Druida kaszt felvételéhez pályázat
//Szorosan kapcsolódik a Reborn című élménysorozatomhoz, tulajdonképpen ez annak a sorozatnak a 3. része//
- Fáj még? – kérdezte Hildrun, miközben bekente egy különleges, nagyon erős illatú krémmel a lovagnő hátát. A krém nyomán jóleső meleg és bizsergés öntötte el az izmait, ahogyan lassan feloldódott a görcs a gerince mentén.
- Nem vészes. De inkább húzódik már csak. A druidalány elégedetten bólintott. Eltette a krémet és visszakötötte Loreena hosszú ruhájának a hátán lévő szalagokat. Minden reggelt ezzel a szertartással kezdtek. A seb még mindig ott volt, és bár a lány nem látta a másik szerint még mindig csúnya volt és vörös, olyan, amit örökre magán fog viselni, de legalább már nem volt meg a veszélye, hogy újra felszakadjon. Hosszú sétákat tett egyedül az erdőben, volt, hogy egészen felment a hegyre a patak mentén, és egyre kevésbé fáradt el. Időnként a társaságába szegődött egy-egy madár, a lepkék pedig már állandó kíséretet nyújtottak neki, és néha egészen úgy nézett ki, mintha pillangó formájú kis díszeket font volna a hajába, pedig csak újdonsült barátai pihentek meg a vörös tincsek között. Bár az íjászat még mindig fájdalmas volt, a szélvarázslatokat ismét gyakorolta egy tisztáson, és meglepetten látta, hogy mennyire könnyedén vonja az irányítása alá az elemet. Eddig is a részének érezte, de most gyakorlás közben olyan volt, mintha egészen kitöltötte volna őt… Nem a szolgálatába állította a szelet, hanem maga vált azzá. Aztán mindig újra és újra elvetette a gondolatot. Ostobaság volt.
- Meg is vagyunk. Pihenjen, Lady Wildwind.Lory megrázta a fejét.
- Az elmúlt hetekben csak pihentem. - És meg is van az eredménye, mégha nem is olyan gyorsan, mint szerettük volna, bár ez bizonyára az én kudarcom. – húzta el Hildrun a száját keserűen. Már akkor sem volt túl sok önbizalma, amikor először találkoztak, és látta mennyire kétségbe volt esve, mikor Steelthorn arkdruida leküldte Lightleafbe, hogy vezesse az itteni szentélyt rangidősként, ha már félig ő hozta létre a falu nevét adó növényt. Loreena nem értette, hogyan nem látja a másik, hogy mennyire erején felül teljesít, és hogy egészen jól elvezeti a rohamosan növekvő falu tünde közösségét, legalábbis ami a hitet illeti.
- Nem. Te mindent megtettél. Talán én nem állok készen a gyógyulásra. A lány felsóhajtott, és eltette a kenőcsöt, a vizet pedig a körben lévő fák gyökereire öntötte.
- Hadd segítsek itt neked. Nem akarok visszamenni az ispotályba, és már nagyon unom a semmittevést. Hildrun megrázta a fejét.
- Nem tud. - Valamit biztosan tudok. Mit csináltál te, amikor a druidákhoz kerültél?A lány felnevetett.
- Tanultam, Lady Wildwind. Minden állat és növény nevét, az ünnepeket, a szokásokat, a régi regéket… Hogy hogyan éljünk harmóniában a természettel, és hogyan segítsük az egész népünket, hogy ezen az ösvényen maradjanak. Megtanultuk, hogy mi ennek a nagy egésznek a részei vagyunk, nem állunk se fölötte se alatta. Ugyanúgy csak egy eleme vagyunk, ahogyan eleme a kő, amin ül, vagy a szarvasok, vagy a gombák a tölgyek tövében. – a druidalány vonásai egész megenyhültek, ahogyan odalépett egy fatörzshöz és könnyedén megérintette.
– Bár én úgy látom, hogy talán, mint egyetlen hatalmas szellem arcai vagyunk csupán, kevesebb vagy több öntudattal, és végső soron minden érzést és tapasztalatot a nagy egésznek adunk majd vissza. A legtöbben nem mennek ilyen messzire a filozófiában.A lovagnő sokáig hallgatott, próbálta megrágni, amit a lány mondott, Hildrun pedig nem zavarta, csak tett vett körülötte, pont úgy, ahogy az előbb magyarázta. Mintha Loreena is csak egy fa enne a sok közül, amik a szentélyt alkották. Amit látott és érzett, a teljesség érzete egybevágott azzal, a másik nézeteivel, noha ez a lehető legtávolabb volt az emberek hitétől, bár ugyanúgy magyarázatot tudott adni minden egyes jelenségre, még a démonok létezésére is, amit egyébként a sima természethitük nehezen tud hova tenni. Csukott szemmel dőlt neki az egyik fatörzsnek. Van, amit nem lehet igazán megérteni ésszel, csak érezni.
- És utána?- Mármint?- Amikor megtanultál mindent, utána mit kellett csinálnod? – kérdezte a lány érdeklődve, miközben maga alá húzta a lábát. Az egyik vörös pillangó épp akkor telepedett a tenyerébe. Szerette volna megsimogatni a szárnyait, de tudta, hogy nem szabad, az apró pikkelyek az ujjain maradnának, amivel ő nem lesz több, a lepke viszont kevesebb. Így csak hagyta, mozdulatlanul.
- Még most sem tanultam meg mindent. Még az arkduida sem ismeri a természet összes titkát. De ha arra gondolsz, gondozzuk a szentélyt, segítettem a szertartásokban… Mostanra pedig már inkább abban segítek, hogy a háborgó lelkek visszataláljanak oda, ahova tartoznak. - És közben várod, hogy mikor fed fel magából újabb és újabb részleteket?- Valahogy úgy. – mosolyodott el Hildrun. Loryt mindig egy ijedt őzre emlékeztette a lány, de a mosolya most valahogy meleg volt, szeretettel teli, ahogyan a hivatásáról beszélt. Ismét hallgatásba burkolóztak, közben pedig két újabb lepke telepedett a lovagnő ölébe. Engednie kellett volna a druidalányt dolgozni, vagy akár elmélyedni, de mégsem akarta elhagyni a szentélyt, még nem. Egyszerűen megnyugtató volt számára az egész, pedig sosem ücsörgött túl sokat egyikben sem, még a zephyrantesi nagyszentélyt sem látogatta, csak az ünnepek alkalmával. Most mégis inkább itt tett-vett volna egész nap a másik lánnyal, a zöld lombok hűs árnyéka alatt. Emlékezett, hogy mesélték, hogy amikor az apja megsérült, ő is a druidaszentélyekben töltötte az ideje nagy részét, beszélgetve a fákkal, miközben önmagát kereste, és hogy mitévő legyen, hogyha már harcolni nem tud többé. Utána tanulta ki az íjkészítés fortélyait. Bár már kezdte érteni, hogy mi volt ennek az oka, ő valahogy mélyebbre akart menni, még úgyis, hogy tudta, hamarosan újra teljes értékű katona lesz a csatatéren. Neki nem az volt a gondja, hogy nem tudott vissza menni, mint régen az apjának, hanem hogy nem volt benne biztos, hogy vissza akart menni.
- Én is a része szeretnék lenni. – jelentette ki nagy sokára.
– A hitünk szerint beleolvadunk a természetbe miután meghalunk, igaz? Vagy visszatérünk abba a szellembe, ahogy te látod, és akit az emberek Istennek neveznek. - Igaz. – válaszolta Hildrun egyszerűen miközben egy mozsárban éppen magokat tört össze.
- Velem azt hiszem megtörtént… Még mielőtt visszahoztatok volna. És azóta is visszavágyom bele…A druida keze megállt a levegőben.
- Lady Wildwind… Kérem… Nem azért küzdöttünk magáért, hogy most meg… Most meg… - elcsuklott a hangja, a lovagnőnek pedig ekkor esett le, hogy valószínűleg félreértették a korábbi szavait. Talán ha egyetlen pillanatra eszébe jutott korábban, de azonnal is tovább szállt a kósza gondolat. Nem volt hajlamos az önpusztításra, ennél több küzdőszellem szorult belé, még a drogok és az alkohol sem kísértették soha, illetve sosem használta őket menekülőútnak.
- Jaj, nem! Nem úgy gondoltam. Nem akarom eldobni az életem, ha vissza tudtatok hozni, az nem lehet véletlen.- Ne ijesszen akkor így rám! – csapta le mérgesen a druidalány a mozsarat, hogy egy kevés mag ki is szóródott a földre. Nem szedte össze.
- Ne haragudj. – nevetett fel.
– Csak arra gondoltam… Szeretném megismerni jobban, amit csináltok. Segíteni… Megérteni mi történik velem. Olyan közel maradni a Természethez, amennyire csak lehet, ameddig ismét vissza nem hív magába. Hildrun most először hagyta abba a magok összetörését, és tett le mindent, hogy egyenesen Loreenára nézhessen.
- Kilépne a lovagok közül, hogy druida legyen?És már megint itt tartottak. Annál a bizonyos kérdésnél, amit szeretett volna elnapolni, halogatni a válaszadást. Kather látogatása jót tett az életkedvének, de nem segített azon, hogy eldöntse, mégis mit tegyen, ha végül meggyógyult. Kapott egy levelet Lady Brigitte Shadowthorntól, hogy várják haza, amikor meggyógyult és újra képes lesz ellátni a lovagi feladatait, tartson ez bármeddig, és ez igazán megmelengette a szívét, mégis halogatta a pillanatot. Pedig tudja, hogy ha nagyon megerőltette volna magát és sürgette volna a rehabilitációját, akkor hamar vissza tudott volna térni, de mégsem törte magát.
- Kizárja a kettő egymást? – kérdezte végül, megkerülve a kérdést. Az utóbbi időben magas szintre fejlesztette ezt a képességét, már akkor is túl sokat alkalmazta, mikor Arminnal utoljára beszélt.
- Hivatalosan nem, de… Mindkettő igényel egy életmódot, elhivatottságot. Még sosem láttam, hogy lovagból druida legyen.- De vannak harcos druidák. Láttam őket Holtmezőn. Vannak olyanok. akik a természet erejét használva védik meg azt, mert kell neki a védelem.Hildrun felsóhajtott, de végül bólintott.
- Látom nagyon belejött a diplomáciába és az érvelésbe, és ezzel nem is tudok vitatkozni. Valóban vannak harcos druidák is, akik az erdő védelmére teszik fel az életüket. Kiírtják, ami nem oda való, hogy utána a világ gyógyulhasson. De ne felejtse el, hogy mi egész gyerekkorunk óta ezt tanuljuk. Maga mennyi huszonnégy? Húsz év tanulását nem fogja bepótolni… - Huszonhat.Erre hirtelen nem tudta magát kivágni, így ismét csend telepedett rájuk. El kellett döntenie vége, hogy ha már kapott még egy esélyt az élettől, ha az a bizonyos mindent átjáró erő akart tőle még valamit, amiért visszaadta őt a világnak, akkor mit kezd ezzel a második lehetőséggel. Nem mehetett úgy minden, mint eddig, hiszen már ő sem volt ugyanaz. Hildrun közben érdeklődve nézte a lány ölébe telepedő színes lepkeudvartartást, amik közül néhány átrepült a lány kinyújtott tenyerére.
- Nem akarok tanító lenni. Sosem fogok eljutni odáig, hogy vezessek egy druidaszentélyt, de még csak odáig sem, hogy vezessem a szertartást a napéjegyenlőségkor, tudom jól. De engedd, hogy tanuljak nálad! Hogy a felszín mögé láthassak, hogy rájöhessek mit jelent mindez… Nem. – hallgatott el hirtelen. Nem akart rájönni. Nem akart
tudni. Érezni akart. Érezni, amit akkor érzett, amikor meghalt, és aminek halvány árnyéka megkörnyékezte már, mikor a széllel gyakorolt.
– Ez így talán nem pontos. Sosem fogok rájönni. De talán még megérezhetem. Kinyújtotta a kezét és éppencsak egy lágyat csavart a csuklóján, mint a táncosok, mire a levelek felemelkedtek előtte és lágy keringőt jártak egymás körül néhány másodpercig mielőtt visszaereszkedtek volna a szentély kövére.
- Nézd… Régen, mikor harcoltam, irányítottam a szelet. Most én vagyok a szél. Van ennek értelme?A druidalány arca komoly volt, és nem is válaszolt azonnal. A kék lepkék egyként repültek fel róla, mikor végül felállt, és visszament a mozsárhoz, és leveleket kezdett tépkedni az őrölt maghoz.
- Van. Több is, mint hinné. – felsóhajtott.
- Jól van, legyen! Van itt néhány druidatanonc, akiket a segítségemre küldtek, hogy mégse legyek egyedül a lightleaf-vállalkozással. A maga vállalkozásával megjegyezném. Loreena elvigyorodott a lapos pillantásra, amit kapott.
- Hiszen kaptál egy saját szentélyt és egy lehetőséget, hogy sikerre vigyél valami olyat, amiben ott fent Zephyrantesben nem hisznek. A lány a szemét forgatta, majd folytatta.
- Segítsen a tanoncoknak, csinálj mindent, amit ők, az alapokat majd elmagyarázzák, amúgy is rájuk fér az ismétlés. Hmm… Kivéve a botharcot. Ugyanis hogyha felszakadnak a hátán a sebek, és tönkremegy a munkám, amin majdnem négy hete dolgozok, akkor megnyúzom magát, és higgye el, nem fog zavarni, hogy elméletileg maga a jobb harcos kettőnk közül.Loreena felnevetett. Tudta, hogy a druidatanoncok jóval fiatalabbak nála, valószínűleg még kamaszok, így nem akart velük harcba bocsátkozni amúgy sem. Ami a legfőbb előny, hogy végre ismét tevékeny lehet, lesznek feladatai, problémák, amiket meg kell oldani, és az újdonság varázsa is kifejezetten vonzotta. Talán még a kamaszok életvidám, vibráló társasága is jót fog neki tenni. Ameddig ezen morfondírozott, Hildrun letett elé egy vödör vizet.
- A hátul lévő gyógynövényes kert öntözése lett volna a következő feladatom.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
