Loreena Wildwind

Egyik ágról a másikra ugrott át, miközben rohant előre. Nem szabadott elveszítenie a pici fényt a szeme elől, mert ha eltéved, akkor talán csak reggel találják meg, ha megtalálják egyáltalán. Hideg volt, de legalább fél órája indult neki, így kellően kimelegedett ahhoz, hogy ez az apróság ne zavarja. Neki kell elsőnek odaérnie!
Mindennél jobban vágyozz az elismerésre, és ez volt talán a kiképzés egyik legnehezebb próbája. Egyensúlyérzék, koncentráció, állóképesség... Mindenre szüksége volt ahhoz, hogy jól teljesítsen. Nem eshetett le a földre, részben mert ebben a sötétben meg is sérülhet, másrészt meg mert az azonnal kieséssel járt, csak az ágak között ugrálva lehetett közlekedni. Ráadásul nem véthette el a célt sem, a kis kék gömböt, amit egy öreg druida bűvölt a fák közé a kiképzőik kérdésére. Az ágak között nem vezetett egyenes út természetesen, így az egyenes haladás sem volt lehetséges, így nem veszíthette el a pislákoló gömb képét a szeme elől.
Lélegzete fehér páraként jelent meg előtte, tüdejét marta a jeges levegő. ~Zárd ki az elmédből a fájdalmat...Zárd ki a fáradtságot!~ Két órával takarodó után keltették fel őket és csapták ki az erdőbe, hogy versenyezzenek egymással. Idáig már csak a kiképzés legjobbjai jutottak el, és bár bajtársat kellett volna látniuk egymásban, inkább tekintették a másikat riválisnak. Mindegyikük a legjobb akart lenni, ki ezért, ki azért, többnyire hasonló motivációik voltak. Elhivatottság, dicsőség, a szülőknek való megfelelés vágya mind ott motoszkált bennük.
Felugorva belekapaszkodott egy ágba és átlendült a következő fára, de a sötétben nem vette észre a síkos mohát, amire a lába érkezett. Megcsúszott és alig bírt megkapaszkoni a fa törzsében, de végülis állva maradt. A szeme sarkából látta ahogy még egy alak közeledik futva, valószínűleg az egyik versenytársa is ezt az ösvény találta meg. Mindannyian az erdő más-más pontjairól indultak, ha Loreena jól számolt nagyjából egy körben kellett felállítsák őket, aminek a közepén lebegett a gömb. Veszített a lendületéből így lelassult, de újra fel kellett vennie a tempót. Ismét nekilendült, hpróbálta egyszerre szemmel tartani a gömböt és a társát is, de utóbbit egy idő után elvesztette szem elől. Egy pillanatra meg is örült, hogy sikerült leráznia, és még jobban beleadott mindent.
Ágak reccsenését hallotta a háta mögül, majd fájdalmas üvöltést. Csak a versenytársa lehetett, akit lehagyott, és normál esetben nem törődött volna vele, majd összeszedik reggel, de a hang valahol a lelke mélyén megijesztette. Ha rosszul esett, akkor akár el is törhetett valamije, ha pedig nyílt törés, ebben a hidegben az éjszaka nagyobb baja is történhet. Megállt, ismételten és vágyakozóan pillantott a kis kék gömb irányába.
- Minden rendben? - kiáltott hátra bele a sötétbe olyan hangosan ahogy csak bírta.
- A lábam! Basszameg pokolian fáj a lábam! Szerintem ez vér!
- Tudsz járni?
- Egy pill... vááááá - üvöltött föl ismételten a társa, aki a hangja alapján Colin, az egyik délebbi városkából jövő szőke tünde fiú volt. - Nem. Nem tudok felállni, majd reggel... Majd talán reggel. Fuss Lory!
Ismét a fénylő gömbre nézett. Tudta hogy előnyben volt, de hagyja itt kint Colint? Az erdőnek ez a része egyébként sem volt túl barátságos még velük, tündékkel sem, éjszaka pedig mind tudták, hogy veszélyes vadak járnak éjszaka. Felsóhajtott és megdörgölte a szemét, megmasszírozta a homlokát, végül visszafordult. Az ő lelkiismeretét ne nyomja később, ha Colin nem éli meg a reggelt. Akkor sem, ha ő volt ügyetlen. Sosem adott föl semmilyen próbát, de reménykedett benne, hogy az elöljáróik elnézőek lesznek, legalább vele, talán értékelik az emberséget is... Magában felnevetett a gondolatra. Valószínűleg kitüntetik majd a győztest, ők pedig kullgohatnak a sor végén és szembe kell néznie majd az anyja lesajnáló pillantásával, hogy ennél többet várt el tőle, és így mégis hogyan akar a nyomdokaiba lépni?
Így, hogy már nem volt versenyben igyekezett figyelni, hogy hová lép, hogy lehetőleg csak egyetlen sérülttel menjenek haza, ne kettővel. Az ágak síkosak voltak, és azt is nehéz volt felmérni, hogy melyik fogja elbírni a súlyát, noha az évszázados tölgyek már viszonylag jól bírták a gyűrödést.
- Colin! Merre vagy?
- Itt lent!
Próbált a hang irányába igyekezni, előre és lefelé is, míg végül piha csizmatalpa roppanós avart ért.
- Tudsz valami fényt csinálni vagy ilyesmit?
- Minek nézel? Nem vagyok druida!
~Nagyszerű...~ Gondolta magában, de igyekezett a fájdalomnak betudni Colin kissé éles reakcióját. Nem kellett sokat gyalogolnia a földön, mire megtalálta a másik tündét egy fának dőlve. Odasietett hozzá, és leguggolt mellé, hogy megnézze a lábát, de csak vért látott. Sok vért, és azzal együtt, hogy Colin nem tudott lábra állni a diagnózis nem volt túl fényes.
- Szerintem nyílt törés.
- Itt kellett volna hagynod Wildwind. Nyerésre álltál. Láttam valahol Alastairt, de őt messze lehagytam, meg mintha Sean lett volna a másik, de őt is. Ameddig meg nem láttalak, azt hittem én vezetek.
- Persze. Aztán még nekem legyenek álmatlan éjszakáim, hogy itt hagytalak. Visszaviszlek a táborba.
Igykezett körbe nézni valami vaskosabb ág után, hogy sínbe tudja tenni a törött lábat. Minimális első segélyt tanítottak nekik pont az iyen helyzetekre való tekintettel, de a fényviszonyok továbbra sem voltak a legkedvezőbbek. Itt lent talán még sötétebb volt. Ha nála lett volna a tegeze felküldött volna egy jelzőfányt, hogy lássák kintről is, hogy gond van, de egyetlen vadászkés volt a csizmájába tűzve. A biztonság kedvéért ezt eltette, minden más csak lelassította volna. Colin fájdalmasan nyögött föl.
- Keresek egy vaskosabb botot, hogy sínbe tegyelek, pillanat.
Felállt és lassan tett egy kört a fa körül, szemét a földre szegezve. Nagyon koncentrált, hogy minél többet lásson, vagy legalább észrevegye amit keres. Két fával arrébb látta meg végül a tökéletesnek tűnő ágat. Rögtön el is indult felé, amikor meghallotta a vadászó mancsok zörejét. Sok mancsét...
- Colin! El kell tűnnünk! Azonnal!
Colin felnevetett.
- Mégis, hogyan?
- Ez most nem vicc! Wargok közelednek, hallottam őket! - még így is látta, hogy Colin elsápadt. - Gyerünk!
A fiú hóna alá nyúlt. Nem vesztegethettek el egy perc időd sem, de legalább megértették, hogy miért az ágak és nem a fák között rendezték meg a versenyt. Elindultak találomra egy irányba, de hamarosan már Colin is hallotta a lépteket, a ligehést, a morgást.
- A vérszagra jönnek! Hagyj itt Lory, ha most visszamászol még befejezheted a versenyt, nem köplek be.
- Az isten szerelmére, ki a jó francot érdekel az a hülye verseny! De ha már feladtam nem hagylak itt. Küzdj még egy kicsit!
Nem sokkal előrébb meglátott egy fát, aminek az alacsony első ágát talán még Colin is elérhette, így odabicegtek.
- Mássz, megtartalak, csak húzd fel magad!
- Nem... nem megy!
Megpróbálta megemelni Colint. Amikor hátrapillantott a fák között már látta az óriási, farkas-szerű szörnyeket. Elöntötte a vérét az adrenalin. Csak nála lenne az íja! De nem volt... A fiú ekkor kicsusszant a kezéből. Csodával határos módon sikerült magát felhúznia, így a lány is gyorsan felugrott mellé. Mászott volna feljebb is, de a fiúval együtt ezt esélytelennek tartotta. Ez is nagy teljesítmény volt már a részéről. A wargok elkezdtek a fa körül körözni.
- Nézd Lory, van nálam egy tűzszerszám!
- Nagyszerű, de tábortüzet nem tudunk itt rakni az ágon.
Az egyik warg megpróbált felugrani, vagy legalábbis elérni a lány lábát, aki reflexből visszarúgott, pofán találva a szörnyet.
- Azt nem... De talán elijeszthetjük őket. A wargok ugye nem szeretik a tüzet?
- Azt hiszem semmilyen bestia nem szereti, egy próbát megér.
Igyekezett elérni egy még a fán lévő, de már száraz levelet. Colin szikrát csiszolt és meggyújtotta a végét. Loreena hagyta még egy kicsit erőre kapni a lángot, majd leejtette az égő levelet az avarba.
- Jól van kis tüzecske. Erősödj meg szépen... Gyerünk...
Az avar lassan lángra kapott, a wargok pedig egyre távolodni kezdtek, ahogy a tűz és a füst egyre erősebb lett.A két tünde egyre nyugodttabban figyelte, ahogy eltűnnek a fák között, de továbbra is érezték, ahogy ott ólálkodnak.
- Talán reggelre elmennek. - kockáztatta meg a fiú.
- Talán. Remélem addigra megtalálnak minket. Nem távolodhattunk el nagyon az örvénytől, és még biztos a versenyterületen vagyunk.
- Ha reggelig nem fagyunk meg.
- Csak nem... Elég szűk ez az ág, majd melegítelek. Nézd a jó oldalát. A hidegtől el fog gémberedni a lábat. Kevésbé fog fájni...
Colin felnevetett.
- Az... Meg kéne tanulnod néhány gyógyító varázslatot. Meg egy tűzgyújtót is... Meg azt az indanövesztőset is, az nagyon menő. Te Loreena, miért nem vagy druida?
- És te miért nem vagy?!
- Én nem lehetek. Nekem már az apám is katona volt, meg az ő apja is, meg az övé is...
- Na nekem meg az anyám az.
- Tudom tudom, a híres testőrkapitány. Attól még lehetnél druida is.
- A nagyapám az volt, szóval biztos lehetnék. De sose érdekelt annyira.
- Majd fog. Anyám szerint ez mindig a korral jön. Majd ha öreg leszel, és már nem fogsz célba találni íjjal mert nem látod a célt.
- Olyan nem lesz.
- Hát persze. Te hallod még őket?
- Igen. Nem fognak elmenni még egy ideig. Próbáljunk meg aludni kicsit.
Összefűzték a végtagjaikat, hogy ne essenek le a fáról akkor sem ha elalszanak, és kellőképpen kiegyensúlyozzák egymást.

***

Reggel arra ébredt, hogy valami eltalálja a fejét. Hirtelen riadalmában elvesztette az egyesúlyát és Colint is magával rántva esett a félig már hamuvá vált avarba. A tünde fiú ismét felüvöltött fájdalmában, ám amikor Loreena felnézett, már Moondblade kiképzőtisz tekintetével találta szembe magát. És az anyjáéval. Rajtuk bezzeg prémes kabát volt. ekkor vette csak észre a lány, hogy mennyire átfagyott.
- Ejj Miss Wildwind, pedig végig azt hittem maga fog nyerni.
Moonbalde magas, izmos, szikár férfi volt. Ezüst hajú, éles arcélű, rengeteg tündehölgynek dobogott érte a szíve, akikről természetesen nem vett tudomást. Még Loreenának is tetszett, bár ezt sose vallotta volna be még saját magának sem. A stílusa ellentétben olyan fagyos volt, mintha sosem látott volna még tavaszt. Az anyjára nézett, de az elkapta róla a tekintetét.
- Colin megsérült és nem...
- Igen, azt mi is látjuk. De azt nem hogy maga miért esett le.
- Én nem leest...
- Csöndet! Visszamegyünk a táborba, ahol ellátják majd Colint.
- Igenis. - mondta végül a lány lehajtott fejjel. Nem hagyták, hogy megmagyarázza. Nem is érdekelte őket, hogy magától ment le, hogy megmentse a társát. Csak az számított, hogy nem fejezte be a versenyt, pedig a győzelmet várták tőle. Félig dühösen, félig csalódottan baktatott a hordágy mögött, keresztbe fonva a karját.
- Én mondtam, hogy fuss tovább.
- Szívesebben lennél warg-vacsora?
- Nem. De tudom, hogy akkor anyád nem lenne csalódott. Neked meg nem számít más, nem igaz?
A lány felsóhajtott. Számít neki más? Úgy döntött fontosabb hogy megmentse a másikat, és azt hitte ezt értékelni fogják, de hogy tennék, mikor meg sem hallgatták? Talán később el tudja majd magyarázni. Igen. Biztosan elmagyarázzák, és akkor kiküszöböli majd ezt az igen kellemetlen csorbát. Visszafelé menet észrevette, ahogyan néhány tünde nagy wargtetemek feldolgozásán ügyködik. Semmit sem hagynak kárba veszni, hiszem akkor nem tisztelnék a megölt állatot.

Tanulságos és szép kis történet, valóban tapasztalatot szerzett vele Wildwind kisasszony Szép munka!
Jutalom: 100 tapasztalat és 1000 váltó

Első kaland? Az hát, akkor jöhet a tárgy, nem igaz?

Név: Riasztósíp
Leírás: Hogy ne legyen több gond vele, édesanyád adta neked ezt az apró sípot, amit ha megfújsz, azonnal meghunyászkodásra készteti a téged támadó ragadozókat. Csak addig hat, míg fújod.
Ár: 700 váltó

- És még csak végig sem hallgatott!  - fel alá járkált a teraszon, fújtatva miközben magyarázott, és haragosan odébb rúgott egy lehullott levelet.
- Édesanyád mindig kemény és céltudatos nő volt, csak azt akarja, hogy te is elérd, amit akarsz.
- De ez nem volt igazságos! És tudod mit mondott? Hogy tovább kellett volna futnom, mert hogyha Colin nem tudja megvédeni magát, akkor amúgy sem alkalmas katonának. Hogy lehet valaki ennyire kőszívű?!
Az apja letette az íjat, amit éppen csiszolgatott, és komolyan nézett fel a lányára. Seamus Wildwind a türelem mintaszobra volt, a gyerekei egyszer sem látták, hogy kijött volna a sodrából. Loreena sosem értette, hogy egy ilyen férfi hogyan köthetett ki pont az anyja mellett. A lány mérgesen támaszkodott neki a korlátnak és nézett le a csöndes utcácskára. A Wildwind ház egy háromszáz éves tölgy vaskos ágai közé épült, és mintha a ház és a fa szimbiózisban, együtt növekedtek volna. A tündék alkalmazkodtak az otthonukhoz, cserébe az otthonuk is igyekezett úgy nőni, hogy nekik a lehető legkényelmesebb legyen. A királynőtől kapták ajándékba, amikor Elinor a testőrség kapitánya lett.
- Próbáld meg megérteni a helyzetét. Óriási nyomás nehezedik rá, nem kivételezhet veled, bármennyire is szeretne. Csak azt akarja, hogy a legjobb legyél, ha már erre az útra léptél, és hidd el, hogy szeretné, ha egyszer kilépnél majd az ő árnyékából. Ha viszont valami mást akarsz az élettől, most még meggondolhatod magad.
Seamus felállt és odabicegett a lánya mellé, hogy átölelhesse a vállát. Valaha ő is katona volt, a szüleik a kiképzésen ismerkedtek meg, ám egy komoly baleset miatt Seamusnak viszonylag korán új szakma után kellett néznie.
- Nem tudom, mi mást csinálhatnék. Mindig felnéztem rá, hogy fontos dolgot csinál, hogy a hazáját szolgálja… Te hogyan léptél túl ezen?
- Miután kiderült, hogy már nem vagyok alkalmas katonának és megkaptam az obsitot, sokat meditáltam, a fák pedig megszólítottak. A megmunkálásuk örömet okozott, megadta az érzést, hogy alkotok valamit, és V nagymamádtól örököltem némi mágiát is… A természet, vagy, ahogy az emberek nevezik, Isten akarta kifürkészhetetlen. Talán eleve íjkészítőnek szánt, anyádat eleve testőrnek… Remélem az öcsédet nem bárdnak, mint ahogy az a szent meggyőződése… A lényeg, hogy lehet, hogy neked nem az a sorsod hogy a királyi palotában, őfelsége hálója előtt ácsorogj. Talán nagyobb dolgokra vagy hivatott.
Lory felsóhajtott.
- Nem tudok elképzelni pedig nemesebb feladatot.
- Akkor tarts ki. És ne légy ilyen szigorú anyádhoz. – Seamus adott egy puszit a lánya vörös üstökére (amit mellesleg egyértelműen az apai ágtól örökölt), és visszaült csiszolni a fát. A lány hallotta, ahogyan halkan énekel a fának, hogy a tündék mágiája és törődése már ilyen korai szakaszban beleolvadjon.

***
A családi ebéd hűvös hangulatban telt el, majd mindenki visszavonult a szobájába. Három hetente kapott egy hétvége eltávot a kiképzésről, amikor kicsit otthon lehetett a családjával, de erre szüksége is volt. Hiányzott neki az apja és Alan is, hogy kicsit együtt legyen velük, és többnyire ilyenkor tudott beszélni Elinorral is úgy, hogy nem kellett betartaniuk a hivatalos protokollt, hanem lehettek egy kicsit anya és lánya. Most viszont nem igazán akart vele társalogni, inkább fáradtságra hivatkozva lepihent a szobájába. Alig egy fertályóra múlva azonban kopogtak.
- Anya hív. – jelent meg Alan gyermeki manóarca az ajtóban. Két év volt köztük, de külsőre a fiú még mindig sokkal éretlenebbnek látszott. – Szerintem ne várasd meg, lehet békülni akar.
- Hát persze…
- Lory…
- Jól van, jól van. Megyek.
Elinor ugyanott ült, ahol néhány órával korábban Seamus, bár íj csiszolgatása helyett egy pergament olvasott. Ha Loreenának tippelnie kellett volna, akkor azt mondta volna, hogy biztos egy jelentést böngész éppen. Még ilyenkor sem tudtak teljesen megszabadulni az udvari intrikáktól, és a hadseregtől.
- Alan mondta, hogy látni akarsz. – szólalt meg a lány hűvösen, felvéve a katonás kisterpeszt és a karba font kezeket. Mintha csak parancsokat várna a feljebbvalójától, még most is.
- Igen, így van. Komoly utánajárásomba került, de találtam egy módot, ahogyan kiküszöbölheted a csorbát, amit a legutóbbi botrányos teljesítményed okozott.
- Botrányos?! Az hogy megmentettem a társam életét botrányos?!
- Nyerned kellett volna.
- Ha apáért nem ment volna vissza senki most özvegy lennél!
- Milyen hangnemet engedsz meg velem szemben, kisasszony?!
Loreena befogta a száját. Természetesen, ha Elinor nem tudott másba belekötni, akkor a hangnembe tette, bár tény, hogy a lány sem fogta vissza magát. Egyszerűen túl nagy volt az igazságérzete ahhoz, hogy lenyelje a békát, pedig tudta a lelke mélyén, hogy hosszabb távon nem lesz más megoldás.
- Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte mostmár sokkal nyugodtabb hangnemben.
- A feladatod nem túl nehéz, de azért nem is lesz egyszerű.  Át kell kísérned a tündék egyik nagy barátját, Martin Grünwald professzort valami különleges növénygyűjtő helyre.
- Ez eddig nem tűnik túl nehéznek. – persze gyanakodott attól még, mert nem lehetett csak ennyi a feladat. És nem is volt…
- A probléma az, hogy Herr Grünwald a Mirror Creek forrásához megy és azon a terepen mostanában tanyát vertek az óriáspókok. Szóval elkíséred a professzort a hegyekbe, megvárod, ameddig leszedi a virágait, figyelsz rá, hogy hagyjon is belőlük, majd visszakíséred a Greenleaf falu melletti kis táborába. Megkapod arra az időre az eltávot, de biztos, hogy nem fog néhány napnál többet igénybe venni.  Elmehetsz.
Loreena kihúzta magát, tisztelgett és visszament a szobájába.

***

Két nappal később ért oda Greenleafbe lovon. Nem viselhette még az őrség egyenruháját, így egyszerű barna nadrág volt rajta, sötétzöld hosszú ujjú felső, és hasonló zöld köpeny. A hátán ott díszelgett a tegeze, tele nyilakkal, amik nélkül apja nem is engedte volna útnak, és egy tünde íj, szintén az otthoni gyűjteményből. A sajátja, ami Seamus elmondása szerint az eddigi legjobb munkája lesz, még készült.
Nem volt nehéz megtalálni az emberek táborát, elég volt megkeresni a legnagyobb csörömpölés forrását. Három sátor állt egy körben, minden felé asztalok felállítva üveglombikokkal és minden éle Loreena számára ismeretlen eszközzel.
- Herr Grünwald? – kérdezte kicsit bátortalanul, de azért jól hallhatóan a lány, miután kiszállt a nyeregből. Szinte azonnal egy szemüveges, hórihorgas, görbeorrú öreg úr jött ki az egyik sátorból. Szinte azonnal összecsapta a tenyerét, amikor meglátta a tündét, arcára széles mosoly ült ki.
- Guten tag, frau.
Loreena egy pillanatra megütközött, utána pedig nagyon gyorsan elkezdett magában imádkozni, hogy az úr beszéljen angolul is. Látott már embert, egyszer, messziről, de a nyelvüket sosem tanulta meg.
- Elnézést de… Nem értem…
- Ó, semmi gond kisasszony, beszélem a tündék nyelvét. Megtévesztett a „herr” megnevezés. A guten tag annyit tesz, hogy „Jó napot”. De jó helyen jár, Martin Grünwald vagyok.
- Akkor Guten tag önnek Herr Grünwald, a nevem Loreena Wildwind, és azért küldtek, hogy elkísérjem önt a forráshoz.  
Kezet ráztak, majd a lány türelmesen megvárta, hogy a professzor összepakolja a felszerelését, és együtt elinduljanak a forráshoz. Szerette volna, hogyha lovon mehetnek, gyorsabbnak találta az utat, de az öreg ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjenek, nehogy összetörjenek az eszközei. A tünde nem akart vitatkozni, így belement a gyaloglásba, bármennyire is nem tartotta jó ötletnek. Ő ment elöl, az öreg utána, és hamar kiderült, hogy talán lesz egy pozitív hozománya annak, hogy több időt töltenek együtt. Martin ugyanis folyamatosan beszélt, mindenről elmondta, hogy hogyan hívják németül, és bármennyire is figyelt Loreena az ösvényre, és tartotta szemmel az erdőt, azért nagyon sok szó ragadt meg a fejében. Néhány óra múlva azon kapta magát, hogy ő maga kérdezi, hogy mit hogy mondanak az emberek nyelvén. A kiejtése rettenetes volt, de valahogy úgy érezte, hogy nem árthat neki, ha el tud kommunikálni egy másik fajú egyeddel is, nem csak a saját honfitársaival. A másik dolog, amit meg kellett állapítania, hogy az emberek nagyon hangosak. Ha tündék társaságában túrázott is, a társalgás háttérbe szorult a természet csodálata mellett, és már az is bőven elegendő közös tevékenység volt, hogy a madarak énekét és a csermelyek csobogását hallgatták. A professzornak mindenről volt véleménye, megjegyzése, elmélete így a nyelvtanulás mellett ezeket is megosztotta a lánnyal.
Már hat órája gyalogoltak, amikor meghallott valamit. Először csak sistergésnek tűnt, Martin meg sem hallotta, de a kiélezett tündefüleknek már feltűnt. Hirtelen állt meg, így az öreg neki is ment a tegezének, miközben éppen egy történetet mesélt, ami a hellenburgi akadémián esett meg vele.
- Állj. Kérem egy percre maradjon csöndben. –  a férfi meglepetten nézett rá, de elhallgatott. Loreena gyorsan felajzotta az íját, és nyilat illesztett az idegre, de még nem húzta fel. Fülelt. Figyelt. Sercegést és surrogást hallott, de próbálta megállapítani, hogy merről jöhet. Legnagyobb elkeseredésére minden irányból hallotta őket…
- Körbevettek minket. Induljon el tovább előre. Ne! Ne pánikoljon! Az nem segít! Csak menjen! – meglátta az elsőt az egyik szemközti fáról akart rájuk ugrani. Emberi szemmel mérve elképesztő gyorsasággal lőtt, és a két sor szem egyikét fúrta át a nyila. A pók lezuhant az ágról a földre.
- Fújj, de ocsmány dög. Tudta Miss Wildwind, hogy a pók mérge kiváló rángásokra? Mert bénít. Talán vennem kéne belőle…
- Erre most nincs időnk Herr Grünwald! – újabb nyilat lőtt ki, és újabb pók esett le a fáról. Tényleg jó nyilakat kapott, ami azonnal átütötte a kitinszőrökkel borított vékony páncélját a póknak. Kicsiben fel se tűnne, de ekkora méretben már igenis kemény és vastag bőrük volt. Egyre csak jöttek feléjük, és a tizedig után már elveszítette a fonalat, hogy mégis mennyit lőtt ki. Folyamatosan haladtak előre, így egy idő után már inkább hátrafelé lőtt, mindent megtett, hogy védje a tudós hátát. Próbált annyi nyilat visszaszerezni, amennyit csak tudott, így ha elhaladtak egy póktetem mellett, akkor igyekezett kirántani belőle a nyilat, hogyha többet kellett rálőni, akkor mindet, ha egyszerűen kijött. Nem vesztegethetett sok időt.
- Nézze Miss Wildwind, már látom! Ott a forrás! És már innen látni a gyönyörű sárga virágokat, tudta hogy ilyenek csak itt nőnek?
- Nem tudtam, Herr Grünwald, de siessen arra! Én is igyekszem! – a mondat végére újabb pókot lőtt ki, de a nyilai fogytán voltak, és még mindig nem látta, hogy fogynának. Az öreg közben odaért a virágokhoz, és korát meghazudtoló sebességgel kezdte el megtömni a zsákját a virágokkal. Ahogy kutakodott előhúzott egy üvegcsét is, és szinte ragyogó arccal szaladt vissza a lányhoz.
- Nézze mit találtam! Nézze! Alkoholos keverék van benne, meggyújtja eldobja, robban és a pókoknak vége! Csinálja, csinálja!
Rengetegen voltak, és a lány tudta, hogy nem lesz elég nyila. Meg kell védenie az öreget, ez a feladata, és büszkévé akarta tenni az anyját. Elvette az üvegcsét, és egy pillanat alatt meggyújtotta a belegyömöszölt szövetdarabot, majd eldobta. Emlékezett, hogy a farkasok is tartottak a tűztől, így biztos volt benne, hogy a pókok ellen is be fog válni. Először jobbra előre dobta el, és ahogyan felcsapta a lángok a pókok azonnal hátrébb hőköltek. Herr Grünwald azonnal adta is a kezébe a következőt, amit balra előre dobott el, így lefedte a teljes területet. Ellentétben a wargokkal a pókok végleg elszaladtak. Nem vártak, nem köröztek, elfutottak a tűz elől. Loreena leeresztette a vállait és kifújta a tüdejéből a levegőt. Lihegett és izzadt volt, de boldog. Boldog a győzelemtől, és attól, hogy teljesítette a feladatot, mehetnek is vissza a táborba.
- Ó jaj… Jaj ne. – hallotta meg maga mellett Martin nyöszörgését. A fák alatt a száraz avar azonnal lángra kapott, és hiába tűntek el a pókok, valahogy nem akart elaludni. Csak terjedt, tovább és tovább fel a fára. Nagyon régen nem esett pánikba, mindig ő volt az, aki képes volt hideg fejjel gondolkozni, de az erdőtűz nem volt játék.
Szinte azonnal az egyik tűzhöz rohant, és a kulacsa teljes tartalmát ráöntötte, mindhiába.
- Menjünk vissza, majd elalszik.
- Tessék?!
- Hát lehet leég az erdő egy része, de legalább a pókok eltűntek, mi túléltük…
- Maga tudta, hogy ez lesz?! – az öreg egy percre ijednek tűnt, ahogyan belenézett a lány villámló zöld szemeibe.
- Hát ő én… Megvolt az esélye, de mit tehettünk volna? Ezek csak fák! – ez volt a mondat, amit nem kellett volna mondania. Loreena félrelökte az öreget és a forráshoz rohant, abból próbált vizet nyerni, hogy eloltsa a lángokat, mindhiába.

***

Egy óra múlva Greenleaf teljes lakosságának segítségével sikerült megállítaniuk a tüzet, de az erdőnek nagyobbacska területe így is leégett. Loreena egy nappal később kormosan, koszosan ült egy kövön. Sírni lett volna kedve, de nem tudott a fáradtságtól. Ezt is elrontotta. Egyetlen pozitívum volt az egészben, hogy Martin Grünwald magára vállalta az egészet, kiemelve, hogy a lány nélkül már halott lenne, és ő volt az, aki eldobta az égő üvegcsét. Hazudott azért, hogy ne Loreenát büntessék meg, aki mindent megtett, hogy eloltsa a tüzet. Az események után soha többet nem engedték ki herr Grünwaldot virágot gyűjteni az erdőbe.
A lánynak vegyes érzelmei voltak a történettel kapcsolatban. Nagyon haragudott az emberre, aki nem tisztelte az erdőt, és képes lett volna leégetni az egészet csak ,hogy magát mentse, ugyanakkor feláldozta az engedélyért azért, hogy őt ne büntessék meg, és ne kerüljön még rosszabb helyzetbe. Hangos volt és barbár, de volt benne egy fajta becsület… Másfajta, mint a tündéké, de kétségtelenül ott volt. Nem tudta gyűlölni ezért Martint, de többet nem szívesen kísérgetett embereket.

Lory családjának karakterei remekül sikerültek, valamint a karaktered jelleme is szépen bontakozik ki, elismerésem. A professzor személyisége azonban kicsit felemásnak tűnt nekem, illetve a lezárás is egy pöttet gyorsra sikeredett. Ezek természetesen nem vonnak le a kaland értékéből, csak jövőbeli írói képességeid csiszolása végett említettem meg őket.

Jutalom:

ööhh, figyelembe véve Esroniel bónuszait, az entrópianövekedés elvét, a Snellius-Descartes törvényt és az afrikai fecskék párzási szokásait, azt mondja, hogy:

100 tapasztalat, 2100 váltó

//Az alábbi olvasmányt Darrakarddal közösen alkottuk. Nem így terveztük, de nagyon romantikusra sikerült, szóval csak saját felelősségre!//
//Előzmény//

A nyitott ablakon beáramló hűs reggeli levegő ébresztette fel. A feje fájt, de csak egy kicsit, az igazi kemény másnapossághoz nem ivott előző este eleget, ahhoz viszont pont megfelelő mennyiség volt, hogy őfelsége ágyában kössön ki. Próbálja felidézni, hogy pontosan mi történt… Valóban eladta volna a saját testét a sötét tündék seregéért cserébe? Egy pillanatra megijedt a gondolattól, hogy gyakorlatilag kurtizánná vált, de utána muszáj volt emlékeztetnie magát az apróságra, hogy ezt bizony ő is akarta, nem is kicsit. A lazítást, a szórakozást, és Armint, az az isteni édes vörösbor pedig csak bátorságot adott ehhez, és lehetőséget, hogy ráfogja valami külső tényezőre, a beismerés helyett, hogy ő is hús és vér, a hozzá tartozó vágyakkal együtt. Még ha nem is vallotta be magának, akkor is túl nagy volt rajta a nyomás a lovaggá ütése óta, ki kellett eresztenie a gőzt.
Lassan nyitotta ki malachitzöld szemeit, és nézett ki először az ablakon. Nem aludt sokat talán néhány órát a Nap alapján, de a herceg már teljesen felöltözve, egy széken olvasgatott egy halom papírt. Meglepően korán kelt, főleg sötét tünde létére. Ahogy ránézett legszívesebben visszahúzta volna maga mellé. Hetek óta először nem voltak rémálmai, és csak annak tudhatta be, hogy a férfi is ott aludt vele.
- Jó reggelt. – mosolygott rá Armin kedvesen, amikor észrevette, hogy a lány már ébren van.
- Neked is jó reggelt. – mosolygott vissza Lory. – Dolgozol?
Végülis csak uralkodó volt, vagy mi a fene. A lány közben maga köré csavarta a takarót és felkelt, hogy megkeresse az éjszaka szétdobált ruháit. A fegyvereit viszont óvatosan a sarokba támasztva találta meg.
- Mondhatni. Ezek a panaszok, amikkel a népem él felém. Általában az a menetrend, hogy amint megtudják, melyik fogadóban szállok meg, órák alatt elárasztanak ezekkel, így tudom, mire számítsak a körúton. Apropó körút, van kedved velem tartani?
- Örömmel. Hiszen megbeszéltük, egy napra én leszek a kíséreted. – látszott rajta, hogy ezt azért cseppet sem bánja. Elég gyorsan felöltözött, és lesétáltak a földszintre.
- Van egy előnye annak, hogy az adott faluban mindenki ismer. – magyarázta Armin, miközben kifizette a fogadóst. - Nem kell házhoz mennem, ugyanis könnyen megtalál, aki akar. Úgyhogy követhetem a napi rutinomat. Kezdetnek talán térjünk ki a piacra. Gondolom, éhes lehetsz.
Loreena bólogatott. A halovány emlékképei között nem szerepelt vacsora, és a hasa is eléggé korgott már.
- És nem rohannak le közterületen, amint meglátnak? – kérdezte kifelé menet.
- Megesik néha. De a sötét tündékben van annyi elegancia, hogy kivárják legalább a sorukat, ha már észrevettek. Lovon szeretnél menni, avagy megfelel gyalog is?
- Két napja lovon ülök. Inkább gyalogolnék. De ezek szerint nálad hosszúra nyúlik egy-egy bevásárlás.
Azért levette az íját és a nyilakat és letette Jóska mellé. Nem akarta mindenhova magával cipelni, elméletileg ez most egy körút, szerette volna, ha kényelmesen lehet, és picit sem akart fenyegetőnek látszani. Nem tudta, hogy ebben a faluban hogy állnak a nemestündékhez, de próbált barátságos benyomást kelteni.
A hercegen viszont most először látszik a zavar jele, ahogyan szórakozottan megigazítja inge gallérját.
- Ez sajnos tény. De sokkal kényelmesebb megoldás, mint egy trónteremben ülve, legalább is szerintem. - közben lassan elindult, mint aki sehová sem sietett még életében. - Vagy máshogy gondolod?
- Ha a kényelemről van szó, a trónterem biztos, hogy kényelmesebb. – kezdte a lány óvatosan. - Viszont így közelebb vagy hozzájuk, látod a mindennapjaikat. Jobban megértheted a problémáikat, mint egy trónteremből, amellett meg ők is közelebbinek érzik a hercegüket.
Nem szeretett volna véleményt nyilvánítani, hogy mi a jobb megoldás. Egy nagy birodalmat lehetetlen lenne úgy irányítani, ahogy Armin teszi, de így... Megértette, hogy a népe miért szereti ezt a megoldást. Őt valamiért a nagyon korai törzsekre emlékeztette, amikor minden aprósággal a klán fejéhez szaladtak, csakhogy az egy-egy nagyobb falu volt, nem egy királyság. A herceg elgondolkodott a válaszon, de semmi látható módon nem jelezte, hogy miként értékelte azt. Ahogy haladtak a házak között a piactér felé, egy sötét tünde kislány szaladt oda és áll meg szégyenlősen a páros előtt.
- Itt is az első a sorban. - mosolyodott el Armin és leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön a gyermekkel. Loreena diszkréten megállt mögötte, semmiképp sem szeretett volna zavarni. - Mit szeretne a kishölgy?
- Az... anyukám azt mondta, te vagy Armin herceg. - kezdte félősen.
- Az anyukádnak jó szeme van. Tehetek érted valamit?
- Az... az apukám... a holdőrségben van és nem tudom... Mikor jön haza legközelebb?
A mondandója végén egy óvatos pillantást vetett Loreenára, ahogy Armin is felnézett, hogy lássa a lány reakcióját. A lovag arcára akaratlanul is széles mosolyt csalt a félénk, de egyben mégis bátor kislány. Nem szólt semmit, de bíztatóan bólogatott, hogy ne féljen, a herceg nem harap… Vagy legalábbis nem úgy. Azért nagyon kíváncsi volt, hogy mit mond a férfi a gyereknek. Armin kezét finoman a lány fejére tette és közel hajolt hozzá. Halkan beszélt, de Lory még éppen hallotta.
- Hunyd be a szemed. Fel tudod idézni az apukádat? - a gyermek engedelmeskedett, majd aprókat bólintott. - Mikor már nem tudod, nyisd ki a szemed és ott lesz. Anyukádnak pedig mondd azt, hogy a legközelebbi holdünnepre már együtt mentek.
Az apró szemek hálásan néztek fel a férfi kedves arcára, majd udvariasan, habár kissé még esetlenül meghajolt előtte, majd mielőtt elszaladt volna kis gondolkodás után a lovaglány felé pillantva megismételte a mozdulatot majd elsietett. Loreenának még szélesebbre húzódott a mosolya, és valami különös de mégis erős melegséget érzett a mellkasában, ahogyan a jelenetet nézte. Majdnem megkérdezte Armintól, hogy mindig ennyire tökéletes-e, de szerencsére eszébe jutott a találkozásuk pillanata, amikor őfelsége részegen támolygott ki elé. Nem tökéletes, hála az égnek, de így is túl közel volt hozzá.
- Tudtad, hogy ki az apukája, vagy csak megnyugtattad?
- A holdőrség falunként van beosztva, hogy ennyivel megkönnyítse az összeszokást. Nem tudom, ki az apja, de tudom, hol szolgál. Majd átvariáltatom kicsit az eltávokat, hogy a következő holdünnepre kaphassanak néhány napot. - felelte mosolyogva, mint aki nagyon elégedett a saját döntésével.
- Nem okoz ez zűrzavart?
- Nem feltétlenül. Néhány elégedetlen zúgolódást biztosan, ám azzal majd foglalkozok személyesen. Illetve, ha vége az emberek háborújának, a legkisebb gondunk is nagyobb lesz néhány áttologatott szabadnapnál.
- Ezt hogy érted?
- Nem igazán tudom, mi lesz utána, de hogy súlyos változások, az biztos. Ha pedig minket nem ér el a hulláma, hát annak fognak örülni, hogy kimaradtunk belőle. De ha más véleményen vagy, szívesen meghallgatom. - felelte egy őszinte mosollyal. Feltűnően sokat mosolygott.
- Nem hiszem, hogy lehet rosszabb egy háborúnál. Elméletileg pont azért megyünk, hogy utána jobb legyen. Változás lesz, ez biztos, de remélem, hogy jó irányba. Tudom, a jó mindenkinek mást jelent, én most békességre gondolok. Vagy félreértettelek?
- Nem, tökéletesen értetted. - egy pillanatra elgondolkodva nézett a lányra, bár most nem kalandozott el a tekintete olyan feltűnően. - Te vagy a legtökéletesebb lovag. Amelie jól döntött.
Loreena arca hirtelen ismét olyan piros lett, mint a haja. Most erre mégis mit kéne válaszolnia? Hogy Armin meg a legtökéletesebb herceg, vagy a legtökéletesebb sötét tünde, vagy férfi…. Nem. Nem és nem és nem. Eszébe se juthat ilyesmi, főleg hogy igencsak elhamarkodott következtetés lenne.
- Köszönöm de... Még sokat kell tanulnom. És biztos nem mindenkit ismersz a többiek közül.
- Ez tény. De aki képes volt megszerezni ezt a címet, még sem bódította el és képes még béke után vágyakozni, az a legjobb erre a feladatra. Egyébként, remélem igazad lesz. - nézett az anyja szoknyájába kapaszkodó kislány után. - Mindenkire rá férne egy kis béke.
Lory a férfi mellé lépett. Az ő arca jobban érdekelte, mint a kislány. Bárcsak elmondhatná neki miket látott! Akkor ő is értené, hogy miért olyan fontos ez az egész. Itt már jóval többről volt szó, mint a lovagságról, az csupán egy lehetőség. Így is elég gőgös dolog feltételeznie magáról, hogy megmentheti a világot. Azonban túlzottan örül Armin véleményének ahhoz, hogy elrontsa ilyesmivel.
- Egyet értek. Ránk pedig a reggeli is. - mosolygott a hercegre.
Armin arcára gyors egymásutániságban ült ki a meglepődés, a zavar majd szokásos magabiztossága. Szinte elfelejtette, hogy reggelizni indultak.
- Igaz is. Reméljük, legalább egy almát tudok venni, mielőtt lerohan a következő panaszos. - mondja, kissé sietősebbre véve a tempót.
- Ha gondolod, veszek neked reggelit, engem nem fognak lerohanni. - ajánlotta fel kedvesen a lány. - És addig hallgathatod a panaszokat.
- Ez egy kifejezetten jó ötlet, köszönöm. - felelte, majd leakasztotta az erszényét és átnyújtja. - Amennyit csak szeretnél.
- Köszönöm, de nem szükséges. Ha beleszámoljuk a szobát és a bort kvittek leszünk. – persze a szoba és a bor sokkal többe került, mint amennyibe egy reggeli, de inkább azt szerette volna, ha gyorsan lerázhatja Armint. Nem akarta kihasználni, hogy a másik herceg… Vagy inkább nem akarta magát ribancnak érezni? Van zsoldja neki is, így mielőtt a férfi tiltakozhatna, sarkon fordult, és elsietett a legközelebbi ételárushoz. Mivel nem tudta, hogy a férfi mit szeret több féle gyümölcsöt vett – almát mindenképp, mert azt legalább említette – majd egy másik standnál vett édes és sós pékárut is, hogy tudjanak válogatni. Csak a szeme sarkából látja, hogy kisebb tömeg sorakozott már fel a herceg előtt, és a kereskedők is nyújtogatják a nyakukat, hogy mi történik. Kedvesen megköszönte a reggelit, majd a sorban álló sötét tündéket megkerülve furakodott vissza Arminhoz. Nemes egyszerűséggel a kezébe nyomta az egyik almát és egy kiflit, majd gyorsan megmutatta, hogy van még.
- Szóval ennyi lenne, Raymon főpap már értesült róla és csak napok kérdése, míg ideér a szállítmány. - fejezte be feltehetően hosszabb szövegét egy holdpapnőnek, aki csak bólintott és dolgára indult. - Köszönöm, Lory. - vette át az ételt, majd nemes egyszerűséggel leült egy hordóra és a reggelit rövid szünetekkel megszakítva intézte el a körülötte álló kb négy-öt tünde kéréseit. Lory letelepedett mellé egy másik hordóra, miközben a reggelijét pusztította, megfigyelhette, hogy meglepően sokoldalú a herceg tudása, mind a gazdaság, mind a vallás, mind a hadsereg, de még a tudományos kérdésekben is úgy tudott felelni, mint aki ért hozzá. Egy pillanatig sem unatkozott mellette, sőt még új dolgokat is megtudott. Miután a gyülekezet feloszlott, Armin sóhajtott egyet és eltüntette az étel maradékát.
- Egészen gyorsan letudtuk ma. Még dél sincs, ha jól látom. - pillantott fel a Napra. Loreena teljesen elvesztette az időérzékét, neki csupán egy pillanatnak tűnt az egész.
- Tényleg egész gyors volt. És mit kezd egy herceg, ha a nap további része szabad. Vagy... Mi van a panaszok után?
- Most jön a hivatali része a napnak. Azt hiszem a törvénykezés áll hozzá a legközelebb, bár kicsit bonyolultabb. Habár én nem vagyok ott mindenhol, minden nagyobb településen vannak olyan létesítmények, ahol a parancsokat továbbadják. Elméletileg rajtam és a családom tagjain kívül nem igazán lehetne belépni oda senkinek, de tehetünk kivételt. - kacsintott a lányra.
- Csak ha nem zavarok, nem szeretnélek hátráltatni. De ezek szerint a családod is segít? - közben azért odakísérte Armint a helyszínre. Egy faluban semmi sincs messze egymástól. - Nem furcsa folyton utazni, és hogy nincs egyetlen otthonod ahova este visszavonulhatsz?
Hirtelen elpirult.
- Bocsánat. Nem akartam tolakodó lenni.
- Ebben semmi tolakodó nincs, legalább is az én mércémmel. És nem, a családom nem segít, ugyanis mióta jóapám elhunyt három éve, nincs egy élő rokonom sem. Eddig én voltam a "család" apám mellett, ezért van ez a kibúvó a törvényben és a jövőbeli feleségemnek és gyermekeimnek van fenntartva. Egyébként remek érzés úgy utazni, hogy bárhová érkezel, még mindig az otthonodban vagy. Én így élem meg.
Lory egy pillanatra elhallgatott. Akkor ezért nem tudta még csak nagyjából sem belőni a Fairlight rokonságot. Mert nincs. A herceg a lelke legeslegeslegmélyén nagyon magányos lehet. Az alattvalók szeretete se tud mindent pótolni. Lassan megérkeztek egy, a többitől semmiben nem különböző sötét tünde épület elé. Az egyetlen megkülönböztető jel egy apró, stilizált korona volt, habár Armin nem hordott semmi effélét.
- Se család, se állandó kíséret, se feleség... Elég az a rajongás és szeretet, amit a népedtől kapsz? - ha már őszintén beszélgettek meg közvetlenül meg minden, akkor nem tartotta magában. Viszont legalább kiderült, hogy nem nős. Megkönnyebbülés? Nem szabadna megkönnyebbültnek lennie. Az ajtó előtt megállt, hívás nélkül nem lépett be.
- Általában. Bár előfordul, hogy alkohollal kell kísérni. Bár eddig a te társaságod vált be a legjobban. - mosolyodott el őfelsége keserédesen, aztán belépett. - Egy pillanat.
Alig fél percig volt bent, majd az ajtó ismét kinyílt és Armin beinvitálta. A helyiség úgy nézett ki, mint egy postaközpont, csak éppen határozottan kisebb és kevesebben sürgölődtek benne. Valamiért pedig nagyon megbámulták a tünde lányt, amikor az belépett.
- Én... Szívesen vagyok a társaságod. Mármint... – félrekapta a tekintetét. Tényleg jól érezte magát a herceg társaságában, jobban, mint szabadott volna, és nem is tudta, hogy mennyire mutathatja ki, még így se, hogy a protokollt két szeretkezés között már bedobták a sarokba. A szavakat elcsípő néhány sötét tünde még furcsábban nézett a lányra, mint a többi, akik egyébként sem leplezték érdeklődésüket, de furcsa mód nem voltak vádlóak, sokkal inkább kíváncsiak és csodálkozóak.
- Lehet, hogy azt mondtam, hogy a jegyesem vagy... - súgta oda neki a herceg. - Majd később kimagyarázom, ha szeretnéd, de egyelőre ez az egyetlen kiskapu.
Lorynak hirtelen elakadt a lélegzete és félre is nyelt, csak ezért nem szaladt ki a torkán a meglepődött kérdés: „HOGY MIT MONDTÁL?” Végül csak bólint, mikor levegőhöz jut. Ha már ilyen ostoba hazugságba keverte magát Armint, amikor felajánlotta neki, hogy megvárja kint, akkor egye is meg amit főzött. De talán… Talán nem is volt olyan rossz eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha igaz lenne.
- Rendben persze.... Ömm... Kaphatok valami olvasnivalót? Lefoglalom magam ameddig elintézed amit szeretnél. – közben a fejében egymást kergették a gondolatok. Mit mond, ha valaki kérdezősködni fog? És az eszébe jutott őfelségének, hogy mi lesz, hogyha ez elterjed Nebelwaldban? Lehet, hogy ez tünde rossz szokás volt, de nem bírta elhinni, hogy egy ilyen pletyka ne kelne azonnal szárnyra, főleg, hogy elég meglepő tény lenne, ha Armin nem a saját népe egyik lányát venné nőül. Egészen beleszédül, így hirtelen észre sem veszi, amikor a férfi a kezébe nyom egy adag papírt.
- Mint katona, gondolom, érdekelhet. Egy rövid vázlat a sötét tünde hadsereg pillanatnyi felállásáról, számairól, ilyenek. Talán még Amelie is hasznosnak fogja találni. - ismét suttogásba váltott. - Ne aggódj, senki nem mer majd kérdezni semmi, a pletykák meg... Hmmm, majd menet közben kitalálok valamit. Alphonse! - emelte fel a végén a hangját, mire egy nyalka tünde rögtön kihúzta magát.
- Felség?
Loreenának sikerül lenyelnie a megjegyzését, hogy szívesen lesz Mrs. Fairlight, és inkább a kapott lapokba temetkezett.
- Köszönöm ez nagyon érdekes lesz. - válaszolta, majd ő is az érkező Alphonse-ra néz.
- A külügyek érdekelnek elsősorban, utána a tünde hírek. - a megnevezett férfi bólintott, majd a lányra sandított.
- A... kisasszonynak hozhatok valamit?
- Nagyon kedves, de köszönöm nem.
Armin leült egy íróasztalhoz, és láthatóan sietve kezdte el tenni a dolgát. Papírokat olvasott át, dobott félre felhúzott orral, vagy tett zsebre elégedetten, vagy újakat írt. Minden egyes hírrel kapcsolatban leolvasható volt az arcáról a véleménye. Loreena néha azon kapta magát, hogy a saját olvasmánya helyett a herceget nézte. Néha felkuncogott egy-egy érdekes arckifejezésen, de amikor a férfi odapillantott inkább gyorsan visszafordult a papírjához. Egyébként meglehetősen érdekes olvasmány volt, hogy mennyire más a sötét tünde sereg sok szemszögből, mint az övék, a gondolatai mégis sokszor elkalandoztak térben leginkább balra, az íróasztal felé, időben meg… Összevissza.
Bő másfél óra múlva állt fel Armin a helyéről és lépett a lányhoz.
- Mehetünk? – látványosan visszafogta magát, hogy ne játssza túl tettetett jegyességüket. Lory bólintott és visszatette a papírokat az asztal, majd egy cseppet sem túljátszott, de katona létére meglepően elegáns mozdulattal karolt bele a férfiba. A karót nyelt egymás mellett sétálás éppen olyan gyanús lett volna, mintha túljátszák a szerepüket.
Kiléptek az ajtón, mire Armin felsóhajtott.
- Ez... érdekes volt. - jegyezte meg, szórakozottan vakargatva arcát.
- Melyik része? A jelentések, vagy füllentés? - próbált nyugodt maradni, de a szíve majd kiugrott a helyéről. Tőle teljesen szokatlan gondolatai és vágyai, például hogy egész nap elnézné a férfit, ahogy jelentéseket olvas, és hogy maradna még... Össze volt zavarodva, de nem felejthette el, hogy ő egy katona. Uralkodnia kellett magán. Főleg hogy maga sem értette mi van. Vagyis… Volt egy lehetséges magyarázat, de azt a lehetőséget csípőből elutasította. Mindenesetre elengedte Armin karját, amint látta, hogy nem néznek utánuk. Nem akarta a férfit kellemetlen helyzetbe hozni.
- Is-is. Bár főképp az utóbbi. - vigyorodott el csibészesen. - Viszont a nap további része tényleg szabad. Javaslom, ebédeljünk meg, utána eldöntheted, mit szeretnél. Most abszolúte nyitott vagyok bármilyen kezdeményezésre.
- Az ebéd jó. Ellenben a szabadnap... - elnevette magát. - Annyira régen volt tényleg szabadnapom, hogy hirtelen azt sem tudom, mit csinálnak mások olyankor. De egyszerre egy probléma. Nem tudok főzni, úgyhogy ez a lehetőség kiesett, hol ebédelünk?
Nem is tudja miért jutott eszébe, hogyha tudna, akkor főzne a hercegnek. Még szerencse, hogy soha életében nem volt a kezében fakanál.
- Egyébként meddig maradsz egy-egy helyen?
- Azt hiszem, van itt egy kifejezetten jó hírű konyha, ahol szobát nem adnak, de cserébe remek az ételválaszték. Ha rám bízod, én azt javasolnám. - felelte az első kérdésre. - Általában egy hétig. Így elég ideje van mindenkinek előadni a panaszait, és elég gyorsan tudom körbejárni a Nebelwaldot.
- Jól van, ha egy hercegnek megfelel az a konyha, akkor nekem is tökéletes lesz.
A válaszra bólint, és gyorsan próbálja kiszámolni, hogy milyen gyakran van Armin ugyan azon az egy helyen, de rá kell jönnie, hogy fogalma sincs, hány falu van Nebelwaldban, így inkább feladja.
- És mi van ha... Ha mondjuk valaki meg akar látogatni? Végigjárja a falukat és próbál az információ morzsák alapján tájékozódni, mint én tettem vagy...? - kérdezte nagyon óvatosan. Mi van ha újra akarja látni de nem találja? Merthogy odáig már eljutott lélekben, hogy tudja, hogy ha mindennek vége és van rá lehetősége, akkor újra akarja látni Armint. Nem várna semmit csak… Csak szeretne a társaságában lenni. Érdekes, hogy korábban a fákat és az állatokat preferálta a fajtársai helyett is, és most mégis idejönne az első adandó alkalommal.
- Igazából nem véletlenszerűen utazok. Van egy ütemtervem és egy időbeosztásom, bár az egyenlő esélyek miatt ezt csak néhány személy tudja. – elsőre láthatóan nem esik le a férfinak, hogy mire akart kilyukadni.
- Értem. - picit csöndbe marad, hátha Arminnak észbe kap. Miért olyan nehéz neki is csak kimondania, hogy szeretne második randit is?! - És ha... Tegyük fel, ha, megint ideküldenek tárgyalni?
Valahol félúton lehettek a vendéglő felé, mikor őfelsége felfogta, mi a kérdés mögöttes tartalma, amit egy bocsánatkérő sóhajjal árult el.
- Bocsáss meg nekem. Látod, egy herceg sem lehet mindenben tökéletes. - előhúzott dolmányának egy belső zsebéből egy papírtekercset, majd mielőtt Lory ellenkezhetne, lehúzta a kisujján lévő zafírköves gyűrűt (az egyiket a kezén viselt jópár közül) majd ráhúzta a tekercsre és úgy nyújtotta át a lánynak. - Hogy pont a jegyesemnek felejtem el odaadni, micsoda férj leszek én. - mosolyodott el hasonlóan, mint mikor kijöttek a hivatalból.
Ha a lovag nem lenne hozzászokva az adrenalinhoz, most szívrohamot kapva esne össze. Hirtelen nem is tudja, hogy mit mondjon, csak elveszi a papírt, és nézi a gyönyörű gyűrűt. Eddig jót nevettek ezen az egészen, de a lelke mélyén érezte, hogy közeledtek egy határhoz, amikor már nem tudja viccnek felfogni a dolgokat. Még ha zárkózott is sokszor, szíve neki is van, ami jobban dobog a mellette lépkedő sötét tünde iránt mint lehetne, és Armin nemhogy megkönnyítené a dolgát, de csak még jobban megnehezíti. Nem tudja, hogy a herceg tényleg kedveli-e, mármint olyan módon, ahogyan ő kedveli. Vagy túlgondolta volna? Annyira nem ért ehhez az egészhez!
Hirtelen jött ötlettől vezérelve felpróbálja a bal kezére a gyűrűt (direkt nem arra, amivel az íjat fogja), a papírt pedig elteszi.
- Részeges férj leszel. - közli vigyorogva, mint tényt. Muszáj tovább játszania, mert különben össze fog omlani. - Tetszik a kezemen. Megharagudnál, ha hordanám?
- Az ajándékokat általában azért adják, hogy használják, nemde? Egyébként remekül áll. - mosolyodik el elégedetten. - Egyébként praktikus oka is van. Ugyanis az én gyűrűim egyediek, így aki ért hozzá és látja, egyenesen hozzám fog küldeni, ha nem is találsz rám. Főleg, hogy... – megköszörülte a torkát - megeshet, hogy az tényleg egy - újabb torokköszörülés következett, illetve mintha kissé közelebb lépne a lányhoz és kissé mögé - eljegyzési gyűrű.
Loreena miközben a herceg beszélt a gyűrűt nézegette, gyönyörködött a látványban, amit a fényes zafír a kezén nyújtott, így most neki esett le némi fáziskéséssel, amit a herceg mondott. Ez volt az a pillanat, amikortól nem tudott tovább játszani. Egyenesen a herceg arcába bámult.
- Nem tudom eldönteni, hogy viccelsz-e, vagy komolyan mondtad.
- Nem viccelek. De egyelőre csak egy gyűrű, az ajánlat még nincs vele, megnyugodhatsz. – mentegetőzött rögtön. A lovaglány csodálkozott, hogy még Armint érezte magát kényelmetlenül mikor… Nagy levegőt vett, és először bizonytalan mozdulattal, de utána határozottabban megsimogatta a sötét tünde arcát. Megcsókolni azért nem merte így az utcán, meg egyébként se tudta hogyan reagálna.
- Nem kell mentegetőznöd. Csak próbálok két lábbal a földön állni én is. - visszafordult arra, amerre indultak. - Menjünk ebédelni. A gyűrűt pedig egyenlőre megtartom, és ha esetleg végül másnak fogod odaadni majd visszakéred.
- Nem fogom visszakérni. – felelte a férfi, majd a karját nyújtotta. - Ha megtaláltad a földet a lábaid alatt és nem fogsz megijedni tőle, majd adok mellé másikat.
- Ez nem félelem. Vagyis… Nem tőled félek. – hanem a következményektől, de mivel ez még nem egy ajánlat, ahogyan az előbb a herceg is mondta, nincsenek következmények. Ha viszont lesz mellé más is – bár egyébként nem hisz benne, hogy lesz – akkor muszáj lesz gondolniuk másra is. Leginkább a politikára, ami ebben az esetben megkerülhetetlen lesz. Lory belekarolt Arminba.
- Örülök. Mert a többi félelmet legyőzheted majd.
Kicsit hallgattak, közben lassan de biztosan haladtak a céljuk felé, ám a lányt egyszercsak elkezdte rázni a nevetés.
- Elképzeltem a királynő arcát. És az anyámét, aki amúgy is mindig mellette van.
- Nekem már csak azért is megérné. Mármint ne értsd félre, de szívesen megnézném Amelie arcát. - vigyorodott el Armin.
- El tudom képzelni rólad, hogy csak azért megházasodj, de ezt én is megnézném. Ki tudja. Lehet kapna az alkalmon, hogy a nyakatokra rakjon egy nemestündét.
- Most is azt hitte, ezt teszi, de látod, mi lett belőle. Habár, talán én értem félre, hiszen végül is rávettél arra, amiért küldtek. - gondolkodott el tettetett aggodalommal.
- Mostmár késő visszakozni. – felelte a lány nevetve. - Egyébként egyszeri alkalomra küldött, és szerintem még csak nem is Amelie királynő ötlete volt, hogy én jöjjek. Nem látta a nagyszerű lehetőséget a frigyben!
- Áh, a királynő azt hiszi, hogy én önként és dalolva fejet hajtok majd neki, így nem kell senkit a nyakamba akasztania. Habár, ha eddig is így próbálkozott volna, lehet megtörök. - billentette Lory felé a fejét. Az a homlokát egy pillanatra a férfi vállának támasztotta, így csupán pár másodpercre de egész meghitten bújtak össze.
- Most mondjam, hogy örülök, hogy nem tette? Még a végén valaki előbb lecsapott volna a kezemről.
- Te aztán hűséges vagy, még a hibáiért is hálás vagy Amelie-nek. Még ha nem is úgy, ahogy ő szeretné. - nevetett fel a herceg, miközben elértek a vendéglőbe. - Van valami konkrét preferencia, vagy rám bízod mit együnk?
- Rád bízom. Nem vagyok válogatós.
Armin gyorsan szerzett egy asztalt, és pár perc múlva már ott gőzölgött előttük egy adag sült hús, gyümölcsszósszal és kemencében sült krumplival.
- Egyébként csak kíváncsiságból, te mit csinálsz olyankor, ha éppen nem bíznak meg beképzelt, neveletlen hercegek megregulázásával? – kérdezte a férfi belekortyolva az elé tett korsó sörbe.
Lory egy pillanatra elgondolkodott.
- Ez nehezebb kérdés, mint gondolnád. Ha nem küldetésen vagyok, akkor kiképzésen. Egyébként élvezem, de szerintem nem erre vagy kíváncsi. Kihasználom, hogy az elmúlt öt évben alig láttam a családomat és a régi barátaimat. Leginkább velük töltöm az időt, valaki mindig rám ér. Ha mégsem, akkor pedig kimegyek az erdőbe egy könyvvel. Klisés mi? - kérdezett, miközben ő is beleiszik a sörbe. Még csak ebédeltek, de máris elkezdett fogyni az alkohol! Valahogy úgy érezte, hogy estére megint részegek lesznek.
- Valaki a klisékre vágyik. Nem volt egy csöndes, elmélyedő napom évek óta. Meg kell jegyeznem, olyan társaságom sem, aki nem akar lenyúlni tőlem valamit vagy folyamatosan hajbókolni.
- A hajbókolást megértem. Ha... Szóval az este után már meg tudom állni, de anélkül nekem se ment volna. Egy herceg sosem veheti szabadságot? Pár napot sem?
- Sajnos nem, legalább is én még nem találtam meg a módját, hogyan. Az elődeim úgy építették ki a közigazgatásunkat, hogy én hajtom, mint a szív az vért. Legalább is ők így mondták, nekem jobban tetszik az a hasonlat, hogy mint igásló az ekét. Ha szabadnapot veszek ki, megáll az élet. Rendkívül instabil egy olyan népet igazgatni, akinek a felében vérszomj tombol, egy részük fanatikus, nagy többségük pedig saját zsebre dolgozik. Ha nem igazítom folyamatosan a törvényeket, könnyen káosz törhet ki.
A lány együttérzően nézett a hercegre. Kezdte érteni, hogy miért van szükség a folyamatos jelenlétére.
- Nem hiszem, hogy pár nap alatt is káosz lenne. Mármint ameddig elér Nebelwald egyik feléből a másikba az újdonság... De megértem. Muszáj mindig figyelned. El sem tudom képzelni mennyire fárasztó lehet. – tényleg szüksége lenne Arminnak egy támaszra legalább.
- És nem segít senki? Egyetlen megbízható sötét tünde sem? Elég szörnyen hangzik.
- Segítenek jópáran, de senki nincs, aki helyettem dönthetne. Mert az uralkodó teljhatalmát nem oszlathatja meg, különben pillanatokon belül ott járnánk, mint az emberek most. Bár ezek csak ősi dogmák, még az Átok idejéből, nem tudom, most mennyire állják meg a helyüket.
- Én sem tudom. Csak ez így hatalmas teher egyetlen léleknek. – őt harcolni képezték ki, nem országot vezetni, mint a herceget, aki valószínűleg egész kisgyerekkora óta erre a szerepre készült.
- Talán egyszer újraértelmezem majd őket, de addig csak igyekszem fenntartani azt, ami eddig működött. Te pedig legyél ott, mikor besokallnék, és nem hiszem, hogy gond lesz. - mosolyodott el a férfi.
- Jól van. Ott leszek.
Még nem tudta, hogy ezt mégis hogy a fenébe fogja kivitelezni, de ott AKART lenni Arminnak, amikor az esetleg már nem bírja tovább. Megölelni, beszélgetni… Sose gondolta volna, hogy idáig fajul ez a küldetés.
- Aztán majdcsak kitalálsz valami jobbat.
- Egyébként túl sokat beszéltünk rólam meg a problémáimról. De rólad alig tudok valamit. Milyen a családod, mik a céljaid, miket szeretsz? Na nem kell egyszerre, de szépen sorban kíváncsi vagyok dolgokra.
- Tényleg érdekel? - csúszott ki a lány száján a meglepett kérdés. Ahhoz képest, hogy hogyan indult neki fejben ennek a napnak... Nagyon eltávolodtak attól, de nem is lehetett volna boldogabb. A feje hátsó részében még mindig motoszkált egy kis hang, hogy túl szép ez így ahhoz, hogy igaz legyen, és fel kéne készülni arra, hogy neki fog csapódni a kemény földnek, de legalább addig boldog akart lenni, ameddig tartott. Akkor is, hogyha éjfélkor a hintó visszaváltozik majd tökké.
- Jól van. Az anyám a királynő testőrkapitánya, apám szintén katona volt, de megsérült és azóta nem tud igazán harcolni. Most íjakat készít, tőle kaptam az elsőt, amivel megtanultam lőni, és van egy öcsém is, Alan. Feketebárány a sok katona között, de elég tehetséges bárd. Csak nagyon szeleburdi, hiába felnőtt már. Szerintem nagyon jól kijönnétek. - Nevetett fel. Armin és Alan egy kocsmában. A legepikusabb történetek kezdődnek hasonlóan.
- Céljaim... Mindig testőr akartam lenni, mint az anyám, és elég egyenes volt ez az út. Most... Nem tudom mit akarok. Először a démonháború, utána néhány küldetés alatt, láttam olyan dolgokat, amik rádöbbentettek, hogy ez az egész világ nem ennyire egyszerű, hogy majd hős leszek és kineveznek és minden csodálatos lesz. Most pedig találkoztam veled, és először azt mondod, hogy a királynő, akit egész életemben szolgálni akartam nem olyan, mint amilyennek látszik, utána pedig még gyűrűt is kapok... Ahogy neked a kormányzást, na nekem az életemet kell újragondolnom kicsit. - magához képest nagyon megered a nyelve. Meg is lepődött, de végülis Armin kérdezte. Remélte, hogy nem bánta meg, így hogy a Lory hirtelen rengeteg információt zúdított a nyakába.
- És végül, hogy miket szeretek... Szeretem az erdőt és az állatokat. Néha a magányt is. És szeretem a zenét. Még táncolni is szerettem, bár már nagyon régen nem volt rá lehetőségem. Az ünnepeken többnyire szolgálatban voltam. - vonta meg a vállát. - Hirtelen ennyi jut eszembe.
- Érdekes. Lehet, hogy az élet nem akarja, hogy olyan egyszerűen érd el a célod, mint azt szeretnéd. De ha tényleg ez az, amire vágysz, csak nehezebb lehet elérni, lehetetlen nem. - tartott egy rövid álldörzsölős szünetet.
- Ami a táncot illeti pedig... megjegyzem. - mosolyodott el sejtelmesen.
- Valójában, lehet, hogy az élet mást szánt nekem. - megvonta a vállát. - El fogom fogadni, amit hoz. És nagyon helyes, ha megjegyzed. - mosolygott vissza. Nem tudott elképzelni a táncnál romantikusabbat.
- Lehet, hogy ehhez a mélységhez még keveset ittunk, de hadd mondjam el az én filozófiámat. Az élet, a Hold, a természet, az Isten vagy bármiben hiszel, úgy jelöl ki utakat, hogy beleírja a jellemedbe. Mert addig mész ellen azoknak, amiket nem szeretsz, míg meg nem találod, amit igen. És addig nem lesz nyugtod, míg ez meg nem történik.
Loreena gyorsan beleiszik a saját sörébe. Ehhez a mélységhez még tényleg keveset ittak.
- A jellembe, ez igaz lehet. Ugyanakkor mi nem tudhatjuk biztosan soha, hogy mi is volt vele a cél. Lehet a kezdeti célok csak rálöknek egy útra amivel olyan dolgokat sajátítasz el, amitől később több leszel, és készen állsz majd arra ami igazából a sorsod. Már ha van sors egyáltalán.
- Igazad lehet. És ehhez még tényleg korán van, beszéljünk valami könnyebbről. - ragyogott rá, elengedve a kérdést. - Akad még kérdésed? Szívesen válaszolok bármire, tapintatlan vagy sem.
- Jól van. Jó ég, azt se tudom hány éves vagy. Két kérdésem van, már a korodon kívül, bár az talán nem is annyira fontos. Az egyik, hogy hogyhogy még nem csapott le rád a Nebelwald hajadon lakossága? A másik pedig, hogy ha mégis lenne egy szabadnapod, mivel töltenéd? Hova mennél?
Nem fél a konkurenciától, és biztos benne, hogy nyilvánvaló okai vannak a dolognak, de azért érdekli. Az lett volna a furcsa, ha nem érdekelné Armin szerelmi élete. A másikra pedig szimplán kíváncsi volt, sok mindent meg lehet tudni valakiről ilyen egyszerű kérdések segítségével.
- Nos, akkor sorban. A koromat illetően idén töltöttem a huszonnyolcat. És azért nem érdeklődött még senki házassági ajánlattal, ugyanis nekem illene nyitnom, az meg nem egyszerű úgy, hogy folyton mozgásban vagy. Régebben az uralkodó családja segítette elő ezt, nyilván az öröklés miatt, de ennek hiányában nálam megborul a rendszer, úgyhogy kénytelen leszek magamtól választani. Gondolhatod, mennyire bánom. - villantotta ki tökéletesen fehér fogsorát, csakhogy biztosra mehessen, hogy Lory értette a célzást. - És hogy mivel tölteném a szabadnapomat? Elmennék az emberekhez és megnézném, amit csak tudok.
A lovag huszonnyolcra bólintott, bár fiatalabbnak nézte. Érdekes volt, hogy még korban is egymáshoz illenek. A házasodás is érhető, itt nincsenek olyan nemesi intrikák, mint az embereknél lehetnek, és így, hogy Armin családja sincs már képben.... Azt választ viszont nagyon érdekesnek találta, hogy az emberekhez menne. Végülis logikusnak tűnt, mert nagyon más, mint az erdő.
- Mindegyik emberkirályságba? Mondjuk, ott nem ismernének fel és nyugtod lenne. Jó választás.
Ismét ivott és lassan, de biztosan az ebédje is kezdett elfogyni.
- Amelie királynő hogyhogy még nem próbált meg kiházasítani? Mármint abban biztos vagyok, hogy örülsz, hogy választhatsz, és hogy nem engednéd, hogy beleszóljon... Csak az ő szemszögéből nem értem.
Hogyhogy nem próbálja meg eladni a tökéletes partit mielőbb? Még mindig nem merte elhinni, hogy akár ő is lehetne.
- Megpróbálta. De a sötét tündék fölött nincs befolyása ellenemben, a tündék pedig, akiket megpróbált kelepcének használni, nem voltak elég talpraesettek és gyorsan lebuktak. És ilyenkor már elvből elutasítottam őket amennyire udvariasan csak tudtam, ugyanis nem szeretem, ha próbálnak befolyásolni. - egy rövid gondolkodás után leesett neki egy ijesztő gondolat. - Ugye te nem az eddigi legügyesebb trükkje vagy?
- Ha az is vagyok, nekem nem szóltak. Egyetlen érvem van, amiért nem hiszem. Mindenki tudja, hogy mennyire szerencsétlen vagyok a pasikkal. Ha olyan lennék, aki könnyen az ujja köré csavar bárkit, akkor rendben, csakhogy én ennek pont az ellentettje vagyok. Még sosem jött össze. Mostanáig persze. Szóval ha trükk, akkor a lehető legügyesebb, mert erre biztos senki se számított, engem is beleértve. – valahol szórakoztatónak találta a gondolatot, hogy Armin pont annyira fél, hogy csak a királynő egy újabb trükkje az, hogy itt van, mint amennyire ő félt attól, hogy a herceg egész nap csak szórakozik vele, miközben kezdenek gyengédebb érzelmek is születni benne.
- Különös, hogy a sok intrika nem tudott hatást elérni nálam, te viszont... - hagyta a levegőben lógni a mondat végét. - Lehet, hogy nekem van kifacsart ízlésem nők terén. Vagy a világ értékrendje állt fejre.
Lory félt, hogy még a végén elkezd hinni neki. Hinni abban, hogy ez lehet valódi, és hogy talán tényleg viszonzottak azok a különös érzések, amik a hatalmukba kerítették. És ez valahogy nagyon ijesztő is volt.
- Kifacsart ízlésed az lehet. De... Nem tudom. Talán csak mást keresel egy nőben mint gondolnák. Bár még csak tegnap óta ismerlek. - ~pedig sokkal hosszabb időnek tűnik~ - Azt hiszem azt hogy őszintén beszélgetünk többre értékeled, minthogy legyen egy tökéletesre manikűrözött hercegnőd.
- Egyszer a holdőrök elcsíptek egy jelentést rólam, már nem emlékszem hová. Az volt benne: Fenséges, mint a Hold, de lázadó, mint az éjszaka. Úgyhogy csak természetes, ha ellent megyek a bejáratott sztereotípiáknak. Mert nem egy herceg vagyok, hanem én magam vagyok. Ameddig Amelie ezt nem fogja fel, a diplomáciai követei jobb eredményt fognak elérni, mint a kurtizán dámái. Legalább is egy követ biztosan. - kiitta a sör maradékát. - Kezdelek már megijeszteni a nyíltságommal?
Gyönyörűnek találta a hasonlatot. Kellett egy pillanat, hogy a lány észrevegye magát, hogy bámulja a szemben ülő férfit. Érdekes volt, hogy tényleg, ő, mint követ többet ért el azzal, hogy csak önmaga volt, mintha megjátszaná a vonzalmat.
- Nem. Inkább köszönöm, hogy az vagy. Az egyenesség és a nyíltság olyan tulajdonságok, amiket kifejezetten értékelek. Ha küzdelem van, akkor számítanom kell a társaimra, de ha nem bízhatok bennük, hogy tehetném? – remélte, hogy Armin értette a hasonlatot.
- Az élet pedig egy nagy küzdelem még akkor is, ha csak egy ebédet költesz el. - tette hozzá a herceg. - Egyébként, mint mondtam, szabad az egész délután. Van valami ötlet, mit csináljunk?
- Nem ismerem annyira a Nebelwaldot. Van erre valami szép hely, amit megnézhetünk? Vagy valami mulattság? Biztos boldogok lennének, ha a herceg beállít egy mulattságra. - Persze akkor táptalajt is adnának a további pletykáknak, így ez csak félig volt jó ötlet. Eljátszott a képtelen gondolattal, hogy talán megkedvelik őt is a sötét tündék, és utána számon kérik Armint, hogy hol a jegyese…
- Megeshet, hogy akad. Mintha valami lakodalomról beszélt volna valaki a kocsmában. Egy pillanat és kiderítem. - mosolyodott el szemében elismeréssel, aztán felállt és körbekérdezősködött. Miután visszaült a lányhoz, elégedettség sugárzott az arcáról. - Ráhibáztál, valóban van egy lagzi innen öt perc sétára egy tanyasi csűrben megtartva, és ez a harmadik napja. Kívánjunk sok boldogságot az ifjú párnak?
- Csak ki ne derüljön, hogy látnoki képességeim vannak. - eszébe jutott a csöpögő lény, amit a portálon átjőve látott. Megborzongott, és gyorsan kiverte a fejéből. Szerencsére a herceg mellett ez nem volt túl nehéz. - Kívánjunk nekik.
Lenézett magára és a még mindig lovagi öltözetére. Nem hozott olyan váltást, ami nem ilyen lenne.
- Remélem meg fogják bocsájtani a nem alkalomhoz illő öltözéket.
- A harmadik napon? Azt se fogják észrevenni, hogy nem sötét tünde vagy. - nevetett fel. - De ha szeretnéd, vásárolhatunk valami odaillőt, biztos van itt szatócsbolt vagy egy szabó.
- Nem fontos. Valószínűleg tényleg először azon lepődnének meg, hogy nemestünde vagyok. Menjünk, mert minden perccel kisebb lesz az esélye, hogy az ifjú pár még magánál lesz!
Szinte húzza maga után Armint kifelé. Ki akarta kerülni a szabót, mert valamiért az már tényleg nagyon kényelmetlen lett volna, ha a herceg még fel is öltözteti a hercegnőjének. Egy gyűrűt már így is kapott, és még azt sem dolgozta föl. Érdekes véletlen volt, hogy pont a táncot említette a férfinak, és hogy milyen régen nem volt rá alkalma, erre pont volt egy lakodalom. Ostoba lenne nem kihasználni az alkalmat.
Már messziről meghallották a várható zajokat és hangokat, táncoló lábak dübörgését, és a zenét, jó kétszáz méterre a helyszíntől is.
- Azt hiszem, jó helyen járunk.
- Én is úgy hallom. Köszönjünk be. Utána táncol velem, felséged? - a felséged szót már vigyorogva mondja ki, kicsit csipkelődve.
- Hogyne, m'lady! - felelte vigyorogva a herceg is, összecsapva a bokáját, ám az pajta ajtaja előtt megállt. A lány már ment volna be, de Armin megállította. Ha már eljöttek, akkor hatásos belépőjük kellett legyen.
- Várj, még ne! - egy percig csöndben várt, majd mikor a zene a végéhez ér, és a muzsikusok kifújják magukat, lendületesen betoppant, és ahogy a tüdejéből kifér elüvölti magát: - Sok boldogságot, jó éltet az ifjú párnak!
A férfi kiáltására enyhén illuminált sötét tündék sokasága néz vissza a párosra.
- Sok boldogságot! - csatlakozik Lory is.
Hangos kiáltások feleltek, amibe egyaránt keveredett érthető és érthetetlen is, de határozottan jól érzi magát mindenki. A még nagyjából józan nagyvőfély szalad eléjük, jobban mondva Armin elé.
- Mit keres itt felséged?
- Mit keres bárki egy lagzin? Zenét, táncot, mulatságot! - kiálltja, mire folytatódott minden, ahogy ment eddig. Loreena is kedvesen mosolygott rá a nagyvőfélyre, aki láthatóan nem értette, hogy mi van, de végülis ki ő, hogy ellentmondjon a hercegnek?! A lány összekulcsolt kézzel várakozott, majd amikor folytatódott a mulatozás Arminra pillantott.
- A parkett előtt megnézzük, milyen italt mérnek? Bár a jók már két napja elfogyhattak...
- Ez sajnos valószínű, de megnézhetjük éppen, mi maradt. – felelte a férfi, majd határozottan megindul a tömegen keresztül valamerre. Néhány zsákutca után ki is lyukadtak egy önkiszolgáló asztalhoz tele korsókkal és fakupákkal meg alatta egy halom üveggel. Armin felvette majd végigszemlélte őket egyesével, majd gyorsan döntött az egyik mellett. - Tavaly előtti félédes megteszi? Nem volt a legjobb év, de nem is a legcudarabb.
- Jó lesz. – válaszolta Lory, miután beleszagolt néhány korsóba. Nem talál olyat, ami jobb lenne. - És nézd, van még a tortából is!
Odalépett és rögtön szed is két szeletet. Az ebédhez úgyse volt desszert. Az egyiket odaadta Arminnak természetesen, akitől pedig a neki töltött bort vette el.
- Hát, sok boldogságot mindenkinek! - emelte meg a kupáját a herceg.
- Így van. - teszi hozzá a lovag, és ő is megemelte a násznép felé a sajátját, majd utána bele is ivott, és megkóstolta a tortát is. - Áfonyás.
- Mi más lenne. - nevette el magát a herceg. - Esetleg még szeder, vagy, ha nagyon gazdag a násznagy, akkor karamell.
- Szerintem finom. - fogalma sem volt, hogy milyen tortákat szoktak felszolgálni, de be is lapátolta, majd szépen és türelmesen várja, hogy Armin esetleg felkérje. A herceg is eltüntette a tortaszeletet, majd nagyon túlzott udvariassággal meghajolt, és a lány felé nyújtotta a kezét.
- Nos akkor, Lady Loreena, szabad felkérnem egy táncra?
- Hát... nem sérthetem meg felségedet azzal, hogy elutasítom. - válaszolta tettetett kelletlenséggel, de elég lett volna a szemébe nézni, hogy akárki lássa, hogy madarat lehetne vele fogatni. Megfogta Armin kezét és már húzta is be a násznép közé. A férfi nem kérette magát, s várható magabiztossággal vezette a táncban, egyre gyorsabban és gyorsabban, olyan hévvel, amit csak az ilyen lakodalmakon lehet. Mindkettejüknek hatalmas szükségük volt a féktelen szórakozásra, ahol nincsenek sem kötöttségek sem határok, és egy harmadik napja tartó lakodalom pont ilyen volt. Senkinek nem tűntek föl igazán, már mindenki túl sokat ivott ahhoz. Észre sem vették, hogy közben rájuk esteledett, úgy követték egymást a gyorsabb dalok, majd a lassú szerelmes balladák, majd megint gyorsabbak, hogy beleszédültek.
Végül, amikor már majd’ leszakadt a lábuk a fáradtságtól, a pajta mögötti tisztáson telepedtek le egy maradék üveg borral, és csak egymásnak dőlve nézték a Holdat. Loreena boldog volt. Túlságosan boldog ahhoz, hogy utána ne fájjon nagyon, de Armin karjaiban nem akart arra gondolni, hogy reggel vissza kell lovagolnia a Tünde-erdőbe. Csak rá és a csókjaira akart gondolni, és eltüntetni a körülöttük lévő, vágtató világot.

Képecske:

Ha az ember ki szeretne kapcsolódni estére, akkor szerintem ez tökéletes olvasmány hozzá: teljes mértékben békés és kellemes. Kifejezetten örültem annak, hogy belátást nyerhetünk Armin herceg munkával teli hétköznapjaiba és elvileg pihenésre szánt, ám nemlétező hétvégéibe, méghozzá (és ez a fő pont) általad.
Őszintén szólva kissé féltem attól, hogy olyan nyálas lesz, mint amilyennek még chaten emlegetted, de pozitív csalódás ért: nem áztam el

Arminnal vívott csatáid után megérdemelsz egy kis jutalmat, ami nem más, mint 100 tp és 1000 váltó.
Természetesen a borravaló sem marad el: 1500 váltó hosszjutalom. (Ebből vennél nekem is pár péksüteményt és almát?)

//A Krónika utórezgései//

Mikor elérték a tábor szélét búcsút intett a furcsa sötét tünde vámpír párosnak, és egy időre a hercegnek is. A csapatához tért vissza, megnézni hogyan boldogultak nélküle, ha már nem tudta betartani az ígéretét, hogy a csata kezdetére visszaérjen hozzájuk. Nem voltak jó bőrben… Miranda megsérült, és biztos volt abban is, hogy kevesebben vannak, mint amennyien elindultak, de sajnos a háborúnak a halál, és a bajtársak elvesztése természetes velejárója. Örülniük kellett volna a győzelemnek, de senki sem ünnepelt igazán. Estére mindannyian minden bánatukat bele fogják folytani a söröshordókba, miközben egymással versenyeznek, hogy ki hány csontvázat vágott le, de ez még a gyász ideje volt. Szinte nem is érezte az izmai zsibbadását, a fáradtságot is csak akkor, amikor Helena megölelte, és mintha valami olyasmit motyogott volna, hogy örül, hogy mindketten túlélték… Már épp leült volna ő is inni valamit, amikor megérkezett a futár, csak épp bor helyett keserű pohárral.
- Lady Wildwind! A királynő hívatja!
Loreena fáradtan bólintott, és elköszönt a többiektől, hogy elinduljon a királynő díszes és viszonylag nagy sátra felé, ami a dombtetőre lett felállítva. Ha találgatnia kellett volna, majdnem biztos volt benne, hogy őfelsége személyesen nem vett részt a csatában. Hogy is tehette volna? Uralkodó volt, nem harcos, a politikához kellett érteni, akinek a szavakat kell forgatnia, nem a kardokat.
Melegség áradt szét a mellkasában mikor megpillantotta a sátor előtt karba tett kézzel ácsorgó Armin herceget. A férfi arca haragos volt, és az egész tartásán látszott, sőt még a hangján is hallatszott, hogy mennyire frusztrált.
- A királynő nem engedi, hogy ott legyek, egyedül akar foglalkozni veled. – nézett fel aggódóan a lányra, amikor az odaért hozzá. Lorynak jól esett a törődés, és az is, hogy még mielőtt ideért, próbált a herceg valamit javítani a dolgokon, de nem számíthatott túl sok jóra. Már attól is boldog lesz, ha nem végzik ki.
- Ez várható volt. Nem lesz semmi baj. – ezt ő maga sem hitte el, de nem engedhette, hogy a másik végig idekint idegeskedjen. A herceg egy ideig szenvedett a saját tehetetlenségétől, de végül csak bólintott egy keserű mosoly kíséretében.
- Nem lesz semmi baj. Ne feledd, nem tettél semmi rosszat, csak a rád bízottak életét tartottad szem előtt.
Loreena viszonozta a bólintást. Tudta, hogy semmi mást nem hozhat fel a saját védelmére, és akkor is ezt kell mondania, ha valójában nem is ez volt az elsődleges ok, amiért a herceggel tartott. Még megsimogatta Armin karját, utoljára, és belépett a sátorba.
Őfelsége Amelie Fairbranch királynő, akit egyesen Veronia leggyönyörűbb asszonyának tartottak bosszankodva ült sebtében felállított trónján. Mellette ott állt sir Alastar Ashtree, másik oldalán pedig Steelthorne arkdruida unokaöccse is, körben pedig számos egyéb lovag, nameg a királynői testőrség tagjai, közöttük a trón mögött az édesanyja is. ~ Nagyszerű. A megalázásomhoz közönség is tartozik.~ gondolta Lory ahogy végigfuttatta gyorsan a szemét az egybegyűlteken. Féltérdre ereszkedett a trón előtt, és várta az ítéletét. Felnézni sem mert.
- Lady Wildwind! - kezdte Amelie kimérten. - Megkérdezhetem, mit csinált a csata alatt?
Szerencsére ez nem volt túl nehéz kérdés, és még őszintén tudott rá válaszolni.
- Megöltem a sötét apostol egy akolitusát, és utána védelmeztem egy rúnamágust, hogy semlegesíteni tudja a rúnát, amiből az élőholtak özönlöttek ki. Neki segítettem. A végén pedig elpusztítottunk egy kísértetet, ami egyedül megsemmisítette volna az emberek seregeit. - nagyon igyekezett, hogy a hangja ne remegjen. Nem is volt miért, hiszen csak az igazat mondta. Egyelőre a hercegre nem tért ki, bár egy pillanatig sem számított rá, hogy megússza. A szőnyeg indamintáit fixírozta, amit a sátor padlójára terítettek le, hogy kicsit otthonosabb legyen. Gyönyörű tünde munka volt…
- És azt megmondaná, mi volt a parancsa?
A lány az ajkába harapott.
- A parancsom az volt, hogy vezessem az íjász osztagomat. Tisztában vagyok vele, hogy bűnös vagyok a parancsmegtagadás vétkében. De... - most először nézett rá a királynőre - De ha nem teszem meg, akkor lehet, hogy most élőholt seregek ülnének itt és szaggatnák szét felséged faliszőttesét.
- Egymaga támadt rá és ölte meg a Sötét Apostol egyik szolgáját és sietett a segítségére a rúnamágusnak, aki megakadályozta az élőholt seregek győzelmét? - kérdezte őfelsége, mintha nem tudta volna a részleteket. Kényszerítette a lovaglányt, hogy Arminról beszéljen, pedig nem akart, annyira nem akart…
- Nem. Armin Fairlight herceg kért meg, hogy menjek vele és segítsek neki ebben. - nem akarta hogy Amelie tudjon róluk. Nem akarta elárulni az érzéseit, de már az is, hogy egy másik uralkodónak engedelmeskedett elég nagy katasztrófa volt. [color=#ffcc00]- De gyanítom felséged őt is meghallgatta már az ügyben.
- Meg, és védte önt eleget, ne féljen. Azonban hadd kérdezzem még utoljára, kinek fogadott hűséget, amikor a lovagi esküt letette?
- Önnek, felség.
Amelie Fairbranch fáradtan dőlt hátra.
- Sir Alastar, mit gondol, mit kellene tennem?
A lovag enyhén meghajolt a nő felé.
- Felség, úgy gondolom Lady Wildwind helyesen cselekedett. Határozott volt és a népe ügyét tartotta szem előtt, ahogy egy lovaghoz illik. Habár azt nem tagadom, hogy az adott parancsot meg szegte, ám nem tartom véteknek egy rossz utasítás átértelmezését egy jobb eredményért.
- Úgy gondolja, hogy rossz parancsot adtam?
- Nem, felség. Őfelsége parancsa az volt, hogy támadjuk meg és tiporjuk el az élőholt seregeket. Ennek mikéntjéről én adtam utasítást, tehát az én parancsom volt rossz. Legalább is az adott helyzetben Lady Wildwind egy célravezetőbb megoldást választott és gyakorlatilag egyszemélyben váltotta be őfelsége parancsát, hisz az ő érdeme részben, hogy az élőholt sereg megsemmisült.
Loreena hatalmas, hálás szemekkel nézett fel a tábornokra, de az nem őt figyelte.
- Ráadásul... -köszörülte meg a torkát a druida. - mint egy igaz tündétől elvárható buzgón vetette magát a célért, hogy a természet rendjével ellenkező lényeket elpusztítsa és az életet, amely rendeltetésszerűen létezik megvédelmezze - az ön életét és seregeiét, felség.
A királynő egy ideig behunyt szemmel gondolkozott, a halántékát masszírozva, de végül felsóhajtott.
- Lady Wildwind, a csatában mutatott érdemeiért és céljának nemességéért megbocsájtjuk első lovagként mutatott engedetlenségét azon reményben, hogy többet nem fordul elő ilyen.
A lány szinte el sem akarta hinni amit hallott. Megkegyelmezett? Nem fogják kivégezni és a lovagi címét is megtarthatta? Szinte ujjongani tudott volna örömében, de muszáj volt magán uralkodnia. Csupán lassan kifújta a levegőt, és vigyázott hogy ne tűnjön úgy, mintha olyan hatalmas kő esett volna le a szívéről, mint amilyen valójában. Mit kő, egyenesen szikla volt az!
- Köszönöm felség, szavakkal kifejezhetetlen mennyire hálás vagyok. Többé nem fog előfordulni. Távozhatok?
- Távozhat.
Felállt és meghajolt, de még a szeme sarkából látta, ahogyan egy alak a királynő mögött megmozdul. Tudta, hogy a legrosszabbal még most fog szembenézni… Amint kilépett a sátorból Armin aggódó de egyben kérdő tekintetével találta szembe magát.
- Nem hallgatóztam mivel nem akartam, hogy lady Elinor valamelyik íjásza lenyilazzon. Hogy ment?
- Egész... jól... Kegyelmet kaptam. - ragyogott rá Lory a hercegre, de ekkor érezte, ahogyan egy vasmarok fogja meg a felkarját, és édesanyja jeges hangját is meghallotta maga mellől.
- Megtisztelő a feltételezés felségedtől, de hivatalosan csak a lányom állta ki a próbákat. -  a nő hangja éppencsak nem remegett a haragtól. - Megengedi, hogy váltsak vele pár szót négyszemközt?
- A lá... akarom mondani, persze, addig utánanézek két legújabb vendégünknek. Kellemes napot a hölgyeknek! - biccentett udvariasan a férfi, majd mintha kissé bizonytalanul indult volna el a sötét tündék tábora felé. Láthatóan nem szívesen hagyta magára a lovaglányt, de muszáj volt neki. És… Lory talán ennek jobban is örült, az végképp nem akarta, hogy Armin végig nézze, ami következett.
- Önnek is felség. - búcsúzott a két nő nagyjából egyszerre, ez után pedig Elinor Wildwind oldalra húzta a lányát, mind végig erős kézzel fogva. Csupán valahol a királynő sátrától távolabb, egy kisebb hókupac mellett álltak meg, ahol látszólag egy teremtett lélek sem járt.
Loreena arcán akkora pofon csattant, hogy nekiesett a hókupacnak. Nem nyögött fel, és nem is méltatlankodott. Pontosan tudta, hogy miért kapta és azt is, hogy megérdemelte.
- Mégis mit képzeltél?
A lány konokul hallgatott.
- A királynőt átverheted, de a saját anyádat nem tudod, sose tudtál. Pontosan tudom, hogy nem balladai hősiességből rohantál le az emberseregekhez. Láttam, hogy néztél rá, most is hogy kiléptünk a sátorból! Mégis mit gondoltál?
Ekkor már Loreena sem bírta tovább.
- Te küldtél le hozzá! Ann Shadowthorn elmondta, hogy te intézted el nekem ezt az egész átkozott küldetést! - csattant fel, magát is meglepve a hangjával. Volt, hogy feleselt az anyjával, de sosem volt szemtelen, és soha nem kiabált vele… Mostanáig.
- Azért hogy idehozd a seregével együtt, nem azért hogy az ágyába bújj!
- Elvégeztem a feladatot nem? Mit érdekel téged azon túl, hogy mit csinálok? Sosem érdekelt, ameddig az elvárásaidnak megfelelően teljesítettem!
Elinor elhallgatott majd fáradtan felsóhajtott.
- Veszélyes játékba kezdtél kislányom. A politika nem nekünk való, és már a lovagi kinevezéssel járó feladatokban is bőven sok politika van. Azt hiszed, szeret? Ne légy gyerekes. Fel fog használni a saját céljaira, mert nemestünde vagy, és mert naívan a karjaiba sétáltál.
- Miért tenne ilyet? - tekintete a gyűrűjére tévedt. A zafír kékje szinte izzott, ahogyan visszaverte a hó fényét. Óvatosan úgy fordította a kezét, hogy Elinor ne láthassa, bár már megnézte volna, hogy megpróbálja tőle elvenni. – Semmi előnye nem származik belőle. Ő… - ~Szeret. Törődésre vágyik. Hogy önmaga lehessen valaki mellett…~ Nem tudta mit kéne mondania, amit az anyja is elhitt volna, de nem is tudott mondani semmit. Őfelsége testőrkapitánya nevetett. Kinevette. A saját szülőanyja, aki eddig támogatta és rúgdosta előre a ranglétrán most kinevette.
- Pedig azt hittem már kinőttél az ilyen ostobaságokból. Mindannyiunk, de főleg a saját érdekedben mondom, hogy felejtsd el Armin Fairlightot.
A nő elindult visszafelé a sátrakhoz, ahonnan jöttek. Hívta a kötelesség, és a korona, ami mindig is az elsődleges volt a nő életében.
- Elmondod a királynőnek? - kérdezte még Loreena hátra sem nézve az anyjára.
– Nem. És remélem nem is lesz rá szükség. Ha pedig még egyszer parancsot szegsz, többet fogsz kapni egyetlen pofonnál, de az is lehet, hogy magam végezlek ki.
Lory még sokáig állt a hóban, az után is, hogy Elinor Wildwind visszatért a királynőhöz. Egyszercsak szinte a semmiből elkezdtek potyogni a könnyei. Szerencsére senki sem látta, hogy neki, a királynő lovagjának és a csata egyik névtelen hősének rázza a vállát a zokogás.

Tyű, hát én úgy álltam neki, hogy ez egy egészen vidám kis lezárás lesz, de úgy tűnik, más is rendesen megkapta a végén. Elég pocsék lehet, hogy a saját anyja nem támogatja :/

Szép élmény, jó lezárása a krónika ezen szálának, és jár is érte a jutalom, azonban...

- vesszőhibák itt-ott voltak benne, de nem vészes mennyiségben, így csak említés szintjén firkantom ezt.
-"bánatukat bele fogják folytani a söröshordókba" - ejj, nekem is becsúszik ilyen, de itt a folytani -> fojtani
- mind végig -> mindvégig

Ami pedig megmosolyogtatott:
"és szaggatnák szét felséged faliszőttesét" - kis pimasz

És akkor a kiérdemelt vigaszjutalom:
1000 váltó és 100 tp, bár ez nem fogja simogatni Lory lelkét ezek után.

//időben ez a Szabadság nagyküldetés után történik//

Túl szép volt ahhoz, hogy igaz egyen. Az egész balladába illő románcuk, a szenvedély, amivel egymás karjaiba olvadtak, az elsuttogott szerelmes szavak mind túl gyönyörűek voltak ahhoz, hogy a valóság megtűrje őket magában. Kupját a kezében tartva sétált az ablakhoz, és nagyon igyekezett tartani magát, hogy ne omoljon össze. Muszáj volt erősnek lennie, hogy megtegye, amit meg kell tennie. Nem is tudja pontosan, mi váltotta ki, hogy pont aznap teljen be a pohár, de már alig bírta megenni az egyszerű, késői vacsorájukat. A folyamatos forgás az udvari körökben, a pletykák Mistwoods sorsáról, a herceg nőtlenségéről, vagy a titokzatos szeretőjéről hozzá is elértek. Hullámokban tört rá a másik hiánya, éjszakákat vergődött át álmatlanul a teliholdat bámulva a másik nevetéséről ábrándozva. Az epekedés szépen lassan rágta meg, majd emésztette el a lelkét. Két megoldást látott a problémára, az egyik a házasság a másik a búcsú volt.
- Ez nem mehet így tovább.
Szeme sarkából látta, ahogy Armin kiitta az itala maradékát. Tudta, hogy azóta, hogy együtt vannak, alig iszik, és ettől néha ingerlékeny, de nagyobb akaratereje volt, semmint feladja. A férfi másodpercekig hallgatott, mielőtt felsóhajtott volna.
- Nem elég jó ez?
A tünde fejében végigpörögtek az elmúlt hónapok... vagy talán már egy év is eltelt azóta a szenvedélyes éjszaka óta, amit először töltött a herceg ágyában? A legmélyebb poklok és a legmagasabb csúcsok folyamatos váltakozása volt ez a kapcsolat, elviselhetetlen kín és földöntúli boldogság kergették egymást végeláthatatlanul, de meg kellett érkezniük végre valahova. Úgy látszott kettejük közül még mindig ő állt a realitások talaján, és bármennyire is nem volt ínyére, neki kellett lerántania a felhők közül Armint is.
- Nem. Nem elég jó. Neked kötelességeid vannak a néped felé, ami mindig az első lesz. - A férfi felé fordult, hogy a szemébe nézhessen és felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. - És ez rendben is van így. Ami köztünk van, az pedig nem engedi, hogy eleget tegyél nekik.
- Ma három levelet kaptam. - felelte a sötét tünde, szokatlanul érzelemmentes arccal. - Egyet őfelsége Amelie Fairbranch tünde királynőtől, egy részletes leírással egy tünde nemeskisasszonyról, akinek családja jó kapcsolatot ápol a sötét tünde nemességgel. Egyet a hercegi hivatalomtól, akik követelték, hogy válasszak feleséget a népem tagjai közül. Egyet pedig egy pöffeszkedő sötét tünde bárótól, aki saját lányait ajánlotta, mint ideális választást. Mindegyik visszautasítottam. Talán nem kell magyaráznom, ki miatt. Ne emlékeztess te is a kötelességemre, elegen vannak, akik megteszik.
- Pontosan erről van szó! - csattant fel ingerülten. - Ez az, amit nem tehetsz meg örökké, mert előbb utóbb választanod kell, valakit, aki mindenkinek megfelel. ~és ez a valaki nem lehetek én~ tette hozzá gondlatban, miközben az arca fájdalmasan rándult össze. Hajszálnyira volt a sírástól, de még mindig nem engedte meg magának ezt a luxust. Pedig senki másnak nem nyitotta meg a szívét és a lelkét annyira, mint Arminnak, és viszont. Most mégis tudta, hogy ha írni fog, akkor a másik majd odalép hozzá, hogy letörölje a könnyeit, csókolózni fognak, és képtelenek lesznek egymást elengedni. - Ameddig itt vagyok... Ameddig veled vagyok, nem fogod megtenni.
- Mert nem akarom! - állt fel a herceg lendületesen. - Mert nem érdekel, mit gondolnak rólam! Mert nem tűröm, hogy megmondják nekem, mit hogy tegyek, ameddig nincs értelme! A sötét tündéket szolgálom, nem a tünde királynőt, nem a nemeseket, nem a hercegi tanácsot! És ameddig a népem nem követeli el tőlem ezt a kis boldogságom is, nem fogom odaadni! - fáradtan és gondterhelten masszírozta meg a halántékát. - De ha te nem akarsz a bűntudattal élni, én nem marasztallak. Ha a lovagi becsületed nem engedi, hogy velem lázadj, ne tedd. Nem kötelezlek semmire...
Sosem tudta, hogy a férfi cselekedeteit milye mértékben motiválja a szerelem, és mennyire az, hogy ha másképp nem, legalább így lázadhat a rendszerrel, ami béklyóba kötötte, elvette a szabadságát, hogy rendelkezzen a saját élete, az ideje és az érzései fölött. A felelősségérzet nagyobb volt Arminban annál, hogy fogja magát és otthagyja az egész kócerájt, és jobban is szerette a népét annál, hogy ne tegyen meg mindent a boldogulásukért, de hiába adta nekik az életét és a lelkét, a szívét nem volt képes. Loreena valahol magát hibáztatta ezért, hogy elvitte a férfi egy részét magával, és bár tudta, hogy egyszer el kell majd engednie, nem tudta megtenni. Ott hagyta a sajátját cserébe, de minél több idő telt el, annál inkább be kellett látnia, hogy ez kevés volt. Most azonban valamiért úgy érezte, a férfinek ő részben ürügy is, hogy valamiben szembe mehessen azzal, amit elvárnak tőle.
- Követelni fogják... Talán nem ma és nem holnap, de fogják.- szólalt meg hosszú hallgatás után. Érezte, hogy a hangja egy picit elcsuklik. Nem. Nem szabad. – Kérlek, tedd félre a dacot egy percre és hallgass a józan eszedre. Az tudja, hogy igazam van.
- Ha a józan eszemre hallgatok, el sem kezdjük ezt az egészet. - ül vissza Armin a székébe. - Sosem volt logikus. Mert ez sosem logikus. Csak egy igen vagy egy nem van a lelkedben. - hosszan nézett a lovagnő szemébe. - Igen vagy nem?
Loreena képtelen volt állni a tekintetét. A herceg végletesen látta a világot, de a lélek és szív ügyei önmagukban sem voltak egyszerűek, de ha ennyiről lett volna szó, a válasza egyértelműen az „Igen” lett volna, s még hozzácsapott volna egy „örökké”-t is.
- Miért, ha igent mondok, mi lenne a vége? Elárulom neked, nem lenne vége, csak a folyamatos küzdelem várna ránk... Nem bonthatod a világot egyszerű igenekre és nemekre!
- Mert túl egyszerű lenne? Mert egy egyszerű válaszból nincs visszatérés? - pár másodpercig hallgattak mind a ketten, majd ismét a férfi szólalt meg. - Én küzdenék érted. De ha téged ez elriaszt, akkor a te válaszod nem...
- Pontosan tudod, hogy nem ez riaszt el. Az érzéseid sosem ijesztettek meg.- rettegett kimondani azt a nemet, és pontosan azért, amit a herceg mondott. Mert az egyszerű választ már nem másíthatja meg, nem árnyalhatja tovább. Túl sokat foglalkozott a diplomáciával az utóbbi időben, pedig Armin pont az egyszerű egyenességét szerette. Itt viszont nem lett volna igaz semelyik egyszerű válasz sem. -  De valamelyikünknek muszáj lesz józanul gondolkodnia. - közelebb lépett hozzá. Meg akarta érinteni, és örökre a karjaiba zárni, de tudta, hogy a következő csókjuk már csak búcsúcsók lesz. - Ez a küzdelem a koronádba kerülhet... Vagy rosszabb esetben az életedbe, és ezt nem engedhetem.
- Mert ha itt és most vége, mi fog történni? El fogjuk felejteni egymást? Mert nem hiszem, hogy én arra képes vagyok.
Mintha egy kés szaladt volna a szívébe. Érezte, ahogy az elméje ketrecbe zárt vadként üvölt, és rázza a rácsait, hogy elmondhassa, hogy örökké szeretni fogja, hogy igazán legbelül sosem lesz már másé, és minden alkalommal, amikor felnéz a Holdra ezt az arany szempárt fogja látni, a sarlóban a mosolya ívét. Az ajkai maguktól mozdultak, de nem tudta eldönteni, hogy örül, vagy haragos, amiért még mindig az esze az erősebb, és az érzései még nem vettél el az irányítást tőle.
- Képes vagy. Ha elfelejteni nem is, de továbblépni igen.
Armin mintha mondani akart volna valamit, de végül meggondolta magát és csak töltött magának még az ezüstből készült kancsóból, amiben a vacsorájukhoz ivott vörösbor maradéka volt.
- Késő van. Maradj még velem az éjszaka, utána reggel eldöntjük, hogy az utolsó volt-e. Áll az alku?
Tudta, hogy a herceg csak az időt húzza ezzel, de mégis bólintott. Hajnal előtt már úgysem indult volna el. Még egyszer reggel erősnek kellett lennie, hogy végleg el tudjon tőle köszönni, bár megtehette volna, hogy csak kisurran a lakosztályukból, az gyávaság lett volna. És ki tudja… Magának sem merte volna bevallani, hogy titkon reménykedett abban, hogy nem fog tudni elmenni, hogy nem ez lesz az utolsó együtt töltött éjjelük, nem most kell az utolsó forró csókokat váltaniuk. Pedig ostobaság volt. Ha döntött nem táncolhatott vissza.
- Áll az alku.

Zaklatott álmai voltak, de nem tudott volna visszaemlékezni rá, hogy pontosan milyen rémalakokat öltöttek a kétségei, és a kétségbeesése. Armin csókjai tüzesek voltak, ahogy mindig, bár forróbban és ragaszkodóbban szorította magához a szokásosnál, és mélyebben merültek el egymásban, mint eddig bármikor. Mintha soha többé nem akarnának szétválni, rettegve attól, hogy ha elengedik a másikat ismét rájuk szakad a kegyetlen valóság. Végül pihegve aludtak el, még mindig egymást ölelve, de valahogy egyiküknek sem volt kedve beszélgetni.
Hideg kúszott be a sötét lakosztályba. Az ablakon át jött, az ajtó alatt, de beszivárgott a meleg takaró alá, végigcirógatta a lábát és a hasát, csakhogy fájdalmasan markoljon bele jeges ujjaival a mellkasába. Izzadtságban úszva riadt föl, az álom még félig összefolyt a valósággal. Az árnyak eltakarták a kintről beszűrődő holdfényt, de az még így is élesen és figyelmeztetően csillant meg a lesújtani készülő éjgyilok pengéjén. Egy pillanat alatt öntötte el a vérét az adrenalin, ösztönösen gördült Armin felé, majd továbblökte kettejüket le az ágyról, így a kés csupán a párna tollai közé fúródott be. Az egyik lenti árny felé rúgott, a szél erejével megerősítve, így kerülve el az újabb csapást.
Mindketten talpra ugrottak. Loreena mostmár biztos volt benne, hogy nem álmodik, de nem volt ideje gondolkozni, cselekedniük kellett. Fegyverek… Szükségük volt a fegyvereikre, neki a nyilaira a hercegnek a kardjára. A holdpapok áldásai sem védhették a tőröktől örökké. Mintha betanult táncot adnának elő, úgy kerülgették egymást, fordultak meg egymás körül és hárították a pengéket, néha megragadva egy-egy hús vér kart, vagy eltalálva gyomorszájat és bordákat. A herceg kétszer is villámsebességgel ugrált a támadói között, mindet megsebezve egy kicsit, de sajnos ez kevés volt ahhoz, hogy igazán komoly kárt tegyenek bennük. Több apró vágásból is vérzett, de nem érdekelte. Az életükért küzdöttek.
Egy erős széllel erősített ütéssel tört ki, miközben Armin az oldalát védte, és igyekezett a szoba túlfelében lévő fegyvereikhez sietni. Az egyik bérgyilkos szorosan a nyomába volt, tigrisbukfenccel ugrott előre, és pontosan a kedvese csatapengéje mellett ért földet. Ha oda tudja adni neki, nyerhetnek… Az íja kicsivel odébb volt nekitámasztva a falnak, mellette a tegezével. Mielőtt odaugrott volna a herceg felé pillantott, aki egyszerre négy bérgyilkossal igyekezett felvenni a harcot, a sajátja pedig eszelős tempóban közeledett felé. A másodperc tizedrésze alatt hozott döntést. Összegyűjtötte a lábaiba a maradék varázserejét, és ugrott. Egyenesen beugrott a bérgyilkosok alkotta négyszögbe, Arminnal szemben, és a kezébe nyomta a csatapengéjét, miközben elkapta és fogva tartotta a tekintetét egyetlen végtelen pillanatra.
A fájdalom élesen hasított a hátába, majd még egy az oldalába valahol a lépe magasságában. Megmerevedett a kíntól, amely erősebb volt, bárminél, amit korábban érzett. Elvesztette az irányítást a tagjai fölött, és képtelen volt megállni a lábán. Sosem gondolkozott rajta, mit szeretne látni utoljára, de ahogyan a sötét tünde férfira nézett, pontosan tudta, hogy az ő arcát akarta látni utoljára, az ő emlékét akarta magával vinni, amikor újra egyesül a Természettel. Tudta, hogy érte bármikor szívesen meghalt volna. Érezte, ahogy a teste a parkettának csapódik, a tudata lassan szétfolyt, a szeme előtt az árnyak és az előttük küzdő hófehér herceg képe elhomályosodott. Ajkai lágy mosolyra húzódtak, mikor a sötét tünde csatapenge éles fehér fénye még utoljára áthatolt a sötétségen.

Szerintem mindent eleírtam Skypon, ami fontos, de azért itt is megerősítelek arról, hogy nagyon élveztem, s egy nagyszerű kis iromány volt, várom a folytatást

Darrakar a besegítésért felróhatja magának az 500 váltót egy általa választott karakterre, ezt kérlek közöld majd vele Lory.

1000 váltó és 100 tp

Először csupán a szellő hűvös simogatását érezte az arcán, éppencsak megcirógatta, mielőtt játékosan továbbállt volna. Kábán nyitotta ki a szemeit, elgémberedve, mint aki rossz álomból ébredezett épp, de még a két világ közötti határon ácsorog nem döntve el, hogy előre menjen, vagy inkább vissza. Nem mozdult, szinte belesimult, eggyé vált az alatta lévő földdel, mintha ő is a része lenne. A mélyre nyúló gyökerek, és a köztük lévő milliónyi parányi lény szinte lüktetett, ahogy a combjait és karjait béklyóba kötő indákban is érezhetően pulzált az élet. Nem érezte a tagjait, sem az ujjait, az íjászattól kérges bőrt rajtuk, sem a lábát, még a nyakát sem igazán. De nem zavarta. Hiszen halott volt, s mostmár egy a természettel. Vagyis…. Halottnak kellett lennie.
A levelek között zölden szűrődött be a napfény, a kis réseken a fehér fény viszont bántón tolakodott be a tökéletes harmóniába, valamiért a csengettyűk élet hangjára emlékeztette, amikkel éppen az a szellőcske játszott, ami az előbb őt ébresztgette. Milyen szép így mindent. Milyen békés. Hirtelen egész jó dolog volt halottnak lenni. Vajon bele tudott volna olvadni a fákba, amik éppen fölötte alkottak lombkupolát? Lehet meg kéne próbálnia, hiszen jó itt a földön is, de talán kicsit hideg… Hideg. A halottak nem érzik a hideget. A fény hirtelen bántó lett a szemeinek, amik szárazak voltak és fáradtak. Egy kavics volt a térde alatt. Hirtelen kényelmetlen is lett a fekvés, ahogy eddig volt, és amikor megpróbált kicsit mocorogni az izmai kelletlenül, de engedelmeskedtek neki. Ahogy megindult az ujjaiban a vér, mintha ezer apró bogár nyüzsgött volna bennük fájdalmasan, ám ez még elviselhető lett volna, csakhogy megpróbált felülni. Tompa, de erős fájdalmat érzet a hátában, ahogy megmozdult, ami úgy terjedt szét a derekáig, majd fel egészen a nyakáig, mint amikor sík felületre öntenek egy kancsó vizet. Lassan, kérlelhetetlenül minden irányba. Felnyögött, és elengedte az izmok feszülését, amennyire tudta, de az már nem segített rajta, a fájdalom véglegesen berágta magát a tudatába. Egy dolog vált biztossá, hogy nagyon is él, ami pedig nem stimmelt.
Emlékezett a pillanatra. Emlékezett rá, hogy boldog volt, hogy utoljára az ő gyönyörű fényes Holdját láthatja, ahogy legyőzi az éjszakát körülöttük. Megnyugodott, és örömmel fogadta a halált, ami pontosan a tökéletes pillanatban homályosította el a szeme előtt a látványt, és bomlasztotta szét a gondolatait. Most viszont… Tudatánál volt, és teste is volt, hiszen bár tud fájni a lélek is, az mégis másmilyen. Most egyértelműen a halandó test gyötrelme volt a fájdalom, amit érzett, és sejtette is, hogy milyen sebek sajognak ennyire.
Árnyék vetült rá, majd egy fiatal tünde arc került a látóterébe, eltakarva az éles, fényes kis fénysugarakat, amik eddig bántották a szemét. Meg akarta köszönni, de az ajkai cserepesek voltak, a nyelve pedig megdagadva tapadt a szájpadlásához.
- Látom magához tért. Jó. Ez határozottan jó jel.
Ismerte az arcát, ismerte a hangját is, mégis csak nagyon lassan állt össze a kép, hogy ki is a lány.
- Hild… - próbálta kimondani a nevét. Hildrun, Hellenblatt ifjú ám tehetséges druidája mellé térdelt, és egy nedves ronggyal törölgette meg Loreena ajkait, majd néhány csepp vizet is belecsöpögtetett a lány szájába, szépen lassan, hogy az átnedvesedjen annyira, hogy képes legyen beszélni, legalább egy kicsit. A torka még így is száraz volt, de kezdte magát határozottan jobban érezni.
- Hol…?
- Lightleafben, természetesen. – mondta a lány, mielőtt befejezhette volna a kérdést.
- Lightleaf… Mióta? - ötlete sem volt, de fontosnak érezte.
- Két hete, éjszaka hozta ide egy hófehér sötét tünde férfi. Emlékszik mi történt?
Egy sötét tünde férfi… Armin… Armin maga vágtatott vele Lightleafbe miután ledöfték. Ezek szerint a férfi elég jól volt a lovagláshoz, ő pedig túlélte a szúrásokat. Szinte lehetetlennek tűnt számára, de mégis itt volt. Valahol nagyon mélyen melegséget érzett a gondolatra, hogy a herceg elhozta ide, hogy a druidák gondjaira bízza. Vajon kétségbeesett volt? Vajon végig ölelte az út alatt? A torkát fojtogatta a sírás. Hol lehet most Ő?
Behunyta a szemét, próbált úgy levegőt venni, hogy ne fájjon a háta annyira, de azért bólintott a lány kérdésére. Nem volt jó ez így. Nem értette mit keres még ebben a világban.
Az indák lassan lazábbak lettek, és kezdtek visszahúzódni a földbe ahonnan előmásztak, minden bizonnyal a druida néma parancsára.
- Ne mozogjon még.
Hildrun megmozgatta Loreena elgémberedett lábait, majd a karjait, végül a vállát, mire fájdalmasan nyögött fel. A druida összeráncolta szép ívű barna szemöldökét, körbe járta még egyszer, majd felsóhajtott.
- Ez nem jó így. Két hét alatt már meg kellett volna gyógyulniuk, látnom kell a sebeit.
Leguggolt Loreena mellé.
- Meg kell, hogy fordítsam, és ez lehet, hogy nagyon fog fájni. Üvölts nyugodtan, felesleges visszatartanod.
Tiltakozni akart, megkérni, hogy hagyja csak így itt feküdni, nem is törődjön vele, mert megy mindjárt vissza oda, ahol eddig volt, egy olyan világba, amiben puha, bársonyos sötétség öleli körül és nem létezik fájdalom, de Hildrun már meg is emelte, hogy a hasára fordítsa. A kínok egy új szintjével sikerült közelebbi ismeretséget kötnie abban a pillanatban. Jól mondta a lány, hogy üvöltenie kéne, de nem tudott. Nem akart. A mélyen benne gyökerező büszkeség nem engedte, hogy hang jöjjön ki a torkán, ami több lenne egy-egy fájdalmas nyögésnél, a szemeiből ellenben patakokban folyt a könny.
Végül a hasára került, a lány pedig elkezdte lefejteni a hátáról a hatalmas levelekből álló kötést. Loreena nem látta a lány arcát, de az elégedetlen horkantásai alapján arra tudott következtetni, hogy valami nem stimmel.
- Nem értem. Már rég be kellett volna hegednie. Gyógyult, azt látom, de nem sokkal jobban, mintha csak hagytunk volna heverni az erdőben. Nem láttam még ilyet. Gyógyította már druida ugye?
- Persze… - mondta szaggatottan. El akarta küldeni a lányt. Ha a természet sem akarja meggyógyítani, akkor jobb, ha meg se gyógyul egyáltalán. Ami még rosszabb volt, hogy egyáltalán nem is akart. Közben viszont volt esélye új pontjait megismerni a környezetének, ahogy forgatta a fejét. A druidaszentélyben volt, bár a fáj sokat nőttek, mióta utoljára itt járt. A saját népének módszereivel próbálták életben tartani és meggyógyítani, látszólag sikertelenül. Egy fa alatt feküdt, mohából és levelekből álló ágyban, közel a természethez, amennyire lehet. De mégsem volt elég közel… Annyira nem, mintha már eggyé vált volna vele újra. Érezte, hogy Hildrun erőt gyűjt egy varázslathoz, imádkozik, és felé irányítja azt a nagyon tiszta, nagyon elemi erőt, amit a földből nyert.
- Ne! – szólt a lovagnő, erősebben, mint akarta volna. – Hagyd.
A druida abbahagyta a varázslatot.
- Nem hagyhatom így. A sebnek be kell gyógyulnia, hogy lábra tudjon állni, minél hamarabb. Biztos fontos feladatot teljesített épp, és már szeretne hazamenni. Nem?
Loreena összeszorította az ajkait. Haza kéne mennie. Gyógyultan, mintha mi sem történt volna, és minden folytatni tovább. Ezt kéne tennie, de valahogy nem érezte hozzá az akaraterőt. Nem érzett mást, csak hogy szeretne itt feküdni egy örökkévalóságon át, szeretne inkább a mellette lévő fában lenni, végigszáguldani a törzsén be az ágakba és a levelekbe, abban napozni kicsit, majd lefolyni, és a csermelyben kikötni, ami kettészeli a kis falut. Ismét érezte, ahogyan könnyek futnak le az arcán. Hildrun elé ült.
- Lady Wildwind? – szólította meg bizonytalanul. – Nem fogok tudni segíteni, ha nem akarja.
Lory még mindig makacsul hallgatott, és a másik irányba fordította a fejét. A druidalány nem mondott mást, felállt és hozott egy nagyobb vödröt, majd szepen lassan elkezdte megmosdatni a lovagnőt egy kendővel. A víz lassan vált vörössé, ahogy az alvadt vér feloldódott benne. Érezte, ahogyan újabb levelek kerülnek a hátára, és átkötik egy adag tiszta fehér gyolccsal. Kellemes, meleg bizsergést érzett.
- Ez fénylevél?
- Igen. Hátha ez gyorsabban gyógyítja majd. Visszafordítom.
Újabb fájdalmat gördülés következett, de mostmár egy félig-ülő helyzetbe került, hogy jobban lássa a környezetét. Most látta meg, hogy át is öltöztették, valami hosszú fehér vászonruhát viselt, de kicsit odébb észrevette a saját holmijait is. Haja kibontva hevert körülötte, az ékszereit is levették róla. Bár rajta volt egyáltalán bármi is a gyűrűjén kívül, amikor megsérült? Nem emlékezett rá.
A druidaszentély még nem közelítette meg a szokásos méreteket, de még nem is nőtt olyan régóta, mint a többi. Azt már most is látta, hogy az idő elteltével gyönyörűséges lesz, ráadásul észrevett néhány fénylevél bokrot is itt-ott. A sajátos szent fényük harmonikusan keveredett a természet nyers mágiájához. Mintha az élet esszenciája vibrált volna körülötte, és belebújt volna még a kövekbe is, amikkel ki volt rakva a szentély padlója. Mindig természethívő volt, hiszen tündének született, ebben nőtt fel, ezt a hitet nevelték belé, mégsem látta még ilyennek sosem. Nem is igazán látta… a halandó, hús és vér szemei nem látták. De valahogy meg mégis. Érezte, ahogy a kis fonalak őt is átjárják. Halványan, de egyértelműen ott vannak, mintha már ő is része lenne ennek a nagy rendszernek. Talán mindig is az volt.
- Hildrun… - kezdte bizonytalanul.
- Igen?
- Halott voltam?
A lány elhúzta a száját, és bizonytalanul babrált a mogyoróbarna haja aljával.
- Azt hiszem, amikor a holdcsókolt idefektette megállt a szíve egy pillanatra… De tényleg csak egyetlen pillanatra, amikor még az élet utána tud nyúlni, ha eléggé igyekszünk. A holdpapok stabilizálták annyira, hogy kibírja idáig. Miért?
Lory megrázta a fejét. Egy valóságos pillanat egy örökkévalóság a másik oldalon.
- Nem fontos.

Köszönöm szépen a történetet, chaten láthattad a véleményt, de hogy megörökítsem az elkövetkezendő nemzedékeknek, tetszett nagyon. 

Természetesen jár a jutalom:

1000 váltó és 100 tp

A napjai nagy része munkával telt, de örült neki. Lefoglalta magát a kiskertben a gyógynövényekkel, a meditációba is kezdett belejönni, a mágia pedig gyorsabban és erősebben száguldott az ereiben, mint valaha. A természettel való kapcsolata is megerősödött. Úgy érezte, hogy halad valamerre, noha ez a talaj még ingoványos volt, nem tudta merre vezet az ösvény, csak azt, hogy letért az előre kijelölt útról, arról az életpályáról, amit már alig tizenkét évesen eldöntött, és azóta is csak makacsul haladt felé. Pontosan fel tudta volna persze sorolni, hogy hol voltak azok a pontok, amik elkezdték szépen lassan eltéríteni az iránytól, de nem tudta volna eldönteni így utólag, hogy bánja-e, hogy ezek a harcok és találkozások megtörténtek az életében.
Mindennek oka van. Talán egy nagyobb cél visz minket előre, talán előre megírt sorsunk van, talán csak a Természet, vagy Isten kiválasztott néhány lelket, akinek nagyobb szerepet szánt a világ alakulásában… És ez nem feltétlenül az, amit mi korábban elképzeltünk magunknak.
Már besötétedett, mikor visszafelé sétált a megszokott ösvényen az ispotály felé. Átköltözhetett volna a druidaszentélybe, ha nagyon akart volna, de megszokta a szobáját, és amúgy sem tolongtak sokan, hogy az ispotályban maradjanak. A sebesüléseket gyorsan ellátták, csata még nem volt a környéken soha (remélhetőleg nem is lesz), a betegségeken pedig a fénylevél teája és a belőle készült egyéb gyógyhatású készítmények hamar segítettek. Így marad a megszokott, kis térre néző szobácskájában, és élvezte a csöndet és a viszonylagos magányt, hogy elvonulhat, amikor rátört az a furcsa, keserédes melankólia. Egyre ritkább volt, de mintha kezdett volna megnyugodni.
Az ispotály mellett egy csuklyás alak álldogált magányosan. Magas férfialak volt, utazóköpenyben, de több nem látszott az árnyaktól és a ruha redőitől. Loreena a kezét az övére erősített tőrre csúsztatta a biztonság kedvéért, noha varázslattal is meg tudta volna védeni magát valamennyire. Amikor közelebb ért, akkor hallotta meg, először nagyon halkan, hogy a férfi egy dalt dúdol, és amikor közelebb ért már a szövegét is ki tudta venni.


Régi sötét tünde ballada volt, talán hallotta már fogadókban korábban… De ismerte a hangot, ami most énekelte, halkan, csak önmaga szórakoztatására.
Keze erőtlenül hanyatlott le a tőr markolatáról, szemébe könnyek szöktek. Rohanjon? Nem tehette. Sem felé, sem pedig elmenekülve az ellenkező irányba. Méltóságát megőrizve sétált oda a sötét tündéhez - vagyis nagyon igyekezett megőrizni a méltóságát, de biztos volt benne, hogy a könnyei el fogják árulni. Nem tudta, mit mondjon. Azt sem, hogy hogyan köszönjön egyáltalán. Miért volt ilyen nehéz a viszontlátás?
"Csak egy igen, vagy egy nem van a szívedben"...
Mégis elodázta a döntést, mélyre temette magában, hogy ne kelljen szembe néznie ezzel a problémával, ameddig nem volt muszáj.
- Armin... - szólította meg, amikor odaért. A férfi szinte azonnal felkapta a fejét, és közel lépett, hozzá, hogy finoman megérintse a kezét. Az ajkához szokta vonni a puha kézfejét mikor találkoznak, mintha egy hölgyet köszöntene. Most, bár az elején megtorpant a mozdulat, Loreena mégis úgy érezte, mintha apró villám ütötte volna meg. Már alig emlékezett milyen perzselő az érintése...
- Lory... - mosolyodott el, arcán őszinte boldogsággal, majd ráébredt hol vannak, milyen helyzetben, így azonnal el is engedte a nő kezét, és egy aprót hátra lépett. - Bocsáss meg, nem akartam... Illetve nem tudom, hogy te... - végül csak fáradtan sóhajtott. - Sajnálom, hogy nem jöttem előbb. Örülök, hogy jól vagy.
Még sosem látta a herceget bizonytalannak. Sosem látta, hogy zavarba jött volna, most mégis ugyanaz a tanácstalanság sütött a férfiból, mint ami őbenne lakozott. Nem tudta egyikük sem, hogy mit akart. Vagyis de... a lovagnő pontosan tudta, hogy a karjaiba akarta zárni, hogy csókokkal halmozza el, hogy érezze, hogy a másik nem csupán szellem, az érzékek kegyetlen játéka... De nem tehette.
- Én is örülök, hogy épségben látlak. Gyere be.
Belépett az ispotályba, és rögtön az oldalt lévő kis konyhába vezette a herceget. Egyszerű volt, mellőzött minden pompát, bár otthonos is volt, mint egy erdei kunyhó a nyers fa székeivel, a kis téglatűzhellyel és a számos festett agyagbögrével. Feltett a tűzhelyre egy vízzel teli kancsót, hogy elkészítse az esti fénylevél teáját. Bár jobban volt már és alig voltak fájdalmai, azért az izmainak még bőven volt gyógyulnivalójuk. Két bögrét is ki akart készíteni, de a mozdulatai ügyetlenek voltak, az ujjait nehezen tartotta féken, ahogyan a vérében száguldott az adrenalin, a szeretett lepkéi pedig beköltöztek a gyomrába. Armin akkor lépett mellé, amikor majdnem elejtette az egyik bögrét.
- Várj, segítek! - mosolyodott el kedvesen, de a lány látta, hogy valami nem a szokásos. Túl jól ismerte már. Vagy talán túl hamar gondolta azt, hogy ismeri, mintha mindig is ismerték volna egymást. A lovagnő nehezen engedte ki a kezéből a munkát, de végülis csak tudott segíteni őfelsége is. Olyan... Furcsán természetesnek tűntek még mindig a mozdulataik, és ahogy kettejükre nézett a kis konyhában hirtelen olyan mintha... Mintha csak két egyszerű tünde lettek volna. Mintha minden, ami kint lenne, minden, ami történt korábban az csupán valami fantomvilágban létezett volna.
Mikor a tea készen lett, alig néhány perc múlva két tenyere közé fogta a saját bögréjét és elgondolkodva nézte a sötétzöld folyadékot.
- Gondolom rengeteg kérdésed van. Mint általában. – tette hozzá, óvatosan csipkelődve, mint a gyerek, aki kíváncsi meddig mehet el. Loreena nem bírta ezért hibáztatni, nem is akarta. Mindketten óvatoskodtak. A kis asztal mellé telepedtek le, közel egymáshoz, de annyira mégsem.
- Csak egy, ami lényeges is. - válaszolta csöndesen. Ó persze rengeteg kérdése volt a merénylettel kapcsolatban is, de valahogy nem érezte igazán fontosnak. - Miért jöttél?
- Mert látni akartalak. - felelte mosolyogva, de arany íriszei továbbra is a fénylevél teát fixírozták. - Eddig azt hittem, hogy sok dolog van, ami nélkül nem bírnám ki az életet. Az alkohol. A szerelmeskedés. A népem rajongása... Tévedtem. - A herceg felemelte a tekintetét, egyenesen belenézve a tündelány malachit szemeibe. - Te. Egyedül te vagy, ami nélkülözhetetlen, mint az utóbbi két hónapban kiderült.
Próbálta állni a férfi pillantását, de a szemét elfutották a könnyek, így inkább ő is lenézett a bögréjére és a benne gőzölgő teára. Most erre mit kellett volna mondania? Hogy nem bírt úgy a Holdra nézni, hogy ne vágyjon a kedvese mosolyára? Pislogott, és bár nem bírta megakadályozni, hogy egy kövér könnycsepp hulljon az asztallapra, de nem engedte át magát a zokogásnak.
- Nem tudsz nélkülözni... nem tudjuk... De ha együtt vagyunk abba is belehalunk. Vagyis... Én belehaltam és neked se sokon múlt.
- Igen, emlékszem. Minden pillanatára annak az éjszakának, amikor túl gyenge voltam. - mintha mondani akart volna még valamit, de inkább elharapta, és inkább mással folytatta. - És most is gyönge voltam, mert még nem sikerült elvarrnom a szálakat mégis idejöttem. Óvatosan, álcázva, titokban, de ez oly keveset jelent. Így nem is maradok soká, ha nem szeretnéd. De látnom kellett.
- Tudod, hogy kik akartak megölni?
Arra nem tudott válaszolni, hogy szeretné-e, hogy a férfi maradjon, vagy azt akarta, hogy menjen el, nem kínozzák egymást tovább... fogalma sem volt. Az, amire vágyott, és az, ami helyes még mindig szemben álltak egymással.
- Örülök, hogy eljöttél. - bökte ki végül.
- Akkor már megérte idejönnöm. Hogy értetted azt, hogy te meghaltál?
- Hildrun, a druidalány, akivel találkoztál mikor idehoztál mondta, hogy fél percig halott voltam azon az éjszakán, de sikerült visszahozniuk. - azt hitte Armin még ott volt, amikor ez történt, de ezek szerint akkor már elment. Talán jobb is, hogy így történt…
- Értem. Nem akartam sokáig maradni akkor, két holdtöltével ezelőtt, nehogy újra próbálkozzanak a Névtelenek, akik ránk törtek. Illetve rám, te csak rosszkor voltál rossz helyen. - egy pillanatnyi szünetet tartott. - Ennyit tudtam meg. Névtelenek, de kik, kinek a parancsára és miért... Fogalmam sincs. A Névtelen Árnyaknak beszélő nevük van, nem igazán osztogatják a tudásukat még nekem sem. De Sharlotte már dolgozik az ügyön, ő az egyetlen, akiben feltétlenül megbízok ott.
Loreena összehúzta a szemét. Ő már nem bízott senkiben, bár tudta, hogy Sharlotte gyengéd érzelmeket táplál Armin irányába, talán az ez erősebb lesz, mint a bérgyilkos hűsége a saját szervezetéhez… Bár már az önmagában aggasztó volt, hogy gyakorlatilag a saját emberei akarták megölni a herceget. Rossz érzése volt, hatalmas, tomboló vihar előszelét érezte.
- Értem. Remélem, sikerrel jár. - belekortyolt a teájába. Egyszerű növényíze volt, nem jó, de nem is borzalmas. Ebben az esetben viszont, ha nem keltette volna fel a herceget időben már halott lenne. Valahol a lelke mélyén megnyugodott, hogy jó hogy ott volt és meg tudta védeni. A saját érdekében, és a Köderdő érdekében is. Nem tudta, mi áll az egész hátterében, de Mistwoods aligha kaphatott volna jobb uralkodót Arminnál. Talán nem volt elég keménykezű, és azt akarta, hogy szeressék, nem azt, hogy féljenek tőle, és talán pont ezért mertek vele most kikezdeni, de hosszútávon nem jártak volna jobban a sötét tündék senki mással. Nem értette, hogy hogyan nem látták ezt a Névtelenek, és hogy egyáltalán mi célja van ennek az egésznek. Számtalan variáció létezett, de sajnos egyik sem volt megnyugtató.
Kérdés már csak az volt, hogyan tovább? A Köderdő politikájába nem szólhatott bele, de a saját életébe talán még igen, és tudta, hogy a herceg azért is jött, hogy végre pontot tegyenek kettejük ügyének a végére, így, vagy úgy. Neki kéne eldöntenie? Kinek kell ilyenkor? Végülis ő mondta este, hogy vége, de azt is, hogy reggel még beszélnek. Csak az a reggel nem jött el sosem. Tétován kinyújtotta a karját, hogy megfogja a másik kezét, de félúton elakadt a mozdulat. Minden zavaros volt... Mégis, ha nem gondolkozott volna, minden olyan természetes lett volna.
- De... nem próbálkoztak azóta ugye?
Folytatta inkább a beszélgetést, egy olyan témáról, ami mindkettejüknek fontos volt, de mégsem az, ami a legfontosabb lett volna, és ami levette volna a súlyt a szívükről. Nem tudta eldönteni, hogy tudatosan húzza-e rétestészta módjára vagy sem. Armin észrevette a mozdulatot, szemei követték, ahogy a lovagnő a kezével felé nyúlna, majd óvatosan, de határozottan csúsztatta alá a saját nyitott tenyerét, hogy a lánynak elég legyen egyszerűen leereszteni a kezét, ha mégis úgy döntene. Lorynak szöget ütött a fejében, hogy ezekben az apró mozdulatokban, a teakésztésben, egy kézfogásban mennyivel több minden van, mint amit szavakkal ki lehet mondani. Törődés, ragaszkodás, vágyakozás, ugyanakkor gyengéd szeretet is, ami érdekes módon felülkerekedett azon a meglehetősen tüzes viszonyon, ami az elmúlt majdnem egy évben köztük volt… A tünde letette a kezét a másik tenyerébe, hagyta, hogy a forró bőrük legalább ennyire összesimuljon.
- Nem. Félnek, és nagyon jól teszik. Mert olyannak ártottak, amit többre tartok mindennél.
- Helyes. Féljenek csak.
A lány előrehajolt, és homlokát a herceg vállának támasztotta. Tudta milyen érzéseket jelentettek a szavak azokon túl, amit az ajak képes volt megformálni.
- Azt hitték az őreim és a védelmem messze jár azon az éjszakán és csak a gyengeségem van velem. Tévedtek. - a férfi lassan végigsimította Lory karjait és magához ölelte. Az ha akart sem tudott volna ellenkezni, izmai egy időre megmerevedtek, érezte, ahogy lassan feloldódott Armin karjaiban. - Köszönöm. Hogy megmentetted az életemet.
- Már az első este mondtam neked, hogy mindig testőr akartam lenni. És érted még százszor is meghalnék, ha kell... - suttogta bele a fekete köpenybe. Most, hogy idekerült, már nem akarta elengedni a másikat.
- Nem kell. Élj. Éljünk. Én nem tudlak megvédeni téged, ahogy te sem tudsz engem mindentől. De kettőnket meg tudjuk védeni, együtt. És ha a halál nem volt képes rá, hogy elvegyen tőlem, nem hagyom, hogy Amelie, vagy a nemesek, vagy bárki élő, vagy holt megtegye. Kitalálok... Kitalálunk valamit. Ha te is akarod.

Helyben voltak. Nem tudta tovább halasztani, hogy eljussanak idáig, és hogy végre nyugodtan megbeszéljék ezt a kérdést is. Úgy érezte, a hercegnek is szüksége volt időre, hogy mindent rendesen átgondoljon, de csak reménykedni mert benne, hogy józanabb lesz, mint legutóbb. Felsóhajtott, és lassan kibontakozott az ölelésből.
- Armin... Ezekkel a szavakkal köszöntünk el Holtmező után. Ezekkel köszöntünk el minden áldott hajnalban, amikor vissza kellett mennem az udvarba. És mégsem változott meg semmi.
- Nos, ez nem egészen igaz... - mosolyodott el a férfi, furcsán elégedetten. Gyanúsan elégedetten.
- Hogy érted?
- Beszéltem őfelsége Amelie Fairbranch királynővel, hogy ellenére lenne-e ha tünde feleséget veszek, ám a válasza szerint ez megkövetel egy bizonyos rangot. Katona pedig akkor kapja a legnagyobb hatalmat, ha Bajnok lesz, beleértve hogy olyan férjet választ, amelyet akar.
A férfi szavaira kiesett a bögre a kezéből, és hangos csattanással tört össze a padlón. Ez most azt jelentené, hogy... Nem... vagy mégis? Szíve hangosan kalapál, miközben végleg kikászálódott a herceg karjai közül, hogy összeszedje az agyagbögre cserepeit. Az egyszerű tevékenység jótékonyan rejtette el a keze remegését. A bajnok szóra keserűen mosolyodott el.
- Valóban az a legmagasabb rang... És vagy egy évtizede nem birtokolja, senki, nem véletlenül. - kizártnak tartotta, hogy valaha eljusson odáig, vagy ha igen, akkor is öreg lesz és ráncos. Addigra már hiába választhatna szabadon férjet, kicsúsznak az időből. Bajnoknak lenni olyan kinevezés volt, ami számos hőstettet kívánt, feltétlen lojalitást az udvarhoz… Csak a legkiválóbbaknak ajándékozták oda a címet, Amelie pedig még senkit sem nevezett ki az uralkodása alatt. Járt volna mellé elvileg egy birtok, ház, jövedelem, hasonlatos volt az emberek báróihoz, de itt mivel kevés volt belőle és nem öröklődött, teljesen mást jelentett. Amikor olvasott róla, valahogy mindig úgy képzelte el, hogy az öreg veterán kapja a címet és a földet cserébe az egész életen át tartó szolgálatért.  Látszólag jó megoldás lehetett volna… De mégsem volt az.
- Ez így igaz. Viszont jó húsz éve nem volt, hogy valaki öt éven belül érjen el lovagi rangot, hogy a Forestguardról ne is beszéljünk. Én hiszek benned, ha bárki meg tudja csinálni, az te vagy. És ha te leszel az Elvenwood Champion, akár hivatalosan is szárnyaid alá veheted Lightleafet, én pedig a haladás jegyében átköltözhetek ide. A sötét tündékre ráfér az újragondolás, mint ahogy azt a legutóbbi esetek is tanúsítják.
A lány nem értett egyet. A legutóbbi esetek azt tanusították, hogy Armin rendszerese tesz keresztbe olyanoknak, akiknek nem kéne. Hívhatja ezt haladásnak, újragondolásnak, felőle akár a sötét tündék reformációjának is, de bárhogy is legyen, el akarják tenni láb alól. Hogy emiatt, vagy sem az még kérdéses volt, de biztos volt benne, hogy ezzel csak még több olajat öntene a férfi a tűzre. Arra viszont kénytelen volt bólintani, valóban rohamléptekben mássza a ranglétrát, de nem eléggé. Bajnoknak lenni nem olyan dolog, amit könnyű elérni... Sőt. Egyenesen lehetetlennek látta innen, főleg most. Holtmező után örült, hogy nem fejezték le, most megsérült és ki tudja mikor tér vissza a lovagok közé, vagy, hogy visszatér-e. Rálépett a druidák ösvényére, amiből még azt sem tudta, hogy mi lesz, de egyelőre örömet okozott neki itt tevékenykedni, és kicsit az élettel foglalkozni, a gyarapításával, nem pedig az öléssel. Hiszen katonaként mi mást csinált? Védte az otthonát, a népét, az országát, adott esetben magát Veroniát, de végső soron mindig csak pusztítással érte el ezt.
- Ez a terv csodásan hangzana de... Mi van ha nem akarok visszamenni? Itt... Tanítanak Hildrunék. Sokminden megváltozott. Nem azért vagyok itt két hónapja, mert nem jöhettem volna el hamarabb.
Kezdte lassan. Nehezen tudta szavakba önteni ezeket az érzéseket, de a hercegnek tudnia kellett. Nem ment úgy bele egy újabb háborúba, amit magáért és a szerelméért vívott volna, hogy nem volt egészen biztos abban, hogy azt, és olyan módon akarja, ahogy most előre vetítették. Önző lett volna? Régen ez a terv tökéletesnek tűnt volna. Felküzdötte volna magát a bajnoki rangig, és utána minden rendben. De mi van ha már nem a katonai rangok vonzották a legjobban? Mi van, ha az ölés, a harc a háború már nem tette boldoggá? Másokat viszont meg akar védeni. Az erdőt. Lightleafet. Armint... A szeretteit.
- Most először életemben nem tudom hogyan tovább.
- Druida szeretnél lenni? - kérdezte bármilyen élc vagy meglepődés nélkül a férfi.
- A mágiájukat és a filozófiájukat tanulom, de az életmódjuk nem nekem való. - rázta meg a fejét Lory. Noha voltak harcos druidák, számára valamilyen hibrid módszer tűnt egyelőre a legtesthezállóbbnak, de az sem a papok útja volt. - Hosszú távon nem fogok tudni itt megmaradni velük. De képtelen vagyok visszamenni úgy, mintha nem történt volna semmi.
- Nem is kell. A múltat nem lehet és nem is szabad elfelejteni, mert az tesz azzá, aki vagy. Én sem állítom, hogy nem változatott meg az egész, de ugyanúgy szeretlek, mint eddig és bárhogyan is döntesz, támogatni foglak. Ez csak egy lehetséges út, ha nem akarsz rálépni, lesz másik. Biztosan lesz.
- Irigylem a derűlátásod. - jegyezte meg keserűen. - Nem vetted számba a lehetőséget, amit a támadás előtt mondtam igaz? – tudta, hogy nem. Armin azért jött, mert nem akar nélküle élni, és burkoltan felvázolta a lehetőséget, ahogy elvehetné. Vagyis feleségül akarta venni ez kétségtelen, és kész volt kijárni az utat, hogy működhessen. Mégis rá kellett kérdeznie, egyszerűen nem tudott úgy tenni, mintha nem akarta volna elhagyni legutóbb.
- Számbavettem. Nagy gyakorlatom van már benne, hogy mindig a legborúsabbal kezdjem. - mosolyodott el. - De akárhányszor kezdtem neki gondolatban mintha összeakadtak volna a tervek és számok és érzelmek a fejemben és nem voltam képes ésszerűen gondolkodni. Mintha a lelkem kiabált volna velem, hogy ne tegyem, még csak a gondolatát sem.
A lány közben befejezte a cserépszilánkok összegyűjtését, de nem volt hova kivigye hirtelen így csak letette a pultra őket. Bólintott Armin szavaira. Nem mondhatta, hogy a férfi nem tett meg mindent azért, hogy mindenkinek megfelelő megoldást találjon, és sikerült is neki. Erre most ő lett a baj. El kellett volna küldenie. Erősen és határozottan, nem hagyva reményt. Az ő agya még mindig ezt mondja, de a szíve képtelen volt rá.
- Akkor vissza a kiinduláshoz, hogy várunk, hogy történjen valami. - lassan ült vissza a kis asztal mellé. Nem volt jó ez így. Sehogysem jó. - De nincs örökké időnk. Ha sikerül is bajnoknak lennem egyszer, lehet, hogy tíz év múlva lesz vagy még több. Lehet véget ér a háború és egyáltalán nem leszek az, soha. Meddig várnál? Vagyis... Nem jó a kérdés. Meddig várhatsz?
- Annyi ideig várhatok, míg meg tudom tanítani az örökösömnek hogyan legyen herceg. Az örökösömnek, és nem a fiamnak - ha nekem nem lesz utódom a Fairlight ág ugyan megszakad, de a sötét tünde uralkodók háza nem, csupán valaki más veszi át a helyemet. Szóval várhatok.
Mintha villám csapott volna belé. Armin szavai visszhangoztak a fejében újra és újra. Az örökösömnek, nem a fiamnak. Loreena hirtelen elnevette magát. Nem gondolta volna, hogy aznap még a jókedvtől, és a helyzet tökéletes abszurditásától fognak kicsordulni a könnyei.
- Armin... Ha nem kell, hogy örököst szüljek neked egyszer, akkor akár le is mondhatsz miután kitanítottál valakit és elvehetsz akár most is. - megköszörülte a torkát. Képtelen lehetőség volt. - De nem kérnék tőled ilyet. Ti uralkodtok a Szakadás óta a sötét tündéken.
- Ez csak egy név, egy uralkodó nem lesz jó vagy rossz tőle. És amúgy még örökbe fogadhatom és felveheti a nevet, akárki legyen is a szerencsétlen. Azonban egy részében egyetértek. - vigyorgott a beszélgetés kezdete óta először szokásos megnyerő módján, miközben köpenyébe nyúl és egy apró tárgyat húz elő, amely megcsillan a lámpások fényében. Egy újabb gyűrű volt az, tökéletesen sötétzöldre csiszolt malachit, pontosan olyan mint a tünde szeme. A foglalat szépen megmunkált arany indákat és leveleket formázott, a foglalat alsó részén apró, ezüst Hold díszelgett. - Akár most is elvehetlek. Ha megteszed, hogy igent mondasz nekem, Lory.
- Amennyi nővel voltál, akár még azt is mondhatod, hogy elismered az egyik fattyad. - nevetett tovább egy pillanatra fel sem fogva mi történt az imént. A herceg biztos nem gondolta komolyan. Tökéltesen képtelen ötletnek tartotta az egészet, egyszerűen elképzelhetetlennek látta, hogy Armin lemondana az uralkodásáról valakinek a javára, aki nem a törvényes gyermeke. Hiszen imádja a népét, a legjobbat akarja nekik, és most mindezt eldobná? Kizárt volt.
A herceg mosolya azonban mást mondott. A kezében lévő gyűrű, ami pont az ő színeiben készült mást mondott. Loreena hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Nem lehetett ennyire egyszerű.
- De hát... Mi lesz a koronáddal? Az előbb azt mondtad magasabb rangot kell elérnem. Most megy csak így... De hoztál gyűrűt... De nem árulhatod el a néped, az imádott testvéreidet, nem teheted ez nem helyes...
Hozott gyűrűt. Elkészíttette és elhozta, az első pillanattól kezdve erre készült. Minden más, amiről beszéltek, illúzió volt csupán. Szíve a torkában dobogott, úgy érezte megfullad, a mellkasa pedig felrobban. Tekintete találkozott a férfiéval, és tudta, hogy neki mindig ő fogja jelenteni az egész világot. Nem irányíthatják mások az életét. Az övét már nem.
Csak egy igen vagy egy nem van a szívedben.
- Igen. Megteszem.
Armin úgy ragyogott fel, mint telihold a nyári éjszakán. Boldogabbnak tűnt, mint egy embergyermek karácsonykor.
- Köszönöm. A rang Amelienek kell, nem nekem. És nem árulom el a népemet, épp eljegyzem a legjobb jelöltet, aki valaha hercegné lehetne. - jelentette ki vidáman. - És amúgy az öröklést megoldhatom, már vannak ötleteim. Csak ebbe kell kapaszkodnunk ... - húzta fel az lány ujjára a gyűrűt.  - … és innen kiindulva megoldunk mindent. Hiszel nekem?
Loreena keze remegett, ahogyan a herceg felhúzza az ujjára a gyűrűt. Már kimondta az igent, innentől jegyben jártak, bár a jegyességet még fel lehet bontani, nem hitte, hogy sokáig várnának a házassággal... ezek után nem. Alapjáraton nem hinne Arminnak hiszen azt se tudta sokáig, hogy az érzései valósak-e... De az akaratában nem kételkedett. Ha valamije volt a hercegnek, az a sziklaszilárd akaraterő volt. Gondolatai már a közelgő menyegzőjük körül jártak. Minden kislány álmodozott a napról, amikor férjez megy majd, őt kivéve, így volt mit pótolnia.
- Igen. De ezek után nincs is sok választásom nem igaz? - mosolyodott el, ezúttal ő, és ezúttal tényleg őszintén.- Csókolj meg.
- Igenis, m'lady! – tisztelgett őfelsége, majd olyan hévvel csókolta meg, ahogyan az első perctől szerette volna mikor meglátták egymást az ispotály előtt.

" A lány előrehajolt, és homlokát a herceg vállának támasztotta. Tudta milyen érzéseket jelentettek a szavak azokon túl, amit az ajak képes volt megformálni. "

No, mint ígértem tegnap, ha nem is sietősen, de átnéztem a két élményt. Nagyszerűek lettek, s az is tetszett, hogy bár a tematika tényleg a románc és a "nyálasba", mint magad mondtad, hajlott, ám mégsem egy szentimentális erőltetettség lett a végeredmény, hanem két felnőtt ember vívódása és beszélgetése egy nehéz döntés meghozásával egyetemben. Felül kimásoltam egy mondatot, szerintem tökéletesen definiálja azt, hogyan is bántál nagyon tisztelettel a témával, pont csak annyi érzelembe hajolva, mint amennyire szükség van, egy nagyszerűen elf életmomentumot nyújtva. Összességében nagyon meg voltam elégedve, s kíváncsian várom, hogy fog folytatódni Lory és Armin története:D Szép munka.

Darnak természetesen jár a jutalom a segítségért, kétszer 500 váltó, azaz 1k váltójutalom képében.

Neked meg ugye:

200 Tp
2k Váltó

//Egyben a 3 élmény megvan 4500 szó. Igazából csak 1 élményben akartam a témáról értekezni, elnézést, hogy ennyi lett, elszaladt velem a billentyűzet. Tudom, hogy egy hónapban csak 2 élményt lehet beküldeni, de nem szabdalnám még jobban szét, telejsen jó, ha az utolsóért csak jövő hónapban kapok jutalmat.//

Újabb nap ért véget. Újabb borzalmas leves, újabb otthoni feladatok, újabb üres nap az üres házban. Csöndben mosogatott el, szótlanul, és rakta fel a polc tetejére egyesével a festett, drága porcelántányérokat. Bár az anyja kijelentette, hogy hozományra ne is számítson, a tágabb családi köre kegyesebb volt, de az is megeshetett, hogy csak jóban akartak lenni Loreenával, ha már beházasodott egy királyi családba. Ki tudja, mikor jöhetett még jól az ilyen ismeretség. Szép leveleket kapott mellé, hogy remélik újdonsült araként jó hasznát veszi majd, és sok sikert, nameg sok gyereket kívántak neki. Még egy recepteskönyvet is kapott, kis babacipellőt, ágyneműt, edényeket… Mindent, amire szüksége lehetett egy fiatalasszonynak.
Ugyan azokat a lépteket tette meg, ugyan azok a monoton mozdulatokat ismételte, ahogy körkörösen mosta le az ebéd maradványait, majd törölte le a sima felületet. Csupán néhány vőeszköz és agyagbögre nyújtott kellemesen üdítő változatosságot. Néha kipancsolt egy kis vizet a padlóra... De kit zavar az ott nem igaz? Hiszen ezután úgyis a felmosás jön. A jó feleségnek tiszta a konyhája, a polcokon rend van, a házban pedig örökké virág- vagy süteményillat.
A porceláncsésze következett, szép virágmintás. Úgy pördült, mint a csatatéran amikor levágott egy ellenséget és jött a másik, mélyen beleivódott mozdulat, mintha az íjával fejbe vágott volna egy éppen a bokája felé kapó csontvázat. Fordult a talppárnáján és... Megcsúszott a tócsán. Megpróbált megkapaszkodni, egyik kezében a csészével, de mellé nyúlt és lerántotta a tálcát, amin az eddig elmosott edények sorakozta. Kerámia, porcelán és üveg egész szimfóniát csörömpölve esett le a kőpadlóra miszlikre törve körülötte, és akkor.... Benne is eltört valami. Lecsapta a földre azt is ami még a kezében volt, és ott helyben, a padlón ülve a konyha romjai között kezdett el zokogni. Neki ez nem megy... Annyira igyekezett, de egyszerűen érezte ahogy szépen lassan szárad ki belülről, egyetlen holdsugár a felhős éjszakán az, amikor Armin hazajött, hogy együtt töltsék az estét. De nem lehetett folyton vele, nem akaszkodhatott a nyakába követelőzve, hogy márpedig csak vele törődjön, mint valami hisztis gyermek. Ezt kinőtte már, s tudta mi a dolga… Vagyis mi lett volna a dolga. Minden vágya az volt, hogy boldoggá tegye a férjét, hogy megmutassa, jó döntést hozott amikor elvette, így próbált mindent úgy csinálni, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva. Emlékezett rá, mik voltak azok az erények, amiket a katonatársai méltattak egy asszonyban.
Meleg otthon: vettek egy házat, amit szépen berendezett és ezt még élvezte is. Jó illat volt, szép dekoráció, puha szőnyeg és kandalló, csodálatos kétszemélyes fürdőszoba, vendégszoba, két gyerekszoba… Nem volt aktuális, de nem is terveztek egy ideig költözködni még, a házat bővíteni pedig bármikor lehetett. Pipa.
Tiszta otthon: Végeláthatatlan seprés, portörlés, sikálás, háború a kosszal. Szörnyű volt és fárasztó, de megcsinálta. Pipa.
Házasélet: Tökéletes volt. Pipa.
Vacsora esténként, amikor a fáradt férj hazaért: Na itt voltak gondok… Armin többnyire azt kívánta bár ne csinált volna semmit, de azért igyekezett. Zöldségszeletelésben már profi volt, csak a hőmérséklet és a fűszerek… Nagy piros X.
Kert: Hozzá sem nyúlt. Nagy piros X, megint.
De a teendők és feladatok listáján végigmehetett akármennyiszer, lehetett elégedett azzal, hogy mi mindenre képes volt, és kesereghetett afölött, hogy mennyi mindenben pedig kudarcot vallott, egyszerűen nem volt elégedett. Nem volt elégedett, amikor valami sikerült, a tevékenység közben meg főleg nem. Mindig megszólalt egy kis hang a hátsó fejében, hogy katona volt, olyan dolgokat látott a világban, amiket kevesen, és ide jutott, hogy feleségként a legtöbb, amit tehet, az a tányérok rendezgetése volt, esetleg megpróbálkozhatott volna virágágyásokat csinálni… Kínozta a lelkiismeret a hálátlansága miatt.
Hiszen nem ez volt amire vágytál?
Annyi szenvedés, annyi igyekezet után, végre beteljesültek az álmai, minden vágya az volt, hogy boldoggá tegye a szerelmét, lássa a ragyogást az arcán amikor hazaér hozzá, és ez sokszor sikerült is, de ő maga a fennmaradó időben boldogtalan volt.
Mi a baj velem?
Átölelte a térdeit a cserepek között és ráhajtotta a fejét miközben szipogott. Léptek… Gyors és könnyed léptek siettek le a kőlépcsőn a csörömpölés hangjára. Próbálta összeszedni magát, hogy minden rendben van, hogy csak egy kis baleset, hogy menjen minden tovább a maga medrében hiszen így kellett lennie. Ez az élet volt a normális, amit minden férjes asszonynak élnie kellett, hogyha nem volt lelketlen jégcsap, mint az ő anyja, aki két hét után felkelt a gyermekágyról, hogy felvegye a szolgálatot, a bébipapit meg majd főzze valaki más helyette… De nem az anyja volt, és rettegett, mint a tűztől… Nem, mint a fekete csöpögő trutyilényektől, hogy olyanná válik, mint amilyen ő.
Puha fekete csizmák álltak meg mellette és aggódó arany szempár nézett le nyomorult mivoltára.
- Jól vagy? Bajod esett?
Lory szipogott és hüppögött, a kedves kérdéstől csak még jobban.
Mi a baj velem? Csak boldoggá akarlak tenni… Annyira igyekszem, hogy boldoggá tegyelek, de mindenben csak kudarcot vallok…
Mit fog most mondani, hogy így látja? Hogy még mosogatni sem képes? Hogy tönkretette az étkészletet?
- Nem... - nem volt egyértelmű, hogy mire vonatkozott a nem. Nem esett baja… De nem is volt jól. Armin a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, de makacsul nem vett róla tudomást. Nem akart felállni.
- Mi történt?
Még jobban összegömbölyödött, és csak el akart bújni kicsit a világ elől, maga elől, a saját inkompetenciája elől. Fejét még jobban a térdéhez nyomta, hogy elnyomja az ismét rátörő sírás hangjait.
- Nekem ez nem megy. Én nem vagyok erre alkalmas. És most azután mondom, hogy próbálkoztam...
Cserépropogás és további üvegtörés kísérte a hangokat, ahogy a herceg mellételepedett a földre. A válluk még így is bizsergetően, melegen ért össze, de küzdött a megnyugtató, kellemes érzés ellen. Szenvedni akart, büntetni saját magát egy kicsit, mert nem érezte úgy, hogy megérdemli a türelmet, a gondoskodást, hogyha a legalapvetőbb, legegyszerűbb frontokon sem tud győzelmet aratni.
- Mire nem vagy alkalmas?
- Én nem tudok.... Én még elmosogatni sem tudok! Borzalmas feleség vagyok.... - erősödött fel a sírás újra. Sosem beszélgettek erről. Sosem panaszkodott a férjének, hogy mennyire nem találja a helyét a saját otthonában, hogy mennyire idegennek érzi magát itt. Semmiben nem találta meg önmagát, mintha árnyék lett volna csupán, üres fantomja egy régi Loreenának. Vajon a ghoulok is így érezhetik magukat? De Arminnak erről nem beszélt. Mikor hazaért mosolyogva fogadta, melegen szorította magához, meghallgatta milyen ügyekkel foglalkozik, de amikor az kérdezte volna, neki nem volt miről mesélnie…
- Talán egy erdőszéli vadásznak rossz felesége lennél, de én nem az alapján ítéllek meg hogy mennyire mosogatsz ügyesen.
Nem kellett felnéznie, hogy tudja, a másik próbál bátorítóan mosolyogni rá, könnyedén venni, hallotta a hangján… De azt is tudta, hogy a lelke mélyén aggódott érte, kétségbeesetten kereste a hibákat, hogy kijavíthassa, pedig nem vele volt a gond.
- Te ezt nem értheted. Igyekszem... Annyira igyekszem... Hogy szép otthonunk legyen és tiszta, hogy legyen vacsora este mire megjössz, meg majd négy gyerek itt szaladgáljon... és biztos kéne konyhakert is... de azt tényleg nem tudom, hogy kell... De nem megy. Egyik sem megy.
Nehezebb volt szavakba önteni, mint várta. Bár őt a kezdetektől fogva katonának nevelték, tudta mik az elvárások, amiknek egy nőnek meg kellett felelnie. Mikor a megfelelő korba lépett gyakran jött a kérdés, hogy mikor megy férjhez a „soha” pedig nem volt kielégítő válasz. Most majd következhetett az, hogy mikor esik teherbe… Próbálkoztak, de egyelőre még nem sikerült, noha nem is görcsöltek rá egyelőre a történetre. Árgus szemek követték minden lépését az új hercegnének, és szándékosan nem viselkedett úgy, mint ahogyan azt egy uralkodótól várnák, mert azt akarta, hogy egynek lássák maguk közül. Hogy olyan, mint ők. Ugyanolyan nő, ugyanolyan asszony, ugyanazokkal a mindennapokkal… Hogy elégedettek legyenek vele. De ez nem ő volt… Rossz oldalról közelítette meg a kérdést?
- Tudod hogy én nem várom el tőled, igaz?
Hát persze… - vágta volna rá rögtön, ugyanakkor hamarabb jutott eszébe a cinikus válasznál az, hogy milyen életet élt eddig a herceg. Rá nem főzött vagy mosott senki, nem várta haza senki, mert nem volt olyan, hogy otthon. Nem várta meleg tea, reggeli, szerető feleség, aki hozzábújt esténként, és nem panaszkodott fejfájásra. Armin nem tudta őt a saját anyjához sem hasonlítani, hiszen mindketten tudták, hogy azok az emlékek egy idalizált tökéletes édesanyát mutattak, de hogy milyen feleség volt nem tudhatták.
- Akkor mit vársz el?
Hiszen ez volt az igazán fontos kérdés. A vállaik még szorosabban simultak össze. Érezte a feje tetején a hófehér arcból áradó meleget, ahogy a férje lassan húzódott hozzá közelebb, óvatosan, ahogyan az erdei vadhoz szokás.
- Csak hogy szeress. Semmi mást. Illetve szeretném, ha boldog lennél, de ahhoz az kell hogy ne akarj az lenni aki nem vagy.
Még szipogott, de a zokogás lassan abbamaradt. Ismét végignézett a konyha romjain. Szilánkok és cserepek hevertek mindenhol, amin megcsillant a felakasztott lámpások fénye. Egy pillanatra olyan volt, mintha furcsa drágakövek között ücsörögtek volna, vagy észak egyik köves tengerpartján.

- De nézd meg... Azért próbálkozom annyira, hogy boldoggá tegyelek, mert szeretlek. Ha nem így lenne hozzád se mentem volna. - mosolyodott el egy icipicit. Olyan szerencsések voltak, hogy szerelemből házasodhattak össze…. Hálát kellett volna adnia minden nap a Természetnek és a Holdnak is, ehelyett itt elégedetlenkedett. - De így a dolgok megváltoztak. Most nincsenek küldetések, amikből várom, hogy hazatérhessek, nincsenek boldog, lopott napok amikor együtt lehetünk mert megkaptuk az egész életet... Mikor odakint tudom, hogy sötétség van és borzalom én ehelyett fakanállal harcolok és sárgarépával. Rohadt sárgarépával. - egyszerre sírt és nevetett. Igazából maga sem tudta eldönteni, hogy a helyzet komikus volt vagy tragikus, de leginkább mindkettő.
- Nem is szeretem a sárgarépát. - vigyorodott el Armin, mint egy rossz gyerek, akinek rájöttek a titkára. - Hiányzik a katonaélet?
- Szólhattál volna, mielőtt belefőzöm a levesbe!
Jobban nevetett és kevésbé sírt. Valahogy az élet már nem is tűnt annyira rettenetesnek, mintha valóban nem lehetett volna semmi igazán katasztrófa, amikor együtt voltak. Őfelsége lazasága könnyedén átragadt rá is, de amikor elment visszatértek az árnyak is, és ólomsúllyal nyomták össze. A katonaélet… Hiányzott neki, persze hogy hiányzott, hiszen nem ismert mást. A katonaság szigorú napirendje és életmódja rendet hozott, szabályokat, amiket ha betartott nem volt gond, harcolni tudott, lovagként pedig mindig újabb kihívással került szembe… Bár mindig mondogatta, hogy nem alkalmas nagy feladatra, nem alkalmas diplomatának, valahogy mindig sikerrel járt, és ez meghozta a bizalmat a saját képességeiben. Amikor látta, hogy adnak a szavára, tisztelték, és talán még kedvelték is, hogy olyan félelmetes emberekkel folytatott kedélyes csevegést, mint mondjuk Norven Kather, vagy maga Sixtus pápa, akkor úgy érezte, hogy ő is valaki. Ez pedig lassan meghozta az öntudatot és az önbizalmat is, hogy fejest ugorjon a kihívásokba.
- Egy kicsit, azt hiszem. Mindig ott volt benne a veszély, hogy történhet bármi... Láttam ennek a világnak a legmélyebb borzalmait is... Szörnyű dolgokat. De változást is tudtam hozni, és éreztem, hogy számít, hogy ott voltam, hozzátettem valamit, hogy ez a világ kicsit jobb legyen. Tudom, hogy ez nem múlt el, hogy tehetek itt is, és teszek is, és hogy ez a háború már lassan és kifinomultabb de a nyeremény is nagyobb... Csak... Nehéz ezek után úgy tenni, mintha tudnék normális életet élni. Olyat amilyet egy egyszerű tünde feleség él.
A sötét tündék helyzete nem volt könnyű, és bőven volt mit csinálni, de azt se tudta, hogyan fogjon hozzá. Kivárásra játszott, várt a lehetőségre, hogy bizonyíthassa a képességeit, noha ezt se várta el tőle senki. Viszont ez a beszélgetés legalább kezdte ráébreszteni kicsit, hogy talán a tehetetlenség és a haszontalanság érzése az, ami belülről feszítette szét.
- Mindig azt mondod, sokat beszélek, de remélem tudod, hogy csak te vagy a kiváltságos aki hallgathatja.
A hűvös tenyér kedvesen simult az arcára, Armin pedig gyöngéden fordította maga felé, hogy a szemébe nézhessen. Még mindig el tudott veszni benne…
- Nem tudsz. Mert nem vagy egyszerű tünde feleség. Te Lady Loreena Wildind-Fairlight vagy, a tünde királynő lovagja, a Köderdő hercegnője, a Világokat Bejáró Szél. És én téged így szeretlek, ilyennek. Még ha néha új teáskészletet is kell vennünk, legalább mozgásban tartjuk a sötét tünde ipart.
Loeena majdnem elnevette magát.
- Hogy tudsz mindig ennyire könnyed lenni? Mintha semmi sem számítana igazából...
- Én csak tudom mi számít tényleg. És arra fordítok gondot ami tényleg számít, elengedem azt ami kevésbé. Te számítasz, a boldogságod is. Az, hogy beleillesz-e egy idejét múlt képbe, nem.
- Idejétmúlt? - most először őszintén meglepődött. Már hogyan lehetett volna idejétmúlt az, hogy a nő otthon van és gyereket nevel, vigyáz a tűzhelyre és boldogságot teremt otthon, miközben a férje dolgozik és ellátja a családot? Az embereknél ez szigorúan így volt, a tündéknek kevésbé, jobban hagyták, hogy mindenki tegye, amit a természete diktált neki, de azért még ők is ezt tartották a boldogság egyik kulcsának. Ha a nő fiatal és vad éveiben még az erdőt járta, vadászott és táncolt a széllel, egy idő után megnyugodott és letelepedett… Még a katonanők is, noha ők többnyire az első gyermek után vonultak vissza egy időre, és volt, aki visszatért utána, volt, aki nem… De aki a munkájának akart élni, többnyire inkább nem is ment férjhez. És most a herceg azt mondta, hogy ez a kép már idejétmúlt…
Érdekes férfi vagy te, Armin Fairlight…
- Szerinted miért találták ki ezt a jó öreg családi kört, hogy csak az egyik szülő dolgozik, a másik csak kisegíti? Azért mert aki dolgozott az katona volt, az meghalhatott és nem akarták a gyengébbet erre a szerepre. De már régen elmúltak az idők, amikor a férfi az erős a nő pedig a gyenge. Kérdezd csak a Tünde erdő mélyén lakó harcosnőket, ők kétlem hogy támogatnának a mosogatásban.
Tudta, hogy nem gyengébb. Sosem volt gyenge. Harcos volt, az Erdő védelmezője. Csakhogy szerinte egyetlen nő sem volt gyenge, és ezt a feltevést csak még jobban megerősítette benne, hogy az elmúlt időszakban próbált úgy viselkedni, ahogyan azok a bizonyos „gyenge nők” szoktak. Rengeteg erő kellett ahhoz, hogy valaki vezessen egy háztartást zokszó nélkül, és mindenhol helyt álljon, és hogyha két tejfölhajú kisgyerek is szaladgált volna körülötte ez csak még nehezebb lett volna. Ha a jó öreg családi kört azért találták ki, mert az erősebbnek kellett katonának mennie, akkor valahol a férfiak nagyon el voltak tájolva. Nem múltak el ezek az idők… Mert sosem volt így. Ellenben a gyakorlatiasság törvénye, ami Loreenának fontosabb volt mindennél kicsit árnyalta a képet.
- De valakinek ezt is meg kell csinálnia. Akkor is kell tiszta ágynemű és meleg vacsora ha a feleség harcos. Ki csinálja meg, ha nem ő? Ki marad a gyerekekkel, ha nem ő? Mert mindkét szülő nem mehet háborúba...
- Egyikünknek sem kellene háborúba mennie. - komorodott el a herceg egy pillanatra, és a tünde itt érezte, hogy érzékeny pontra tapintott. - És nem lesz mindig háború. De ameddig van, ne hagyd hogy ez megkeserítse az örömöt amit ennyire nehéz volt megszereznünk. - furcsa vigyor futott át az arcán, mintha alig bírná hogy ne nevesse el magát a poén előtt. - Ha más nem, majd felbérelem Cyne-t annyi alkohollal amit a világ nem látott hogy vigyázzon a gyerekünkre.
Még nem volt gyerekük, de értette, hogy a herceg mire célzott. Nem kell rágörcsölnie arra sem, ha nem akart. Ahogyan nem kellett tökéletes feleségnek lennie, tökéletes anya sem lehetett… Noha ez még nem a jelen gondja volt.
- Félreértettél... De igazad van. Senkinek nem kéne harcolnia, és ez így nincs jól. Tudom, hogy nem kéne hagynom de nem tudom mit kéne tennem. Utazzak veled, akaszkodjak a nyakadba, mint a régi hercegnék? Te mondtad, hogy ez az életforma nem lesz már sokáig tartható.
A gyerek kérdésre viszont inkább csak a kezébe temette az arcát. Értette, hogy Armin őt kímélné, de nem akarta elképzelni azt a katasztrófát, amit két vásott kölyök művelne a bérgyilkos felügyelete alatt. - Még az is lehet hogy élvezné... Csak mi nem élveznénk a romok eltakarítását utána...
- Ebben van valami. - válaszolta Armin, az utazgatásra célozva, és hogy új rendszert akarnak, más életformát, mint ami eddig volt kötelező őfelségének. - Viszont, hogy mit tegyél csak egyetlen dolgot tudok mondani. Ne akarj senkit utánozni. Egy újdonság vagy, egy felkavaró új elem, egy villám a felhők között. Eddig nem volt még tünde a Köderdő hercegének párja, ne akarj olyan lenni, mint a régiek, de ne akarj olyan se lenni, mint a tünde feleségek. Találd meg a saját módszered, a saját életed. Mert kiestél minden mintából, szóval ideje hogy újat kezdj.
Loreena sokáig hallgatott ezekre a szavakra. A tartása lassan engedett a szorongó magzatpózból, ahogy egy adag cserepet odébb tolva kinyújtotta a lábát, és hátával nekidőlt a konyhaszekrénynek. Mindig mintákat követett. Milyen egy jó vadász, milyen egy jó határőr, milyen egy jó lovag, egy jó uralkodó vagy egy jó feleség. Görcsösen próbált a helyzetére is találni egy sémát, szabályrendszert, amit követhetett, de a Lázadó Éjszaka felesége nem köthette gúzsba magát mintákkal és előírásokkal. Neki teremtenie kellett volna őket, és talán pont ez a túl nagy szabadság nyomasztotta, hogy nincs meg a kényelem, amit a normák adta. A szabadság felelősség volt. Nem foghatta rá a döntéseit arra, hogy parancsot követett vagy szabályokat, mert azok nem léteztek többé, csak ő volt, és a saját döntései, amikért egyedül ő felelt. Egyszerre rémítette meg a felismerés, de meg is nyugtatta. Sokkal előbb le kellett volna folynia ennek a beszélgetésnek, és lehet, hogy nagyon sok önkínzást megspórolt volna magának… Újabb lecke volt, hogy bíznia kell abban, akit társul választott, mert ennek a döntésnek a helyessége újra és újra bizonyosságot nyert. Már nem csak szeretők voltak, de soha nem is volt olyan asszony, mint azok, akik csak az érdek miatt mentek hozzá egy uralkodóhoz… Társak voltak, szerelmesek de barátok is, és feltétlenül rá kellett bíznia a szívét és a lelkét. Mert megérdemelte, megszolgálta, és mindig rá kellett jönnie, hogyha probléma volt, a legjobb az volt, ha a másikhoz fordult. Egyszerűen jól esett a lelkének, hogy kinyílhatott, és hogy a konyhájuk romjai fölött beszélgethetnek végre egészen őszintén.

- Mindig azt hittem, hogyha egyszer együtt leszünk, akkor onnan már csak jó dolgok történhetnek. Mint ahogyan a balladák is véget érnek azon a ponton. Eddig mindig volt valami biztos pont, amihez viszonyíthattam. Parancsot kaptam, amit teljesítettem vagy ellenszegültem neki, de volt parancs... Most pedig nincs. Te honnan tudod, hogy mit akarsz? Honnan tudtad, hogy mást akarsz a népednek, mint amit az elődeid csináltak, és honnan tudod, hogy fogj neki?
- Emlékszel mit mondtam, amikor legelőször találkoztunk? Úgy találjuk meg, amit szeretünk, hogy addig taszít minket, amit nem, hogy kijelölik az utat. Én így tudom mit akarok. Tudom, hogy mit nem és kerülöm, míg nem marad több út csak a helyes. A „hogy fogj neki” egy nehezebb kérdés, viszont szerintem adja magát. Ha látod a célt tudod merre kell tartanod, onnan pedig csak bátorság, vagy könnyelműség kell, hogy úgy lépj rá ahogy eszedbe jut. Én ezt teszem.
És meg akarnak ölni ezért…
Nem mondta ki hangosan, mert erre végképp nem akart gondolni most. Az elmúlt hónapok nyugalomban teltek, és szerette volna, ha ez így is marad. Most hosszabb távú, mélyebb problémáik voltak… Probléma volt igazából? A melankólia és az útkeresés gyötörte mióta visszahozták a halálból, és talán csak ez a folyamat ért a csúcsára éppen most, éppen itt a saját konyhájában az étkészlet törmelékei tetején. Vajon más is ennyit gondolkodott arról, hogy mi akar az életétől, vagy csak őt gyötörték a kétségek, hogy semmiképp se pazarolja el a második esélyt? Bár nem gondolta, hogy az első felét elpazarolta volna, tudta, hogy ez az idő, onnantól hogy felébredt Lightleafben ajándék, és minden percét meg kéne becsülnie.
- A te szádból olyan egyszerűnek hangzik. De én nem tudom mit nem akarok. Azt sem, hogy mit igen... Csak azt látom, hogy ami most van az egyszerűen így nem működik. - felsóhajtott. Fogalma sem volt, hogyan fogja megtalálni azt a bizonyos saját utat. - Emlékszem arra a napra. Azt hitted borzalmas férj leszel, még akkor is ha csak viccelődtél, erre én lettem szörnyű feleség. - nevetett fel kicsit. Élete egyik legszebb napjaként gondolt vissza rá, onnantól kezdve, hogy a herceg ágyában ébredt, egészen odáig, hogy másnap reggel elbúcsúztak. A boldogságukat beárnyékolta a közelgő háború, de a fellobbanó érzések, amikről nem hitte, hogy létezhetnek, és hogy neki megadatik egyszer, elég erőt adtak nekik, hogy végigcsinálják… Még így is, hogy valójában sokáig nem hitt kettejükben. - Sose tudtam eldönteni, hogy komolyan gondoltad-e, és hogy láttad-e hogy idáig jutunk, vagy csak úsztál az árral mert jó mókának tűnt.
- Én sem tudtam. Nem terveztem, sem mókának sem házasságnak. Csak tettem, amit akartam. - ismét a kezét nyújtotta a nő felé. Csak tette, amit akart, ahogy szokta, előrelátás nélkül felelőtlenül… Összetörhettek volna. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna, csak szerencséjük volt. Lory nem volt benne biztos, hogy ő képes lenne-e ugyanígy gondolkozni… Vagy egyáltalán nem gondolkozni, csak tenni, ami jön. Ő mindig inkább az előrelátást és a taktikát szerette, a rendet. De nem kellett követnie Armint sem, hiszen pont ő mondta. A saját útját kellett megkeresnie.
- Én itt leszek és támogatni foglak míg rájössz, mit nem akarsz és mit igen. Addig pedig annyi törött csésze lesz az áldozata a keresgélésnek, amennyi szükséges. - mosolygott bátorítóan ismét, ami még a pusztaföldi fagyos talajt is megolvasztotta volna, hogy virágok nyíljanak rajta. Loreena már nem érezte a nyomást a mellkasában annyira. Megfogta a felajánlott kezet, de ahelyett, hogy együtt álltak volna fel csak magához húzta a férfit, és szorosan odabújt, hogy érezze a teste melegét, hallhassa a kalapáló szívverését… Annyiszor bújt már el az ölelő karokban a világ elől, noha tudta, hogy nem teheti meg mindig. Egyedül is erős volt, számtalanszor bizonyította magának, mégis néha úgy el tudott veszni, mint egy kislány.
- És a vacsorák? Ki fogom hajítani a fakanalakat.... - néhány fakanál is feküdt a földön, a lerántott tálcán tiszteletüket tették azok is. Loreena gyűlölködve nézett rájuk.
- Fából kanalat csinálni amúgy is tünde hóbort. De legalább nem törnek könnyen, szerintem túl fognak élni.
- De tünde vagyok... Szeretnem kéne őket nem?
- Én meg sötét tünde vagyok, illene szeretnem a pókokat nem?
A nő felkuncogott, ugyanakkor szégyellte is magát. Nem tudott arról, hogy a férje nem szereti a sárgarépát, és most kell megtudnia azt is, hogy a pókokat is utálja. Annyi apróságot nem tudott róla! Még szerencse, hogy ő nem félt tőlük, így sosem kellett megkérnie a herceget, hogy üsse le a pókokat helyette. Bár Loreena sosem bántott volna egyet sem, inkább udvariasan megkérte őket, hogy a sarok helyett inkább a kerti fán szőjék a hálójukat, a békés egymás mellett élés érdekében. Bevált.
- És nem szereted őket?
- Ki szeretné! Ha eldobod a fakanalat lehetőleg egy pókot találj el vele. - igazán mulatságosnak látta, ahogyan a herceget kirázta a hideg, és szorosabban ölelte át a feleségét, mintha az megvédhetné őt a nyolclábú szörnyetegektől. És szerencsére igaza is volt. - De viccet félretéve, csak törj és zúzz ahogy kedved tartja, nekem akkor is a tökéletes feleség leszel ameddig látom, hogy azt csinálod amit akarsz, nem azért, mert úgy hiszed ezt kell.
- Majd én megküzdök neked a pókokkal. Látod ahhoz értenék! Csatába küldöm ellenük a lepkéket. - nagy levegőt vett és lassan kifújta. Könnyűnek érezte magát, könnyebbnek, mint az utóbbi hetekben bármikor. - Azt mondod, mindig azt teszed, amit akarsz és mégis mindig megteszed azt is, amit kell. Hogyan csinálod?
Hiszen ha lázadni akart, hagyományok, szabályok és elvárások ellen, akkor ki más lett volna jobb tanácsadója?
- Főállású hercegként sajnos csak erre van időm. Illetve csak erre volt. - mosolygott szomorúan. - Néha, ha nincs más mód átfedek. Azt teszem, amit kell de úgy, ahogy akarom.
Mindenkinek vannak kötelességei, és néha meg kell alkudni, ezt Armin is tudta… Még akkor is, ha mélységesen gyűlölt mindent, ami gúzsba kötötte, és folyamatosan küzdött azért, hogy azt tehesse amit ő akart. Ezért nősült szerelemből kötelesség helyett, ezért kezdett leszokni a folyamatos utazgatásról és ezért kezdett újra rajzolni és tervezni, részben a felesége támogatására.
De ennyi elég volt Loreenának ahhoz, hogy jobban érezze magát, és hogy az éjszaka egén fénylő hold némi irányt mutasson nekik, ha az utat nem is jelölte ki. Valószínűleg a herceg akkor sem mondta volna meg neki mit csináljon, ha könyörög érte. Hiszen kérte… Ott a holtakkal vívott csata előtt a sátorban kérte, hogy rendelkezzen vele, parancsoljon neki, de nem tette, mert társat akart nem szolgát. Ezért szakított Sharlotte-tal is még régen, és éppen ezért neki, egy lovagnak, aki egész életében szolgált, neki kellett megtanulni mit kezdjen a szabadsággal, hogy méltó párja lehessen, jó uralkodó lehessen… De nem csak ezért. Önmaga miatt is meg kellett lépnie ezt, ki kellett alakítania a saját helyét a világban. Egyszerre kellett cselekvő bábunak maradnia és játékossá válnia. Tudta, hogy neki is osztottak szerepet ebben a színjátékban, ami Veronián folyt. Újra azt akarta érezni, hogy fontos, hogy számítanak a döntései, és azt is, hogy tehet. A sötét tündékért, a világért, a saját boldogságáért, mert csak így érezhette magát egésznek. Ismét végignézett a konyhán, majd rámosolygott a férfira.
- Ez jó kompromisszumnak tűnik. Például fel kell takarítani itt a romokat... Ha Druida-hercegnő lennék, elkezdenék énekelni, és akkor mindenhonnan kisállatok jönnének, akik összeszednék nekünk ezt mind, és grátiszból még a port is letörölnék. De nem vagyok, így marad a seprű.
Lassan feltápászkodott. Tehát úgy csinálja, amit kell, ahogyan ő akarja. Ez jó kezdet volt végülis, még ha messze is volt az ismeretlen, ködbe öltözött cél. Armin is felkelt, és lesöpörte a nadrágjáról az apró üvegszilánkokat és porcelán - port.
- Mire volt jó annyi idő a druidáknál Lightleafben, ha a hasznos képességeiket nem tanították meg? Hát jó, marad a seprű.
A hercegné elnevette magát, és közben elvette a sarokból a seprűt, és kikészítette a lapátot is, majd elkezdte összehúzni egy nagyobb kupacba a törmelékeket, figyelve, hogy a bútorok alól is kiszedjen mindent, amit lehetett. Sejtette, hogy még hetek múlva is fog üvegszilánkokat találni, amik más dimenziókból esnek ide még azután is, hogy meggyőződött arról, hogy mindtől megszabadult.
- Csak segítenek használni azt, ami belülről jön... És te is harcolsz néha a belőlem jövő viharral, nem igaz? Sajnos, a takarító mókusok egy másik druidában rejtőzhetnek...
Elképzelte, ahogyan dalra fakad, és a környéken élő kisállatok a segítségére sietnek. Először őzeket képzelt, szürke és vörös mókusokat, nyulakat, madarakat… De aztután eszébe jutott, hogy a Köderdőben vannak. Ha énekelne, maximum pókok jönnének (amikről legalább mostmár tudta, hogy a férje utálja, őket, és neki sincsenek túl jó tapasztalatai, hiszen ült már gubóban tehetetlenül), esetleg egyéb csúszómászók, rózsabogarak világítani, varangyok vokáloznának a mocsárból, a bokrokat a bejárat mellett és a kerítés nagyrészét pedig letaposná egy köderdei orrtülök… A járulékos veszteség több lenne, mint a haszon, így inkább nem kísérletezett és maradt a seprűnél.
Ahogyan takarított lassan megszületett benne a döntés. Kiderült, hogy nem volt jó háziasszony, főzni pedig végképp nem tudott, így kellett valaki, aki ezt megcsinálja helyette. Hogy mit fog kezdeni a felszabaduló idejével, azt még nem tudta, de reménykedett benne, hogyha eleget kerüli azokat a dolgokat amiket nem szeret, akkor végül megtalálja mi az amit igen. Nem ez volt végülis a filozófia az egész mögött?
- Ameddig megtalálom mindet, elmosogatnál? Holnap pedig felveszek egy szakácsot és egy cselédlányt....
- Úgy legyen! - vágta rá Armin, kicsit jobban megkönnyebbülve, mint illett volna, majd feltűrte az ingujját a mosogatáshoz. Loreena újabb eredményt tudhatott a magáénak… Hiszen ki látott már egy uralkodót zokszó nélkül mosogatni?!

Nagyon meg voltam elégedve a végeredménnyel, mindhárom történet tetszetős volt, s Skypon le is írtam számomra a legjobb jeleneteket. Természetesen jár a jutalom érte, ami ugye úgy lesz megoldva, hogy most megkapod mind a hármat, de jövő hónapban csak egyet írhatsz (Vagy legalábbis csak egyért jár majd jutalom).

300 Tp és 3000 Váltó

Illetve Dar felvéshet magának

1000 váltót a segítségért

//A Különös Találkozások küldetés egyik utózöngéje. Mivel nagyrészt párbeszéd és tartalmilag az események összefoglalása úgy éreztem egy élményben jobb beküldeni//

Jóska gyorsan száguldott Elathába a félangyallal és a tündével a hátán. Loreena szinte érezte a lóban az örömöt, mikor végre beértek az egyenes törzsű fekete fák elé, a párás gombaillatú levegő pedig valahogy belőle is a biztonságos otthon érzését váltotta ki.
Mindjárt ott vagyunk nagyfiú… Mindjárt…
Nem volt nehéz szállást találnia Andromédának a házukban, a vendégszobát már többen használták előtte, Eiryn is ott lakott egy ideig, de néha a hullarészeg Cynewulfot is ott dugták ágyba… Mióta viszont volt szolgálólánya és szakácsnője is, legalább mindig tiszta volt az ágynemű a levegő pedig friss, így nem kellett szégyenkeznie. Ellenben azzal, ami este várt rá.
A gyomra görcsben állt miközben fel alá járkált a házban. Ada jelenléte csak egy ideig kötötte le a gondolatait, és még rosszabbul lett, mikor Angus farokcsóválva rohant be a nappaliba, mikor visszajött a gazdájával együtt.
Két poharat készített elő és egy teli üveg konyakot. Nem tudta, melyiküknek volt rá nagyobb szüksége. A kezdetekhez talán neki, de biztos volt benne, hogy idővel Arminnak is kelleni fog. Bevezette a sötét tündét a nappaliba és leült a kanapéra, majd teletöltötte a két poharat. Nem csak két ujjnyit, ahogyan az nemesi körökben illett, hanem egészen tele.
- Beszélnünk kell.
Persze ez nagyon rossz indítás volt, de a vészjósló mondat semmikor nem lett volna indokoltabb. Nem nagyon tudta, hogyan is fogjon neki a dologhoz, de valahogy össze kellett foglalnia az elmúlt évek felhalmozódott titkait.
- Oké, két dolog lehet ebből, vagy válunk vagy a világ megint arra szorul, hogy megmentsd. Melyik? - vonta fel Armin a szemöldökét, miközben letelepedtek a kanapéra. Aggódás hallatszott a hangjában, de szerencsére nem túlzottan sok.
- Létezik válás egyáltalán? - mosolyodott el kesernyésen. - De egyébként a második. És javaslom idd ki először, ami a poharadban van, mert messziről kezdem, és meredek lesz.
- Nem kell kétszer mondani. - húzta le a konyakot. - Szóval?
- Emlékszel az anomáliákra, és eltűnésekre? Néhány évvel ezelőttről, írtatok a királynőnek hogy küldjön valakit nyomozni.
- Tényleg messziről kezded. Ha jól emlékszem volt egy időszak, amikor nyomtalanul tűntek el a katonáim így felsőbb segítséget hívtunk.
- Mondtam. - nevetett fel. - Engem küldtek, és átestem egyen. Most jön a meredek rész igyál még egyet.
Újratöltötte a poharat és ő is nagy kortyokban ivott a magáéból. Úgy tervezte, hogy a konyakot eltüntetik ez alatt a beszélgetés alatt. Szükségük is volt rá.
- Az anomáliák hasadékok voltak a téridőben. Nem értek az arkánmágiához, de elméletileg ilyen lehetséges, föld alatti nagy mágikus erejű kristályok fölött. Azon a területen elég sok ilyen van a föld alatt. A lényeg az, hogy véletlenül kétszáz évvel a jövőben kötöttem ki, és a helyzet nem volt túl fényes.
Armin megvakarta a feje búbját, de Lory már annak is örült, hogy nem küldetett rögtön gyógyítókért.
- Nagyon igyekszek hinni neked és mágiával elég sok minden lehetséges, de kétszáz év? Nem lehet, hogy csak egy illúzióhurokba estél?
- Nem. Ugyanis azok az események, amiket ott megtudtam elkezdtek megtörténni. A dolog vége az, hogy Észak elpusztítja a Déli királyságot, szó szerint. Elsüllyeszti a mocsárba. De itt nem ez a lényeg. Megkérdeztem Edith Fairbranch királynőt mi történt Azrael kardjával. Azt mondta először megtalálják a tündék, tőlük elveszik a démonok, végül pedig Délhez került bár már nem segít rajtuk... Utána eltűnik megint.
Nem tért ki rá, de remélte, hogy ezzel talán kicsit azt is megvilágítja, miért kérte Holtmező előtt annyira kétségbeesetten a segítségét.
- Edith... Találkoztál a jövőbeli tünde királynővel? És a nevéből ítélve Amelie csak tovább örökíti a dinasztiáját... Ki gondolta volna? - morfondírozott a herceg, kiragadva a lényeget a beszélgetésből. De megértette, hogy ezt fel kellett dolgoznia a férjének is, és nem adott neki könnyű leckét.
- Akkor ez még nem volt furcsa, de egyébként egyet értek. - nevetett fel. - Nade, ez után szerencsére vissza tudtam jönni, tettem egy lényegi dolgokat kihagyó jelentést, majd elmentem délre. A felettesem Lady Shadowthorn azt mondta megbízhatok Esroniel von Himmelreichban. Ekkorát még sose tévedtem... De lényeg, hogy összehoztuk Lightleafet a nejével, a város eleve nem létezett a jövőben, megnyugodtam, hogy elkerülhető és ha megakadályozzuk a nagy háborúkat minden rendben lesz. Ugorjunk viszont egy kicsit az időben...
Ismét töltött ennek megfelelőlen.
- A királynő adott nekem egy feladatot... Nem sokkal azelőtt, hogy megsérültem volna. - gondolt itt a hátára - Elküldött egy Blighted Falls nevű helyre Andromédával. Ez Nebelwaldtól keletre van a tünde erdő déli csücskében, a térképek nagy részén már nincs rajta. A királynő úgy gondolta, él ott egy mélységi, és azt akarta, hogy öljük meg Adával. Kettesben. Tudod mi az a mélységi?
- Fogalmam sincs. - rázta meg a fejét a férfi, kihajtva a második poharat is. Loreena valahogy sejtette, hogy ez lesz a válasz, bár titkon reménykedett benne, hogy ezt nem kell elmagyaráznia, hiszen hogyan nem hallhatott pont a herceg ezekről a lényekről? Tartott tőle, hogy így Armin talán nem fogja megérteni mekkora súlya van az eseményeknek, de muszáj volt valahogy az itallal együtt ezt is beletöltenie a fejébe.
- Bukott angyalok. A nefilimek Fenevadaknak hívják őket. Hatalmas, ősi rosszindulatú lények, angyalromok mélyébe zárva. Nagyjából akkorák, mint egy hegy, és azt csinálnak a fejeddel, amit akarnak. Elhitetnek veled nagyjából bármit, és persze minden egyes gondolatod látják. Egyedül Isten ereje képes legyőzni őket, ezért kellett Ada. Ha nekem nem hiszel, megkérdezheted őt is... Röviden a lényeg viszont, hogy lementünk Blighted Fallsba, vagyis Ir-Roboámba és valóban találkoztunk is eggyel. Azóta nem megyek fekete víz közelébe... És azóta vannak a rémálmaim. - pillantott félre. Mióta együtt éltek ez nem kerülhette el a férje figyelmét sem, noha vele mindig jobb volt a helyzet, mint mikor egyedül hajtotta álomra a fejét. Az okok viszont sosem kerültek szóba, hiszen lovag volt és katona, számtalan szörnyűséget látott már, amik befészkelték magukat az elméje egy hátsó zugába, hogy csak az éjszaka formálta árnyak keltették őket életre.
- Eddig miért nem beszéltél erről? - komorodott el Armin hirtelen, feltéve a leglényegibb egyben legkellemetlenebb részét a történetnek. Nem volt büszke a hallgatására, de így ítélte helyesnek, és így állapodtak meg a félangyallal. Remélte, mire a történet végére és a másik is érteni fogja.
- Az a része most jön. - Lory is felhajtotta a maradék italát és újratöltött mindkettejüknek. - Egy ilyen ősi lény ellen esélyünk sem volt. De végül... Kapaszkodj meg: megkedvelt minket. És mi is őt. És ahogy beszélgettünk kiderült, hogy ő Azrael, az angyal, aki a kardot készítette. Megmutatta, hogy néz ki, mert szerette volna, ha vagy visszavisszük neki, vagy elérjük, hogy soha ne találja meg senki. És mint kiderült, a kard végig ott pihent a Tünde királyságban. Én vittem el a királynőnek évekkel ezelőtt. Fogalmam sem volt róla mi az, azt tudtam, hogy varázskard, és mint ez alapján kiderült, tünde nem férhet az erejéhez. A végén Azrael elengedett minket, mi pedig nem öltük meg. De ezt nem mondhattuk meg Amelienek. Nem mondhattam meg, hogy életben hagytam a mélységit, mert "jófej". Hazudtunk neki, és mindenki másnak is.
A herceg megdörzsölte a halántékát, hogy összeszedje magát és valahogy feldolgozza mindezt a rengeteg rázúdított információt. Hiába volt Cynewulf a legjobb barátja, a tünde biztos volt benne, hogy ő mesélte el neki a legmeredekebb történetet valaha, és még el is várta, hogy higgyen neki és fogadja el. Ennek ellenére Loreena úgy érezte, hogy meglepően jól kezelte, hogy titkolózott előtte.
- Nekem miért?
- Kérlek, értsd meg... A sírba akartuk vinni ezt a titkot. Azt hiszem... Csak nem tudtam mit szólnál hozzá, vagy hogy hinnél-e nekem...
- Nos, feleslegesen hosszú lenne minden nehezen emészthető részletet körbejárni így megkockáztatom a dolgot és egy az egyben elfogadom. Most miért mondtad el?
- Mert... Sajnos itt még nem ért véget a történet. Mire visszaértünk Zephyrantesbe kiderült, hogy a kardot egy lovag viselte, de nem sokkal azelőtt megölték a démonok és elvették a kardját. Így beigazolódott, amit a jövőben Edith mondott, egyelőre. Aztán most... Mikor elküldött a levéllel ismét bajba kerültünk. Kiderült, hogy amikor elengedtük Azraelt a mágikus ingást fél Veronia érezte, Amelie pedig kiadott minket a délieknek. Tudta, hogy valamit titkoltunk, de azt nem, hogy mit. Így egy adag templomossal a nyomunkban viszont rátaláltunk egy démonra, aki olyan dolgokat tett, amit a kard nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Megtaláltuk, és elvettük tőle a kardot, bár menet közben véletlenül összetörtem... Visszavittük a darabokat Azraelnek... És kiderült, hogy csak egy másolat volt, ami majdnem egészében megegyezett az eredetivel. Egy másik mélységi készítette, akinél ott kell legyen az igazi. Megkért minket, hogy szerezzük meg tőle a kardot és törjük össze. Csakhogy... belépett a képbe Esroniel von Himmelreich. Igen, él és virul, és követett minket, bár hogy hogyan, nem tudom. Mikor eljöttünk Blighted Fallsból beszélni akart Azraellel.... És lekultistázott minket, a rohadék. Nem elég, hogy otthagyott a szarban a kísértetszigeteken de még le is kultistázott! Ez volt tegnap. Meg kell találnom a mélységit és a kardot, mielőtt Esroniel tenné ezt. nem kerülhet hozzá, de ez az ügy már túlnőtt rajtam.
- Amelie kiadott titeket? Ez mit jelent? - kulcsolta össze az ujjait az álla előtt Armin. Persze, hogy őt ez érdekelte a leginkább, hiszen ez volt az információ, amivel tudott mit kezdeni, mégha Loreena erre egyáltalán nem is akart hangsúlyt fektetni.
- Előbb kérlek ígérd meg hogy nem teszel semmit ellene!
- Ezt nem ígérhetem meg. De ha jó oka volt rá nem leszek meggondolatlan.
A lovagnő felsóhajtott. Talán hiba volt ezt elmondania Arminnak, de úgy döntött, hogyha már elmondja az igazat, akkor a teljes igazságot fogja. Nem akart többé hazudni annak, akit szeret, így is bőven több volt ez, mint amit egy normális házasság kibírt volna.
- A királynő. mint utólag kiderült átjárót akart az árnypajzs hegység alatt Blighted Fallsból, én viszont azt mondtam neki, hogy hagyja a francba a helyet, majd megtisztul magától. Neki ez nem volt elég jó, úgy gondolta titkolunk valamit. Persze jól gondolta. Ez után figyeltetett minket, és meg volt győződve, hogy találtunk ott valamit csak nem mondjuk el. Egyébként ugyebár ez is igaz. Utána viszont ezt az információt eladta Délnek. Gondolom megérezték, hogy a Tünde erdő felől jött a mágiaingás, és megkérdezték... Nem tudom biztosan. A lényeg, hogy eladta nekik ezt az információt és ez után kezdtek el a déliek kerestetni engem és Andromédát, szerencsére élve, hogy minél több mindent kihúzhassanak belőlünk. Vagyis inkább őt, nálam csak megvárták ameddig kiteszem a lábam a Köderdőből. Templomosok, de még egy sötét tünde bérgyilkost is leszerződtettek, bár őt szerencsére túlfizettem. Azt is tőle tudtam meg hogy a déliek Amelietől kapták a fülest. Utólag viszont lehet, hogy ezeket a szálakat is Esroniel mozgatja...
- És a mélységi... Azrael... el fogja mondani von Himmelreichnak hol van az igazi kard?
A nő elhúzta a száját.
- Szerencsére ő sem tudja.
Vagy még nekünk se mondta el…
- Annyit tudott, hogy a másik mélységi, akinél van fehér, és ő vörösnek látja, és ennek elégnek kell lenni. Azt hiszem mindegyiküknek van saját színe, Azraelé a lila és magát kéknek látja. Szerintem Himmelreichnak sem fog többet mondani, de mivel az ő tudása messze nagyobb a témában mint az enyém, vagy akár Andromédáé lépéselőnyben lesz.
- Tudjátok hová ment... Azraeltől? - láthatóan furcsa volt neki a nevén neveznie a bukott angyalt, de nagyon igyekezett úgy tenni, mintha csak távoli rokonokról pletykálnának.
- Nem. Amikor mi elmentünk, ők akkor kezdtek beszélgetni, nem tudtunk ott maradni.
A herceg felsóhajtott és hátradöntötte a fejét. Bár ennyi alkohol még aligha ártott meg a híres sötét tünde májnak, meglehetősen fárasztó volt a beszélgetés mindkettejüknek.
- Mit akarsz tenni?
Loreena elhallgatott. Sokat gondolkozott ezen az elmúlt napokban, és néha arra jutott, hogy hagynia kellene az egészet a fenébe. Letenni az íjat, visszavonulni és esetleg gőzerővel belefogni az örökösgyártásba, majd boldog családanyaként nevelni a három, négy, esetleg öt tejfelhajú fiókáját. De hogyan tehette volna ezt meg úgy, hogy tudta milyen árnyékok vetülnek Veroniára? A lelkiismerete nem bírta volna el, hogy tétlenül ül úgy, hogy pontosan tudja, hogy a gyermekei egy gonosz és veszélyes világban fognak felnőni, és esetleg megöröklik a feladatot, hogy megtalálják a kardot és elpusztítsák… Vagy ami rosszabb, hogy a segítségével igába hajtsák a világot. Talán nem is lett is lett volna annyira borzalmas, de nem ilyen otthont akart nekik.
- Amit kell. Nem hagyhatom, hogy Esronielé legyen a kard. Kiderítem ki hófehérke, hol lakik, és elveszem tőle a pengét. Ehhez persze szükségem lesz nefilimekre és egyháziakra, akik szent erővel bírnak... Ha pedig megelőzne minket, akkor Esronielt fogom üldözni addig ameddig el nem veszem tőle és össze nem töröm azt az istenverte fegyvert. - jelentette ki elszántan. Ezt kell tennie, akárki, akár a világ ellenében is. Akár Androméda ellenében is…
- Talán az utóbbival kellene kezdened. Ezek a mélységiek... Úgy hangzanak, mint a démonok és róluk eleget tudok, hogy tudjam, nem lehet őket teljesen kiismerni. De Esroniel von Himmelreich... Ő egy ember. Neki vannak motivációi. Szükségletei. Vágyai, amik rá mutatnak.
Lory felhúzta a szemöldökét. Ez érdekes új megközelítés volt, és egyáltalán nem tűnt ostobaságnak, bár nem is könnyítette meg a helyzetét. Boldog volt, hogy a sötét tünde konstruktívan állt a dologhoz.
- Észak tizenhét éve üldözi és próbálja valahogy sakkban tartani. Most pedig mindenki azt hiszi halott, és senki sem tudja éppen merre jár. Valahogy könnyebb feladatnak tűnik megtalálni és megölni egy mélységit, ők legalább egy helyben vannak...
- Észak tizenhét éve próbál egy egész sereget a nyakába küldeni, így elég volt egy várba bújnia. Most nem védi semmi és tudjuk, mit keres. Ha engem kérdezel nem olyanokra van szükséged, akik képesek szentségtelent ölni. Olyanokra van szükséged, akik meg tudják ölni vagy legalább legyőzni Esroniel von Himmelreichot.
- A szentségtelen öléséhez kellenet a nefilimet és az egyháziak. De csak egy valakit tudok, aki legyőzte von Himmelreichot, ez pedig a felesége. Nem hiszem, hogy őt képes lennék meggyőzni. Fordított esetben ő sem tudna engem. - mosolyodott el. Bármennyire is jó kapcsolatot épített ki Sigrúnnal, a nő fanatikusan követte Esronielt, és nem tudta elítélni az érzéseiért, hiszen semmiben nem különböztek ezen a téren. Nem számíthatott rá, de nem is lett volna joga ilyet kérni tőle. - Neked van jelölted?
- Ne gondolkodj úgy, mint az emberek. Nem egyvalaki ereje számít. Ha rajtam állna megkeresném a Boszorkánypörölyt, neki gyakorlata van, hogy lehet piszkálni von Himmelreichot. Többet nem tudok sajnos... Déli embereket semmiképp, sajnos az ő moráljuk a logikájuk fölött áll és nem a te oldaladra állnának.
Bólintott.
- Én is rá gondoltam elsőnek… - helyeselt, majd kiitta a poharát, ismét. Már nem is számolta hanyadik volt, de érezte, hogy kezdett a fejébe szállni. Ő is hátradőlt a kanapén. Elmondott mindent, amit akart, de nem tudott mindent, ami foglalkoztatta. Az események egy dolog volt, a kiértékelés pedig egy másik…
- Armin... Szerinted hibáztam? Valóban kultista lettem?
- Azért akarod visszaadni Azraelnek a kardját mert ő azt akarja hogy visszavidd neki?
- Nem akarom neki visszaadni. Egyetértettünk abban, hogy az lesz a legjobb, ha összetöröm. Ő is ezt akarja... És én is.
- Miért?
Számtalanszor feltette ezt a kérdést már ő is magának, de szerencsére a sokadik alkalom után lassan megformálódott benne a válasz is. Kevés dologban volt ennyire biztos.
- Mert ameddig létezik csak konfliktust szül és háborút. Ha valaki megszerzi hiába használná jóra, lennének, akik maguknak akarnák és megpróbálnák elvenni, és ez így folytatódna ameddig meg nem semmisül. Elébe akarok menni ennek a problémának. Használni sose akartam.
- Magadtól döntöttél így?
A lány bólintott ismét.
- Akkor nem, nem vagy kultista. Csak egy nagyon önfeláldozó lelkű elf, aki minden áron próbálja megmenteni a világot. - mosolyodott el Armin. - De ezt nem egyedül viszed véghez. Keress fel mindenkit, akinek egy fikarcnyi motivációja is van megállítani Esronielt. Nem ereje - akarata. Csak ez kell hozzá.
Bárcsak ennyi kellett volna… De az akarat talán itt nem volt elég. Úgy érezte a volt zsinatelnök fölötte áll már annak, mint amire rendes ember képes lehet, és bármennyire is igyekeznek, mint valami orákulum mindig ott lesz a megfelelő helyen a megfelelő időben. Talán valóban igaz volt, hogy Isten az ő oldalán állt, és Isten ellen akármennyi és akármilyen erős akarat sem győzhetett. Nem hagyhatta magát viszont, hogy ezek a gondolatok eluralkodjanak rajta. Győznie kellett… Vagy belehalni az igyekezetbe. Ezt persze nem fejtette ki. Nem akart ilyen sok szörnyűség után még a lehetséges haláláról is beszélni. Meg kellett őriznie a reményt, a gyenge szalmaszálat, amibe még kapaszkodhatott.
- Megnyugtat kicsit a tudat, hogy neki már az is rossz lesz, ha elterjed, hogy él.... De igen, szövetségeseket kell találnom, sürgősen.
Ismét elhallgatott megforgatva a borostyán színű italt a poharában. Kereste a szavakat, amik egyre nehezebben jöttek az ajkára, pedig talán ez volt a legfontosabb.
- Már csak egy kérdésem maradt... Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Meg. De nem akarom hogy még egyszer emészd magad valami miatt, amit nem mondasz el mert így érzed jónak.
- Azt is, hogy azóta hazudok neked mióta csak ismerjük egymást? - a sírás már fojtogatta a torkát karmos ujjaival, de igyekezett kemény maradni. Csak az alkohol… Csak amiatt van.
- A titkok nem hazugságok.
- Ez igaz... Erről jut eszembe... Nem fogsz keresztbe tenni a kuzinodnak ugye?
Aggódott. A sötét tündék és nemestündék bár nem lettek puszipajtások, az elmúlt években kicsit közelebb kerültek egymáshoz, hiszen egy népként kellett szembenézniük a gondokkal, és remélte, hogy valamennyire az ő jelenléte is segített. Nem akarta, hogy emiatt lobbanjanak fel újra a lángok a két nép között.
- Nem. Megmentem saját magától.
- Ez mit jelent?
- Még én sem tudom. De beszélnem kell vele mit miért csinál.
- Remélem sikerrel jársz. Egyre kevésbé érthetők a céljai. Eddig csak azt hittem a koronáját félti, de nem tudom...
Érezte, hogy volt még a háttérben valami más is, de arra már végképp nem érzett erőt, hogy maga utána járjon. Emlékezett az időkre, amikor Amelie akármit kérhetett volna, és boldogan halt volna meg érte és az elismeréséért. Sokat változott azóta ő is és a helyzet is. Óvatosan nyúlt ki Armin kezéért.
- Ha... Ha harc lesz a kardért, velem jössz?
- Ez miért kérdés? - mosolygott rá a herceg, miközben összefűzte az ujjaikat.
- Nem tudom... veszélyes, és rád nem csak nekem de van szükségem. De köszönöm. Sokat jelent. - lehunyta a szemét és nekidőlt a férjének. Hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Ez az egész sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Szerencsésnek érezte magát.
- Ha van kérdésed, most tedd fel... Eleget ittunk már az abszurdabb feléhez is.
- Tudjátok mire képes Azrael kardja?
- Közel végtelen varázserőt ad a használójának. Legalábbis a majdnem tökéletes másolata ezt tette, szerintem hasonló az eredeti is. És nem nagyon szab neki határt a tudás sem, a háborúdémon aki forgatta feltámasztásra használta. Nem nekromanciára, valódi feltámasztásra.
- Hmmmm... És mit tudna vele kezdeni von Himmelreich?
- Fogalmam sincs. De bármi is a célja el fogja tudni vele érni, és nem akarok belegondolni mit akarhat ha egy egész királyság nem volt neki elég.
Armin egy kis időre gondolkodóba esett, majd addig fészkelődött, hogy ferdén rá tudjon sandítani a feleségére összehúzott sötétarany íriszeivel.
- Azrael nő?
Loreenából kitört a nevetés meglepetésében. Sok kérdésre számított, de ez nem volt közöttük.
- Ez meg... Ez meg hogy jutott eszedbe? - kérdezte még mindig hangosan kacagva. - A hangja férfihang, humanoid teste nincs... Szerintem férfi...
- Most gondolj bele... - kezdte lelkesen magyarázni. - Egyszer elhagyott egy csecsebecsét és abból az évezred katasztrófája lett. - vigyorodott el a végén. A tünde alig kapott levegőt a nevetéstől.
- Ez gonosz volt... De valld be, hogy te se találod meg mindig a kardod, és az asszonyt kérdezitek hol van...
Őfelsége egészen közel hajolt.
- Én MINDIG tudom hol van a kardom.
Loreena szemtelenül vigyorgott vissza egyenesen a másik arcába. A konyak, ami már teljesen átvándorolt az üveg helyett a gyomrukba megtette a hatását.
- És néha így is nekem kell megkeresnem azt is.
- Azért azt keresni valamivel kellemesebb, és még mélységiek sem állnak közben az utadba.
- Valóban, eddig maximum az öved jelentett egy kis nehézséget…

Eléggé kellemes kis olvasmány lett, s nagyszerű gyorstalpaló azokkal, akik egyébként nem lennének tisztában a magánküldetéseid történetével. Emiatt különösen örülök, hogy szerencsém volt elolvasni a történetet. Jó volt az egész ütemezése, a kis felengedés is igazán bejött a végén, jó látni, hogy a katasztrófa kellős közepén is van öröm az élet kis dolgaiban.

Egy kis negatívumot tudok felhozni csak, időnként úgy érzem, hogy a dialógusokba be-becsúszik olyan kifejezés, ami talán kicsit túl modern. Nem vesz el igazán az élvezeti értékből, ám engem mégis kilök néha az egyébként nagyszerű szövegből.

Természetesen jár érte a jutalom, s extraként felírhatsz még ezer váltót, mert jóóóó hosszú lett

100 Tp
2000 Váltó

Sötétség… A sötétség volt az első. Egyszerre volt meleg és hideg, mégis mintha a körülöttem lévő sűrű semmi összenyomott volna, hatalmas súllyal. Próbáltam levegőt venni, de fekete víz töltötte meg a tüdőmet helyette. Úsztam felfelé, de nem lehettem benne biztos melyik a helyes irány. Megfulladok… Próbáltam köhögni, hogy valamennyire megszabaduljak a fekete víztől, de nem volt mit beszívnom helyette. Itt fogok meghalni… Megába rántott a sötétség, egyre húzott lefelé, az alján pedig egyetlen, hatalmas lila szem nézett vissza rám.

Izzadtságban úszva ébredt fel. A haja, a párnája de még a takarója is nedves volt. Kapkodta a levegőt, és szinte fel sem fogta, hogy fekete víz helyett a hűs elathai éjszakát szívja magába. Hófehér karok ölelték át, Loreena pedig lassan megnyugodott fejét Armin mellkasának dönve.
- Ez nem mehet így tovább.
Reménykedett benne, hogy előbb utóbb elmúlnak a rémálmok, minél jobban igyekszik, hogy megoldja a problémáit, annál hamarabb. De hiába került közelebb Azrael kardja, hiába dobta le magáról a titkok és hazugságok terhét, nem aludt jobban. Hol elmosódott képek, hol igen élénk látomások formájában, de mindig megérkeztek, tönkre téve a pihenés édes óráit. Ahogyan a kard keresésénél, most is kénytelen volt belátni, hogy segítségre volt szüksége, mert voltak dolgok ezen a világon, amit nem tudott egyedül megoldani. Keserű mosollyal az ajkán emlékezett vissza a lovagi próbákra, ahol rögtön az elsőt majdnem elbukta azért, mert képtelen volt bízni Lady Brigitte-ben, és büszkébb annál, minthogy elfogadja a saját társa kezét. Sosem gondolta volna, hogy ez a lecke itt fog visszaköszönni.
Ekkora bajt viszont csak egy helyen lehetett megoldani, az a hely pedig Lightleaf volt. A háború tengerében a béke kicsiny szigete neki is menedék volt, nem csak a megfáradt embereknek. Örült, hogy nem kellett hazudnia, hogy hova megy és miért, így már reggel lóra ülhetett, hogy szélsebesen vágtasson át az éppen nyugovóra térő Köderdőn. Reménykedett benne, hogy a városkában két legyet is üthet ez csapásra: egyrészt kiderítheti mit akarnak tőle a déliek, másrészt talán kaphat némi segítséget, a fejével kapcsolatban is. Anna von Hellenburg ugyanis nem csak a Déli király unokahuga volt, de lelkész is, a nevükből adódóan pedig a tünde feltételezte, hogy értenek a lélekben végbemenő dolgokhoz. Két legyet egy csapásra.
Anna szívélyesen üdvözölte a templomkertben.
- Lady Wildwind! Mi hozta erre?
A lightleafi látogatásai során bár sosem mulasztott el beköszönni az idejét inkább Hildrunnal töltötte a druidaszentélyben. Bár jóban volt a lelkésznővel, és diplomataként hozzászokott a tárgyalásokhoz is, ez a ritka alkalmak egyiket volt, amikor azt sem tudta hogyan kezdjen neki a mondandójának. Az ügy több mint kényes volt, minden fronton, és egyre kevésbé tudta ki az, akiben megbízhatott. Idegesen rágcsálta a szája szélét, bármennyire is próbálta leplezni az idegességét.
- Igazából több dolog miatt is jöttem. Beszélhetnénk valahol kettesben?
A féltünde a szorgoskodó presbiterekre pillantott majd intett, és a saját házába vezette a lovagnőt. A ház kicsi volt, de takaros, fehérre meszelt falai között tisztaság és rend uralkodott. Az asztalhoz ültek le egymással szemben.
- Mi lenne a gond?
- Azt hiszem kezdjük a földhözragadtabbal... A helyzet az, hogy a Déli királyság vérdíjt tett a fejemre. Az enyémre és a félangyal társaméra is. Mivel a her... a király unokahuga vagy, talán tudnál adni valami tanácsot, hogy ezzel mit kezdjek, vagy hogyan tudnám kijárni hivatalosan hogy lekerüljön a vérdíj rólam és túl is éljem a dolgot.
Úgy gondolta, talán jobb, ha előbb ezt tárgyalják meg. Esroniel megjelenése után még mindig vonakodott beszélni bárkinek is Azraelről, fogalma sem volt, kinek mennyit mondhatott el, és hogy egyáltalán ki mennyit akart tudni. Anna elgondolkozott egy röpke pillanatra.
- Egyháziak voltak? Templomos lovagok? - megemelte a palástját.- Volt ilyen rajtuk?
Loreena pontosan tudta, hogy hogyan ismerhet fel egy templomos lovagot, ennyire azért már képzett volt, de most az volt a legkevesebb, hogy ezt szóvá tegye.
- Igen.
A lány szomorúan rázta meg a fejét.
- Oda sajnos nem ér a befolyásom.
- Kinek van?
- Hát, valaki magas rendű templomi beosztottnak. Mondjuk a legjobb lenne a zsinati elnököt megkeresni, de ő...
- Vele jelenleg nem vagyunk jóban. - horkantott fel. Már megint Esroniel, mindig, mindenhol ő kísértett, és minden ügyre rávetült az árnyéka még most is.
- De hát eltűnt.
Loreena ismét a szája szélét rágcsálta. Sokat gondolkozott azon, hogyha lenne rá alkalma, bemószerolná-e az ex-zsinatelnököt, hogy amúgy él és virul, csak éppen otthagyott mindenkit a fenébe, hogy a saját titokzatos céljait kergesse, amiről úgy tűnt nem tudott senki. Vagy ha igen, akkor azt nagyon jól titkolták. Végül ezen a téren az őszinteség mellett döntött.
- Nos... Lelépett. Otthagyta az egyházát a fenébe és lelépett, de nagyon is él és egészséges. Három hete találkoztam is vele.
Anna szeme először elkerekedett, majd megrántotta a vállát, amiért a tündére került a sor, hogy megdöbbenjen. Egy vállvonás? Ennyi?
- Valahogy sejtettem, hogy nem könnyű megölni az illetőt. - Anna végül megrázta a fejét. - Ha találok valakit aki segíthet, mindenképp tájékoztatom.
- Könnyen vetted. - bukott ki Loryból a megjegyzés.
- Valahol belül mindannyian tudjuk, hogy könnyebb kézzel bedönteni Carolusburg falait, mint Esronielt megölni. A nagybátyám sokat mesélt a tetteiről, veszedelmes férfi. De én biztos vagyok benne, hogy végül jóindulatú.
Ezt már végképp nem bírta ki nevetés nélkül. Aki jóindulatú lenne, az nem az árnyak közül, hazugsággal és ármánnyal érné el a céljait. Ha jót akarna, akkor lennének támogatói, és nem kéne ilyen szinten titkolóznia, főleg nem eljátszania a saját halálát.
- Irigylésre méltó a hited, de ebben sajnos nem értünk egyet. De köszönöm, ha utána kérdezel esetleg, komolyan. - az arca ez után elkomorodott. -Viszont volna itt más is.
A szájrágcsálás mellett kifejezetten érdekes lett az is, hogy hosszú vörös hajának az alja vajon nem töredezett-e? Mikor kéne visszavágnia? A téma amiről beszélni akart, még nehezebb volt, mint az előző, így az ujjai jobb híján ezeket a kis villás végű szálakat babrálták. A lelkésznő is megérezte, a bizonytalanságát.
- Mondja nyugodtan, figyelek.
- Egy ideje.... Jóideje igazából elég komoly rémálmok gyötörnek. Nem nagyon tudok már aludni főzetek nélkül, és elérkeztem odáig, hogy nem bírom tovább. És mivel te lelkész vagy. Mármint ez a nevetek a ti nyelveteken gondoltam talán tudnál segíteni.
Anna szigorúan nézett a lovagnőre, annyira, hogy Loreena biztos volt benne, hogy ezzel bármelyik hangoskodó gyerekcsapatot meg tudta félemlíteni.
- Egy képességünk hatása alá foglak helyezni most, ha beleegyezel. Arra kérek, válaszolj őszintén utána.
- Milyen képesség? - húzódott hátra. Nem akart ilyesmit játszani, és főleg nem akart mindenféle egyházi bűbáj hatása alá kerülni. Ugyanakkor ő jött ide segítségért.
- Látni fogom, ami a lelkedben zajlik. Ha van benn valami, reagálni fog.
A tünde nagy levegőt vett, bent tartotta, majd nagyon lassan kifújta.
- És ez segít majd?
- Bizonyosan. Azt megtudom, hogy megszállta-e valami. Ha pedig igen, segíthetek.
Nehezen vallotta be még saját magának is, de félt ettől a választól. Esroniel kultistának nevezte őt és Adát, ami elég abszurd volt, ráadásul komoly sértésnek is vette, de mi van, ha a mélységi valóban tett vele valamit? Nem hitte, hogy ez lenne a helyzet, de sajnos a lehetőséget sem zárhatta ki teljesen.
- Hát jól van. - egyezett bele bizonytalanul.
- Rendben. Nézzen a szemembe.
a tekintetük összekapcsolódott, Anna pedig elkezdte a kihallgatást. Loreena már most kényelmetlenül érezte magát, és émelygett, de remélte, hogy csak az idegesség tette.
- Érintkezett az elmúlt két hónapban valami sötéttel? Legyen az démon, vámpír vagy más.
- Igen. Igazából az összes elképzelhető kategória megvolt.
Vámpír volt az ékszerésze, démonokból egy egész toronnyal jutott nekik legutóbb, a bármi más kategóriát pedig mi elégítehette volna ki jobban Azraelnél?
- Volt ezek között kultista vagy más ebből a kategóriából? - kérdezte tovább a lány szemrebbenés nélkül. Még csak nem is pislogott.
- Gyanítom egy teljes nagyságú mélységi ideszámít.
- Fizikailag érintkezett vele? Megfogta önt?
Elgondolkozott. Szándékosan sose ért hozzá a mélységihez, de hozzáért egy ujjával, és még ott volt a fekete víz is amibe majdnem belefulladtak… Az vajon minek számított?
- Nem tudom....
- Tudja.
- Az biztos hogy hozzányúltam. - mutatta fel ujjlenyomat nélküli ujját. - Meg ott volt az a sok fekete víz....
- Mozgott a fekete víz?
Ismét próbált visszaemlékezni arra a rettenetes napra Blighted Fallsban, amit az elméje igyekezett a lehető legmélyebbre elásni. Nagyon szerette volna elfelejteni azt a kalandot, de nem tehette, túl sok mindent megváltoztatott.
- Azt hiszem...
- Mozgott a víz, igaz, Loreena?
- Ne vallass! Gondolkozom. - csattant fel mérgesen. Egyáltalán nem tetszett neki, hoyg segítséget kért, és mégis úgy kellett magát éreznie, mint egy száraz kihallgatáson. Ez nem hogy segített volna rajta, de még rontott is a helyzeten. Már bánta, hogy idejött és hogy belement ebbe a hülye kérdezősködésbe. - Szétoszlott a kövek között, utána láttuk meg a szemet. Ez számít?
- Maga nem csak hozzáért ehhez a vízhez. - válaszolta a lelkésznő továbbra is rezzenéstelenül.
- Hanem? Nehéz volt eldönteni mi valóság és mi nem.
Kirázta a hideg, mikor eszébe jutott a csonkalábú férfi, és az a hatalmas idegen űr…
- Azt viszont nem volt nehéz eldönteni, hogy belefullad-e vagy sem. Valóságosnak tűnt, igaz?
Na ez meg a másik volt… Bár tény, hogy az illúzióban tett látogatás után kellemesen felrázta az életösztönét az, hogy mindjárt megfullad. Segített összeszednie magát annyira, hogy később is képes volt józanul gondolkodni, és még a halál árnyékában is szarkasztikus humorral fogadni a helyzetet, ami az egyik oka annak, hogy még mindig élt.
- Eléggé. Kísért is a dolog.
- És akkor majdnem belefulladt ebbe a "Fekete Vízbe"...
- De ez nem ilyen egyszerű! Lementünk még nem volt semmi, látszólag, csak nehezen mozogtunk. Utána meg már majdnem belefulladtunk.
- Be is lélegzett egy keveset.
Megrázta a fejét.
- Akkor fulladoznom kellett volna. Meg köhögnöm. Meg ilyenek.
Anna végre levette róla a tekintetét, és a tünde ettől úgy érezte, mintha egyszerűen elengedett volna az öt eddig szorongató satu, vagy levettek volna a fejéről és a mellkasáról egy mázsás üllőt. Megmasszírozta a homlokát.
- Akkor el is jutottunk a probléma gyökeréhez.
- Én azt hittem, hogy ez csak a veteránokat általánosan sújtó állapot. Láttam már hasonlót. Mármint elég ijesztő volt ott lenni, meg úgy majdnem belehalni valamibe, amihez képest még porszem sem vagyok... Nem vártam hogy ez nyomtalanul eltűnik majd.
A tündék ilyenkor imádkoztak, kivonultak az erdőbe, ha tehették, de nem mindenki gyógyult meg ettől. Ha őszinte akart lenni magához el kellett ismernie, hogy senkit sem tudott még, aki ilyenen átment és kimászott volna belőle. Mindenkit más kísértett, a csatazaj, a halottak emléke, sérülés, fájdalom és kétségbeesés. Neki egy öreg bukott jutott.
- A baj ott kezdődik, hogy maga beszívta a mélységit.
- És olyankor mi történik? Az ujjamat lemarta, de nem érzek belül semmit. Én nem tudom, hogy ez hogy működik.
- Nyilván megváltozott a mélységi magatartása közben. Valamiért nem akarja megölni magát, ami egyelőre számomra rejtélyes.
- Azt mondta megkedvelt. - vont vállat. A maga részéről el is hitte, hogy a mélységi a maga módján valóban így érzett, legalábbis a viselkedése erre utalt. Anna viszont felnevetett.
- Mondanak ők sok dolgot. Meglehet, hogy tényleg így van, de a tündék meg az emberek testét nem arra tervezték, hogy mélységiek darabkái legyenek bennük. - egy pillanatnyi szünetet tartott. - Eltávolítom.

- Várj. Mi van ha bennem van egy darabja? Mármint... Véletlenül szívtam be ugyebár, és most ezt így elég gusztustalannak is találom. De csak ennyi? Rémálmodok tőle?
Maga sem tudta mit akart ezzel, de valahogy a zsigereiben érezte, hogy el akarja kerülni azt a bizonyos eltávolítást. Kiszen mit ártott neki a mélységi benne? Oké persze, rosszul aludt de ezen kívül? Valahogy úgy érezte, hogy nem akarja ezt, hogy ez jól van így, ennek így kell lennie…
- Nos, sok mindenre lehet hatással, még úgy is, hogy ha az illető mélységi nem akarja. Ilyenek az elmeállapota, egészsége, testi deformációk, terhességi rendellenességek és mutációk, valamint akár hirtelen halál is.
Lehunyta a szemét, próbálta feldolgozni, amit a lelkésznő mondott. Ő értett ehhez, és elég rossz lehetőségeket vázolt fel. Ha Azrael nem is bántaná őt szándékosan, akkor sem tesz ez jót neki. Az elmeállapota már így is romokban volt, a kimerültség miatt tudta, hogy az egészsége is hajszálon függött…. Ráadásul… Bár még mindig nem esett teherbe, legalábbis nem tudott róla, a leendő gyermekeinek akart a legkevésbé ártani. Gyönyörű, tökéletes hófehér babákat szeretett volna a karjaiban tartani, minél távolabb Veronia mocskától, háborútól és mélységiektől. Ha csak arra gondolt, hogy a benne lévő mélységi bánthatja a babáit, rögtön elöntötte a harag.
- Nyertél. Szedd ki. - jelentette ki határozottan, noha a zsigereiben még mindig érezte azt a furcsa ellenállást. A lelkésznő elmosolyodott.
- Hamar meggyőztem.
Felállt és leemelt a szekrényről egy vaskos könyvet, és lapozgatni kezdte.
- Beszívtam egy undorító fekete trutyit, ami minden féle testi problémát okozhat nekem... És talán a gyerekeimnek is majd. Ráadásul nem tudok rendesen működni mert nem tudok pihenni. Elég jók voltak az érveid. - foglalta össze Lory az állást. Anna egy perc után becsukta a könyvet, majd egy ládában kezdett keresgélni.
- Tudta, hogy tündéből még nem űztem ördögöt?
- Azt se tudtam, hogy bármiből csináltad már. - mosolyodott el halványan a tünde. A lelkésznő végül előhúzta amit keresett, egy áttetsző folyadékkal teli fiola képében, ami kísértetiesen hasonlított ahhoz, mint amit a hollódoktor itatott meg velük.
- Nos, azok tényleg démonok voltak. Igya meg, kérem.
Loreena lepattintotta a parafa dugót és beleszagolt az üvegcsébe, de nem érzett semmit. Mintha csak sima víz lett volna benne… Talán szenteltvíz? De nem lehetett ennyire egyszerű. Mielőtt azonban a túl sok gondolkozás elérte volna, hogy visszakozzon vagy bizonytalankodjon egybe lehajtotta az üvegcse tartalmát, mintha egy kis sötételf feles negyedrésze lett volna.
Egy korty víz… Nem tűnt többnek elsőre egy korty közönséges forrásvíznél, ám ahogy leért a gyomrába, zsigereit mintha hegyes, hideg karmok ragadták volna meg. Először csak a hasa görcsölt olyan iszonyatos erővel, hogy akarata és minden tartása ellenére is kétrét görnyedt. A következő a köhögési inger volt a torkában, mintha port lélegzett volna be. Nem tudta megállítani a test természetes ösztöneit, hát köhögött. Először egy aprót, elegánsan… A baj csak az volt, hogy nem bírta abbahagyni. Egyre mélyebbről szakadt fel valami, a végén már úgy köhögött, hogy öklendezett is. Nem is emlékezett rá, hogy mikor került a padlóra, csak bámulta a sötét színű döngölt földet. A könnye patakokban ömlött a szeméből, és úgy érezte, szétszakad belülről, torkán pedig éppen a belső szervei készültek távozni, a gyomra, majd a tüdeje, míg végül kifordított véres valójában fog fetrengeni. Szinte érezte, ahogyan az érei elválnak belül, leszakadnak a szövetek a csontjairól. Arra számított, hogy először vért fog köpni, de ami a száján kijött valami egészen más volt.
Sűrű, fekete folyadékot hányt, és még többet. Ekkor fehér fényvillanást látott, egy isteni hátba verést a lelkésznőtől, aminek segítségével végül megszabadult az egésznek a magjától, egy galamb méretű, féreg szerű kis lénytől, ami egészen idáig benne tanyázott. Szilárdabb volt, mint a trutyi, ami korábban feljött, de nem volt ideje sokáig bámulnia a gusztustalan teremtményt. Anna a pajzsa élével csapta agyon. A valami még rángott kettőt, de utána mozdulatlan maradt…
- Jól van?
Loreena nem tudott megszólalni. Vége volt. Ismét kapott levegőt, és úgy tűnt, hogy csak mélységi maradékai távoztak belőle, ami eredetileg is hozzá tartozott, azt megtarthatta.
- Nem... Mintha a belső szerveim is kijöttek volna...
- No, ne aggódjon. Már vége.
Anna megbökte a pajzs végével a földön lévő fura tetemet. Az puha volt, és így jobban megnézve emlékeztette a tündét Azrael első szolgájára. Remélte, hogy nem az akart velük menni világot látni, mert akkor a kirándulás elég csúf véget ért itt. Loreena még sosem látott szánalmasabbat és undorítóbbat, egyszerre meg főleg nem.
- Az meg... Az meg mi?
- A mélységi egy darabja. Ami magában volt. Hogy hívták a lényt?
- Isboseth. - vágta rá gondolkozás nélkül. Végülis az emberek így nevezték el, az igazságot meg nem kellett tudniuk. Anna vállat vont.
- Még nem hallottam róla. Jobb már?
- Olyan... Üres. De azt hiszem jobb.
A lelkésznő felsegtette a székre. Gyengének érezte magát és egész testében remegett, mint a nyárfalevél. Fázott, kimerült volt, de mintha könnyűnek érezte volna magát mint a szél.
- Lehet, hogy lesznek még rémálmai, de már a mélységi nincs önben. Hiába, az elme törékeny.
- Mi van ha nem lesz jobb? - kérdezte Loreena. Persze mindenképpen jobbnak kellett lennie az életnek úgy, hogy nem rágta belülről a mélységi egy kis része, de nem volt garancia rá, hogy ettől a feje is jobb lesz.
- Hát, ez egy jó kérdés. - esett gondolkozóba a lelkésznő ismét. - A híveimnek a lelkigondozást ajánlanám, de azt hiszem maga nem kifejezetten fogékony a déli keresztény módszerekre. - mosolygott rá a lovagnőre. Loreena viszonozta a mosolyt.
- Ez valószínű... Miből áll egy ilyen?
- Átbeszéljük sokszor a lelki sérüléseit, és megnyugvást keresünk Isten Igéjében. - ismét megvonta a vállát. - Valóban, nem tudom magát elképzelni egy ilyenen.
Lory egyáltalán nem tudta elképzelni magát egy templomban ülve, hogy hallgatja a Bibliai történeteket, egy olyan könyvből, amiben a tündék meg sincsenek említve. Nem tudott hozzá kapcsolódni semmilyen módon, így bár elismerte Isten létezését, inkább megmaradt a tündék felfogásánál, amit a magáénak érzett.
- Én sem magamat. Majd átmegyek Hildrunhoz, hátha van druidamódszer...
- Jó ötlet. Mindenképp tegyen így. - bólintott a lány. A hercegné igyekezett összeszedni magát, hogy elinduljon, de nehezebben ment, mint várta, ráadásul szöget ütött a fejében még valami… Hiszen ha benne ez volt, mi van, ha Ada is kapott belőle?
- Még valami... Ez a gusztustalan izé... A nefilimekben is megmarad?
- Persze. Senki sem kivétel.
- Akkor lehet hozok még egy pácienst. A félangyalt, aki velem volt.
- Ejha, különös helyeken járnak maguk, ez már biztos.
És még a negyedét sem tudta… De ezt inkább nem kötötte a lány orrára.
- Ne is mondja. És még nincs vége.
- Csak bele ne haljanak.
- Pedig azt hittem Délnek nem hiányoznék. - nevetett fel Lory, a lelkésznő viszont csak rosszallóan mosolygott.
- Dél se egy frakció. Lehet, hogy van, akinek nem hiányozna. De az is lehet, hogy már nem is üldözik.
- Nincsenek nagy igényeim, már az is elég, ha kitehetem a lábam az erdőből anélkül, hogy a bérgyilkosaik miatt kéne aggódnom.
- Azt hiszem a státusza miatt hamarabb kap bérgyilkosokat a nyakába, mint a déli ügyletei nyomán.
Loreena elvigyorodott.
- Az is megvolt. Legalábbis tudtommal. - gondolt itt azokra, akik megtámadták őt és Armint, bár ott nem ő volt a célpont… De most nem akart félni. Egy problémát megoldottak, úgy érezte a következő megvárja egyelőre. Ismét megpróbálkozott egy felállással. A térdei még mindig remegtek, de legalább már megtartották a súlyát.
- Segítsek kitakarítani ez után a mocsok után?
- Hagyja csak.
Legyintett, és egy égető villanásban a kismélységi megsemmisült.
- Szerencsére alapos képzést kaptam a mélységiek ellen annak idején. Pedig akkor nem gondoltuk, hogy komoly fenyegetést fognak jelenteni.
A lovagnőnek hirtelen felcsillant a szeme.
- A komoly képzés kiterjed az elméletre is?
- Persze. - ismét megállt kicsit a beszédben, hogy pontosíthasson. - Na jó, lehet, hogy elavult a tudásom, de az akkori alapokat tökéletesen tudom. Nem sok ember találkozott mélységiekkel akkor, nem hogy meg is ölje őket.
- Hogy tudom kideríteni szín alapján, hogy hol lakik egy adott mélységi? - kertelni és óvatoskodni az előbbiek után végképp nem maradt ereje, így gondolta csak rákérdez egyenesen, de amikor Anna pislogó tányérnyi szemeivel találta szembe magát rájött, hogy ez talán mégsem volt annyira jó ötlet.
- Szín?
- Szín. Ha tudom, hogy milyen színű az adott mélységi.
- Van ezeknek színük? - a lelkésznő gyanakodva mérte végig a tündét.- Elnézést, miről beszél?
- Ők... Isboseth azt mondta ők így azonosítják egymást. Mindenkinek van színe. Kettő is, egy amit ők látnak meg egy amit mi is.... Reménykedtem benne, hogy ez általános tudás. - húzta el a száját. Mostmár nem visszakozott, ha egyszer belekezdett.
- Nem hiszem, hogy bármi színük is lenne. Egyszer egy kis darabot elvittünk kutatni, de annyi jött le, hogy elnyel minden fényt. - a tekintetébe egyre több bizalmatlanság és gyanakvás vegyült, ami nagyon nem tetszett Loreenának. - Szóval ezért még különösebb, hogy látja a színeit.
- A szemüknek van színe. A nagy részét én is feketének látom. Bár Isboseth azt hitte magáról, hogy szép vízkék, elég kínos volt neki megmondain, hogy nem.
Anna megrázta a fejét.
- Sajnos azt kell mondanom, nekik gyakorlatilag nincs színük.
- És elméletben?
- Szerintem arról van itt szó, hogy ez inkább a személyiségük kivetülése. Valami furcsa szinesztézia. Másképp érzékelnek, mint mi.
A tünde megdörzsölte a homlokát. Ezzel nem volt beljebb semmivel, hogy megtalálja hófehérkét. Mélységi aggyal kellett volna gondolnia, amire nem volt képes, és valójában nem is akarta, hogy az legyen.
- Kéne nekem ehhez valami fordító. Akkor a szemszín véletlen egyezés?
- Szerintem igen. De egyébként a testük minden pontján látnak, szóval talán az is túlzás, hogy szemről beszélünk.
- Akkor passzióból dekorálják magukat vele? -lepődött meg.
- Azt hiszem igen. Vagy hogy ne roppanjon össze az elméjük azoknak, akik ránéznek.
- Akkor ez nem jött be. Bár a kedvemért megpróbált embernek is látszani... De rosszabb lett. - elgondolkozott, hogy volt-e valami utolsó mentsvár, bármi, ami segíthetett feltörni ezt a fura, halandók számára úgy tűnik láthatatlan kódrendszert. - Az angyaloknak van színük? Mármint ilyen asszociációs.
- Nincs, amennyire mi tudjuk. Inkább attribútumaik vannak.
- Ez nem visz előrébb... Pedig elméletileg ennyinek is elégnek kéne lennie az azonosításhoz. Azért köszönöm.
- Hát, amit tudtam, megtettem. -Bólintott a lány. - Ah, jut eszembe: A tanárom azt mondta, az éneklés segít a közelükben megtartani az ép elmét.
- Éneklés... Tudta, hogy az öcsém bárd? Sose hittem volna hogy ez még jó lesz valamire.
- No az kiváló. Bár nem tudom, hogy a tünde énekek működnek-e. Mi liturgai énekeket gyakoroltunk.
Akkor talán nem is a zene volt a kulcs, hanem a hit, az összetartozás, az együtt éneklés… Talán mindig is ilyesmiben rejtőzött a lényeg. Szerencsésnek érezhette magát, hogy túl volt mindezen és még mindig élt, mozgott, lélegzett, még mindig képes volt menni előre.
- Ki fog derülni. - mosolyodott el, majd elindult kifelé. - Tényleg hálás vagyok mindenért, Anna. Megkérhetlek, hogy ez az eset maradjon kettőnk között?
- Persze. Vigyázzon magára!
A druidaszentély felé menet folyamatosan járt az agya, mint valami furcsa vámpírgépezet. Meg kellett találnia Adát, és idehozni, hogy áteshessen ezen a tisztításon, de hogy utána hogyan találja meg a fehér mélységit és a kardot úgy, hogy szín alapján, nem tehette, ami az egyetlen kulcsa volt… Fogalma sem volt.

Ewwww!

Igazán érdekes és érzékletesen leírt gusztustalan munka volt ez, és jó példa mindenkinek hogy válogassa meg mit visz be a szervezetébe. Egy kis alkohol egészséges, a mélységivel sajnos nem ez a helyzet. Jár érte az összesített 200 TP és 2000 váltó

Futott a parkettán ahogy csak bírt, majd amikor elért a folyosó közepén lévő fürdőszobába azonnal letérdelt és belehányt az ágytálba. Tulajdonképpen szerencséje volt, hogy sem az ágy sem a padló nem esett áldozatul az újabb ételmérgezésének. Igazából valahol számított is, rá, ezért hagyta elől a fémet, meg még néhány stratégiai pontján a háznak egy-egy vödröt is. Egész testében remegett, miközben egy szál vékony pókselyem hálóingjében (még a nászéjszakára készíttette, és elég nagy sikere volt, azóta is szívesen viselte) lekuporodott a hideg csempére.
Nagy levegők, nagy levegők... El fog múlni...Minden reggel elmúlik...
Hirtelen valaki feltépte az ajtót, pedig nem is emlékezett rá, hogy becsukta volna maga után. Csak remélni merte, hogy az ajtócsapkodással, és az egészségügyi problémáival nem verte fel az egész házat. Hercegnő vagy nem, az ilyesmi még a tünde saját otthonában is rémesen kínos, akkor is, hogyha senki sem merné megszólni érte.
- Lory, mi történt? - hallotta az ismerős férfihangot, de nem a férjéét, ó nem. Álmatagon pillantott fel a bérgyilkosra, és kezében a kivont éjgyilokra. Félnie kellett volna, a merénylet óta, de valahogy mégsem kapcsolódott be sem a menekülési ösztön, sem semmilyen védekezési reakció.
- Cyne?
Még mindig remegett, mintha minden szerve kocsonyává változott volna, de már nem csak a gyengeségtől, hanem a hidegtől is vacogott…
- Nincs se... - mielőtt végigmondhatta volna ismét hányt, pedig már nem volt a gyomrában semmi, csak sav, ami fájón marta fel a nyelőcsövét. - Csak a sötét tünde értend kikészíti a gyomromat.
- A frászt hoztad rám, te lány... - csóválta meg a fejét Cyne. Mikor náluk aludt, ami elég gyakran megesett, mindig készenlétben volt, úgy tűnt elég komolyan vette, hogy megvédi a hercegi párt, és bár mindenki tudta, hogy a Névtelen Árnyak akármikor bevették volna a soraik közé, még így is inkább maradt szabadúszó. Loreena magában egyetértett ezzel a döntéssel, a Névtelenek ugyan szervezettek voltak sok kapcsolattal és sok forrással, egy szabadúszónak csak a saját lelkiismeretével kellett elszámolnia. Jól kiegészítették egymást.
- Ha van itthon zsályád, angyalszirmod, levendulád, barlangi tinorrúd meg némi tiszta alkoholod, keverhetek ki neked valamit, ami megnyugtatja a gyomrodat. Bár esküszöm, nem én főztem az este, úgy hogy nem értem, mi lehet a gond... - guggolt le mellé a férfi, és ráterítette a köpenyét, hogy egy kicsit kevésbé fázzon. Vagy hogy ne egy szál hálóingben lássa a barátja feleségét. - Ez az első alkalom, hogy ennyire kikészít a kaja?
- Zsálya, levendula és tinorú biztos van... De ha gombára és alkoholra gondolok, akkor úgy érzem mindjárt a gyomrom is kifordul belőlem... - válaszolta neki elhúzott szájjal. - Angyalsziromról nem tudok... És nem. Ez már így van talán két, talán három hete... Nem is tudom. Talán felgyűltek a mérgező dolgok, de amúgy napközben jobban vagyok, szóval a vacsora lesz. - fázósan húzta össze magán a köpenyt és kinyújtotta a kezét Draci felé, hogy kicsit megsimogassa. Közben az ajtóban meglátta Angus szőrös fejét is, aki aggódó pillantással nézett be, hogy második kedvenc gazdájával minden rendben van-e.
- Két, három hete és ha nem veszlek észre, nem is szólsz nekünk? Mik a tünetek? - nézett rá szúrósan Cyne, és sajnálatos módon igaza volt abban, hogy összeszidta a lovagnőt.
- Nem akartam, hogy aggódjatok. Armin nagyon sokat dolgozik, nem is tudom mikor jöttetek haza. - válaszolta védekezően. - A tünetek pedig... Mindjárt összeszedem de éhes vagyok, menjünk le enni. Szerinted van itthon savanyúuborka?
- Jól van, csak utánad. Nyugi, itt vagyok és elkaplak, ha valami baj lenne.
Cyne az övébe tűzte a fegyverét, majd óvatosan segített Loreenának felállni.
- Nem tudom, hogy van-e savanyú uborka, bár eléggé érdekes egy választás. Mikor szoktál rá?
Kicsit szédelegve állt fel, a térdei még mindig remegtek, de ahogy egyre nagyobb levegőket vett érezte, hogy szépen lassan visszatért az ereje. Ez volt az általános forgatókönyv.
- Köszönöm. - nézett hálásan a bérgyilkosra, a másik oldaláról pedig Angus dőlt neki, hogy támogassa. Jó kutya volt, kedves, aggódó, és méretéből adódóan - ami már vetekedett egy kisebb medvéével - el tudta ijeszteni a tolvajokat és egyéb kellemetlenkedőket is. Jobban el voltak foglalva a fogaival, minthogy észrevegyék az őrült farokcsóválást.
- Nem szoktam rá egyébként, csak... Nem tudom néha rám jön, hogy egyszerűen a savanyú uborka kell. De nem ő az egyetlen, néha málnát akarok, néha szőlőt, tegnap este pedig majd elepedtem egy nyers sárgarépáért. A druidák azt mondják, hogy a test így szól, hogy éppen mi kell neki, ezért is gondoltam, hogy talán egy étrend váltás segítene.
Magyarázta. Sajnálta, hogy csak alapdolgokat tudott, de azt a keveset legalább igyekezett hasznosítani, kimenni a napra, mert nemestündeként arra is szüksége volt, elegendő zöldséget és gyümölcsöt enni… De mégis úgy tűnt, hogy azért nem sikerül mindenben eleget tennie a szervezete követeléseinek.
- Ha akarsz csinálni olyan gyomornyugtató cuccot, ahhoz elég a sima konyhai felszerelés? - kérdezte, mikor leértek a konyhába. A szakácsnő és Shauna szobája kicsit arrébb nyíltak, de Loreena nem akarta őket felébreszteni, még messze volt a reggeliidő. Igazából éppen csak felkelt a Nap. - Egyébként már sokkal jobb. Már nem is vagyok annyira kótyagos, bár az ki szokott tartani a nap nagyrészében.
- Szóval teljesen random dolgokat kívánsz meg, minden egyes átkozott reggel hánysz, szédülsz és kótyagos vagy? - foglalta össze a tüneteket Cyne.
- Úgy valahogy. Volt egy határőrtársam, aki rossz gombából főzött pörköltet, és pont ilyen tünetei voltak. - magyarázta meg a sejtései forrását.
Dracon ezt a pillanatot választotta, hogy előre repüljön, és felkapjon egy virágcserepet, majd diadalmas arckifejezéssel közvetlenül a hercegné lába előtt pottyantsa azt a földre. Az agyagcserép összetört (szerencsére cseppet sem volt értékes), a benne lévő föld szétszóródott, és talán egy magasan képzett és roppant elszánt druida lett volna képes megmenteni a benne lakó virágot.
- Általában ha neki fáj a gyomra, füvet szokott rágcsálni... - sóhajtott egy nagyot a bérgyilkos, miközben Draci széles „vigyorral” bólogatott, majd kis orrával megkereste a virágot, és elkezdte Loreena lába felé taszigálni. -...és határozottan azt akarja, hogy Te a virágot kajáld meg. Nem, Dracon, ettől nem lesz jobban!
A férfi megpróbálta lenyugtatni az állatot, de az kifejezetten követelte, hogy próbálják ki az ő módszerét is, próba szerencse alapon. Loreena kénytelen volt elnevetni magát, hogy még ez a kis teremtmény is azon van, hogy neki segítsen.
- Elég a konyhai felszerelés is, igen. Megnézem, hogy mik vannak itt, addig üljél csak le! Ez egy határozott parancs!
- Nagyon édes vagy Dracon köszönöm. - sugárzott hálát a kis állat felé, és ha az engedte, akkor meg is simogatta. Angus csak féltékenyen morgott egyet, majd mind letelepedtek az asztalhoz. - Az biztos, hogy Draci mellett sosem unatkozol.
A sárkánygyík nyelvet öltött a farkaskutyára, és látványosan élvezkedett a simogató kezet között. Cyne közben először töltött neki egy pohár vizet, és megkezdődhetett a kezelés sötét tünde alkimista módra.
- Először idd meg ezt, hidd el, megnyugtatja a gyomrodat. Tudod, egyszer egy igen csak kapós nőszemélyt kellett alakítanom, hogy leleplezzek egy kéjelgőt, aki a gazdag, férjezett asszonyokra utazott. Meg kell vallani, nagyon jó csaj voltam. Armin hallotta a sztorit, már ha emlékszik még rá. Első közös esténken meséltem el neki...
Lorynak újdonság volt a történet, így félrebillentett fejjel hallgatta, miközben Cyne összeszedett egy adag fűszert, ami gyógyszerként is képes volt működni, majd begyújtott a kis tűzhelybe, hogy elkezdhessen vizet forralni. Először a kis ágakat pakolta bele, majd amikor már vidáman ropogott a tűz akkor tette rá a valamivel nagyobb hasábokat.
- A lényeg az, hogy gondolhatod, milyen aktív életet éltek azok a nők. A férjük vagy béna volt az ágyban, vagy sokat volt el otthonról, vagy csak simán jobban vágytak egy fiatalabb férfira, még mindig kemény....hmmm...aki még mindig kemény áldozatokat tudott hozni.
Javította ki magát, szégyenlős mosolyt vetve a Loreenára, noha ő nem értette, hogy mégis ki előtt pironkodik a férfi, hiszen nem volt apáca, de még erkölcsös keresztény lányka sem.
- Azon rövid idő alatt, amíg nő voltam, hallottam eléggé érdekes sztorikat. Szóval azt mondod, hogy minden reggel rosszul vagy? Hánysz, és szédülsz. Jó ideje itt élsz azért már Nebelwald-ban és eddig semmi bajod nem volt a kajától. Az meg kissé merész lenne, ha a szakácsnő, vagy Te minden egyes nap rossz alapanyagot használnál fel, ugyebár...
Fogalma sem volt, hogy a férfi hova akart kilyukadni, így nem is értette miért dől neki Cyne a konyhapultnak, és fonja össze sokat mondóan a karjait a mellkasa előtt. Fáradt volt és nyűgös, mert alig aludt és még mindig nem volt egészen jól.
- Én nem azt mondom, hogy rossz anyagot használt, hanem hogy felgyűlhetett a méreganyag. De kettőnk közül te értesz jobban a növényekhez, ez nem lehetséges? Elvégre nektek nem kell tudnotok, hogy egy sima tünde szervezete mennyit bír el... - vetette fel, amire eddig is gondolt, miközben óvatosan kortyolgatta a vizet. - Megnézed van-e uborka?
- Mindjárt megnézem. - bólintott és eltűnt néhány percre az éléskamrában, rövid keresgélés után egy üveg uborkával tért vissza. Kibontottam és megszagolta, csak utána adta oda a hercegnének.
- Elvileg még jó, tessék.
Lory boldogan húzta maga elé az üveget, és miközben Cyne magyarázott mosolyogva rágcsálta az uborkát mintha valami mennyei manna lett volna. A savanyúságra, a ropogása, egyszerűen mindent imádott benne, és abban a pillanatban úgy érezte képes lett volna egész hátralévő életén keresztül uborkán élni.