Krónika: Si vis pacem...

Először is, a szereplők: (csak a saját dolgom megkönnyítésére)
Zramon
Quermos Ashor
Alicia Zharis
- Nekromanták
Norven Kather
- Inkvizítor
Loreena Wildwind
Lyliana Silverfalls
Brienne Cronefield
- Tündék
Asael
Lily
- Tudásdémonok
Hilde von Nebelturm
Wilhelmina von Nachtraben
- Vámpírok

Na most hogy ezen túl vagyunk, jöjjön is a lényeg:
Az első kör alapja kis változtatásokkal mindenkinek egyezik. A karaktereitek egy álló napig a saját életüket élik, teszik a dolgukat, míg csak szembe nem jön valami megdöbbentő. Ami pedig a következő:
Nekromanták: Mindegyikőtök előtt, akár együtt akár külön-külön megjelenik egy nyurga, kopott páncélos, feltehetően nőalak, akinek hideg pillantása és hamuszürke arca azonnal elárulja igazi kilétét. Talán hallottatok már róla, talán nem, de ő Einmeria, a Sötét Apostol legerősebb ghoulja. Tömören és érthetően közli veletek, hogy a holtmágusok vezetője rendkívüli gyűlést hívott össze, amire minden, egy bizonyos erőszintet elért nekromantát vár. Az élőholt hölgy biztosít felőletek, hogy az eljövetelnek meg lesz a gyümölcse, a kérés ellenében történő távolmaradásnak pedig a következménye. A gyűlés helye az Északi Pusztaföld keleti határánál lesz egy jégbarlangban, de elmondása szerint út közben lesznek testvéreitek, akik útba igazíthatnak. Egyelőre ennyi, jó szórakozást hozzá!

Norven: Egyik előjáród keres meg azzal a hírrel, hogy mindketten kötelesek vagytok megjelenni a Fővárostól négy mérföldre egy mező közepén. Habár egyelőre egyikőtök sem ért semmit, amint odaértek, a birodalmi sereg szinte teljes egészét, egy hatalmas tömegnyi zsoldost és az Egyház templomosainak és inkvizítorainak nagy részét is ott találjátok. Egy sebtében összetákolt emelvényen maga XI. Károly áll, mellette Őszentsége Sixtus pápa és mögöttük egy árnyként a királyság rejtélyes főírnoka. Néhány percnyi várakozás után a király szólásra emelkedik, mire a zsibongó tömeg elhallgat.
- Katonáim, Veronia védelmezői, királyságunk lakosai. Akarjátok-e egyszer is mindenkorra befejezni ezt a háborút? - majd mondata végén kivonja eddig oldalán pihenő, felettébb ezüstösen csillogó, határozottan nem hagyományos kardját és a magasba emeli. A jelenet láttán többen döbbenten suttogni kezdenek, majd a piszmogásból kiáltások lesznek: Azrael! Az angyal kardja! Kellemes írást!

Loreena: A Tünde erdőben meglepő nyüzsgést fedezel fel, mintha támadás érte volna a királyságot. Ahogy azonban kikérdezel egy beavatottabb tisztet, kiderül, hogy nem erről van szó. Az emberi királyságok úgy döntöttek, pontot tesznek a háború végére, és egy mindent eldöntő csatára készülnek északon, és mindkét fél a tündék segítségét kérte. Amelie királynő pedig úgy döntött, ideje belefolyni a külügyekbe, főképp ha a győzelem elősegítésével jelentős előnyökhöz juthat a két elf faj. A probléma csak az, hogy Armin herceg nem válaszolt és nem is lehet fellelni sehol. édesanyád pedig, nyilván szívjóságból elintézte, hogy téged, mint utazásokhoz szokott tapasztalt vadászt küldjenek el a Nebelwaldba, hogy meggyőzd a sötét elfek vezetőjét, hogy a jó döntést hozza. Egyelőre csak juss tudatába a küldetésednek és reagáld le valahogy. Jó szórakozást!

Lyli, Brienne: Járjátok utatokat, ahol még a madár se járt, míg bele nem botlotok (akár együtt, akár külön-külön) egy(-egy) menetelő tünde hadegységbe. Sajnos nem tudtok előlük meglógni, így kit mennyire lelkesen bevezetnek az egységparancsnokok elé. Ott tudjátok meg, hogy az emberek háborúja a csúcspontjához közeledik, és így kiterjedt a Tünde Királyságra is. Mivel nem tudja eldönteni rólatok, hogy jogfosztottak vagytok vagy dezertőrök, így egyelőre kénytelenek lesztek a vendégszeretetét élvezni. Nem bán (vagy bánnak, ha külön vagytok) veletek rosszul, bár a helyzetből adódóan ti is kénytelenek vagytok némileg bekapcsolódni a katonák napirendjébe. Egyelőre addig írjátok le, amíg valami döntésre juttok a helyzetetekről. Kellemes írást!

Asael, Hilde: Mint Hellenburg büszke lakosai, titeket sem kerül el a közelgő vihar. A Déli Királyság megkapta észak üzenetét, amelynek pontos tartalmáról még nincs fogalmatok, de annyi bizonyos, hogy a két király egyetlen ütközettel akarja eldönteni a háborút az északi Pusztaföldön, teljes haderővel, ahogy a legősibb szabályok diktálják. Természetesen Dél is gyűjteni kezdte a szövetségeseket, és ti ketten személyesen von Himmelreich zsinatelnöktől kaptok diplomáciai feladatot. Hogy miért ti ketten, azt azonnal megértitek, amint elárulják nektek a megnyerendő szövetségesek kilétét: a 13 vámpírcsalád, vagy legalább is egy részük. Dolgozzátok fel a kérést és feleljetek valamit! Jó játékot!

Mina, Lily: Hamar fületekbe jut a hír, hogy odakint a világ lassan lángokban áll. Az emberek elkeseredetten úgy döntöttek, egy utolsó, mindennél véresebb csatában tesznek pontot a dolog végére, de néhányan olyan dolgokat suttogtak el, ami jobban felcsigázza az érdeklődéseteket. Elvileg az egyik oldal magához kaparintotta Azraelt. Valamire való tudós nem ad pletykákra, de talán érdemesebb lenne utánanézni. Mert ha valóban így van, és használják is a kard erejét, nagy jelentőségű információk kerülhetnek a birtokotokba. Határozzatok valahogy! Kellemes írást!

Persze én csak a mesélő vagyok, ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit tegyen. Így az első posztra és ezután a kaland további részére is szól, hogy aki szerint karaktere máshogy tenne, mint ahogy én megadtam, tegye bátran azt, amit jónak lát. Határidő egy hét, bár ilyen téren flexibilis vagyok. Jó játékot mindenkinek!

Amikor aznap reggel kilépett a barakkból olyan volt mintha egy felbolydult méhkas belsejébe csöppent volna, csupán ő volt az egyetlen szorgos katona, akinek fogalma sem volt róla, hogy mi történt. Mindenki pakolt, írt, parancsokat teljesített, de nem halott róla, hogy háborúba mennének… Vagy végzetes hibát követett el, és lemaradt egy ekkora eseményről.
Visszament a barakkba a felszereléséért, hátára vette a tegezét és az íját, oldalára csatolta a tőrét, pedánsan megigazította az egyenruháját és elindult, hogy csatlakozzon a társaihoz. Amikor azonban kérdezősködni kezdett, senki sem tudott semmit, még az a minden lépen kanál társa, Cahir sem, aki pedig mindig a legjobban értesültnek számított. Bár a saját helyzete a seregben jelenleg nem volt tisztázott, azért nem érezte egészen méltónak, hogy senki nem szólt semmiről, még csak egy nyamvadt eligazítást sem voltak képesek adni! Sajnos ebben az esetben csak egy helyre mehetett, a feletteséhez, vagyis akit még mindig a felettesének tekintett. Tündeként nem nagyon szerette a változásokat, akkor sem, ha azok előrelépést jelentettek…
Kikerült néhány fegyverszállító szekeret és rohanó tisztet, meg néhány csirkét, akik az ellátmányból dezertálhattak. Útban Ann Shadowthorne irodája felé felkapott egy kis tünde kenyeret is némi sajttal és répával a konyha mellől, hogy mégse korgó gyomorral álljon a kapitány előtt. Menet közben evett, majd mikor az utolsó falatot is bedobta a szájába, udvariasan kopogott és lépett be a nő irodájába.
- Maga mit keres még itt? – szegezte neki a nő a kérdést köszönés helyett.
- Én is örülök, hogy látom asszonyom. Csak szeretném tudni, hogy mi történik, és hogy mi a dolgom.
Shadowthorne meglepettnek tűnt a kérdésre.
- Ó az az átkozott kölyök! Biztosan megint leállt kockázni az istenverte, és nem adta át magának a parancsait.
Köztudott volt, hogy a kapitánynak meggyűlt a baja a legújabb inasával, egy tizenkét éves fiúval, aki különösen szerette a szerencsejátékokat, de próbáltak türelemmel állni hozzá. A baj annyi volt, hogy mivel Shadowthorne is próbált türelmes lenni a fiúval, ezért sokkal türelmetlenebb lett velük, a katonáival. Loreena kezeit hátul összekulcsolva, egyenesen állt a nő előtt. Még mindig nem tudta miről van szó, de reménykedett benne, hogy kérdés nélkül is fel lesz ezek után világosítva. A kapitány fáradtan és gondterhelten masszírozta meg a homlokát, mint aki nem aludt az éjszaka. Erről árulkodtak a lila karikák is a szeme alatt.
- Nem hiszem el, hogy ilyen ügyekkel is nekem kell foglalkoznom. Jól van Wildwind! Röviden összefoglalva, őfelsége a mi bölcs királynőnk úgy döntött, hogy részt kíván venni az emberek háborújában, hátha a tündéknek kedvező módon tudjuk alakítani a külügyeket és esetleg némi hasznot húzhatunk belőle. Mind a két fél a segítségünket kérte, és ebből akár jól is kijöhetünk. Én sem értek vele egyet ne aggódjon. – tette hozzá, látva a fiatal vadász arckifejezését. Sok mindenben nem értettek egyet, de abban mindig is, hogy se a démonok háborújához nem volt közük, és most az emberekébe sem kéne beavatkozni, de a királynő parancsával sem szegült volna szembe egyikük sem.
- Mivel maga különleges szerepet töltött be korábban is a külpolitikai eseményekben, hozzászokott az utazáshoz, és mert jó kapcsolatai vannak az udvarnál, őfelsége legnagyobb bölcsességében úgy döntött, hogy magát küldi el Nebelwaldba diplomatának, hogy meggyőzze Armin herceget, hogy csatlakozzon az ügyünkhöz. Köszönje az édesanyjának.
- Nem hinném, hogy alkalmas lennék diplomatának. – jegyezte meg Loreena.
- Ugyan ezt mondta, amikor kémnek küldtük, és a körülményekhez képest nem is csinálta olyan rosszul. Meg fogja oldani.
Még sosem hallott szebb bókot a kapitánytól, így nem volt kedve vitatkozni. Tényleg minden küldetést úgy kezdett, hogy hülyeség és nem akarja, aztán valahogy mégis megoldotta a dolgokat, és őfelsége is felfigyelt rá. Jobb kimenetele nem is lehetne az ügyeknek, és most megismerkedhet a sötételfek uralkodójával is! Tulajdonképpen elég izgalmas feladatnak hangzott.
- Igenis asszonyom. Van valami, amit még elöljáróban tudnom kell, mielőtt a herceg színe elé járulok?
- Igen, egy apróságot. Armin herceg eddig egyetlen megkeresésünkre sem válaszolt, senki sem tudta felvenni vele a kapcsolatot. Mintha elnyelte volna a föld, ez pedig igen aggasztó.
- Nem tudhatjuk, hogy elárult-e minket, készül valamire, vagy bajba került. – vonta le a következtetést a lány. Shadowthorne bólintott.
- Nem hinném, hogy lenne vesztegetni való ideje. Sok sikert, és ha visszajön, az udvarba menjen. Nem hinném, hogy ezen a poszton lenne még dolga. Ezt a tekercset adja oda Armin hercegnek, ha megtalálja. Próbálja meg elérni, hogy a jó döntést hozza. – nyújtott Loreena felé egy összetekert papírt, rajta Amelia királynő pecsétjével.
A lány tisztelgett. Úgy érezte mondania kéne valamit a nőnek, akinek az irányítása alatt az elmúlt években szolgált. Nem kerültek különösen közel egymáshoz de… Talán úgy illett volna. Végül azonban minden lehetséges megoldást, köszönetet túl nyálasnak talált, ami nem illett sem őhozzá, sem Shadowthorne-hoz.
- A viszont látásra asszonyom.
A kapitány intett, hogy elmehet, így a lány megfordult és elment szedni a cuccát. Összepakolta egy zsákba a ruháit, és eltett némi élelmet is. A tekercset, amit át kellett adnia biztonságba helyezte a szíve fölött. Nem veszítheti el! Enélkül akárkinek mondhatta volna magát a sötét tündéknek nem kellene hinniük neki. A maga részéről nem bízott a kormos-képűekben. Bár befogadták őket a királyságukba, és komoly szövetségeseknek számítottak valahogy sosem lettek biztosak mikor hálálják ezt meg egy lázadással. Keringtek pletykák arról, hogy önálló királyságot akarnak alapítani Nebelwald területén, megszabadulva a tündék fennhatósága alól, hogy kikerüljenek a szolgasorból… Pedig Loreena szerint nem bántak rosszul velük, sőt.
A barakk után az istálló felé vette az irányt. A lovak nagy részét már elkezdték felkészíteni az indulásra, de az övét szerencsére békén hagyták. Túlságosan összebarátkoztak már, így a többi katona is úgy számította, hogy a fehér csődör csak és kizárólag Lory lova. Megsimogatta és felnyergelte az állatot.
- Újabb nap, újabb kaland, igaz Jóska? A változatosság kedvéért most Nebelwaldba megyünk, találkozni a herceggel. Nem, nem szőke herceg fehér lovon, szerintem fehér haja van… - Jóska csak fújt egyet, de a lány nem tudta biztosan, hogy egyetértését vagy nemtetszését fejezte-e ki ezzel. Ellenőrizte a nyeregtáskákat, majd felpattant a hátára, és elindult déli irányba a sötét tündék területei felé. Csak reménykedett benne, hogy épségben eltalál a központjukba, de úgy emlékezett, hogy tartott térképet a nyeregtáskában…

Felvont szemöldökkel pillantok fel az üzenetből. Rohanvást nyomta a férfi a kezembe, s az alján díszelgő pecsét engem is sietségre ösztönöz, mégsem tudom magam elsőre túltenni a tartalmán; a vállát vonogató Gottfried atya arcából ítélve odafenn nem érezték szükségesnek, hogy megmagyarázzák a parancsot. Ami azt illeti, szükség sincsen rá: akármi is az oka, haladéktalanul el kell indulnunk.
Nem tart soká rájönnöm, hogy nem leszünk egyedül: már a szobából kilépve meglehetős nyüzsgés fogad a folyosókon, az istállóban pedig a megszokottnál is több a szabad hely. Mi az ördögöt kezd a pápa ennyi emberrel? Ráadásnak egy mezőn!
Ki fog derülni.

Feszes, de nem kényelmetlen tempóban másfél napra esik a Katedrális a Fővárostól: az úton is igencsak nagy a forgalom, társzekerek foglalják sokhelyütt és fürge lovasok, szedett-vedett fegyverzetű zsoldosok, egyszerű emberek a családjukkal csaknem úgy kerülgetik egymást, ahogy rendesen a piactéren szokás. A mi utunkból eltisztulnak a legtöbben: kétszer taszít odébb egy-egy férfit erős vállával a lovam, s azok mind a kétszer félszegen elhúzódnak az útjából, ahogy meglátnak a hátán.
Helyesen teszik - várakozástól felpiszkált kíváncsiságom nem sok helyet hagy türelemnek.
Mérföldekre vagyunk még a céltól, amikor először összenézünk: a sátor ugyanis, amelyet a mélyen barázdált földúttól nem messze felvert valaki, összetéveszthetetlen bármi mással. Ilyesmit egymagában nem látni sehol.
Csak egy katonai táborban.

Letérek az útról, hogy körívben közelíthessem meg a mezőt és csakhamar sűrűsödni kezdenek a sátrak; kusza összevisszaságuk arra enged utalni, hogy nem egyetlen zászló alá sorakozik majd fel mindenki. Csakhogy a legtöbben nem a tábortüzeknél ücsörögnek, hanem beljebb, a fasoroktól határolt gyepre igyekeznek éppen - párszáz yardnyira a mezőtől már le kell ugranom a nyeregből, hogy beljebb könyökölhessem magam a feltorlódó sokaságon át. A vállam játszi könnyedséggel ékelem a tömeg közé: a könyököm igen éles, s megfordulva láthatják, hogy nem jó ötlet a lábamra taposni. Viszonylag gyorsan érkezem meg a fából ácsolt emelvény elé, jópár sorban ismerős arcok és ismerős páncélok választanak el az odafent álldogálóktól - hát ide indult mindenki! -; azokban rendre felismerem XI. Károly királyt, az írnokát hátrább s a király mellett magát Sixtus pápát is.
Homlokráncolva mérem őket végig. Mi történhetett?
Aztán Károly király felegyenesedik. Magas férfi, széles vállára vitorlányi köpeny borul, kiállása egy igazi uralkodóé és én feljebb szegem az állam, hogy pontosan lássam, mit akar tenni.
- Katonáim, Veronia védelmezői, királyságunk lakosai - szól, végighordozva pillantását a tömegen. - Akarjátok-e egyszer is mindenkorra befejezni ezt a háborút?
A suttogás majdhogynem hamarabb csap fel, semhogy szemügyre vehetném a kardot, amelyet elővon - szokatlan küllemű fegyver, az már bizonyos, mégis kétkedve szemlélem a rajta táncoló fényeket, míg a sokaság felkapja Azrael nevét, egyre erősödő meggyőződéssel. A szó végighullámzik a sorokon, szédült iramban seper át mindenki fején: én magam is azonnal érzem a bizakodást, amelyben olyan jó volna feloldódni.
Ha ez itt tényleg Azrael, a háborúnak máris vége.
Ha viszont nem... az azt jelenti, egyszerű szemfényvesztés kedvéért szólítottak ide.
Én pedig ki nem állhatom, ha megpróbálnak becsapni.

Felhőtlen éjszaka elé néz. A Hold tökéletesen látszódik, a csillagok eltörpülnek hatalmas fényessége mellett, és ez mintha igazi nyugalmat adna neki. Nyitott ablaknál ül, így az esti hideg levegő teljesen lehűti a szobát. A széken ülve, az asztalra könyökölve, fejét pedig tenyerébe téve figyeli a sötét ég urát, mely iránt még mindig egyfajta vonzalmat érez, azonban lényegesen másabbat és gyengébbet, mint hajdanán.
Az aznapi teendő nem volt túlságosan kimerítő. Feltérképezte a helységet annyira, amennyire szükségét érezte, egy-két beszélgetésbe feltűnés nélkül belehallgatott, de igencsak nyugodt környezetnek bizonyult ez a település. Nem neki való, így pihenés után utazik is tovább - bár nem mintha most nem tehetné meg, csupán célja nincsen, ahová esetleg mehetne. Tervei szerint majd megálmodja, és teljes frissességgel vághat neki az újabb útnak, így ez még az átlagosnál is átlagosabb nap volt.
Üresen mered az égitestre, melyet egykor mélységesen tisztelt, és ez tipikusan az a nézés, amikor teljesen máshol jár a sötételf esze. Alicia elméjét nem lepi el a visszhangzó mondatok tengere, inkább csak pár kérdés köré fonódnak gondolatai, de pontosan ő se tudná megmondani, hogy mégis miről. Valamiben elmerült, miközben élvezi azt a halovány holfényt, ami rávetül.
Hirtelen valaki rácsap az ablakpárkányra, majd előrébb lépve megmutatkozik Alicia előtt, aki azonnal felriad a hang hallatán. Gyorsan áll föl, így a széket kilöki maga alól, ami pár centit csúszik hátrébb, a lendülettől pedig felborul, és nagy hanggal ér földet. A nekromanta is azonnal hátrál annyit, amennyit a szék megenged, utána az egyik lábában megbotlik, így hátraeséssel végződik az eltávolodási és védekezési kísérlet. Nem egy kellemes kezdés, viszont az érkezés sem volt megszokott.
Alicia halkan nyöszörögve felkönyököl, hogy meglássa, az ijesztgető mégis kicsoda, és amikor megpillantja a hamuszürke arcot, a hideg pillantást, a páncélzatot, megelevenedni látszanak előtte még néhai mestere leírásai.
- Ein... - mondaná ki döbbenten a nevét, mivel erre még álmában sem számított volna, viszont ahogy eljut ez az információ a tudatáig, már ki is ül arcára a megszokott közömbösség. Feláll, kissé megigazgatja ruházatát, majd jelentőségteljesen a ghoulra néz, akinek lehet, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy rossz helyre kopogtatott.
A nőnek tűnő élőholt bele is kezd tömör meséjébe, amint Alicia rendbeszedte magát. Az elhangzottak alapján a sötét tündének nem igazán van más választása, minthogy belemenjen ebbe a hatalmasnak ígérkező kalandban. Egy bólintással jelzi az érkezőnek, hogy minden világos, valamint ugyanez a megnyilvánulás jelzi azt is, hogy megy. Az irányt nagyjából tudja, ha esetleg mégis szüksége lenne némi segítségre, akkor majd érdeklődik nagyon körülményesen a lakosoktól, akikbe belebotlik, konkrétabban a nekromantatársaktól.
- Megtisztelő a meghívás, már indulok is - hajtja némileg előrébb fejét őszinte tiszteleteként. A ghoul ezt követően eltűnik, Aliciában pedig felmerül a kérdés: valóban képesz lesz rá? Hamar elveti a kétkedő gondolatokat, és inkább összeszedi dolgait, hogy elhagyja a fogadót, amiben erre az éjszakára kívánt volna megszállni, de ha már van cél, nem tétlenkedik tovább. Ismét hosszú utazásnak néz elébe.

* Reggeltájt járhat az idő, mikor mély álmát halk kopogás szüntelen zaja töri meg. Egy fiatal lelkésztanonc, valamilyen Hans talán, vagy a fene se tudja, s egy pecsételt levelet kezébe nyomva már szalad is tovább. Mint utólagosan kiderült, személyes audienciája van a zsinatelnöknél, s csapot-papot otthagyván egy száll ingben és szakadt posztónadrágban keresi fel az iratban említett tanácstermet, ami előtt már várakozik egy korábbról ismert arc, illetve pár templomos-kopjás. Asaelnek csak bólint egyet, nem konstatálja ennél sokkal tovább a jelenlétét. 
- Jó... jó napot. 
* A kopjások fegyvere megjelenésére menten koppan, úgy látszik csakis rájuk vártak, s így végre beléphetnek a tanácsterembe, ahol megpillanthatják a zsinatelnök gondterhelt arcát, ahogy éppen egy térkép felett próbál valami kihozni a kialakult szituációból. Akármi is legyen, illő módon meg kívánja adni a tiszteletet, így ahogy "felettese" elé kerül, menten leguggol, s kissé meghajtja a fejét. 
- Keljetek fel, barátaim!
* A parancsnak nem fog ellent menni, felemelkedik, majd kezeit keresztbe téve szeme az asztalon fekvő térképre táncol. Nem sok jót jelenthet az egész, ilyesmit akkor szokott nézegetni az ember, ha valamilyen haditerven gondolkodik, ha vagy már az enumerációt tervezi... De mégis mi dolguk van akkor most itt? Ugyan helyzete sajátos, de emellett mégse elmondható, hogy bármivel is kiemelkedőbb lenne mint bármely közkatona, sőt, ha lehet igazából oka se lenne Esronielnek, hogy bevonja bármi efféle megbeszélésbe.
- Hallottátok-e, mi történt nemrég? 
- Nem.
- A Főváros kihívott minket, szemtől szemben.
* A szavak szemmel láthatóan nem kissé lepik meg, válasza majdnem az illendőnél egy egész hangszínnel magasabb, s emellett nem is különösebben udvarias. Hát nem ismerik a becsületet az Északiak? 
- Micsoda?! Nem folyt már elég vár a démonok viszálykodása miatt is?!
- De, folyt, ráadásul a délnyugati helyzet a nefilimekkel jelentősen kimeríti a készleteinket. Összességében attól tartok, nem hoztak rossz döntést: ha most kezdjük a harcot, végünk.
* Ez teljességgel így van, az ország ért már meg szebb és jobb időket, jelenleg pedig minden készlet harcra fordítása teljes biztossággal civil megmozdulásokhoz vezethet, ami aztán sosem egy jó dolog egy ország dolgában. Gondolata azonnal a lehetséges szövetségesek felé cikázik, érdemleges esélye Délnek csakis akkor lehet, ha képesek egy méretes haderőt a saját oldalukra állítani.
- Számíthatunk segítségre a tündéktől?
- Gyanítom, hogy nem. * Szólal meg végül a mellette lévő eddig hallgatag démon * - Ha a fővárosnak van valamije, ami miatt ilyen hivatalosan ki mernek hívni minket... Akkor... 
- Akkor többet is tudnak ajánlani.
* Tudhatta volna, hogy mire megy ki a játék, pillantásával azonnal kisandít az ablakon a mocsárvidékek irányába, melyeket persze innen nem láthat, de lelki szemei előtt igenis ott magasodnak azok a bizonyos tornyok, amikhez ha lehet a legkevésbé sem szeretne oda menni. A tékozló leány aki visszatér koldulni... Jól is hangzik... Szépen körbe fogják neetni a holttestét, miután megölik mint egy kivert kutyát.
- ...Akkor mégis miként lehetnénk Hellenburg szolgálatára?
- Azzal, hogy te vámpír, Asael pedig démon. Diplomáciai feladatot bíznék rátok.
- Rám? De hát én...
- Higgye el tudom, kit bízok meg a feladattal.
* Arca az eddigi kissé izgalomtól hevült pirosodott árnyalatát hófehér sztoikus közömbösség veszi át, a végén persze megint minden oda lyukad ki, hogy vámpír. Akármit is tesz, akárhogyan is teszi, a végén _csakis_ vámpír maradhat, nem katona, nem egy jó szolga, s végképp nem egy nő... Egy vámpír, semmi más.  
- Nem rendelkezek további kapcsolatokkal a családokkal, de természetesen megteszem amit megtehetek a cél érdekében.
- Tudom, hogy képesek rá. Bízom a segítségükben. A démonoknak van elég bajuk egyelőre, őket nem kell háborgatni. De a vámpírok nagyon fontosak!
- Rendben, viszon biztos vagyok benne, hogy fel kell majd ajánlanunk valamit ellenszolgáltatásként. Mit kapunk ajánlatnak?
- Véren kívül majdnem mindennel szolgálhatunk.
* Véren kívül mindennel... Sajnos egyenlőre megítélése alapján akkor valóban mindennel kell majd szolgálni, amennyi ház, annyi igény lesz, s egyik mohóbb a másiknál. Jóféle fém, lovak, szőrme, tünde faanyag, fekete acél... Ha nem eléggé jól folynak a tágyalások, a hátország azonnal meg fogja érezni, hogy mit is jelent a vámpírok mohósága. A segítségért elveszik az alapanyagokat, majd ötszörös áron eladják a portékákat, annak, ahonnan van... Pokoli jól működő kereskedelem, dörzsölhetik a kezeiket.
- Ha jol sejtem, szükség is lesz a mindenre...
- Attól függ. A csata idejére bármely családot elfogadjuk. Járjanak sikerrel!
* Testén hideglelésként jár végig a tudat, hogy az új otthonában tényleg ennyire rettenetes a helyzet... Akadnak rendes népek a vámpírok között is, Nebelturmok, Schwarjagerek, az iparosok nagyja... De mindegyik család? Finsterblut? A vámpírok láncos kutyái? Még maguk között se szívesen látják őket, de hogy az emberek a segítségükért fanyalodjanak? Jó eséllyel köznevetség tárgya lesz, sőt, lehet még hátba is támadják majd őket, amikor a csata megy. Vad fattyak, semmiféle becsülettel, hántató megvadul bestiák. 
- Mindenképpen. Leléphetünk?
- Menjenek Isten áldásával!
* Kezét szájához emelve sarkon fordul, majd széles, sebes léptekkel elindul kifele, egészen a folyosóig, amikor is egy kacsó kapaszkodik szürkülő gyolcsingébe. Az érzéstől egy pillanatra megtorpan, hátratekint, majd kérdőn figyeli a démont. 
- Tessék?
- Milyen messze megyünk?
* Ez egy nagyon jó kérdés, már eldöntötte, hogy mi lesz a legjobb lépés... A Neulanderek. Nagyapja mindig tisztelettel beszélt róluk, biztos benne, hogy ha más nem, legalább ők segítségükre lehetnek, persze megfelelő fizetség fejében. Ha ez nem lenne eléggé erős érv, talán azért is érdemes náluk kezdeni, mert azt a tornyot lehet a legkönnyebben megközelíteni, s ismeretes a tény, hogy midig lakozik legalább egy Randläufer a vámpírfészkekben... Ők lennének a másodikok akikhez fordulna, bár kétes, hogy mennyire érinti őket ez a feladat.
- Messzire.
- Én... Én... nem tudok.... lovagolni....
* Arcán átszalad valamilyen fáradt arckifejezés, nem nagyon volt még oka megkérdőjelezni Niel döntéseit, de most valahogy kedve lenne megfordulni, s megkérni, had menjen egyedül... Jobban belegondolva, azért ez mégis túlzás lenne, a démon korábbi megjegyzései komoly intelligenciára utalnak, amire igencsak nagy szükség lehet később, talán ennyi kis gikszert elnézhet neki. Képén egy nagyon vékony mosoly jelenik meg, majd végül elsóhajtja magát.
- ... Akkor lovagolhatsz mellettem.
- De... ugye nekem nem.... Kell lovat... irányítanom?
- Nem... * Igazából nem is nagyon hagyná, hogy más irányítsa Kohlet, mint ő maga * - A Nordenfluss partjára utazunk majd, könnyű terep.
* Türelme viszont lassan kezd elfogyni, s valahogy kiharcolja magát Asael tapintása alól: Mégis indulna már, nincs itt az idő efféle bolondságokkal szerencsétlenkedni. Hangja kissé meg is ugrik most már, de véletlenül se kiabál a másikkal, csak egy kissé... Erélyesebben szól.
- Tényleg... rendben lesz?
- Rendben lesz.
- Hát jó...
- Fel kell készülnöm, ha megfelel, találkozzunk a parókia istállójában úgy fél óra múlva.
* Amennyiben a másiknak ez megfelel, itt távozóra is fogja, s végre rendesen felöltözhet, összeszedheti felszerelését, illetve hogy elrakhatja az igényelt iratokat. Ha minden jól megy, a megadott időben ott is lesz a helyszínen, s akár indulhatnak is Asaellal, akit majd leülhet mögé. Nem lesz kényelmes, de jobb mint a gyaloglás.

Erdei sétáim elég sokszor juttatnak furcsa helyzetekbe, és ez most sem történt másként. Csakhogy erre a kifejletre most nagyon nem számoltam. Éppen egy menetelő tünde hadtestbe kellett nekem belefutni.. Pont most, amikor annyi más dolgom is lenne. Ez az amire nem számítottam. És rettentően furcsa volt, hogy mit keres erre fele, egy ekkora hadtest, ráadásul pont most, amikor nem hallottam róla, hogy harc lenne. De nem volt választásom, velük kellett tartanom, ugyanis páran körbe vettek, és irányítottak tovább az úton anélkül, hogy egy szót is szóltak volna hozzám.
Lehet, hogy ezek tudják ki vagyok. Gondoltam ijedtemben. Lassan egy tisztásra érünk, majd a középen elhelyezett sátorhoz vezetnek, és belöknek az ajtaján.
- Ki vagy te, és hogyan képzeled azt, hogy nem harcolsz a néped oldalán?- Förmed rám, egy általam ismeretlen elf férfi.
- Miért akarja tudni, hogy ki vagyok, és miért kéne nekem harcolnom?- Kérdezek vissza kis élccel a hangomban. Valahogy nem tetszik ez a stílus.
- A királynő parancsba adta, hogy minden harcképes elfnek kötelessége eljönni ebbe a háborúba. Valószínű, hogy a klánodhoz is eljutott ennek a híre, furcsállom, hogy te nem tudsz róla. vagy csak elszöktél, amikor megtudtad? Talán egy gyáva druida vagy?
- Nem vagyok se gyáva, se más. És nem szöktem el. Évek óta nem élek a klánommal, és nem is szándékozok vissza menni hozzájuk. Legyen elég annyi, hogy a nevem Lyliana. És ha nincs más kérdése, szeretnék kimenni levegőzni, esetleg ha lehet lepihenni.
-Mi ez a pimasz hangnem kis hölgy? Ezt nem engedheti meg velem szemben. Én az egységparancsnok vagyok. De most az egyszer elnézem magának ezt az arcátlanságot. Egy őr elvezeti a sátrához, és holnap reggel az ébresztő után maga is együtt fog edzeni a többi katonával.
- Rendben van.- Válaszolok, majd elhagyom a sátrat. Ahogy az ideiglenes lakhelyem felé vezetnek, hirtelen egy barna hajú elf lányt veszek észre, aki valahonnan ismerős nekem, de egyenlőre nem tudom hová tenni.
Egy biztos, hogy jelenleg kénytelen leszek részt venni a katonák napirendjében, amíg ki nem találom, hogy hogyan tovább.

Valami hihetetlen izgalom fogott el, amikor reggel megkaptam a levelet. Mivel titkos a hely, ahol lakom, az árvaházban nyomta a kezembe a kapuőr. Óvatosan bontottam ki, a zsinati pecsét megijesztett. A levél tartalma nem kevésbé: Esroniel von Himmelreich, a zsinatelnök, eddigi munkáimban pártfogóm, behívott. Zavartam néztem az őrre, aki vállat vont. Igazából nem is tudom mit vártam tőle, ha sejtette, hát a zsinati pecsétből csak, hogy mi is lehet a helyzet.
- Ha hívatják, az fontosabb, mint a munka.
Ezzel egyet kellett értenem, megköszöntem, hogy átadta, majd rohantam a városi torony felé. Út közben sikerült minden ember elől kitérnem, így amikor berontottam a váróba, még pont időben lehettem, ugyanis az a vámpírhölgy fogadott, akivel együtt voltunk Falbwichben, Hilde, ha jól emlékszem a Nebelturmoktól.
- Jó... jó napot.  -köszöntem, ő pedig egy bólintással üdvözölt. Nem is szerettem volna többet társalogni egyelőre, az ajtóőrök már nyitották is a tanácsterem ajtaját, nyilván rám vártak. A díszes bejárat mögött a zsinatelnök egy hosszú asztal végének támaszkodott, és egy telefirkált térképet nézett. Fiatal volt, valahogy idősebbre számítottam. Hilde letérdelt, én csak meghajoltam. A férfi bátorító, de a legmélyén aggodalmakkal teli arccal nézett ránk.
- Keljetek fel, barátaim! - Noha én nekem felkelnem nem kellett, azért kiegyenesedtem. A barátaim megszólítást bizony furcsálltam, de nem akartam semmit kérdezni. Démon és vámpír vagyunk, még hogy barátok! Már az is kész csoda volt, hogy eddig túléltük vele egy légtérben. Vagyis ez lenne egy átlag démon vagy vámpír nézőpontja. e az idők változnak. Ahogy mi is. A kérdés már csak az, hogy miért pont mi vagyunk itt, amikor láthatóan valami komoly dolog folyik? Még Hildét épp megértem, ő katona. De én egy árvaházi nevelőnő vagyok!
- Hallottátok-e, mi történt nemrég?  - Minthogy összességében esélyem se volt tájékozódni az említett árvaházi okok miatt, reméltem társam többet tud, úgyhogy szolidan megráztam a fejem.
- Nem. - Nos, tévedtem.
- A Főváros kihívott minket, szemtől szemben. - Ez a meglepődés helyett inkább felháborodást váltott ki belőlem. Szemtől-szemben? Mégis mit gondoltak, mi lesz, ha annyi ember meghal, ami egy frontális ütközetben elvárható? Ez a csata nem történhet meg!
- Micsoda?! Nem folyt már elég vár a démonok viszálykodása miatt is?! - Társam is egyet értett, az a konfliktus sem volt kevésbé véres, mint egy ilyen lenne. Abból, bár fajtám közötti viszályról volt szó, sikeresen kimaradtam. Remélem, nem akar minket is a frontra küldeni... - - Számíthatunk segítségre a tündéktől? - a kérdés jogos volt, így nem állhatunk ki. Ráadásul a sereg fele is eltűnt valahova. A tündék viszont esélytelenek. Sokkal jobb kapcsolatban voltak a fővárossal, mint velünk.
- Gyanítom, hogy nem. Ha a fővárosnak van valamije, ami miatt ilyen hivatalosan ki mernek hívni minket... Akkor...  - kezdtem el, de befejezni nem tudtam. Talán a sötétek, de senki más. Nagyon rosszul áll a helyzetünk. Féltettem az otthonom is.
- Akkor többet is tudnak ajánlani. - egészített ki az elnök.
- ...Akkor mégis miként lehetnénk Hellenburg szolgálatára?
- Azzal, hogy te vámpír, Asael pedig démon. Diplomáciai feladatot bíznék rátok. - A válasz meglepő volt, és elkezdtem sejteni a dolgot. A vámpírok és démonok segítségét várta. Minket pedig diplomatának. Én viszont semmit sem tudnék elérni a démonoktól. A mostani állapotban nem.
- Rám? - kezdtem a magyarázkodást. - De hát én...
- Higgye el tudom, kit bízok meg a feladattal. - A hangja nem tűrt ellentmondást, és tudtam, hogy igaza van.
- Nem rendelkezek további kapcsolatokkal a családokkal, de természetesen megteszem amit megtehetek a cél érdekében. - Felelt Hilde én meg bólintottam.
- Tudom, hogy képesek rá. Bízom a segítségükben. A démonoknak van elég bajuk egyelőre, őket nem kell háborgatni. - Itt rám nézett, majd a nőre. - De a vámpírok nagyon fontosak!
- Rendben, viszon biztos vagyok benne, hogy fel kell majd ajánlanunk valamit ellenszolgáltatásként. Mit kapunk ajánlatnak? - nagyon reméltem, hogy bőséges lesz ez a lista, hiszen mégis csak egy halom vérszomjas, megalomániás valakit akarunk meggyőzni.
- Véren kívül majdnem mindennel szolgálhatunk. - Bár eszem ágában sem volt felajánlani senki vérét, így már nem lesz nehéz dolgunk. Csak annyit kell csinálnunk, hogy jó dolgokat ígérünk. Persze nem vagyok annyira naiv, hogy ne gondoljam azt, hogy olcsón megússzuk. Remélhetőleg sokan tartoznak Hellenburgnak, és ezt fel is tudjuk majd használni ellenük.
- Ha jol sejtem, szükség is lesz a mindenre...
- Attól függ. A csata idejére bármely családot elfogadjuk. Járjanak sikerrel! - A vámpírokról csak könyvekben olvastam, szóval valójában nem tudom milyenek személyiségre. Egészen őszintén, az összes eddig ugyanolyannak tűnt: morcos, sápadt, de vérpofi alakok, akik a társaságon kívül mindennel jól bánnak. Remélem Hilde tájékozottabb.
- Mindenképpen. Leléphetünk?
- Menjenek Isten áldásával! - Emelte fel áldón a zsinatelnök a kezét, és tudtam, valóban sok múlik a mi megbízásunkon. Ahogy a vámpír kilépett az ajtón, eszembe is jutott valami. Valami nagyon aggasztó. Megragadtam a társam felsőjét.
- Tessék?
- Milyen messze megyünk? - kérdeztem aggódva. Oh, csak ne túl messze... Csak lehessen gyalogolni...! Csak ne lovon!
- Messzire. - Ettől a választól tartottam a legjobban, és talán nem is tudtam eltakarni a rajtam átvillanó rémületet. Egy pillanatra meg is rándulhattam.
- Én... Én... nem tudok.... lovagolni.... - Jobb volt, ha most letisztázom.
- ... Akkor lovagolhatsz mellettem.
- De... ugye nekem nem.... Kell lovat... irányítanom?
- Nem... A Nordenfluss partjára utazunk majd, könnyű terep. - Valóban az volt, és reméltem, hogy a vámpír tudja a dolgát. Én személy szerint szerettem volna a lehető legkevesebbet lovakkal foglalkozni. Sátáni jószágok. Ha egy démon mondja, azt illik elhinni.
- Tényleg... rendben lesz?
- Rendben lesz. - A vámpír ingerült lett, gondolom azt hiszi, lelassítom majd. Hát megmutatom, hogy miből is faragtak! Még ha lovon nem is, a tárgyalásokon a legjobbat fogom nyújtani!
- Hát jó...
- Fel kell készülnöm, ha megfelel, találkozzunk a parókia istállójában úgy fél óra múlva. - Rábólintottam, majd én is elrohantam szerény otthonomba, felszedtem a legfontosabb könyveimet a küldetéshez - "Vámpírházak Története", "Inkvizítori Kézikönyv Vámpírokhoz" valamint a "Hogyan tárgyaljunk Alattomos Vérszívókkal, II. kötet" - majd gyorsan az istállóhoz siettem, és társamnál ez egyszer hamarabb oda is értem. Nehézkesen felkapaszkodtam a nő mögé, majd amennyire tudtam, jól átkaroltam - csak a biztonság kedvéért. Nem itt fogok meghalni!

Naplóiban a közelmúltbeli bejegyzések tele vannak jelentéktelen dolgok meglehetősen hosszan való elemzésével, amiből jogosan lehet arra következtetni, hogy nem nagyon történt semmi rendkívüli. Csak a szokásos. Könyvek bogarászása, a folytonos remény fenntartása, hogy idővel eredményre jutnak, barlangkifosztó körutak Damiennel... portörlés a kastélyban... "Bele fogok bolondulni, hogyha még százhúsz évet itt kell leélnem ezzel az intenzitással"-típusú hozzászólások...
Aztán jön egy hír, ami mindent felforgat. És hogy mi a legszörnyűbb? Hogy tulajdonképpen Mina ennek örül. Mert Mina mindenben lehetőséget lát...
Szóval az úgy volt, hogy híres-hírhedt hírnöke, ahogy mindig, a sajnos meglehetősen - a vámpírlány számára túlságosan - ritkás találkozóik alkalmával mindig megosztja vele, ha hallott valami érdekességet, legyen az fontos vgy borzasztóan partikuláris hír, így aztán a napi szintű piti pletykák és az egész országra vonatkozó felfedezések is belekerülnek a merítésbe.
A mostani eset az utóbbi csoporthoz tartozott.
Persze azt régóta tudta, hogy messze innen, az ő védett kis zugától a helyzet korántsem ilyen fényes és békés. Az emberek szokás szerint nem tudnak nyugton ülni, és egy sértés miatt évszázadokig húzódó viszálykodásba kezdhetnek. Ezt hívják háborúnak - tanították anno a kis, fiatal Minának, aki csak lesett nagy szemekkel, és nem értette, mi a fene értelme van az egésznek - seregeket küldeni egymásnak, amiben aztán mindkét fél (fél? Mégis minek a két fele) nagy része meghal. Na most az ilyenek ugyebár olyanok, hogy valahol mindig kitörnek - az emberi természet megakadályozhatatlan rákfenéi. Amit rengeteg civil megszenved. Sokszor adott hálát a... fogalma sincs, igazából, kinek kellene hálát adnia, de örül, hogy az emberek átok sújtotta fajába érkezett meg, mégpedig annak is éppen ebbe a szegletébe. Persze sokszor hallotta már, hogy még az sem kizárt, hogy egyszer csatamágus lesz belőle. De valahogy ezt kétli.
A fejleményeket Damien folyamatosan szolgáltatta neki. Mivel napi szinten azért nem láthatták egymást, így az újságokat pár nap lemaradással tudta meg, de nem is sok mindent tudott kezdeni velük. A hadi helyzetekkel való tisztában lét nem nagyon változtatott semmin az ő szemszögéből. Csupán egyre inkább bizonyossá tette, hogy ennek a háborúnak nem lesz egykönnyen vége.
Sőt, minden egyre csak rosszabb lesz... Úgy hírlett, lassan közeledik egy hatalmas erejű, végső leszámolásra rendeltetett csata, amely rengeteg mindent eldönt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Mina még szívesen lépett volna is valamit. Néha úgy érezte, részt tudna venni az egész nagy játékban. Fogalma sincs, honnan jöttek ilyen gondolatok, hisz világéletében elszigeteltség volt a sora. A  Nachtrabenek pedig valószínűleg nagyon, nagyon hosszú ideig nem fognak részt venni semmiféle háborúban, pláne nem az emberekében... Mina azzal biztatta magát, hogy pusztán azért érdekelnék a háborúk, mert fogalma sincs, milyenek, és talán valami hasznosat is cselekedhet ot. Talán valami olyat, ami változást idézhet elő.
Viszont az a hír, amit nemrég hallott, sokkal közelebbi reménnyel kecsegtetett... és esetlegesen magában hordozta a háborúba kerülés lehetőségét is...
Mina erdőjáró felszerelésben surrant fa és fa között. Az évek során elsajátított már egy a tündékéhez ugyan messze nem hasonlító, de egy porcelánboltbeli elefánét azért jócskán felülmúló képességet a hozzávetőlegesen csendben közlekedésre. Amit korántsem hasznos célokra használt, legtöbbször pusztán arra, hogy becserkéssze Damient, mögé osonjon, és megijessze. Akkor is ez volt a terve. Óvatosan félrehajtott pár ágat, és már látta is a sziklát, amely dicsőségesen bukkant ki a domboldalból és csodás kilátást nyújtott a szemben lévőre, és olyan érzete támadt annak, aki kilépett rá, hogy mindjárt kinyitja a szárnyait és elrepül... Ez csak akkor volt probléma, ha nem voltak szárnyai.
Hm. Igen. Ez volt az a szikla, amelyikről egyszer Damien is le akart ugrani szárnyak nélkül. Elmondta Minának. Még régen.
Lassan és türelmesen a háta mögé sompolygott. A férfi szinte beleolvadt a környezetébe, a fakó hajával és szürke ruhájával. Mozdulatlanul ücsörgött, és ha a kósza szél nem játszott volna a tincseivel néha, akár szoborban is lehetett volna hinni. De játszott; a szél már csak ilyen, mindenbe belekap, ami az útjába kerül.
- Ne is próbálkozz. Már hátul is van szemem.
Na, a francba. - És átlátsz a hajadon? Soha nem hittem, hogy a sütét tündék a pulikutyák rokonai. - Na igen, az ilyenekért valószínűleg bárki mást egy életre vérig (...) sértett volna, de Damien csak a szokásos reakcióját produkálta a megjegyzésre: egy halvány félmosolyt. Aztán gyorsan eszébe jutott, hogy fontos mondandója is van. Így hát ahelyett, hogy valami frappánsat válaszolt volna a faját illető derogáló összehasonlításra, teljes mértékben negligálta azt és áttért a saját témájára, ami egyébként jelentős mértékben fontos volt Mina számára is... - Tudod, az teljesen rendben lenne, hogy mi itt ücsörgünk, viszont, attól tartok, el kell halasztanunk. Ha valaha lesz még lehetőségünk egyáltalán ezt tenni...
Mina szemei furcsállóan és szörnyülködőn elkerekedtek, nem tetszett neki ez a hangsúly, ez a stílus, ez a megfogalmazás... - Egek, Damien, mire készülsz? - pici szünetet tartott, járt az agya, Damien pedig látta ezt az arcán, és tudta, mi következik. A találgatások. A véget nem érő találatások. - Hírt kaptál róla, hogy a családod egy tagja még életben van, és hozzáköltözöl? - Nem. - Újra visszatértek a Hollókarmok, és megfenyegettek, hogy végeznek veled, ha nem csatlakozol? - Nem... - - Akkor... velem végeznek? - - Dehogyis! - A hevesség miatt Mina enyhe elégételt érzett, és ezt nem is szándékolta eltitkolni. - Akkoor... apám keresett fel, és kijelentette, hogy ha azonnal nem tűnsz el a környékről, akkor...  - Nem! Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Hatalmasabb dologról van szó itt. Jesszus, egy világvége? Csak az hiányzott nekünk. - Ne nézz rám így. Megbízható forrásokból érkeztek a hírek. Legalábbis... Ilyenekkel nem viccelnek az emberek. - - Milyenekkel?? - A vámpíron látszott, hogy majd' szétrobban a kíváncsiságtól. - Lehet, hogy megvan a kard, amit keresel.
Mina megállt. Abbahagyta a kérdezősködést, a pislogást, mindent... a lélegzést is, természetesen. Persze csak egy időre. Megvan a kard? Ez mégis mit jelentsen? - Tudod, hogy hol van? Vagy valaki már megtalálta? - Az utóbbi lehetőség felettébb elszomorítóan hangzott. Ha már úgyis megtaláltak egy legendás tárgyat, akkor mégis hogy szerezhetné azt meg bárki más? Valószínűleg, ha az igaziról van szó, úgy vigyázzák, mint a napot... na persze a napot kicsivel nehezebb lenne ellopni. És kevesebb haszna is lenne. - Attól tartok, igen. ...Mármint, a második. Az embereknél val a kard. Feltéve, hogy az igaziról van szó. Persze nem lehet biztosra tudni, de állítólag nem hasonlít egyetln szokványos kardra sem. - - Hogy néz ki? - csillant fel a lány szeme. - Ennyire részletes információval sajnálatos módon nem rendelkezem, kisasszony... egyébként is, tudja. Pletykák. Amíg nem látja a saját szemével...
- Jó, jó. És mit mondanak még? Az egyik háborús fél talált rá? Hogyan? Végig a birtokukban volt?
- Nem rossz kérdések. És pontosan tudom, hogy deríthetjük ki.
Mina még átlagos állapotánál is sápadtabb lett. - Gondolom, ezt csak afféle tréfának gondoltad. -  A sötét tünde határozott, cinkos pillantása végett Mina bizonyosságot nyert felőle, hogy nem így van. - Hatalmas utat kellene megtennünk. Napok. Hetek. Aztán mi van, ha kitör körülöttünk a káosz? Hogy verekedjük ki magunkat a két tábor közül? netán hacoljunk valamelyik oldalon? - Egyik lehetőség nehezebbnek tűnt, mint a másik. Az egész ötlet elképzelhetetlen volt a lány számára. Ugyanakkor elviselhetetle izgalommal töltötte el az ígéret, amivel az esetleges küldetés kecsegtetett. Gondolt arra, hogy valószínűleg millió más egyén fejében szöget vert a gondolat, hogy megszerezzék azt a kardot és a saját céljukra felhasználják - holott még azt sem tudják, mire képes. Így aztán még ha el is jutnának odáig, hogy a leghalványabb esélyük is lenne megszerezni, még akkor is hatalmas mértékű ellenállásba ütközhetnének. Meg aztán - miért pont ő? Annyi Nachtraben van még, akiknek nagy része biztosan úgy vélné, sokkal több joga van egy ilyen nagy hatalmú fegyverhez, mint egy meglepően kalandvágyó csitrinek. Talán kitagadnák. Talán...
- Tudom, mire gondolsz. - nyugtatgatta a hegyesfülű, aki felismerte az egyre fokozódó rémületet az arcán. - De megoldjuk. Tudok szerezni fogatot. Kényelmes lesz. ...Jó, nem feltétlen, de egy ilyen lehetőséget nem hagyhatunk ki! Egyébként is kell neked a változatosság.
- És mégis mit gondolsz, melyik kivégzési módon alkalmaznák az eliminálásomra a kedves családtagok, amint fény derülne fantasztikus tervedre, és...
- Tervünkre.
... tervünkre, és esetleg, amire nem látok sok esélyt, élve visszatérnék a kalandból?
- Ha feloldanád az átkot, szerintem bármelyik úgynevezett bűnödet megbocsátanák, amit életedben valaha elkövettél.
- Nézzük a tényeket. Egy vámpír vagyok. Egy nem különösebben erős vámpír. Egy olyan családból, amelyeket, ha a világ egyes részein megemlítesz, nevetés követ, mert tündérmesének hiszik. Vagy nem is hallottak róla. Szerinted mennyi esélyem van megszerezni a világ megváltásához szolgáló legendás fegyvert, és még rá is jönni, hogy működik, ÉS túlélni a világ megváltását? Ez kezd nagyon úgy hangzani, mint egy tündérmese.Valld be, hogy csak kalandra vágysz.
- Kalandra vágyom. De nem csak...
- Kalandra vágysz, hasznossá akarod tenni magad, jót akarsz nekem. Imádnivaló indíttatások, de egyik sem éri meg, hogy megölesd magad!
- Hoppá, az előbb még a saját bőrödet féltetted, most már az enyémet?
Mina ál-haragosan, morogva vállon ragadta a sötét tündér és lökött rajta egyet, úgy, hogy amaz teljes egészébel elterült a sziklán, ám ez korántsem segített letörölni az önelégült vigyort a képéről. Egy ideig kényelmesen feküdt ott tovább, bámulva a fölé magasodó Mina szikrázó, alkonyfelhőszín szemeibe. - Na? Elkísérsz, vagy inkább kiszívod a vérem és mész egyedül?
Végül Mina ment.
De nem egyedül. Ugyanis pont az "egyedül" elől menekült.
Igazi szökés volt. Borzasztóan ki volt készülve aznap. A helyzet kísértetiesen emlékeztette a húga szökésére. Ő ugyan hagyott egy búcsúcédulát, ám szóban már nem mert a szülei elé járulni. Ha megtette volna, Damiennek valószínűleg minimum egy rácsos ketrecből kellett volna valahogy kiszabadítania, ezzel pedig időt veszítenek.
Itt van hát, egy szál kocsiban, kint a pusztaságban, biztonság és bizonytalanság, sztoikus nyugalom és remény között félúton... és a lelke szinte forrt a várakozástól, éjszakánként nem jött álom a szemére, útközben állandóan csak jártatta a száját, s minden őrült feltételezését megosztotta Damiennel. Aztán persze túlságosan kifáradt, úgy, hogy egyhuzamban végigaludta a fél napot, nem zavartatva magát a meglehetősen rázós út által sem.
Fogalmuk sem volt, mit fognak találni. De minél közelebb vannak a történések gócpontjához, annál nagyobb az esélye, hogy valami a felszínre kerül. Egy-egy információmorzsa, amely alapján elindulhatnak... Mindenekelőtt, megtudhatják, hogy a talált kard valójában tényleg az igazi-e... az igazi egyáltalán létezik-e, és ha igen, nem több-e pusztán holmi dicsőített, különleges fémdarabnál. Az összes kétség ellenére viszont most már jobb lesz, ha megérte eljönni idáig. A visszatérésen pedig jobb még nem is gondolkozni...

*Jó szokásához híven megint az erdőben tölti az idejét, mint ahogy elég gyakran teszi ezt, persze csak akkor, ha éppen nincs más dolga a faluban, akkor csak sétál a természetben, hogy valamivel elüsse az idejét, mert hát a semmittevést nem igazán sorolná a kedvenc időtöltései közé. Csakhogy most úgy tűnik, hogy mások is úgy gondolták, hogy járnak egyet, és úgy tűnik, nem barátságos céllal közelednek az elf leányzó felé, vagy ha mégis, akkor viszont egyáltalán nem tudja mire vélni a létszámukat. Fogalma sincs, hogy mégis miért vannak itt, vagy mit akarnak tőle, csak azt veszi biztosra, vagy legalább szinte teljesen biztos benne, hogy ebből nem jön ki ép bőrrel, legalábbis akkor nem, ha nem követi ezeket a számára ismeretlen elfeket, akikről aztán kiderült, hogy katonák, így aztán azt teszi, amit minden értelmes és fegyvertelen teremtmény is tenne túlerő esetén, vagyis ellenállás nélkül követi őket. Arról fogalma sincs, hogy hová viszik, arról meg aztán főleg nincs, hogy mégis minek kellene ő oda, ahová viszik, de nem ellenkezik, mert az ő tapasztalatai szerint abból még semmi jó nem sült ki. Csendben, egyetlen hang nélkül követi a katonákat, csak lépteik hangja töri meg a némaságot. Még egy ideig ilyen csöndben mennek, aztán megállnak, ebből Brienne arra következtet, hogy megérkeztek a táborukba, ahol tudomására adják, hogy most megmutatják neki a szállását, másnap pedig együtt fog gyakorlatozni, edzeni a katonákkal. A lánynak ugyan átfutott az agyán, hogy minek kell neki edzeni, de nem szól semmit, csak egy bólintással jelzi, hogy rendben van, megértette. Ezután elindultak, hogy megmutassák neki a sátrát, út közben pedig egy ismerős arcra lesz figyelmes. Nem tudja, hogy hol találkozott már vele, de annyi bizonyos, hogy ismeri, csak nem jut eszébe, hogy honnan, de van egy olyan érzése, hogy hamarosan ez is ki fog derülni, most nem is az a lényeg, hanem hogy megpróbáljon minél tovább életben maradni, ami tekintve, hogy nem igazán ért a harchoz nem lesz egy egyszerű feladat.*

Norven: A király gyors, tömör és összeszedett, ahogy ez megszokható volt tőle: elmondja, hogy elérkezett a háború döntő csatája, és ha vége, pontot tehetnek végre a történet eme szomorú fejezetére. Habár nem egy szóval sem említi Azrael nevét, mégis mindenki egészen biztos benne, hogy az angyali kard villogott a kezében. Miután a tájékoztatásnak vége és mindenki elindul a maga parancsait átvenni, téged váratlanul Őszentsége ragad könyökön és invitál be egy magánsátorba, ahol minden jelentősebb egyházi excelencia és néhány befolyásosabb inkvizítor is várakozik.
- Nem akarom az idejüket lopni, azt hiszem, maguk is kitalálták a nyilvánvalót. Őfelsége blöffölt, természetesen nem került volna hozzá Azrael kardja anélkül, hogy erről senki más ne tudna. De elégnek tartja, hogy kiugrassza Rudenz főherceget a fellegvára védelméből és tárgyalásra bírja. Abban pedig biztos lehetünk, hogy ha ő eljön, valaki más sem fog a zsinattermében ücsörögni. - Itt jelentőségteljesen néz végig az egybegyűlteken, és mintha rajtad egy villanásnyi ideig tovább tartaná a tekintetét. - Eljött az ideje, hogy pontot tegyünk ennek az egész bolondságnak a végére. Sosem lesz jobb esélyünk, és Isten kegyelméből ítéletet fogunk mondani az eretnekek fölött, kezdve a gyökérrel és koronával, Esroniel von Himmelreich-al! Habár, a mikéntjét illető javaslatokra egyelőre nyitott vagyok. Akar-e ellent vetni valamelyikük?
Hadd halljam azokat a gondolatokat!

Lory: Jóska száguld is mint a szél, igen hamar eléritek a Nebelwaldot, ám hirtelen jut eszedbe a bökkenő, ami talán akadályt jelenthet. Fogalmad sincs, hogy néz ki a sötét tündék hercege, ráadásul Amelie királynővel ellentétben ő folyamatosan változtatja tartózkodási helyét, így gyakorlatilag bárhol lehet. A nagyobb falvaikban kérdezősködhetsz, amely néhány zsákutca után egy kis fogadóba vezet. Amint belépnél az ajtón, veled szemben egy bizonytalan járású, fehér képű fehér hajú dark elf férfi siet ki, majd mikor észreveszi, hogy kis híján beléd ütközött, alaposan végigmér.
- Elnézésé kérem, m'lady... - itt talán észreveheti tünde mivoltodat, ugyanis nekidől az ajtófélfának és felsóhajt. - Ilyen gyorsan? Azt hittem, jobban megnehezítettem a dolgát...
Talán nem nehéz kitalálni, ki lehet, ha bármilyen kérdés van, keress skype-on!

Zramon, Alia (Illetve majd Ashor): El is indultok, és valahol a fővárostól egy napnyi járóföldre sikerül megpillantanotok egymást. Mivel mindkettőtök tanácsa úgy szólt, hogy 'Világ nekromantái, egyesüljetek!' ajánlott összecsapódni (habár nem kötelező, az alapszabály él). Mivel túl sok infótok nincsen, de fületekbe jut, hogy él a környéken egy elhagyatott házban egy öreg nekromanta, aki állítólag ismeri magát a Sötét Apostolt, jó ötlet meglátogatni. Posztotok addig tartson, míg odaértek az említett házhoz, amely éppen csak nem dől össze és felettébb összeégett látványt kelt.

Lyli, Brie: Másnap reggel korán ébresztenek titeket, de a katonák láthatóan nem edzést terveztek mára, hanem sátorbontást és kemény menetet. Meneteletek egész nap, kora estig, közben van időtök kicsit beszélgetni, ha szeretnétek. Estefelé megálltok, majd az egységparancsnok, aki ezúttal sir Iobar Mandrake kapitány néven mutatkozik be, újabb kihallgatást rendelt számotokra és állítása szerint addig nem hagyjátok el a sátrát, míg el nem mondtatok mindent, ami tisztázná, kik vagytok és hová igyekeztetek mikor belétek botlott. Győzzétek meg, avagy legalább próbáljátok!

Asael, Hilde: Elindul a küldetés a választott vámpírtorony irányába, amit azonban nem sikerül a tervek szerint elérni, ugyanis észrevesz titeket egy pár fős csapat a célba vett család tagjai közül, akik felttébb szeretnék tudni, mit is kerestek arrafelé és miért hagyjanak titeket életben. Részletekért zargathattok skype-on!

Mina: A terv egészen zseniális, egy dolgot kivéve: a kard most egy hadsereg közepén vár rátok, nemsokára pedig egy csatában fog részt venni. Össze kell dugnotok a két okos kobakot, hogy kiötöljetek valami módot arra, hogy hogyan is akartok a közelébe kerülni, nem hogy még el is lopni! Ha kész a terv (és nem elég hosszú a poszt) szólj és kapsz még némi utasítást!

Lily jelezte, hogy csúszni fog, így ő majd pótol, Ashor pedig szintén ebbe a kategóriába csapódik. Jó játékot mindenkinek, zargassatok, ha valami hibádzik!

Hűvös éjszaka köszöntött rám. Nem olyan messze egy apró település halvány fényei pislákoltak, köpenyemet szorosan húztam össze magamon, ahogy a szél belekapott ruhámba. A tél nem éppen egy melegnek nevezhető évszak, főleg nem az ilyen kései időpontokban, amikor a mínuszt is meghaladja a hőmérséklet.
Néha felmerül bennem az a gondolat, hogy ha nem lépek ki a kastélyból, akkor most a meleg szobámban olvashatnék és meleg teát ihatnék, de nem, nekem el kellett jönnöm, hogy megkereshessem a kardot. Gyorsan elhessegettem ezt a képet, hiszen én választottam magamnak ezt a csöppet sem könnyű és egyszerű utat. De a tudáshoz nem elegendőek a könyvek, ha tapasztalat nélkül a démon két perc alatt feldobja a talpát.
A faluba érve hamar megtaláltam a fogadót, bár nem volt nehéz kiszúrni a hatalmas épületet a kisebb házak között. Vacogva léptem be a fűtött épületbe, mire többen is felkapták a fejüket. Gondolom nem megszokott, hogy kislányok látogassanak egy ilyen helyre, de nem foglalkoztam velük, határozott léptekkel sétáltam oda a pulthoz.
- Kérhetek egy kis meleg teát és némi ételt? – kérdeztem félénken a fogadóst. Dobtak már ki azért, mert túl nagy elvárásaim voltak a közemberek felé, ilyen időben pedig még véletlenül sem akartam kint maradni a fagyban.
- Amennyiben ki tudod fizetni, természetesen – derült rajtam egy jót. Én tehetek arról, hogy ilyen testben vagyok kénytelen leélni az életem? Fogalmam sincs, hogy mennyi közöm van hozzá, de mióta eljöttem, kezd egyre kevésbé vicces lenni ez az egész.
- Mennyi lesz? – kezdtem el turkálni a táskámban némi váltó után.
- 150 – könyökölt fel a pultra, várva, hogy fizessem ki neki előre a dolgokat.
- Egy éjszakára kérhetek egy szobát is? – raktam le elé 500 váltót, mire gyanakodva végigmért.
- A szüleid tudják, hogy merre kóborolsz? – vonta fel a szemöldökét. Azt tudják, hogy mit keresek, de azt nem hogy merre, már ha a nevelőszüleimet nézzük. A valódi szüleim… ó már emlékszem! Nem léteznek.
- Ha lennének szüleim, akkor talán igen – vontam meg a vállam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Egy árva kislánynak honnan van pénze, hacsak nem lopta valahonnét?
- Nem folyamodok ilyen alantas módszerekhez – kulcsoltam össze magam előtt a kezemet, mint aki megsértődött. Valójában meg sem lepődtem, ki a fene venne komolyan ilyen kinézettel? Senki az égvilágon.
- Egyre különösebb vendégeink lesznek – sóhajtott fel. Eltávolodott a pulttól és egy szobakulcsot ejtett le előttem a pultra. – A világ lassan kezd a feje tetejére állni. A bajuszomra mondom, hogy ennek nem lesz jó vége.
Átsétált a hátsó helyiségbe, ami feltehetőleg a konyha volt. Amíg vártam, hogy valami ehetővel térjen vissza, addig feltornáztam magam az egyik székre a pult közelében. Körülnézve volt több szabad hely, de mindenhol férfiemberek ültek, akik egyenként is életveszélyesek számomra, úgyhogy a legbiztonságosabb helyen maradtam, amíg ki nem hozták nekem a sült csirkét zöldségkörettel. Egyszerű, de egy éhes démonnak bármi megteszi, amíg normális étel. Az, hogy frissen sütötték, az már csak hab a tortán. Régen ez mindennapos volt, de mióta vándorolok, azóta az igényeim teljesen lecsökkentek.
Mialatt jóízűen fogyasztottam háromnapi adagomat, füleltem, hátha bármi érdekes információhoz juthatok a karddal kapcsolatban, de mindenki le volt foglalva a küzdelmekkel a két frakció között. Tisztában voltam azzal, hogy a vallási eltérések miatt szoktak apróbb összetűzések lenni, de ennyire már rég nem fajult el a dolog.
- Azt rebesgetik, hogy az egyik oldal megszerezte az angyali kardot – szólalt meg mellettem a pultos. Annyira elmerültem a szomszéd asztal beszélgetésében, hogy észre se vettem, hogy ennyire feltűnően őket figyeltem. Meglepődve kaptam tekintetem vissza a nagydarab szőrös fickóról és szürcsöltem bele kihűlt teámba. – Remélem, hogy mi szereztük meg és egyszer s mind végleg leszámolunk az eretnek protestánsokkal! – csapott az asztalra hevében, mire néhányan odapillantottak.
- Az emberek olyan ostobák – szólaltam meg halkan. – Ugyanabban hisznek, s csak azért, mert máshonnét közelítik meg az egészet, képesek egyből egymásnak esni. Képesek lennének kiirtani a saját fajtájukat az igazuk érdekében – kortyolgattam a teámat lassan.
- Mondott valamit? – pillantott rám kíváncsian.
- Csak érdeklődtem a felől, hogy hol ütköznek meg a seregek egymással. Remélem, hogy az egyszerű civileket nem sodorják bele.
- Északon, a puszta földön. Szerencsére mi viszonylag nyugaton vagyunk ahhoz, hogy elérjen hozzánk a szele – merengett el a szavaimon.
- Köszönöm szépen a vacsorát és a szállást – tettem le a pultra az üres csészét. – Merre találom a szobát?
- Ha felmegy a lépcsőn, jobbra a második lesz – válaszolt készségesen a fogadós.
- Köszönöm, további jó éjszakát! – csúsztam le a székről a kulccsal a kezemben. Gyorsan felmentem az emeletre és fáradtam dőltem végig az ágyon. Nem kellett sok ahhoz, hogy elaludjak a meleg, a kényelmessége terén kifogásolható fekhelyen. Ha valaki fáradt, akkor bárhol képes elaludni, főleg, ha napok óta úton van.
Reggel kakas kukorékolására keltem fel. Ugyan kipihentem magam az este, nem voltam valami vidám, bár nem hinném, hogy bármelyik démon örülne annak, ha elaludná a szárnyát. Cuccomat gyorsan összekaptam, hogy ne vesztegessem tovább az időmet. Ha tényleg valaki megkaparintotta a kardot, akkor az nem csak a másik frakciónak lenn veszélyes, hanem talán mindenkinek. Persze az sem kizárt, hogy csak egy újabb pletyka kapott szárnyra, de legalább addig is van célom és nem csak össze-vissza kóborolok az országban.

*Másnap már korán reggel  felverik, így még ha tudna sincs lehetősége sokáig elmerülni az álmok tengerének mélyére, de mivel fogalma sincs, hogy mit akarnak tőlük, vagy legalábbis tőle, így aztán nem tud aludni.*
- Megyek már, megyek már!*morog az orra alatt, ami nem igazán szokása, de ha ők így kezdik a napot hát akkor ő is így fogja, na és? Ha csak ennyi baja lesz egész nap, akkor igazán nem szólhat semmit. Csakhogy úgy érzi, hogy egyáltalán nem csak ennyi baja lesz a nap folyamán, s ez a megérzése hamarosan be is igazolódik, mikoris kiderül, hogy itt bizony nem lesz semmilyen gyakorlatozás sem, csak mennek és mennek egész nap, míg a lábuk el nem kopik. Út közben nem igazán mond semmit, főleg a gondolataiba merülve lépdel, ha kérdezik, akkor természetesen válaszol, mert hát ő is ismeri a jómodort, sőt még ismerkedni is hajlandó, ha van arra érdemesnek tartható egyed a környéken, na meg ha vevők rá egyáltalán, de egyébként teljesen csöndben teszi meg az utat, csak a környezetét figyeli. Fogalma sincs, mennyi lehet az idő, de az biztos, hogy a nap nagy részét meneteléssel töltötték, s csak este álltak meg, hogy tábort verjenek éjjelre.*
~Hát, végülis ez is egyfajta edzés...az állóképesség biztos erősödik vele, meg az idegbaj is.~*persze ezt nem meri a közelben lévők orrára kötni, mert félő, hogy nem értékelnék túlzottan pozitívan az előbbi viccesnek szánt gondolatát.*
- Örvendek a találkozásnak, kapitány! Az én nevem Brienne Cronefield, és csak egy druida vagyok, semmi közöm a maga dolgaihoz, vagy legalábbis nem tudok róla, hogy lenne, vagy bármi rosszat tettem volna, és mint ilyen azt se tudom, hogy egyáltalán miért vagyok itt, úgyhogy hálás lennék, ha ezt valaki elmondaná, mert nem szeretnék még tovább tudatlanságban maradni, remélem, ennyit megtehet. Mást nem igazán tudok mondani, mint hogy csak az erdőt jártam, amikor belebotlottam ezekbe a katonákba, vagy legalábbis néhányba ezek közül, akik elvezettek a táborukba, és most itt vagyok. Ennyi a történet. *nem tudja, hogy mihez akarnak velük kezdeni, de nagy valószínűséggel az, amit az imént elmondott a kapitánynak nem lesz elég, még akkor sem, ha ez az igazság.  Egyelőre nem mond többet, csak várja, hogy az ismerősnek tűnő elf nő is elmondja a maga variációját a történtekre, aztán majd ráérhetnek azon aggódni meg gondolkozni, hogy mégis mi lesz a továbbiakban.*

A kora reggeli kelés nem hatott meg, hiszen az erdőben éjszakázva is általában már a hajnal első sugarai is ébren találnak. De most az ébresztés erejénél a meglepetés ereje még erősebb volt. Ugyanis a beígért gyakorlatozás helyett össze szedelőzködtünk, és útnak indultunk. Elég hosszadalmas menetelés után megálljt parancsoltak. Majd nem sokkal később én újra a parancsnoki sátorban találtam magam. Figyelmesen hallgattam az ismerősnek tűnő tünde mondanivalóját.
- Tiszteletem Uram. Már a tegnap is elmondtam, hogy Lyliana vagyok, és fogalmam sincs, hogy miféle harcba akar engem elvinni, de nekem semmi közöm nincs hozzá, mivel a klánommal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Ezáltal nem is kényszeríthet arra, hogy bármiben is részt vegyek, amiben nem akarok. Tudtommal, de legyen szíves kijavítani, ha tévedek, de senki nem kényszeríthető olyan dolgokra, amiket nem szeretne megtenni. - Mondom nyugodt hangnemben, majd figyelmesen várom, hogy mit fognak hozzá szólni. Ha támadólag lépnek fel, úgyis felfedem a valódi önmagam, de akkor azt hiszem egy sátorral kevesebb lesz a táborban, ha nem többel.

A kapott térképnek és Jóskának hála nagyon hamar eljut Nebelwaldig, de amint átlépi a vékony határt a tündék és a sötét tündék területe között elbizonytalanodik. A tünde fővárost és a királynő palotáját eltéveszteni sem lehet, talán csak néhány a tájékozódásban kifejezetten járatlan ember téveszthetné el, ugyanakkor Armin hercegnek nincsen állandó székhelye. Nem is érti... Hogy igazgathat egy egész népet úgy, hogy azt sem tudják hova kell menni audienciára?
Nagyot sóhajt és újra végigbogarássza a térképet, miközben a szürke csődör szépen lépdel tovább az ösvényen. Egyszerűen nincs jobb ötlete, mint faluról falura haladni, és mindenhol megkérdezni, hogy nem tudják-e véletlenül hol tartózkodik éppen őfelsége. Egyáltalán illeti a herceget az őfelsége megszólítás? Mióta lovag lett ismételten el kellett kezdenie tanulni de valahogy a mágiával erősített küzdelmek jobban érdekelték, mint a száraz történelem és az udvari etikett. Utóbbit kezdi kicsit bánni, mert talán nem lenne ennyire bizonytalan abban, hogy mégis hogyan kéne kiviteleznie a feladatot.
Az első falu egyszerű gombatermesztők települése. Mindenhol próbál a legjobban értesült helyre betérni, ami - mint mindig - a kocsma és a fogadós. Nem bírja nem észrevenni a lapos pillantásokat, a szemtelenebbek pedig még össze is súgnak a háta mögött.
- A herceg? Ó igen! Menjen tovább délnek, és utána a vízesésnél forduljon jobbra. Vagy nem is inkább balra? Áhh a lényeg az, hogy Crystalfallsnál...
- Mi?! Ostobaságokat beszélsz fogadós! Egyértelmű, hogy a lady-nek Moonflower felé kell fordulnia!
A fogadóban pedig kitört a káosz és a bent lévő kedves emberek egymás torkának esve próbálták elmagyarázni, hogy Loreenának mégis melyik irányba kéne keresnie Armin herceget. A lány homlokát masszírozva próbált valami értelmeset kihámozni a lassan vérre menő veszekedésből, míg végülis úgy döntött, hogy a fogadósnak hisz és Crystalfalls felé fordul. Rosszul tette... A helyi piactéen nagyjából ugyan az a jelenet zajlott le, mint a fogadóban, csak éppen húst vásárló háziassznyok kezdtek ölre menni, miközben próbálták kisegíteni. A végére már azt is tudta, hogy kinek az unokatestvére és hanyadíziglen bántotta meg kinek a családját. Két napot vesztegetett el ilyesmivel, mire végül sikerült egy egyértelmű csapást kifejtenie az információ rengetegből.
A nyomok végül egy fogadóba vezettek. Már előre tartott attól, hogy ismételten csak el kell igazodnia az egymásnak ellentmondó vélemények rengetegében. Az agya zúgott, fáradt is volt, és ekkora már nagyon szeretett volna elmerülni egy kádnyi forró vízben, meginni egy kupa testes vörösbort, és úgy istenigazából pihenni. Csak egyetlen estét! Az istállóba vezette Jóskát és levette róla a nyerget majd tett elég némi abrakot is.
-Pihenj kicsit öregfiú.- veregeti meg a ló nyakát, majd nagy levegőt vesz - előre felkészülve a további megpróbáltatásokra - és benyit. Ekkor találja szembe magát a sápadt bőrű, fehér hajú sötét tündével, aki kis híján neki megy. Ösztönösen teszi maga elé a kezét, hogy megtartsa a távolságot, ami így egy pillanatra a férfi mellkasán landol, majd mindketten hátralépnek. A bizonytalan járás alapján arra tippelne, hogy a másik már alaposan felönthetett a garatra, ám mielőtt félretolhatná, hogy valójában sietős a dolga, a férfi nagyot sóhajtva neki dől az ajtófélfának. Amit pedig ez után mond... Kell egy pár másodperc, mire Loreenának leesik a tantusz. Valahogy nem ilyen találkozásra számított. És egy herceget sem éppen ilyennek képzelt. Talán... Nagyobb pompát várt?
- A... Armin herceg? - mellkasára teszi az öklét és meghajol. Mit mondhatna? Hogy így is nehéz volt? Vagy hogy pont ezért küldték őt? Egyáltalán megkérdezheti-e hogy részeg????? Beleszédül a lehetőségekbe, kicsit rosszul is lesz de most hogy célba ért teljesíteni kell a kötelességét.
- Így sem volt egyszerű megtalálni felséged. Jól ért a dezinformációhoz. - megenged magának egy mosolyt. - Fontos dolgokról szeretnék beszélni önnel és levelet is hoztam de... Ha nagyon nem alkalmas most, akkor tudok várni. Csak ne tűnjön el, ha már egyszer megtaláltam. - egyenesen áll, és türelmesen várja a férfi válaszát. Pompa vagy sem, és ital vagy sem, akkor is egy herceggel beszél.

Döntő csata? Most azonnal?
Nehezemre esik felfogni, hogy ennyi év hosszas, vontatott háborúskodás után az uralkodó egyszer csak reggelre kelve úgy döntött, ma megütközteti a teljes haderejét a Déli Királyságéval. Márpedig egyelőre minden jel erre mutat. Károly király lelkesítő beszédére hazafiatlanul kevés figyelmet fordítok, aminthogy túlzottan leköt a közvetlen közelében álldogálók vonásainak fürkészése - nem sokra megyek vele, mert mind a pápa, mind az udvari főírnok gondosan udvarias arckifejezést választott az alkalomra, semmitmondóbbat, mint egy pohár tej.
Kénytelen vagyok beolvadni a sereg szürke morajlásába, amíg ki nem derül, mi is folyik itt valójában.
Szemügyre veszem a mező azon szeletét, ahol én magam és néhány, a Katedrálishoz tartozó fegyveres álldogál - átellenben tőlem, vagy huszonöt yardnyira egy másik inkvizítor ácsorog. Tisztán látszik, hogy a szemöldökét ráncolja.
Csak nem szagot fogtál, barátom?

Hiába várom, hogy Őfelsége előhozakodjék valami kézzelfoghatóval a döntő csata puszta tényén kívül: úgy fest, ezúttal valóban ennyi az egész.
Megütközünk Rudenz von Hellenburg seregeivel, és vagy legyőzzük őket, vagy nem.
A terv annyira egyszerű, hogy a nyomában támadó hiányérzetem már-már viszket. De nincs mit tenni, halljuk a parancsot: abból hátha megtudok valami egyebet is.
Pár lépést tettem még csak az első fák között, amikor valaki könyéken ragad. Reflexből fordulok meg, hogy orrba vágjam az illetőt, ám a lendületem a felénél megakad, ahogy közvetlen közelről XIII. Sixtusszal nézek farkasszemet. Lazítani sincs időm a tartásomon, már int is a fejével nekem - 'Jöjjön csak, Kather fiam' mondja a tekintete és nekem hosszú, csúsztatott lépésből is kettőre van szükségem, hogy felzárkózzak mellé, ahogy lendületesen megindul.
A sátra - ki másé lehetne -, ahová vezet, több bizodalommal tölt el, mint az egész északi sereg látványa odakint: a mieinkkel van tele, de legalábbis soknak tűnik ez a tucatnyi ember, ahogy egyként függesztik a tekintetüket - rám.
Legalább két szívdobbanást számlálhatnék, ha ilyesmi eszembe jutna, mielőtt a figyelmük újra a pápa felé fordul: úgy teszek, mintha ez a kis ritmuszavar mindennapos volna, s a kezem a hátam mögött összefogva fordulok a sátor belseje felé magam is, éppen időben, hogy elcsípjem Őszentsége mondanivalóját, egyenest a legelejétől.
- Nem akarom az idejüket lopni, azt hiszem, maguk is kitalálták a nyilvánvalót. Őfelsége blöffölt, természetesen nem került volna hozzá Azrael kardja anélkül, hogy erről senki más ne tudna. De elégnek tartja, hogy kiugrassza Rudenz főherceget a fellegvára védelméből és tárgyalásra bírja. Abban pedig biztos lehetünk, hogy ha ő eljön, valaki más sem fog a zsinattermében ücsörögni.
Jelentőségteljesen hordozza végig a tekintetét mindannyiunkon, és egy pillanatig esküdni mernék, hogy ez a pillantás rajtam valamelyest hosszabban időz. Miért érzem úgy, hogy van a levegőben valami, aminek köze van hozzám, mégis egyedül én maradtam ki belőle? Kényszerítem magam, hogy ne pillantsak körbe, pedig biztos vagyok abban, hogy nem a pápa az egyetlen, aki engem nézett az imént. De a különös érzés a rövid, szokatlan pillanattal együtt elillant; Őszentsége zavartalanul, csaknem egyetlen levegővel folytatja.
- Eljött az ideje, hogy pontot tegyünk ennek az egész bolondságnak a végére. Sosem lesz jobb esélyünk, és Isten kegyelméből ítéletet fogunk mondani az eretnekek fölött, kezdve a gyökérrel és koronával, Esroniel von Himmelreich-al! Habár, a mikéntjét illető javaslatokra egyelőre nyitott vagyok. Akar-e ellent vetni valamelyikük?
Teljes csend: a nagyobb lélegzetvételű megbeszélésekre oly jellemző duruzsolás sem csap fel a helyiségben. Ha a zsinatelnök és a főherceg együtt indulnak el Hellenburgból, egyikőjüket sem tudjuk máshogy megölni, csak ha elpusztítjuk a sereget az utolsó szálig. Rudenz von Hellenburg boszorkányosan ügyes harcos, von Himmelreich nemkülönben: mind a ketten sokkal bátrabbak, semhogy elmaradjanak az ütközetből személyesen. Ott forgolódnak majd kardostul a csatatéren. Mihez lehet ezzel kezdeni?
Talán a legegyszerűbb, ha a kályhától indulunk.
- A hellenburgi sereg nem fog szétválni. Ha von Himmelreichot akarjuk, Rudenz főherceget is kénytelenek leszünk hozzászámolni... kivéve persze, ha valahogyan éket tudnánk verni a táboraik közé. Von Himmelreich karizmatikus vezető. Alighanem szép számmal akadnak olyanok a Déli Királyságban, akik csak és kizárólag az ő parancsára voltak hajlandóak fegyvert fogni. A haderejük így már most is megoszlik - kérdés, hogy ez végső soron mennyit nyom a latban.

Az idő továbbra sem javult, sőt, egyre hűvösebbre fordult. Minél közelebb értünk a harchoz, annál hidegebb lett. Többször kellett pihenőt tartanom, hogy kicsit felmelegítsem lefagyott végtagjaimat, ha szép lassan is, előbb vagy utóbb sikeresen célba érek. Csak évek kérdése.
Délután érkeztem meg a táborhoz, teljesen átfagyva. A köpenyem átázott, én pedig dideregve vágytam a kandallóval fűtött szobámra és a száraz ruháimra. Nem, meg kell keresnem a bátyám és beszélnem kell vele! Nem adhatom fel, ha már a célegyenesben vagyok!
- Te meg hogy kerülsz ide? – vett észre engem egy lovag. Nem volt túl kedves, de most hajlandó voltam eltekinteni efelől, csak találjam meg végre drága testvéremet.
- Jó napot! A bátyámat keresem – feleltem kérdésére. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha komolyan tudnának venni, de ilyen kicsi méretekkel, nem is csodálom, hogy szemükben neme vagyok több, csupán egy kislány.
- Neve? – morgott rám. Ártottam én neki bármivel is? Vagy mivel érdemeltem ki ezt a modort?
- Alexander Schönfield – válaszoltam óvatosan. Nem lett se vidámabb, se kedvesebb, sőt, hátat fordított nekem és elindult, gondolom megkeresni azt, akihez jöttem.
Perceken keresztül várakoztam vacogva, hogy végre visszaérjen, de úgy tűnt, elég nagy ez a tábor és Alex sem épp a közelben volt megtalálható. Mindenesetre bőszen rugdostam a havat, hogy ne fagyjak ide egyhamar. Ugyan lassan éreztem, hogy ujjaimat már alig bírom mozdítani és a lábam is fáj a mozgatástól, de ha ezt nem teszem meg, akkor már legalább egy tíz perccel ezelőtt már egy gyönyörű jégszobor lettem volna.
- Annyira remegsz, hogy tíz méterről már látni lehet – sétált oda hozzám egy íjász nő. Tényleg nem rosszból, de nem lehetne mindenki ennyire kedves? Az megkönnyítené a kislányok dolgát. – Vársz valakire?
- A bátyámra. De már úton van.
- Hogy hívnak? – mosolygott rám barátságosan. Hogy mennyivel szimpatikusabb, mint az a férfi volt!
- Lilynek – válaszoltam boldogan. Legalábbis úgy néztem ki, mintha nagyon boldog lennék. Valójában senki sem örülne annak, ha az emberekkel való kommunikálás érdekében azonosulnia kéne egy fiatalabb egyeddel.
- Nos, Lily, hogy hívják a bátyádat?
- Alexander Schönfield – válaszolt helyettem egy ismerős hang. Abba az irányba fordulva pedig meg is láthattam a hang forrását, ahogy nem messze tőlünk várakozott a morcos páncéllal. – Elnézést kérek, hogy a húgom a terhükre volt – biccentett a két zsoldos felé, – innentől átveszem – fogta meg a kezem és vezetett el onnan. Hátrapillantva láttam, ahogy a nő integetett felém, mire én is hasonlóan elbúcsúztam tőle. A lovag meglepő módon ugyanolyan „kedvesen” nézte távolodó alakunkat, mint eddig, de nem foglalkoztam vele. Most, hogy végre meglett a bátyám, minden a legnagyobb rendben haladhat tovább.
Persze annyira lehűlt a testhőmérsékletem, hogy nehezen tudtam követni a bátyám gyors lépteit. Többször botlottam volna orra egy-egy kisebb buckában, ha ő nem kapott volna el, de így szerencsére jobban már nem áztam el. Egy idő után csak felkapott, hogy gyorsabban haladhassunk, s így hamarosan meg is érkeztünk egy sátorba, ahol végre egy kicsit felmelegedhettem.
- Ugye tudod, hogy amennyiben megtalálnak, mindkettőnket megölnek? – sóhajtott, miután lerakott egy pokrócra.
- Tisztában vagyok ezzel – válaszoltam, miközben köpenyemet előrevéve melengettem szárnyaimat. Illetve nagyon örültem neki, hogy nem tapad hozzá az átázott köpenyem.
- Egyáltalán nem úgy néz ki, de mindig is te voltál az okosabb – vonta meg a vállát. Gonoszan elmosolyodtam attól az örömmámortól, hogy bevallotta végre: én vagyok kettőnk közül a felsőbbrendű. – De most őszintén, mit keresel itt?

A város közelébe érve megpillant egy alakot, aki meglepően ismerősnek tűnik. Nem veszi biztosra, hogy valóban egy olyan személyt lát, akivel találkozott már korábban, így nem közelíti meg — marad biztos távolságban. Lehet, hogy Einmeria azt mondta, hogy egyesüljön a többi nekromantával, egyelőre azonban nem feltételezheti azt akárkitől, hogy az illető egy hozzá hasonló. Sokféle személy jár a főváros közelében, a lehető legkülönbözőbb egyének megfordulnak errefelé, így nem tehet óvatlan lépést, árulkodó megjegyzéseket.
A lehető legkevesebb feltűnéssel igyekszik elvegyülni a lakosok tengerében és megközelíteni az egyik vendéglőt, amikor a település házai közé kerül. Csak a megszokás az, amit folytat, semmi többet nem tesz hozzá. Ha szerencséje van, bárminemű kérdés nélkül megoldja a helyzetet és mehet tovább, viszont ha nem figyelnek rá az égbeliek, kénytelen lesz kérdezősködni. Biztosan akad pár nekromantának kinéző egyén, akiktől érdeklődhet, ha nem is azonnal nyíltan, míg meg nem győződik kilétükről, hát enyhe utalásokkal.
Ahogy keresgél egy olcsóbb fogadó után, elhalad a piactéren is, ott nézelődik egy darabig az áruk között, de nem vesz meg semmit. Időhúzás az egész, ismerkedés a hellyel, vizsgálódva furcsaságok iránt, egyéb beszédfoszlány hallgatása, és nem is csalódik. Miközben egy friss gyümölcsöt emel el a helyéről, hogy megnézze annak épségét, mögötte elhalad két férfi.
— Hallottad te is? — érdeklődik az egyik viszonylag halkan. Csoda, hogy Alicia felfigyelt erre, de a kérdés túlságosan feltűnő, túl sok rejtélyt ígérő.
— Mármint micsodát? — értetlenkedik a másik.
— Állítólag van a közelben egy nekromanta — meséli a tényeket. Konkrét irányt is ad, és még mielőtt hallótávolságon kívülre kerülne ez a két informátor, ő is halad velük, úgy téve, mintha még mindig a kitett portékákat figyelné. A két férfi nem is veszi észre őt, hiszen megannyi személy van a környezetükben — miért pont őt szúrnák ki?
— Lehet, csak az emberek bolondos fantáziájának játéka ez az egész — jegyzi meg rosszallóan az eddig tudatlan személy. — Méghogy ismerje a Sötét Apostolt? Te ezt komolyan elhitted? — Hangján érezhető, hogy kis híján elneveti magát az informáló szánalmasságán és hiszékenységén.
— Hát… — kezdene védekezni, viszont nem igazán tud mit mondani. Teljesen igaza van a másiknak: esélytelen, hogy ilyesmi megtörténjen. Ha valóban komoly lenne az ügy, akkor arról már tettek volna azért a fegyveres katonák, az inkvízítorok, meg úgy az egyházi tagok, hogy elfogják és máglyára vessék. Ha esetleg mégis létezne ez a személy, úgyse él már sokáig.
Aliciának ennyi bőven elég. Nem kellett még csak kérdeznie sem, és néha lenyűgözi az egyszerű nép hozzáállása a legkülönfélébb dolgokhoz. Elhiszik, aztán elvetik valósághűségét, és a képzelet szüleményének titulálják utána. Bár az is lehet, Alicia tapasztalt túl sokat ahhoz, hogy minden után ugorjon, ha lehetőség van rá, a fölösleges körök meg nem számítanak addig, amíg van esély nyugodt, hírszegény időben az előrelépésre.
Még egy darabig nézelődik, és csak aztán indul útnak az emlegetett irányba. Fogalma sincsen, hogy mégis mennyi idő telik el, csak egyetlen gondolat hajtja végig: az ügy végére járni, hátha előrébb juttatja valamivel végső céljának elérésében. Hihetetlen, hogy még mindig ez vezérli, és nem mondott le róla.
Első pillantásra az épület tűnik inkább egy kísértetlakta háznak, mint lakhatónak. Valahogy nem csodálkozna azon, ha gyerekek találták volna ki az egészet, és ez terjedt volna egy kicsit. Kissé elbizonytalanodik, ahogy vizsgálgatja az összeégett építményt, és egyre inkább meggyőződik arról, hogy bizony téves információt kapott. Nem lovallta bele magát túlzottan, tehát nem éri nagy csalódás sem, de azért mégis jobb lett volna szerencsével járni.

* Az út meglepően könnyen halad, kifejezetten zavarja ugyan a mögötte ülő démon közelsége, de valahogy talán mégis életben fog maradni a kellemetlenségek ellenére, elvégre Asael legalább nem csacsog feleslegesen... Akkor már lerúgta volna a lóról, kilométerekkel ezelőtt, ha Esroniel von Himmelreich személyesen megróta volna az egész fiaskóért, akkor is. Szent legyen a csend és a béke. Akárhogyan is, a fertályórák repülve szállnak egymás után, s végül úgy három óra váltogatott ügetés és vágta után már szemük előtt emelkedik a jellegzetes vámpírtorony, ahogy elébük vág három lovas. Kilométerekről megmondaná hogy vámpírok, s még azt is hogy Neulanderek, ide érzi a diplomatikus karizmát, s az efféle dolgokat többnyire nem szokták két kézzel osztani népének. A két csoport egymástól úgy 3-4 métere megáll, majd kezdődik is a farkas szemezés, s az erőviszony felmérés. Még talán percekig is tartana a hallgatás, ha az átkozott démon oldalba nem bökné.
- Te vagy a vámpír.
- Máris kezdem átgondolni, hogy jó ötlet volt-e hagyni, hogy mellém ülj... * Morog az orra alá, majd végül egy vállrándítás után egy kicsit közelebb vezeti a lovat a népséghez.* - Bő vért az uraknak!
- A kisasszonynak is! Mi járatban, egy Nebelturm és egy démon a tornyunk felé?
* Ritka egy vonzó mosoly, úgy törölné képen a fajankót, hogy minden foga kitörne, de valószínűleg nem lenne bölcs ötlet azonnal ellenségeskedni, pláne nem, hogy ezeknek az alakoknak a kezében lehet Hellenburg, illetve egész Dél sorsa is. Hideg fej, nyugodt gondolatok, közömbös tekintet.
- Fontos üzenettel érkeztünk, melynek mindenképpen el kell jutnia Herr Simon fülébe.
- Ritkán látni lándzsás küldöncöt, nemde? Ennyire félti talán az életét?
- A lándzsa neveletlen, s nem viselné, ha nem kísérne valahova... De ha az audienciát jelent, akkor látogatásom idejére felvigyázásukra bízom a fegyvert.
* Az már igaz, egészen biztos, hogy nem tudta volna otthon hagyni a fegyvert, anélkül, hogy az ne okozott volna tüzet az épületben rettenetes hisztije közepette. Szörnyű a természete ennek a vén fajankónak, illene megnevelnie valakinek, de sajnos egyetlen vére, nincs válogatni valója, s ameddig a haszna nagyobb, mint a kár ami származik belőle, nincs oka véletlenül se panaszkodni. 
- Majd meglátjuk, ha odaérünk. Ha engedünk továbbmenni. De egyébiránt, kitől jön az üzenet?
- Személyesen von Himmelreichtól.
- A Hellenburgi pápától személyesen. Node még egy utolsó kérdés. Hogy lesz von Himmelreich futára egy vámpír, ne adja a Mennyei egy Nebelturm meg egy démon?
* A Neulander elégedetten fütyül, kifejezetten zavarja ez a ostoba reakció, lelki szemei előtt vért köhögve fetreng a földön az idegesítő alak... Ám még mindig nem járható út ez, s végül egy nagyobb levegővétellel egyetemben reagál az ostoba kérdésre, mely egyébként teljesen megalapozott, de jelenleg se kedves, se ideje nincs efféle bolondságokkal foglalkozni, mikor hazája sorsa veszélyben forog. 
- Csak úgy, mint ahogy a szükség idején szószátyárkodó vámpír lészen Herr Simoné. * Száját egy fáradt ciccegés hagyja el, majd némi motoszkálás után előveszi a menetlevelet, mely feljogosítja bármely Déli erődbe vagy katonai épületbe a belépéshez * - Úgy gondolom ez elég bizonyíték.
* Az úr pofáján széles vigyor rohan át, csak ezen reakció során sikerült igazán felfognia, hogy mégis menyire is veszélyes alak lehet, ízig-vérig kisimult, s sejthető, hogy egyébként nem lehet túlzottan alacsony rangban, ha ilyen komoly feladat kerül a kezei közé... Lehet jobban kellett volna válogatni a szavakat, lehet... De ezt most megúszta egyenlőre. 
- No legyen! Nekem fontos dolgom van a Nebeltrum toronyban, Dietreich pedig útban van észak felé, de Ernst örömmel elkíséri a felvágott nyelvű hölgyet és a... hmm, utastársát Simon nagyúrhoz. Addig is, auf wiedersehen, Fräulein! 
- Auf Wiedersehen, Herr.
* A két vámpír robogva meg is indul az ellenkező irányba, jó lovaik dobogó patákkal poroznak el a messzeségbe, s most egyedül maradt Ernsttel, s a a mögötte kapaszkodó démonnal. A másikra nézve biccent egyet, majd gyeplőjén nagyot rántva megindul mellette. Egy fertályórának se kell eltelnie ahhoz, hogy végre megérkezzenek az impozánsan magasodó toronyhoz. Lovát menten ki is kötözi az istállóba, majd a bejárathoz lévén rövid információgyűjtés után kiderül, hogy problémás az audiencia.
~ Nagyszerű... Ha más is van itt, akkor lehet két legyet tudunk leütni egy csapással. 
- Ez egy meglehetősen fontos ügy lenne. Akár a maguk tornyának sorsa is ezen múlhat.
- Hát, ahogy akarják. * Vonja meg vállát az őr* - Akkor maguk magyarázzák meg Herr Simonnak és Frau von Schwarzjägernek.
- Így lesz. Merre találjuk őket?
- Mit gondol? A tanácsteremben.
* A passzus talán nem is feltétlenül nekik szól, a korábban összeszedett vámpír koma menten vezeti is őket, s végül sikeresen eljutnak egy kissé ijesztőn magasodó ajtó elé. Felesleges teketóriázni, kitámasztja a lándzsát a bejárat mellé, s be is lép hát, ahol már két családfő s egy sötételf várja őket. Nincs ideje semmire, erős keze Asaelre fog, s megpróbálja magával egyetemben lerogyasztani féltérdre, ahol végül meghajtja fejét, s egyenlőre vár.

A következő körhöz egy kis kooperációt igényelnék mindenkitől, ha megkeresnétek skype-on vagy egyéb platformokon, annak rendkívül örülnék. Esténként javarészt ráérek bármely nap, szóval az én oldalamról ez nyitott. Ha valaki mégsem tudja megoldani, üzenjen és kitalálok valamit.

- Kérem…. kegyelmezz… - nézz rám rémült tekintettel a férfi.
Pengém a férfi csupasz torkának nyomtam, mint aki bármelyik pillanatban kész elmetszeni az ismeretlen torkát. Mostanság elég unalmas napjaim voltak, szinte semmi izgalmas nem történt velem, és az egyetlen vigaszt csak ez a gyenge fickó jelentett… de őszintén? Nem leltem örömömet, hogy halálra kínozhattam. Egyszerűen, máma már az öldöklés is túlságosan unalmas volt.
- Kellett egyedül lófrálnod itt kint. – közöltem vele unott hangon.
- De…
A pengém a torkába fúródott, fuldokló hörgéssé torzítva a mondanivalóját. Erre csak fújok egyet, majd vértől csöpögő pengémre figyelmet sem szánva körbe kémlelek a környéken. Akaratlanul is hallhatóvá válik a gyomrom korgása, hisz egy ideje, már nem ettem túlságosan sok mindent, és most valahogy ettől a kis gyilkolászástól olyan éhes lettem… vagy csak az unalom teszi? Először úgy voltam, hogy elmegyek, kerítek valami vadat… de valahogy most nem voltam abba a hangulatba, hogy bizonytalan nyomokat kutassak, és utána még őzekre vagy hasonlókra vadásszal. Ekkor csúszott a tekintetem az előttem fekvő testre.
- Hm…. – ennyit hallattam csak, majd egy kis gondolkodás után két kézre fogtam a fegyverem.

A tűz vidáman égett a kis táborom közepén, fölötte pedig egy üst tartalma rotyogott lelkesen. Kicsit hálát adtam az égnek, hogy a férfi, akit megöltem ilyen jól fel volt szerelkezve, így rögtön csinálhattam magamnak valami… hát nem tudom… az biztos, hogy nem valami finomat… ahm… mondjuk.. hm… valami ehetőt. Igen ez jó. Csináltam magamnak valami ehetőt. Miután a pörkölt elkészült, kimertem magamnak, és teljesen nyugodt szívvel kezdtem el kanalazni.
- A hús talán főhetet volna tovább. – mondtam csak úgy magamnak, bár nem panaszkodás néven, mindössze csak sima kis megjegyzés volt.
Ám rögtön abbahagytam a falatozást, mikor valaki megszólított.
- Üdvözlöm Quermos Ashor.
Kezemből kihullt a tányér, majd rögtön bele is termett a pengés botom egyenesen az idegenre szegezve. Fenyegető tekintetemmel meredtem az idegenre, aki láthatóan nem nagyon esett kétségbe. Egy ideig még szemeztünk egymással, de végül leengedem a fegyverem és oldalra dobom, és most már nem próbáltam más tányért keresni, hisz az előző széttörött a földön, így fogtam a merőkanalat, és elkezdtem azzal enni. Végül a nő felé fordulok.
- Mi dolga a Sötét Apostolnak velem? – kérdezem a már felismer ghoult.
- Őnagysága vendégségre várja a nekromantákat. Arra utasítja Önt fáradjon el hozzánk.
- És ha nem teszem?
- Nos, azt nem ajánlom.
Morgok egyet, de végül bólintok. Végül a kanalat a fazékba dobtam, és elindulok a mondott irányba, miután eligazítást kértem a ghoultól. Végre valami érdekesség unalmas napjaimban…

_____


Utam eléggé hosszú volt, de legalább kifejezetten csöndes. Bár unalmamon nem túl sokat javított, azért valamennyire feldobta a hangulatomat az a tudat, hogy lehetséges, hogy sok mindent megtudhatok arról, amik eddig még sötétben burkolóztak előttem. Most viszont eljött az idő, hogy lerántsuk a leplet, azonban ahogy ezeken elgondolkoztam döbbentem rá… hogy nem is tudom, pontosan hol találjam azt a híres (vagy pontosabban hírhedt) Apostolt. Most hogy jobban belegondolok a gholucska ezt tök véletlenül elfelejtette mondani. Hm… marhajó. Komolyan mondom, hogy nem valami jó vendéglátó az Apostol, ha ilyen fontos dolgokat elfelejts üzentetni a szolgáival. Azonban úgy tűnt, hogy a sors furcsán közös hozzám. Nem csakhogy, élelemmel látott el minap, de még mikor minden dolog hiába ment volna, és még mielőtt a hangulatom a béka valaga alá csúszott volna, megérkezett a felmentő sereg. Jobban mondva én érkeztem hozzájuk. Egy szerelmespár enyelgett egy fának dőlve, és egymásnak „doromboltak” szinte. Bár nem kifejezetten érdekelt a páros, akaratlanul is felfigyeltem a beszélgetésükre.
- Oh Marie, mikor rád nézek a szívem csak úgy repes az örömtől… senki és semmi.
- Jaj Hans… olyan izé vagy… - kuncog a nő, de egy pillanatra megrezzent – De biztos jó hogy idejöttünk… ismered a babonákat… az anyukád…
- Picim ne gyere már ezzel. Az anyám egy holtkóros, ha pletykákról van szó. Imádja csűrni csavarni a dolgokat.
- De Hans… többen is ezt mondogatják… a Sötét Apostol állítólag mozgolódik… Susie is azt hallotta, hogy az a vén szivar is egyre aktívabb, hogy visszatérjen a régi barátjához…
- Jaj Marie ne higyj el már minden…
Ekkor azonban a nő ekkor szeme egy pillanatra becsukódott, ahogy egy kis villanás araszolt a látókörébe. Ám mikor kinyitotta őket, máris tágra nyíltak a szemei a döbbenettől. Egy penge fúródott oldalról a férfi nyakába, mintha csak nem lett volna elég erős a csapás, hogy lemetssze amaz fejét. A férfi arcára fagyott mosollyal zuhant a földre… most már holtan. A nő felsikoltott, ám egy kar elkapta a nyakát, és keményen a fához vágta. Az én kezeim szorították, és alig vártam meg, hogy elmúljon a kábasága, már ráförmedtem.
- Hol találom azt az embert? – kérdezem, a nő csak rémülten kezd el vergődni, mire ismét a falhoz vágom a fejét, és ráordítok – Hol van az az ember aki ismeri a nekromantát?
- Az... az csak egy pletyka..
Hamar rájött, hogy rossz választ adott, mert bár elengedtem gyomorszájon vertem, majd mikor fél térdre rogyott, egy visszakezes pofonnal a földre küldtem. Végül a gyomrába tapostam és ismét rákérdeztem most már inkább fenyegető nyugodtsággal.
- Hol…. találom?
- Arra menjen.. - nyögi ki végül a nő alig-alig kapva levegőt, de felemeli a kezét mutatva az irányt – Menjen… míg nem talál egy kiégett házat… aztmondják…. egy nekromanta szelleme… vagy élő holteste… lakja a házat… De kérem… ne bántson…
Szinte már bőgött, mire én csak undorodva köptem egy félre, majd leszállva róla fejbe rúgtam, amitől elájult. Végül kirángattam a férfi fejéből a pengés botom, és a nővel már nem foglalkozva elindultam a cél fele.

Miután meghajolt, Armin herceg leplezetlenül méri végig, látványosan elidőzve a lány tündéhez képest kifejezetten telt idomain. Sosem takargatta őket kifejezetten, mint egy szemérmes emberkisasszony, és az egyenruhája sem tetőtől talpig nehéz páncél – a lényeg, hogy őfelségének van mit néznie. Végül mégis a malachitzöld tekintetnél állapodik meg.
- Merev, mint egy öreg diófa és a szemében rettegés ül, nehogy illetlen legyen. Hagy találgassak. Vagy frissen kinevezett tiszt, vagy ugyanilyen lovag.
A lány elpirul, amikor kiszúrja a méricskélést, és a hajával egyszínűen lesz vörös az arca őhercegsége kiváló dedukciója után. Ennyire átlátszó a viselkedése? Sose volt jó színésznő.
- Felségednek kiváló szeme van.
Egy megadó sóhaj szakad fel a férfiből, majd hátralép és udvariasan, egyik karját mellkasához téve, másikat befelé nyújtva invitálja beljebb Loreenát.
- Hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. Egy ajtóban állva nehézkes lesz.
A lány bólint, és beljebb lép a kocsmában, a herceg pedig rögtön le is ül egy asztalhoz. Látszólag nem zavartatja magát, hogy esetleg meghallhatja más is a beszélgetést, vagy egyszerűen csak pontosan tudja, hogy senki sincs olyan állapotban a söntésben, hogy kifinomult kémakciót hajtson végre. Armin herceg egy finom kézmozdulattal inti magához a fogadóst, aki rögvest két korsó sörrel siet oda a pároshoz, majd illedelmesen vissza is húzódik a pult mögé törölgetni a poharakat. Kocsmához képest feltűnően tiszták.
- Csak tessék. Biztos kiszáradt a nagy keresgélésben! – tolja a lovag elé a poharat őfelsége.
- Köszönöm. – mondja a lány, de a korsóval éppen csak megnedvesíti az ajkait. - Nem szeretném rabolni felséged idejét, így rögtön a tárgyra térnék. Amelie királynő szeretné, hogyha a sötét tündék hadserege is csatlakozna a miénkhez, hogy az emberek háborúját a saját javunkra tudjuk fordítani. - a végére lehalkítja a hangját, nem szeretné, hogyha más is fültanúja lenne egy viszonylag bizalmas politikai tárgyalásnak. Mert ha nem is olyan a formája, szigorúan véve ez az. Átnyújtja a hercegnek a királynő hivatalos levelét. A herceg felbontja a levelet, majd egy fanyar mosoly kíséretében elé dobja. A papíron ennyi áll: "Armin, ne légy bolond. Te is tudod, hogy ennek el kellett jönnie előbb-utóbb" A lány nem olvasta el a levelet, fogalma sem volt, hogy mi áll benne… Azt hitte ajánlatok, ötletek, udvarias formális kérés a csatlakozásra. De ez a két mondat… Látszik a meglepődés Loreena arcán.
- Így próbál meggyőzni a nemes és tiszteletre méltó Amelie királynő. Lássuk maga jobb-e ebben. Miért kellene belemennem ebbe az őrületbe?
Egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy mit mondjon a férfinak, is mit ne, hogy komolyan vehető maradjon. Olyasmiket látott, amit nem hinne el neki senki, hogy nem légből kapott mese csupán, mégis az volna a legnyomósabb érve. Szeret egyenesen beszélni, de most nem teheti meg, kénytelen hát úgy csomagolni az érveit, hogy meggyőző is legyen, mégse tartalmazzon konkrétumokat. Nehezebb feladat, mint elsőre hitte.
- Azért felség, mert láttam milyen borzalmakra képesek az emberek. Rájuk hagyhatnánk a háborújukat, de az olyan lavinát indíthat el, ami egész Veroniára kihat. Ránk is, az összes tündére, és egyáltalán nem a jó értelemben, higgye el.
- Igazán? És ez a lavina megéri a rengeteg tünde életet, ami el fog veszni? Mennyi háborút látott már életében?
- Igazit, testközelből eddig egyet. Tudom, hogy rettenetes dolog, és... Nem kérném, ezt senkitől, ha nem tudnám biztosan, hogy egyébként mennyien fognak meghalni. Tündék is és emberek is.
Ha most vége lehet a háborúnak, akkor lehet, hogy meghalnak néhány százan, talán néhány ezren. De százezreket lehetne vele megmenteni, részben mert nem húzódna el még egy évszázadig, másrészt pedig nem a Dél teljes pusztulása lenne a vége. Nem dönthet életek felett, és nem döntheti el, hogy melyik élet az értékesebb. Ő csak egy fiatal lovag! Ezt a királyoknak és hercegeknek kell eldönteni. Csak azt tudja, hogy most hatalmas pusztítást akadályozhatnak meg, de ezt hogy mondhatná el úgy Armin hercegnek, hogy ne nézze holdkórosnak?
- Mondok magának valamit, de először válaszolnia kell valamire. Mennyire hűséges a királynőjéhez?
- Nem lehettem volna lovag, ha nem lennék teljesen lojális hozzá. Ugyanakkor senki sem tévedhetetlen, még ő sem. Nem fogom önre borítani az asztalt, ha olyat mond, ami nem tetszik. Hallgatom. - ismét magához veszi a sört, amit kapott. Bár inkább boros, azért tényleg megszomjazott, és van egy olyan érzése, hogy kelleni is fog az alkohol ahhoz, amit hallani fog.
- Azt mondom magának, hogy Amelie egy felelőtlen vezető, akit nem érdekel a népe élete, csak egy kicsinyes cél. És hogy nem látja be, hogy a Tünde Királyság nem a föld, amin tapos, hanem a lakosai. Sőt, hovatovább azt mondom magának, hogy nem méltó a trónra.
Loreena valami hasonlóra számított, és tudta, hogy nem fog neki tetszeni, amit hall, ugyanakkor uralkodnia kell a vonásain. Gondolatban újra és újra emlékezteti magát, hogy egy herceggel beszél.
- És mi lenne az a bizonyos kicsinyes cél?
A királyság a lány szerint a terület és az azon belül lévő minden élet. A tündék, a vadak a fák... Az egész. Mindet meg kell védeniük, de kíváncsi Armint mégis mi vitte erre a következtetésre.
A herceg nyugodtan mosolyodik el.
- Amit el akarok mondani, az merőben meg fogja változtatni a királynőről alkotott elképzelését. Biztosan akarja hallani?
- Kíváncsivá tett. - túl sok mindent látott az utóbbi időben ahhoz, hogy kicsit táguljon a látóköre. Ha pedig a hercegnek nincs igaza, talán érvelhet ellene, és bármit is gondol, elsimíthatja a félreértéseket.
- Nem titok, hogy politikai céljainak egyike minden erdő hozzácsatolása a királysághoz. Azonban belegondolt már, mit jelent ez?
- Arra gondol, hogy a többi fajtól is el kéne hódítani az erdőiket? - csak tippel, mert hogyan is láthatna bele a királynő fejébe? Próbál logikus maradni és higgadt, bár Armin mosolya ezt nem könnyíti meg.
- Az erdők az élet forrásai. Úgy gondolom, nem kell ezt egy nemes tündének magyaráznom. Igaz, hogy a tisztásokon és mezőkön is meg lehet élni egy darabig, de ha minden fa és minden erdőben élő vad fölött monopóliumra tehetne szert, az hatalmas csapás lenne az összes fajra nézve. És ez csak az eszköze a célnak, amit el akar érni.
A lány ismét beleiszik a sörbe. Úgy hangzik neki ez az egész, mint egy összeesküvés elmélet. Még szerencse, hogy ha az etikett könyveket be is dobta a sarokba minimális műveltségre azért sikerült szert tennie, ami a gazdaságot és hadászatot illeti, és egyedül ezért nem tartja azonnal teljesen légből kapottnak a feltételezést. Merthogy ez feltételezés. Nem lehet más.
- Mármint minden fajra a tündéken kívül. Azért azt önnek is el kell ismernie, hogy jobb gazdái lennénk Veronia erdőinek, mint a többiek, és meg is erősödnénk, mint királyság. De ennek a királyságnak az ön népe is a része. Ezen így önmagában ön is nyerne, mi van még? Vagyis inkább mi az a cél, amit olyan nagy problémának lát? – neki a tünde az tünde, legyen bármilyen a bőre. Köztük nem tesz különbséget, csak az összes többi faj irányába rasszista bár mindre van oka. Az emberek barbárok, a démonok pedig teljesen természetellenes lények.
- "Itt voltunk, amikor az emberek megjelentek. Itt voltunk az ítéletkor. Itt leszünk a bukásukkor is." Ez a szavajárása. És szeretné közelebb tenni ezt az időt, mint az szükséges. Nevezzen gyöngének, de nem akarom az emberek vesztét. Főképp nem a sajátjaim vére árán. De győzzön meg, ha képes rá, nem csukom be a füleim teljesen, ahogy a királynője teszi.
Loreena egy pillanatra elhallgat. Sosem rejtette véka alá a véleményét az emberekről, és hogy sok mindenre nem tartja őket méltónak, amijük van, ahogyan azzal a gondolattal is könnyen azonosulni tudna, hogy szükségük lehet egy idősebb, önmagukkal és a természettel harmóniában élő faj terelgetésére, de soha egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy ki kéne őket irtani. Márpedig a herceg azt sugallja a szavaival, mintha Amelie Fairbranch királynőnek pontosan ez lenne a terve.
- Szögezzük le, hogy nem akarom kiirtani az emberiséget, és érdekelne, hogy hogyan jutott arra a következtetésre, hogy Amelie királynő ezt szeretné. De az emberek önveszélyesek. Sokszor nem is látják, hogy rohannak a szakadék felé, mert pillanatnyi érdekek irányítják őket, a látásukat pedig kicsinyes ellentétek homályosítják el. A pusztítás ránk is hatással van, és ha ezt megakadályozhatjuk, akkor nem csukhatjuk be a szemünket. Eddig a pontig azért egyet értünk? - ha eddig eljutottak, akkor utána rátérhetnek a hogyanra is és a mögöttes érdekekre is, de ennyit azért jó lenne tisztázni. Ha ebben sem értenek egyet, akkor sokkal messzebbről kell indítani ezt a tárgyalást annál, minthogy kinek milyen tervei vannak az emberekkel.
- Azért gondolom, mert láttam, hogyan néz az emberekre, hallottam, hogyan beszél róluk a hátuk mögött és átlátok azon a politikai hálón, amit szőtt. De ha nem hisz nekem, megértem. És egyébként egyetértek magával, ezt tény. De mit remél megakadályozni ezzel a háborúval?
- Veronia felének gyakorlatilag elpusztulását, és százezrek halálát.
- Mert ha az egyik oldal magában megnyeri, ez miért történne meg?
Ezt nehéz lesz elmagyaráznia, de megpróbálja. A sör szerencsére a segítségére van.
- Nem az a lényeg hogy megnyeri, hanem hogy a győzelem érdekében képesek akármeddig elmenni. Mindkét oldal az utolsó cseppig harcolni akar majd, így a háborúnak csak két módon lehet vége: az egyik ha az egyik oldalon fellázadnak az egyszerű emberek, megdöntik a saját vezetőik hatalmát majd behódolnak az ellenfélnek. Nem hiszem, hogy ez meg fog történni. A másik lehetőség pedig, hogy az egyik oldal megsemmisíti a másikat, mert feladni nem fogják. Legalábbis így nem.
Armin herceg megcsóválja a fejét.
- Nem értem. Azt mondta, mi jobb gazdái lennénk a földnek az embereknél. Akkor miért érdekli, ha kiirtják egymást?
- Mert a totális megsemmisítéssel nem csak az emberi életek fognak elveszni, hanem az adott területen minden. - most komolyan számoljon be a nekromanták és domonok által uralt mérgező mocsarakról, ami a déli királyság helyén lesz úgy kétszáz év múlva, ha nem tesznek semmit? Nem csinálhat hülyét magából a jóképű és egyébként meglepően értelmes herceg előtt! Persze van itt még egy bökkenő: nem tudja, hogy annó még az elején belefolytak-e a háborúba bármennyire. Lehet, hogy az egész fölösleges, hiszen az út, amit most végig akar járni ugyan az, mint amit már egyszer végigjárt – ha kétszáz éves távlatból nézzük. Akkor persze mindez nem számít semmit, de nem tudna együtt élni a tudattal, hogy meg sem próbálta megakadályozni a tragikus eseményeket.
- És az emberek között sem rossz mindenki. Az egyszerű paraszt nem tehet semmiről.
Hosszú csend következik, míg a herceg végül mélyen a lány szemébe néz.
- Legyen, csatába szólítom a sötét tündéket. De adja át a királynőnek, hogy népem minden elhullott tagjáért be fogom nyújtani a számlát. Így fair, azt hiszem. És ha megkérhetem ... - közelebb hajol Loreenához, vagy a bizalmasság kedvéért, vagy csak kíváncsi az illatára, ami egyébként az eső utáni erdőéhez hasonlatos - ... a saját érdekében ne beszéljen arról, amit mondtam. Amelie tudja, hogy én mit gondolok, de ha az ön szájából hasonlót hall, könnyen elvesztheti a bizalmát.
Hatalmas kő esik le a lovaglány szívéről. Beleegyezett! Pedig azt hitte, hogy el fogja bukni ezt a feladatot. És mégis eljött a váratlan fordulat.
- Köszönöm felség. Átadom neki az üzenetet. - és a tanácsot is meg fogja fogadni, ebben biztos. Jobb, ha nem nyilvánít véleményt az udvarban. A sört azért még befejezné, és szeretne egy éjjelt eltölteni egy valódi ágyban, úgyhogy nem rohan Jóskához. Majd reggel hazavágtat a jó hírrel.
- Mondja, adnak itt ki szobát?
- Hogyne adnának. Gondolom, hiába ajánlanám fel a sajátomat. - mosolyodik el szolidan a férfi.
Lory felvonja a szemöldökét, majd gyorsan kirázza a fejéből az esetleges illetlen gondolatokat. Biztosan nem úgy értette…
- Nem hiszem, hogy egy egyszerű katona méltó lenne a hercegi lakosztályhoz.
Mondja, majd gyorsan nagyon nagyot kortyol a sörből, ami lassan teljesen elfogy. Annál jóval több tisztesség szorult belé, hogy azonnal lecsapjon egy ilyen ajánlatra. De nem is rohan el az asztaltól fejvesztve. A katonás válaszra a herceg csak sóhajt egyet és mosolyogva vállat von.
- Javasolnám, hogy a tündék lovagi avatásának ne legyen része a kacérság kiirtása. Vagy csak feszélyezem?
- Inkább összezavar. - hupsz. Túl őszinte válasz. Ismét pirulás majd sör következik, az alkohol némileg oldja a feszültséget. Lory amúgy is katonának nevelkedett, a kacérság, mint olyan ki se fejlődhetett benne.
- De lehet, hogy tényleg elő kéne terjeszteni a javaslatot. - megenged magának egy apró mosolyt. - Mellé egy kézikönyvvel, ami a hercegekre vonatkozik.
- Nem olyan nehéz. Két lépés kell hozzá. Először is, hat sörig nem szabad megállni a jelenlétükben. Vagy borig, ha olyat kedvel. A második lépésre rájön, ha az első kész. - támasztja meg állát az öklén, az asztalra könyökölve a herceg.
A lány ránéz a majdnem üres korsóra. Szóval együtt kocsmázni a sötét tündék hercegével, miközben az félreérthető megjegyzéseket tesz, amit ő – saját magát is meglepve ezzel a ténnyel – cseppet sem bán. Nem így képzelte ezt a küldetést, amikor elindult.
- Azt hiszem eleget kerestem önt, hogy megérdemeljek egy szabad estét. Még öt van hátra, de a bort jobban kedvelem. – válaszolja, majd felhatja az első söre maradékát.
- Hát akkor legyen a vendégem. - lassan közelebb hajol. - Tulajdonképpen enyém a kocsma. Ez, meg még tizenegy másik. De ezt ne árulja el senkinek!
- Nem fogom. Ennek fényében viszont remélem, hogy jó italt mérnek! - nem húzódik hátrébb.
- Óh, a legjobbat a Nebelwaldban. Legalább is ez a reklámja. - oldalra sem pillantva csettint egyet. - Öt kört. Édeset vagy szárazat szeret? - kérdezi a lánytól.
- Inkább édeset.
- Hallotta a hölgyet! - mondja a lassan odasomfordáló majd azonnal eltűnő fogadósnak. - Egyébként habár feltételezem így van, de nem erősített meg a feltevésemben, hogy lovag. Így van?
- Igen. Bár nem túl régóta, szóval még nagyon igyekszem.
- Látszik. De nem csinálnak lovagot akárkiből, szóval jogosan lehet önbizalma.
- Van is. Bizonyos helyzetekben. Másokban pedig kevésbé.
- Egyébként nálam a kinézete alapján is lovag lenne. - duruzsolja a herceg belehörpintve az első kör borba. A lány majdnem felnevet. Szóval a sötét tündéknél a szépségverseny az első próba.
- Akkor sejtem milyen feladataik lehetnek. - válaszolja nevetve. El tudja képzelni, ahogy a herceg sötét tünde bombázókból álló kísérettel járkál. Ő is elveszi az első bort és belekortyol. Jó erős, szinte biztos benne hogy az este végére szédülni fog. Bár bizonyos értelemben más így is szédül.
- Hát vannak bizonyos formaságok, amiket ki kell töltenie. Ezek főképp ruhaköltemények, de ez egy más kérdés. - nevet fel.
- Még nem láttam kövér sötét tündét. - Ó mindig az a defenzív szarkazmus! - Na jó, értem hogy érti. - most megengedhet magának egy kacér kacsintást? Jó ég, most komolyan flörtöl egy herceggel?!
- De meg is értem, kell, hogy odailljenek ön mellé...
- Egyelőre csak elméletben létezik sajnos ez az alakulat. Nekem nincs védelmem, mert mindenki ismer, és senki nem utál. De ha esetleg megunja a Tünde-erdőt, maga lehetne az első. - kacsint vissza. A lány persze ezt nem hiszi. Lehet, hogy nincs kísérete, de nem szeretheti mindenki. Vagy mégis? A magas rangú személyeket mindig érdekében áll valakinek eltenni láb alól. A helyzet viszont az, hogy az ajánlatra mostmár tényleg igazán elkezd kacagni. Őszintén, minden feszélyezettség nélkül.
- Tudja... Akár hiszi akár nem, mindig királyi testőr akartam lenni. A hercegi is tökéletes.
- Na látja. És itt még flancos udvari praktikák sincsenek, ugyanis napjaim java részében ezt csinálom... - vigyorodik el a férfi. - Ki akarja próbálni, milyen lenne? Nem kell hazasietnie rögtön holnap. Mondjuk úgy, tovább motivál. Akkor megnézheti, hogy kormányzok én és eldöntheti, melyik a jobb. - közben ujjai játékosan körkörösen végigsimítják a pohár szélét, nem mintha a lány eddig le tudta volna venni a szemét róla. Sajnos mielőtt mérlegelné a kötelességeit és a küldetése fontosságát már rá is vágja a választ, talán kicsit lelkesebben is, mint kéne.
- Miért is ne? Talán maradhatok még egy kicsit... Motiválni.
- Remek! - vigyorodik el elégedetten, miközben elétek kerül a következő kör. - Iparkodjon, mert sose végzünk! - néz bele Lory poharába és három nagy korttyal leküldi a sajátját.
- Nade uram! A bort élvezni is kell! Bűn lenne, ha csak úgy lehajtanám. - de azért iszik serényen. A bor viszont tényleg a legjobb Nebelwaldban.
- Egyébként hogy hívják kegyedet?
- Loreena Wildwind. Elnézést, Lady Loreena Wildwind, hivatalosan. - nevet fel ismét. - De a Lory a legegyszerűbb. Ne haragudjon, hogy nem ezzel kezdtem rögtön, az etikett a gyengém.
- Az enyém is. Tudom, hogy valószínűleg felesleges, de... - kissé meghajol. - Armin Fairlight herceg, szolgálatára. Eddig mindenki őfelségének becézett, de örülnék, ha kitalálna valami újat. Legalább csak ma estére.
- Nem is tudom... Ha az őfelsége nem felel meg, talán lehetne csak simán Armin. Szép név szerintem. De ha nem elég jó, akkor egy pillanat kiiszom a maradék borom, hátha ad egy kis kreativitást. - fel is hajtja a maradékot.
- Nekem is tetszik. Édesanyámnak volt érzéke ehhez. Szóval igen, örömmel venném, ha csak Arminnak szólítana. Örvendek, hogy megismerhetem, Lory! - emeli meg ünnepélyesen a poharát, a lány pedig követi a mozdulatot a sajátjával.
- Én is örvendek, Armin. - mosolyog rá a hercegre.

***Az a bizonyos nap***

Két csodálatos éjszaka és a kettő között eltelt még csodásabb nap után kénytelen búcsút mondani a hercegének. Megállapodtak, hogy őfelsége néhány nap múlva útnak indul a seregével a Tünde Erdőn keresztül, Loreena remélte, hogy a két sereg egyesítésének céljából. Még megreggeliztek, majd egy búcsúcsók után a lovag felpattant Jóska hátára és vágtára fogta a lovát Észak felén. Nagyjából fél óra után állítja meg a lovát. Fullad és szédül egyszerre, hogy majd kiesik a nyeregből. Újra és újra a balján lévő zafírgyűrűre pillant. Mintha félne, hogy egyszercsak köddé válik a becses ajándék.
- Mibe keveredetem Jóska… Édes istenem, mibe keveredtem.
Kell pár perc, mire összeszedi magát, realizálja az elmúlt harminchat órát. Honnan is indult? Az őrposztján dekkolt mert képtelen volt elszakadni, majd kapott egy levelet, hogy menjen le ő Nebelwaldba megkeresni a herceget. Megtalálta. Erre túlteljesítette a kötelességét, és ahogyan Armin fogalmazott, sokkal többet ért el a férfinál, mint bármelyik kurtizán dáma, akit eddig a királynő leküldött hozzá, csak azzal, hogy egyenes volt vele. Leül egy fa tövébe, és újra a csillogó zafírt bámulja, ami szinte kéken izzik a reggeli nap fényében, de Jóska türelmetlenül böködi meg az orrával. Túl sokat állt az istállóban.
- Igazad van, ez nem a megfelelő pillanat. Most háborúba megyünk. Ha túléljük mi is és ő is, akkor meg kitaláljuk hogyan tovább.
Visszaül a szürke csődörre és tovább vágtat, remélhetőleg időben odaér Amelie Faribranch királynő elé a jó hírekkel.

- Igaza van, Kather - ad helyt Őszentsége azonnal. - Csak sajnos egész Délnek az eretnekség a magja; nem olyan könnyű széthúzni a királyhoz hű embereket von Himmelreich követőitől. Ráadásul ahány komolyabb csatát eddig láttam, keverve vannak a csapataik. Ahhoz az kellene, hogy a király megszűnjön buzgónak lenni az ő félresiklott vallásukban.
- Ez aligha fog bekövetkezni. Még kisebb a valószínűsége, hogy éppen most.
- Kétségtelen. Ezért, ha csak nem tudjuk elhitetni ezt a sereggel, üggyel-bajjal tudunk csak a közelébe férkőzni, megölni pláne. De biztosan van egy kiskapu, amit nem veszünk észre.
A fejemet rázom.
- Rudenz főherceg az embereivel eszik, az embereivel tréfálkozik és velük is imádkozik - szögezem le magabiztosan, különösebb indoklás nélkül. Mindannyian eleget hallottunk az eretnek uralkodóról ahhoz, hogy tudjuk, mennyire igazam van. - Ő a nép vezére, az emberei közül való. Nem fogják elhinni, hogy cserbenhagyta őket. Bármi mást elhisznek. Ezt nem.
Tűnődve masszírozom az állkapcsom, használható információk után kutakodva az emlékeim közt, de hiába: a puszta szóbeszéden kívül semmit sem tudok Rudenz von Hellenburgról, a beosztásom pedig sohasem járt azzal, hogy nyílt háborúskodásba bocsátkozzam a Déli Királysággal, akármilyen fronton.
Egyetlen embert ismerek az eretnekek közül személyesen.
Sixtus szemébe nézek.
- Ha valakit rá tudunk venni, hogy szakadjon el önszántából a seregétől, az von Himmelreich maga.
- Konkrét javaslata is van, hogyan?
- Bár volna! Az azonban biztos, hogy a zsinatelnök heves vérmérsékletű, szilaj természet... ha csak a kiugrásáról szóló feljegyzéseket vesszük. Bölcsebbnek talán bölcsebb lett, gazdagabbnak gazdagabb és a haja megőszülhetett, de a jellemét nem tudja levetkőzni. Olyasmi kell, ami a csontja velejéig őhozzá szól. Valami, ami kifordítja a lelkiállapotából.

Feszülten hallgatunk, arra várva, hogy a semmiből megformálódjon az utolsó lépés, de csak az időnket vesztegetjük: a pápa elégeli meg elsőként a néma ácsorgást, s úgy mér végig, mintha először látna.
- Kather, maga találkozott vele a legtöbbször. Nézze át a múltját, járjon utána, mitől támadt ellenünk és jöjjön rá, mi a rés a pajzsán - hangzik el a parancs, s mielőtt még tudomásul vehetném, habozás nélkül folytatja. - Ezen időre teljes bejárást kap bárhová, ami a fennhatóságunk alá tartozik.
Bárhová!
Hogyan lettél ilyen nagy ember hirtelen, Norven Kather?
Magamon érzem a jelenlévők bámuló tekintetét megint, és most az egyszer én is csak néznék, ha nem számítottam volna valami hasonlóra; így gyakorlottan biccentek mindössze, mintha az előbbiek afféle a rend kedvéért elhangzó formaság lettek volna.
- Igenis, Szentatyám. Más parancs?
- Semmi egyéb.

Két teljes napja kutatom a zsinatelnököt már és lassan úgy érzem, többet tudok róla, mint ő maga magáról: fejből fújom a per minden egyes sorát és a jegyző - bizonyos Henrik atya - jellegzetes kézírása mintha rávésődött volna a szemhéjam belsejére. Diákkorom óta nem ültem ilyen sokat a könyvtárban egyhuzamban, és egyáltalán nem is csodálkozom rajta: azon kívül, hogy jelentéktelen részletekkel gazdagodtak a főeretnekkel kapcsolatos ismereteim, jóformán semmit nem tudtam meg. A feljegyzések néhol hiányosak, nekem azonban nem okoz gondot beilleszteni a hiányzó momentumokat: a pápa és a rendfőnök egyaránt emlegették von Himmelreichnek az Egyházzal való szakítását, annak jellegzetes körülményeivel együtt.
Egy inkvizítort kísért aznap a zsinatelnök. Illetve az a keresztes lovag, akit ma zsinatelnöknek neveznek Veronia-szerte...
Fejből tudom az egészet. Mindent!
A Nagy Harag éve előttről azonban mintha leradírozták volna a férfit. Fel-felbukkan a neve néhol, mint tehetséges kardforgatóé, széljegyzetben méltatják az esze élét meg az erejét; összességében véve azonban, bár szabad szellemére utalást tettek valamely évkönyvben - zsong a fejem, sohase tudnám felidézni, vajon melyik lehetett -, ennek, ha ez egyáltalán lehetséges, még kevesebb hasznát látom, mint a jegyzőkönyveknek.
Ideje cselekedni valamit.

'Ezen időre teljes bejárást kap bárhová.'
Miért ruházott volna fel ezzel a joggal átmenetileg a pápa, ha nem azért, hogy használjam? Az elképzelés nem volt rossz, most azonban, hogy a térdemig merülve állok az Egyház által hosszú évek alatt feltöltött, porlepte lomtárban, új kétségeim támadnak. A 'lomtár' talán nem éppen az a kifejezés, amellyel a helyiséget illetnem ildomos lenne - alighanem kevesen tapodják Veroniát, akiknek bejárásuk van ide -, mégsem visz rá a lélek, hogy kincstárnak nevezzem. Mélyen a roppant épületegyüttes alatt járok, jókora lepecsételt ajtó választ el a Katedrális közönséges lakóitól - azoktól, akiknek nem feladatuk Esroniel von Himmelreichot elválasztani a nyájától, és megölni. Metsző hideg van, akárcsak a tömlöcöknél, én mégis felgyűröm az ingujjam, s nekifogok, hogy átrágjam magam a helyiségen.
Nem tart sokáig rájönnöm, hogy itt sem megyek semmire.
Réges-rég felszentelt tárgyak, elhomályosodott tüzű drágakövek csorba foglalatban, penészes könyvek és málladozó tekercsek alkotják a hét lakat alá zárt szoba tartalmát legnagyobbrészt: akadnak felismerhetetlenségig összeaszott, bebalzsamozott ereklyék is, a maguk idejében nyilván valamely szenthez tartozhattak. Csaknem bizonyos, hogy a kardom ebből a kamrából származik: eleddig azt hittem, egyszerűen csak egy fegyver, amelyet megáldottak, most viszont már egyáltalán nem vagyok biztos benne. Lehetséges, hogy valami évszázados ereklyét hurcolok magammal anélkül, hogy tudomásom lenne róla...? Számít ez egyáltalán?
Folyamatosan csak újabb kérdésekbe botlom.

A szám belsejét rágva dőlök a falnak, de hiába ráncolom a homlokom gondterhelten, a poros levegő tökéletesen néma marad: ahogy oda sem figyelve támaszkodom egy ódon faasztal lapjára, úgy kerül a tenyerem alá a veszedelmesen törékeny, halvány tintával telerótt ív.
A szavak részben elkoptak, de a 'prohibitorum' még ott díszeleg legfelül.
Lázasan futom át a felsorolást - az Egyház tiltólistája akadt a kezembe, amelyet körültekintő részletességgel alkottak meg, hogy felhívja a figyelmet minden olyan szentségtelen tárgyra, amely azonnali hatállyal elpusztításra ítélendő.
'Esroniel von Himmelreichhoz tartozó névtelen fattyúkard', áll a harmadik sorban.
Alatta pedig 'a hellenburgi katedrális keresztjéből öntött eretnek csillag'.

Istentelen kutya!
Nem sok híja van, hogy apró gömbbé gyűrjem a listát és a falhoz vágjam: von Himmelreich lelkét annyi vérontás és szentségtörés terheli, hogy egyáltalán nem szabadna meglepődnöm, mégis a végtelenségig felhergel ez az újabb gyalázat. Nem kerülök tőle közelebb a feladatom teljesítéséhez, a dühömön keresztül is érzem, hogy zsákutcába futottam megint, s az időm vészesen fogy: a port sem seprem ki a hajamból, hanem fellépcsőzöm a Katedrális napfényben fürdő, mégis örökké hűvös boltozatai alá, majd toronyiránt átvágok az udvarra.
A lovam ott vár - az istálló melletti legelő szélén növő, kövér füvet tépkedi.
Nincs egyedül.
- Üdvözletem, Norven Kather. Avagy dicsértessék, Kather atya - néz fel a ló fényes, izmos nyakának simogatásából a birodalmi írnok.
Mit keres itt...? A király tanácsnoka magas, vékonydongájú férfi töretlen, kékezüst fényű fekete hajjal, pedig nem lehet túl fiatal; keskeny válla szögletes, csupa csont kezén jókora, sötét ékköves gyűrűt visel. Vonásai szabályosak, s a szeme szokatlanul szép - tekintetét koromfekete szempillák árnyékolják sűrűn, alighanem nem egy asszony megdicsérte már.
Az összhatás valahogy mégis kellemetlen, és bár nem tudnám megmondani, pontosan mitől, az első pillanattól fogva kissé ellenszenvesnek találom Darion Kardenalt.
Mit akarhat tőlem az ország első embere? Az egész hanghordozásában van valami különös, a nefilimek érkezte óta azonban hozzá kellett szoknom, hogy a lehető legtermészetesebb esetekben is nézhetnek rám furcsán: nem tehetek mást, az emlékezetembe vésem a tanácsos arcának részleteit, mielőtt viszonoznám az üdvözlést.
- Mindörökké ámen, főírnok.
- Remek lova van - jegyzi meg, és én a tenyere alatt békésen legelésző csődöre pillantok. Von Himmelreich egyik templomosának hátasa.
- Hellenburgban hagytam a magamét. Őt hoztam el helyette.
- Tervez valamit Esroniel von Himmelreich ellen? - kérdezi a férfi köntörfalazás nélkül, engem pedig egyáltalán nem lep meg, hogy a tud a megbízásomról. Valószínűleg levegőt sem lehet úgy venni Károly közelében, hogy ez az ember ne tudjon róla. Egyáltalán nem kedvelem meg tőle.
- Szívesen elvágnám a nyakát, de a részletek még nem kristályosodtak ki.
- Segíthetek magának - ajánlkozik, s erre már akaratlanul is felvonom a szemöldököm. Ezért jött hát utánam egészen a Katedrálisba! - Tudom, mit tervez a király és nem értek vele egyet. De nem mondok ellent neki, természetesen, ez a köztes megoldás. Elfogadja a segítségem?
Veszedelmes csend: ki nem állhatom, ha befolyásolni próbálnak, és a főírnok ajánlata másról sem árulkodik, csak arról, hogy a férfi ezzel a módszerrel kel és fekszik. Most ugyan a király a célpontja, de nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, bárki mással szemben vannak fenntartásai.
- A pápát akarja meggyőzni a király helyett, rajtam keresztül, hogy a háború úgy alakuljék, ahogy kegyelmednek tetszik... őfelsége helyett?
- A szándékaim az enyémek. De ígérhetek egy esélyt, hogy leszámoljon a protestánsok zsinatelnökével.
Még az sem biztos, hogy igazat mond - márpedig hinnem kell neki, mert ha most elkapom, és a tömlöcben kiszedem belőle az igazságot, Károly még sötétedés előtt kerékbe töret érte.
Ha most lepaktálok Darion Kardenallal, vissza fog jönni máskor is.
Akarom én ezt?
Egyáltalán nem.
Hát azt, hogy a segítségével véget vessünk a háborúnak és vele a protestáns szektának?
A válasz ott van a lepecsételt kamrában - 'a hellenburgi katedrális keresztjéből öntött eretnek csillag'.
- Így szól a parancsom - egyezek bele végül határozottan. Felhatalmazást kaptam, hogy bármi áron keresztülvigyem a pápa akaratát. Először a győzelem. Azután meglátjuk. - Segítsen az Egyháznak és megkapja, amit akar.
- Mire jött rá eddig?
- Semmire - vonok vállat. - Csak azt tudom, amit bárki, aki átrágta magát pár penészes jegyzőkönyvön.
- Beszélt már az elöljáróval, aki a képzése alatt felügyelte?
- A zsinatelnököt? Nem volt tudomásom róla, hogy lenne rá mód.
- Hogyne lenne. Igaz, már benne járhat a korban, de felteszem, hogy él. Akkor többet tudhat meg róla és talán rájöhet, hol van a gyenge pontja.
- Tudja, ki az?
- Egy laikus, mint én nem szerez meg ilyen információkat könnyen - ingatja a fejét és szinte biztos vagyok benne, hogy hazudik. - De egy inkvizítor, mint maga nyilván nagyobb sikerrel járhat. Javasolnám, hogy a legöregebb püspöknél kezdje az érdeklődést.
Egy pillanatig élesen méregetem, a kiegyensúlyozottsága nem ilik ahhoz, amit mondott - segítő szándéka ellenére is megmagyarázhatatlanul gyanakszom rá, végül mégis biccentek neki.
- Köszönöm.
- Majd köszönje, ha hasznos voltam - hárít gyakorlott udvariassággal. - Egyébként, ha megtalálja, mivel lehet a Reformátort kiugrasztani a páncéljából, el tudom érni, hogy oda menjen, ahol maga felállítja a csapdát. Addig is Isten áldja, Norven Kather!
- Főírnok.
Nem veszem le a szemem a férfiról, amíg el nem tűnik előlem: könnyűléptű, hajlékony alakja mintha egyenesen íróasztal mellé termett volna. Fogalmam sincs, hogy bírja Károly király elviselni ennek az embernek a lélegzetét a fülén éjjel-nappal. De a magas homloka mögött nem kevés hely akad, mert amit mondott, magáért beszél.
Elengedem a kantárt, és visszamegyek az épületbe.

Soha nem jártam még a királyi család magánkápolnájában.
Ez egyáltalán nem csoda - alig néhány embernek van bejárása ide, s mindannyiuk közül a legmagasabb rangú úr az Arianus névre hallgat. Ő a király személyes gyóntatója, s a Főváros egészének egyházi berkekben való rangidőse. S ha ez nem lenne elég, ő volt Esroniel von Himmelreich zsinatelnök tanítója, amíg a férfi az Egyház tagja volt.
Eddig úgy fest, Kardenal tanácsos jó úton indított el.
Csendben lépek be, kíváncsian körülkémlelve a helyiségben: szertartás zajlik épp, s az oltárnál magát Arianust pillantom meg. Te Deum...! Ösztönösen veszem fel a fonalat, csatlakozva az áhítat utolsó soraihoz, s a végén türelmesen várom, hogy magunka maradjunk a színes fényben fürdő helyiségben. Beszívom a ritkás tömjénfüstöt, amely kisepri a fejemből a főírnokkal kapcsolatos aggodalmakat. Biztonságban érzem magam.
- Segíthetek valamiben, inkvizítor testvér? - csendül fel az idős férfi tiszta, dallamos hangja mellettem.
Világos tekintete kíváncsi fényektől eleven.
- Csak remélni merem, hogy tud, atyám - felelem, szokatlanul lágyan. - Norven Kather vagyok, Őszentsége megbízottja. A zsinatelnökről van szó.
- Esroniel von Himmelreichról? Mostanában folyton rólva van szó. Miben lehetek a Szentatya szolgálatára ebben az ügyben?
Egyáltalán nem illik a helyzethez, de fiatal kölyöknek érzem magam az idős pap mellett: a felém tanúsított félelemhez szokva vagyok, az efféle őszinte alázathoz, amely nyilvánvalóan Sixtus pápa személyének szól, azonban a legkevésbé sem. Ellenállok a késztetésnek, hogy erre pazaroljam a figyelmem.
- Úgy értesültem, atyám személyesen is részt vett a képzésében. A pápa Őszentsége engem bízott meg, hogy ráleljek von Himmelreich gyönge pontjára, még az ütközet előtt. El kell szakítanom az embereitől. Ehhez viszont nem tudok eleget. Én nem.
Arianus atya a legkevésbé sem tűnik meglepettnek.
- Így van, az átkozott kölyke a kezem alatt volt, mielőtt elborult az agya - szól, olyan gyorsan, mintha a történet csak arra várt volna, hogy felszakadhasson belőle. - De már előtte is folyton lázadt minden ellen, ami neki nem tetszett, csak lenyelte a dacát. Addig nyomta le magában az apró ellentmondásokat, míg végül az engedelmessége nem bírta tartani, és elpattant. Ha hamarabb észrevesszük és hagyjuk, hogy kidühöngje magát, vagy még jobb, ha elküldjük a fenébe, nem lett volna ez. De hát, tudja, hogy van ez. Utólag bölcs a szamár is.
- Meséljen a zsinatelnökről! - kérem hirtelen, noha álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyesfélét fogok mondani bárkinek is.
- Páratlan kardforgató tehetség volt - fog bele rögtön, ugyanazzal nyitva, amivel a legtöbb feljegyzés is. Felötlik bennem a kép, ahogy a zsinatelnök kiront a hellenburgi főtorony kapuján, és felénk indul; az emléktől végigfut a hátamon a hideg. - A mostani tapasztalatával szinte verhetetlen. Kifejezetten karizmatikus, ahogy azt az egész Dél bizonyítja. De sértődékeny és olyan makacs, mint senki ezen a földön. Ha volt valami, amit rá próbáltak erőszakolni, inkább ellene ment, feladva az eredeti célját, csak hogy ne az legyen, amit mondtak neki. És hiányzott belőle az alázat, ami már elegendő ok lett volna, hogy kipenderítsük.
- Egyszerűbb lenne az ilyen ember, ha ismernék hasonlót - dörzsölöm meg az állkapcsom tűnődve, bár tény, hogy ez már meglehetősen jó ugródeszkának tűnik. Az emberek nem változnak, és úgy tűnik, Esroniel von Himmelreich terelgethető, méghozzá az indulatainál fogva. De vajon annyira-e, hogy megérje-e ebben bízni? - Képes volna-e minden addigi tervét sutba dobni, csak hogy a maga feje után mehessen egy parancs helyett? Ezt mondja, atyám?
- Ha eléggé beletalál a velejébe, igen - bólint Arianus atya komolyan -, ezt mondom. Ugyanakkor óvatos volt és tudta, hol vannak a határok, ezért sose került kihágás miatt elém. Ha rájön, mi az, ami felülírja az óvatosságát, arra megy, amerre csak szeretné.

Körbeértünk. Ugyanerre gondoltam az első alkalommal is! De hogyan?
Hogyan érthetem el, hogy a zsinatelnök meggondolatlanul cselekedjék, amikor egyre inkább tudatában van, mennyi minden áll vagy bukik egyedül az ő személyén?
Ha eddig nem jöttem rá, nem most fogok. Vizsgálom a férfit egy néma pillanatig, mielőtt megszólalnék.
- Mit tenne a helyemben, atyám?
Arianus atya végigmér, s okos tekintetét az enyémbe fúrja.
- Tudja, hogy meglepően sok gondja van von HImmelreichnak a saját eretnekjeivel is? - kérdezi szakállát simogatva, a lehető leghétköznapibb csevegés hangján. Felvonom a szemöldököm.
- Nem. Ezt nem tudtam.
- Kardenal főírnok mondta egyszer, mikor összefutottam vele a palotában. Láthatóan a zsinatelnök sem uralja teljesen az erőt, amit elszabadított: az önkényességet. Úgy nőnek ki a reformációjából a kisebb szakadárvallások, mint eső után a gomba és kénytelen folyamatosan nyirbálni őket. Ha magának lennék, elhitetném vele valahogy, hogy a serege egy része valami ilyesmire készül. Ha ez sikerül, nem feltétlenül fogja ott hagyni a jól átgondolt tervét, de megosztja annyira a figyelmét, hogy elég legyen egy apró bökés és elveszítse a higgadtságát - apró szünetet tart, azután a pillanat súlyossága elillan. - De csak az Úr tökéletes, én lehet, hogy ostoba vagyok.
Ismét Kardenal tanácsnok! Akármennyire is új nekem a férfi, van egy olyan érzésem, hogy olyan lehet a királyi palotának, akár az ónnak álcázott arany; ha az ember megkapargatja a felszínt, mindegy, merre, azonnal felbukkan. Nem kétséges, hogy ez kell ahhoz, hogy az ember sokra vigye az udvarban. Töprengve hallgatom a király gyóntatóját.
- Köszönöm a segítségét, atyám. Lehet, hogy az Egyházat mentette meg vele.
- Én csak Isten szerény szolgája vagyok, mint mindannyian. De örvendek, ha hasznosnak találta a szavaimat - szól, jobbját áldásra emelve. - In nomine Patri, et Filii, et Spiritus Sancti.
- Amen - hajtok fejet előtte, és az elhangzottakon rágódva fordulok sarkon - igencsak elhúztam az időt, kérdéses, miről maradtam le közben.
Az odaúton lesz min törnöm a fejemet.