az istállók felé. Bár sosem vásárolta meg, Jóska az ő lova volt, örökké hűséges társa minden útján, minden kalandban.
- Hosszú útra megyünk nagyfiú. Nem tudom még merre, de búcsúzz el a karámodtól, mert nem fogunk visszajönni, soha.
A parancsmegtagadásért is éppen megúszta a kivégzést, de a dezertőröknek nem lenne ilyen szerencséjük, így igyekezett feltűnésmentesen elhagyni a tündék fővárosát. Magában búcsút mondott minden fának és minden utcának, az otthonnak ahova nem jöhet vissza többé.

Nyugat felé tartott, hogy mihamarabb semleges területre érjen. Megilletné a politikai menedékjog, de így, hogy elhagyta a sereget már nem volt lovag. Senki lett, egy földönfutó, akinek se tekintélye se jogai nem voltak, csupán annyi, amennyit magának kiharcolt, mint személyes elismerés az elmúlt időben. Nem tudta, ez számítana-e, vagy csak simán láncra vernék az emberek és átadnák Amelie Fairbranchnek a jószándékuk jeléül. Egy idő után dél felé fordult, hátha nagyobb esélye lesz Hellenburgban, hiszen ők nem álltak szövetségben a tündékkel hivatalosan, így nem is adnák át… Ez tűnt a legjobb ötletnek, még ha kétségbeesett szalmaszál volt is. Táborhelyet keresett magának, de nem mert tüzet gyújtani, túl feltűnő lett volna. Tündeköpenyébe burkolózva didergett és próbált elaludni, mikor üvöltésre lett figyelmes, túl közelről ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa. Felajzotta az íját és felmászott egy magasabb fa ágai közé, hogy onnan osonhasson közelebb a forrásához. Négy tünde katona állt körbe egy felborított szekeret, ami előtt egy terhes tünde nő állt mellette pedig egy sötét tünde férfi. A szekérről leesett hordóból almák gurultak szét, ezen kívül néhány takarót tudott még kivenni a sötétben.
- Kérlek ne, hagyjatok minket! – kérte a nő a négy katonát.
- Szégyellhetnéd magad, hogy egy kormos szajhája lettél!
- Mit mondtál a feleségemre? – csattant fel a sötét tünde férfi, láthatóan a férj. Erre az egyik katona gyomorszájon vágta, és az kétrét görnyedt. Loreenának összeszorult a mellkasa.
- Majd mi megtanítunk a jómodorra!
Egy másikuk belerúgott a férfi pedig földre került. A felesége felsikoltott, de egy harmadik katona lefogta, a többiek pedig tovább ütötték rúgták a férfit, aki próbált védekezni de láthatóan nem csinálta jól. Nem volt katona. ~Nekünk jobbnak kell lennünk ennél.~ gondolta Lory. ~Jobbnak kéne lennünk… ~ Könnyek szöktek a szemébe. ~Így nem leszünk jobbak az embereknél. ~
- Kérlek ne, megölitek! – sírta az asszony.
Az egyik katona felröhögött.
- Nem baj, annyival is kevesebben lesznek ezek a mocskok.
Lory becsukta a szemét, majd nyilat illesztett az idegre. Képes volt megölni a sajátjait, hogy megvédjen egy vegyes családot? Kieresztette a nyilat egyenesen abba a katonába, amelyik a tünde nőt fogta. Majd még hármat a maradékba… A nyila könnyen belefúródott a könnyű elf páncélba, ami valamivel silányabb volt az ő lovagi páncéljánál, amit még mindig viselt. Próbáltak volna fegyvert rántani, de a volt-lovagnő gyorsabb volt náluk. Még kettő nyilat kellett kilőnie ahhoz, hogy mind a négy katona halott legyen, s nem kellett hozzá fél percnél több. Zihált. Az arcán sűrű patakokban folytak le a könnyek, és alig hallott a fülében doboló vértől. Úgy érezte mindjárt rosszul lesz. A nő a férjéhez futott és megpróbálta felsegíteni, miközben az ágak felé kiabált.
- Megmentettél minket! Kérlek, gyere elő!
Nem kellett sokat kérlelnie, Loreena szinte lefordult az ágról, amin eddig guggolt. Mikor földet ért megpróbált felállni, de ehelyett a fa tövébe hányt. Nem bírt a holttestekre nézni, amik a környéken hevertek. A pár ijedten bújt össze, mikor meglátták, hogy miféle.
- Köszönjük… - rebegte az asszony.
- De… miért? – nyögte a sérült férfi. Lory próbálta magát összeszedni, de kellett még néhány nagy levegő, mire rájuk tudott nézni.
- Maguk… - zihálta. – Civilek. Igaz?
- Azok vagyunk.
- Büntetést érdemelnek azok a katonák, akik civileket bántanak. Legyen a bőrük bármilyen.
A nő szeméből könnyek kezdek el futni, a férfi közben az oldalát markolva próbált feltápászkodni. Egyetlen pillantásból tudta, hogy legalább három bordája eltört. Ő is így mozgott, amikor vele történet hasonló.
- Ho… hogy hívják magát?
- Lady… Nem.  – egy pillanatra félrenézett. - Csak Loreena.
Már nem volt lovag. Már nem volt senki, nem viselhette a „Lady” megszólítást. Ránézett a házaspárra és a feleség gömbölyödő hasára. Még bőven a tünde erdő területén voltak, de még itt is ilyen atrocitás érte őket… Az otthona nem volt többé a béke szigete, a népe nem volt többé az a felsőbbrendű igazságos nép, amilyennek mindig gondolta. Nem azok voltak ők tündék sem, amilyennek hitte őket korábban.
- Menjenek nyugat felé. A tünde erdőben sehol sem lesznek biztonságban.
- Maga hová megy? Elkísérne minket?
Megrázta a fejét.
- Nem tehetem.
- De megölte a sajátjait, értünk. – húzta össze a férfi a szemöldökét.
- Pont ezért nem tehetem.
Búcsú nélkül gyorsította fel az izmait a szél erejével, hogy olyan messze kerüljön a párostól amennyire csak tud. Egyedül érezte magát, kívülállónak, otthontalannak, és végtelenül magányosnak.
Az elkövetkezendő napokban még öt hasonló esettel találkozott, voltak nemestünde és sötét tünde katonák egyaránt, akik aljas módon bántak a civilekkel, és ez után minden alkalommal csak annyi számított, hogy őket megvédje. Egy sötét tünde lányt, akit megerőszakolni készültek, egy nemestünde fiút, akit megpróbáltak sötét tünde katonák meglincselni, de legfőképp a határ közeléből menekülő vegyes családokat. Őket sajnálta a legjobban, akik szeretetben és megértésben szerettek volna együtt élni, és akiket kettétépett a polgárháború. Olyan volt, mintha az addigi érzései, a fájdalom, a harag, a bánat és a kétségbeesés folyói lassan elapadtak volna, helyüket pedig mocsaras, szürke rezignáltság vette át. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább, különösebb célok nélkül vándorolt délnyugati irányba. Valami nem engedte, hogy csak lefeküdjön a földre és várja, hogy meghaljon, ha ilyesfajta megváltást keresett volna elment volna a csatatérre. Csakhogy ő maga sem tudta, hogy mit keresett.
Könnyedén, kifejezéstelen arccal lépett át a holttestek fölött. Későn ért oda, a szülőket már megölték a katonák csupán egy hegyes fülű, sötétszürke arcú fiú törölgette a könnyeit, és fogta a kishúga kezét. Falamiért a fiú Jozef Strandgutra, a katedrális kispapjára emlékeztette.
- De tudok harcolni!
- Utoljára mondom, hogy nem!
- És mégis hová menjünk? A szüleink meghaltak… A házunk lángokban áll a földünk is, azt mondod a tündékkel nem vagyunk biztonságban, és azt is hogy nem jutunk Mistwoodba a fronton át…
- Nem tudom. Nem az én dolgom.
- De megmentettél minket!
A testvérpár négy napon át követte, mígnem összeestek a kimerültségtől. Megsajnálta őket, adott az ételéből, a tábortűzből… Ők voltak az elsők…. De nem az utolsók. Képzetlen civilek voltak, parasztok, holdpapok, druidatanoncok, földművesek, zenészek. Gyerekek, fiatalok, és nagyon öregek, akikben egy volt a közös: nem akartak harcolni, nem akarták ezt az egész polgárháborút, ez az egyetlen közös akarat pedig képes volt egy furcsa, de mégis meglepően összetartó családdá kovácsolni őket, és önkényesen döntöttek abban, hogy követni fogják az egyetlent, aki kiállt értük. Loreena nem akarta ezt a tisztséget, de azon kapta magát, hogy ezek a tündék célt adtak neki. Értelmet adtak az életének, hogy ne menjen a Nordenflussnak, hanem éljen, haladjon tovább, és mentse meg őket, ha tudja. Ez elég üzemanyagnak bizonyult ahhoz, hogy ne tegye le az íját, s reggel amikor felkelt végre nem csak a lábai vitték előre, hanem a problémák sora amit meg kellett oldania. A várakozó tekintetek éltették, akik tőle várták az útmutatást és a biztonságot, benne láttak valamiféle ködös és megfejthetetlen jövőt. Talán maguk sem tudták milyen jövőt, de biztosak lehettek benne, hogy létezik valamilyen formában.
Volt, hogy már akkor tudták a nevét mikor odaért, hogy gyors, mint a szél, nyilai pedig, mint a harag sújtottak le. Felkapták a Szélleljáró nevet, amit még az emberek aggattak rá. Három hónappal később Hellenblatt határában látta meg az első, frissen kitett plakátot, hogy vérdíj van a fején, háromezer váltó élve. Nem tudta melyik uralkodó tette ki, és nem is érdekelte, annyira nem, hogy el se olvasta, és azon sem kezdett el morfondírozni, hogy vajon melyikük mit tenne vele, ha elkapnák. Egyikük sem volt jobb a másiknál.
Harmincan lépték át a Tünde Erdő és a déli királyság határát, de így már eszébe sem volt Hellenburgba menni. Nem áraszthatták el a várost ennyien, és nem is volt benne biztos, hogy az befogadta volna őket. A tünde erdő területén sem maradhattak, nem tudtak volna a tomboló háborúban megvédeni egy kisebb települést sem, bár néhányuk egész tehetségesnek bizonyult a harcban, és egymást is elkezdték tanítani, még így is többségben voltak a gyerekek és a teljesen harcképtelenek, egyetlen reménysége az a maroknyi dezertőr volt, akik bizonyítottak neki annyit, hogy engedje, hogy vele maradjanak. Legnagyobb meglepetésére a Whitespring ikrek toporogtak a kis táborában egy fagyos reggel, Calebbel, Mirandával és az ő kezét szorongató Roberttel karöltve.
- Teljesen őrültek! Mi is, meg a sötét tündék is. A harag és a gyűlölet vette át az irányítást a józan ész felett. – dühöngött Caleb.
- Mikor meghallottuk, hogy leléptél, akkor beszéltük, hogy talán nekünk is ezt kellett volna tennünk de nem volt bátorságunk… - horgasztotta le a fejét Helena. Lory nem volt benne biztos, hogy bízhat-e bennük, de reménykedett benne, hogy az öt vadász nem olyan ostoba, hogy a saját táborában támadja meg, ahol mostanra mindenki bizonyította a hűségét hozzá. Ennek ellenére nem tudhatta, hogy ez nem-e valami trükk csupán, hogy csapdába csalják, és átadják a királynőnek.
- Aztán egy nap szembe kerültünk a herceg seregével és elkezdtünk beszélgetni. Milyen jó móka volt maroknyian tartottuk vissza a démonokat, ameddig te Főni, meg az a sötét tünde nő megszüntettétek a falat.
- Micsoda csata volt!
- Nem volt olyan azóta sem, tiszta volt és dicsőséges, most pedig azokkal kerültünk szembe, akikkel ott küzdöttünk.
- Láttam is Sharlotte-ot. Csak messziről, de mintha valami jeges kéz szorította volna össze a szívemet. – mondta Miranda szomorúan. Galen nyelt egyet, és mintha el akart volna kezdeni beszélni, de a torkán ragadt a szó. Kerülte Lory tekintetét, de a nővére a vállára tette a kezét, hogy bátorságot adjon neki.
- Én… - szólalt meg a fiú bizonytalanul. – Én találkoztam a herceggel is. A csatában. Rám nézett, és tudom, hogy megismert. Egy csapással le tudott volna vágni, de nem tette, biccentett és tovább ment, én pedig képtelen voltam lelőni utána.
- Utána már tudtuk, hogy ez nem fog menni, de nincs hová mennünk nekünk sem. Nincs helyünk a világban, ezt a tábort kivéve… Ha bízol még bennünk annyira, hogy hagyod, hogy még egyszer védjük a hátad.
Loreena tűnődve nézte Galen vonásait, de nem kételkedett abban, hogy a fiú igazat mondott-e. Bár a szíve már kérges volt, így sem hagyta hidegen, amit a hercegről mondott, bármennyire is nem akart szembenézni ezekkel az érzésekkel. Végül határozottan bólintott, a kompániája pedig öt fővel gyarapodott. A legjobb és leghűségesebb öttel, akiket csak kívánhatott magának.

Törvényen kívüliek lettek, akik nem kellettek senkinek, és a vérdíj után végleg letett arról, hogy kuncsorogni menjen bármelyik uralkodóhoz. Mikor sikerült magát túltennie magát azon, hogy már egyformán ölt meg tündét, sötét tündét, embert és bármit, akiről úgy gondolta, hogy nem érdemelte meg, hogy életben hagyja, és a saját kis kompániájának védelme ezt megkívánta, újfajta problémával találta magát szemben. Sosem kellett a hadtápra gondolnia, a kantinban mindig volt mit ennie, vagy ha hazament a szülői házban, a sereg pedig ellátta élelemmel akkor is, amikor hosszabb utakra indult, de most neki kellett megoldania, hogy etessen egy osztagnyi tündét, akiknek a száma rohamosan gyarapodott. Hamar a pénz végére értek, amit magával hozott, és hamarosan elfogytak az értéktárgyak is, amiket a táskájába süllyesztett, mikor elhagyta a Wildwind házat. Bár akik csatlakoztak hozzá igyekeztek magukkal hozni értékeket is, élelmet, ékszereket, néhány nap alatt fogytak ki az ételből, s az erdő vadjai és bogyói a tél közeledtével szintén megfogyatkoztak. Haragosan járt fel-alá a sátrában, amit az egyik katonától oroztak el, hogy mégis mitévő legyen, de bármennyiszer futott végig újra és újra ugyan azon a gondolatsoron, mindig ugyan az lett a megoldás. Ameddig nem tudnak letelepedni, kénytelenek másoktól elvenni, amire szükségük volt, meleg ruhákat, felszerelést, ételt, de leginkább váltót, ha tehették, hogy az előbbieket megvásárolják. Haragudott magára és a világra is, hogy erre kényszerült, hogy egyszerű rablóbandává alacsonyodjon a háborúellenes csapata, de az életösztön győzött a büszkeség és az elvek felett. Meg kellett oldania a problémát, etetnie és ruháznia kellett őket, hogy túléljék a telet.
Ameddig a Tünde erdő területén voltak a hadtáposokat fosztogatták, kendőt kötve az arcuk elé, hogy ha már banditák lettek, legalább csinálják úgy, ahogyan az a balladákban meg van írva, amikor pedig elhagyták a tündék területeit az emberkirályságok dombjai között és az erdőkben kerestek menedéket. Folyamatosan változtatták a táboruk helyét, és bár Loreenának volt néhány kétségbeesett próbálkozása, hogy letelepedjenek és alapítsanak egy falut a határban, addigra már nagyrészüknek vérdíj volt a fején, ráadásul bármennyiszer is próbálkozott senki sem adott nekik egy zsebkendőnyi földet sem, jószándékból, de hitelre sem. Annyit pedig sosem sikerült összeharácsolniuk… Vagyis inkább összelopniuk, hogy egy falunyi földet vásároljanak bárkitől is.
Benne ragadtak a fosztogató életmódban, az ex-lovagnő pedig idővel belefáradt, hogy megpróbáljon ezen változtatni. Eleinte haragos volt, hogy mindenki cserben hagyta őket, később már csak fásult. Beletörődött a helyzetbe, hogy mostantól így fognak élni. A Déli királyság egyik erdőségébe vetetették bele magukat, közel az északi határhoz és a Nordenflusshoz. Az erdőt egy kereskedőút szelte ketté, így mondhatni tálcán jött hozzájuk a zsákmány, annyi volt a dolguk, hogy időnként kirabolják a gazdagabb kereskedő karavánokat. Eddigre már majdnem százra duzzadt a létszámuk, az erdő pedig állandó főhadiszállásukká vált. Egy hideg tavaszi reggel Loreena a teáját kortyolgatva nézett le az alatta nyüzsgő félig fákra félig a föld alá épült táborukra, ami lassan jobban hasonlított egy kisebb tünde városra, semmint rablótanyára. Helena békésen aludt az állatbőrökből és puha szőrméből vetett ágyban a háta mögött, lentről pedig a kovácsműhely jellegzetes zaja szűrődött fel a hajnali ködön át. Minden tökéletes volt, a tábor már majdnem teljesen elkészült. Az ő szedett vetett kis rablókirálysága. Aznap volt a harmincadik születésnapja.

Tír na nÓg közepén magasra csaptak a máglya lángjai, szóltak a dobok, amik körül félmeztelen tünde asszonyok táncoltak, emberek és démonok vegyesen ütötték a lábukkal az ütemet utánozva az erdő vadjainak hangját és mozgását. A rablóváros nevét Alan egyik énekéből vette, aki az elmúlt években az ősi, szakadás előttről származó tünde legendákat tanulmányozta, és meggyőződése volt, hogy a tündék legendás királysága létezik valahol. Loreena gúnyolódásból kezdte el így nevezni az otthonukat, és valahogy rajta ragadt. Az odavezető ösvények csapdákkal voltak kirakva, az őrsége jól végezte a dolgát, és bár volt néhány kísérlet rá, hogy kiűzzék őket az erdőből, addigra elsajátították annyira a gerilla-harcmodort, hogy ez majdnem lehetetlenné váljon. Senki sem tudta, az erdőnek pontosan melyik részén fekszik a tanyájuk, ráadásul a föld alá ásott alagutakban gyorsan és feltűnésmentesen tudtak közlekedni.
Walpurgis éjszakája volt, és bár nem tudtak olyan hatalmas ünnepséget tartani, mint amilyen a tünde erdőben szokott lenni, Lory büszkén dőlt hátra a neki felállított székben, miközben egy ezüstkupából kortyolgatta a borát és nézte a kis téren táncolókat. Kifejezetten nagy fesztivált csaptak, ugyanis aznap kifejezetten nagy zsákmányt sikerült megcsípnie a kiküldött csapatnak, három ládát tele holdezüst fegyverekkel, és még egyet váltóval megrakva. Bár nem tartotta kifejezetten számon, nem emlékezett rá, hogy lett volna ennél nagyobb zsákmányuk. A szekeret őrzőket odakötözték egy oszlophoz. Jobban szeretett foglyokat ejteni, akikért busás váltságdíjat lehetett kérni, és szerette is megkérdezni, hogy mégis hova küldjék a követeléseiket. A holdezüst Nebelwaldból jött, már a fegyverekből látta, ha nem lett volna elég a sötét tündékből és néhány vámpírból álló kísérete.
- Beszélni akarok a vezérükkel! – hallotta a foglyok felől az éles hangot aznap este már sokadjára.
Szórakozottan forgatta meg a kupjában a bort majd magához intette az egyik emberét.
- Beszélek vele. Hátha elhallgat. - kuncogott fel. A férfi elment a foglyok felé, és nagyjából öt perc múlva tért vissza, ötödmagával köteleken vezetve egy kamasz, sötét tünde lányt. Amikor a banditavezér széke elé értek a lány büszkén szegte fel a fejét és vetette hátra hófehér haját, dacosan fúrva bele folyékony arany szemeit fogvatartójának malachit íriszeibe.
- Követelem, hogy adják vissza a szállítmányt, és engedjenek tovább minket!
- Mégis miért tennénk így? – kérdezte Lory szórakozottan. Valahol mulattatta a lány egyenessége, ahogyan az egyenesen bele mert nézni a szemébe, és természetesen a végtelen naívsága is.
- Mert akkor megkíméljük az életeteket!
Hátradőlt a székében és felnevetett.
- Nézz körül. A harcosaim csak az intésemre várnak. Lelőhetnének téged itt és most, ahogy lelőtték a kocsidat őrzők egy részét is, és megtennék azokkal is, akik a megmentésedre érkeznének. Ezt a helyet pedig sosem fogják megtalálni, és ha én nem akarom, akkor téged sem.
- Az apám eljön értem. És elhozza a seregét is. Ha kell, értem rátok fogja gyújtani, az egész erdőt, és átfésülnek minden fát és követ.
Lory felállt és a lányhoz sétált, ujjaival erősen ragadta meg annak az állát és hajol hozzá egészen közel.
- Miért, mégis ki vagy te, hogy egy egész sereg jöjjön a megmentésedre?
Tudta, mielőtt a lány megszólalt volna. Későn ismert rá a sötétarany szempárra, a vékony ajkak ívére és a márványfehér vonásokra. Későn ismerte fel az álla vonalát, amit pont az a keze tartott fogva, aminek középső ujján még mindig ott ragyogott a holdezüst foglalatban lévő zafír ékkő. Távolról hallott már csak a csengő hangot, ahogy dacosan köpi ki a szavakat.
- Loreena Fairlight vagyok, minden sötét tündék királyának Armin Fairlighnak a lánya, Nebelwald koronahercegnője.
Úgy engedte el a lányt, mintha parázsba nyúlt volna, akik pedig hallották a bemutatkozást egy csapásra hallgattak el. Csend telepedett Tír na nÓgra, hogy még azt is hallani lehetett volna, ha valaki leejt egy kanalat, de Lory csak a saját fülében doboló vért hallotta, és a szívének zakatolását, miközben kétségbeesetten próbált kitörni a mellkasa öleléséből. Hátralépett hármat, és szinte beleájul a székébe. Homlokát az ujjaival támasztotta meg, szemeit lehunyta, de még így is tudja, hogy mindenki őt bámulja. Az egész tábor az ő reakcióját várta, noha túlnyomó többségük nem tudhatta mi áll a névazonosság mögött.
Soha nem tudta elfelejteni Őt. Bármennyi év telt el, még mindig rendszeresen álmodott az ölelésével és a nevetésével, a vágyakozást és a fájdalmat senkinek a karjai nem tudták enyhíteni. A sebek nem gyógyultak b, de páncélt növesztett köré, elzárta a szívét egy hatalmas erődbe. Csupán nagyon ritkán, telihold idején, amikor egyedül volt, akkor kérdezte meg az éjszakától, hogy vajon a hercege is rá gondol-e miközben mást ölel. Ennyi idő után, tizenöt hosszú tél után kapott bizonyítékot, hogy Armin soha nem felejtette el őt, egy pillanatra sem, az ő nevét mondta akárhányszor hívta azt, akit a legjobban szeretett, a saját gyermekét.
Sírni akart. Tíz éve egyetlen könny sem folyt ki a szeméből, de most mégis nagyon szeretett volna, amikor ránézett a lányra, aki a nevét viselte. A gurgulázó hang, ami feltört belőle sírás akart lenni, de inkább tűnt kuncogásnak. És folytatta. Először csak kuncogott utána viszont már nevetett egyre jobban egyre hangosabban… Elhajította oldalra a kupáját miközben hátradőlt, nem törődve az öccse, a szeretője és az emberei aggódó pillantásával. Az egész rablótanyát betöltötte a hisztérikus kacagása.

Bandit leader Lory:

* Sheds a tear or two *

" Nézz körül. A harcosaim csak az intésemre várnak. Lelőhetnének téged itt és most, ahogy lelőtték a kocsidat őrzők egy részét is, és megtennék azokkal is, akik a megmentésedre érkeznének. Ezt a helyet pedig sosem fogják megtalálni, és ha én nem akarom, akkor téged sem. " 

Tárgy: A banditavezér gyűrűje
Típus: Komolyan? Gyűrű. 
Leírás: [ Adhatsz küllemleírást, a qff-nek úgy is az a lényege, hogy úgy nézzen ki a cucc, ahogy szeretnéd. Majd vedd ki ezt innen]. A csecsebecsét egy több lovaggal végzett vadászfeladatotokon találtátok, ahol fel kellett számolnotok egy rablóbandával, mely a Nebelwald északi részében fosztogatott, s a tárgyat jutalomként adták végül, egyenesen a zsiványok vezetőjének kezéről. A gyűrű viselése megnöveli az általad küldetéseken és azonnalikon (Élménynél nem) kapott pénzjutalmat 20%-al. 

Új helyzet:

Párszor szóba került már Lory öccse, szeretnék egy kicsit jobban megismerkedni vele. Mutasd meg kérlek az ifjú bárd első kalandozását, vagy bármit, amit kívánsz. Lory is megjelenhet esetleg, de inkább az öcskösé legyen a főszerep.

Alan Wildwind morcosan rúgott bele egy kőbe. Már órák óta várt Biancára, és nem csak azért mert megbeszélt randevújuk volt, hanem mert a lány állítása szerint valami igazán érdekeset talált, amit mindenképp meg akart mutatni a többieknek. Micsoda balszerencse volt, hogy se Brian sem pedig Lancel nem tudtak eljönni, mert ki kellett tisztítaniuk az összes sípot és furulyát a raktárban, amit Malcolm mester felhalmozott egy élet munkája alatt…
Az ifjú bárd léptek hangjára kapta fel a fejét, majd mosolyogva nézte Bianca sudár alakját, ahogyan közelített a fák között.
- Csakhogy ideértél! Már kezdtem azt hinni, hogy felszarvaztál. - vigyorgott a lányra, miközben hátrasimította az arcából lángszínű tincseit. A lány elvörösödött és egy pillanatra visszatartotta a levegőt, amitől olyan színű lett az arca, mint a szamóca. Alan elbűvölőnek találta, de még csak tizenhat volt, így majdnem minden közelében lévő tünde leányt annak talált.
- Nem szarvaztalak fel! Ha odafigyeltél volna a mesterre, amikor költészetről beszélt akkor tudnád, hogy mindig, MINDIG a megfelelő szavakat használd és… és… Hol vannak a többiek? - talált rá a hangjára Bianca, miközben körbenézett a kis tisztáson. A fiú zavarában megvakarta hátul a fejét. Szándékosan használta ezt a szót, remélve, hogy lassan a másik is belátja a nyilvánvalót, miszerint őket még a természet is egymásnak teremtette, és ez bizony egy randi akárhogy is nézzük!
- Ők… nem tudtak eljönni.
- Már megint belekeverted őket valami ostobaságba mi?!
- Én?! Dehogy! Most tényleg az ő ötletük volt az összes fuvolát bedörzsölni keserűfűvel, tehetek én róla, hogy ők nem voltak elég gyorsak?
Bianca mérgesen fújt egyet, majd láthatóan feladta, és elővett egy papírost az oldaltáskájából. A pergamen nagyon régi lehetett, megsárgult és töredezett. Alan óvatosan vette el a lánytól, hogy megszemlélje a szöveget, ami a formáját tekintve valami régi vers lehetett… A gond csak az volt, hogy egy szót sem értett belőle. Az ő megszokott betűikkel volt írva, de a nyelv maga semmire sem hasonlított, amit valaha hallott. Nem mintha hallott volna mást az angolon és a németen kívül…
- Ez… valami démon nyelvű szöveg? Honnan van?
A lány megrázta a fejét.
- Nem. A bácsikám gyűjteményéből csentem el. Egy nagy üvegszekrényben tartja a legféltettebb kincseit, a régi írásokból és persze sose enged hozzányúlni, de én tegnap este mégis…
- És még te ítélsz el minket a csínyek miatt!
A lány elővette a leglesújtóbb pillantását, ami csak létezett az arzenáljában. Alan rögtön elhallgatott, bocsánatkérő kiskutya-szemeket meresztve a másikra. Ez a visszavonulás látszólag megtette a hatását, Bianca ugyanis folytatta.
- Szóval a lényeg az, hogy ott találtam ezt a töredéket. Bizonyára valami ének, ha megnézed rímel de még felolvasni sem tudtam… Mégis hogyan kéne kiejteni ezt a sok furcsa „bh”-t és a rengeteg magánhangzót egymás után?
Alan tanácstalanul futotta át a szöveget újra és újra. Érezte a zsigereiben, hogy Bianca valami különlegesre bukkant, és itt most valami tényleg igazán érdekes dolog fog történni, és a kíváncsiság szikrája is felgyulladt benne. Mi ez a szöveg? Milyen nyelven van? Mi lehet a dallam, ami ráillene? Ahogy olvasta, szinte észre sem vette, hogy a lábaival topog, keresve benne a ritmust, de újra és újra elakadt benne.
- Na? - kérdezte Bianca várakozó tekintettel. Alan meglepetten kapta fel a fejét a hangra. Majdnem megfeledkezett róla, hogy a lány is itt van… És elkönyvelte ezt súlyos hibának. Hogy fogja énekbe foglalni a lány szépségét, és önnön örök szerelmét, ha minden kis papírdarab képes ennyire elterelni a figyelmét? Ugyanakkor… Túlságosan foglalkoztatta az a bizonyos darab papír, és a ráírt négy sorocska.
- Megmutattad már Malcolm mesternek?
- Még csak az kéne! A fülem hegyénél fogva cibálna vissza a bácsikámhoz, aki meg hetekig úgy kezelne, mint valami utolsó besurranó tolvajt. Nem és nem! Ki van zárva.
- Jól van, jól van, nem kell mindjárt leharapni a fejem…
Leült egy kőre, majd rajongással olvasta a sorokat újra. Az valami torokhangú „kh” lenne? Vagy inkább „cs”? Hogy hangzana jobban?
- Ummm… Bianca? Bánnád, ha nálam maradna pár napig? Hátha kiderítek valamit. Meg is tanulnám a szöveget, de értelem nélkül tudod milyen nehezen magolok.
A lány csodálkozva nézett rá. A hangja most komoly volt, a korábbi élcelődés szinte teljesen eltűnt belőle.
- Nos, ha ragaszkodsz hozzá…
- Meghálálom.
- Nem kell! - tört ki megint a lányból. - Csak… Hozd vissza épségben, hogy vissza tudjam rakni, oké?
Alan mosolyogva bólintott.
- Nem tennék kárt egy ősi töredékben. Egy karcolás sem lesz rajta.

Alan sokáig maradt az erdőben. Volt egy tisztás, fél mérföldre az egyik főbb csapástól, oda szeretett leülni a kövekre gyakorolni, amikor még nem akarta, hogy bárki hallja a félkész szerzeményeit. Valójában nem is szerzemények voltak csupán dallam- és rímkezdemények, amiket nem érzett elég jónak ahhoz, hogy bemutassa a társainak. Egyedül szokott ötletelni ihletet keresve a madarak dalaiban és a szél suttogásában.
Már órák óta járkált fel alá, kezében a papírral.
- Draio… drájo? Vagy drajó… Nem, ez sem jó ide… - motyogta magában. Megpróbálta legalább egyszer hangosan felolvasni a szöveget, úgy, hogy az értelmesnek hangozzon, vagy legalább dallamosnak, még hogyha értelmet nem is talált benne. Minél többet mondogatta, kísérletezett a hangokkal és a betűkkel annál jobban kezdett beleszeretni a verstöredékbe. Sötétedéskor indult haza, eredmény nélkül, de még az ágyban forgolódva is ezen gondolkozott. Szinte meg sem hallotta, hogy az anyja összeszidja, mert holdkórosként mászkál fel-alá a házban, sőt még Lorynak is csak intett egyet, mikor az hazajött a kiképzésről.
- Látom, nagyon hiányoztam. - jegyezte meg a nővére csípősen, de most valahogy nem tudott belemenni a játékba.
Mi lehet az? Hogyan kéne? Talán, ha a hangsúlyt a harmadik szótagra teszem…
És ez így ment heteken keresztül…
Akkor verte be Brian orrát először, amikor az megpróbálta elvenni tőle a papírost, hogy inkább menjen velük párzó őzeket lesni, de valahogy nem tudta most izgatni a téma. Teljesen elveszett a betűk között. Szerencsére a barátjának csak a büszkeségén esett csorba, de pár hét múlva kibékültek.

A nagy tó partján üldögélt, mikor rátalált végül egy helyes fonálra. Az első sor simán gördült le az ajkairól, majd a második is. Egy külön lapra jegyzetelt szénnel, hogyha rátalált egy lehetséges jó kiejtésre, majd megpróbálta összerakni. Nagyon izgatott lett. Egészen kora reggeltől késő estig dolgozott rajta, és utána is csak aludni ment haza. A tópart valami szerencsehozó hely lett, így mindig ugyanoda tért vissza, mindig ugyan arra a fatönkre telepedett le, nehogy egyetlen morzsáját is elpazarolja a bűbájnak.
- Ceo draíochta a sheol oíche… sheol oíche chun fáin mé... - ismételgette magában, ízlelgette, míg végül a harmadik napon a szöveg teljesen összeállt. Sírni tudott volna örömében. Elolvasta egyszer magának még egyszer. Néhány kacsa érdeklődve gyűlt a tópartra.
- Szeretnétek, hogy elszavaljam nektek? Ilyet még biztos nem pipáltatok! - felállt, a kacsák pedig annak reményében, hogy némi kenyeret fognak kapni, kis változatos ínyencséget egyhangú hínárdiétájuk mellett lelkesen riszálták a feneküket. Alan ezt a közönség ovációjának fogta fel, így a jegyzetével a kezében felállt és szavalni kezdett.
- Dallam még nincs hozzá, de már csak idő kérdése. Érezzétek magatokat megtisztelve.


Érezte, ahogy a karján felállt a szőr. Nem tudta megfogalmazni pontosan micsoda, de a kiejtett szavak után a természetben lévő, mindent összekötő energia hullámokat vetett, ahogyan az ősi rigmus formába töltötte, előidézve vele… valamit. A kacsák ijedten szálltak fel, a kabócák elnémultak, egy pillanat múlva pedig már szinte semmit sem látott a mindent elborító tejfehér ködtől. Alan rémülten szorongatta a papírt.
Ezt én csináltam? Ó Természetanya, mondd, hogy nem én voltam…
Nem látta, de hallotta a tündéket, hogyan néhányan kimerészkednek az utcára, csattanó zsalukat, hogy egyesek próbálják kint tartani a ködöt a házukból. Alan nem kapott levegőt. A nyirkos ködben hideg izzadtságcseppek folytak le a hátán átáztatva az ingjét, a homlokán a haja neves volt. Nem akarta magának sem beismerni, hogy pánikba esett.
Elindult az irányba amerre a druidaszentélyt sejtette, pusztán az emlékeire támaszkodva az alig egy méternyi látótávolság alapján korrigálva saját magát. Egyszercsak szavakat hallott, illetve varázslatot. Biztos volt benne, hogy varázslat volt, de amiben még biztosabb, hogy legnagyobb döbbenetére a varázslat nyelve pont az volt, amin az imént szavalt.
Elbotlott egy kiálló gyökérben, de ahelyett, hogy felállt volna, remegve kuporodott össze. A köd alig fél perc múlva szinte teljesen eloszlott, a fiú fölött pedig Steelthorn arkdruida fenyegető alakja magasodott. Mögötte néhány fiatalabb druida ácsorgott még, láthatóan frusztráltak voltak mindannyian.
- A te műved ez, kölyök? - kérdezte az arkdruida.
- Én… én csak…
Alan nyelt egyet, majd ültében kihúzta magát.
- Én csak felolvastam egy verset… Bocsásson meg…
- Hát azt tudod-e, mi állt abban a versben?
- Nem… uram. Nekem csak… csak tetszett a hangzása, és… Én nagyon sajnálom. - hajtotta le a fejét végül. Mit is gondolt? Hogy majd valami szerelmes dal lesz, amit előadhat Bianca ablaka alatt? Eszébe sem jutott, hogy varázslat lehetett, annyira belemerült a rejtély megfejtésébe. Fejmosás nélkül is pontosan tudta, hogy sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Lassan felállt, de még mindig nem mert felnézni a druidára.
- Ezért büntetés jár. Holnaptól három hónapig te takartod a druidaszentélyt, a szabadidődben, és majd meglátjuk őfelsége kiszab-e valami mást is.
- Megértettem.
Steelthorn arkdruida megfordult, hogy a segédeivel visszamenjen a szentélybe, ám ekkor Alannek még eszébe jutott valami.
- Uram, várjon! Csak egy szóra! A varázslat… Amivel semlegesítette az… a ködöt. Honnan volt?
Az idős druida csodálkozva nézett le a kölyökre.
- Ezek az őseink nyelvén írt varázslatok. Még az ősi földön beszélték, jóval a szakadás előtt. Veronia előtt.
Minden összeállt. Az ősi szövegtöredék egy régi kort őrzött, amikor a tündék még a másik világban éltek, mielőtt még az őseik hajóra szálltak volna karöltve az emberekkel, hogy meghódítsák az ismeretlent. A legrégibb tudás, és a legrégibb mágia nyelve volt ez, Alan számára pedig maga a csoda. Egy ideig azt hitte, örökre megfosztotta tőle saját magát, amikor szabadjára engedte a varázslatot, de most nem látott mást, csak a végtelen lehetőségek tengerét.
- Arkdruida… Tudom, hogy arcátlan dolog ilyet kérnem de… Ha már úgyis a szentélyben leszek, szeretném megtanulni. Az őseink nyelvét. Hogy őrizhessem és… Hogy máskor tudjam, ha ködidéző varázslatot akarnék Zephyrantesre engedni. - sután vigyorodott el, miközben megvakarta a tarkóját. Steelthorn látszólag elgondolkodott, amit Alan jó jelnek vélt. Végül az öreg megsimogatta hosszú, bozontos szakállát.
- Már nagyon kevesen beszélik csak ezt a nyelvet… Talán jó volna, ha néhány fiatal is ismerné, hogy megőrizzék a régi regéket és a varázslatokat. - motyogta. A fiú csöndben várta, mellkasában egyre növekvő reménnyel.
- Jól van! - vágta rá végül a férfi. - Keresünk neked egy tanárt, de előre szólok, rengeteg időd fel fogja emészteni. Remélem hasznát veszed… De mindenek előtt, hogy hívnak, kölyök?
- Alan vagyok. Alan Wildwind, Malcolm Springsteam egyik énekes tanonca. - válaszolta lelkesen, miközben igyekezett lépést tartani a druidákkal a szentély felé. Bár a takarítást csak másnap reggel kellett elkezdenie, túlságosan izgatott volt, és azonnal neki akart látni a tanulmányainak.
- Énekes? Nos ez mindent megmagyaráz…

Nagyon aranyos kis történet volt, örültem, hogy végre beleleshettem egy kicsit az öcséd életébe  Köszönöm szépen a nagyszerű irományt, csak így tovább, de addig is veszek egy kis pihenőt, s adom Darnak a lehetőséget, hogy ő adjon helyzetet helyettem.

*Ujjat ropogtat*

No akkor, Nebelwald köztudottan tele van időanomáliákkal, egyen sikeresen át is estél egy alkalommal. Ez azonban visszafelé is működik, az egyik sétád közben két, identikusan kinéző sötét tünde férfi és nő, 20-20 éves körüliek esnek eléd - Darian és Lorelei Fairlight, Armin Fairlight herceg és Loreena Wildwind-Fairlight hercegné ikrei. Mi történik ekkor?