Krónika: Si vis pacem...

Hagyom, hogy Schreiber előremenjen.
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy hitelesen tudnék alakítani egy vámpírt, még úgy sem, hogy megszólalásik hasonlítok egyre: anélkül, hogy vele is megbeszélném, úgy döntök, elsőként őrá bízom a beszédet, ameddig be nem jutottunk.
Az út nem tart olyan hosszú ideig, mint szeretném... a déli sereg közelebb van, mint elsőre képzeltem. Ez baj. De lássuk, miből dolgozhatunk.

A mágus óvatosan, nagy ívben kerüli meg a tábort, egészen addig rejtőzve, míg meg nem látja az egyik felderítő lovast; én árnyékként lépkedem a nyomában, tenyerem a lovam kimelegedett nyakához simítva. A roppant tömeg moraja mellett nem hallatszik belőlünk semmi az égvilágon. Schreiber hátrafordul a lovas láttán, szeme élénk, ravasz fénnyel villog a sötétben.
- Itt az ideje az első felvonásnak!
Nekem a férfi megölésén kívül elsőre nem sok minden jut eszembe - annyira képes vagyok, hogy visszafogjam a mozdulatot, amivel fegyver után kapnék, s megfeszülök kissé idegesen. Kérdőn nézek a fiúra.
- Hagyjuk, hogy észrevegyen?
- Nagyjából. Elébe megyünk. Egy szövetséges nem bujdosna.
Ez a számomra is épp olyan egyértelmű, mint bármi egyéb, mégis szó nélkül hagyom a megjegyzést - ez nem az a pillanat, amikor a szőrszálhasogató kötekedés előrébb juttatna bennünket. Itt most csak őbenne bízhatok, legegyszerűbb hát, ha a hátunkat egymásnak vetjük, kérdezősködés nélkül.
Nem bízom benne, de már belementem. Ha most kihátrálok, mind a kettőnknek harangoztak.
És Északnak is.
Ahogy a lovas észrevesz bennünket, fegyvert húz: óvatosan közelít meg, de nem látom rajta, hogy ránk akarna támadni.
- Kik vagytok?
Nem ártott volna előre megbeszélnünk valamit; elfojtom a késztetést, hogy kérdőn Schreiberre tekintsek, és egykedvű, kissé goromba pillantással méregetem a felderítőt. Várok.
- Én Edmund von Nachtraben vagyok -  mutatkozik be a társam -, a bajtársam pedig Friedriech von Finsterblut. Azt kaptuk parancsba, hogy csatlakozzunk a megfelelő hadtesthez.
Fölmordulok, remélve, hogy a hangom, ha változott is, ugyanúgy működik, ahogy a sajátom tette.
- Várnak bennünket. Vagy nem?
A férfi tartása érezhetően megenyhül, az arca viszont éppen ellenkezőleg.
- Persze, persze - legyint fusztráltan. - Azért örülnénk, ha nem minden vámpír párban szállingózna be. Na mindegy, tudjátok az utat, majd keressétek meg a tábornokot.
Faképnél hagy bennünket, mint aki ezzel befejezettnek is tekinti az egész ügyet.
A legkevésbé sem bánom.

- Gyanítom, a véletlen szerencse az oldalunkra állt - súgja felém a mágus, amire szórakozottan biccentek, mert a figyelmemet már a sereg köti le - a Déli Királyság roppant hadserege, amelybe igen rövid úton bejutottunk Hans Schreiber udvari mágussal. Mit fogok én itt látni?
- Úgy legyen - fordulok felé azért, s lelassítok, ahogy beljebb érünk. Most jól jön, hogy a lovamat Hellenburgból loptam, mert van itt még jó néhány teljesen ugyanilyen példány. - De gondolom, a tábornok nem érdekel bennünket.
- Nem bizony. A kutyának se fog feltűnni két vámpír a sok között.
- Meg kell tudnunk, hogy csak a csatában keverednek-e a zsinatelnök emberei a királyéival - adom ki az első utasítást, ahogy okos tekintete várakozón rám fordul. - Ha állandóan egymással vegyülnek, nem lesz könnyű dolgunk.
- Rendben. Felismeri Esroniel embereit?
- A lelkészeket és a templomosokat ezer közül is. Sima zsoldosait nem feltétlenül, s ki tudja, mije van még. De általában fel.
Leugrunk a nyeregből, s én kikötöm a lovam az első pányvázóoszlophoz, amely szembejön: számtalan állat ácsorog már ott, alighanem itt gondját viselik az elkavarodott példányoknak, s a hátramaradott vagy málhás lovaknak is. Ösztönösen megdörzsölöm a pofáját búcsúzásképpen, s őt nem téveszti meg az illúzió, mert barátságosan megbök az orrával, éppen úgy, ahogy az elmúlt hónapokban megszokta.
Alig öt perce sétálunk a tábor szíve felé, amikor észrevesz az első templomos.
A tekintetünk találkozik és bennem megugrik a vér ritmusa a pillantására: kell egy villanásnyi idő, hogy felfogjam, egyszerűen biccentett, majd mieőtt összeszedhetném magam, tovább is áll. Azon azért csodálkozom, hogy ilyen egyszerűen elsétálnak vámpírok mellett, de végül is... a protestánsok összefekszenek bárkivel, aki katonát ad nekik, vagy az oldalukra hajlandó állni, így nem sokat tépelődöm a dolgon.
- Nézzünk szét.
Hans Schreiber bólint.

Elég hozzá pár óra, hogy rájöjjek, a helyzet még annál is sokkal ijesztőbb, mint eredetileg képzeltük.
A hadsereg a valaha volt legnagyobb bábeli kavalkád: eleinte nem győzöm kapkodni a fejem, mert a megszokott embertömeg helyett a zsinatelnök harcosai között bizony nem sok az egyforma. Ennek ellenére azonban ellenségeskedést sehol sem tapasztalok: a pillantások átsiklanak felettem, mintha teljesen mindennapos volnék. Megszokták a vámpírokat, és nem csak őket. Apróbb csoportokban nefilimeket is látok, s ők az egyetlenek, akik felől egyáltalán nem leplezett elégedetlenség sugárzik... nem csoda, mert fél óra leforgása alatt két démonba is botlottam.
Aztán feltűnik még valami.
Legalább egy órája indultam neki, és még mindig nem járok sehol.
Átbújok egy meggörnyedt, villámsújtotta bükkfa lecsüngő ágai alatt, s hogy senki rám sem pillant, könnyedén kapaszkodom fel félútig rajta.
Erősen megmarkolom a kézre eső ágat odafent, mert ahogy körbenézek, a verőerek egészen elzsibbadnak a testemben.
A Déli Királyság serege csaknem kétszer akkora, mint a miénk.
Ameddig a szem ellát, tart az eretnekek tábora: nem vagyok jártas az effélében, de fogadni mernék, hogy Rudenz von Hellenburg és Esroniel von Himmelreich zászlaja alatt nagyjából félmilliós tömeg gyűlt össze, egyetlenegy céllal. Hogy leszámoljanak velünk.
Ezt a sereget kell szétvernem. Fogást kell rajtuk találni, minél előbb.
Sietve, átfagyott zsigerekkel kúszom le a fatörzsön, s ahogy a földből előtüremkedő gyökerekre toppanok, felbukkan mellettem Schreiber alakja. A szemébe nézek, különös módon egyáltalán nem riadtan.
- Látja ezt? Vagy feltalálom magam, vagy ez az irdatlan tömeg úgy szakad Északra, mint egy bibliai csapás.
Ő is nyugodt, és ez furcsamód valahogy megerősít a magabiztosságomban.
- Tudja, mit tudok, én azonban nem, hogy maga mit tud vagy mit akar - feleli a fiatalember. - Csak mondja meg, hogyan segítsek magának.
Mit tudok? Semmit. Mit akarok...? Ez már egy sokkal jobb kérdés. Csípőre teszem a kezem, s végigfuttatom a tekintetem a táboron.
- Éket kell vernem közéjük, a hitükön keresztül - jelentem ki habozás nélkül. - A zsinatelnök által alapított vallás gyengéje, hogy az eretnek gondolatokkal megengedőbb, mint a javára válna. Bizonyos, hogy van már olyan vadhajtás, amelyet elég a gondjainkba venni. Ezt kell megtalálnom. A legegyszerűbb akkor volna, ha valamely szertartásukon részt vehetnék, hogy elcsípjem azokat, akiken meglátszik az izgága lelki elégedetlenség.
Schreiber nem ellenkezik.
- Van ötlete, ez mikor lehet?
- Milyen nap van? - ráncolom a szemöldököm, mert elveszítettem a fonalat, talán még a Fővárosba tartó úton. - Nem sokat tudok a protestáns liturgiáról, de megkörnyékezhetünk egy lelkészt.
- Hó közepe. Csütörtök.
Ez sem mond nekem semmit, úgyhogy ingerülten vonom meg a vállam.
- Talán holnap. Annyit tudok, hogy von Himmelreich parancsba adta, a seregében minden szerdán és pénteken húst egyenek. Lehet, hogy megadják a módját.
- Esetleg nincs valami esti imaóra? - találgat a mágus. - Vagy vecsernye?
- Mégis honnan tudnám? - túrok a hajamba, s aki már ismer, azelőtt, álca ide vagy oda, alighanem ezzel le is lepleződnék. - Ki kell választanunk valami fontosjános lelkészt, és a sarkában maradni. Legjobb a fiatal növendék.
Kis szünet, majd a fiatalember végigmér.
- Maga szerint a vámpírálca megfelelő lesz ehhez? Mert ha nem, igazíthatok rajta.
Erről meg is feledkeztem. Döbbenet, milyen gyorsan hozzászokik az ember.
- Kétlem. Amolyan tizenkettő-egytucat zsoldosként többre megyünk ezzel.
- Rendben. Kerüljünk valami kevésbé forgalmas helyre.
Ebben meglepően jó vagyok, szívdobbanásnyi idő alatt rántom be a könyökénél fogva egy sátor meg egy görbe vérbükk közé az árnyékba, s ha nem figyelt volna eléggé, most meg is rándítottam volna a kérdéses ízületét is egyben.
- Itt jó.
Szívdobogva, borzongva figyelem, ahogy a fiú szemhéja kissé megsüllyed, majd megemelkedik: a mozdulat végére jellegtelen, kevert vérű vagabundus alakjában áll előttem. Feltehetően én is hasonlóan festhetek s bár a kíváncsiságom ezirányben megint feltámad, nincs időm effélére.
- Megfelel? - kérdi ő, teljesen feleslegesen.
- Tökéletes - biccentek, ellenállva a késztetésnek, hogy vakarózni kezdjek, mert ha úgy nézek ki, mint ő, azzal alighanem bolhák is járnak, legalábbis elméletben. - Nyomás. Minél előbb elszabadulunk innét, annál jobb.
- Csak maga után.

Szerencsénk van: alig pár percet téblábolunk a lassan nyugvó sokaságban, amikor szembetalálkozunk egy pelyhes állú, fiatal kölyökkel. Önmagában nem volna érdekes, de az öltözéke lelkészre vall: a látványára aljas vigyorhoz volna kedvem, de megfegyelmezem magam.
Most megvagy, kölyök! És ha egyszer nyakon fogtam az Egyházadat, addig szorítom majd, amíg az arca lassan elfeketedik, hiába is kapálóztok.
Intek a mágusnak, s úgy tapadunk a fiú sarkába, ahogy az árnyéka kushad a lábához délidőben: megszokott ingerlékenységemnek ezúttal nyoma sincs, s ahogy a zsákmányra leső nagymacska, végeérhetetlen, vérszomjas türelemmel követem minden egyes yardon. Másfelől se nem látok, se nem hallok: csak az ő alakjára függesztem a figyelmem, egészen addig, ameddig a Nap süllyedni kezd az égen - akkor az útját egy feltűnően tiszta sátor felé kanyarítja s körülöttünk megsűrűsödnek a tömegben von Himmelreich lelkészei.
A bejáratnál megtorpanunk, a fiú azonban habozás nélkül belép. nem kétséges, hogy valamiféle áhítathoz gyűltek össze ennyien.
Már mozdulnék, amikor Schreiber feltűnően megtorpan. Ahogy ránézek, látom, hogy idegesen megtekeri a kezén lévő számos gyűrű egyikét.
- Én inkább kint maradnék, ha lehet.
Felvonom a szemöldököm, most először türelmetlenül.
- Na ne gyerekeskedjék, Schreiber. Nem lesz baja. Majd feloldozom a részvétel alól, ha végeztünk.
A mágus még mindig rettenetesen feszültnek tűnik, de végigméri az arcomra kúszó, nagyon is ismerős erőszakosságot, és tétován biccent, igyekezve eltüntetni a vonásaira kötött idegességet.
- Hát... rendben.
Egy biccentéssel előreengedem.
- Ne féljen, fiam. Megvédem, ha kell. De nem is fog kelleni, ha elég ügyes.
- Maradjunk ebben az álcában? Vagy nézzünk ki úgy, mint ők?
- Jobb volna talán beolvadni, igen.
Újra végignézhetem, ahogy a korábbihoz hasonló pillanaton megy át - ezúttal meg tudom állni, hogy borzongjak -, majd már lelkészköpenyben lépünk be... Schreiber mintha meg akarna torpanni, de végül meg sem rezdül.
Az áhítat, amennyire meg tudom ítélni, minden különösebb esemény vagy rendbontás nélkül lezajlik:árgus szemekkel figyelem a gyülekezetet, hátha kiszúrok valami rendelleneset, de semmi olyasmire nem bukkanok, ami felkeltené a figyelmem.
Már a leglustábbak is szedelődzködnek a székeiken, amikor a mágus a fülembe sziszeg.
- Van valami ötlete?
- Semmi - vonok vállat idegesen, majd nagy levegőt veszek. - Hacsak...
Feléje fordulok, aztán félhangosan így szólok:
- Nem kellett volna Eriknek is itt lennie? Ez már a harmadik alkalom, hogy kimaradt.
Érzem, ahogy mellettem óvatosan megmoccan valaki és mintha dőlésszöge kissé megváltozna.
- Nem tudom - veszi fel a fonalat rugalmasan Schreiber. - Lehet, hogy már el sem jön azok után, amit a zsinatelnökről állított.
- Ne itt! - csitítom, félszemmel figyelve, ki hegyezi a fülét a közelben. - Tudod, hogy már kezd mindenhol elharapózni a pletyka.
- De mi van, ha igazuk van? Ha tényleg... olyanokat tett... - veszi a hangját egy árnyalatnyival hallkabra.
- Akkor az Úr irgalmazzon mindannyiunknak... de még Északnak is - töprengek félve. - Hol lehet? Vajon már ilyenkor is.... találkoznak?
- Nem hinném. Hol lenne erre alkalmas hely? Hacsak...
- Hacsak nem a tábor keleti végében.
Összenézünk jelentőségteljesen, azután riadtan kapjuk el a tekintetünket.
- Talán. De majd az áhítat után... - mormogja zárásul.
Kell hozzá egy fertályóra, hogy magunkra maradjunk Hans Schreiberrel, s a mágus érdeklődve fordul hozzám, amint az utolsó kék köpenyes nyomorult is eltűnt.
- Mit tervez most csinálni?
A szemébe nézek, majd gondterhelten fordulok Kelet felé.
- Elmegyek a tábor keleti felébe, és megnézem, ki jelenik meg.

Húsz, őrjítően lassú perc telik el, amíg egyedül ácsorgunk a hideg szélben, én meg Hans Schreiber udvari varázsló: kerülöm a tekintetét és kerülöm a körbe-körbe járkálást is, amelyhez pedig igen sok kedvem volna, hogy levezessem a helyzet ültette feszültséget az inaimból.
A türelmem végül jutalommal jár, mert három lelkész somfordál a közelünkbe: idegesen nézek rájuk, hogy lássák, mennyire igyekszem nem idetartozónak tűnni... mint aki csak úgy erre járt. Valójában azonban megjegyzem őket magamnak.
Ők sem sokkal határozottabbak, s mintegy véletlenül sodródnak felénk, amíg meg nem torpanunk egymásra tekintve.
- Áldás, békesség, testvér! - szól egyikük.
- Áldás, békesség! - felelem a lehető leghatározottabban, talán életemben először. - Mi járatban?
- Azt hallottuk, hogy valakik dolgokat mondanak a nagytiszteletű zsinatelnökről. Jöttünk ellenőrizni, hogy igazat hallottunk-e.
- Ugyanezért vagyunk itt mi is - nézek a szemébe, egy pillanatig megfeledkezve a tényről, hogy az idegen arcon hatástalan a mimikám.
- Azt nem hallották, miket mondanak?
- Azt mondják, a zsinatelnök kapzsisága nem ismer határokat - fogom halkabbra, aggodalmas és felháborodott zöngét csempészve a hangomba - Azt mondják, bűbocsánatot adna a katolikus gonosztevőknek, ha azok átadják a kardot. Tárgyalni akar, és azután szabadjára engedni mindenkit, aki megkeserítette veronia ártatlanjainak életét. Akik családtagokat ragadtak el tőlünk. Akik a vérünkön és verejtékünkön híztak kövérre. Már most érzékelhető, ahogy alattomban az ő dogmáik felé araszol. Gondoljatok bele: alig egy hónapja, hogy Erik Ullman barátunk a Nagytemplom freskóinak lemázolását indítványozta. Von Himmelreich maga utasította el a javaslatát, s rá két hétre, amikor elindultunk el is tűnt. Reméltem, hogy ma itt lesz.
- Egyébként én is hallottam - toldja közbe a középső lelkész -, hogy von Himmelreich olyan dolgokat tett, amit nem tenne, ha tartaná magát ahhoz, amit elindított.
- Mit tennénk, ha igaz lenne? - kérdezi a harmadik.
- A zsinatelnök nagy ember - intek a fejemmel, mint aki ezt elismeri - Nagy ember, de nem követem bármi áron. Én azt hittem, ő különb. Hogy ő újat mutat. És én nem tántorodom el a protenstantizmus eszméitől akkor sem, ha nélküle kell célba érnem. Ti belenyugodnátok, hogy a semmiért háborúztunk idáig? hogy azért áldoztunk fel mindent?
- Dehogy! - vágja rá a fiatal férfi. - A családom meghalt Esroniel eszméiért! Nem engedhetem, hogy ez hiábavaló legyen!
- Márpedig ha ez így megy, hiába haltak meg. hiába, mert a zsinatelnök nem akar mást, csak a saját diadalát! - szítom tovább a tüzet kaján élvezettel. - És hamarosan késő lesz. Még nem... de közel járunk már.
- Ennyien nem vagyunk elegen, ha felismerjük ezt - szól közbe az eddig hallgató mágus. - Nem tehetünk semmit.
- Ha viszont túlságosan elragadtatjuk magunkat, észrevesz és csírájában fojtja el az összes reményünket. Éppen ezért... - hordozom végig rajtuk a pillantásom - éppen ezért óvatosnak kell lennünk. Megerősödni, egészen addig, amíg el nem jön a megfelelő pillanat... hogy ne tudjon a fölénye teljes tudatában tárgyalni. Az kell, hogy kétségbeessen. Akkor harcolni fog. És akkor győzünk.
Az első fickóra nézek, akinek az arca végtelen elszántságot tükröz. Helyes.
- Talán ismerek egy pár embert, aki hasonlóan gondolkodik. Holnap ugyanekkor ugyanitt?
A fejemet rázom.
- Ne itt. Minél kevesebbet látnak bennünket együtt, ugyanazon a helyen, annál biztonságosabb. Legyen... - ráncolom a homlokom, aztán engedem, hogy félmosoly kússzon a képemre. - Legyen a szertartások után, ugyanabban a sátorban. Tiszteleti időn kívül arra a madár sem jár.
Azok után, amit a kincstárban megtudtam, sohasem mulasztanám el, hogy ekkorát rúgjak a protestánsokba. A fiatal lelkészek kételkedőn néznek össze.
- Nem vetjük el azzal a sulykot? Még ha csak ideiglenesen is, de szertartási hely.
Ó, dehogynem vetitek, te pojáca! De akkor is meg fogod tenni.
- A kemény idők kemény megoldásokat kívánnak, testvér - hárítok komoran, aztán fejet hajtok, mint akin úrrá lesz az ünnepélyes tisztelet. - De mert a mi szellemünk a lelki gyakorlatok szelleme, legyen másképp. Mondd, hová hozod az embereid és ott leszünk.
Rövid, tépelődő kifejezés suhan át a vonásain, és én azonnal tudom, hogy győztem.
- Az a baj, hogy igazad van, testvér. Annál jobb hely nincs. Legyen ott.
Bólogatok, bátorító félmosolyomat végigvillantva mindhármukon.
- Ne aggódj, testvér! Olyat cselekszel, ami az Úr kedvére van. Meglátod.

* Hosszú napok voltak ezek, majd négyszer huszonnégy óra telt el mostanság úgy, hogy ebből 16 órát töltött utazással. Először Hellenburgba kellett visszajutnia, hol még estére megérkezvén közölte a sikereket Esronielnél, ki örömmel fogadta a második jelentést is, mely tartalmazta, hogy dél szívességet tett a Schwazjagereknek. Ezután fáradtan omlott bele parókiabeli dunyhájában, tisztán ismerve a tényt, hogy másnap ismét útra kell majd kelnie, s mennie észak felé, a menetelő tábor irányába. Nem jött álom a szemére, sokáig forgolódott csak, a fáradtság annyira elharapózott rajta mind fizikailag és szellemileg is, hogy egyszerűen nem tudott ágyában megmaradni, s végül inkább meggyújtott egy gyertyát, hajnalig tanulva az északiak által használt liturgiai nyelvet. Másnap az ablakon keresztül szobába beszökő napsütés ébresztette fel, hat fele járhatott, s rettenetes erővel uralkodott el rajta a fejfájás, amit a kialvatlanság okozott. Nem volt választási lehetősége, útra kellett kelnie, hogy még most beérje a tábort, s így megkezdődött a végtelennek tűnő harmadik napi ügetés, mely talán félútig juttatta el a masírozó sereg nyomaiba (Utóbbit egy bácsitól tudta meg, aki szerint két napja járt itt utoljára a sereg), ahol végül két órával a kitűzött pihenő előtt megállt, ugyanis nagyon szédült már, s félt, hogy egy rossz pillanatban elbóbiskolna, s lezúgna a lóról, nyakát szegve. Egy olcsó kis szállóban vett magának szobát, mindössze 50 váltóból, s bár az egész kis sufni akkora volt, hogy még éppen kinyújtózni se tudott benne ( A szalma pedig még jóindulattal is merő pisaszagtól bűzlött), úgy aludt el, mintha csak leütötték volna. Másnap még megétkezett, s kulcsát megtöltötte boros vízzel, ugyanis a helyi víz elvileg nem volt megbízható tisztaságú, s némi alkohol híján igen csúnya vérhast volt képes okozni. Alkony előtt egy órával járhatott, mire végül megpillantotta a tábor távolról kivehető sátras formáit. Fáradtan simította még a kimerült lovat, neki is halálosak lehettek ezek a napok, de talán a táborral együtt való utazás során kicsit ki tudja majd pihenni magát. Még egy fertályóra kellett, hogy végül beérkezzen a sokaságba, ahol a kitaposott, poros földön mindenféle népek jártak-keltek, kezdve a démonoktól, a vámpírokig. Kicsit körbenézve igen vegyes volt a felhozatal, itt-ott megtermett, szinte cölöpként kimagasodó Finsterblutok próbáltak beszélgetni a kevésbé méretes Schwarzjagerekkel, s ahogy közlekedett, látott még néhány Neulandert, s bánatára Nebelturmot is. Lováról leszállva kicsit megnyújtóztatta zsibbadt lábait,  friss vér hűvösen mászott bele tagjaiba. Pár pillanatig még megporolta a bőrvarratos barna lovaglónadrágot, majd odalépett a Neulanderhez, aki érdeklődés minden hiányában vizslatta.
- Adjon isten!
- Adjon, ne csak átkot.
* A jellegtelen, szőke vámpír bolondosan játszadozott a szájának szélére biggyesztett fogpiszkálóval, látszólag a világon semmi dolga sem volt, s így nem is fogadta különösebben hidegen a közeledését.
- Merre találom a sereg kapitányának sátrát?
- Elindulsz vagy száz métert itt végig mellettem. * Lendítette meg kezét kicsit srégen, a sátra mellett * - S előbb utóbb kilyukadsz egy sátorhoz, amin van egy-két jelzés. Nem nagyon lehet eltéveszteni, nagyobb mint a többi.
- Köszönöm, jó szerencsét!
- Viszlát.
* A Neulander érdektelenül fordult vissza a sátrába, körmét piszkálva, s valamilyen dalt dudorászva. Késlekedés nélkül indult meg, s figyelte a mindennapi életet. Ez a tábor most pont olyannak tűnt, mint egy-egy hatalmas kocsma: Egy megtermett démon szkanderozva próbált legyűrni egy hatalmas, hegyomlásnyi embert, miközben körülöttük ordibálva hangoskodtak a mindenféle népek. Nem lehetett tudni, mégis ki fog győzni, eléggé kiegyenlített harcnak tűnt az egész. Kicsit arrébb egy részeges alak hevert a porban, hányása ott száradt mellette a fűben, s gyanúsan mozdulatlan volt. Hallott mondákat arról, hogy az iszákosok bármi moccanás nélkül képesek aludni, ám mégis kicsit átszaladt a gondolat a fején, hogy mi van, ha amaz már igazából halott... Akárhogyan is, úgy öt perc múlva megtalálta a sátrat magának, s lovát kikötötte az előtte földbe vert cölöphöz. Az állat füvet keresett, ám az nem igazán akadt itt a közelben, csitítónak duruzsolt pár szót fülébe arról, hogy nem kell sokat várnia, majd még gyorsan kicsit megigazította izzadtsággal keveredő portól szürkés ingét, s a rajta lévő páncélt is meghúzta picit. Félve kapott a lándzsáért, akit magával cipelve lépett be a kicsiny sátorba. Elég szánalmas kis hely volt, a kapitány nem emelkedett különösebben ki lakhatásilag a sorkatonáktól, csak egy ágy s az asztal különböztette meg a földön fekvőktől. A bajszos, kissé deres hajú alak morgolódva figyelt egy térképet az asztalon, minden figyelmét annak szentelve. Elég fontos dolog lehetett, idegesen pásztázta újra és újra a papírost, észre sem véve jelenlétét. Kissé megköszörülte torkát, ám azonnal meg is hajolt utána, hogy véletlenül se a türelmetlenség jelét keltse, pusztán csak felhívta magára a figyelmet. Amaz fáradtan emelte meg magát, s mintha egy kicsit meglepődött volna látványára, ám végül bajszát pödörve megszólalt.
- Miben állhatok szolgálatára?
- Úgy gondolom, ezt inkább én kérdezhetném. Esroniel von Himmelreich küldött, hogy csatlakozzak a sereghez.
* Az alak fáradt, vizenyős szeme pár pillanatig átszaladt rajta, érezhető volt, hogy minden porcikáját jól felméri, s mire kinyitotta száját, a kérdést már csak megszokásból tette fel, tudta nagyon jól, hogy a válasz mi is lesz majd.
- Oh, bocsásson meg. Nem számítottunk ilyen későn egy-egy személynyi utánpótlásra. Milyen harcmodort képvisel?
- Nehéz harcmodort... S természetesen én kérek elnézést a késlekedésért, egy korábbi feladat nehezítette meg az időszerű érkezésem.
* S valóban, az egész utazás kifejezetten megnehezítette azt, hogy csatlakozhasson. Meg is lepődött kissé, mikor végül Esroniel elküldte a csatasorba egymagát, ugyanis nem igazán képzelte, hogy többet tehetne Délért itt, mint Hellenburgban, de természetesen nem keresett kifogásokat, ez volt a kötelessége, s ha valaki tudta a kötelességét, akkor ő biztosan.
- Akkor keresse meg Rändell századost, ő hasznát fogja venni kegyednek. A tábor nyugati  felén van a sátra, de hogy hol lehet most, azt nem tudom.
- Mindenképpen, köszönöm.
* Dobbantott még egy utolsót csizmájával, majd sarkon fordult, s magára hagyta a férfit, aki egy utolsó szitkozódással ismét a térkép felé fordult, tovább pásztázva azt ráncos szemeivel. Kívül lovához lépett, majd eloldotta annak kötelét a cölöptől, s felpillantva az égre, hogy kissé felmérje az égtájat, megindult a nyugati oldal irányába.
- Sokféle népek vannak itt, nagyszerűen sikerülhetett a Neulanderek tárgyalása.
- Nagyon úgy tűnik... Nem gondoltam volna, hogy a Finsterblutok is ilyen könnyen csatlakoznak majd.
- Engem nem lep meg, az utolsó nagy csetepaté a Démonháború volt, mostanra egészen biztosan éhezni kezdtek már némi vérre s egy kevés zsoldra. Egész biztos vagyok, hogy akár a Neulanderek segítsége nélkül is csatlakoztak volna, nem szívlelik egymást valami nagyon. 
* Azzal megindultak tovább, s végül úgy egy fertályóra múlva sikerült fellelni a sátrat, mely most már teljesen olyan volt, mint a közkatonáké. A sikert többnyire a kérdezősködésnek tudhatta be, kikötötte a lovát egy deres mellé, s némi vizet mert neki, majd egy kevés szénát is hordott oda, mellyel végre kielégíthette a drága állat igényeit. Belépve a körbepillantott a kicsiny sátorban, ahol csak egy földre lerakott szalmából készített fekhely volt, s egy asztal, két székkel. Nem kívánt helyet foglalni, inkább a lándzsára támaszkodott.
- Úgy látszik nincs itt.
- Biztos valamilyen dolga akadt, érdemes lesz várakozni.
* Egy harmad fertályórának kellett eltelnie, mire végül beesett a sátor nyílásán egy fekete hajú, zöldes szemű alak. Úgy tűnt, mintha folyhatott volna vérében egy kevés elf vér, ám a vonások már leginkább elfolytak, s csak a jellemző arcforma maradt meg. A férfi kissé meglepődött láttán, valószínűleg nem nagyon volt felkészülve látogatására, s szemöldökét fel-fel emelve figyelte a lányt, aki közben kissé meghajolt.
- Óhajt valamit?
- Randell századosra várok.
- Ne várjon tovább. Én vagyok.
- Örvendek. A kapitány küldött önhöz.
* Most ő maga is megszemlélte egy kicsit jobban a férfit, kifejezetten fiatalos volt, s emellett vonzó is. Ügyes harcos lehetett, ha már így húszas éveinek végére is képes volt elérni valami efféle rangot. Vajon neki is fog menni majd? Végre vajon el fogják ismerni, ha eleget tesz majd a városért?
- Hozzám? Mi célból?
- A zsinatelnök küldött, hogy segítsem a sereget, a kapitány pedig ide irányított.
* A férfi szemei egy pillanatra elfordultak a lányról, a kezében lévő hatalmas, vastag, súlyos, fekete lándzsára (Kek), majd megint vissza rá, s egy rövid bólintás után megszólalt.
- A lándzsa a fegyvere, ha jól sejtem.
- Vagy pont fordítva... De lényegében igen.
* Jelentette ki, mire is a férfi kicsit furcsállva tekintett a megjegyzésre, ám végül bölcsebbnek találta nem megkérdőjelezni a habókosnak tűnő lány szövegét, így csak folytatta a felmérést, még egy kérdéssel, ami most arra irányult, hogy rendelkezik-e lóval.
- Lova van?
- Van. Fríz kanca, felszereléssel.
- Holnap hajnalban keressen meg. Megnézzük, mire képes és hol a helye.
- Mindenképpen. * Jelentette ki egy halovány mosollyal, majd egy dobbantás után megfordult, hogy aztán mégse induljon el. * - A helyemet hol foglalhatom el?
- Az egyik többszemélyes sátorban még biztosan van hely, egyelőre keressen.* Azzal egy rövid bólintás után megindult, s lovát száron vezette tovább, egyesével bepillantva a közelben lévő sátrakba, hogy akad-e hely. Végül úgy öt hellyel arrébb talált magának egy kisebb zugot egy Neulanderek lakta fészekben, ahol aztán egy biccentéssel bevágta batyuját a sátor szélére. A bent lévők nem nagyon reagáltak semmit megjelenésére, csak egy vámpír volt, semmi más. Talán később majd beszélgetnek keveset, ám erősen kételkedett benne, nincs ilyesmi a virtusukban. Egy kis sétához volt kedve, magához vette ismét a lándzsát, majd nekikezdett megismerni a tábor többi részét. Nem sok érdekesre akadt, azon kívül, amit már eddig is felfedezett, s lusta körei során többnyire a megszokott italozó vagy éppen fegyvert-páncélt polírozó népeket találta meg, időnként egy-két értelmesen beszélgető ember és vámpír kivételével. A legfurcsább találkozás egy hatalmas kőgólemmel volt, aminek a vállán egy fiatal démonlányka üldögélt, aki valószínűleg már most is vagy háromszor annyi idős lehetett, mint ő maga.
- Milyen furcsa teremtés, az ember nem gondolná, hogy ekkora gólemet lehet képes létrehozni
- Valóban, valószínűleg a táborban lévő veszélyesebb alakok egyike lehet, nem lepne meg, ha harcban elbírna egy-egy századossal vagy kapitánnyal is.
* A fiatal, vörös démon nem igazán figyelt fel jelenlétükre, így inkább folytatták a sétát. A nap ekkortájt már igen lemenőben volt, s egy utolsó búcsúkörben megfigyelt pár gyakorlatozó apródot, akik éppen egymással harcoltak. Engedélyükkel ő maga is odakéredzkedett, s egy fa lándzsát előhalászva csatázott velük majd másfél óráig, egészen jól szórakozva. Nagyon sokat számította fegyver súlyozása, sokkal kényelmesebb és könnyebb volt mint a sajátja, s pont emiatt találta egészen nehéznek megszokni a rendes lándzsa milyenségét. Mint kiderült a két alakot Rickertnek és Hansnak hívták, s körülbelül egy-egy évvel voltak nála idősebbek. Valahol Dél északibb részén szolgáltak egy nemesnél, s most az ő hívására csatlakoztak a sereghez, némi dicsőség reményében. Még vacsorára is meginvitálták, amit természetesen szívesen elfogadott, s jó ízzel fogyasztotta el a kenyeret és szárított húst, ami mellé adott ő maga is némi boros-vizet, amit aztán a két fiú kitörő vidámsággal fogadott, ugyanis elmondásuk szerint ilyet nem igazán kaptak uruktól. A gyenge alkoholtól, s az edzéstől kifáradva vándorolt végül vissza sátrába, majd fáradtan dőlt le a szalmára, magához ölelve a lándzsát, s a holnapról gondolkodva. Ezzel nem jutott túlságosan sokáig, ugyanis az álom nagyon hamar elnyomta, s észre se vette, hogy még a páncélt is elfelejtette levenni magáról.

Persze kisebb fennakadások mellett, de sikerült megpillantanom a célt a távolban. Bár a nő eligazítása nyomán nem igazán volt teljesen pontos. Ugyanis egy dolgot elfelejtett közölni a drágalátos kisasszony, hogy utam kisebbik részét bár, de ingoványos talajon kell megtennem. Így természetesen nem is nagyon voltam túlontúl jó hangulatban, mikor térdig sárosan kikecmeregtem a lápból. Mindenesetre nem törtem meg a lendületem és tovább indulva, pár pillanaton belül (ami valójában közel fél óra volt), végül csak felfedeztem azt a nyavalyás épületet. Morogva teszem meg hát végül az utolsó métereket, ám végül csak elérem azt a nyavalyás épületet, mely elvileg azé a figuráé, aki tudja az utat a célom felé. Így hát minden nyűgöm bajomat végül magam mögött tudva el is értem szépen lassan a kalyibát, azonban alig értem oda kitárult a rozoga épület kapuja, és legnagyobb meglepetésemre egy már-már inkább tüzelőnek való alak jött ki elém. Bár azért annyira mégsem voltam meglepve, egyszerűen felvont szemöldökkel mértem végig, ám alighogy nyitottam szóra a számat ő csak legyintett párat, és mielőtt bármit szólhattam volna közbevágott.
- Ne is mond miért vagy itt. Szinte árad belőled a halál bűze… Az Apostolt arra találod. – mutat egy bizonyos irányba – Előtted már jártak itt ketten nem is olyan régen, ha sietsz, talán még beéred őket. És most kérlek, hagyjátok már végre, ezt a vén csontot végre pihenni…
Ezzel biccentett, és képembe is csukta az ajtót. Egy ideig csak álltam és néztem a rozoga tákolmányt, mint aki nem érti, miről van szó, de végül fenyegető morgássá fajul a kezdeti meghökkenésem, és már-már elgondolkoztam rajta, hogy rátöröm az ajtót az alakra, és feldugok egy karót a seggébe, hogy velem ne beszéljen ilyen hanyagul… de végül csak egy mérges kirohanás követve a mutatott irány felé kezdek el caplatni. Egyszerűen nem érné meg, hogy esetleg magamra haragítsam az Apostolt… még legalábbis nem. Most azonban ideje volt útra kelnem, és mivel az utam iránya, már megvolt, most lényegében semmi más nem volt, csak egyenesen előre… ha jól kiveszem az irányt, akkor Északnak. Így hát nem csináltam mást, csak indultam öles léptekkel csakis magam elé figyelve komor tekintettel.

Hosszú volt az út, és bár-bár néha aggódtam csöppet, hogy letértem az útról, de úgy voltam vele, hogy csak fogok kapni egy-két iránymutatást, ha valóban így történne, mert valljuk be… azért ennél jobb eligazításhoz szokott az ember. Bár legalább az Északi irányt nem rontottam el a tájékozódásnál. És ezt honnan tudom? Onnan, hogy hamarosan elértem a területek közti határt… jobban mondva a hóhatárt, így nemsokára már talpam alatt hallhattam a ropogó hó neszezéseit, ahogy szüntelenül törtem előre a lehűlt idővel mit sem foglalkozva. Végül azonban (ahogy a nyomok is elárulták) hamarosan utol is értem azokat az embereket, akikről az útmutatóm beszélt. Jobban mondva a távolból pillantom meg a körvonalaikat, ám ahogy megnyújtottam a lépteimet, hamarosan egyre inkább kezdtem beérni őket, majd mikor már megálltak olybá tűnt, hogy hamarosan minden további nélkül utolérem őket. Ám ekkor olyan dolog történt, ami megtorpanásra bírt. Az út egyszerűen megnyílt előttük, és hamarosan folytathatták is az útjukat a két vándor. Bár eleinte nem tudtam mi folyik itt, hamarosan megráztam a fejem és elindultam tovább, hogyha mást nem, legalább beérjem a többi állítólagos társamat. Végül elértem én is a lépcsőt, és egy újabb morgás roham után végül azonban elkezdtem leereszkedni rajta. Bár az előttem haladókat nem nagyon sikerült utolérnem a „bemutatkozót” szerencsére még nem késtem le. Tisztán érezhető volt az itt összegyűlt sötét aura, és ezt csak tetézte a ghoul nő megjelenése, az amúgy sem oly csekély nekrobagázsban. Viszont… sokkalta meglepőbb volt az, amikor egy női hang helyett egy másik hang jött ki a ghoul száján. Persze furcsa, de gondolom az Apostol keze van a dologban, mert a ghouloknak nem szokásuk csak úgy nemet változtatniuk, és a hangjuk sem fog csak úgy megváltozni. Így sok dolgot nem hagytam ennek az átgondolására, helyette karba font kézzel meredek a ghoul nőre kissé talán túlontúl fenyegető tekintettel is… bár érthető a dühöm… nem holmi apró-csepprő dolog miatt gyalogoltam ennyit. Persze sejtettem, hogy a beszélő nem más, mint az Apostol, vagy legalábbis az egyik nagyobb követője, de akkor is… legalább megtehette volna, hogy személyesen is megjelenik a rohadék…

Végül azonban kezdetét vette a dolog, amiért jelen voltunk, annak a megvitatása, amiért a nekromantákat végtére is eljöttek (azt leszámítva, hogy meg lettek fenyegetve). A mondanója között töretlenül figyeltem és füleltem, ám amit hallottam talán túlontúl is… felkeltette az érdeklődésemet. Vagy az Apostol csavarta így a dolgokat, vagy egyszerűen az én fogamra való tettnek tűnt, de egyszerűen nem bírtam magammal. Számon akaratlanul is hosszú és sötét mosoly terült szét, ahogy magam elé képzeltem a látványt. A kezemben tartom a király holttestét, akikért nem is akárkik felelősek. Oh, hogy vártam már azt a percet, amikor valamivel borsot törhetek a „nagy” Zsinatelnök orra alá. Esroniel mindig is túlságosan nagy fenyegetést jelentett a mi fajtáknak. Így máris jobbnak tűnt a gondolat, hogy hadba vonuljak, még ha nem is az én „zászlóm” alatt. De mindenesetre azért óvatosan tervezgettem. Bármennyire is tartom magam erősnek magam, attól még az uralkodó is egy félelmetes ellenség… hiába… egyedül nem lennék képes legyőzni őt. De… mi lenne ha mondjuk… társulnék valakikkel? Valakikkel akikkel könnyebben végbevihetem a feladatot, és az utolsó pillanatokba hátba döfve őket végül egyedül zsebelem be a jutalmat. Végtére is… az Apostol nem azt mondta, hogy a jutalmat szétosztja közöttünk, hanem annyit mondott, hogy aki elhozza a testet, csak az kap belátást a tervei közé. Bár a technika nem vonzott annyira, azért be kell látnom, hogy lehet, több van ebben, mint azt elsőre hiszem, így mikor a döntés elé állítottak minket, én nem sokat haboztam. Kivégzem azt, aki az utamba áll, és teljesítem az Apostol kérését, hogy ezzel új és gyümölcsöző dolgot hozhassak majd létre.

Végül azonban ez a nap is eltelt, és bár megfogyatkoztunk létszám ügyileg, az én „lelkesedésemet” természetesen ez továbbra sem befolyásolta. Ugyanúgy elhatározott voltam, mint alapjáraton. Különösebben az sem zavart volna, ha egyedül maradtam volna… sőt…. talán még értékeltem is. Na, mindegy. A helyzet nem változott az a lényeg, és én most itt vagyok többlet magammal, és várom az időt, hogy bizonyíthassak. Azonban ahogy beljebb hívnak minket, szinte elsőként mozdultam és követtem a ghoul nőbe bújt Apostolt. Azonban mikor megérkeztünk egy másik élőholt vár ránk, és hamarosan elérkezett a pontos eligazítás ideje is. Azonban… alig hittem a fülemnek. Az Apostol nem mondta ki nyilvánosan, de állítása szerint, csak két ember vesz részt ténylegesen a küzdelemben, és hamarosan már is megvolt az a kettő önként jelentkező, akik gyorsabbak voltak nálam. Azonban… én ezt nem fogadom el. Dühöm kilátszik arcomon, és nemtetszésemet elég hangosan is az ittlévők tudtára adom.
- Már megbocsásson! Mondja már meg, hogy mi a francról beszél! Nemrég azt mondta, hogy öljük meg, és hozzuk el a királyt maga elé. Az állítása szerint csak az nyeri el a jutalmat, aki elhozza a testet, de maga még is azt mondja, hogy ezen a kettőn kívül, mindenkinek itt kell maradnia... na ne röhögtessen... nem azért jöttem ennyit, hogy mások munkáját segítsem!
Jó pár nekromanta arrébb állt mellőlem gondolom nem akartak az Apostol dühének hatókörének lenni, hisz lényegében elég szemtelen dolgon viselkedtem, de ez engem továbbra sem érint.
- Igazán? Legyen ahogy akarod. Menj hát velük, és tedd magad hasznossá. Ha azt hallom vissza, hogy az voltál, te is megkapod a jutalmat. Ha nem, akkor amúgy is meghalsz, mert nem hiszem, hogy ezek ketten megkegyelmeznének neked. – fordul vigyorogva felém az Apostol.
- Én nem félem a Halált! – morgom vissza, majd némán meredek az élőholtra várva mikor adja ki az indulást.

Norven: Alakul a terv, folytatódhat is tovább. A részleteket skype-on lejátszhatjuk.
Lory: Jöjjön hát a hadművelet, részletei szintén skype-on.
Hilde: A lovas hadrend rangidős tisztje egy gyors felmérésre invitál, nyűgözd le! A további utasításokat, részleteket a szokásos helyen.
Nekromanták: Honorous közli, hogy a csata hevében körülményes lenne bejutni, így még azelőtt jó lenne elérnetek a déliek táborát, Hogy hogyan juttok be egy kis fejtörést igényel, ugyanis a két élőholt nem igazán kezdeményező jellegű. Honorous azonban remekül kezel bármely felmerülő problémát (ha szükségetek van, segíthetek a kijátszásában) Einmeria pedig jól tudja leplezni kilétét, így csak a hármótok bejutását kell intéznetek. Kérdés, panasz, pontosítás ügyében a szokásos helyeken találtok.
Brie: A felderítőnek nincs igazán ínyére a dolog, és felettébb szeretne meggyőzni, hogy hagyjátok az embereket a fenébe. Ha továbbra is kitartasz az eredeti szándék mellett, kénytelen vagy magad az eredeti osztagvezető elé járulni és őt győzni meg, hogy miért lenne szükséges erre pazarolni a csekély köt- és gyógyszeradagot vagy egyáltalán megosztani a figyelmüket. A tárgyalás végül azzal ér véget, hogy egy hírnök megjön a démonokkal való tárgyalás eredményével, így a kapitány egy fáradt sóhajjal legyint.
- Bánom is én. Vezesse őket ide, a tábortól nem messze lepihenhetnek, majd kiküldetek egy keveset a tartalékainkból. De ha bármi nehézséget jelentenek, induláskor itt hagyjuk őket és mindennemű problémáért magát teszem felelőssé.

Mina dupla kört kap majd, skype-on keress meg egy alkalmas időben.

Uh, ti is hallottátok a háttérben azt a mély, dörgő, tompa még két kör a csatáig hangot?

Határidő egy hét, pörögjünk! (Természetesen egyezkedni lehet, de tényleg ideje belehúznunk - kösz Niel)

Hamar hűl a levegő a Pusztaföldön, s ahogy a lelkészkölykök elkotródnak - olyan gyorsan, ahogyan érkeztek -, máris érzem a gallérom alá bújó hűvös levegőt, amely részvétlenül karmolász végig a hasamon. Összeborzongok. Keservesen lassan tavaszodik, és sohasem voltam a hideghez szokva amúgy sem. Schreiberben ugyanez a gondolatmenet játszódhat le, mert hozzám fordul, amint kettesben maradunk.
- Szálláshelyünk az nincs - állapítja meg tárgyilagosan -, legyen anyi bőr a képünkön, hogy kéressünk magunknak egyet?
- Én fázom. A tetőt bánja az ördög, de egy tüzet szívesen vennék - dörzsölöm meg a felkarom fázósan, mélyet szippantva a levegőben terjengő, fűszeres pecsenyezsír-illatból. Átkozott protestánsok! - Kerítsünk valamit enni.
A mágus bólint, majd rövid szemhéj-rebegtetést követően már egy hétköznapi, déli reguláris katona képében jelenik meg előttem. Feltehetően én sem maradok ki a jóból, de nem pazarolom az időm arra, hogy az álcában gyönyörködjem. Schreiber int a fejével.
- Menjünk, kérjük ki az adagunkat és keressünk egy kevésbé közkedvelt tábortüzet.
Minden különösebb akadály nélkül jutunk el a vacsoraosztásig, meglehetősen gyorsan: a nem túl bizalomgerjesztő tálba kapaszkodva kerülöm meg a három szótlanul kérődző zsoldos által körülült tüzet párszáz yardnyival odébb. Őszintén remélem, hogy nem a zsinatelnök nagyböjti húspropagandájába futottunk bele a vacsorával, mert éhen veszek, de egyelőre fontosabbnak érzem, hogy felmelegítsem a lábam, így féloldalasan leheveredem egy szabadabb helyre a tűz mellé, rövid biccentés kíséretében. Szomszédaink ügyet sem vetnek ránk - élénken, aztán amúgy félálomban fülelek a beszélgetésükre; néha-néha Hans Schreiber udvari mágust méregetem, de a fiatalember a lehető legegykedvűbb arccal kuporog a maga helyén.
Észre sem veszem, mikor nyom el az álom; csak a tűz felől sugárzó eleven hőre emlékszem, ahogy a lehunyt szemhéjamat cirógatja, s az éjszaka zavartalan, moccanás nélül röppen át felettünk, mintha egyáltalán semmi fontos nem is történhetne, amíg én ilyen mélyen alszom.

Fényes, hangos reggel van már, mikor felébredek, s Schreiber mintha ugyanabban az unatkozó pózban lenne most is, amiben elalvás előtt... a zsoldosok azonban eltűntek. A frontkatonák koránkelő népség. Hosszan, ropogva nyújtózkodom, majd feltápászkodom, hogy körülnézzek és megállapítsam, hol járunk a napban... meg hogy van-e valahol víz, hogy mosakvásba fogjak. Nem szívesen hagynám ki a reggeli rutinomnak ezt a fejezetét.
- Hová tűnt mindenki? - kérdezem, mintegy mellesleg, felvonva a szemöldököm hozzá.
- Fogalmam sincs, felszedelődzködtek és a tábor belseje felé indultak - von vállat a fiatalember szenvtelenül. - Valószínűleg dolguk akadt. Azonban lassan ideje cselekedni, mert táborbontás van és haladnak előre... felénk.
- Rosseb - morgom felugorva, és azonnal éberebb vagyok, mintha egy egész vályú vizet találtam volna. - Táguljunk innen. Milyen messzire lehetünk az... az ellenséges seregtől?
- Két napnyi menet - érkezik a válasz azonnal. - Talán három, ha valami történik.
Ez nem jó.
- Idő kell - nézek a szemébe mélyen, aztán körülfordulok a sarkamon a találékony, fogódzót kereső emberek sajátos lendületével. - Féken kell tartani a haladásunkat, amíg nem érjük el, amiért jöttünk - töprengve simítok végig az állkapcsomon, s a fiúra sandítok. - Mi az, amitől egy teljes sereg lelassul?
- Ha a vezetője problémával szembesül. - feleli ő elgondolkodva. Bólintok.
- A miénknek két vezetője van. Ha az egyik lelassít, a másik is. Igaz?
- Nem hiszem, hogy bármelyikük nélkül továbbmennének, igaz.
- Von Himmelreich és a főher... a király nem egyenrangúak sem észben, sem adottságokban - morfondírozok félhangosan, a horizontot figyelve. - Rudenz von Hellenburg a befolyásolhatóbb kettejük közül; nem ismerem személyesen, de ha nem így volna, ő vezetné a zsinatelnököt az orránál fogva és nem fordítva. Ha von Himmelreich meg tudja tenni, nekünk is sikerülnie kell - Rövid szünet, amíg levegőt veszek, majd végigmérem Schreibert. - A sisakos király él-hal az embereiért. Bizonyára a szívére venné, ha történne az egyikükkel valami.
Kritikusan méregetem a mágust, majd felvonom a szemöldököm.
- Tud kockázni, fiam?
- Nem, de gyorsan tanulok - feleli, kíváncsian másolva az iménti gesztusomat.
- Azt mondom, játsszunk a király egyik tisztje ellen - lépek oda hozzá, kellemetlen közelségbe, s visszafogom a hangom. - Azt mondom, itassuk le, és nyerjünk el tőle mindent. Azt mondom, csaljunk... vagy vádoljuk csalással. Azt mondom, provokáljuk, és ha fegyvert ránt, ha nem, öljük meg. Aztán tűnjünk el, és várjunk, amíg a király a felelősöket keresi... teljesen hiába.
Farkasszemet nézünk, és én folytatom.
- Ha egy harcostársa meghal, a király tombolni fog. Megállítja a sereget, hogy tűvé tegye az egész tábort a tettesek után.
- Működhet - biccent a fiatalember. - Javaslom, hogy lőjünk elég magasra, hogy gyorsan terjedjen a hír... valamelyik tisztet vagy szakaszvezetőt célozzuk meg.
- Egyre jár az agyunk, Hans Schreiber - vigyorodom el, és körbefordulok kíváncsian, mint aki a szélben keres nyomot a szimatával. - Tud-e valamit Rudenz von Hellenburg embereiről?
- Annyit, hogy a királyuk tekintéllyel lett azzá, aki, így nekik is igen fontos a sajátjuk.
- Remélem, az ördög engedi nekik, hogy azt is magukkal vigyék a Pokolba - söprök félre egy ügyetlenül lebontott sátrat; alattomosan halk, gyakorlott léptekkel kerülök meg pár kapkodva pakolászó embert, hogy őrizetlenül hagyott kockákat kaparinthassak meg poharastul, s hogy megvannak, a fiatalember kezébe nyomom őket lendületesen. - Ajánlom, hogy szomjas legyen, Schreiber, mert gallonszám isszuk majd a vizet a tiszt úrral. Csak az övé lehet bor, mert ha nem elég részeg, nem dühödik fel... vagy el találja vágni a becses torkomat. Csalni fogunk - jegyzem meg, jellegzetes félmosolyba rendezve a vonásaim, amely igen új lehet a számára. - Kérem, az erkölcsi aggályait halassza későbbre.
- Úgy lesz. A csalással pedig nem lesz gond, arra születtem - nevet fel, majd kissé bátortalanná válik a tekintete - Még szerencse, hogy a maga oldalán állok. Van már kiszemeltje?
- Ez a beszéd - mordulok fel, de valójában már nézelődöm inkább szanaszéjjel. - Nincs, és átkozottul kevés az időnk. De aki szeret kockát vetni, az nem csinál mást, ha van ideje arra is. Lássuk, kik lesznek a következő váltásban a szárnyak élén. Akik most vannak, elzavarnának, akiket pedig ők váltottak le, bizonyosan alszanak. Környékezzünk meg valakit, aki este kipihent lesz, de még ráér majd... Éjjel kell meghalnia, hogy minél később vegyék észre az eltűntét.
- Egyetértek - hangzik a mágus felől. - Viszont itt az egész nap, mit tervez addig?
- Nos... - vonom fel a szemöldököm, lazítva a tartásomon, és már veszem a levegőt, hogy kijelentsem, megkeresem a Hellenburgban hagyott lovamat, amikor a tekintetem a kezében tartott pohárra téved. Csípőre teszem a kezem. - Nem ártana addig kideríteni, mégis hogyan játsszák ezt a nyavalyás játékot.
- Egyedül oldjam meg és találkozzunk este valahol, avagy elkísér?
- Elkísérem. De mielőtt becserkésszük az ördögfattyat, aki az eretnek sereg fékje lesz... - feléje fordulok, és elfogom a tekintetét. - Kell egy álcaváltás majd. Olyan arcot akarok viselni, amely elég feltűnő ahhoz, hogy mindenki tudja, mit keres, és mit nem talál, amíg állunk.
- Világos - hümmög Schreiber, aztán ravasz pillantást vet rám. - Van is egy hajmeresztő ötletem.
Int, s ahogy a nyomába szegődöm, kisvártatva behúzódik egy félreeső helyre.
- Ez lesz a maga álcája - mondja, s ahogy ránézek, elsőre belém szakad a lélegzet, mert Esroniel von Himmelreichhoz hasonlít: annyira, hogy csak pár percnyi alapos szemlélődés után jövök rá, vonásai némileg eltérnek a zsinatelnökéitől. - Megfelel?
Legszívesebben állon vágnám érte, de látom az ötlete mögött húzódó ravaszságot, úgyhogy feszélyezetten biccentek.
- Legyen. A pletyka csak összezavarja majd őket, ami ad majd nekünk némi időt, hogy tovább folytassuk a lelkészeink pásztorolását. Van kérdése?
- Nincs. Mehetünk.
- Azt hiszem, a fiatalabb tisztek között lenne érdemes válogatnunk. Akik becsvágyóak és hírnévre és megbecsülésre vágynak. Vagy bizonyítani akarnak - javasolja Schreiber, ahogy nézelődve osonunk át a táábor szívén. Élénk, elismerő pillantást vetek rá: kedvelem a gyors észjárású embereket, s a mágus nem először bizonyítja, hogy ő jócskán ebbe a halmazba tartozik.
- Valakit, akiben a király akár saját magát is láthatja. Szoktak errefelé bajvívni?
- A lovagok biztosan, nyughatatlan fajták, le kell kötniük magukat valahogy.
- Akkor a győztes kell - vigyorgok a férfira vérszomjasan -, akkora fejjel, amelynek a puffanása elhallatszik Őfelsége sátráig.
Ennél egyszerűbb dolog nem létezik a világon: nincs más dolgunk, csak követni a dicsekvéstócsákat addig a mocsárig, amelyben az illető a győzelme óta dagonyázik. A kiindulási pontunkra rövid szimatolás után, a tábor keleti traktusában bukkanunk rá; fegyvercsattogást hoz a szél, nem is messziről, s ahogy közelebb érünk, kedélyes, bosszankodó árnyalatú férfihang is csatlakozik a fémes lármához.
- Lassan befejezhetnétek, táborbontás van! Mit számít még egy győzelem most?
Röviden összenézünk, majd habozás nélkül befordulok a kitaposott ösvényen, amely a hangok felé vezet.
- Ugyan hagyd már, csak a győzelem a fontos! - rikkantom jókedvűen, végigmérve a terepet, ahogy feltárul előttem a sebtiben kijelölt küzdőtér látványa. - Ahelyett, hogy inkább fogadnál rájuk! Ne csak nekik jusson a játékból. Én fogadnék, ha nem fogadtam volna tegnap egy szépasszonnyal, hogy el tudja tőlem csalni majd' minden pénzem.
Régóta tudom, hogy ha az ember elég hangos, mindenki úgy veszi, hogy a mondanivalója nekik szólt, így egyáltalán nem vesződöm azzal, hogy egyenesen bármelyiküknek is címezzem a kijelentést, s szemérmetlen vigyorral dőlök a korlátnak, hunyorogva figyelvén, ahogy a két fegyveres folytatja a küzdelmet odabent.
- Eh, csak felvágnak ezek! - legyint a korábbi, árulkodó hang tulajdonosa, egy alacsony termetű, köpcös férfi. Hányavetin támaszkodik egy jókora csatafejsze nyelére, s ahogy tüzetesebben szemügyre veszem, a szemembe villan a mellén meg a vállán viselt tizedesi rangjelzése. - Nem mintha bármit is számítana, hány szukafattyat csapnak földhöz, Randall századost akkor se éri utol senki.
A hangja olyan, mint aki elgondolkodott valamin, de azért együtt figyeljük, a jobb oldali bajvívó hogyan üti ki ellenfele kezéből a fegyvert.
- Na, végeztetek? Mehetünk már, ti tűzrevalóak?
Te kellesz nekem, te hájas fattyú.
- Maga látta küzdeni a századost? - füttyentek éleset, olyat, mint kölyökkoromban volt szokásom.
- Mind a huszonhat győzelmét, amióta elindultunk - dülleszti ki hordómellét amaz. - Nem aprázza el, pedig szinte kölyök még, húsz esztendőtől nem sokkal idősebb. De hát olyan termettel, mint ami neki van, nem is csodálkozom.
- Kár, hogy nem lehet itt és taníthatja móresre ezeket a macskajancsikat - csettintek jókedvűen, majd megvonom a vállam. - No de a századosok már nem érnek rá az effélére. Haditanács, őrség, miegymás, s a rendetlenkedők a tizedesekre meg a szakaszvezetőkre maradnak.
- E'van - jegyzi meg a tizedes, elragadó modorban a földre köpve. Kedvem lenne lendületesen tarkón csapni. - Most is valami új vámpír csitrit egzecéroztat, azt mondták. Estig vissza se jön, pedig rendet vághatna az amatőrök között. Te meg ne tátsd a szád, Jörg, vesztettél, kész. Takarodjál inkább sátrat bontani!
Nevetve csóválom a fejem, aztán biccentek neki. - Az emberei azért nem rosszak. Tudja, mikor vonulunk tovább?
- Amint készen vagyunk. Szerintem delelő után néhány fetrályórával már úton leszünk.
Nem szabad késlekednünk.
- Uram - ütöm össze a bokám, aztán elegánsan távozom, elegánsan fordulva be az első sátor mögött, ahol Hans Schreiber udvari mágus vár rám.
- Randall százados - jegyzem meg sokatmondó pillantással, további magyarázat nélkül. - Estére megjön.
- Világos.

Szürkületig van időm cserkészni a táborban, mintha ez bármennyit is segítene a déli hadsereg nyugtalanító méretein; hogy ingerült feszültségemet levezessem, fel s alá járok a tábor szívében, miközben fél szemmel a mágust figyelem, aki hol feltűnik, hogy kereket old.
Vöröslik már az ég alja, amikor odalép hozzám.
- A sátránál látták.
Sarkon fordulok, hogy a szemébe nézhessek rögtön.
- Nagyszerű. Az álcákat, és menjünk. Mostanra biztosan rendet tett az emberei között, már csak rá kell venni, hogy leálljon velünk.
Mintha csak két lépésre volna, olyan gyorsan érünk el a százados szállása elé; a sátorlap előtt torpanok meg hirtelen, mert odabentről pakolás hangja hallatszik, alighanem a páncélját veti le Randall úr éppen.
- Nos? - kérdezi Schreiber fojtottan, s én válaszul nagy levegőt veszek.
- Mit állsz itt? - kiáltom el magam hirtelen. - Rodrik most mondta, hogy a százados győzelme okán mind a vendégei vagyunk annnyi borra, amennyi belénk fér...! Gyerünk, mielőtt neki is szól valaki! El akarom nyerni az asszonya kezét is ma este...!
Félreugrom, és intek a mágusnak, hogy húzódjon be velem az első takarásba; éppen időben, mert a csörömpölés hirtelen abbamarad, a sátorlap félrehúzódik és a százados lendületesen kilép a szabadba. Termete valóban tiszteletet parancsoló, kora is az elmondottakhoz illik; haja fekete, szemei érdekes zöldek és arcélén meglátszik, hogy egy kis tünde vér is csordogál az ereiben. Acélos, kemény tekintettel néz körbe, ki szólhatott. Nekem egyáltalán nincs szükségem többre ennél, úgy lépek elő, mint aki egészen másra figyel, s a hátam mögé nézegetve sétálok el mellette, majdhogynem nekiütközve a széles mellvértnek. Csak ekkor lépek hátra, védekezőn intve a férfinak.
- Bocsásson meg, uram. Nem nézek a lábam elé, de akkora lótás-futás van erre ma...!
- Miféle lótás-futás? - vonja fel szemöldökét Randall százados, amire óvatosan elvigyorodom.
- Majd' legázoltak itt ketten, rohantak inni a tábor szélén álló társzekérhez. Lovagok. Mi a cimborámmal mennénk csatlakozni, de két napja annyi váltót nyertünk el tőlük, hogy már félek, csak képen vágnának játék helyett, ha észrevesznek.
- Ha már az én győzelmemre isznak azok a léhűtők, azt hiszem, tiszteletemet teszem - mosolyodik el ő is: a gesztusa furcsán kedves és fenyegető egyszerre, hátborzongató kisugárzást kölcsönözve neki.
- Á - állok egyik lábamról a másikra egy kissé, alattomosan méregetve őt. - Valami mást emlegettek. Vívtak korábban, amikor százados úr elvolt a táborban. Akkor is nyert valaki.
- Igazán? Kicsoda?
- Igazán nem tudom. Megtermett fickó volt, Jörgöt győzte le. Megmérkőzne kegyelmeddel italban is, azt mondta, amíg a tizedese el nem zavarta - kis szünetet tartok, aztán felsandítok a jóvágású arcába. - Italban és kockán.
- Kockán? - hördül fel a fiatalember, s öles léptekkel a mondott irányba indul. Ez így már-már túl könnyű. - Nna, arra mérget veszek!
- Szenvedélyes játékosok vagyunk magunk is, uram - kiáltok utána derűsen. - Megengedi-e, hogy csatlakozzunk a szórakozásához?
- Egye fene - kiált hátra -, jöjjenek. Ma úgy is jó kedvem van, lehet még a borból is lesz valamicske igazság.
Rávillantom a szemem Schreiberre, s felzárkózom a férfi mellé fürgén. Remélem, hogy a mágus a sarkunkban van.
- Baj nem lehet belőle, az igazság meg nem ártott még senkinek - tódítom jókedvűen, élesen figyelve, merre megyünk. - Borból legalábbis...!
Alig párszáz yard múlva a százados lelassít; jókora tábortűzhöz érkezünk, amelyet katonák ülnek körül, hasas kulacsot adva körbe egymás közt.
- Ki az, aki megmérkőzne velem kockában? - néz szét merészen, mire csak értetlen tekintetek a válaszok.
Hát mindent nekem kell intéznem?
- Természetesen mindenki, aki inni szeretne - szúrom közbe kíváncsi, ravasz hangon, mintegy mellékesen, majd könnyedén végigmérem őket. - A vesztes fizet egy kört.
Jörg barátunk úgy pattan fel, mint aki rugóra lépett.
- Én kiállnék, ha a százados úr nem bánja!
- Egy vereség nem volt elég? - szól amaz gúnyosan, mire a jelenlévők nevetésben törnek ki és hamar kocka csörren.
Óvatosan csatlakozunk a körbe, akár a dögevők, ha arra várnak, hogy a sebesült nagyvad kimúljék, s ők akadálytalanul jóllakhassanak rajta; éles pillantással figyelem, hogyan fogy a szesz, s hogyan bírja Randall százados a tiszta feje ellen intézett alattomos merényletet.
Hamar kiderül, hogy meglehetősen jól: a kulacs egyre körbejár, korsók és kupák is csatlakoznak hozzá, s a protestánsok úgy isznak, mintha a nyakukon volna a világvége. Nagyböjt idején! Az az átkozott zsivány von Himmelreich méltán népszerű, ha ezeket mind ő adta parancsba. De most az egyszer az én malmomra hajtja vele a vizet. Schreiber cinkos vigyora elárulja, hogy a buzgalmukért nem egyedül ők maguk a felelősek, s pár óra múlva a legtöbben hanyagul heverésznek; ketten-hárman képesek csak ellenállást tanúsítani, köztük a százados maga.
- Holnap lehet, hogy meghalunk - jelenti ki egy ponton, kifényesedett szemmel. - Vagy holnapután. Legalább ma legyünk egy kicsit boldogok.
- Játszik velem is, százados? - lépek oda hozzá, mert úgy ítélem meg, már nincs sok hátra. - Én még nem ittam annyit, amennyit akkor illik, ha az embert másnap temetik.
- Ha akarja és mer kiállni velem, Herr...
- ...Raabs -  huppanok le az asztalhoz vele szemben. - Ervin Raabs, százados. Nem vagyok lovag, de kedvelem a társaságukat.
- Hát akkor, Herr Raabs, lássuk, mennyire kedveli a Fortuna! - dörgi a férfi, s megrázza a kezében tartott poharat, benne a kockákkal.
- Lássuk, uram, ahányszor jólesik - biztatom kajánul - Lássuk, mert hosszú a sír...!
Fölnevetek, mert a fölényem igencsak kedvemre van, s fél füllel Schreiber felé figyelek az asztal felett.
A szemem az asztalra téved, s egy pillanatra mintha betűket pillantanék meg halványan a csiszolt fán.


A kockák gurulnak, s a százados érdeklődve vizsgálja őket. Aztán engem.
- Úgy néz ki, kedveli magát az öreg hölgy. Vagy az Úr - vigyorodik el, majd belekortyol a borba. - Hogy is volt? A vesztes fizet?
- A hölgyeket jobban kedvelem, maradjunk náluk - dörzsölöm meg az állam, aztán vállat vonok. - Igen, így indultunk. De ha van kedve, emelhetünk a téten és duplázhat.
- Ne mondják, hogy Randall százados gyáva ember! - csap az asztalra. - Emeljünk! Gurítson!
Biccentek neki, majd levágom a bőrből varrt kockavető poharat az asztalra.
- Bátor hát. És nagyon remélem, hogy bírja az italt!
- Nocsak, megint vesztettem. Nem szeretek veszteni, Herr Raabs! Még egyet! De előbb igyunk! - emeli a szájához ismét a boroskulacsot, s én tessék-lássék vele tartok. Nem kell nagyon törnöm magam, mert ügyet sem vet arra, hogy én iszom-e avagy sem: jó katona módjára csak a maga adagjával törődik.
- Igyunk, mert holnap eldől, ki Veronia igazi ura! - kontrázok kajánul, figyelve, ahogy egy húzásra kiüríti a kupáját. - És mi mind látni fogjuk. Ha az ég úgy akarja, látni fogjuk.
Átnyújtom neki a kockákat a pohárral, s biccentek megint, már eljött az idő lassan; a levegő hűvösén is érzem, hogy éjfélre jár majdnem.
- Maga nem szokott veszíteni, százados! Mi lelte ma?
- Rendesen elkalapált egy hellenburgi vámpír lovon, lehet kiütötte a szerencsémet!
- Remélem, nem! - nevetek biccentve. - Túl sok jót hallottam a századosról.
- Jót? Akkor az nem én voltam! - nevet fel. - Habár az igaz, hogy a Tirdegard melletti csatában megfutamítottam az északiak egyik kapitányát, és utána futott az egész serege is.
- Jó ember! - nézek rá elismerően. - Rudenz király kedveli az effélét. Várom, hogy lássam a csatában a saját szememmel.
- Ha engem lát, akkor rossz helyen van - feleli mosolyogva. - Nocsak, úgy látszik, Fortuna úgy döntött, ad még egy esélyt. No de nem hagyjuk abba, míg ki nem egyenlítem!
Legszívesebben ráncolnám az orromat, a rohadék meglehetősen kiegyensúlyozott... nincs sok kedvem túlságosan elhúzni, mert még valaki betámolyog a képbe és mindent elront. Koppantok egyet, ideje nyernie.
- Kegyelmed meglehetősen jól viseli a bort, uram.
Kihívó, büszke pillantással felel, de úgy látszik, a türelmem és az ő ellenállóképessége összhangban vannak: ahogy a tekintetét a szemembe fúrja, már látom, hogy nem sok van hátra.
Még háromszor nyerek, kétszer pedig ő, mire látom ültében megbillenni.
Most véged van.
- Az én zsebemnek az aljára értünk, százados úr - dőlök hátra vontatottan, félárbocra eresztett szemhéjaim alól figyelve őt. -; a cimborám esetleg guríthat kegyelmeddel párat, mert ha nyernék is, a bor túltenne rajtam ezúttal.
- Eh, nyegle egy legény maga, Herr Raabs, biztos is, hogy nem lovag! - kacag föl, rátámaszkodva az asztal szélére. - No, de kezdek én is veszíteni a szesszel szemben és egy harcos tudja, hol vannak a... határai...
- A mértékletesség szép erény, uram - vigyorgok rá, felállva a saját helyemről, s odalépek hozzá, meglehetősen könnyed mozdulattal. Érzem a vért zsibongani az ereimben. Most, mindjárt. - Még ilyen időkben is. Legalább a zsinatelnök nem sajnálja az övéitől a húst.
- Északon túl sokat képzelnek bele a lemondásba - szól fölényesen. - Krisztus azt mondta, "ha böjtölsz, ne lássák rajtad; ne légy olyan, mint a farizeusok". Mert a böjt nem a koplalásról szól, hanem a lemondásról. Én lemondtam másról, ahogy von Himmelreich is. Bár az emberek lassan hiányolják a zsinatelnököt: ki tudja, a csatára egyáltalán ideér egyáltalán.
Senkiházi fattyú. Megmutatom én neked, ki képzel túl sokat...!
- Északtól minden kitelik - csóválom a fejem azért higgadtan. - Akármi. De hol marad a zsinatelnök? A lelkészei buzgón helyettesítik, de az nem ugyanaz.
- Dolgokat intéz, ahogy... ahogy szokta - feleli a tiszt kásás hangon, dülöngélve. - Végül is egy vezető vagy mi. Majd jön, ha jónak látja. Hogy hogy ér be minket, az viszont kérdéses.
- Ahogy szokta - visszhangzom dünnyögve, s végigmérem őt még egyszer, utoljára. - Az emberek nem változnak, igaz? Köszönöm, százados.
Most, hogy már ilyen késő van, s mindenki más szemlátomást ájultra itta magát, felemelem a kezem, s az ujjam rászegezem az orrnyergére, a két szeme közt; ahogy elfogja az őrjítő kín pár pillanatra, mozdulni látom, keze a kardja felé moccan, de én vagyok a gyorsabb, én vagyok a színjózan kettőnk közül. Fegyvert rántok a szabad jobbommal, akár a villám, és erős visszakezes csapással, lendületesen elvágom a nyakát. A felszentelt rövidkard akadály nélkül csúszik bele a torkába, pontosan kettészelve a gégéjét, mintha csak vajból volna: Randall százados, aki egyszer egymaga megfutamított egy egész északi szakaszt, a saját vérétől fuldokolva, kifordult szemekkel rogy össze, dicstelenül hasalva pocsolyarészeg emberei közé a sáros földre. Horkantok, s mert bármelyik percben ránk törhet valaki, amiért a nagy tivornyázás hirtelen abbamaradt, leküzdöm a késztetést, hogy a csizmám a hátába töröljem.
Helyette elteszem a kardot, és gyorsan intek Schreibernek a fejemmel.
- Táguljunk innét!
- Rendben! - bólint a mágus, szemével az esetleges veszélyek után kutatva. - Merre?
- Csak bele a világba, mielőtt észrevesznek! - ragadom karon és átbújok a sátor oldalsó hasítékán, aztán nekilódulunk, s megfutunk párszáz yardot, mielőtt szembefordulnék vele pár esővizes hordó takarásában. - Váltsunk. Ha szerencsénk van, legközelebb reggel keresik Randall századost, s a hullája felfedezése után a király megállítja a seregét, hogy előkerítse a gyilkosait. Hanem a zsinatelnök.... hallotta, Schreiber? A zsinatelnök nincs itt.
- Hallottam. Még könnyebb dolgunk van, ha eretnekséget akarunk kelteni úgy, hogy ilyen messze ülünk a tűztől - bólint, közben egy teljesen elfeledhető arcot véve fel. Alighanem én is hasonlóan festhetek.
A véleményünk azonban jobban el se térhetne a zsinatelnök hollétét illetően. Valami itt nincs rendben.
- Akkor igen. De azért mégis nyugtalanító, hogy nincs a saját seregével ez az átokfajzat. Hol jár, ha nem itt?
- Ki tudja - von vállat a kísérőm. - Talán félti a bőrét. És abból ítélve, hogy itt vagyunk, lehet, hogy nem alaptalanul.
Egyáltalán nem győz meg, amit mond, de - mert nekem sincs ötletem - csak megrántom a vállam. Van egy olyan érzésem, hogy Esroniel von Himmelreich nemsokára előkerül majd.
- Aludjunk! Későre jár. Ha megtalálják, arra fel fogunk ébredni.

* A reggel hét óra környékén lephette meg, a tábor araszolva pakolt csörgésére zörgésére. Háta még sajgott a tegnap miatt, izgalmában nem sok kedve volt levetni magáról a páncélzatot, s teljes menetfelszereléssel aluszta az igazak legszebb álmát. A többi vámpír még hever a sátorban, halkan, motoszkálás nélkül emelkedett ki az építményből, kint megropogtatva részeit. A lándzsát már ösztönösen összeszedte, ha kel, többnyire úgy is azért kap először, s a mai reggel sem volt kivétel ebből. Nem teketóriázott igazán sokat, Randell százados ki tudja, hogy mikorra is számított rá, így azonnal megkereste a lovát, s szépen megetette-itatta, ahogy azt szokás tenni. Ennek utána fel is szerszámozta, s ismét felhelyezte rá a nehéz páncélokat, jó szorosra húzva azokat. Az állatnak nem igazán tetszett ez, fejét ellenkezve rázta a dologra, amire végül engedett még egy lyukat a szíjon, de most lesz először élesben használva a felszerelés, nem vette volna lelkére, ha a szerencsétlen állat most megsérült volna. Végül egy almával sikerült kiengesztelni a kancát, aki teljes elégedettséggel rágta a félbe vágott gyümölcsöt, hangosan ropogtatva a csemegét. Nem volt egy túl kényeztetett ló, igaz, nem sajnálta tőle az efféle ajándékokat, s néha még kockacukrot is kapott, ami mint ismeretes igen nagy kincsnek számított, ám sosem akarta, hogy túlzottan megszokja a luxust, ami bármikor véget érhetett volna számukra. Mire végzett a bestia, óvatosan végigvakargatta annak nyakszirtjét, amire is Kohle hálásan felé nyomta fejét. Vad hátas volt, mindig magát látta benne egy picit, s bár a hasonlóságok hamar elfogytak ennyivel, a ló szeméből tükröződő lágy törődés talán a számára legfontosabb élőlénnyé tette azt. Arca oldalát az állat orrnyergéhez simította, majd hallgatta annak szívverését. Ha egyek nem is voltak, de egy pillanatra szerette volna úgy érezni, hogy a lény megérezte, hogy mi is bújik lelkében. 
- Ám a lovas mégiscsak lovas, a ló pedig ló.
* A szavakat lágyan az állatra lehelte, amaz elfordította arcát, s kihúzta magát, pont mintha csak értette volna, hogy mire gondol. Vacillálás nélkül vetette bele lábát a kengyelbe, majd át a nyergen, s menten lovassá vált. Egy pillanatra még megfordította az alant heverő kancát, hogy felnyalábolja maga mellé a fegyvert, majd egy gyengéd sarkával végzett böködés után az állat lassan megindul a tábor Randellféle részéhez. Ahogy haladt, körülötte a népek mind a sátrakat pakolták, lusta, ráérős mozdulatokkal bontva el az ideiglenes otthonokat. Furcsa érzés volt ez: Minden nap ugyanazon a földön, ugyanabban a takaróban feküdt és kelt az ember, ám öt-tíz kilométerrel arrébb, s szépen lassan egyre hidegebb tájékokon. Sosem volt még ilyen távol Hellenburgtól... Izgalmas és ijesztő volt egyszerre, s valamiért kedve támadt volna egyszerűen kilovagolni valahova, hogy kissé felfedezze mennyiben is más Észak, mint Dél, de az dezertálás lett volna... Becsülete ilyesmit nem engedett, ezen körülmények között nem. Álmos révedéséből a százados impozáns alakja ébresztette, ahogy egy megtermett almásderest vezetett ki elé, rostélyát felcsapva üdvözölve őt. Nem teketóriázott, leugrott a lóról, s kissé meghajolt előtte.
- Jó reggelt, Fräulein. Mehetünk?
- Jó reggelt, Herr Randall. Nem látom akadályát.
* Kohle ösztönösen csatlakozott a száron vezetett állathoz, kíváncsian követve azt. Az utazás csöndben telt, Randell hol jobbra, hol balra intve haladt a tábor széléig, ahol végül egy nagy vörös sátor, s egy semmi közepén álló kerítés állt, ami látszólag egy lovagi torna szimulálása képet volt ott elhelyezve. Kifejezetten szánalmasan hatott, bármely szél elfújhatta, bár a célnak most éppen megfelel, bármennyire is idegesítette.
- Látott már lovagi tornát életében?
- Azt hiszem fél szemmel. Inkább a rendfenntartó feladatokkal foglalkoztam, de tisztában vagyok a lovasharcmodor alapjaival.
* Való igaz, nem volt annyira ritka eset az ilyesmi Hellenburgban, évente többször is tartanak tornákat a városon kívül, s nem egyszer jelen is volt rendet tartani, illetve figyelni, hogyan is harcolnak az ország lovasai, ám élesben sosem próbálta még a dolgod, s bár kétségtelenül tisztában volt a feladat alapjaival, arról szó sem volt, hogy azt szabályszerűen, vagy akár lovagi virtusnak megfelelően tudta volna.
- Viszont jelenleg nincs tulajdonomban kopja, amennyiben megoldható, szeretnék valamely hadtárstól kérni.
- Természetesen.
* A százados csak intett egyet, amire is egy apródforma gyermek jelent meg, egy hosszú fakopját, egy pajzsot, s egy sisakot hordozva magával. Utóbbit nem szándékozott viselni, ellenben ha már ide került hozzá, nem akart nemet mondani a kedves gesztusra, arról nem beszélve, hogy kár lett volna most betörni a fejét. 
- Mit érdemes tudnom a torna technikai részéről, mely olyasmi lehet, ami nem adja magát pusztán figyelés során?
- Csak előre döfhet, az időzítésen van a  hangsúly. Ha az ellenfele a földre kerül, győzött. Próbáljon megölni!
- Rendben, azt hiszem értem. Csakis időzítés és erő, semmiféle piszkos trükkök?
- Pontosan. Ahogy egy lovagtól illik.
* Mintha a férfi arcán valamilyen keskeny mosoly jelent volna meg, ám nem igazán foglalkozott vele. Egyértelmű, hogy kis falat volt most ő neki, s bár fel fogja mérni képességeit, akkor és ott zúzná darabokra, ahogy kívánja... Ez persze nem jelentette azt, hogy nem próbálja majd megvédeni a becsületét, de azért jó tudni, hogy hol is az ember helye. Az apród elé lépett, felé nyújtva a felszereléseket. Rutinnal vette el tőle a fából eszkábált tárgyat, s helyezte annak helyére a haloványan, langyosan derengő feketelándzsát. Miután azt kezébe tudta, fejére biggyesztette a csúnya, horpadásos fejfedőt, s egy intéssel jelezte a kölyöknek, hogy immáron nincs szükség a jelenlétére. Amaz kicsit furcsállta az intést, tekintve, hogy nem vette el tőle a pajzsot, de emellett nem igazán zavartatta magát, s visszasétált az árnyas sátorhoz. Még várakozott egy keveset, s méregette a fegyver súlypontját, megismerve azt a lehető legjobban, mielőtt csatára kerülne a sor. Könnyű volt... Másnak talán terhes lett volna, de nagyapja súlyához képest semmi, s bár formái ismeretlenek voltak, úgy érezte képes lesz jól használni a kopját, ha másra nem is, de arra igen, hogy lelökje saját magát. A formaiságokat letudva pattant fel a kancára, megigazítva magát, s közelebb hajolva az állat nyakához, akinek aztán búgva súgott oda pár szót, nyugtatásként. A dolog láttára a százados is így cselekedett, felmászva a saját állatára, s szólva az apródnak, aki kihozott pont egy ugyanolyan fegyvert, mint a magáé volt. Erre jól ráfogva végül röviden biccentette egyet, egyenesen az irányába.  Fejfedőjének rostélyát lecsapva igazította meg magát még egyszer, figyelve a fegyvert, hogy a lehető legjobban álljon, tudván, hogy azt biztosan szorítja, s nem repülhet ki a kezéből. Egy bólintással ő maga is kihúzta magát, majd sarkával megütötte vagy három-négyszer a maga alant lévő kedves csatalovát, ami erre sebesen vágtába kezdett. Közelebb húzta magát az állathoz, hogy kisebb célpontot jelenthessen a katonának, s hogy a ló gyorsabban legyen képes haladni, a levegő szabad áramlása miatt. A kopját egyenlőre nem tolta ki igazán, várva még, hogy egy kicsit közelebb kerüljön az ellenfélhez.
~ Gyerünk...
* Szorította össze fogait a találkozásra, s ahogy elérkezettnek érezte a pillanatot, mind az állat, mind magának teljes erejével tolta ki a kopját, egyenesen a százados felé. Az se volt rest, jobb célpont híján testét takaró vastag páncélját pécézte ki magának, s találkozásuk pillanatában mindketten kissé hátrébb lökődtek a nyeregben, ám megúszták az összecsapást. Szerencséje volt, a kopja hegye lecsúszott a vértjéről, s így csak annak súlyát érezte, sebesülését nem igazán, bár, azért némi kis sajgást mégis felismert oldalán. Lassított az állaton, megkerülve a kerítés oldalát, majd ismét megsarkantyúzta azt, teljes erővel nekirontva a századosnak.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Nehéz lélegzetvételek között, csillagok ezer színében táncolva zihált a levegőért, amely mintha teljesen kiszorult volta tüdejéből. Kellemetlen volt az esés, akkorát nyekkent a földön, mintha csak egy halat csaptak volna a kő oldalának, s nyöszörögve emelte meg magát, mesterkélt lustasággal levágva fejéről a horpadt sisakot a sátor felé, tovább kapkodva a levegőért. Talán nyolc percig harcolhattak... Óráknak érződött az egész, minden csattanás úgy nyúlt a végtelenbe, mintha sosem akart volna véget érni, s bár egyre tovább és tovább húzódott kettejük harca, végül nem vehette fel a küzdelmet a rutinnal. Az utolsó döfés pont középpontját érte, s úgy sodorta ki a nyeregből, mintha csak egy papírlap lett volna, amit egy szeles őszi napon kivisz a fuvallat a szabadba, hogy aztán az utcagyerekek szedjék össze, s repülőt hajtsanak belőle. Ennyi volt hát... Szenvedett még egy keveset, úgy három percet, hogy végre fel tudjon állni, s mindenétől sajogva emelkedett a földről a látványra, hogy a tiszt már odavezette hozzá lovát, s vigyorogva nézett le rá.
- Remek. Mindent tudok magáról. Csatában az elővédben lesz, az első sorok valamelyikében, majd a tizedesek pontosabb utasítást adnak.
- Köszönöm. Esetleg van valamilyen parancsom még, vagy leléphetek, s csatlakozzak be a sereghez?
* Tolta végül ki a szavakat két lihegés között fogai sűrű tengeréből, rátámaszkodva a mellette dermedten álló Kohlén lévő nyeregre. Piszok rosszul esett neki ez az esés, úgy szédült most, mint a kutya, ám mégsem akarta, hogy a másik nagyon megjegyezze, hogy miféle egy málé leány lenne.
- Nem, leléphet. Pihenje ki magát, jól teljesített.
- Köszönöm, úgy lesz.
* Egy picit még meghajolt, s dobbantott is, ám másra már nem volt igazán ereje, s megindult a sátor felé, vezetve maga mellette a lovat. Pár percre le kellett ülnie, fejében még a százados elégedett arca világított. Nem volt megelégedve magával, ám látszólag a tiszt úgy-ahogy megfelelőnek találta, s végül is ez volt a lényeg... Talán legközelebb, talán. A pár perc, melyet üléssel töltött újult erővel áldotta meg, s bár még most is mosásban lévő szar módjára élte meg a létezés tág fogalmát, legalább büszkén vette magához a lándzsát, aki utólagos megjegyzéseinek alapján fel nem tudta dolgozni, hogy lehet valaki annyira ostoba, hogy pajzs nélkül menne lovagi tornára. Erre egyébként csak fél füllel figyelt, legkisebb baja sem az volt, hogy a fegyverrel foglalkozzon, aki bár házsártosan viselkedett, de egyértelműen csak féltette, s ezen torzsalkodó szavaival próbálta a jóra inteni, ha igaz, ilyesmi nem is nagyon történhetett. Útja az előző sátrához vezetett vissza, ahol végül összeszedte felszerelését egy batyuba, majd megindult vele a lovasság táborába, ahol végre kiérdemelte magának a maradását. Egy tisztet szeretett volna keríteni, szeme hol jobbra-hol balra csapódva pásztázta a területet egy-egy olyan emberért, aki tudna neki segíteni, s végül szerencséjére meg is pillantott egy csillagot viselő jóembert, aki biztatónak tűnt. Megtermett piszkos szőke lovag volt, éles, kissé markáns arcvonalakkal, s barna szemekkel, melyek nem sok kedvességet sugalltak. Megállt előtte, kissé elengedve a ló szárát, s meghajolt, megadva a kellő tiszteletet. Amaz megemelte a szemöldökét, de végül egy intéssel jelzett, hogy beszélhet.
- A nevem Hilde, Hellenburgból. Randell százados küldött, hogy csatlakozzak az elővédhez. Amennyiben jónak véli, rendelkezzenek velem.
- Jelenleg nem tartjuk a formációt, a lovagi hadtest a sereg jobb szárnyán vonul, a csata előtt majd keressen meg ismét. * Válaszolt, miközben még egyszer végig pillantott rajta* - Addig tegyen, ahogy jónak lát, csak legyen utolérhető, Frau Hilde.
- Mindenképpen, Herr...?
- Feukel. Otto Feukel tizedes. Örvendtem a találkozásnak.
- Jómagam is örvendek.
* A férfi mintha kissé meghajtotta volna fejét, majd pár pillanat múlva megindult tovább, mit sem foglalkozva vele. Fene módon elfoglaltak ezek a tisztek, kicsinek és jelentéktelennek találta magát, bár legalább ha mást nem is, azt elmondhatta, hogy része volt a nagy egésznek. Furcsa és zavaros érzés volt ez, nehezen tudta átfogni, mégis mit jelentett. Éppen a halálba ballagott, s mégsem érezte a bánatot vagy a megbánást. Népért tette, Hellenburgért, nem a vámpírokért. Fáradtan foglalt még magának egy sátrat két megtermett asszonyállat mellett, akik mint kiderült a reguláris sereg részei voltak, s ha minden igaz egy letűnt család sarjai is, majd ímmel-ámmal besegített a pakolászásba, bár inkább csak annyira, hogy ne szégyellje magát túlzottan. Messze túlzottan sajogtak még a sebek, minden mozdulat újult bemutatkozással idézte fel a földnek való csapódást, amit is a századosnak köszönhetett. Maga a munka egyébként nem haladt rosszul, estefele a legtöbb dolog már össze volt hordva, s csakis a sátrak álltak helyükben. Némi beszélgetésből az is kiderült, hogy a sereg másnap hajnalban fogja megkezdeni a következő napi utazást. Így estefele, már minden kedve elment a munkától, s ehhez híven inkább elindult még egy utolsó nagy sétára, ami leginkább csak a gondolatainak kiszellőztetésének volt szentelve, s esze ágában se volt bármit csinálni már már. Talán egy negyedórára távozhatott el, nem tartott sokáig az utazás, hamar rá kellett jönnie, hogy jóval fáradtabb volt, mint azt eredetileg gondolta. Amerre járt, mindenhol csak vedelés képe fogadta, s a saját táborukban még Randell századost is megvélte pillantani, aki látszólag éppen az alárendeltjeivel kockázta el a vagyonát. Tovább járva íjászokba ős zsoldosokba is bukkant, akik csakúgy mérték maguknak a lőrét, mint a többi népek, s jól szórakoztak az indulás előtt, átélve a mámort, amit a bor jelentett. Szeme önkénytelenül is pásztázta közben, hogy akadnak-e démonok és vámpírok a közelben, ám ők valószínűleg máshova lettek költöztetve, s így nem igazán találta őket. Végül kissé csalódva tért vissza a sátrához, s még mielőtt lefeküdt volna megetette-itatta Kohlet, majd puffanva vetette magát rá a szalmára, levetve a páncélokat, s szinte azonnal beájulva az álom édes keblében.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Másnap ébredését egy morcos hang okozta, mely szinte azonnal úgy lökte magához, mintha csak egy vödör vizet öntöttek volna nyakába. Egy tiszt volt, kopaszkás alak, okuláréval jobb szemén. Kicsit kedvesebb teremtésnek lehetett mint a tegnapi, jóindulatú ráncossága, s nagyapós kinézete mind erre utalt, ám az arcára fagyott aggodalom most igen jól leplezte ezen tényt. Hangjára azonnal lábra ugrott, s magára vetette barna posztónadrágját és csizmáját.
- Ön lenne Hilde, Hellenburgból?
* Mindent szépen magára kapott amíg is a férfi kint várakozott, csak a páncélját hagyta egyenlőre lent, a lándzsa is a kezébe jutott. Még csipásan jelent meg a férfit előtt, aki végül egy rövid biccentéssel fogadta őt, s nem is teketóriázott túlságosan sokat.
- Hilde, jelentkezik!
- Ön gyakorolt tegnap Randall századossal?
* Furcsának érezte a kérdést, nem bizalmatlan volt vagy megkérdőjelező, pusztán csak az információ érdekelte, s nem is beszélt mellé. Egyenes volt és férfias, valami nagyon nem volt rendben. 
- Igen uram, én.
- A századost meggyilkolták.
* Képére látható meglepetés szaladt fel, nem tudta hogyan kezelni az egészet. Gyász... Azt nem érzett, alig ismerte meg a férfit, ám mégis hogyan jöhetett el ilyen hirtelen és figyelmeztetés nélkül a halál? Jobb híján száját kissé eltakarta, majd egy pillanatra az égre pillantott, mintha ott választ lelhetett volna a kérdéseire... Most rajta keresik? Ő akkor egy gyilkos jelölt lett? Ennyi volt hát a bizalom? Nem lehetett... Ők is tudhatják, hogy esélye se lenne. Valami bűzlött, s rettenetesen.... Egy százados nem hal meg csak úgy, elég magas a rangja ahhoz, hogy senki ne merjen belekötni, s hogy abszolút legyen a szava még a többi csoportosulás között is.
- Kémek vannak a sorainkban?
- Nem biztos. A százados a lovagokkal mulatott tegnap este és kockáztak is, a szemtanúk szerint a bor sem volt idegen. De nem olyan ember volt, aki csak úgy ölre menne valakivel részegesen úgy, hogy az ő nyakát vágják el.
- A lehető legnagyobb tisztelettel, s nem ismerem igazán a sereget, de erősen kétlem, hogy olyan emberek lennének a sorok között, akik egy százados fejét vennék szívfájdalom nélkül.
* Nem fejezte be a mondatot, a másik egyértelműen értette azt, s nem is reagált rá, valószínűleg pont azon okból, amiért ő is csak félig mondta ki azt, amit gondolt. A hideg végigszaladt a hátán, a nap melegen sütött le rá, mégis szinte fagyott a lelkében és a testében is. Idegen földön, még a bajtársak között sem biztonságos.
- Arra lennék kíváncsi nem látott vagy hallott-e valamit, míg Randall századossal volt, esetleg utána?
- Semmi olyat, ami furcsa lett volna. Az este folyamán tettem egy sétát, az valamikor... Hat óra fele lehetett. Akkor még kockázott a százados, s kutya baja sem volt. Annyit furcsáltam csak, hogy útközben nem találkoztam vámpírral, bár gondolom pusztán csak másik részében voltak elszállásolva a tábornak.
- Értem. Kérem ne tűnjön el. Nem gyanúsítjuk semmivel, de jobb, ha könnyen elérhető, mivel egyike az utolsóaknak, akik élve látták a századost. A továbbmenetel kissé hátráltatva van, ugyanis őfelsége úgy döntött még a csata előtt a végére kell járni ennek az ügynek. Elnézést a zavarásért!
* Hihetőnek vélte a férfi szavait, röviden biccentett a parancsra. Nem volt szándékban eltűnni egyébként sem, nem olyan fábol faragták, s menni se mehetne sehova, hiszen ez már Északnak a szíve. Ha most innen kivált volna, úgy ölik meg a határon, mint egy kutyát, s mennie se lenne hova. A tiszt megindult, ám egy kérdése még volt irányába, ezért egy megszólalással kicsit feltartotta.
- Hol találták meg a holttestet?
- Innen nem messze, ahol a kockázás és az italozás zajlott.
* Köszönetként röviden bólintott egyet neki, majd egy intéssel búcsút mondott. Rosszul érezte magát... Igaz, nem rendült meg a százados halálán, de egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy valaki a táborból tette volna. A századosi rang nagyon magas, egy ilyen ember halálát nehéz csak úgy eltusolni, s ha ez nem lenne elég, senki sem tud az egészről semmit. Lelki szemei előtt titkos tőr bújt minden zugban, s a hideg úgy járt-kelt rajta, mintha csak a futárszolgálat valamely lova lett volna Hellenburgtól. A szokottnál is sápadtabban lépett arrébb párat, mélyeket lélegezve, s felkeresve lovát, aminek közelsége biztos meg tudja majd nyugtatni egy kicsit, ha más nem is nagyon.

Kis zűrzavar alakul ki, mikor egy ismerős nekromanta ellenáll a parancsoló szónak. Természetéből adódóan ellenkezik, Alicia viszont már-már kívánja, hogy telepatikus úton üzenhessen neki: csendesebben, nyugodtabban tegyen lépéseket. Bár… Bizonyára azzal csak még jobban feldühödne a férfi, így összepréselt ajkakkal várja, mi lesz az eredmény. Már-már félve tekint Einmeriára, aztán Ashorra, hogy mit kíván vele tenni, de voltaképpen rendesen meglepi a gonosz válasz. Nem tudja eldönteni, hogy számított-e erre, vagy teljesen mást várt el, mindenesetre megnyugszik, hogy nem alakul ki olyan nézeteltérés, ami felesleges, elnyúló vitákhoz vezetne. Olyan szempontból bízik Ashorban, hogy nem fog meghátrálni, ha húzós szituációba kerülne - könnyedén meg lehet ezt róla állapítani, egyúttal önfejű is, ami már hátrányt jelent a számukra. Vajon jól fog alakulni...?
Honorousé a megtisztelő feladat, hogy felvázolja, mit is kéne tenniük: a déliekhez kell beszivárogniuk, de még azelőtt, mielőtt a felek megütköznének. Kissé elhúzza a száját a gondolatra, mintha gyomra is görcsbe rándulna attól, hogy kémkednie kell, viszont Rudenz király megölése a csata hevében valóban igencsak nehézkes feladat lenne, a hátbatámadás lényegesen egyszerűbb. Nem mintha ez sokat könnyítene, hiszen minden bizonnyal egy hatalmas sereg közepében lesznek, ami körülményesebbé teszi a csapda felállítását. Elképzelése szerint nem fogják tudni ott se megölni, ha nem elég ügyesek, mivel állandóan körül lesz véve katonákkal, érdeklődő tökfilkókkal, akik miatt elérhetetlen távolságba kerül. Igazi kihívás lesz ez a számukra, már most érzi.
Mindazonáltal a terv, hogy mégis miként tudnak beosonni a protestáns csapatok közé, meglepő gyorsasággal alakul ki elméjében – mintha mindig is ezt csinálta volna. Nincs benne egy kis gyakorlottsága sem, valahogy mégis magától értetődő a számára, mit is kéne ilyenkor kezdeni, még ha roppant kockázatos is. Mondjuk az egész küldetés egyenlő az öngyilkossággal, de ha már elvállalta egy olyan „csekélységért”, mint az elképzelt jövő feltárása… Most már végigcsinálja.
Hányadszor is mondta el ezt a mondatot magában az elmúlt pár napban? Meglehetősen sokszor, és ez nem túl jellemző. Talán az összes porcikája érzékeli a veszélyt, és így akarja tudtára adni, hogy ki kéne szállnia - csak már túl késő.
Nem szólal meg addig, míg nem látja szükségét, ráadásul jobban örülne, ha a többiek dobnák be ötleteiket elsőként. Némaságba burkolózva várakozik pár percet, viszont a beszélgetés nem halad… Vagyis nemhogy nem halad, még csak meg se mukkan egyikük se! Kínossá válik ezáltal a csend: sem a ghoulok, sem a nekromanták nem kívánnak társalogni, így viszont nem léphetnek egyről a kettőre. Muszáj felhozakodnia saját elképzelésével, legfeljebb leintik, hogy bolond dolog, de legalább elindulhatnak valahonnan. Az is valami, nem? Ha ennek köszönhetően halad majd a tervezgetés, már bőven megérte megkockáztatni épelméjűségének meglétét.
Mély levegőt vesz, és beletörődve felsóhajt, megtörve a csendet.
- Mit szólnátok hozzá, ha…?


Másfél napnyi, többnyire csendes gyaloglás, minimális szóváltással - egyikük sem bizonyul túlságosan beszédesnek. Amennyire csak bírja fizikailag, tartja az iramot, mivel egy percet sem késlekedhetnek. Az idő szorít, és ez minduntalan sürgetésre készteti őt: ha véletlenül kicsit lassabb tempót kezd el diktálni, már be is villan elméjében a gondolat, hogy egyre csak fogynak az alkalmai, így ebből merítve erőt, megszaporázza lépteit. Végül, véget nem érőnek tűnő menetelést követően a tábor széléhez ér - Honoroussal az élen. Csupán ő jött vele, ő vezette Aliciát idáig, a többiek más irányba indultak, ami azért is jó, mert ha valamelyikük lebukik, akkor nem fogják veszélyeztetni a másik munkáját. Sőt, az általuk okozott zavargást még ki is használhatják adott esetben. Még ha ez kegyetlenség is, akkor is meg kell ragadni a lehetőséget, majd cselekedni: levágni a célszemélyt.
Megérezve magán a wight kérdő pillantását mély levegőt vesz, felkészülve az előttük álló eseményekre, közben a távolt figyeli, melyet elcsúfítanak a felhúzott sátrak. Bárcsak eltakarodnának innen...
- Akkor kerítsünk valakit, aki nem bír el a magányával - néz átmeneti társára, igyekezve a szemét elkerülve az arcát fürkészni, a korábbi figyelmeztetésnek eleget téve, bár képtelen lesz mindig teljesíteni. Tudja jól, hogy már megszokásból a tekintetét fogja keresni, felvéve a szemkontaktust, és úgy beszélni - mindenesetre reméli, hogy minduntalan eszébe fog jutni a felhívás.
- Persze csak óvatosan – teszi még hozzá.
Fogalma sincsen még arról, hogy mégis miképpen kéne kezelnie a mellé állított férfit. Túlságosan idegen neki, hogy ilyen átmeneti követője legyen, akinek már nem kell folyamatosan parancsokat adnia, de még szükséges, ha mozgatni akarja. Eddig csak tudatlan, mindig utasításra szoruló lények voltak alatta, így némi kellemetlenséget okoz ez a váratlan újdonság. Közel sem rossz, sőt, megkönnyebbülés, hogy egy értelmes lény van mellette, bár nem mondhatja azt róla, róluk, hogy jó beszélgetőpartnerek… Talán az összes ghoulfajzatra igaz ez? Mert így tényleg nem tűnnek élőnek. Olyan… Hideg. Nem olyan, mintha egy eleven, élő személy lenne mellette – sokkal másabb. Persze lehet, ezt most beképzeli magának, mivel tudja róluk, miféle szerzetek. Talán ez játszik közre, és ezt próbálja elhitetni magával.
- Szeretné, úrnőm, hogy én csináljam? - kérdezi a sereget fürkészve, és itt foszlik szerte az összes reménye, hogy valaha úgy fog tekinteni Honorousra, mint afféle társra. Vagy inkább fordítva: hogy Honorous fog úgy tekinteni Aliciára, mint egyszerű partnerre. Miért úrnőm? Miért kell így hívnia? Könnyedén megölhetné, könnyedén tehetné el láb alól, de akkor mégis miért? Nem ő hívta vissza az élők sorába, nem ő az, aki igazán parancsol neki. Kényelmetlen ez neki, nem is kicsit.
- Igen, az bizonyára szerencsésebb lenne - biccent egy aprót végül, gyorsan és kényszerrel félbeszakítva zavaros gondolatainak menetét, majd ő is ugyanarra vezeti tekintetét, amerre a wight. Figyelembe véve, hogy így, poros utazóköpenyében és egyszerű ruházatában bizonyára kitűnne a sokaságból az egységes öltözet hiánya miatt, biztonságosabbnak érzi, ha inkább csak átmeneti társát küldi be. Jobbnak véli, ha egy egyenruhát öltene magára, amivel biztosan nem fog kitűnni, sőt, csak még jobban beleolvad a csapatba.
A férfi kihúzza magát, és ahogy Alicia lopva odapillant, meglátja az arcán elterülő ragyogó mosolyt, amitől eltűnődik, minek örülhet ennyire. Vagy csak próbálja utánozni, mintha boldog lenne ettől…? Rejtélyesek számára ezek a magas rangú alakok – mármint a holtak sorában magasnak számítóak. Na meg... túlságosan messziek is. Olyan, mintha elérhetetlen távolságban lenne, annak ellenére is, hogy itt áll mellette mindösszesen pár méterre.
Nincs semmi előkészület, semmi óvintézkedés: Honorous egyszerűen csak elindul, besétál a táborba. A nő kissé meglepődik ezen, el is válnak ajkai, és újabb és újabb kérdések merülnek fel benne: fél egyáltalán? Nem úgy néz ki. Élvezné a veszélyt, hogy közel van hozzá az, amitől a leginkább tartania kéne? Komolyan nem riad meg egy ilyen nagy méreteket öltött seregtől? Mert ő szíve szerint elkerülné. Lehet, vele van a baj?
Megrázza a fejét. Csupán egy alattvalóról van szó, aki gazdája bármely parancsát hajlandó teljesíteni, viszont itt nem éppen lelhető fel a gazda-szolga kapcsolat. Alicia egyáltalán nem úgy érzi, hogy a wightnak kötelessége lenne mindent teljesítenie, amit mond, és ha ez nem lenne elég, a nő nem tudja hova rakni. Szolga? Társ? Amikor úrnőjének nevezi, egyáltalán nem tud úgy gondolni rá, mint teljes értékű, egyenrangú félre, de úgy sem, mint egy feláldozható bábura. Márpedig el kéne döntenie, mit is akar vele, de ez jelenleg egyenlő a lehetetlennel. Még kicsit vár, aztán rákényszeríti magát a státusz eldöntésére.
Rákényszeríti magát? Ez kész röhej. Ha érzelmileg tiltakozik ez ellen, akármilyen kemény is, nem fogja tudni úgyse oda rakni, ahova ésszel akarja. Egyáltalán mit kéne gondolnia erről? Van egy ghoulja – átmenetileg. Hatalmas erő került a kezébe, olyan, amelyre még nem méltó, amelyet még nem szabadna megkapnia, hiszen addig még hosszú út vezet. Mintha kissé zavarban lenne ennek tudatától, a hirtelen ugrástól.
Mérlegel, sorra veszi az eddig megtudott jellemvonásokat, de igazat megvallva még egy nagyon csendes és visszahúzódó egyénnek tökéletes mintája is lehetne, aki alkalomadtán vezet, tanácsot ad. Az a mosoly is, akármit is gondoljon, elég őszintének tűnt, csak ő olyan paranoiás, hogy mindenbe belelássa a negatívat, hogy a háttérben valamiféle szándékot véljen felfedezni, ami minden mozdulatban benne van. Kételkedik – mindenkiben és mindenben, néha még saját magában is. Ez is gátolja a választást. Na meg… Tart attól, hogyha ezt a kis választóvonalat is eltörli az úrnő megszólítás megtiltásával, akkor ellene fordul.
Nem ismeri a ghoulokat, és ez bizony nagy hátrányt jelent. Nem tudja, mikor, hol a határ, meddig mehet el, meddig van az a szint, amíg nem jelent rá veszélyt - pláne akkor, ha más szolgájáról van szó. Na nem mintha most biztos lehetne abban, hogy egy haja szála sem fog görbülni... A mesék pedig biztosan igazak, más esetben legalább három-négy ilyen szerzettel kellett volna útra kelnie, így viszont megállapítható, hogy borzasztóan erősek a hozzá hasonlóak. Csupán egyetlen érintés, egy kis szorítás vagy egy fegyverrántás, és a Halál már jöhet is bárkiért, az ő romlott lelkéért meg főleg, olyan harmatgyenge. Jó ötlet lenne így megmondani neki, hogy hívja úgy, ahogy mások is: Aliciának? Jó ötlet lenne azt éreztetni a wighttal, hogy ő valóban csak egy… átlagos, semmiben sem kiemelkedő nekromanta, kinek ereje aligha haladja meg egy nyomorultét?
Hajába túr, háttal egy fának támaszkodik, míg várakozik, és főként gondolkodik. Sokkal többet kéne tudnia, sokkal mélyrehatóbban kéne ismernie a mágia ezen ágazatát – a mester ilyen mélységekig már nem jutott el a tanításban. Sok mást sem mondott el, csak mert a végzete utolérte egy naiv katona képében, így kiegészítő tudás nélkül maradt. Hogy más nekromantát megkérdezhetne…? Sértené büszkeségét – már ami megmaradt neki belőle. Csupán nem akarja, hogy lenézzék, mert ilyen „alapvető” dolgokat nem tud, ami meg itt üt igazán vissza.
A megnyugtató tény azonban nem más, minthogy Honorous nem tűnik ellenséges szándékúnak, sokkal inkább segítőnek. De mi van, ha egy ravasz róka a felszín alatt, és csak azt várja, mikor csaphat le? Áh, ugyan már, akkor már rég megtehette volna. Teljesen fölösleges gyanakodnia, miért nem képes már ennyi után bízni? Csak mert ott van, hogy mi van akkor, ha még a halál késleltetésének is oka van?
Behunyja szemeit, megdörzsöli egy kissé. Fárasztja saját bizalmatlansága, az amúgy elkerülhető dilemmázása. Egyszerűen csak bízni kéne, vagy inkább csak keményen parancsokat osztania, és ennyivel meg is oldhatná a problémát – de nem képes rá. Ott van a csírázó félelem, hogy társa sokkal, de sokkal erősebb nála, hogy kicsúszik kezei közül az irányítás.
Fogalma sincsen, mennyi idő telik el pontosan, de hogy roppant rövid, abban biztos. Ahogy kinyitja szemeit, már látja is a wight közeledő alakját, maga után egy eszméletlen lényt vonszolva. Alicia arcára a ghoulféle gyorsasága miatt látványosan kiül a meglepettség. Megvárja, míg a közelébe ér, ellöki magát a fától, végezetül egy intéssel adja a férfi tudtára, hogy engedje el szerencsétlent. A test megemelt része tompán puffan a földön, a tünde odalép mellé, hogy gyorsan felmérje, milyen ruhadarabokat kell cserélnie. Nem kíván teljesen átöltözni, bőven elég, ha látszatra egy, az egységbe illő öltözékben találja magát.
- Minden zökkenőmentesen ment? – kérdezi, közben igyekszik lehámozni a vámpírról a szükséges szöveteket. Eleinte még idegenkedik, így ügyetlenkedve és óvatosan kezd neki a vetkőztetésnek, valamint azt se szeretné, ha felébredne. Bár ha a vonszolásra nem reagált egészen idáig semmit… Egyre bátrabban folytatja a mozdulatok sorát.
- Nagyjából. Kikerültem minden papot, néhány zsoldos megpillantott, de valószínűleg csak bolondnak néztek – magyarázza, Alicia pedig aprókat bólint közben. Gyorsan fényt derít arra is, hogy milyen felszerelés van az áldozatnál, de semmi használhatóra nem figyel fel, csupán egy varázskönyvet talál nála. Ebből egyértelművé válik, hogy egy mágus, vámpírságából ítélve bizonyára Nachtraben.
- Szép munka - fordul felé, meglátva így hideg mosolyát, aztán visszanéz a vámpírra. Nem lenne túl jó, ha beleköpne a levesükbe, túlságosan veszélyes lenne. Ha megjegyezte a wight arcát – feltéve, ha volt rá lehetősége -, majd visszatér a táborba, akkor kétségtelen, hogy lebuknak. Ha mégsem… Akkor csinálhat olyan felfordulás, ami nem válna előnyükre. Akkor válna mindenki számára egyértelművé, hogy valakik beszivárogtak, és nem kizárt, hogy nagyon komoly ellenőrzést tartanak, ami meg szintén a bukásukhoz vezetne. Lehet, hogy a nyakukban a mindent eldöntő csata… De azt mégse engedhetik meg maguknak, hogy az ellenséges csapatokból a soraik közt legyen néhány, akik hátbatámadják.
- Van nálad valamilyen éles tárgy? Mondjuk egy tőr? Csak mert nem lenne túl kellemes, ha idő előtt felébredne - pillant ismét fel, még mindig az eszméletlen lény mellett térdelve, valamivel odébb meg már a felvételre váró anyagok pihennek gyűrötten.
- Meg akarja ölni, úrnőm? – érkezik a kérdés, amire a válasz egyértelmű.
- Nem hinném, hogy más lehetőségünk lenne.
Egy apró szünet következik, ami alatt próbálja kitalálni, hogy a ghoulok mit pártolnak: a féktelen öldöklést vagy a békésebb eljárásokat választanák inkább. Vélhetően mindkettőből akad példa, így leszűkíti Honorousra ezt a kérdést: vajon ő melyikkel értene egyet? Még nem tudná eldönteni. Talán nem is fogja, hiszen amint véget ért ez a megmérettetés, nem is találkoznak többet.
- Persze ha van elképzelésed, hallgatom – teszi azért még hozzá, megelőzve az esetleges nézeteltérést. Egy tapasztalt nekromantának lehet, gunyoros mosolyt csalna az arcára, de ezzel az elképzelésével mit sem törődik. Egy ghoul és a saját akarata? Egy hatalmas holtmágus csak nevethet ezen.
- Nincs.
Mindössze ennyi a válasza, de még mielőtt a sötételf elkezdhetne valami más után kutatni, hidegen elmosolyodik. Libabőrőssé válik ettől, nem sok híja van annak, hogy finoman végighúzza kezeit karjain; tekintetét a wighton tartja, aki odalép a vámpírhoz. Érdeklődve követi a mozdulatokat, ahogy egyik mutató- és középsőujját kiszemeltjük mellkasára, másikakat a torkára teszi, majd nemes egyszerűséggel beledöfi az ujjait annak testébe. A puha bőr könnyedén adja meg magát, először a vér körülöleli a felnyílt részt, az ujjakat, majd lecsurog a földre. Eltátott szájjal, nagyra nyitott szemekkel, teljes megrökönyödéssel figyeli a fájdalomtól felébredő vámpírt, aki sikoltani, ordítani próbál, azonban nem tud, részben a felgyülemlő vértől, részben a torkában lévő szorítástól. Halk bugyborékolás hallatszódik felőle, így szenved ki – még csak kapálózni is alig volt ideje, sőt, talán semennyi se, olyan gyorsan oltották ki életét.
Míg a nekromanta teljes ámulatától szólni sem bír, Honorous lemossa kezeit a vámpír oldalán lógó kulacsból vett vízzel, és csak aztán emeli tekintetét a nőre.
- Ez a probléma megoldva – jelenti ki. A holdcsókolt hangja még mindig nem tér vissza: a már halott testre mered hosszú, tétlen másodpercekig, ám miután ismét ura testének, hitetlenkedve pillant fel a wightra. Ezalatt az idő alatt egyetlen gondolat fogalmazódott meg benne, az visszhangzott végig elméjében: kell neki ilyen hatalom. Bármi is legyen az ára, mihamarabb el kell érnie azt a szintet, ahol már nem kell félnie ilyenektől. Csupán a váratlanság miatt nem terül szét arcán egy sötét vigyor.
- Ez... Meglepően gyorsan ment - ismeri el, egyelőre még keresve a szavakat. - De... - hátrapillant, a tábor felé. - ... el is kéne rejtenünk - ösztönösen néz körbe, keresve egy ilyen helyet. Feláll, körbejárja a környéket, és a wight is így tesz. Amint találnak az elrejtésre alkalmas, sűrű bokorcsoportot, Honorous megragadja a holt vámpírt, akit aztán könnyed mozdulatokkal dob be az ágak közé.
A tünde bólintással nyugtázza a gyorsabbnál gyorsabb megoldásokat, majd igyekezve ölti magára a vámpír felszerelésének egy-egy darabját. Köpenyét leveszi, megszabadul néhány fölösleges szövettől, és magára húzza a szerzetteket. Nem érzi szűknek, még csak bőnek sem – sovány, vékony testalkatának köszönhetően egészen kényelmesen mozoghat benne, ettől függetlenül még azért furcsa.
- Rendben, mehetünk – köti össze mellkasánál köpenye zsinegét.


A seregben gyakorlatilag senkinek sem tűnnek fel, amitől egy hatalmas kő esik le a szívéről. A megszokott csuklyahúzgálást viszont most kénytelen mellőzni – nem akarja túl mélyre húzni az anyagot, hogy aztán ne lásson senki semmit az arcából, mert az… Vélhetően gyanús lenne. Párszor ugyan megrándul a keze az igazgatás céljából, de még félúton félbeszakítja a mozdulatot.
Enged némileg a köpeny alá láttatni, hogy észrevehessék: közülük való. Ruha alapján. Szerencséjére legyen írva, hogy a legtöbb vámpír elég mogorva és hűvös, így emiatt nem kell aggódnia – ő is meglepően elutasító tud lenni alkalomadtán, így ez rendben van, mint ahogy a világos bőr is. Mikre nem jó, hogy ilyen sápadt bőrrel született…! Máshol emberként kezelik, míg fülei takarásban maradnak, most pedig könnyedén nézhetik akár vámpírnak is – ezzel érthetővé válik, miért is olyan falfehér. Ami viszont gondot okoz, az a vámpírfogak hiánya. Persze amíg nem kell mutatnia nem létező agyarait, addig minden rendben lesz. Remélhetőleg.
Ilyen tömegben még Honorous jelenléte sem nyugtatja meg – bár nem mintha korábban olyan nagy biztonságban érezte volna magát.
- Nos, ez megvolna. Hogyan tovább, úrnőm? - súgja felé pontosan akkor, mintha csak kitalálta volna, kiről is szólt utolsó gondolata. Enyhén kirázza a hideg, ahogy ismét elhangzik: úrnőm. Még mindig nem tudta megszokni, és kis híján mondaná, hogy hívja Aliciának, viszont nem érzi, hogy ennek most jött el az ideje. Rendben, csupán egy szavába kerül, de mégis… Nem most kéne ezen fennakadni.
Aprót biccent, miközben a körülöttük lévőket vizsgálgatja.
- Egyelőre csak nézzünk körül. Nem ártana megtudni, hol mi van arra az esetre, ha menekülni kéne. A feladatot pedig úgyis elég körülményes és veszélyes lenne most megoldani – válaszol halkan. Minden bizonnyal elég közel vannak Rudenz királyhoz, de nem szabad, hogy most szúrják el a küldetésüket. Abban sem biztos, hogy a wight egy rossz lépés esetén megállítaná, elvégre ő csak parancsokat teljesít… Tényleg nem tudja, mennyire képesek feltalálni magukat a ghoulok – ez pedig végig fogja őt kísérni az elkövetkezendő rövid időben.
- Rendben.


Ember, démon, vámpír – bőven akad belőlük mindenfelé, így tényleg könnyedén elvegyülhetnek ők ketten ebben a hatalmas seregben. Meg nem tudná mondani, hogy hány főt számlál, de nem is akarja tudni - elkerülné az újabb döbbenetet. Épp elég tapasztalni, hogy soha nem lesz egyedül egy ilyen helyen, ahol nyugodtan átveheti pontról pontra a wighttal a terv további részét – már ha kitalálnak valamit, hiszen nem tervezgettek most se annyit. Kérdezné őt, hagyná, hogy beszéljen, de még mindig bizonytalan azt illetően, hogy szabad – lehet-e ilyet.
Ha a létszám nagyságától nem is, de a démonok jelenlététől igenis elcsodálkozik. Mégis hogy kerültek azok a dögök ide? Szövetkeztek volna Déllel? Lehet, hogy itt jobban megtűrik, de… Azért mégis, eddig elmennek, hogy egy mindent elsöprő csatában győzelmet arassanak? Miért nem tudnak egyszerűen csak megbékélni egymással a felek?
Nem megy bele jobban. Fontosabb lenne megjegyezni, hogy mi merre van, és szerencsére egészen rendezetten állították fel a sátrakat: már-már vonalat lehetne húzni, meddig vannak az ilyen fegyvernemmel küzdők, az olyan fegyvert forgatók, a vámpírok pedig nem meglepő módon valamivel odébb telepedtek le – egészen átlátható, csak járni kell pár kört. Először olyan, akár egy labirintus, ahonnan ki sem lehet jutni, de a zökkenőmentes kémlelés miatt egyre inkább megnyugszik és magabiztosabbá válik – de nem esik át a ló túloldalára.
A táborbontás gondolatára nem tudja, nevessen vagy sírjon. Ugyanannyi előnye, mint hátránya van, bár jelenleg inkább csak a borús oldalát látja ennek. Egyedüli kérdésként kering elméjében: hogyan találják meg Rudenzt ebben a hatalmas tömegben? A bontás miatt kevésbé figyelnek az itteniek, de a felfordulás mindenkit megmozdít – a királyt biztosan. És ha jobban belegondol, akkor állandó jelleggel van a katonái közt, esélytelenné téve a megközelítést. Vagy kell valami jó indok, hogy beszélhessenek vele négyszemközt, majd ott végezni vele, és gyorsan elmenni, vagy egy rangosabb személyt elcsalni először, aztán elhitetni a népséggel, hogy rajtaütés történt, Észak korábban támadott…
- Talán meg kellene tudnunk egy pár dolgot a királyról - javasolja Honorous. Oh, túlságosan előregondolkodott. Valóban nem ártana előtte információkat szerezni róla, hiszen még csak azt se tudja, hogyan néz ki!
- Igen... - sóhajtja. - De nem lesz feltűnő, ha elkezdek kérdezősködni róla? - tekint a wightra. - Na meg... Furcsa ez a sok démon – jegyzi meg mellékesen, kissé elégedetlenül is.
- Nem kell ahhoz kérdezősködni, csak fülelni. Majd félmillióan vannak, valaki fog valami hasznosat mondani.
Eltűnődve emeli kezét állához. Hogy nem jutott eszébe! Hát hiszen ezt állandóan alkalmazza. Hihetetlen, hogy ekkora nyomás hatására még a megszokásoktól is megfeledkezik. Egészen idáig nem érezte a hatást, most viszont annál inkább, hiszen… Van egy ghoulja, akit nem tud teljes mértékben kihasználni, mert fogalma sincs arról, hogyan is lehetne, ráadásként itt van egy halom ember, démon és vámpír, akik MINDANNYIAN ellene vannak. Csodálkozik, hogy csorbulnak a képességei?
- Ez esetben váljunk szét, hátha többről hallunk. - Nem kifejezetten parancsol, inkább csak javasol, megerősítést vagy ellenzést várva a Honoroustól.
- Rendben. Javaslom, hogy vigyázzon magára, úrnőm, mivel nem leszek ott, hogy megvédjem - mondja egy félmosollyal. Ez a gesztus mintha könnyítene nehézségein: mintha valamennyire lazulna eddigi feszessége és merevsége, valamint erősödne benne a gondolat: igen, sikerülni fog, menni fog, rendben lesz minden.
- Mindenképpen, és te is vigyázz - biccent egyet, viszonozva a gesztust, majd ahogy hátat fordított a wightnak, egy szórakozott szemforgatással, valamivel szélesebb mosollyal távozik. Tényleg aggódik vagy csak igyekszik udvarias és figyelmes lenni? Na meg ismételten ez az úrnőmözés!


Rengeteg-rengeteg információ van, ha csak hallgat. Amennyi száj, annyiféle hír, és hogy a feltűnést kerülje, néha tesz-vesz, csinálja a dolgait, vagy csak egyszerűen távolabbról figyel egy picit, míg egy-egy értetlenkedő küldönc megérdeklődi, merre van a király sátra, mintha csak be akarna szállni a beszélgetésbe. Többségében egészen készségesen felelnek neki, elmutogatják, de közlik a hírnökökkel, hogy nem mindig található ott. Hogy ez baj vagy sem… Egyelőre még kérdéses, de legalább ki lehet csalni az oroszlánt a barlangjából. Valamivel biztosan… Csak ki kell találni, mégis mivel. Hogy tudná elérni, hogy a király felfigyeljen egy esetre, hogy személyesen nézze meg, mi történt? Kár, hogy nem tud úgy gondolkodni, mint Rudenz, mert akkor könnyű dolga lenne.
Halad tovább, hogy újabb morzsák kerüljenek a birtokába, de már semmi újat nem hall a királyról, csak az idétlen dicsőítésére figyel fel – mérhetetlenül nagy hírneve lehet. Ez is roppant nehézzé teszi a megközelítést… Hogy a fenébe fog boldogulni így? Ha Honorous nélkül jön, semmihez sem tud kezdeni, annyira tehetetlen, esetlen és gyenge.
Ami még érdekli, azt igyekszik kihallani pár beszélgetésfoszlányból. Jelenleg a démonon jelenlétének miértje van a porondon, erről próbál értesülni, és nem is csalódik: szövetséget kötöttek, persze a pletykák is elég erősen élnek azt illetően, hogy valami más áll a háttérben. Ez már csak természetes, a pokoli lények nem kötnek csak úgy szövetséget a hívőkkel, az irtóikkal, az más kérdés, hogy mi a céljuk ezzel. Gyanús, nem kicsit, viszont nem ezzel kell foglalkoznia: még mindig elsőbbséget élvez a király megölése, így lépteit a vámpírokhoz irányítja. Ott is befolyik hozzá némi információ, bár igen csekély, de ez szintén ront az esélyein: Rudenz nem kifejezetten örül a ténynek, hogy együtt kell dolgoznia a vérszívókkal. Erről viszont ennyit.
Járná még tovább a területet, keringene a sátrak között, de nem sok értelmét látja – a lényeget, a szükséges dolgokat megtudta, bár még valami hiányzik. Azt talán megleli a wightnál, akit azonnal keresni kezd, ő pedig, mintha ténylegesen tudná, mit akar a nő, elő is kerül. Mindössze egy fertályórának kell eltelnie, mikor megpillantja az ismerős alakot, és már mellette is terem, és ez… Egyszerre tölti el elégedettséggel és meglepettséggel. Tényleg mihamarabb el kell érnie azt a szintet, ahol már lehet egy saját ghoulja, mert ez feletébb jó érzés.
- Megtudott valamit, úrnőm? – érkezik is a kérdés.
- Pár dolgot - biccent egyet. - Tudom, hol a sátra, viszont nincsen mindig ott, más egyéb pedig vagy mellékes, vagy csak a dicsőítése - zár egy szemforgatással. - Nálad van valami használható?
- Van – bólint, a holdcsókolt pedig érdeklődőn felvonja erre a szemöldökét. - Pontosan így néz ki! - bök állával mögé, kicsit balra, mire a sötét tünde válla fölött pillant a mutatott irányba, ahol valóban ott áll maga a király néhány katonájával. Egyértelmű, melyikük az, így amennyire csak lehet, emlékezetébe vési arcának minden vonását, hogy még a legsötétebb éjszakán is felismerhesse – és megölhesse.
- Haladunk-haladunk - motyogja elégedetten, majd eltűnődve fordul vissza. - Már csak egy megfelelő alkalom kell.

Görcsben állt a gyomra, miközben visszafelé lépkedett a kis kompániájának a sátorköréhez. Fogalma sem volt mennyit kéne nekik elmondani, egyáltalán kiket vigyen magával, és ráadásul a szív dolgai is pont ilyen vészterhes időkben nem hagyták nyugodni. Mikor belépett a körbe már érezte a nyúlpörkölt jellegzetes illatát, nem hiába, vadászok voltak, így ha nem ízlett nekik a táborkoszt hát szereztek húst maguknak. Mind a húsz szempár érdeklődően fordult felé, Loreena pedig nem az a fajta volt, aki szeret kertelni.
Nagyjából negyed óra alatt vázolta a helyzetet a démonokkal és a fallal, utána pedig azt is, hogy az ő csapatukat érte a megtiszteltetés, hogy elkísérjék a herceget a veszélyes vállalkozásra, hogy megtörjék a varázslatot, és segítsék a tünde sereget átjutni a folyón. A hír általános meglepettséget váltott ki a csapatból, volt, aki megtiszteltetésnek vette, a Whitespring ikrek egyenesen ujjongtak, hogy végre bizonyíthatnak, de a legtöbben inkább csak értetlenkedtek, hogy mégis miért pont ők… Mikor se nem voltak nagy és híres harcosok, de még csak elit osztag sem. A lovagnő csak a vállát vonogatta. Bár egy pillanatig nagy volt a kísértés, hogy elmondja a többieknek, hogy azért mert őfelsége vele akar küldetésre menni, nem volt benne biztos, hogy a nagy feltárulkozás mit váltana ki a katonáiból. Végül hat vadászt választott ki az önként jelentkezők közül: Helenát és Galent, mert nem akarta megfosztani őket az eseménytől, amit már most életük kalandjaként emlegettek, pedig még el sem indultak, Calebet, hiszen a férfi mindig is háborúdémonokat akart látni, és itt fog kapni belőlük bőven, emellett pedig Mirandát választotta és még két fiatalabb vadászt, Robertet és Arlynt. Összepakolták a holmijaikat, fegyvereket, némi ételt, majd a lovaikat kantárszáron vezetve szürkületkor elmentek a megbeszélt találkozóhelyre, a kis tisztásra a sátorrengeteg között, ahol néhány órája Lory és Armin búcsúcsókot váltottak.
A három sötét tünde már ott várakozott a lovaikkal. A herceg holdezüst, cápafogakra emlékeztető pikkelypáncélban, állt középen, mintha maga a Hold lépett volna le a sötét égről. Egyik oldalán egy meglepően fiatal fiú állt a holdpapok jellegzetes hosszú ruhájában, a mások oldalán pedig egy sötét tünde nő, testhez simuló fekete szövetruhában, holdezüst lemezekkel erősítve az érzékenyebb területeken, oldalán pedig a bérgyilkosok jellegzetes éjgyilok pengéje függött.
- Szép, holdfényes estét! – köszönt rájuk őfelsége egy barátságos mosoly kíséretében, mire a hét vadász egy tündeként vágta magát vigyázzba és tisztelegtek öklüket a mellkasukhoz szorítva.
- Felség. Indulhatunk?
- Indulhatunk. - bólint Armin. - Lady Wildwind, megkérhetem, hogy lovagoljon mellettem? Mint rangidős szeretnék néhány dolgot elmagyarázni.
- Természetesen.
Mindannyian nyeregbe szálltak, Loreena természetes örök és elmaradhatatlan társára, Armin pedig egy meglehetősen impozáns, szürke vadászkancára. Ha a lánynak tippelnie kellett volna, le merte volna fogadni, hogy a herceg saját lova az, és hogy reggelente arany vödörből kapja az abrakot. A lány egy gyors mozdulattal ugratott a férfi mellé a lovával, a fiatal holdpap és a bérgyilkosnő mögéjük sorolt be a vadászok pedig félkörívben a sötét tündék köré.
- Valami baj van? – így, hogy csak ketten beszéltek Lory hangja egyértelműen meglágyult kicsit, és az arckifejezése is egészen szeretetteljes lett, ahogy a hercegére nézett. Még mindig alig akarta elhinni, hogy ők együtt fontos küldetésre mennek az éjszakába…
- Egyelőre nincs, még de lehet. Ez esetben pedig szeretnélek magam mellett tudni. – felelte a férfi, majd két kísérője felé villant a szeme. Loreena szintén laposan hátrapillantott, hogy jól megnézze magának a két sötét tündét, és bár igyekezett nem mutatni, de nagyon jól esett neki, hogy Armin csak szeretett volna vele lenni. Megindultak előre könnyed ügetésben, közben pedig a herceg magyarázni kezdett.
- A fiatalabb Angus Everlune, Raymond Everlune főpap unokája. Örökölte az elhivatottságát és az erejét. A nő Sharlotte Sageblood, a legfiatalabb vezetője a bérgyilkosoknak. Gondoltam ennyit jó, ha tudsz róluk. Másodszor, valami csapdát említettél. Miről van szó?
- Kicsit gyanús nekem, hogy csak azok mehetnek át a mágikus pajzson, akiket ért az átok. Nincs értelme, hacsak nem akarják, hogy sötét tündék menjenek át rajta. Úgy díszeleg, mint valami meghívó a nevedre címezve. – komorodott el a lovagnő arca. Még mindig nem tetszett neki ez az egész.
- Ha így van, túl mély tóba dobták a horgukat a démonok. Nem szeretem, ha vezetgetni próbálnak, a csapdákat pedig különösen nem. De igazad lehet, elővigyázatosnak kell lennünk. - bólintott komolyan. - Milyen messze vagyunk az északi fővárostól? - kérdezte, és mintha szemében gyermeki kíváncsiság lobbant volna.
- Nagyjából fél nap lovon... Így éjszaka talán kicsit több. Arra felé akarod kikerülni a falat? – Lory emlékezett, hogy Armin az embervárosokat szerette volna megnézni, ha valaha egyszer elmehet nyaralni, de nem gondolta, hogy várakoztatná a seregeket azért, hogy kicsit andalogjanak Carolusburgban. Pedig milyen csodálatos lett volna kézen fogva sétálni a macskaköves utcákon! Nem, ki kellett most ezt vernie a fejéből. Háború volt, nekik pedig fontos feladatuk.
- Az a legegyszerűbb és az egyetlen, amiben biztosak lehetünk. A Főváros közelében nem lett volna lehetőségük végrehajtani a mágiát. Fél nap pedig nem sok.
Loreena csak félig értett egyet, szerinte túl nagy kitérő volt, mert ki tudja a fal másik oldalán meddig kéne menniük... de azt sem, hogy az ellentétes irányba milyen hosszan nyúlik a varázslat, lehet, hogy benyúlik egészen a tünde erdő mélyébe, az pedig semmiképp sem lett volna jó nekik.
- Jól van. Úgy lesz, ahogy parancsolod, elvégre te vagy a vezetőnk. - furcsa románc vagy akármi is ez, ami köztük volt, azért nem felejtette el, hol a helye.
- Hová lett az utóbbi lelkesedés, amivel egyszerre ellenkeztél velem és Amelie-vel? – kérdezte Armin kicsit piszkálódva.
- Az a józanész hangja volt, és az itt van most is, hogyha szükség lenne rá. - mosolyodott el halványan. - De a seregben ritkán mondunk ellent a felettesinknek. Merev, mint egy vén diófa, emlékszel?
- Emlékszem. Reméltem azért, hogy én meghajlítottalak kicsit. – vigyorgott a lányra a herceg, majd kicsit feszesebbre fogja a tempót.
- Talán. - mosolygott vissza Lory, és egy egyszerű combszorítással ösztönözte a lovát, hogy tartsa a tempót Arminnal, ne szeretett volna lemaradni.
Fél éjjel lovagoltak, és beszélgettek közben, mindenről, ami az eszükbe jutott éppen, és csak a vak nem látta, hogy feltűnően boldogok ahhoz képest, hogy a démonok seregéhez mennek csupán tízen. Éppencsak kezdett világosodni az ég alja, amikor Carolusburg közelében az első alkalmas gázlónál kiadta a parancsot a herceg az átkelésre. Loreena átküldött két vadászt a túlpartra, nehogy csapdába sétáljanak, és Sarlotte, a bérgyilkosnő is velük tartott. Mikor elhaladt a lovaglány mellett furcsa, Lory számára értelmezhetetlen pillantást vetett rá. A lány felvont szemöldökkel nézett vissza, de mire megkérdezte volna, hogy mégis mi baja van, az már eltűnt a túlparton. Néhány percnyi lovaglás távolságában minden tiszta volt, így a csapat átkelt a gázlón, majd folytatták az útjukat a Nordenfluss túlpartján. Nagyjából húsz percet lovagoltak, mikor egy nyíllövésnyi távolságban egy fekete alak vetette magát a levegőbe, és szárnyakat bontva próbált meg elrepülni abba az irányba, amerre a tünde-különítmény is tartott.
- Lőjétek le! – kiáltotta Lory, és ő maga is rövid célzás után rálőtt a démonra.
- Igen! Ezaz! Eltaláltam láttátok? – újjongott Galen, és valóban, a démont valamelyikük biztosan eltalálta – bár a lovagnő nem látta melyikük volt, elhitte a fiatal vadásznak – ugyanis az alak szabály spirálokat leírva csapódott a földbe. Lovaikat megsarkantyúzva iramodtak el az irányba, amerre a démont sejtették, hogy még el tudják kapni, lehetőleg élve, hogy kikérdezhessék. Nem kellett sok, hogy megtalálják az incubust, aki éppen a szárnya tövéből próbálta kirángatni a belefúródott nyilat, de amikor meglátta a tündéket, kétségbeesetten eredt futásnak. A lovakkal könnyedén körbevették, és amikor már végképp nem volt hova menekülnie Armin könnyedén leugrott a lováról és a démon elé állt. Egy pillanatnyi habozás után gyors mozdulattal rántotta ki a nyilat a démonból, hátrafelé így már egészen biztos volt, hogy az incubus nem repül egyhamar sehova. Az átkozódásból ítélve pedig ezt ő is nagyon jól tudta.
- Hová-hová? - kérdezte a herceg, mire a démon csak morgott.
- Mi közöd hozzá, sápadt féreg!
- Hé! Vigyázz a szádra!
Az incubus hirtelen felordított. A bőre körül a hajnali fényben jól látszottak az ezüstös csillogású apró porszemek, ugyanúgy, ahogyan a fiatal holdpap előre nyújtott keze körül is. A fiú tekintetében harag ült, de Loreena nem tudta megmondani, hogy a démon iránti gyűlölet az, vagy a papot ugyan úgy felháborította a herceget ért sértés, mint a lovagnőt. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercig. Armin intett egyet, a fiú pedig leengedte a kezét, és ezzel megszűnt a fájdalom is.
- Köszönöm, Angus. Szóval még egyszer, hová igyekeztél ilyen lelkesen?
- Mit gondolsz? A népemhez és a hadvezéremhez. - felelte az fogcsikorgatva.
- Érdekes. Az én népemmel szemben, a folyó túloldalán?
- Ott, a képetekbe röhögve, míg az ostoba királynőtök tehetetlenül dühöng! - vigyorodott el mivoltából fakadó fenyegetés és vonzerő keverékével. Teste körül ismételten megjelent a fájdalompor ezüst csillámlása Angus jóvoltából, Armin pedig fenyegetően mosolygott rá a csábdémonra, és abban az egyetlen percben Lory számára feltűnően hasonlóak voltak.
- Egyszer fogom megkérdezni, ha nem adsz jó választ, itt helyben elvágom a torkod és keresünk mást, aki közlékenyebb. Szóval, mi vagy ki tartja fenn a mágikus falat és hol van?
A démon egy másodpercet tétovázott, de amikor látta, hogy a herceg az oldalán lévő tünde csatapenge felé nyúlt megadta magát.
- Nem valaki. Egy rúnakör. A király rajzolta fel egy márványlapra és a hadvezéremet rendelte az őrzésére.
- Egy hadvezér! Remek... -sóhajtott fel Armin lopva Lory pillantva, mintha kissé aggódott volna. - Ki?
- Baelan Ara'th, de nem mintha ez mondana neked bármit is, tünde!
- Hol van ez a Baelan Ara'th?
- Hol lenne egy hadvezér?
- Eleget hallottam. - fordított hátat Armin, mire a bérgyilkosnő követhetetlenül gyorsan ugrott egy szaltót lova hátáról, egyenesen a démon mellkasára érkezve, pengéit annak mellkasába vágva. A démon azonnal meghalt, a pedig nemestündék mind egyszerre léptek hátra egyet a mozdulat láttán.

***

- Hadvezér, vagyis jól védhető helyen valahol a sereg közepén. Csodás lesz beverekedni magunkat. - jegyezte meg Caleb sötéten, már a démonok táborának a szélénél.
- Igen. Gyakorlatilag lehetetlen. - bólintott Armin. - Ha csak nem tudjuk valahogy kicsalogatni onnan. - gondolkozott el.
- Van ötleted? - kérdezte Lory reménykedve.
- Démon, feltehetően háborúdémon. Mindene a csata. Le merem fogadni, hogy elsőként rontana elő, ha azt hiszi, az egész seregemmel ütközik meg; feltehetően megfelelő védelem nélkül hagyva a rúnakört. - gyorsan végignézett nemes tündéken. - Hat íjjásszal el tudjuk érni, hogy egy ideig azt higgyék, többen vagyunk a valóságnál, míg Sharlotte és valamelyikőtök megszerzi vagy elpusztítja a márványtömböt, ami a falat tartja.
- Ha vannak fák és onnan lövünk, senki sem mondja, meg hányan vagyunk. - bólintott Lory. - Legyen így.
- Noha nem szeretem veszélynek kitenni egyikőtöket sem, de én nem mehetek, akkor sosem hiszik el a trükköt. Egyik helyzet sem veszélyesebb, úgyhogy meg kell kérdeznem: ki vállalkozik, hogy a táborukba megy, miután mi elcsaltuk a démonokat?
Loreena elgondolkodva nézett a vadászaira. Nem. Nem küldheti őket az ellenséges tábor közepébe, egyszerűen nem bírná elviselni a terhet, ha bármelyikük meghalna azért, mert ő maga a herceg mellett akart maradni. Az oldalán akart küzdeni, de nem hagyhatta, hogy más vállalja magára a legveszélyesebb feladatot, hiszen egyikükénél sem volt fontosabb az élete.
- Megyek én. - közölte egyszerűen.
Armin arcán értelmezhetetlen vonások jelentek meg, mintha egy pillanatra ellenkezni akart volna, ám végül csak komolyan bólintott. Valószínűleg ugyan azt a gondolatmenetet járta be gyorsan, amit a lány is pár másodperccel korábban.
- Rendben. Sharlotte védeni fog az élete árán is. - a parancsot egy gyors és ellenkezést nem tűrő pillantással toldotta meg. - A Hold és a természet vigyázzon rátok! - mondta szinte szertartásosan, mire a holdpap fiú csak bólint, parancs nélkül is. A szemében furcsa erőszikra szaladt át, mire Lory egy kis bizsergést érzett a bőrén, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan múlt is el.
- Rád is. - mondta halkan és most először látszott a többiek előtt is némi gyengédség az arcán. A holdpap fiú áldása bár nem tudta miből áll, valami védelmező varázslatra tippelt volna. El akart indulni... De mi van, ha nem látja többé? Akármi történhet velük, meghalhatnak a csatában anélkül, hogy ténylegesen elbúcsúztak volna, és azt nem tudta volna megbocsájtani magának. Csupán erre a néhány pillanatra engedett az érzelmeinek, megfordult és odalépett, hogy megölelje a herceget, még egyszer végigsimítson a márvány-arcélen, és a hószín tincseken.
- Vigyázz magadra.
Armin gyengéden, de mégis melegen ölelte magához.
- Vigyázni fogok. Már csak a te kedvedért is.
Egyetlen végtelen pillanatig belesimult a herceg karjaiba, de utána kénytelen volt elengedni.
- Kövessétek a herceg parancsait, sietek vissza.
Nem mindenkinek tetszett az utasítás de végülis bólintottak. Megfordult a lány fejében, hogy később talán magyarázattal fog nekik tartozni az iménti kis közjátékért, de emiatt ráért később is aggódni.
- Keressük meg a legközelebbi erdőt! - adja ki a parancsot a herceg, majd még egy utolsó pillantást vetett Loreenára, mielőtt elindult a csapat.
A lovag lettesben maradt Sarlotte-tal. Nagyot sóhajtva nézett a sötét tünde nőre.
- Parancsnoki sátor? - szerinte ott kellett, hogy legyen a rúnakör, ha már a hadvezér őrzi... Kicsit arra emlékezteti az egész helyzet arra, amikor Elyra syph Helt ment megölni, de akkor lényegesen kellemesebb társasága volt Lloyd személyében. A szedett vetett színes sátrak és a tökéletes káosz, minden a démonháborúra emlékeztette, de valamiért mégis úgy üdvözölte a helyzetet, mint régi kedves ismerőst. A démonoknak egyetlen nagy gyengéjük volt: a fejetlenség. Maga a tábor is egy hosszan elnyúló lejtőn helyezkedett el, bárki rendelte el itt a megállást, nem volt ez taktikai zseni.
Lory felhajtotta a tünde köpeny csuklyáját, hogy eltakarja a vörös haját, és elindult a tábor széle mentén lehetőleg az ellátmány takarásában.
- Talán el kéne kapnunk egyet és kérni egy kis... útbaigazítást. Korábban elég hatásosnak tűntél.
- Hatásos is vagyok! - felelte a sötét tünde, majd óvatosan kikukucskált az egyik sátor mögül. - Maradj itt, hozok egyet! - mondta, majd néma szavakat formált az ajkaival és eltűnt a lovag szeme elől. Leguggolt a sátor mögé. Nem volt oka rá, hogy ne bízzon meg benne, végülis Armin parancsba adta neki, nem csak azt, hogy tartson vele, hanem azt is, hogy védje meg. Remélte a herceg emberei is annyira hűségesek, mint amennyire ő hű a saját királynőjéhez. Két három perc múlva enyhe puffanás hallatszott, majd egy irigységdémonnak kinéző ájult test vonszolódott be a sátor mögé, de a biztos takarásban már Sarlotte is láthatóvá vált. Loreena meglepetten nézett fel rá. Fogalma sem volt róla, hogy a sötét tündék ilyesmire is képesek.
- Ez gyors volt. Kikérdezed vagy csináljam én?
- Csináld te. Én csak ölni tudok, vallatni nem.
Lory megvonta a vállát. Még ő se vallatott soha senkit, de nem olyan rég látta a herceget csinálni, csak nem volt annyira nehéz.
- Végülis egyszer mindent el kell kezdeni.
Letérdelt az irigységdémon elé, majd előrántotta a tőrét és a nyakához szorította.
- Egyetlen gyors és egyszerű kérdésem van. Hol van a hadvezér sátra, és hogy néz ki pontosan? Ha hazudsz, azt tudni fogom, és akkor nagyon lassú és nagyon fájdalmas halálod lesz.
- He, ostoba vagy, levélzabáló. Csak elkiáltom magam és titeket felkoncolnak!
Pontosan ekkor hangzott föl egy hatalmas bődülés, kürtök és lábak dobogása, amint elfelé igyekeztek. Úgy tűnik a tábor szélén a csapat többi tagja megkezdte az elterelő hadműveletet. Loreena elvigyorodott a hangokra.
- Én ebben nem lennék olyan biztos. Hidd el, jobb ha nem nehezíted meg saját magadnak ezt a beszélgetést...
Szerencsére egy gyors felfogású démont sikerült Sarlotte-nak megfognia, ugyanis néhány másodperc elég volt, hogy rájöjjön, fölösleges ellenkeznie.
- Arra! - bök a válla mögé. - Egy marha nagy fekete sátor, rajta egy vörös lobogóval valami zöld kígyófélével. Az Baelan hadvezér sátra. most pedig engedj el, te hegyesfülű ártalom!
- Köszönöm. Elengedlek. – mondta a lány, majd egy egyszerű mozdulattal szíven szúrta a démont. Bármely más faj esetében elengedte volna, de egy démon már úgyis halott, meghalt mikor átalakult, így nincsen lelkiismeret furdalása.
- Te sz... - sziszegi még utolsó erejével, majd félig nyitott szájjal távozott a pokolba Sharlotte elégedetten bólintott, Lory pedig kihúzta a tőrt a démonból, és beletörölte a pengét a nadrágjába, mielőtt eltette. Határozott léptekkel indul meg a az említett irányba a sátor felé, reméli hogy azért maga mellett láthatja bérgyilkost. A nő árnyékként követte, illetve egyszer látta is, ahogy egy mozdulattal döfött keresztül egy feléjük tévedt démont, aki lemaradt a sereg nagy részétől. Kifejezetten elégedett volt a bérgyilkosnő teljesítményével, kezdte érteni, hogy Armin miért őt választotta. Kezében ott volt neki is az íja meg néhány nyíl, de nem használta, ha nem futott feléjük valaki kifejezetten. Talán ha kettőt kellett lőnie összesen.
- Egyébként, lady... Te és a herceg...
A csatazajban Loreena alig hallotta meg a kérdést, de mégis megütötte a fülét. Meglepetten nézett a nőre.
- Fejezd be a kérdést kérlek.
- Szóval... te vagy a herceg új ágyasa? - bökte ki végül.
- Hogy mi?! – a lány hangja hirtelen felugrott egy oktávnyit, de utána hamar lenyugodott. Végülis sajnos a kérdés teljesen jogos volt. Nem akarta beavatni Sarlotte-ot a részletekbe, de nem is állt szándékában letagadni semmit, főleg hogy biztos volt benne, hogy Armin egy pillanatig nem köntörfalazott volna az ő helyében. - Én... nem tudom, mi vagyok. Nem tudom, ő minek gondol engem valójában.
Ágyasnak, szeretőnek, egy játékszernek, vagy jegyesnek… Képtelen volt eldönteni, nem tudta, mit érez iránta a herceg, sőt még azt sem tudta biztosan, hogy ő maga mit érez a férfi iránt, csak annyit hogy ez valami új volt, valami olyan, ami folyamatosan fel akart törni a lelke legmélyéről elemi erővel.
- Néhány napja... Egy hete talán, ki tudja... a herceg furcsán viselkedik. - kezdett bele Sarlotte, közben lendületből hasítva fel egy mellettük elzúgó démon oldalát és döfve nyakába az éjgyilok pengéjét. Aki késik, az most különösen rosszul járt a két tündével. - Mintha folyamatosan rágná valami belülről. De mióta itt vagyunk újra a régi önmaga. Azon gondolkodtam, hogy... esetleg...
- Hogy miattam lenne? Kétlem... Na nem mintha túl jó lennék abban hogy kiigazodjak a férfiakon. - kilő egy távolabbi démont, egyenesen a homloka közepén találja el. Egyszerűen nem merte elhinni, hogy Armin is ugyanúgy gondolna rá, akkor is, amikor nincs ott, vagy hogy komolyan őrlődne kettejükön, de még azt sem hogy komolyan hiányzott neki. Nem mert számolni a lehetőséggel, mert akkor azon is gondolkodnia kellett volna, hogy mi lesz ezután. Harcolni és ölni könnyebb volt, neki is és Sarlotte-nak is. - Ehhez az egy dologhoz értek igazából. Azt viszont még én is látom, hogy törődsz vele.
- Én... - egy pillanatig habozott. - Odaadóan szolgálom a királyi házat. Így Armin herceget is.
Loreena egy pillanatra összehúzott szemmel néz a nőre, de végülis bólint. Ez olyan dolog volt, amit fel tudott fogni, hiszen másból sem állt az élete, mint hűségből és szolgálatból. - Értem.
Megérkeztek a parancsnoki sátorhoz, de kívülről nem tűnt úgy, mintha bárki őrizte volna. A tünde gyorsan nyilat illesztett az idegre, majd az íjat előre tartva „nézett be” az ajtón.
- Kopogni nem tanították? – nézett vele farkasszemet egy bőrpáncélos démon. Közelebbi fajtáját nem tudta megállapítani.
- Nem. - kilőtte rá a nyilat, de a démon alakja elsötétült majd a lánytól kissé oldalasan, de majdhogynem az arca előtt jelent meg.
- Akkor majd én megtanítom!
Loreena hátraugrott, a jellegzetes démontőr pont a nyaka előtt szelte át a levegőt. Ismét megpróbált rálőni egy újabb nyíllal, de elképesztő ruganyossággal tért ki a démon az újabb nyíl elől is, és még arra is volt ideje, hogy Sarlotte éjgyilok pengéjét hárítsa a saját tőrével.
- Nocsak, ketten egy ellen? Micsoda modor ez?
- Talán sokallod? - vág vissza Lory. Fogalma sincs, hogy kéne megölni... Ekkor vette elő az áldott nyilakat... Legalábbis egyet az ötből. Szinte azonnal a démonra lő, ennek azonnal ölnie kéne...De a démon a magasba vetette magát, jó három métereset ugorva majd a sátor tetejére érkezett meg egy elegáns hátraszaltóval.
- Kérlek, szerinted ilyen könnyen eltalálhatsz? Kétszer nem sikerült, mi vitt rá, hogy azt gondold, harmadjára menni fog?
- Próbálkozni azért még lehet nem? - de azért kétségbeesett pillantást küld Sarlotte felé, ugyanis neki nem nagyon volt több trükkje.
- Fogd be a füled és készülj kihasználni a lehetőséget - mormogta Sarlotte úgy, hogy a démon ne értse. Lory gyorsan bólintott, és a fülére tapasztotta a kezeit.
- Resonance Cascade! – hallotta még a képesség nevét majd látta, ahogy a nő kétszer gyorsan a  levegőbe vág; ezután olyan furcsa zaj keletkezett, amely meglepetésként érte a démont. Összegörnyedve bucskázott le a sátorról a lovagnő lába elé és összegömbölyödve feküdt a földön. A nemestünde azonnal odaugrott, és a démon bár öszegömbölyödve védte a belső szerveit, a tarkóját nem, így egy egyszerű mozdulattal döfte a pengét két nyaki csigolya közé, csak egyszerűen és elegánsan.
- Azt hiszem ideje megnéznünk a rúnakört. – mondta Sarlotte. Lory bólintott, és őszintén remélte, hogy a sátorban már nem éri több meglepetés őket. A sátor közepén valóban ott hevert a márványlapba vésett díszes rúnakör, ami a varázslatot tartotta fönt. Csodálatos munka volt, ezt még avatatlan szem is láthatta, a démonkirály, vagy akivel megcsináltatta a táblát nagyon értett a dolgához… És ez bajt is jelentett. A démonok mögött erősebb dolgok álltak, mint gondolták.
- Ha simán megfogjuk két oldalról és földhöz vágjuk összetörik?
- De legalább is megsértjük a rúnákat. Elméletileg akkor össze kell esnie a falnak.
- Jó, csináljuk.
Néha az legegyszerűbb, brutális megoldások bizonyultak a leghatékonyabbnak. A két nő két oldalról emelte meg a táblát, amennyire csak tudták, majd teljes erőből a földhöz vágták. A márvány masszívabb volt, mint elsőre tűnt, de amikor megfordították, már egyértelműen látszódtak rajta repedések, és ezek közül néhány a rúnákon futott keresztül. Talán már így is összeesett a fal, de Lory nem akarta a véletlenre bízni.
- Csináljuk meg még egyszer a biztonság kedvéért... – Sarlotte csak bólintott, majd újra nekiveselkedtek. Másodszorra pedig már jól láthatóan három darabra esett szét a tábla a becsapódáskor.
- Csodálatos. - mondja elégedetten a tünde - Keressük meg őfelségét és tűnjünk el innen.
- Talán Amelie királynő seregei már át elindultak a gázlón át. Siessünk, mielőtt a herceg sarokba szorul!
Loreena bólintott és a két nő futásnak eredt arra, amerre a démonokat látták haladni korábban.

Norven: Sikerült egy kis időt nyernetek azzal, hogy az egész tábort a feje tetejére állítottátok. Mindenki harap mindenkire és hajtják a gyilkost, mint a vérszagot fogott kopók. Hogyan alakítod tovább a küldetést ilyen körülmények között?

Lory: Rohantok a démonok nyomában, és ki is szúrod, hogy hercegedet és íjjászaidat kezdik közrefogni a démonok egy ritkás erdőfélében, viszont mögületek felhangzik a meginduló elf sereg jellegzetes hangja. Hová szaladsz először, előre avagy hátra?

Hilde: A táborban kitört a káosz, senki nem bízik senkiben és a tisztek tartanak attól, hogy a forró hangulatban a szövetségesek egymás torkának ugranak. Többek között téged, mint a hellenburgi városőrségtől szalasztott utánpótlást kérnek fel, hogy tartsd egy kicsit a rendet amennyire tudod.

Mina: Egy gyors, bár kicsit hosszúra nyúló ezért unalmas farkasgólem-lovaglás után el is éritek a helyet, amit a démon tökéletesnek tart, majd nekiálltok felállítani az emlegetett kontrollmezőt.

Alia: A nyugodt vizsgálódásból pillanatok alatt lesz káosz, ahogy a király a szemed láttára kapja meg a hírt egyik tisztje halálról. Gyorsan parancsok csattannak, a hír futótűzként terjed és hirtelen a kitörő vihar közepén találod magad. Mit teszel ebben a helyzetben?

Ezek természetesen csak felütések, skype-on lehet zargatni az egyéni részletekért. Határidő a szokásos egy hét, de a szokásos rugalmassággal is.

Őrült felfordulásra ébredek.
Úgy zsong a déli katonai tábor, mint egy méhkas, amelyet fástul, irgalmatlanul megráztak: fel-le rohangáló tagjai fennhangon szitkozódnak, haragos, gyanakvó pillantásokat vetve mindenkire, akivel eddig zokszó nélkül megfértek az eretnek zászlók alatt. Lopva körülpillantok az alkarom takarásában, amelyen eddig a halántékomat nyugtattam, s magamtól jobb kézre, ahol órákkal ezelőtt leült, megpillantom Hans Schreiber udvari mágust. A fiatalember szokásos, szenvtelen arckifejezését viseli, kellemes vonásai mögött mégis különös, kárörvendő derűt vélek felfedezni.
Alattomosan mosolygok rá, feltápászkodva először a tenyeremen, majd ülésbe fordulok lustán, hogy kinyújthassam az összegömbölyödéstől elszundított izmaimat.
- Nohát - vonom fel a szemöldököm éber elégedettséggel, s futón megdörzsölöm az orrnyergem. - Történt valami?
- Nem tudom - feleli ő, gonosz vigyorral hangolódva a játékra. - Mi lelhette ezt a rengeteg embert?
Átmozgatom az ujjaim a kezemen és a lábamon, aztán megfeszítem a lábikrám és talpraugrom ruganyosan. Felkapom a zekémet, amin eleddig hevertem, s oda sem figyelve a kanyarítom a vállamra.
- Nyomás. Lekéstük a találkozót a lelkészeinkkel, de ha valamikor, hát most ott fognak ólálkodni.
- A szertartásos sátornál? - kérdez vissza a mágus, sietősen követve a példámat: hátra kell fordulnom, hogy biccenthessek neki, majd gyanakodva szemügyre veszek egy széles tálnyi, frissen kiöntött vizet két sátorral odébb.
- Igen - jegyzem meg, mielőtt megkaparintanám a tál szélére akasztott, sekély ónkanalat, és inni kezdenék. - Megnyugvást keresnek a felháborodásban. Ilyenek a gyenge emberek. Jól jön majd az arc, amit kaptam tegnap éjjelre... mert természetesen ugye tudja, hogy ki ölte meg a századost?
Schreiber úgy fest, mint aki kifejezetten élvezi a bajkeveréssel járó társalgást. Most is elégedett félmosolyt enged a szája sarkába kúszni.
- Valaki, aki pokolian hasonlít Esroniel von Himmelreichra.
A kanalat visszaakasztom a helyére. Rend a lelke mindennek.
- Randall százados alig titkoltan az elégedetlenkedők közé tartozott - taglalom tovább, miközben átfurakszunk pár parázs vitába bonyolódott fegyveres közt. - Ez természetesen nincs így, de már meghalt, így aligha tiltakozhat, a kölykök pedig el fogják hinni, mert egyszerűen túlságosan vonzó a gondolat. A zsinatelnök tehát ráküldte az emberét - egyesek szerint ő maga jött el a századosért -, abban bízva, hogy az együgyűek úgyis a közelben ólálkodó északiakat gyanúsítják majd.
Elhagyott, széttiport tábortűz mellé érünk. Megmarkolom a vállán, és szembefordulok vele.
- Mostantól körbe-körbe járunk, Schreiber, és pletykákat hintünk el a fajok és a frakciók között, ügyelve rá, hogy párban legyenek. Mind nem mondhat egymásnak ellent, de nem is eredményezhetnek semmilyen összefogást, mert még a végén valaki nyomozni kezd, és a cselszövés a körmünkre ég. Tud követni?
Élénk, értelemtől fényes szempár az övé. Most is szikrányi kétség nélkül villan rám.
- Rendben! Azt hiszem, ez menni fog, noha nem vagyok gyakorlott a dezinformációkeltésben.
- Én gyakorlottnak tűnök talán? - vigyorgok rá szélesen, hogy elgyönyörködhet a szemfogaimban egy pillanatra. - Vigyázzon, mivel gyanúsítgat, fiam.
- Én nem gyanúsítom önt semmivel - rántja elő hűvös, udvarias hangnemét azonnal. Ez a kölyök ravaszabb és összeszedettebb, mint másfél tucat udvaronc. Nem csoda, ha a pápa beleegyezett, hogy elfogadja a segítségét. - Javaslom, induljunk!


Biccentek, és nekivágunk rögvest; most, a káosz közepén igazán elememben érzem magam, s mélységes elégedettséggel figyelem a körülöttünk kibontakozó őrültekházát. A kép olyan, mintha nemcsak mi, de egy teljes északi különítmény a belviszály szításán dolgozott volna, amíg aludtunk: a déli reguláris katonák láthatóan hiába próbálják visszafojtani az indulatokat, közben pedig egyre hangosabban és alattomosabban parázslik fel a faji alapú gyanúsítgatás lépten-nyomon.
- Hol kezdjük? - kérdi halkan Schreiber.
- A lelkészekkel - súgom neki, majd magamhoz húzom, teljesen váratlanul. Agresszíven kapaszkodom a tekintetemmel az övébe. - Addig se legyen rest apró gesztusokkal szítani a tüzet, akármit is lát. Szemöldökráncolás, fejcsóválás... elejtett megjegyzések a vámpírról, aki sohasem tudta letagadni a természetét. Ez háború, Hans fiam. Mindent szabad. Ma itt megbízom magában.
- Azt hiszem, van egy pár ötletem - vigyorodik el, meg se rándulva. Ez tetszik. Elengedem, éppen akkor, amikor a hátunk mögül hevesen váltakozó kiabálást hord a fülembe a szél.
- Egy vámpír csaj? - rikkantja valaki ingerülten. - Csak ő lehetett!
- De én nem ezt...
- Rohadt vérszívók, sosem bírnak magukkal!
Rá sem kell néznem a társamra, hogy tudjam, jelentőségteljes pillantást kapnék. Az első oszlopot feldöntöttük. Ideje gondot viselni rá, hogy a többi vele boruljon, amíg von Himmelreich összefércelt seregéből egyetlen összetartó szakasz sem marad.
Hunyorítva figyelem a szertartási sátor előtt sertepertélő, kék köpenyes embercsoportot: a jókora sátorlapot félrehajtották, így pontosan látjuk mindketten, hogy jópár fiatal lelkész szállingózik be rajta. Nem úgy tűnik, mintha szertartás zajlana odabent: sokkal inkább valamiféle tanácskozásra hasonlít. Feltűnésmentesen lopakszunk be, ami nem igazán esik nehezünkre: a múltkori jómadaraink szabálytalan körben ülnek-állnak a letiport füvön, s sok más testvérükkel nagyban sugdolóznak valamin, mint az iskolás fiúk. Schreiberre nézek - ott van a sarkamban, immár kék köpenyes, éles arcú férfinak látom... valahogyan mégis azonnal tudom, hogy ő az.
Újból a beszédes kölyökre nézek, s ahogy a tekintetünk találkozik, intek neki a szememmel. Ő szoldian egyenesedik fel, s felénk fordul.
- Testvérek! Hol voltatok, mikor az ég zengett? - kérdezi kissé panaszos hangon: nem tűnik számonkérőnek, inkább olyan, mintha esdekelne.
Édesen aludtam, te fajankó, horkantok fel fejben, de azért csak lesütöm a szememet sóhajtva.
- Az én hibám, testvér - vallok színt csöndesen. Egy kissé szórakoztat, hogy igazat mondok. - Gyászolj velem, mert nagyravágyásomban elveszejtettem Randall századost.
Hallom, ahogy minden lélegzet megszakad körülöttünk, s a levegő fagyos hitetlenkedéssel telik meg.
- Ezt hogy érted, testvér?
Felnézek rá, bűntudatosan, aztán elkapom a tekintetem.
- Én... - fogok bele küszködve. - Én tudtam, hogy valójában tihozzátok... hogy mihozzánk húz. Hogy ő igaz protestáns. Nem tűri a hajlításokat. Ezért... ezért elmondtam neki, hogy hol talál meg minket, ha a lelkét ápolná.
Szívdobbanásnyi hatásszünetet tartok, mielőtt újra felemelném a fejem.
- Ma reggelre elvágták a torkát. Ahogy az árulókét szokás.
A kölyök elborzadva mered az arcomba, s hirtelen eszembe jut, hogy még a nevét se tudom.
- Úgy érted, hogy a zsinatelnök intézte? - leheli döbbenten. - Ilyen messziről?
Ha tudnád, némelyek keze meddig elér, fiacskám...!
- Nem tudom! - csattanok fel azonnal riadtan. - Nem láttam. Esküszöm, nem láttam! De ha igen, akkor a következő te vagy. Vagy ő. Vagy én. S ha valaki más volt? Lehetett más. Annyi mindenki van itt, s odakint északiak agyarai vesznek körbe. A vámpírok egy része dezertálni akart már a múlt héten, de azt sikeresen eltussolták.
- Mit... mit tehetnénk? Nem találkozhatunk többet! - szól fel valaki a sokaságból rettegő hangon. Ott ál, alig két yardra tőlem. - Különben mi is így végezzük!
- Így végezzük, ha széthúzunk! - lépek előre, az arcába nézve. - Egyenként meggyilkolnak bennünket álmunkban! Tudjátok, hányan vannak úgy, mint Randall százados volt? Rangos, erős emberek, akikkel eredményeket érhetnénk el! Most egyikük sincs biztonságban, ahogyan mi sem. Túl messzire jutottunk.
Újabb hatásszünetet tartok.
- Össze kell fognia mindenkinek, aki testvér.
- Mert mit érünk a zsinatelnök és az őt követő egész hivőközösség ellen? - csattan fel a kis lelkész, mert ilyen egyszerűen nem lehet lóvá tenni. De én tudom, hogy csak biztatásra vágynak. Én tudom, hogy már elhatározták magukat.
Jobban tudom, mint ő.
Jobban akarom, mint ő.
- Több az esélyed, mint neki volt a pápa ellen! - vicsorgok rá, és mellbe taszítom, hogy visszaül a fű maradványaira. - Azt hiszed, a reformáció vérben született, de rózsavízben fog férfivá érni? Ha nem vagy rá méltó, nekem úgy is megfelel. Magaddal kell elszámolnod! Csak csináld gyorsan... ma éjjel a te torkodat is átvághatják.
- Igaza van a testvérünknek! - veszi át a szót az első kis bolond megint. - "Az igazság vérbe fojtása a barbárok szokása." Ezt mondta von Himmelreich az elején, és most ugyanezt teszi! Fülünket-farkunkat behúzva fogjuk hagyni, hogy egy ilyen kétszínű alak vezessen minket?
Hagyom, hogy minden szem őrá szegeződjön, aztán fölemelem a hangom.
- Egy bátor ember! - mutatok rá büszkén. - Ki olyan igaz, hogy ne csak morgolódva elégedetlenkedjen, amikor biztos, hogy senki sem hallja? Ki meri nem végigvárni, amíg az eszmét a saját atyja fojtja vérbe?! Ki meri megmutatni, hogy nem von Himmelreich az egyetlen ember, akinek joga van a protestáns hitért akár egy egyházzal is szembefordulni?
Feltüzelt pillantással fordulok körbe, s érzem a körülöttünk függő hangulatot is felforrni lassan.
- Ki mer igazabbnak lenni a zsinatelnöknél és ellene fordítani a gőgjét, amit Urunk is elítél? - toldja közbe félhangosan Schreiber, mire egy páran határozottan álnak fel. Áttüzesednek a szavunkra, ahogy fahasábok izzanak föl a kandallóban huzatos éjszakán, egyre többen: végül, alig pár perc múlva a zsinatelnök összegyűlt, kétkedő lelkészei egy emberként lélegzenek tettrekészen, s az első ellenkező egyedül marad az aggályaival, egyedül marad ülve a földön.
Mind őt nézzük, ő azonban nem mozdul.
Hát tényleg hithű lelkésze vagy a főeretneknek, te megátalkodott...!
Hanem a szó, az ígérgetés még nem garancia semmire. Nincs lázadás, ameddig vér nem folyik.
Nem szabad hagynom, hogy meggondolják magukat.
Vállon ragadom a diadalittas, első kölyköt, aki középen áll velem, s a füléhez hajlok.
- Ugye látod? - duruzsolom neki, a hangom lehalkítva, hogy egy lépésről már csak morgás hallatszódjék belőle. - Látod, hogy megtagad mindent, mert a torkát félti? A szívét félti. A vérét félti. De a lelkét nem! Ahogy elfordulsz, rohanni fog a zsinatelnökhöz. Mindent elmond neki, és másnapra benneteket elevenen égetnek majd el.
Megszorítom a vállát, mielőtt ellenkezhetne.
- Megteszi, hogy megjutalmazza az a képmutató von Himmelreich. Megteszi, ha nem akadályozod meg.
A fiú elfehéredik - az arca akár megfagyó víztükör téli gonoszjáró napon. Rettegve bámul rám, csak a hangja tanácstalan.
- De mégis mit... hogyan...
- Von Himmelreich elengedné, hogy mindenkit meggyőzzön afelől, mennyire könyörületes, aztán az éj leple alatt meggyilkoltatná, ahogy Randall századossal tette - sziszegem rá, erőszakosan hajolva közel. Érzem, hogy megfeszül, érzem, hogy menekülne, de már késő. Már elkaptam. S ha egyszer elkaptam, ugyan nem eresztem. - Ne légy képmutató, testvér! Te ne. Emlékszel, mit mondtam az elébb, ugye? Vérben születik... Mentsd meg a lelkét a purgatóriumtól, mielőtt árulással juttatná saját magát kárhozatra.
Zavart félelemmel néz, s bár az akaratereje meghajlik az enyém alatt, mint felhevített acél az üllőn, azért még ellenkezik.
- De az igazság vérbe fojtása...
Összeszorítom az állkapcsom, hogy az izmok kidagadjanak az oldalán.
- Dönts, testvér - szegezem neki, megvetően engedve el a vállát, mintha attól tartanék, a gyávasága fertőző. - Messze jársz az első útkereszttől. Vér fog folyni. Már folyik is! Tedd a kezed a zsilipre... vagy tedd a szemed elé.
Esengő fények gyúlnak a szemében, de hiába: kérlelhetetlenül viszonzom a pillantását, s a körülöttünk állók ösztönösen veszik át a hangulatom, számonkérő vérszomjjal húzódva hátra. A fiú körülkémlel tétován, aztán visszafordítja a tekintetét énrám.
- Nincs... Nincs nálam fegyver - dadogja végül, rövid csend után.
Enyhítek a vonásaimon, visszalépve mellé.
- Jó - felelem, hangtalanul lassan húzva elő a kardomat. Tizenhat hüvelyknyi, ezüstre öntött acél a Katedrálisból. - Mindenki gyanús odakinn, akinél van.
Megfordítom a fegyvert, s markolattal előre emelem fel: a kölyök csak nézi, először rémülten, aztán az arca megkeményedik. Talán a keresztvas díszei, a nyugodt arcú szentek biztatták fel, talán csak rájött, hogy már nincs visszaút.
Elveszi a kardot a kezemből - egy kicsit tapogatózik a markolaton, először foghat ilyesmit -, majd gépiesen a földön ülő hittestvéréhez lép. Az felnéz rá: az arcán látom, hogy szeretne felugrani, de azt is, hogy nem akarja elárulni a zsinatelnököt.
Nem sokáig tart a tépelődése.
- Méltó temetést fogsz kapni, testvér - szól halkan az ifjú, majd az elképedt lelkészbe döfi a Justitiát, teljes erőből, a kulccsontja meg a nyaka közt; áldozatából elfúló, meglepett sikoly szakad fel röviden. Erőtlenül kap a pengéhez, de az - hála a rémült szúrásba beleadott erőnek - több, mint egyarasznyira süllyedt a húsába, s most vérfagyasztó rángatózás meg fuldokló zajok következnek, amiért a lázadók új vezérét nem viszi rá a lélek, hogy még egyszer lesújtson.
Mellélépek csendesen, eddigi erőszakosságomat teljesen elhagyva.
- Gyászoljunk! - teszem a kezem a vállára fájdalmasan. - Két holttest a zsinatelnök képmutatásának oltárán.
A fiatalember sápadt, dúlt arccal bólint, s a kardot sima mozdulattal húzza ki a halottból.
- Legyen úgy! - bólint ünnepélyes komolysággal, majd a véres fegyvert öntudatlanul nyomja a kezembe, s tiszta, fehér ujjait összefonva protestáns gyászszertartásba fog. Zsibbadtan mered maga elé: kelleni fog neki pár óra, míg felfogja, mi történt.
Hanem a vérontás elkezdődött; ő is rá fog jönni, hogy innen már nincs visszaút.

Odébb somfordálok, megállapodva Schreiber mellett a tér sarkában.
- Amint megfeledkeztek rólunk, indulunk tovább - morgom neki, szinte némán; ő is láthatja rajtam, hogy nem nyugszom, amíg nem ölik egymást, ahányan vannak. A szertartásba belefeledkező lelkészeken sosem látott, áhítatos buzgalom lesz úrrá - ennyit számít, ha az ember a maga lelkét nyugtatja.
Ideje indulni. Átbújok a vita közben leengedett sátorlap melletti szűk résen, nehogy az anyag zizegésére felocsúdjon valaki, s kilépek a szabad ég alá, a káoszba.
- Szítanunk kell a tüzet tovább - jegyzem meg a mágusnak, amint megkerültünk pár boroshordót. - Olyan tüzet, amely amúgy is meglehetősen nagy lánggal ég már. A baj együvé kergeti a hasonlóakat, ez a kezünkre játszik, viszont nem ismerünk innen másokat, így nem árt óvatosnak lenni majd. Valami ötlet, fiam?
- Talán azokat a legkönnyebb leválasztani, akik alapból sem ebből a fából nőttek, ha érti a metaforámat - biccent, szemlátomást egyáltalán nem feldúltan. - A felbérelt zsoldosokra gondolok.
- Jó ötlet. Valószínűleg nincs az a pénz, amiért egy ilyen boszorkányüstben ne törnének föl az előítéleteik.
Nem kell sokáig rónunk a tábort: alig párszáz yardnyi lopakodással kevert séta után ki is szúrok egy változatos fegyver- és páncélnemekbe csomagolt társaságot, akik söröskorsóikat lóbálva, feltűnően elégedetlenül beszélgetnek.
- Zsoldos szeretnék lenni - jegyzem meg csak úgy, Schreibernek; ő azonnal bólint, s ahogy látom a külsejét megváltozni, lépkedek is tovább, figyelmem a csoportnak szentelve teljesen.
Nem tűnnek elragadtatottnak: az első panaszszavaikra összenézünk, s elég végigvárnom, hogy elhangozzék a "Mi a fenét keresünk itt egyáltalán?", az "Ezért messze nem fizetnek eleget" és a "Hogy akarnak ezek rendes háborúba kezdeni így?", hogy előlépjek mögülük, elégedetlen arccal.
- Az északiak legalább nincsenek emberevő fattyakkal összezárva, akik átharapják a torkukat - jegyzem meg félhangosan, a fejemet csóválva. - Azt mondják, több pénzt is kapnak ott, s a levágott démonfejekért külön jutalmat. Itt miért kapunk? Katolikusokért? Senkiért, mert azok ott mind egyformák.
Rövid pillantást szentelnek csak nekem, alighanem azért, hogy meggyőződhessenek afelől, az ő fajtájukhoz tartozom.
- Eh, amúgy is rühellem ezeket a démonokat! - köp ki az egyikük, egy magas, fekete hajú fickó. - A vámpírok közül meg az egyik nemrég belém kötött, majd' ölre ment velem!
- Még tekintsd magad szerencsésnek, ember - horkantok föl. - Nem te lennél az első, aki felzabálnak. Ez a sok vér körülöttük olyan, mintha téged meztelen asszonyok vennének körül.
- De mit tudunk tenni, ha ez van, akkor ez van - sóhajt fel szőke szomszédja és meghúz egy kulacsot. - Vissza már nem fordulhatunk!
Felvonom a szemöldököm erre.
- Vigyázz, ezt hol hangoztatod. A lelkészek között már késhegyre megy a vita arról, hogy itthagyják-e a tábort.
- Igen? - ráncolja a homlokát meglepetten. - Beszélnek azok mindig, de ha Himmelreich itt lesz, úgy fogják követni, mint egy kiskutya.
- Saját fülemmel hallottam, hogy már fel is koncoltak valakit nagy igyekezetükben. Csak aztán ne ti legyetek az első sorban, mert még kiderül, hogy mögületek megfutott a nép. A nefilimek a démonok vérét akarják venni.
Erre semmi bizonyítékom nincs, de ismerem annyira a félvéreket, hogy tudjam, ez egy verőfényes nyári napon is így volna. Mellesleg, a zsoldos nem az a fajta, aki szívesen pazarolja az idejét arra, hogy az értesüléseinek utánajárjon.
- Vegyék - húzza el a száját a fekete -, ha forró lesz a talaj, majd lelépünk. Egyelőre kifizettek, még ha nem is sokat.
Kis ideig nézzük a tüzet.
- A zsinatelnök nincs a táborban - mondom aztán. - Ugye tudjátok?
- Persze, hogy nincs, gyáva ahhoz, hogy ennyi időre elhagyja a zugát! Majd jön, ha muszáj lesz.
Itt sem tudok meg semmit. Von Himmelreich sok minden, de nem gyáva. Valami más lesz a háttérben. De mi?
- Gondoljátok? - firtatom azért. - Eddig még egy csatája sem állt annyira rosszul, hogy ne vegyen benne részt.
- Nem is volt még ekkora csatája.
- Ki ölte meg a király tisztjét?
Egy sebhelyes arcú, középkorú cimborájuk fölnevet, reszelős hangja akár a ráspoly.
- Esroniel von Himmelreich! - vágja rá. - Legalább is valaki ezt állítja.
Csatlakozom hozzá, jóízűen.
- A saját emberét! Tán nem volt hithű protestáns?
- Vagy semmi nem volt - von vállat ő. - Nem mindenkit érdekelnek a szertartások, néhányan szeretik csak az életüket élni és ha vége, csak akkor felelni az Úrnak.
- Az már így is van - helyeslek ahelyett, hogy a könyökömet az arcába vágnám. - A húsvéti sonkából meg az új borból így is, úgyis jut, nem igaz? De azt csodálom, hogy nem nehezményezitek, hogy a démonok mellé tették a zsoldosokat, a bal szárnyra. Azok mellett az ördögök mellett küzdeni olyan, mint a hentes darálójába nyúlni. Vagy nem hallottátok? Középre a vámpírok kerülnek. Elsőre őket osztotta volna a démonok mellé a király, de a családfők megfenyegették, hogy visszavonják a támogatásukat, így megkapták a frontot. A helyükre átkerült a töltelék. Ha meghaltok, legalább megmarad a pénzük.
Mintha csak villám csapott volna a társaság közepébe, úgy marad abba a pletykán való mulatozás, s a zsoldosok összenéznek, mielőtt elégedetlen mormogásba váltana mind.
- Hogy mi? - húzza össze a szemét a fekete szakállas. Alighanem ő a vezérük. - Ezt kitől hallottad?
- Randall századostól - felelem magától értetődően. - Vele meg a lovagjaival kockáztam tegnap este, de egy vasam se maradt, meg a pofámra is kaptam, amér ki akartam hívni Jörgöt öklözni. Még így jobban is jártam, derült ki ma reggel. De ő jó ember volt, Isten nyugossza. Ellenezte ezt a döntést... a fejéhez is csapta a tizedese, hogy mit védi a hontalan, becstelen zsoldosokat.
Szippantok egyet, megvakarva a fejem, aztán vállat vonok.
- Másnapra meg már meghalt.
- Még csata előtt beszélni fogok a tábornokkal, azért ez túlzás! - ugrik fel hirtelen a férfi, s a mellette állók felemelik a kupáikat.
- Nem tudom, jó ötlet-e - állok egyik lábamról a másikra, s az orromat szívom. - Elég sokan ellenkeznek már, aztán vontak le tőlük zsoldot. A komám, Baltus ezért lépett le hajnalban. Ment vissza Hellenburgba, a'szonta, ő egy marék váltóért nem nyomorítja meg öleti meg magát. Ebben a felfordulásban nincs idejük dezertőrökre vadászni... én csak azért maradtam, mert a kedvesem is itt szolgál valahol. Elszakadtunk egymástól.
Apró szünet, amely alatt a fegyveresek tanácskozó, bajtársias pillantásokat váltanak.
- Eh, azt mondom Klaus, hogy várjuk meg holnapig történik-e valami - mondja a harmadik, aki szóba állt  velem -, de ha ugyanez marad a helyzet, lépjünk le. Nincs nekünk itt dolgunk úgy se, így csak egy vereség lesz.
- Ha még csak ilyen maradna! - csóválom a fejem keserűen. - De romlik. Járjatok egyet, és meglátjátok! Nekem maradni kell, mert a párom a gárdában szolgál. Azért a többi zsoldosnak megviszem a híreket. Hogy miért is kapták azt a pénzt. Sírkőre.
Körülnézek lopva, mintha a király lojális járőreitől tartanék, s hátralépek párat.
- Aztán ne várjátok meg, míg észbe kap az őrség, és vadászni kezdenek a dezertőrökre! Igyatok holnapután egy sört Gunn Jensen egészségére. Ez vagyok én. Nincs értelme meghalni itt, ha nem köt semmi a vesztes ügyhöz. Fogy a sereg, fiúk. Ne aludjatok túl mélyen.
A fekete szakállas Klaus biccent felém, méltóságteljesen.
- Inni fogunk, Gunn és nem csukjuk be a fülünket arra, amit mondtál.
Viszonzom a gesztusát.
- Köszönöm, Klaus. Ha túlélem, megkereslek és iszunk együtt is.
Elmondtam, amit akartam: ezek a férfiak jóval tapasztaltabbak, mint a zsinatelnök ifjú, riadt lelkészei, s ennél több szóval csak gyanút keltenék bennük. Ideje továbbállni. A szememmel intek Schreibernek.
- Hova tovább? - kérdezi a mágus fojtottan, ahogy elfelé haladunk; csak most veszem észre, hogy kezdenek fogyni a másfajú arcok a tömegben.
Csípőre tett kézzel pillantok körbe.
- Megszabadulunk a démonoktól - fordulok aztán a tábor keleti vége felé. - Tud héberül?

A fiatalember megrázza a fejét.
- Sajnos nem - szól aztán, kérés nélkül lelkészbőrt és -köpenyt öltve -, ez nem tartozik a repertoáromba.
- Sebaj, a latin is megteszi. Ideje összébb fűzni a szálakat.
Meg sem várom, hogy bólintson; különösebb nehézség nélkül közelítjük meg a nefilimek igen félreeső táborát, s messziről felismerem a héber nyelvű csevegés jellegzetes felhangjait: különös módon belefeledkezem a szavaikba egy pillanatra, s az első pár percben rendre azon kapom magam, hogy a szabadon hagyott nyakuk és karjuk sima bőrének ismerős, gyönyörű barnaságát figyelem.
Harmadjára megrázom a fejem, és gondolatban lekeverek magamnak egy pofont.
Lopva Schreiberre pillantok, s amit látok, attól felszalad a szemöldököm: a mágus előrehajolva, leplezetlenül bámészkodik, hogy csaknem kiesik a szeme. Észrevétlenül oldalba vágom a könyökömmel, a lengőbordái között.
- Bírjon már magával, fiacskám...!
Nincs idő vitába szállni vele, amiért rám se hederít: megközelítek inkább egy apostolforma, tekintélyesebbb küllemű alakot tiszteletteljesen.
A hatás nem marad el, gyönyörű óarany szempár fordul felém, cseppet sem elragadtatottan.
- Mit akartok tőlünk, magukat papoknak mondó barbárok? Nem elég a háborútok?
- Nekünk elég volna, uram - fogok bele idegesen -, de a vezetőinknek nem. Tudják, hogy démonok vannak a táborban, igaz?
- Tudjuk - biccent, közben állkapcsán megfeszülnek az izmok. - Sátán és Léviátán fattyai.
- Hát azt tudják-e, hogy a démonok képmutatása határtalan, s hogy a csata előtt közvetlenül a sereg ellen fognak fordulni? - fogok bele most, hogy rám figyel teljesen. - Hallottam... a századostól. Randall századostól, akit meggyilkoltak tegnap éjjel. A démonok tették! El akarta árulni őket. Ő volt az egyetlen becsületes a tizenhárom tiszt közül, akinek osztani akartak a koncból. Emberbőrbe bújt démonok azok is.
- Forduljanak, majd megmutatjuk nekik a Seregek Urának haragját az ilyen aljas, istentelen fattyakon...!
Döbbenten nézek végig rajta.
- Hát várni akarnak, amikor a vérontás már elkezdődött?
- A hakkohen megígértette velünk, hogy nem fordulunk semelyik szövetségesük ellen - jegyzi meg kelletlenül. - De ha már árulókról beszélünk, nyilván nem lehet egy szava sem.
- Egy démon tette. A lelkésztestvéreim ezen ontják egymás vérét - hajtom le a fejem. - Egyedül nem mernek cselekedni. De annyira gyötrődik a lelkük, hogy már egymás vére szárad a kezükön. Ők nem erre hivatottak... vagyis, pontosan, hogy igen. De nem találják az utat ilyen sötétben.
A nefilim felsóhajt, mert alighanem ugyanazt mondom, amit ő is gondol. Arról nem is szólva, mennyire lenézik az embereket.
- Keressétek meg a démont és szolgáltassatok igazságot.
- Rám nem hallgatnak, uram. Félek, én is úgy járnék, mint... - nagyot nyelek, és lefelé pillantok, a földre. - Én csak két hónapja lettem lelkész. Én hiába parancsolok. Hiába szólok Isten szavával.
- Imádkozni fogok és megkérem az Urat, hogy világosítson meg - adja be a derekát, hogy megszabaduljon tőlem. - Ha biztosan tudom az akaratát, higgye el, cselekedni fogunk.
Nagy levegőt veszek, és már ütném tovább a vasat, amikor Schreiber megjelenik, s finoman, de annál sürgetőbben megérint a könyökömön.
- Fejlemények! - súgja, és a hangjából hallom, hogy baj van.
- Akkor együtt imádkozunk - felelem a nefilimnek, aztán Schreiber felé fordulok, ellépve onnét. - Mi van?
- Elhangzott a zsinatelnök válasza - szól ő, elnézve a vállam felett. - Egészen látványosan, ha megengedi.

Megfordulok, kutakodón pillantva körbe a táboron.
- Mi történt, az ég szerelmére?
- Nem tudom, de úgy néz ki szankció kezdődött - mutat a tér távolabb eső szegélyére, ahol eddig ismeretlen arcú lelkészek vizsgálnak alaposan végig mindenkit és mágusok járkálnak furcsa rúnakövekkel. - Illúziótörők. Nagy bajba kerülhetünk.
- Átkozott...! - sziszegem, ahogy érezhetően meghűl bennem a vér. - Ideje mennünk.
Többször nem kell mondanom, Schreiber ezúttal megragadja a vezetést és a mágusok közt kacsázva próbál átvágni a tömegen; szorosan a nyomában maradok, észrevétlen bújva át a legvédettebb zugokon a sátrak közt.
- Hová mehetnénk? - sürget feszülten, a válla felett hátrapillantva.
- Elképzelésem sincs. A semmi közepén vagyunk. Hadd gondolkozzak!
Hirtelen torpanok meg, megragadva a vállát.
- Állj...! Hány illúziót tud egyszerre generálni, fiam?
- Négyet, maximum ötöt, ha nem túl komplexek - vágja rá, kissé kapkodva szedve a levegőt.
- Maszkírozzon el valakit, aki az útjukba fog kerülni - sürgetem. - Ha megtörik az illúziója, mindannyian rávetik magukat majd.
- Rendben.
Feszülten várok, mert nem tudom, mennyire szabad tőle eltávolodnom; el sem tudom képzelni, mi történne, ha  a déli sereg kellős közepén változnék vissza Norven Katherré, azonban ahhoz sincs semmi kedvem, hogy elkapjanak mind a kettőnket, miközben mások körül ólálkodunk. Vagy akár csak őt.
- Óvatosan - súgom a fülébe, ahogy közelebb merészkedünk -, mert most a bőrünket visszük a vásárra!
Ahogy haladunk, egyre lassulva, éppen felétek fordulna egy mágus - megdermedek a léptem közepén, Schreiber szeme azonban villan egyet, mire az összes szem egy férfira fordul, elfelé tőlünk.
- Javaslom, tűnjünk el, mielőtt a lelkészek kiderítik, hogy ártatlan és bezárul körülöttünk a hurok! - morogja ő, és nekem nem kell kétszer mondani: bólintok és már slisszolunk is el, olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Patakokban folyik rólam a víz egyszerre, s csak remélni tudom, hogy a zsoldosok és a nefilimek is elég felfordulást okoznak, ha... amikor megfogadják a tanácsaimat.
Lihegve döntöm a hátam egy fának.
- És most? Biztosan tűvé teszik az egész átokverte tábort.
- Nyilván - szól ő tárgyilagosan. - Egy perc, megtudom mi történt pontosan.
Alig pár percre tűnik el, mégis a lehető legfurcsább arckifejezést viseli, amikor újra meglátom.
- Megtudta, vagy nyomorult lelkészekbe futott? - tudakolom, megtörölve a homlokom.
- Úgy néz ki, egy ghoul, aki a zsinatelnök nevében beszél összeverte az egyik lovagot, aki látta magát von Himmelreich arcának illúziójában, és nem is titkolta ezt... aztán elrendelte ezt az őrületet.
- Hogy mi?
Döbbenetes arcot vághatok, mert nem értek semmit az egész katyvaszból.
- Egy ghoul? A zsinatelnök nevében? Látta? - Ellököm magam a fatörzstől, és a hajamba túrok idegesen. - Miket hord össze? Ennek semmi értelme!
- Volt egy lovag, aki józanabb volt a többinél azon az estén és látta magát, Norven Kather, az illúzióval, amit én tettem magára, hogy hasonlítson von Himmelreichra - kezdi lassabban újra, hogy megállítson a méltatlankodásban. - Ezt híresztelni kezdte, mire egy ghoul, aki saját elmondása szerint a zsinatelnök nevében beszél megtámadta, összeverte és kiadta von Himmelreich parancsait arra, amit körülöttünk lát. Ha nem mondta volna több szemtanú is, én sem hittem volna el.
A fejemet csóválom.
- Szóval tényleg azt hiszik, hogy ő tette! Ennél több eszük lehetne. De mit keres itt egy ghoul? Ha az itt van, a nekromantája sem lehet messze.
- Lehet, hogy rájöttek volna, hogy ez badarság, de úgy látszik a zsinatelnök nem várta meg, míg magától elcsitul. Valamint szinte biztos, hogy van a keze alatt egy nekromanta is, aki képes megidézni egy ghoult, szóval nagyobb a baj, mint gondoltuk.
Ez valóban baj. Végigdörzsölök az arcomon és rá kell jönnöm, hogy elfáradtam.
- Nem tudom, miket hallott rólam a pápától, Schreiber, de egy ghoulnak nem vagyok ellenfél, és a zsinatelnöknek sem. Ha a lélekolvasói eljutnak ifjú, eretnek barátainkhoz, von Himmelreich el lesz foglalva vele, hogy a vallási tévelygőit megbüntesse. Ha pedig kitudódik, hogy a sereg vallási egysége megbomlott, mind a zsoldosok, mind a nefilimek lépni fognak - sóhajtok, a homlokom ráncolva. - Nem kockáztathatjuk, hogy rájöjjenek, hogy itt vagyunk.
- Talán ideje lenne visszatérnünk Északhoz - mondja halkan a mágus.
- Dolgunkvégezetlen? - csattanok fel. - Mi lesz, ha összefércelik a sereget, és holnap félmillióan szakadnak a nyakunkba?
- Mit tehetünk ellene? Ameddig a mágusok illúziótörővel járkálnak, a lelkészek pedig vallatnak, nagyon le van szűkítve a mozgásterünk.
- Én nem hagyok ott feladatot csak úgy! - mordulok rá, mert idegesít, hogy igaza van.
- Rendben, akkor mondja meg, mit tehetünk? - dől neki az oldalával a fának, ami nekem is támaszomul szolgál.
Idegesen fújtatva meredek rá, aztán, rövid csend után, megadóan emelem az égnek a kezem.
- Elképzelésem sincs! De azt tudom, hogy nem szabad hagyni, hogy a belviszályuk megoldódjon, mert különben így is, úgy is végünk. Ez a sereg, ha nem vette volna még észre, maga nagyképű taknyos, elsöpri a miénket!
Schreiber meg sem rezdül a sértésre, inkább csak a fejét csóválja tárgyilagosan.
- Nem hiszem, hogy meg fogják oldani. Sosem olvastam még olyanról a történelemben, hogy valaki az erővel elnyomás elvével sikeresen kezelt volna belviszályokat. Csak annyit ér, mint mikor a friss sebet bekötik fertőtlenítés nélkül. Be fog gyulladni, a déliek serege pedig el fog halni.
Kénytelen vagyok belátni, hogy ez egyszer igazsága van; ráadásként a hátunk mögötti zsinatolás mintha erősödne. Mennünk kell.
Gondterhelten mérem végig, aztán habozva biccentek.
- Legyen - szólok végül, rántva egyet a fegyverszíjamon meg a zekém gallérján, hogy a nyakamat védjem a Pusztaföldet köszörülő széltől, amely a táboron kívül vár ránk. - Imádkozzunk, hogy elég mély legyen a seb.

* Orra szuszogva engedte ki a levegőt, szinte szellőztetve az agyát, mely elég nehezen viselte a tényt, hogy a férfi aki a tegnap egy széles mosollyal dicsérte most halott volt, s vissza se tér majd többet. Emellett tudta azt is jól, hogy mégis mit jelentett ez a történés a sereg számára, s nem is volt kérdéses, hogy ha valamikor segíteni kívánt, az a mai nap volt. Ébredésében oly frissnek és üdének érezte magát... Most ez mind eltűnt, s arca fakóbb volt mint valaha, szemei pedig szinte befordultak. Kelletlenül törölte ki a csipát belőlük, majd hagyta pár pillanatig, hogy most már magához térve szaladjon végig hátán a hideg, s felébredjen egy csöppet. Szar érzés volt.
- Nagyapa...
- Idegen földön vagyunk, a viszály és a vész legalább olyan erővel fog éledni, hogy csoda lesz, ha a népek nem rontanak egymásnak... Őszintén azt hiszem, hogy ha valamikor menekülni kéne, az most van. A partvidéken le tudnál szökni valamelyik Vámpír családhoz... De tudom, hogy úgy se tennél ilyet.
* Valamiért mintha kicsit boldognak ítélte volna a lándzsa hangját, nem értette, hogy mégis miért örült most kivételesen, mikor leginkább csak korholta volna az efféle balgaságok miatt. Felsóhajtott. Nem volt sok lehetősége, s pár percig mégis számba vette azokat. Visszabújt a sátorba, ahol már ébredeztek a lovagok, s pont a hírt tárgyalták. Szemeik hidegen szaladtak végig rajta, bár nem érezte az ellenségesség szelét, csak az idegenséget. Röviden bólintott a két nőnek, majd felöltötte magára páncélzatát, s a kék palástot, mely egyértelműen jelezte, hogy a Protestáns egyház szolgálatában volt, ha éppenséggel ez megkérdőjelezhető lett volna valakinek. A kialakult helyzetben semmi dolga sem volt, ám mégsem ülhetett tétlen, kezét ölében pihentetve, s így haját varkocsba fonva lépett ki a sátorból, akár harcra is készülve. Nem ismerte az állapotokat, s elsőre ezt szerette volna megtudni, így rozogán, de eltökélten indult meg egy körsétára, hogy hallgassa mi is folyik ott. Kelletlenül lépkedett végig a sorokon, fél füllel minden neszelést figyelve, s az ébredező forgatagban már most érezhetően nagy volt a fejetlenség. Ez persze rossz volt, de szerencsére a hangulat egyenlőre nem volt túlzóan késelős, s bár hangzottak el megjegyzések, melyek a démonokat és a vámpírokat célozták, ezeknek egyike sem volt egyenlőre halálosan kiélezett, csak valami olyasmi, ami a kocsmában hangozna el.. Ez persze változhatott még, s tekintve, hogy korán volt, fog is, így ha nem is jelenthetett sokat az a pár csepp amit beleadhatott az egészbe, eleget ahhoz, hogy jobban érezze magát amiatt. Mellkasához szorította a lándzsát, majd röviden bólintott, s megindult ahhoz a kapitányhoz, akinél kezdte a tábor látogatást. Sátra lustán hevert az előző helyén, zavartság és bármiféle mesterkéltség nélkül lépett be azon, hogy véletlenül se pazarolja annak idejét, s az előbbi udvariassága mind a szélnek lett eresztve, csak hogy jó eszköze lehessen a seregnek. A kapitány karikás szemekkel, s ráncoktól ékesen emelte felé arcát, melyen úgy hevert el az aggodalom, ahogy a Nyugati Pusztaság Észak területén. Mintha rejtve elcsúsztatott volna még egy ásítást a tiszt, amitől deformálódott kissé arca, majd párnaszagúan megszólalt.
- Jó hogy jön. Mit is mondott mi volt a dolga Hellenburgban?
- Többnyire városőri feladatok, protestáns szállítmányok kezelése, s most utólagosan Diplomácia is.
* Az utóbbit persze csak azért bökte oda, hogy kicsit jobban érezze magát. Igaz ami igaz, most olyan feladatokat is végzett, amik tényleg a kategóriába tartoztak, de jóindulattal is csak majomparádé szinten tette azt, s bár szerette volna azt hinni, hogy jelentős része volt a seregnek, csakis egy közkatona volt, akinek a hétköznapi feladata a őrzés-védés, s némi lóti-futi, ami valóban komoly dolognak tűnt, de ennek ellenére olyasmi volt csak, amire nem kívántak komolyabb és fontosabb embereket küldeni... Mégis, álmodhat az ember lánya, nemde?
- Városőr? Egyelőre ezt a funkcióját kellene kamatoztatni. Félünk, hogy mindenki egymásnak fog ugrani ettől a nagy bizalmatlanságtól, szóval ha látna valami parázsabb vitát kérem avatkozzon közbe. Úgy lenne a legjobb, ha sikerülne elsimítani a dolgokat.
- Mindenképpen, amennyiben ez a kívánsága... * Kissé meghajolt, úgy is maradva. Fejében gondoldatok cikáztak át... Ennyi nem elég, mit számít egy markos leány csak úgy? Semmit... Az ég világon semmit. * - Ám, ha megengedi, tettem egy sétát, s aggasztó szóbeszédeket hallottam. Pár őr munkája nem fog sokat számítani...
- Igazán? Mire gondol?
* Kissé mérlegelte a kérdést, maga sem tudta még, hogy teljesen mire is gondolt, ám azért valami olyasmit szeretett volna megfogalmazni, ami ha segíteni nem is igazán segíthetett sokat, de bölcsnek legalább bölcsnek hangzott.
- Katona vagyok, nem értek sokat az emberek lelkéhez, de a titkos tőr minden látott fegyvernél veszélyesebb. Ha nem kerül meg az, aki a gyilkosságot okozta... Vagy valaki, akire rá lehet varrni a dolgot... Akkor előbb-utóbb a népek egymás ellen fognak fordulni, s idegen földön ez messze túl veszélyes lehet.
- Igen, mi is ettől rettegünk. A király egyelőre próbál igazságos maradni és a valós bűnöst megtalálni, de nem tudjuk a zsinatelnök mit fog szólni, ha megjelenik. Ezért egyelőre próbáljuk összetartani a sereget míg meg nem oldódik.
* Nem tetszett neki sem a kitalált gyilkos megölése, de egy ember halálán képesek lehetnének megúszni a káoszt, s bár könnyen visszasülhet, ideiglenes megoldásként jó lehetne. Persze ehhez valami megfelelő alany is kéne, s egy olyan állapot, ahol az ember szívfájdalom nélkül hajlandó lenne egy egész sereg sorsáért egy ilyen kicsiny áldozatot meghozni. Látszólag erről még szó sem volt, de ha ilyen iramban és jellegben haladtak a dolgok, minden csak a puszta idő kérdése, s az idő nem az ő oldalukon volt, itt idegen földön, a csata előtt puszta napokkal.
- Remélhetőleg sikerülni fog... Talán lelkészek segítségével lehetséges lenne átkutatni az embereket, de túl sokan vannak ahhoz, hogy biztosan tudni lehessen... /ApparentlyI was wrong here/ Mindenesetre * Emelte meg most már magát a hajlásból, némi csekély elégedettséggel* - természetesen vigyázni fogok a rendre, amennyire azt vigyázni tudom, s Isten segélje munkájukat a tettes mielőbb meglelésében.
* A kapitány megeresztett egy fáradt mosolyt az irányába, majd folytatta az asztalon lévő jelentés olvasását, mely igen fontos lehetett, vagy pusztán csak nem látott már elég tisztán, s többször kellett nekikezdenie. Elsóhajtotta magát, majd kilépett az épületből, s kicsit összébb húzta magán a palástot, szinte ölelve a színt, ami egyetlen kapcsolatát jelentette most Hellenburghoz és Délhez, ennyi idegen között. Hol volt Himmelreich? Hol, mikor ekkora szükség lenne rá? Biztos csak mosolyogna egyet, s keze lendítésével megoldaná a problémát, ami egy egész tiszti karnak sem megy... Biztos. Fáradt közömbösséggel indult meg bármiféle irány nélkül éppenséggel az ispotály felé, ahogy mintegy százötven lépésnyire a kapitány rezidenciájától azonnal egy-egy balhézó delikvensbe botlott. Egyikük egy magas szőke férfi volt, zsíros vállig érő hajjal, s egy lezserül viselt barna bőrpáncélban, alant vörös inggel. Igazi zsoldos, le se tagadhatta volna. Mellette egy vagy fejjel magasabb, fekete kabátot hordó, hollótollas süvegű Finsterblut állt, övében egy fattyúkarddal, melynek gombján pihentette jobbkezét, szinte állandóan készen a kirántására. Még nem egymáson voltak, de a tesztoszteron bűze innen is érezhető volt, s így habozás nélkül masírozott eléjük, odakiáltva annyi tekintéllyel, amennyit csak elő tudott húzni magából. Még csak közkatona se volt rangban, de mégis a kapitány személyes megbízását teljesítette, s csak úgy a Déli egyház vezetőjét, így ha más nem is, abban bízott, hogy legalább egy tizedesnek kijáró tiszteletet ki tudta volna harcolni... Ha meg nem, végső esetben csak át kellett szúrnia vagy a férfit, vagy a vámpírt, nemde? 
- Abbahagyni most azonnal. Mi a vita tárgya?!
* A kérdésre kettejük egy pillanatra feléje fordult, majd ismét egymásra, s a zsoldos szinte köpte a szavakat a Finsterblut irányába, aki ezekre úgy hördült fel, ahogy egy-egy haldokló szokott, ahogy tüdejét átdöfik valami élessel... Mondjuk egy lándzsával.
- Mi lenne? Az, hogy a koszos fajtád ölte meg Randall századost! * Szinte habozás nélkül érkezett a válasz, egyenesen a vámpír szájából, aki látszólag mintha élvezte is volna kicsit a helyzetet. Nem volt kérdéses, hogy úgy teremtette volna földnek a férfit, mint az aprított fa legkisebb gyújtósát* - Minek nevezel te minket, te söpredék! A mi dolgunk, hogy a gyenge tisztetek nem tudott magára vigyázni?
* Megállva kettejük előtt, dühében szinte öt centire döfte a lándzsa végét a fagyos földbe, már-már úgy szorítva, hogy hallotta csontjának tompa ropogását a testében szétterjedő tompán lüktető düh mellett. Nagy levegőt vett, majd felkiáltott, belekezdve hegyi beszédjébe.
- Honnan szeded ezt? Van bármilyen bizonyíték a felvetésedre? A kapitány halott. Semmi nem változtat ezen, s most már a mennyekben tölti idejét Urunkkal. Fajunk talán nem egy, de célunk közös, s ha valamikor bízunk kell egymásban az most van, ezen az idegen, kegyetlen földön.  * Nem tudta, hogy vannak-e a közelben még emberek, egyenlőre kettejükkel foglalkozott, de lándzsáját ismét a földnek verte, s folytatta. Piszok jó dolog ez a meghatalmazás, benne van a hatalom kifejezés *  - Ha bármely bajtárs acsarkodik testvéreivel, személyesen fogom felterjeszteni a tisztek elé, s ÉN fogom leszámolni a botütést.
* Egy pillanatra elhallgatott a páros, az ember látszólag átgondolta kicsit a veszekedés témáját, s indokoltságát, ám a Finsterblut újult erővel horkant rá, mely egyre jobban erősítette azon feltételezését, miszerint a megtermett kanvámpír valóban csak a balhét kereste, s más nem is igazán a sértettség szilánkját próbálta kipiszkálni a szeméből. Annak gesztusára elsőre kissé megriadt, hideg futott rajta végig, s el is tűnt a biztonság gondolata az arcáról, ám egy nagy nyelés után megemberelte magát, s egy lépéssel közelebb tette magát, hogy érezze az alak, hogy nem fél igazán. Amaz ezen picit meglepődött, s erősebben ráfogott a méretes fattyúkard acélgombjára. 
- Mert mégis ki vagy te? Egy áruló? Egy kitaszított? Milyen hatalmad van neked ott, ahol nem is a tieid vesznek körbe?
- Az, egy áruló, Esroniel von Himmelreich személyes parancsával, s most a kapitányéval. Ha terhes a parancskövetés, akkor szívest tuba igazítalak Finsterblut.
* A dolog hallatára a vámpír kissé acsarogva nézett rá, éles fogait villogtatva, mely egy elég egyszerűen értelmezhető vérszívó sértés volt. Az idő picit megállt, s nem volt benne biztos, hogy megússza ezt a találkozást vérengzés nélkül, utóbbi pedig vagy az ő, vagy a férfi életébe kellett volna kerülnie, ugyanis egyikük sem engedhette volna meg magának a lefegyverkezésig folyó harcot, arról nem beszélve, hogy utóbbi nem is érdekelte volna a mocskos láncos kutyát. Megmentője végül egy gyengéd érintés képében érkezett, egy kézzel, mely a Schwarzjagerek úrnőjéhez tartozott.
- Eredj, keres valami koncot, kutya! * A két férfi az utóbbi megjelenésére úgy távozott el, mintha csak szellemek lettek volna, s kettejük között most csönd honolt, egészen addig, hogy a nő végül meg nem szólalt. * - Üdv ismét, Schwarz Lanze!
* Hideg mosoly terült el az asszony képén, talán elégedettség volt, talán csak a megszokott lereagálása. Nem is érdekelte igazán, csak azon tény, hogy egy ekkora személy segítette ki, s hogy a család vezetője meg is jegyezte a nevét, egy egészen impozáns formában. Egy vékonyka mosoly csúszott végig arcán, majd meghajolt előtte egy kicsit, hogy jelezze tiszteletét.
- Üdvözletem, Frau Schwarzjager. Hogy szolgál unokaöccse egészsége?
- Csak a fogát szívja, ahogy néhány Rotmantel a személyes parancsomra helyrerakja és gyilkosan mered mindenkire. Tehát olyan, mint volt. * A nő arcára ismét egy bájosabb hideg mosoly csúszik fel,  igazán fondorlatos kifejezést kölcsönözve annak * - Mi történt?
* Feje rövid mozdulatával jelezte, hogy értette jól, mégis mire célozhatott a nő. Reingarddal töltött rövid ideje alatt sikerült legalább annyira kiismernie a férfit, hogy rájöjjön milyen büszke is az. E mellé némi botorság is párosult, mely így egy tökéletes elegyet képzett. Egyébként minden bizonnyal erős harcos lehetett, hogy az asszony személyesen kerestette fel, ám az erő hamar értelmét veszti bizonyos erények hiányában, aminek egyike például az alázatosság, vagy éppen a megfontoltság. Utóbbiakban egyébként maga sem volt túl gazdag, de szerette azt hinni, hogy igenis ez volt a helyzet.
- Meggyilkolták a Lovasság századosát, Her Randellt. Sok nép bújik meg a seregben, az eddig óvatosan elrejtett ellentétek újult erővel kerülnek felszínre.
- Nem bíznak bennünk az emberek? Annak ellenére, hogy ők kérték a segítségünket?
* Válasz előtt röviden megrázta a fejét. Nem igazán volt kedvében a téma, inkább foglalkozott volna a problémával, ám Julia társasága fontos és bölcs volt, arról nem beszélve, hogy most húzta ki egy kutyaszorítóból.
- Sem a vámpírokban, sem a démonokban, bár való igaz, jobbat tenne a vámpíroknak, ha a Finsterblutok nem járatnák a szájukat.  * Egy sóhajjal kissé körbepillantott, vizslatva, hogy ki is hallhatja most a beszélgetésüket* - A félelmük végül is jogos, én magam sem hiszem, hogy saját ember okozta volna a halált, de a kételkedéshez a legrosszabb helyet és időt választották, pont a csata előtt.
- Megyek beszélek a tisztjeivel. Mi rendezzük a saját katonáinkat és ameddig nem csitul a helyzet kijjebb vonulunk. Viszont nem fogom megparancsolni a testvéreimnek, hogy viseljék el a sértéseket, szóval jobban teszik, ha addig kitérnek előlük.
- Köszönöm, de nem vagyok meggyőzve afelől, hogy a távolságtartás megoldást jelentene. Attól félek, sokan ezt úgy vennék, mintha elismerték volna a bűnösséget...  * Fejét megrázta kissé, mintha figyelmen kívül lehetne hagyni az előző megjegyzését. Nem gondolta azt igazán át, s így utólagosan botorságnak tűnt megkérdőjelezni a másik bölcsességét * -  Viszont egyelőre jobb megoldás nincsen. Akkora a tábor, hogy sajnos nem lehet csak úgy előkeríteni a tettest, aki vagy akik félek, egyenest az Északiaktól érkezhettek. Nagy a forgatag, senki nem venne észre egy beférkőzött embert... De biztos értheti a dolgát, a tiszti kar csak fogja a fejét, s tehetetlenek.
* A nő kicsit bólintott a dologra, majd a távolba meredt, figyelve két apródot, ahogy fegyvereket cipeltek egyik pontból a másikba. Nem volt jobb dolga a szerencsétleneknek, úgy tűnt, állni fognak egy ideig, pedig minden bizonnyal viszketett a tenyerük már a harcra, amiben egyébként jó eséllyel meg is halnak majd. 
- Ügyes lehet. Okos préda, aki akkor dolgozik, ha a kopók félrefordultak és rejtőzik, ha keresik. Gyorsan meg kell találniuk, különben sok kárt fog okozni.
- Mint vadászok legnagyobbika, esetleg van valamilyen ötlete, vagy ez olyan talány, amit a karnak magától kell megfejteni?
- Csak ötletem van, de nem tudom mennyit segít. Ha nem látod a prédát akkor ott van előtted a környezetbe olvadva, vagyis olyat kell keresni, aki könnyen eltűnhet bármilyen környezetben és biztonságosan járhat bármelyik táborban.
- Köszönöm, mindenképpen észben fogom tartani szavait. * Azzal kissé meghajolt, majd félretekintett * - Mindenesetre, véletlenül se szeretném megvárakoztatni.
* A nő egy hideg mosolyt terjesztett el ismét arcán, nem tudta olvasni róla, hogy elégedett, vagy pont az ellentéte volt annak. Fondorlatos alak volt, nem lenne az ellensége véletlenül sem, s ahogy a dolgok álltak jelenleg, talán inkább barátnak, mintsem rossz lábasnak titulálta volna, ám igaz ami igaz, a beszélgetés során egyszer se sikerült igazán megéreznie, hogy mire gondolhatott a családfő. Veszedelmes alak ez a Frau Schwarzjager... Roppant veszedelmes.
- A sötétség szárnyai védelmezzenek, Schwarz Lanze!
- S isten kegyelme, Frau Schwarzjager.
* A nő nem igazán tudott mit kezdeni a megjegyzésével, ám végül intett egyet, s megindult a kapitány sátra felé. Kezdetnek jót tehet a morálnak, ha kicsit távolabb mozognak a vámpírok, de kérdés, elég lesz-e? Vegyes érzelmekkel sétált végig az ispotály mellett, ahol egyenlőre béke volt. Szeme végigtáncolt egy éppen ápolt démonon, s tudta jól, hogy ha már a vámpíroknál képes volt elérni valamit, a következő logikus lépés a bukottak felkeresése lenne. Sosem bízott bennük, ámbátor Asael példáján hitét kételkedve helyezte a ténybe, hogy talán más ilyen is élhet a mostaniak sorába, s különösebb habozás nélkül sétált végig a forgatagon, kínosan figyelve a balhékra, amik látszólag egyenlőre a sátrakba szorultak szerencsére. Itt-ott persze továbbra is elkapta magának azokat a piszok pletykákat, de ezekre reagálni csak felesleges izgatás lett volna, s inkább csak elengedte őket. Kellett a kutyáknak valamilyen csont, amit rághattak, s ha nem is volt előnyös ott hagyni náluk ezt, elvenni rosszabb lett volna... Öt percbe került az utazása, s megtalálta a démonok részét, ahol végül belebotlott a zavart, ocsmány lények együttesébe. Forgolódva beszélgettek erről-arról, többnyire azon tényt érintve, hogy a vezetőjük sehol sem volt. Ez rossz hír, nagyon rossz, kicsit sem tetszett neki... Ám talán akadtak más tisztek is, s így különösebb zavartság nélkül dúrta magát át tömegükön, míg végül egy méretesebb sátorhoz nem ért, ahol egy vörös zászló lobogott, két denevér jellel, mely leginkább egy-egy kétoldalú fejszére emlékeztette, ám inkább nem jegyezte ezt meg, a démonok úgy sem a művészi érzékükről voltak híresek. A bejáratban két megtermett markos legény állt, ostoba arckifejezéssel, ámde felesleges lett volna velük ujjat húzni, s egy menetlevelet kanyarított elő, amire alabárdjuk kétrét nyílt, beengedve őt a puritán, pusztán egy asztalt, s pár fekhelyet tartalmazó épületbe. Egy tudásdémon, egy csábdémon, s egy falánkságdémon volt soraikban. A szemek felé fordultak, kislányos zavarában előre lépett, s féltérdre rogyott, lándzsájába erősen kapaszkodva, miközben fejét lehajtotta. A kifinomultabb küllemű alak szólította meg, aki leginkább a kapzsiság bűnében osztozhatott. Haja fekete volt, vállaira omlott, s ha nem bűzlött volna a szentségtelenségtől, talán egészen vonzónak találta volna mandulaforma kék szemeit, s formás arcát.
- Mit akarsz, vámpír?
- Mint biztosan hallhattak róla, hajnaltájt a lovasság rangidős tisztje elhalálozott, s a népek közötti kialakuló feszültség biztos veszteséget hordoz magával a csata napján.
- ÉS mit akar, mit tegyünk? Úgy sem fogja senki elhinni, hogy nem mi tettük, ha csak mondjuk, nemde?
- Én személy szerint elhiszem, ha nem is ér semmit a véleményem... Ellenben ez nem változtat azon, hogy ha marad a status quo, akkor az egész sereg a halálába siet.  * Nem tetszett neki a hang, amit a másik megütött, ám nem lehetett mit tennie, s így csak előre emelte a kezét, valamilyen pukedli forma viselkedésre, hogy még inkább megalázkodjon *  - A lehető legnagyobb tisztelettel, mint tudásdémon, tisztában kell lennie a tarthatatlansággal. Van esetleg valamilyen terv, vagy lehetőség, ami segíthet a seregen?
- Ha elkapják a gyilkost. Az segítene.* Mosolyodott el a férfi a briliáns kijelentésére, amire ő maga majdnem eleresztett egy köpést az irányába * - Vagy ha a zsinatelnökük végre megmutatná magát, akkor talán nem marnák egymást a vámpírokkal. Mi mindent megteszünk a béke érdekében, mivel a király megparancsolta, szóval nem kell aggódniuk miattunk. Bármilyen furán hangzik, pacifisták vagyunk jelenleg.
* Esroniel képe idilliként táncolt be szemei elé, ám most nem igazán tudott rá úgy gondolni, mint egy igazságos vezetőre. Hiánya jóval több kárt okozott, mint azt akár gondolhatta is volna. A kijelentés másik részére kissé meglepődött, ám fel is lélegzett. Jó volt tudtában lenni, hogy legalább a démonok miatt nem kell aggódnia. 
- Köszönöm. Nem kívánom tovább rabolni az idejüket, csak szerettem volna meggyőződni afelől magam is, hogy érik-e támadások népüket az emberek irányából.
- Ha érne is, nem fogjuk zokon venni. Ha mégis tudna ilyenről, üzenjen és személyesen gondoskodom majd róla.
* Annak arca egy pillanatra majdnem hogy barátságos lett, ámbátor azonnal el is tüntette a már-már emberi gesztust, s ismét oly fanyarul tekintett rá, mint hogy azt megszokta volt az éretlen szőlőszemektől. Hát legyen. Kissé megemelkedett, meghajolva a férfi előtt, majd két lépés hátrálás után megfordult, s távozott a sátorból. Talán mégsem volt túl jó ötlet idejönni, a feszült hangulat egy pillanatra sem vigasztalta, s bár talán ha egy kis nyugalmat kölcsönzött a pacifizmus ténye, ennél sokkal többel nem távozhatott zsebében. Kilépve orrát megcsapta a két őrködő démon jellegzetes szúrós izzadtságszaga, s pár gondterhes sóhajjal indult tovább, hogy végül végezhesse valódi munkáját, amely egyébként minden lett volna, csak az efféle kotnyeleskedés nem... Talán lehet picit túlzottan bele is élete magát a diplomata szerepébe. Talán. Egy fertályórát járőrözhetett, bármiféle konfliktus nélkül, ahogy végül egy aggasztó mondat csapta meg a fülét. Nyíl módjára lövellt az irányba, kevés híja volt annak, hogy egyenest nyársra húzza a férfi, aki ilyesmit mondott... Ha nem itt lettek volna meg is tette volna, ám jelenleg nem volt lehetősége saját szakállára cselekedni.
- Én mondom, von Himmelreich volt az! Ő ölte meg Randall századost, mert valami eretnek mozgalomba csatlakozott!
- Mi ez a botorság, amit szátokra vettetek?!
* Észre sem vette, hogyan került a két férfi elé, csakis azt érezte, hogy a keze mindjárt ripityára tört a szorításában, s hogy a lándzsa úgy szorult a földnek, hogy szinte csikorgott alatta a repedezettre fagyott száraz talaj. Arcára nyugalmat erőltetett, ám nyakán pajkosan ugráltak az erek, melyek nyugtatva szállították a hűs levegőt fejébe, ami éppenséggel robbanni készült.
- Márpedig igazat mondtam! * Húzta ki magát a beszélő, egy negyven körüli férfi.* - Günther Riestag a lovagoktól mondta, hogy látta a zsinatelnököt eloldalogni a százados halott teste mellől.
- Úgy... És Günther Riestag mennyi sört meg bort ivott ezelőtt?
- Kérdezze meg őt, ha nem hiszi!
* Fogai szinte csikorogva adtak helyet az azokon szellőző szavaknak. Az alak pofátlan viselkedése halát érdemet volna, s ha ha mást nem is, akkor legalább 40 botütést. Ezt mind persze le is fogja számolni később, ám jelenleg fontosabbnak találta a pletyka megvizsgálását, s a főkolompos megkeresését.
- Az lesz.  * Vágta rá végül határozottan, miközben rámutatott a pletykás alakra*  - Maga pedig velem jön. *  Egy pillanatra elfordult a férfitől, s ránézett arra, akivel eddig az beszélt * - Ha még egy szót hallok erről, másnap már lógni fog a pribék keze által. Dél sorsa múlik ezen a csatán, s ilyen nevetséges beszéddel nem csak a morált rombolja, hanem egyszerűen önnön ostobaságát is aláírja. Megértette?
- Igenis!
* Az alak láthatólag bokáig szarta magát, pedig elég lett volna csak rákérdeznie, hogy mégis hogyan merészel így beszélni vele, ha éppen rangja sincsen. Akárhogyan is, az végül eltávozott, s egyedül maradt a pletykással, aki éppen számba vette, hogy mégis mekkora hibát követett el.
- Akkor indulás Güntherhez. Szeretnék a végére járni a dolognak.
* Utuk egyenesen a lovasok táborához vezette őket, különböző forrongó népeken keresztül. Itt-ott még mindig elcsípte a megjegyzéseket, ám azoknak a mondanivalója ha nem is, de jellege kicsit megváltozott, s egyre jobban kezdett félni amiatt, hogy mikor is robban ki az egész, s hogyan állnak neki meglincselni a más fajúakat. Hol volt Esroniel? Hol? Kétségbeesetten pillantott néha körbe, keresve a férfi jellegzetes alakját, ám sehol se lelte azt, bármennyire is próbálkozott. Ez elkeserítette, de legalább annyira meg is acélozta idegeit, ugyanis most neki kellett a lehető legtöbbet tenni a népéért, s ha éppenséggel azt csakis így kutyakatona módon tehette, hát így fogja volt. Az eszközt szentté teszi a cél, s aligha akadt jelenleg ennél szentebb dolog, na persze a süket ima kivételével, de az egyébként sem olyasmi amit tett volna. Meg volt győződve róla, hogy Isten is inkább azokat kedveli, akik megsegítik magukat, s a jajveszékelés a gyengék eszköze. Végül haladásuk során belebotlott egy megtermett lovagba, akinek a páncélján tátongó jelvény azt jelezte, hogy bizony nem közkatona volt. Fejét picit meghajtotta irányába, majd megszólalt.
- Uram, tudja esetleg, merre lelhetem fel Günther Riestagot?
- Megmutathatom, elvileg a többi lovaggal kell lennie.
- Megköszönném.
* Az úr csak röviden bólintott a dologra, majd megindult visszafele, ahova is követte mind ő maga, mind pedig a pletykás alak. Nem kellett sokat menniük, úgy két perc múlva egy nagyobb közösségi sátorba jutottak, ahol egy kupac lovag üldögélt, vígan beszélgetve. A tiszt rá is mutatott egy kopaszkás, busa barna bajszos férfira, aki láthatólag megdermedt egy kicsit a dologtól.
- Köszönöm szépen, lekötelezett. * Azzal megindult a lovag fel, s hangos, parancsoló, de nem mérges színben szólította azt meg. * - Herr Günther, kérem jöjjön velem.
* A férfi különösebb teketóriázás nélkül termett előtte, átlagos alakja volt, s úgy egy fejjel lóghatott felé. Nem tűnt olyasfélének, aki feleslegesen terjesztett volna rémhíreket, egészen intelligens hatást keltett, annak ellenére, hogy mégsem volt neki szimpatikus.
- Ki maga?
- Hilde, Hellenburgból. Nem kell aggódnia, nincs szándékomban bármi kárt okozni önnek, de szükségem van a jelenlétére.
- Rendben.
* Örült, hogy nem kellett semmilyen erőszakhoz folyamodnia, bár azért jól esett volna disznó módra átszúrni a másikat, már csak tette miatt is... Ám tény ami tény, többet ért élve, s ha képesek bebizonyítani amit látott, mindenkinek tudnia kéne a sereg népének, hogy ez csakis valamilyen fondorlatos illúzió dolga lehetett, s hogy a Zsinatelnök ilyesmire sosem lenne képes, amivel pedig kizárható a vámpírok vagy a démonok lehetősége is.
- Az úr, aki itt áll nem messze tőlem azt állította, hogy ön szemtanúja volt egy... furcsa jelenségnek a Randell százados halálával kapcsolatosan. Igaz ez?
- Igen. Nem tudom a szemem csalt-e, de egy férfit láttam zsoldosfelszerelésben, aki megszólalásig hasonlított von Himmelreich zsinatelnökre. Noha este volt és csak másodpercekre láttam.
* Dühét lenyelte kissé, s képes volt kibírni, hogy ne pofozza fel a másikat. Szép és jó, hogy most ilyen ájtatos, de akkor miért is kellett terjesztenie efféle rémhíreket? Ez is deresre lesz majd húzatva, ha nem rosszabbra... A kerék se hangzott kifejezetten hihetetlennek.
- Ha megbocsájtja, szeretnem, ha velem jönne, s ezt közölnénk a Tábornokkal... Emellett az is nagyszerű lenne, ha többet nem tudódnak ki, bármi is történt. Van ellenvetése?
- Rendben, de eddig bárki kérdezte elmondtam, szóval nem tudom mennyire lehet megállítani a pletykát.
- Azzal most már nem lehet mit tenni, remélhetőleg az emberek rájönnek, hogy ez nem lehetséges... De most siessünk. Amit látott, fontos lehet még.
* Végül megindultak immáron négyesben tovább, ugyanis a tiszt is kíváncsi lett a dolgok kimenetelére, s így csodás csapatuk egyenesen haladt a kapitány sátra felé, aki minden bizonnyal ha nem is várta ezt az információt, de tudta volna mire használni. A terv tökéletes volt, ám ahogy haladtak tovább, szeme egy furcsán öltözött impozáns alakra szaladt, aki elsőre pont úgy nézett ki, mint ahogy egy Ghoult képzelt volna el. A férfi, akit az kikérdezett irányukba mutatott, amire az élőholt mintha kissé meghajolt volna, s egyenesen nekirontott a fogatnak, akkorát rúgva Güntherbe, hogy az rongybabaként terület el a földön. Ezek után módszeresen kezdte annak fejének püfölését, aminek is hála sűrűn repült vére jobbra-balra. A mellette álló tiszt nem tett semmit a dolog láttán. Vagy tudott valamit, vagy pusztán félt, s mivel fontos volt most az áruló, fegyverét a pletykás kezébe nyomva vetette rá ő magát a ghoulra, aki egy pillanatra szünetelte a verést, s közel húzta testéhez, pont csak annyira, hogy be tudjon lesni sisakja alá. Esroniel volt az, tagadhatatlanul, s miután ezt letudta eltaszította magától, s még kétszer odasózott a már most bucira vert alaknak, majd magát leporolva állt fel, erős akcentussal megszólalva.
- A zsinatelnök nem nézi jól szemmel, ami a táborban folyik, így aki falsch dolgokat terjeszt azonnali halálbüntetést érdemel, a tényleges elkövető kézre kerítőjére azonban busás jutalom vár. A lelkészek kezdjék el a katonák lelkébe pillantást, a mágusok pedig vizsgáljanak meg mindenkit illúzió gyanújával!
* Ezzel a ghoulelnök megindult a parancsnoki sátor felé, s pár minutumra minden susmus elhalkult. Kellett pár pillanat, hogy a nyüzsgés ismét vért pumpáljon a zsibbadt fejekbe. Hát csak itt van... Utolsó pillanatban, de megjött. Megkönnyebbülten mosolyodott el, visszavéve magához a lándzsáját, s ránézve a megrökönyödött pletykásra, majd le a földön magát konkrétan összeszaró Güntherre.
- Kérlek vidd el az ispotályba, s hallottad a férfi parancsát. Semmi pletyka. 
* Kellett pár pillanat a pipogya férfinak, hogy felfogja végül is mire is gondolt, ám utána megugrott, se felszedte a szenvedőt, aki pont úgy nézett ki, mintha az esti adag Einburgi szelet klopfolásának lett volna eredménye. Szánalmas volt, ám végül is megérdemelte, annak ellenére, hogy amaz hasznos lehetett volna még. Végül a tiszt is besegített felkarolni, s a parancsot halló lelkészek és mágusok is nekikezdtek kutatni az embereket. Egy pillanatra még ránézett a lándzsára, majd végül megindult tovább, hogy a maga által lehető legjobban végezhesse feladatát, figyelve, hogy senki se zavarja az utóbbi két csoport munkáját. Hosszú nap lesz még ez a mai, de ez csöppet sem zavarta... Esroniel itt volt, s így mindennek rendben kell már lennie.

Mélyen gondolkodik, mit is tehetne. A király ott van az orra előtt, de jelenleg nincs arra lehetősége, hogy megközelítse. Nem tudja, mit is kéne most lépnie, vagy hogy kéne-e egyáltalán. Ott van a várakozás lehetősége, valamint az azonnal cselekvésé is, de mégis milyen indokkal akarna az uralkodóval kapcsolatot létesíteni? Nem alapozhat semmire, kicsinyes problémánál pedig a saját frakciójának vezetőjénél kell jelentkeznie, nem azonnal az egész hadtest fejénél. Bizonyára el is küldenék, ha nem szükséges a megoldáshoz Rudenz, szóval vagy lemond a mostani beavatkozásról, vagy valami nagyon jelentőset talál ki ebben a pillanatban. Csakis akkor tud közelebb férkőzni hozzá, ha valami fontos és nagy esemény történt, hogy rögtön hozzá fordulhasson, viszont eddig nem tettek semmi feltűnőt, aminek ismeretét kihasználhatnák – egyedül eddig egy vámpír esett áldozatául érkezésüknek, ami meg nem mondható meghatározónak a déli had szempontjából. Valami mást kell találnia, de túl nagyra sem gondolhat, mint például azt, hogy az egyik magasabb rangú meghalt. Ezt pillanatokon belül kiderítik. Nem cselekedhet felelőtlenül, alaposan kell megterveznie az elkövetkezendőket, és ez roppant megerőltető használható információk hiányában.
Mielőtt még bármilyen okot elkezdene megalkotni magának, majd annak következményein eltűnődhetne, egy közkatona odarohan Rudenzhez, hogy közöleje vele a hírt: az egyik tiszt meghalt. Minden eltompul Alicia számára, a külső hangok, a békésből hirtelen viharossá váló hangulatot sem érzékeli, csupán az elhangzottak foglalkoztatják, leterheli elméjét ezek felfogása. Több kérdés felmerül benne, melyek között a hol, miként, hogyan, és ami a legfontosabb: miért szerepel. Miért ölne meg bárki is egy tisztet? Egyelőre nem tud a végére járni, mivel a külvilágban elhangzó hangos, ostorként pattogó-csattanó parancsok visszarántják őt, és rá kell jönnie: cselekednie kell. Mintha az uralkodó éktelen haragra gerjedt volna, és talán most kéne valamit kezdeniük, most kéne valahogy beszállniuk ebbe. Csak... hogyan?
Tekintetét Honorous felé kapja ijedten, aztán vissza a királyra. Egy pillanatig amiatt aggódik, hogy esetleg ők kaptak el egy ilyen tisztet, de tudván, hogy Rudenz nem ápol kifejezetten jó kapcsolatot a vámpírokkal, nem tartja valószínűnek, hogy miattuk ennyire felháborodna. Rövid időn belül megnyugszik, hiszen így nem az általuk megölt személyre bukkantak rá, hanem valaki teljesen másra – valakire, aki egy ember, és nem rejtették el.
- Mit gondolsz, felajánlkozzunk segíteni? – fordul a wight felé érdeklődőn.
- A gyilkos megkeresésében? - kérdez vissza Honorous, mire egy apró biccentés a válasz.
- Csak hogy közelebb kerüljünk, de nem áll szándékomban ténylegesen kideríteni, ki miatt történt – ad magyarázatot aztán. Nem akarja magát a kelleténél jobban beleártani; előreláthatóan így is meglehetősen mélyre fognak jutni az ügyben, hogy valamihez tudjanak kezdeni a továbbiakban.
- Nem rossz ötlet - bólint a wight. - Van valami ötlete, hogyan kezd neki, úrnőm? – Fogós kérdés, de már most van rá válasza, csak nem éppen átgondolt.
- Két lehetőségem van: vagy odamegyek most, mélységes tisztelettel bemutatkozom és segítségemet ajánlom, vagy pedig később környékezem meg, hogy beszámolót tartsak néhány hamis információval. Mindkettő kétesélyes, de talán az előbbi jobb.
Javaslatot várva figyeli társát, aki bólint egyet az elmondottakra.
- Kinek akarja kiadni magát? – érkezik a kérdés. - Egy egyszerű Nachtraben vámpírral nem hiszem, hogy huzamosabban törődne – teszi hozzá, és ebben teljesen igaza van. Nemhogy egy Nachtraben, de még valószínűeg egy másik családból származó vámpír sem foglalkoztatná túlzottan az uralkodót, hacsak nem egy jelentős személyről van szó - vagy egy emberről. Nem ártana valaki másnak kiadni magát, de mégis kinek? Az öltözete nem fogja engedni neki, hogy bármilyen más szerepet eljátszhasson, még egy személy megölése és ruhájának elvétele pedig kockázatos választás. Nachtrabennek kell lennie, ez nyilvánvaló, más levadászása pedig szóba sem jöhet. Most szerencséjük volt azzal, hogy ilyen egyszerűen bejutottak, a következőnél nem biztos, hogy ilyen jól járnának. A veszélyt és a zavargást ugyancsak növelné mégvalaki eltűnése, és inkább elkerülné a kutyaszorítóba kerülést - mert ezúttal előfordulhat, hogy lebuknak. Nem járkálhatnak ki-be, ki-be minden egyes ruhacserénél, így hát marad ebben a bőrben. Kénytelen rá.
Eltűnődve emeli állához kezét. Úgy látszik, zsákutcába jutottak, és nem biztos, hogy találnak kiutat ebből.
- Rangosabb alak nem lehetek, őket bizonyára felismerné, de mondjuk ha elhitetnénk vele, hogy jó szimatunk van... Akkor talán elsiklik efölött – mondja ki hangosan gondolatait.
- Találjunk ki valami hamis nyomot esetleg? - hozza fel az ötletet, és nem is várt mást - gyorsan kapcsol. Ha már hamis a rang, a faj, legyenek hamisak az információk is, másképp csak lassan haladnának céljuk felé.
- Nem lesz más választásunk. A lélekszámot és a zavargást tekintve egy darabig nem fog kiderülni, mi az igazság, így építkezhetünk erre. Viszont sietnünk is kell, nem tudni, meddig tart ez a káosz.
- Mit javasol? - érdeklődik a wight, arcára nézve szinte mosolyogni támad kedve, annyira kiülnek a gondolkodó vonások rá, azonban ő is tanácstalan; elképzelés híján nemlegesen megrázza a fejét.
- Próbáljunk visszafelé gondolkodni – javasolja, hátha úgy könnyebb. - Szeretném az egészből azt kihozni, hogy valahogy négyszemközt lehessek vele, ami a legesélytelenebb végkimenetel, és aztán... - csuklyája alatt beletúr hajába, félbeszakítva a gondolatmenetet. - Amíg én beszélek, ezzel lefoglalva őt, hátulról megközelítve meg tudod ölni?
- Csak ha nincs esélye kitérni. Nem harcra teremtett a Mesterem, sajnos.
Sajnos? Nos, lehet, hogy itt nem jön túl jól, hogy nincs kellő erő birtokában, viszont furfangosan is meg lehet oldani mindezt, csupán meglehetősen nehéz lesz. Nem tudja, Einmeriával milyen lett volna a csapatmunka, de érzi, hogy a lehető legjobban járt a wighttal – ennél jobbat nem is kívánhatna. Csupán a kezdeti nehézségeket kell áthidalniuk, és minden menni fog.
- Hátul csak nincsenek szemei - enged meg egy halvány mosolyt. - Ha én próbálkoznék, ahhoz először is keríteni kell egy tőrt, egy kést, valamit, amit el tudok rejteni és éles, viszont mielőtt bármit is tehetnék, elkapja a kezem. - Kis szünetet tart, míg összeszedi gondolatait. Fontos lenne, hogy meg tudja magát védeni, és még ha nem is ért ehhez a fegyvernemhez túlságosan, valahogy biztonságosabb lenne. Mondjuk… Tekintve, hogy időközben legyűrte a félelmet a megfelelő érvek és a kedvező helyzet miatt, Honorous mellett épp elegendő biztonságot tapasztalhat, hiszen akármit is mondjon a férfi, jócskán egy átlagos ember ereje felett áll. Komolyan szüksége lenne egy éles pengére, amivel inkább megvágja magát, minthogy másnak ártson? A wight mégiscsak ügyesebb, egy vacak fémdarab meg aligha változtatna a tényen, hogy egy sereg közepén vannak, ahol sem neki, sem a ghoulfajzatnak nem lenne esélye.
- Legrosszabb esetben meg nem lesz hajlandó félrejönni, és akkor több mint valószínű, hogy társaságban leszünk... Ha nem akarom hangosan mondani, és közel hajolok hozzá, majd úgy próbálok támadni... Ha sikerül is, akkor is ott lesznek a katonák, akikkel nem feltétlen tudunk majd elbánni - folytatja.
Sok a ha, nagyon sok, és ez ellen nem tud tenni, ami felettébb zavaró. Túl bizonytalan, túl ködös, és már annak örülne, ha egy kis részletet tisztán láthatna maga előtt, egyelőre azonban erre nem kerülhet sor. Próbálja ugyan elképzelni a lehetséges szituációkat, azokat felsorolni, majd ebből valahogy visszavezetni a jelenlegi állapotig – nem sok sikerrel.
- Sajnos ez nem ennyire egyszerű - rázza meg a fejét Honorous, ezzel ténylegesen ráébresztve Aliciát, amit amúgy is sejtett már: máshonnan kell kezdeniük egy teljesen más tervvel. - Ennél sokkal okosabban kell eljárnunk, de a bizalma elnyerése kezdetnek nem rossz.
Legalább ebből elindulhatnak.
- Sajnos - biccent egyet egyetértése jeleként. Türelmetlenül és kissé idegesen dobol a lábával, közben maga elé néz – erősen gondolkodik, mihez kezdjenek. Végül persze bele kell törődnie abba, hogy a hallgatás művészetét kell ismét választaniuk, hogy ténylegesen belekezdhessenek a feladatukba.
- Bizalom... - motyogja, és egy gunyoros mosoly kúszik ajkaira egy rövid időre. Mindig belefut ebbe, egyszerűen nem tudja elkerülni ezt a szót, ezt a jelenséget. Kivétel nélkül szüksége van erre, mintha csak az élet azt akarná, hogy ismét képes legyen feltétlenül, őszintén bízni. Gyűlöli ezt, mindennél jobban.
- Ha már mi itt vagyunk, mások is könnyedén beszivároghattak, de, gondolom, nem lenne túl nyerő belépő, ha azzal kezdenénk, hogy huh, északi kutyák vannak itt - nevet halkan, kínosan, véletlenszerű választásként mondva az északiakat. - A találkozót, attól tartok, csúsztatni kényszerülünk. Kevés információ van a kezünkben – mondja végül, feladva egy másik út keresését. Itt nincs más megoldás, csak a morzsák összegyűjtését választhatják.
- Ebben igaza van, úrnőm. Folytassuk a hallgatózást? – kérdez rá, mire a nekromanta igenlőn bólint.
- Váljunk szét ismét. Én megpróbálom megnézni azt a helyet, ahol ez történt, hátha találok ott valamit – utal a királlyal közölt hírre.
- Rendben. Ám ezúttal még óvatosabbnak kell lennünk, ebben a felbolydult méhkasban gyorsan szúrnak - egyezik bele Honorous, felhívva a nő figyelmét a veszélyre. Aggasztó, hogy ennyire elfajult a helyzet – nem számított arra, hogy ilyen hamar bekövetkez egy ehhez hasonló eset, meg hogy egyáltalán bárki is csinálna ilyet a déli seregnél. Kissé abszurd még a számára, fel sem fogva, hogy az előbb említett északiak még benne is lehetnek ebben. Most jobban foglalkoztatja az, hogy milyen szerencsétlenül időzítettek ezzel, mert ha később történik, igazán kedvező is lehetne. Bár... Talán még sikerülhet kihozni ebből valamit.
- Miattam nem kell aggódnod, megoldom a saját részemet - enged meg egy bátortalan, bizakodó félmosolyt, végül sietősen elindul egy véletlenszerű irányba, körbejárva a környéket.


A tábor ijesztően megváltozott. Míg előbb teljesen nyugodt körülmények között kutakodhattak, most szinte lehetetlen értékes ismeretek birtokába jutni – túl bizonytalan most minden. Bármikor megvádolhatják, bármikor történhet valami, aminek köszönhetően elbúcsúzhat mindentől, és már csak a bukás az, amit fogadhat - érzi annak a súlyát, amit korábban parancsba adott a ghoulnak, érzi, hogy a cselekmények tudatában képtelen teljesen ártatlanul menni a sátrak között. Ami miatt viszont talán jobban kéne aggódnia, az nem más, mint a vámpírok és emberek között kialakult feszültség. Elég egy-egy egymást gyanakodva, szúrósan és ellenségesen figyelő párost, csoportosulást nézni ahhoz, hogy megállapítsa a fokozott ellentétet, valamint ha ennyiből nem lehetne megállapítani a nézeteltérések mélységét, gyakorta hall szitkozódó, egymást sértő szavakat, vádakat, melyek szinte bántják a fülét. Ennek tetejébe még verekedés is kialakul itt-ott... Csupán a démonok azok, akik ténylegesen tartják magukat, igyekezve visszafogni indulataikat, ami vonásaikon is látszódik.
Nincs itt biztonságban. Túlságosan veszélyes itt tartózkodnia, így amíg némileg lehűl a felforrósodott hangulat, inkább elvonul a vámpírok táborához, ahol talán nagyobb nyugalomban lehet, mint az emberek között – tekintve, hogy ő maga is most a másik faj képviselőjeként tűnik fel. Ami még sürgeti ideiglenes fajtársaihoz való csatlakozását, az nem más, mint a tény, hogy nincs meg még a vámpírok alap képessége sem, így nem tudja magát semmivel sem megvédeni. A csontvázra nem gondolhat, hiszen ha kiderül, hogy nekromanta, annak súlyos következményei lesznek – talán mindenki elfelejti a vitatkozást, az ellenségeskedést, és az idegen egység, azaz Alicia felé fordulnak mindannyian, rákenve a gyilkosságot. El kell kerülnie ezt, ami azzal jár, hogy kisebb csetepatéba keveredést is meg kell előznie, valamint a lehető legbékésebb területeket felkeresnie, ahol intézheti az informálódást. Ebben a percben ez a vérszívók sátrait jelenti, így abba az irányba vezeti lépteit.


Megérkezve csupán azt állapíthatja meg, hogy itt se sokkal jobb, mint a bolond déliek között. Érződik itt is az idegesség, a sértettség, annyi csak a különbség, hogy ezen a területen nincs marakodás - emberek híján. A másik táborrész egy igazi csatatér is lehetne ehhez képest, ahol egy szóért már nem fogják megölni a vámpírt.
Veszi a bátorságot, és véletlenszerűen odamegy egyik fajtársának vallott személyhez. Reméli, hogy meg tud vele valamit osztani, ami javára válhat.
- Elnézést, meg tudná mondani, mi történt pontosan?
- Oh, te nem hallottál róla? - vonja fel a szemöldökét a másik, és legszívesebben ökölbe szorított kézzel mosna be neki. Hát azért kérdezi, hogy megtudjon valamit a körülményekről!
- Az emberek egyik tisztjét valaki megölte.
Na nem mondja? Ez eddig nem új a számára, szóval esetleg valami hasznosabbal nem tudna szolgálni?
Ahelyett, hogy idegeskedne, inkább türelmesen bólint egyet – nem buktathatja le magát. Erőhiány miatt sem lesz pimasz, mivel azzal nagy valószínűséggel, sőt, biztos, hogy súlyos hibát követne el. Meg kell őriznie a hidegvérét, ami nem túl egyszerű, ha gyorsan akar haladni, ha szorítja az idő, ráadásként még fenyegetve is van pár méterrel odébb.
- Ez hozzám is eljutott, de az acsarkodás miértjét így sem értem - rázza meg a fejét aztán. - Lehet tudni, hol ölték meg? És hogy kit? – folytatja a faggatást.
- Nem, senki nem TUD semmit. – Ezzel nem fog menni semmire. Lehetőség szerint megy is tovább, nem érdekelve, ha megállítják, majd őt is kérdések sora alá vetik; csak hadd legyen némi tudás birtokában, hadd tudjon valamit kezdeni, a kellemetlen szituációkból meg majd valahogy kikeveredik. Ennyire nagy lenne ez a kérés?
- Mindenki csak hisz valamit, és mint legkézenfekvőbbet, minket szemeltek ki. Téged még nem gyanúsítottak meg vele, húgom? – Ez a megszólítás teljesen meglepi. Nem hívta senki sem korábban így, mióta nekromanta lett, és aki azelőtt mégis eképpen szólította…
Finoman, keserű kedvességet mutatva elmosolyodik. Nem mutathatja ki, hogy mennyire szörnyű, ha ezt használják rá, bár valamennyit kénytelen átengedni, ami még jól is jön most - hitelesebbé teheti a szerepét. Ez kedvező, ugyanakkor fájó is, hogy ilyen eszközöket kell akarata ellenére is használnia.
- Nem, szerencsére még nem, de bizonyára nemsokára erre is sor kerül – és efelől nem is kételkedik. - Azért köszönöm a segítséget - biccent egyet, majd hogy többet tudhasson meg, visszaindul az emberek tábora felé – a veszélyes terület felé, azonban mintha egy fokkal nyugodtabb lenne. Talán ez főként annak köszönhető, hogy a vámpírok a saját sátraik felé tartanak, így maguk az emberek is megnyugszanak, hogy ideiglenesen megszabadulnak a vérszívóktól, az általuk hitt veszélyforrástól. A démonokra nézve azonban még mindig észrevehető a rajtuk uralkodó feszültség, és még mielőtt érdeklődhetne, halk beszédre lesz figyelmes:
- Esküszöm, hogy így van. Günther mondta a lovagoktól, hogy látta. Pontosan úgy nézett ki, mint von Himmelreich!
Egy pillanatra megfagy a vér az ereiben, falfehér bőre még sápadtabbá válik. Hirtelen torpan meg a sietős lépteket követően, majd megdermedve várakozik pár másodpercet, és... És egyszerűen nem akar hinni a fülének. Hogy Himmelreich itt van? A zsinatelnök? Valóban így lenne? Viszont az semmiképpen sem jó, sem neki, sem Honorousnak - már fontolóra is veszi a távozást. Ha a táborban van, akkor bizony menniük kell, méghozzá most azonnal, máskülönben itt végzik.
Nem, nem, nem, nem… Nyugalom, csak úgy nézett ki, mint ő, tehát nem von Himmelreich volt. Egy ideig nem kell aggódnia, le kell higgadnia, és megtudnia, mi folyik itt. Másra nem szabad koncentrálnia. A wight úgyis megtalálja, ha olyan bajról értesül, ami fenyegeti őket, korábban tapasztalhatta.
Nem tudja tovább boncolgatni ezt, mivel jelenleg sokkalta lényegesebb dolga akadt.
- Ki nézett úgy ki, mint von Himmelreich? – fordul a hang irányába.
- Aki megölte Randall századost! - feleli rá sem nézve a nagyhangú férfi, Alicia pedig nagyra nyílt szemekkel figyel. A beszélő egy rövid idő után oldalra tekint, végigméri a nő ruháját, majd kissé felvonja a szemöldökét. Most meg mi baja?
- Miért érdekel, vámpír? – Mintha csak gyanakodna, ami részben érthető, részben viszont roppant bosszantó. Hát miért ne érdekelné? Egy csapatot alkot most ez a két faj, ennyire furcsa, ha a sereg másik fele rákérdez ilyenekre? Érthetetlen a számára ez a hozzáállás.
Másodpercekig nem szólal meg, túlságosan el van foglalva azzal, hogy feldolgozza az elhangzottakat. Himmelreich neve teljesen megdöbbentette, és bár számíthatott rá, hogy elhangzik, valahogy mégsem hitte, hogy ilyen közegben kerül erre sor.
- Mert ugyanaz az ellenségünk, és nem most van kedvem meghalni - felel a kelleténél talán élesebben és ingerültebben. - Hol halt meg ez a Randall százados? - Szinte már követelőzik, úgy teszi fel a kérdést.
- Hol? A lovagok sátrai között a tábortűznél – válaszol, különös módon nem lehordva a nőt, aki alsó ajkát harapdálva fordul el. Köszönet nélkül távozik, hogy az említett sátrak felé vegye az irányt.


Rengetegen vannak magas pozícióban. Ragonsabbnál rangosabb egyéneket pillant meg, de meg nem tudná mondani, ki kicsoda, mekkora befolyásuk van, csupán sugárzik róluk a magas beosztás. Nem gondolta volna, hogy ennyien fognak kijönni az eset kivizsgálására, de úgy tűnik, sokkal fontosabb a kiderítés, mint hitte. Lassacskán ki kell alakítania egy személyiséget, amelyet eljátszhat, amellyel hiteles lehet – amellyel okot ad arra, hogy belebonyolódjon az ügybe.
Figyelembe véve, hogy ennyien vannak már itt a magaslatokból, tekintetével Rudenzt keresi, de a korábban elméjébe égetett vonásokat nem találja. Ez némileg vesz a lelkesedéséből, hiszen itt lett volna a lehetőség, hogy beszédbe elegyedjen vele, így viszont erről le kell mondania - ismét. Majd egy következő alkalommal, feltéve, ha lesz ilyen – márpedig lennie kell. Végeznie kell vele, anélkül nem hajlandó elhagyni a tábort.
Felszínesen nézelődve veszi észre a földön található hatalmas, sötétre elszíneződött foltot, ahol korábban vér lehetett. Bizonyára ott feküdt egy darabig Randall százados, míg ki nem vérzett szerencsétlen, a holttestet, amelyet átkutathatott volna, azonban már elvitték innen.
- Fene essen bele... - morogja. Egy darabig a vérfoltot vizsgálgatja, köbrejárja a tűzhelyet, de nem bukkan semmi érdemlegesre. Csak egy mulatozás utáni maradványok: felszáradt hányás, kiöntött italok miatt pöttyök, kisebb dulakodás nyomai, a tűzhelynél szén és hamu. Mivel nem talál semmit, ami az ügyet előrébb mozdíthatná a számára, rákényszerül arra, hogy megszólítson valakit a rangosabbak közül.
- Elnézést, kiderült már valami az esettel kapcsolatban? - kezdi a szokásos indítással.
- Megkérdezhetem, hogy ki maga? - vonja fel a szemöldökét, mire a nekromanta igyekszik visszaszorítani ingerültségét, és valami mással palástolni.
- Izabella von Nachtraben, egyelőre jelentéktelen vámpír - vágja rá rögtön, mondva az első nevet, ami eszébe jut.
- Akkor Frau Izabella, kérem, hagyja ránk ezt az ügyet, és térjen vissza a családjához.
Jó vicc, kár, hogy nincsen családja, sem itt, sem máshol.
- Mélységes sajnálattal kell közölnöm, de nem áll szándékomban visszamenni addig, míg fény nem derült erre. Bizonyára látta, hogy nem sok híja van annak, hogy egymásnak essünk, több szem többet lát, több ész pedig több utat, lehetőséget és összefüggést talál meg – magyarázza egyetlen lélegzetvétellel, kissé hadarva, de remélhetőleg hatásosan.
- Vegyem úgy, hogy önként jelentkezik segítség gyanánt? - vakarja meg a fejét zavartan a másik. Nem úgy tűnik, mintha annyira ínyére lenne, hogy segítsen nekik egy vérszívó, de eltűnteti ezt a negatív érzést belőle, mindenképpen.
- Igen - bólint egyet. - Ígérem, nem leszek a terhükre – teszi még hozzá határozottan.
- Nos, rendben.
- Hálás köszönetem - hajt főt ismét.
- Annyit megtudtunk, hogy a lovagok mulattak tegnap este… - ez látszik is. - …, a százados pedig elég fiatal volt, hogy részt vegyen benne, mint közéjük való, így részegre itta magát. A torka fel volt hasítva, szóval nem kérdés, hogyan ölték meg. – Innen akkor a sok vér. - Az, hogy ki, már annál inkább.
A sötételf figyelmesen hallgat, végül eltűnődve emeli állához kezét, amelyen végigsimít párszor.
- Gondolják, hogy... a sereg egy tagja volt? - teszi fel óvatosan a kérdést némi hezitálás után. Logikátlanul hangzik, de jobb is ilyennel kezdeni, mielőtt a valószínűbbeket hozná fel ötletnek, amivel kitűnhetne - enélkül pedig tökéletesen jól van. Nem akar a kelleténél jobban feltűnővé válni, ezzel gyakorlatilag magára vállalva a tettes szerepét, mert… Ha túl sokat tud, ha túl sokat állít magabiztosan és határozottan, akkor csak magára vonzza a figyelő tekinteteket, amelyeket érdemes lenne elkerülni. Máskülönben nem marad mozgástere.
- Nem hiszem. Az igaz, hogy a százados népszerű volt, vagyis lehettek ellenségei is, de nagyon eszelősnek kell lennie valakinek, hogy pont ilyenkor csapjon le rá, mikor a legnagyobb égzengés folyik éppen. Habár ki tudja, lehet így úszná meg a legkönnyebben...
- Akkor beszivárogtak volna...? - Igyekszik a lehető leghitelesebben kimutatni a megrökönyödést és az enyhe félelmet, amelyet a kívülállók jelenlétének gondolata okoz.
- Könnyen lehet, amennyi nép jár-kel mostanság itt, a szövetségesek békezászlaja alatt, nem kell nagy ügyesség ehhez. Habár ebben is épp annyi a ráció, amennyi a többi magyarázatban. De ha valaki kívülről jutott be a táborba, miért pont Randall századost támadta meg?
Elgondolkodva sétálni kezd oda, majd vissza, pár másodpercig nem szólal meg annak ellenére sem, hogy vannak tökéletesen illő és lehetséges variációk.
- Háború van... - fog bele. - Jogosan gondolhatjuk, hogy valakit Északról küldtek ide, hozzánk, kihasználva a sokszínűségünket. Talán pontosan erre ment ki az egész – fejtegeti véleményét.
- Mire gondol? - kezdi pödörni a bajszát a tiszt, és mintha végre először kezdené komolyan venni a nekromantát. Felkeltette az érdeklődését, efelől semmi kétsége – jó úton halad, hogy megbízzon benne valamennyire.
- Tegyük fel, hogy többen vannak. Beszivárogtak, a mi öltözeteinket viselik, teljesen beolvadva közénk, úgy tesznek, mintha mindig is ide tartoztak volna – folytatja, felvázolva a saját módszereit, ami mások számára is kézenfekvő lehet. - Megkeresik a tábor érzékeny pontjait, mint például az egymással szembeni bizalmatlanságunkat, és kihasználják ezt ilyen formában, hogy egymásnak ugorjunk - mutat a véres foltra. Részben ez is szándékában áll, hiszen a zavargást bármikor kihasználhatja, hogy a célpont közelébe férkőzhessen.
- Mit gondol, ennek van értelme?
- Van - bólint a katona. - Észak a földbe tipor minket még Azrael nélkül is, ha a szövetségeseink is ellenünk fordulnak ilyen kritikus ponton. Ha káosz tör ki, végünk. De ahhoz nagyon ügyesnek kell lennie, hogy ennyire jól elrejtőzzön közöttünk.
Úgy kell nekik. Pusztítsák csak egymást, míg mindketten életképtelenné nem váltak.
- Valóban – ért egyet. - De csak fel kellett tűnnie valakinek, nem? Mármint... Ehh... Mennyire esélyes, hogy valaki egy ilyen után észrevétlen maradjon? – Hangján is érezhető, hogy nem tartja valószínűnek a nyomtalan eltűnésüket. Ha nincs valami titkos aduászuk, akkor semmiképpen sem tűnhettek el hátramaradt jelek nélkül, amiket követve rájuk akadhatnak. Szóval vagy kell lennie egy tárgynak, egy képességnek, aminek köszönhetően észrevétlenül felszívódhattak, vagy már el is hagyták a tábort, amint megölték Randallt.
- Egyszer egy északi inkvizítor, akinek vérdíj volt a fején, bejutott Hellenburgba, és kis híjján felgyújtotta. Nem szabad lebecsülni őket, ha valóban ők tehetnek erről, Frau Izabella. – Lelkesedése kissé letörik ennek hallatán, de nem azért, mert annyira érdekelné az ügy. Az a fontos, hogy a saját javára fordítsa mindezt, viszont ha itt zsákutcába jut, bánhajta, hogy képtelenség továbbvinni a kutatást. Ha figyelembe veszi, hogy ennyire ügyesek lehetnek... Nem fogja tudni beérni a gyilkosokat.
- De igaza van, valami nyomnak lennie kell. Megbízhatom vele, hogy megtalálja?
Elkerekedett szemekkel hallgatja a tisztet, aztán kissé megszeppenve húzza ki magát. Hirtelen éri őt ez a fordulat, így ezen vonásai természetesek és őszinték - most szükségtelen előhúzni azon csekély színészi tehetségét, mely jellemének megerősítésére alkalmas csak.
- M-Megtisztelő lenne, uram!

A sikereket követően úgy dönt, megkeresi Honoroust. Lenne mit megbeszélniük, valamint érdekli, ő mire jutott végül - itt az ideje a tudáscserének. Nem szükséges hosszabb sétát tennie, ami mondjuk már megvolt korábban a táborrészek közti rohangálással, hiszen perceken belül meg is pillantja a wight ismerős alakját. Meglepetten figyeli őt, elsősorban azért, mert ismételten meglehetősen hamar bukkant rá, másrészről pedig a démonnal való, láthatóan jókedvű csevegése miatt. Egy pillanatig eltűnődik azon, hogy Honorous mégis miként csinálja ezt: amint kutatni kezd utána, már meg is jelenik. Talán követte? Megtudott kellő mennyiségű információt, és tisztes távolságból figyelte őt, míg nem végez a saját részével?
- Úrnőm? – fordul felé a ghoul, mire Aliciától enyhén megdöbbenten néz hol Honorousra, hol a démonra, végül tehetetlenül és jókedvűen megrázza a fejét.
- Ha fontos, akkor csak nyugodtan, annyi még belefér - biccent a korábbi beszélgetőpartner felé.
- Áh, csak csevegtünk. Örültem a találkozásnak, Kresil! - vigyorog rá a démonra, mire az barátságosan megveregeti a vállát. Különös így látni az amúgy komoly, hideg mosolyú társát, így szöget üt a fejében: ez csak egyszerű színészi játék? Persze, mindent a lehető legtöbb ismeretért, de… Külső szemlélőként mindig is furcsán kezelte ezt. Saját magánál egyáltalán nem bánta – tekintve, hogy alig csinált ilyet -, másnál, mint például a wighthoz hasonló személyiségűeknél furcsa hatást gyakorol rá.
- Szintén, Dolf! – indul a dolgára a pokolbeli, a nekromanta pedig szája elé emeli kezét, hogy eltakarja szélesedő vigyorát. Szórakoztató a látvány, ugyanakkor belül mintha marná is, de a gesztust nem bírja megállni.
A ghoulfajzatra a démon távozásával olyan gyorsan száll vissza a hideg kifejezés, ahogy a barátságos mosoly szokott előtűnni másoknál. Talán már várta, mikor szabadulhat meg ettől a jópofa kifejezéstől, mikor veheti fel ismét a megszokott vonásokat, melyek ténylegesen az övéi. Alicia rühelli a valótlant mutatni – gyűlöli az őszintétlenséget.
- Megtudott valami hasznosat? – érdeklődik; ekkor már a nőn is fellelhetőek a komoly vonások.
- Először: megtudtam, ki, hogyan, hol halt meg. Másodszor: ugyan a király bizalmát még nem, de egy tisztét már sikerült elnyernem. Rám bízta, hogy derítsem ki, ki volt a tettes - ahogy a tisztnek is mondtam, esélyesnek látom, sőt, inkább biztos vagyok benne, hogy egy északi. Ha mi ilyen könnyen elvegyültünk, egy fönti miért ne tudna? - vonja meg a vállát, gyorsan felfedve az összes lapját, amije csak van. - Szóval nyomokat kell keresnem. Ha találunk valamit, talán még a király is szívesen lát – tart kis szünetet, míg eltűnődik a lehetőségen. - Értesültél valamiről? – dobja vissza a kérdést.
- Hogy sokan azt beszélik a hellenburgi zsinatelnök képét ismerte fel az egyik kevésbé részeg lovag a gyilkoson, habár arról nem szól a fáma, tényleg ő volt-e, vagy csak hasonlított. Nyilvánvalóan badarság, de érdekes.
Lemondóan legyint egyet – erről már hallott. Nagy valószínűséggel csak egy…
- Ez valóban az, hacsak... - hosszabb időre elgondolkodik. Nagy valószínűséggel mi is? Hasonmás? Talán így van. Küldhettek ide egy olyan személyt, aki rettentően hasonlít von Himmelreichra, azonban a déliek még részegen se tévesztenék össze a zsinatelnököt egy ismeretlen egyénnel – legalábbis ő elképzelhetetlennek tartja. Tehát… Kell lennie valaminek az északiak tarsolyában, hiszen ki más jött volna még ide rajtuk kívül, hogy felfordulást csináljon? Még esetleg Einmeria és Zramon lehetett volna, vagy éppen Ashor, de ők sem tudnak csak úgy elbújni ennyi katona elől, ráadásul tudta szerint még ők sem tudnak úgy kinézni, mint a portestánsok vezetője. A másik nekromanta ghoultársa is aligha alkalmas arra, hogy pillanatokon belül elvegyüljön – aztán lehet, téved. Mindenesetre inkább gondol a legrosszabb eshetőségekre, amivel számolniuk kell, úgy a biztos, jelenleg pedig az a legsúlyosabb, ha északiak a tettesek olyan erő birtokában, mellyel képesek valaki másnak a bőrében megjelenni – történetesen a protestáns egyház vezetőjének alakjában is.
- Nem ismerem annyira az északiak mágiáját, de szerinted lehetséges, hogy valahogy... hogy is mondjam... megváltoztassák a külsejüket? – érdeklődik bizonytalanul, hátha a wight tud rá valamit mondani. - Csak mert annyira lehetetlen ez a helyzet... Nem vették észre az északiakat, akik érthetően öldökölnek századosi rangban lévőket, és még a zsinatelnök is előkerül, aki egyértelműen nem folyamodik ehhez... Kezdem azt hinni, hogy a bolondját járatják mindannyiunkkal.
Pompás, mindent elmondott, ami eszébe jutott. Érzi, hogy a kezdetekhez képest sokkalta könnyedebb az ötleteket és elképzeléseket felhozni, már nem olyan feszült, mint az elején – képes az együttműködésre, a csapatmunkára, mivel elmúlt a félelme, elmúlt a krónikus gyanakvása is a ghoulfajzattal szemben. Hiszen… Ha eddig nem, miért éppen most vetemedne a meggyilkolására? Kizárja már ezt a lehetőséget, és egyre inkább rábízza magát Honorousra.
- A mágiájukat én sem. De nem kell ahhoz feltétlenül mágia, hogy elváltoztassák a külsejüket, bár hogy a zsinatelnöknek... – elgondolkodik egy rövid időre, talán még hitetlenkedik is. - Talán igaza lehet, úrnőm – szavazza meg a lehetőséget.
- Csak feltételezések, és a lehető legrosszabbak – sóhajtja, ezzel is erősítve bizonytalanságának kifejezésében. Csupán… Felhozza, mi lehet a legrosszabb esetben, semmi mást nem csinál a feltételezéseken kívül.
- Egyelőre még én se látom értelmét, viszont hogy Randall megölése épp elég volt, hogy közel kerüljünk egymás megöléséhez... – hitetlenkedik, aztán összeáll valami a fejében. - Abszurd, de amennyire gyűlölhetik a föntiek a zsinatelnököt, elképzelhető, ellene akarják fordítani a saját seregét. De őszintén, nem tudom - rázza meg a fejét, ismételten jelezve, hogy semmit sem állít biztosra az üggyel kapcsolatban. - Nincs semmi, amin elindulhatnánk, mert nem hagynak maguk után nyomokat sem - legalábbis eddig még nem találtam. Ha meg belevesszük, hogy képesek ilyesmire... - elhúzza a száját. - Semmiképpen sem jó hír.
Elhallgat egy rövid időre. Végső soron teljesen logikus lenne. Eljönnek az északi dögök, hogy aztán a déli dögöket megzavarják pár csapással, mint például századosok levadászásával, kerítenek valakit vagy ők maguk kreálnak olyan képet, amivel von Himmelreichot eleveníthetik meg, ismerős vonásait kihasználva pedig megvalósítják azt, aminek köszönhetően a fönti kutyáknak még csak harcolniuk sem kell a lentieknek. Teljesen a helyén van, Rudenz királynak meggyilkolása meg maga lenne a megtestesült megváltás - még az is lehet, hogy őt is célba veszik előbb-utóbb. És ha így van... Előbb kell akkor odaérniük. Erre gondolva sürgetésrt érez: bele akarja vetni magát a tennivalók közé, azonban még mindig nem szabad előrerohanni, hogy felelőtlen lépéseket tegyen. Nyugodtan kell haladnia, óvatosan, mintha csak a mocsárban járna.
- Amúgy mi most melyik oldalt is képviseljük? – jut eszébe hirtelen a kérdés.
- Egyiket sem. Mi a Mesteremet képviseljük - feleli Honorous, és ezt korábban mintha már megkapta volna valakitől, valaki mástól, de erre nem venne mérget. - Ha logikusan átgondoljuk, nyilván nem egyetlen tiszt megölésével akarja elérni, akárki is akar akármit. Vagyis vagy tett már lépéseket, vagy tenni fog. Azaz várhatunk, míg újra lép, vagy megpróbálhatjuk felfedezni a nyomát a táborban – tér aztán a nyomozásra. Kényelmetlen lenne neki?
- Várni...? - enyhén fanyar vonások válnak láthatóvá arcán – egyáltalán nem tetszik neki, hogy ölbe tett kezekkel üldögéljenek valahol, míg egy újabb hírt nem kapnak. Mindazonáltal az se tetszik neki, hogy keresgélniük kell, mert fölöslegesnek és lehetetlennek tartja, hiszen úgyse kerülnek előrébb, viszont más választásuk nem nagyon van. Inkább csináljanak úgy, mintha hasznosan töltenék el az időt, keressenek, majd próbáljanak az elérhetetlen közelébe érni, hogy aztán elkapják azt. Akkor talán úgy tűnik, mintha ténylegesen csináltak volna valamit, és nem csak várták, míg a sült galamb belerepül a szájukba.
- Egyik se kecsegtet túl sokkal, de amíg kutatunk, addig sem ölbe tett kezekkel várunk. És... Ha még egy kérdést megengedsz: mi a cél a megölésével? – Ezzel kapcsolatban még mindig nem sikerült megvilágosodnia.
- Nem a megölése a cél. A feltámasztása. – Erre… Erre nem számított. Nekromanta, de ez váratlanul éri. Fogalma sincs, hogy ez eddig miért nem fogalmazódott meg benne, és már-már elsüllyedne szégyenében. Nem holtidézőnek kéne lennie, erről számtalanszor meggyőződött, de hogy ennyire nem kellene ezt az utat követnie…? Nem hitte volna.
- Rudenz von Hellenburg Mesterem legerősebb ghoulja lehet, ha sikerrel járunk, talán Einmeriánál is erősebb. Pedig az nagy szó. – Mosolya furcsa, annyira, amiből nem tud olvasni. Nem mintha egészen idáig bármit is képes lett volna kihámozni mindabból, amit tapasztalt és látott… Azért örülne, ha kiderülne, hogy az, ha sikerül az uralkodót az Apostol irányítása alá vonni, a wightnak mennyire tetszene.
És megint a ghoulokkal való tudatlansága… Viszont mivel ilyen értelmesek, érthető, hogy feltételezi: rendes emberi érzéseik vannak, csak bizonyos szavak egy bizonyos embertől felettük állnak. Lehetséges lenne, hogy nem túlságosan örülne annak, ha mondjuk… kerülne közéjük egy újabb ghoul? Nem ismeri a nekromanták fejét, de ha Dél királya élőholt szolgaként még Einmeriát is legyőzné… Nem csodálkozna rajta, ha kiskedvenccé nyilvánítaná, majd a többieket sorra hanyagolná el. Ő biztosan nem örülne ennek. És vajon Honorous? Talán ő se. De talán inkább csak le kéne egyszerűsítenie, és arra gondolnia, amire a wight is nagy valószínűséggel: egy komplett idióta, hogy egy nekromantának nem esett le. Az eddig feltett néma kérdések pedig roppant módon idegesítik, viszont nem tehet róluk. Egyszerűen tudni akarja, hogy ideiglenes társa hogyan vélekedik erről, olvasni akar az arcáról, amiről aligha lehet. Ha már úgyis partnerek, még ha csak ideiglenesen is… Elégedett lenne, ha némileg többet tudna róla. Ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, nem érdekelné, de így, hogy ekkora veszélynek tették ki őket, fontos lenne a számára ez a kis apróság annak ellenére is, hogy a kapcsolatok többségéért nem tesz semmit, még csak azért sem, hogy egy picikét jobban megismerje a másikat. A küldetés után pedig nem is fog tenni, hogy életben maradjon ez a gyenge kötelék.
Gondolatai lezártával homlokára csap.
- Miért nem jutott ez eddig eszembe...?! - Lemondóan megrázza a fejét. - Ennyi, túl kicsiben gondolkodok - jegyzi meg kedélyesen, de pont ellenkezőleg van: a szövetség a lehető legrosszabb, ami történhet, hiszen miért akarna az egyház és a nekromanták csoportja összefogni, hogy együttes erővel győzhessék le Délt? Egyszerűen csak a legkellemetlenebbre gondolt, akárcsak korábban.
Körbenéz.
- Akkor viszont... Valószínűleg megint úgy fog lecsapni, ahol a rangosabb kiszolgáltatott. Vámpírt talán nem fog célba venni, így őket nem kell figyelni, szóval maradjunk az embereknél. Hol bukkanhat fel legközelebb...? Hol lesz rá lehetősége? - teszi fel magának a kérdéseket szája elé emelve kezét, igyekezve saját maga megválaszolni mindezt, de Honorous megteszi helyette.
- Meg kellene tudnunk, miért választotta a lovagok századosát, akkor tudhatnánk, kit fog legközelebb - tűnődik a wight, mire Alicia ugyancsak elgondolkodva bólint.
- Viszont ha csak egy véletlen volt? Elvileg részeg volt, így könnyű célpontnak minősült. Én se hagynék ki egy ilyen lehetőséget, ha ezzel gyengíthetem az ellent. Ezek után meg talán még óvatosabbak lesznek... Már ha többen vannak. – Felvetések felvetések hátán, a bizonytalanság határtalan. Bárcsak megszűnne már!
- Kevésbé népes helyek, esetleg?
- Talán. Lehet úgy kellene gondolkodnunk, mi kit ölnénk meg – javasolja.
A nekromanta a halántékát masszírozza egy darabig.
- Elég magasra rakták a lécet. Talán a királyt nem veszik még célba, szóval alatta valakit, akit könnyű levadászni, ugyanakkor nevesebb... Tudsz valamit erről az idétlen felépítésről? – érdeklődik. Sohasem volt lehetősége ekkora csapatban dolgozni, így fogalma sincs arról, miféle rangok vannak, hogyan lehet megmászni az itteni létrát. Hogy ki van az élen, az még világos, de alatta milyen sorrendben követik egymást a pozíciók, és azoknak mi a nevük…?
- A legkézenfekvőbb egy újabb százados lenne, elég magasan ülnek, de nem túl magasan. Sőt, ha szokást csinál belőle, a tiszti kar nagy részében paranoiát kelt.
- Hmm, igen. – Ez jó, ez teljesen jó, csak… - Mennyi százados lehet itt? Egészen idáig nem volt szerencsém... - kezdene bele, a másik tudtára adva ezzel tudatlanságának mértékét, de valami más, használhatóbb jut eszébe. - Erre talán még építkezhetnénk. Talán azt is sikerülne elhitetni, hogy maga az egyik tiszt csinálja mindezt, elárulva ezzel a sajátjait. Viszont még várni kell, hogy még néhányan kihulljanak.
Erre egy elismerő mosoly a válasz. Kissé növekszik önbizalma – talán mégsem olyan esetlen, mint elsőre hitte, talán mégsincs akkora súly a vállain, mint ahogy azt hitte. Képes mozogni ilyen körülmények között is, csupán egy jó társra van szüksége; jelenleg ez megvan.
- Nem rossz ötlet. Viszont ez megint felveti, hogy mit tegyünk addig?
- Megpróbálhatnánk folytatni a szokását, és mi is megtizedelni a századosok sorát? - veti fel az ötletet, bár elég bizonytalanul, nem tudván, a másik erre mit és hogyan reagál. Talán badarságnak találja, elvégre ő van tisztában a saját erejének mértékével. Lehet, ez már egy olyan szint, amelyet már nem tud megütni, és másfelé kell kutakodniuk megoldások után.
- Megtehetjük. Bár bocsássa meg, úrnőm, de nem értem, mi lenne a benefíciumunk belőle.
A nő fejrázva legyint egyet.
- Először is ezért nem kell bocsánatot kérned, jogosan hozod fel - néz rá. - Másodszor pedig... Jó lenne felgyorsítani a folyamatot, mielőtt háborúba vonulnának, de elég nehéz megoldani anélkül, hogy meglássanak. - Elhalkul, és ismét elgondolkodik. - Vagy még szétnézhetünk, miféle személyek vannak századosi rangon, melyik osztagnál. Más hasznos egyelőre nem jut eszembe. – Egyre kevésbé tartja jó ötletnek azt, ami felmerült benne. Komolyan azon tűnődött, hogy elintéznek egy rangosabb alakot, majd úgy állítják be az egészet, mintha a kívülálló, lovagszázados-gyilkosok csaptak volna le ismét? Áh, felejtős. Nem tudják megcsinálni, a wight sem biztos, hogy képes elintézni őt. Alicia addig eljut, hogy négy, azaz hatszemközt beszélhessenek, csak ha nincs értelme… Akkor nem is érdemes belevágni. Ő nem tudja elintézni a rangos egyént, Honorous meg... Talán még ő se.
- Végül is a káosz a mi ügyünket is segíti, az pedig csak növekedne egy újabb halállal. A századosok nyilván el vannak foglalva a tettes kézre kerítésével, szerintem bármelyikük örülne, ha segítenénk neki cipelni a terhet.
Egyetértőn bólint egyet, bár már kevésbé lelkesen és határozottan, mint azt előtte tette.
- Igazából az egyik tiszt már fel is kért arra, hogy találjam meg a tettest, de fogalmam sincs, milyen rangú - mosolyodik el fanyarul. És ismét visszacsap a tudatlanság átka. Hiába vándorol, hiába tapasztal annyi mindent, attól még a harcászat-hadászat témában egy kicsit sem fejlődik – jelen esetben pedig az kéne. Na meg hiába kérték meg... Nem fog tudni semmi érdemlegeset felmutatni.
- Egy századossal, főképp ha nem frontkatona, még én is elbánok - dörzsöli meg az állát Honorous, és ennek hallatán a nekromanta szemei felcsillannak. - Csak sikerüljön hármasban maradnunk vele.
Gonosz vigyorra húzódnak ajkai: szóval mégsem kell lemondania a tervről, amin haladva elérhetnek a királyig.
- Akkor kereshetünk is egyet. Ismét váljunk szét, és úgy nézzünk körül? – érdeklődik. Tagadhatatlanul lelkesebb, ám ezt igyekszik elnyomni, nem túlzásba esni, hiszen még könnyedén elronthatják. Aztán ha ez sikerült… Akkor még nehezebb lesz, ott még nagyobb esélye lesz annak, hogy elkövetnek egy végzetes hibát.
- Szerintem, ha megengedi, úrnőm, ezúttal jobb lenne együtt maradni.
- Rendben van - egyezik bele, majd körbenéz, keresve az utat, ahonnan jött. - Induljunk vissza Randall halálának helyszínére, hátha ott belefutunk egybe?
- Ahogy óhajtja! - hajol meg kissé. A sötételf arcán elégedett, halvány mosoly jelenik meg, és némi nézelődés után már meg is teszi az első lépést a tábortűz felé. Talán elpárolgott onnan a sok ember, és valamivel kevesebben vannak már ott.


- Az egy felderítő százados! - súgja Honorus, állával rábökve egy kissé vékony férfira. Ha nem mutatna rá, akkor is rájönne, kiről van szó – ő az egyetlen, aki gyakorlatilag még érdeklődik az esettel kapcsolatban, a többi, talán középmagas rangban lévő katonák már inkább szállingóznak el hasznosabb feladat után kutatva. Tény, itt már nem fognak találni semmit, és ha legrosszabb feltételezése helyes, akkor nem is fog senki sem a nyomára bukkanni a behatoló(k)nak.
Aprót biccent, reagálva a wightnak, majd mély levegőt vesz, végül kissé bizonytalanul odalépdel a felderítőhöz, hátrahagyva ideiglenes társát. Meg kell csinálnia… Most vagy soha – később nem biztos, hogy alkalmas lesz. Sőt, egyáltalán nem lesz az.
- Elnézést, lenne pár szabad perce? Az... üggyel kapcsolatban - mutat a véres földre, a végére elhalkul, hogy a többiek ne hallják meg, miről is szeretne értekezni a tiszttel. Jobb, ha a lehető legkevesebben figyelnek fel a beszélgetésükre, máskülönben levakarhatatlan görcsökké válnak, ami meg nem lenne kedvező a számukra. Hármasban kell lenniük, arra kell törekednie, hogy elkülönülhessenek egy kissé a seregtől, hogy aztán bevihessék a végzetes csapást.
- Másom sincs, csak szabad percem - feleli, de nem tudja eldönteni, hogy szarkasztikusan vagy komolyan beszél. Inkább megszavazza az előbbit, valahogy jobban illik a szituációhoz, tekintve, hogy elege lehet már a fölösleges álldogálástól, gondolkodásból és kutakodásból. Egyértelmű, hogy ő sem jutott tovább az üggyel kapcsolatban, és ezáltal borzasztó frusztrált is lehet legbelül, amit persze nem mutat ki. Tökéletes: az ilyen bekapja a horgot. Úgy fogja őt rángatni, mint egy bábot, az orránál fogva fogja őt vezetni.
Nem szabad gonoszul elmosolyodnia. Visszafogja ezeket a vonásokat, a lehető legkomolyabb ábrázatát kényszeríti magára, hogy hiteles legyen az előadása.
- Ez esetben elvennék párat, ha nem bánja - mondja. - Tudja, az egyik tiszt megbízott azzal, hogy kutassam fel Randall százados gyilkosát. És... - gyanakodva, lopva körbenéz, majd közelebb hajol kissé, hogy már-már suttogva beszélhessen, kizárva a kihallgatás lehetőségét. - Vannak fejlemények.
- Igazán? - hajol ő is közelebb érdeklődőn. Rendben, a figyelem megvan, a mézesmadzag az orra előtt, és szinte már látja, ahogy ráharap a csalira. Eddig zökkenőmentesen halad a siker felé.
Magabiztosan bólint egyet, folytatva a színjátékot. Komolyság, határozottság – ezek megvannak benne, így sokat nem is kell alakítania személyiségén. Lényegében magát adja, csupán a benne rejlő sötétséget kell elnyomnia annyira, hogy ne bukjon le. Azaz… A lehető legjobban.
- Viszont jobb, ha keresünk egy olyan helyet, ahol kényelmesen megbeszélhetjük, nem akarom, hogy... tudja, pánik legyen belőle - pillant a környező katonákra aggodalmasan, mintha csak valóban nyugtalanítaná az információ velük való közlése. - Épp elég volt a korábbi acsargás.
- Valami olyan jutott a birtokában, ami növelné a feszültésget? - szűkülnek össze a szemei. Talán gyanakszik? Nem baj, eloszlatja egy pillanat alatt. Csak a szemébe kell néznie, valamint megtartania a mostani határozottságát. Ki kell használnia, hogy nem szoktak az emberek szemébe hazudni, pláne nem egy rangosabb alaknak.
Cselekszik: a tiszt szemeibe nézve bólint egyet, méghozzá az előbb említett magabiztossággal és határozottsággal.
- És bizonyára ennek maga sem fog örülni. Úgy vélem, jobb, ha a közkatonák addig nem jutnának ennek az információnak birtokába, míg el nem simult az ügy.
- Talán jobb lenne egyből a tábornokhoz fordulnia, vagy a királyhoz.
Nos, ez baj. Lenne lehetősége azonnal hozzájuk fordulni, viszont a szép építkezés itt bukásra lenne ítélve, ami egyúttal küldetésük sikertelenségéhez is vezetne. Az uralkodó nem fogja pártolni a privát beszélgetés ötletét, a tábornok… Talán ő sem. Viszont ha már úgyis ők ketten lettek említve, egész nyugodtan kihasználhatja ezt. A királyról tud egyet s mást, amit felhasználhat, a tábornokhoz való fordulást pedig másképp üti ki.
Lemondóan sóhajt, úgy kezd bele mondandójába.
- A király bizonyára nem fog hinni nekem, akármit is mondjak. Láthatja, vámpír vagyok, valószínűleg még ránk is gyanakszik - kissé elhúzza a száját, közben végigmutat magán, erősítve a tényt, hogy a vérszívók egyike. - És... Az előbbivel jó lenne, de csak lenne a megbeszélés. Kezdi érteni?
- Nem igazán - vakarja meg a fejét. Ilyen egy fafejű egyént! Hogy lehet ebben a pozícióban egy felderítő? Vagy csak ő adja elő borzalmasan a sejtelmes-rejtelmes egyént? - De rendben, beszélhetünk a sátramban.
Nemsokára… Még nem teljes a siker, de közel jár hozzá, már csak egy apróságot kell elfogadtatnia a másikkal. Mindjárt… Mindjárt megvan, és már érzi a győzelem ízét.
- Nagyon messze van az a sátor? – érdeklődik. Örülne, ha nem valaminek a közepén lenne, ahol figyelik őket, hanem valahol kicsit kijjebb társaloghatnának, de végső soron ha a sátorban nincs senki… Honorousnak köszönhetően biztos csendes halált fog halni ez a balek, mint ahogy korábban a vámpír is. Ez egy újabb sötét vigyorra késztetné, de visszatartja.
- Egy kisebb sétányira. Miért?
A nekromanta megrázza a fejét.
- Csupán mihamarabb szeretném elmondani, hogy meg tudjunk előzni egy újabb gyilkosságot – magyarázza. - És ha nem bánja, kutatótársamat is hívnám, főként neki köszönhető, hogy jutottunk bármire is egyáltalán – hozakodik elő ezzel. Higgadt, ugyanakkor a gyomra olyan görcsbe rándul az izgalomtól, hogy már-már ott tart, köszönti kissé másabb formájában visszatérő reggelijét. Csak menjen bele, csak menjen bele…
A tiszt kissé furcsa pillantásokat vet Honorousra, talán nem tudja hova rakni a ghoulfélét megjelenése miatt, de végül csak vállat von. Igazi súly esik le vállairól és szívéről, alig bírja megállni a megkönnyebbült sóhajtást. Elfojtott örömmel fordul a wight felé, int neki, hogy jöjjön közelebb, és amikor melléjük ért, a százados így szól:
- Kövessenek! – mondja, majd a elvezeti őket a sátra felé. Pár perces, néma séta következik, amelyet türelmesen tesz meg. Körülöttük sürgölődnek-forgolódnak az emberek, de ez mit sem zavarja. Különös módon még csak nyugtalannak sem érzi magát, egyszerűen már biztos abban, hogy ez a részfeladat sikerrel zárul. Érzi az elégedettséget, még ha kicsit később is teljesedhet ez ki igazán.
- Csak önök után! – húzza el előttük a sátor bejáratát résnyire. Ezek a szavak rázzák fel gondolataiból a holdcsókoltat, de azonnal reagál: halványan, hálásan elmosolyodik. És utálja ezt.
- Köszönjük - biccent egyet. Elsőként lép be a helyiségbe, óvatosan becsúszva a résen, ahol kíváncsian kémlel körbe. Szerencsére nincsen itt senki, bútorzatból is csak a feltétlen kellő darabok állnak itt: ágy, asztal, szék, és ennyivel ki is fújt. Minden egyéb elhanyagolható - egy háborúba nem is kellenek a csicsás díszelemek.
Aliciát követi Honorous, a sort pedig a százados zárja, aki karba teszi a kezét, úgy figyeli őket várakozva.
- Itt beszélhetünk. Miről van szó? – kérdezi, a nő elméjében cikázik a kérdés: vajon gyanakszik? Honorousra tekint, aztán a századosra, végül lemondóan sóhajt, beletörődve, hogy itt már nem kertelhet sokat; bele kell vágnia a hamis tények közepébe.
- Először is északiak keze van a dologban. Beszivárogtak, majd kihasználva a legelső alkalmat, megölték Randall századost. Talán egy ilyen elképzelés már el is jutott magához, viszont ez nem minden... - Kis hatásszünetet tart, fokozva ezzel a feszültséget. - Kiderítettük, hogy árulók is vannak a csapatok közt.
- Árulók? - szalad fel a felderítő szemöldöke. - Ezt hogy érti?
Rendben, nem tudja összerakni a képet. Mindent a szájába rágva kell kimondani, és talán itt is a lehetőségük arra, hogy megfizessen együgyűsége miatt.
- Olyan tagok, akik látszólag még Dél érdekeit szolgálják... Gyakorlatilag azonban a háttérben már segítik a behatolókat. Dolf – jut eszébe, hogyan is mutatkozott be a démonnak. -, ismertetné a századossal, kikre gyanakszunk? - pillant a wightra, és finoman, alig láthatóan a tiszt felé biccent. Ennyiből neki egyértelmű lehet, mit akar: itt a lehetőség a megközelítésére és a megölésére.
- Hogyne - lép előre Honorous, hogy belefoghasson a beszámolóba. Igen, tudta, hogy neki ennyi tökéletes ahhoz, hogy megértse. - A helyzet az, hogy nem igazán ismertem fel az összeset... - kezdi egy apró félkörben sétálva. - ... De bizonytalan dolgokat hallottunk az íjászok egyik tizedesétől, bizonyos von Rotengeltől, emellett... - Itt egy pillanatra megáll, majd nagyon közel kerülve a férfihoz. - Úgy hallottuk, hogy egy bizonyos nagyon magas rangú személy is benne van a dologban. Aki azt állította, hogy főherceggé nevezik északon, ha elveszejti a déli sereget.
Kiváló! Le a kalappal, jelen esetben csuklyával Honorous előtt, jobbat valóban nem is kívánhatott volna. Olyan hitelesen adja elő, hogy a tiszt is türelmetlenül hajol közelebb, hogy mihamarabb megkaphassa az utolsó, hiányzó darabkát. Mielőtt azonban ez megtörténhetne, a wight szeme a nekromantára villan, méghozzá a végső parancsért, és ennek láttán ismételten el kell rejtenie a megjelenni készülő vonásokat, melyek azonnal egyértelművé tennék a tiszt számára a szánékukat.
- Gyerünk! - int, mintha csak sürgetni akarná az utolsó, leleplező szó, név kimondását.
- Ki? - türelmetlenkedik a tiszt. A parancs hallatán Honorous egy hideg mosollyal megragadja a katona fejét az állkapcsa alatt és a koponyája felső-hátulsó részén, majd egy gyakorlott mozdulattal töri el a nyakát egy hangos roppanással egybekötve. Gonosz mosoly jelenik meg a holdcsókolt arcán, széles és elégedett – a siker hullámként söpri el tudatát. Remek!
- Szép munka! - vigyorog tovább, majd a bútorokat veszi szemügyre. - Mit szólnál hozzá, ha leültetnénk a székre, mintha csak dolgozott volna? – Mintha hangja a korábbiaknál kicsit gonoszabban csengene.
- Nem rossz ötlet – ért egyet a ghoul. - Még nagyobb lesz a félelem, ha látják, hogy a gyilkos módszerei finomodtak. Már csak el kell hintenünk a morzsákat, hogy valaki nézze meg szegény századost - magyarázza, miközben a férfit leülteti és az asztalra fekteti, igyekezve úgy beállítani a holttestet, hogy ne legyen túlzottan észrevehető a kitekert nyak.
A nő mosolya szélesedik, és csak kevés sikerrel tudja visszafogni a sötét boldogság vonásait.
- Igen, viszont menjünk is el innen, mielőtt valaki a kelleténél korábban toppan be - biccent a kijárat felé.
- Rendben.
A wight kikémlel, azonban gondterhelt arccal fordul vissza, mire Alicia kérdőn és meglepetten vonja fel a szemöldökét, ezzel is követelve az információt.
- Sietnünk kell, valami történt időközben.
- Akkor gyerünk - lép is ki, elhúzva egy kissé a sátor bejáratát, nem húzva az időt fölösleges kérdésekkel. Majd később, ha Honorous sejt valamit, elmondja, jelenleg az a legfontosabb, hogy feltűnés nélkül és a lehető leghamarabb elhagyják a helyszínt.
Kint ismét változást vél felfedezni: lelkészek vallatnak embereket, mágusok járnak fura rúnakövekkel, és mintha sokkal szigorúbban járnának el, mint korábban. Elmotyog pár szitkot – nagyon úgy tűnik, hogy már csak emiatt is sürgősen el kell tűnniük, míg le nem nyugszik a környezetük.
- Itt mégis mi a fene történt...? - morogja. - Igyekezzünk máshova, szeretném elkerülni a vádaskodást. Utána majd kérdezek - mondja még halkan, és véletlenszerűen indul el a sátrak között, lehetőség szerint a lelkésznek kinéző személyek enyhe kerülésével.
Minél hamarabb… Minél hamarabb kinn kell lenniük ebből a viharból, mert ha elkapják őket, annak csak rossz vége lehet. Nem maradhatnak itt, hanem vissza kell menniük a többiekhez, és bár azt tervezte, hogy először Zramon vagy Ashor bukik le, kiderül, hogy az ő ballépését fogják ők ketten kihasználni… Ironikus, igazi szégyen lenne.
Kínosan lassan telik az idő, de végül sikeresen kikeverednek egy olyan területre, ami békésebb. Itt már valamelyest megnyugodhatnak, tervezhetik a következő lépést, és még a sátor közeléből is elkerültek, így nem fogják őket gyanúsítani. Egy időre megúszták, de nem véglegesen.
- Maradjon itt, úrnőm, megtudom, mi történt – hallja azonnal Honoroust, mire meglepetten pislog rá. Ő akart menni, neki mégiscsak könnyebb lenne elvegyülni, kérdezni. Ha megtalálják őt, és kiderül róla, hogy egy ghoulféle… Azonnal megölik, Aliciának legalább lenne lehetősége elmenekülni. Vagy… rosszul látja?
- Biztos te akarsz menni?
- Igen. Jobban tudom elkerülni a kellemetlen alakokat.
Érezhetően nehezen, de végül elfogadja a férfi döntését.
- Rendben van, de csak óvatosan.
Aggódik, le se tagadhatja. Lehet, hogy sokkal erősebb, lehet, hogy van érzéke a baj elkerüléséhez, de akkor is… Miért ne mehetne ő? Talán kevésbé tűnik ki a többiek közül, viszont…
Megrázza a fejét. Igaza van, neki kell mennie. Érezhető, hogy jobban ért ezekhez, sokkal talpraesettebb, mint Alicia, és a nő jelenleg ott van a legnagyobb biztonságban, ahol most van - lelkészektől némileg távolabb. Lemondó és beletörőd sóhajjal fogja fel mindezt, és egy darabig türelmesen várakozik, ám ahogy telik-múlik az idő, képtelennek tartja az egy helyben való álldogálást. Először csak járkál, de egyre feszültebbé válik, egyre jobban lefoglalják a gondolatait, hogy Honoroust esetleg elkapták, végeztek vele… És akkor mégis hogy fog biztonságosan visszakerülni?!
Alsó ajkát harapdálja, ujjait tördeli, és egyre nagyobb kétségek közt őrlődik. Mielőtt úgy dönthetne, hogy utána ered, a wight megjelenik; lelkesen, ugyanakkor komolyan fogadja őt.
- Érdekes fejlemények - jegyzi meg.
- Halljuk. Mi történt? – Hangján érzékelhető a feszültség, amit még valahogyan le kell vezetnie – elsőként a tömegből való kikerüléssel vagy éppen a jó hírek hozásával. Bár... Jó hír ebből aligha lehet.
- Egy ghoul Esroniel von Himmelreich nevében megtámadott egy lovagot, aki a zsinatelnököt vélte felfedezni a lovagszázados gyilkosában. Aztán elrendelte a sereg átkutatását.
- Egy ghoul? A zsinatelnök nevében?! - hitetlenkedik, és elhűlve hátrál pár lépést. Hogy lehet egy protestánsnak ghoulja? A szolgálatában lenne egy nekromanta? De azt mégis hogy? Hát Einmeria mindenkit meghívott, aki számít, nem? Minden jelentős nekromantának ott kellett volna lennie, nem? Akkor itt mégis miért van egy? Vagy… Ez egy elszabadult ghoul, aki megölte a gazdáját, miután elég erőre tett szert…?
- Így viszont nem maradhatunk, felfednék a kilétünket – folytatja szájának harapását, kényszerrel lezárni a kérdések sorozatát. Érezhetően nem akarja itt félbehagyni a munkát, viszont muszáj lesz, máskülönben az eddigieknek is búcsút inthetnek. Talán… Talán a százados megölése okoz majd még némi problémát és felfordulást, de az már nem feltétlen fogja segíteni őket. Mégis... Mégis reménykedik benne, hogy ezzel valamit elérhetnek.
- Nem tudom, Einmeria mit alkotott, de ez biztosan nem ő volt. És jó meglátás, a táborban már nem vagyunk biztonságban. Talán a csata sűrűjében még mindig alkothatunk valami tervet a társainkkal.
- Talán - jegyzi meg kesernyésen. Nem akar csatát. El akarja kerülni, még előtte le akarta ezt rendezni, majd kihúzni magát a nagy esemény alól egy békés, védett helyen, ahol nem érheti őt kár. Ezt is elfelejtheti.
- De akkor ne is késlekedjünk, a vezetés lehetőségét pedig átadom, bizonyára jobban tudod, merre kéne menni.

Mikor a Nap lebukott a horizont mögött megtört a démonok varázslata. Loreena és Sharlotte egymás mellett rohantak a maréknyi kis csapat felé, szinte vakon vágva le mindenkit, minden démont, aki a közelükben volt. A tünde elmosódott voltokra tüzelt, csak artikulálatlan üvöltést hallott, orrában csak a vér fémes szagát és verejtéket érzett. Még azok is az életükért küzdöttek, akik már halottak voltak. Hallotta a nemes- és sötét tündék egyesített hadseregének a hangját, az ívelt kürtjeik jellegzetes hangja rezgett a levegőben, még nagyobb káoszt teremtve az ellenség sorai között. Vissza kellett volna mennie, a csapata élére állnia, követve a tábonok és Amelie királynő parancsait. Talán arra kellett volna futnia… Egy pillanatra megtorpant, hogy abba az irányba nézzen, amerre a népe katonáit sejtette, és talán látta is ahogyan az utolsó napsugarak megcsillannak a holdezüst páncélokon, és aranyszínűen verődnek vissza az erdő népének vértjeiről.
Sharlotte alakja lendületesen töltötte ki a látóterét, ahogyan levágott egy a semmiből feltűnő démont. Lory mosolyogva biccentett neki, és futott mellette tovább előre. Nem mehetett a királynőhöz, hiszen az ő csapata ott volt előttük. A hat vadásza, akikért felelősséggel tartozott, és a hercege, akihez a szíve szólította. Hamarosan meglátták őket. A démonok egy kisebb csapata teljesen bekerítette a harcosokat. A hat íjász és a két sötét tünde hátukat egymásnak vetve vívtak szélmalomharcot, amikor megékeztek. Lendületesen vágták be magukat a körbe, hogy erősítsék őket, és a herceg két oldalára álltak föl, szinte ösztönösen, mintha csak egy balladában lennének. Szerelmi háromszög a háború hevében… Még címnek sem lett volna rossz. Amikor meglátta a két nőt, Armin szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel, és még így is, hogy már biztosan kimerült volt a folyamatos csatától, felkúszott az arcára a szokásos mosolya.
- A holdfénynek hála, életben vagy. Vagytok, mindketten. Sikerült?
Egy irigységdémon öltött alakot az árnyékból, hogy pengéjét őfelsége bordái közé mártsa, de a férfi anélkül, hogy odanézett volna kitért egy elegáns félfordulattal, és egy mozdulattal végigvágta a démon hátát ezüstfényű csatapengéjével. A démon elterült, és közben a vadászok is észrevették a vezetőjüket. Néhány helyről hallani és vélte a kitörő örömöt, és a hangos köszöntést, hogy „Főni” visszajött. Sajnos most még nem volt idő arra, hogy mind egymás nyakába boruljanak, de Lory őszintén remélte, hogy ez a pillanat is el fog jönni.
- Igen. Összetörtük a táblát. – mosolygott rá a lány a bérgyilkosnőre is, hiszen csapatmunka volt, de az nem viszonozta a kedvességét. Igazából nem is várta. A démonok pedig csak özönlöttek feléjük, bár már cseppet sem olyan lendületesen. Minden bizonnyal észrevették már az igazi sereget is. A lovagnő csodálkozott, hogy mindenki életben van még, de őszintén boldog volt a tudattól, hogy nem halt meg senki amiatt, hogy kiválasztotta erre a küldetésre.
- Akkor, ha másnak nem, Steelthorne arkdruida unokaöccsének fel kellett tűnnie. Vagyis addig kell kihúznunk, míg ide nem érnek. – közben a démonok ismét körbevették őket, és készültek arra, hogy felmorzsolják a maréknyi kis egységüket. Loreena megfeszítette ismét az íját, miközben már válaszolt volna a hercegnek, de a férfi megelőzte.
- Egy pillanatra lehajolnátok?
- Hallottam a kürtjeiket, és messziről magát a sereget is láttam. Elindultak. – válaszolta még a lány, miközben a hét nemestünde egyként ereszkedett fél térdre Armin körül, mintha csak egy jól begyakorolt koreográfiát adnának elő a nagyérdeműnek. Az íjászok is elfogadták, hogy most ő volt a vezetőjük. A férfi körbelendítette a kardját, majd a magasba emelte, bár Lory először csak egy villanást látott a szeme sarkából, egy pillanat múlva már tisztán látta a kardból kiinduló fénykört, ami megnőve először csak hátra taszította, majd szét is szaggatta a rohamozó démonhordát, mintha csak forró kés ment volna át egy tömb vajon. Loreena sosem látott még ilyen energiát, ami egy csapárban elpusztította körben az összes ellenségüket…. Bár ennyitől korántsem fogytak el mind, legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy Armin ennyire erős. Ennyire csodálatos…
- Remek hír. Azonban akár ki is használhatnánk az alkalmat, hogy végezzünk a démon tábornokkal addig, hogy unokanővéremnek csak takarítania kelljen, de sehol sem találom.
- Azt mondtad itt kell lennie, mert él-hal a harcért. Elő fog kerülni.
- Azt hiszem nem is kell sokat várnunk. - mutatott pengéjével Sharlotte tőlük kicsit balra. Egy kolosszális méretű háborúdémon közeledett feléjük öles léptekkel. Cseppet sem sietett, és még a kisebb démonok is kitértek az útjából. Mindenkit letarolt, aki az útjába állt, nagysága biztos tudatában. A tekintete szinte lángolt, fejéből két jól megtermett szarv állt ki, csakhogy még impozánsabb legyen a látványa.
Caleb és Robert elfüttyentették magukat. Mindketten háborúdémont akartak ölni, de szerencsére már jutott nekik néhány a csata alatt, és ettől még ők is hátrahőköltek kicsit.
- Szép nagy dög.
Lory elsápadt, és bólintott a két vadász felé, majd előhúzta az egyik szent nyilát a tegezéből. Ide szükségesnek érezte.
- Akarod magadnak, drágám? – csúszott ki a száján. Most először szólította így a herceget, de a csata hevében, ahogy egymás oldalán küzdöttek elfelejtett gondolkozni azon, hogy mégis hogy lenne az udvarias. Ez volt az, ami a szívéből jött, ami mellesleg a torkában dobogott a félelemtől, és hogy éppen eddigi életük talán legerősebb ellenfelével néztek farkaszszemet. Elyra syph Hel sehol nem volt ehhez a bestiához képest.
- Azt hiszem, kénytelen leszek akarni! - mondta a herceg egy vigyor kíséretében, csak hogy látszódjon, több ebben az izgalom, mint a kényszer. - De örülnék az íjjásztámogatásnak… - mondta nekilendülve, majd egy pillanatra megtorpant és visszamosolyogott Loreenára, de úgy, hogy a lány szíve majd kiugrott a mellkasából, és kishíján az íját is elejtette - ...drágám!
Armin kivont karddal futott neki a démonok hadvezérének, a lány pedig kiadta a parancsot.
- A vezér a célpont! - ~és könyörgöm, próbáljátok meg nem eltalálni a herceget…~ tette hozzá gondolatban, remélve, hogy nem kell hangosan is figyelmeztetnie erre a társait. Ő maga ráillesztette az idegre az elővett szent nyilat, és rálőtt a démonok vezérére. A szeme sarkából látta, hogy a többi íjász is igyekszik támogatni őket, amikor épp nem a saját életüket védték, hiszen a roham ettől nem állt le sőt, a démonok csak még lelkesebbek lettek, hogy uruk is velük küzd.
Úgy tűnt Baelan Ara’th is igen együttműködőnek bizonyult, ugyanis ahelyett, hogy megpróbálta volna összezúzni az íjászokat, a sötét tünde férfit nézte ki magának ellenfeléül. A vállába fúródó szent nyíl így meglepetésként érte, és abban a pillanatban Arminnak is volt ideje végigvágni a démon mellkasát egy holdpengével, bár az is jóval erősebb és fényesebb volt, amint amit Loreena eddig valaha látott. A démon állta a sarat, nem lehetett volna vezér a háborúdémonok között, hogyha nem tartozott volna a legerősebbek közé. Hátralépett és haragosan rántotta ki a vállából a sistergő szent nyilat, aminek a helyén hatalmas égett folt maradt. Baelan Ara’th a kín legkisebb jele nélkül emelte meg hatalmas csatabárdját, és támadt rá Fairlight hercegre. A férfi kitért a csapás elől a következőt pedig a kardjával hárította. A mozgása kecses volt, szinte táncolt, küzdelmük pedig úgy tűnt mintha egy nagymacska harcolna egy jól megtermett medvével. Időnként fény villant a mágiával átitatott kardból, máskor a háborúdémon erősítette meg magát. Loreena csak arra koncentrált, hogy minél több sebet ejtsen nyilaival a démonon, de nem tudott olyan sokszor lőni, mint szeretett volna. Nem kockáztathatta meg, hogy véletlenül eltalálja Armint… És néha egy-egy pillanatba egészen belefeledkezett a csodálatos látványba, ahogy a fehér-ezüst páncélos kedvese küzd a hatalmas szörnyeteggel… Meglepődött saját magán is, hogy az alapvető aggódáson felül mennyire nagyon megkívánta őt, ahogy látta küzdeni. A bőre libabőrős volt a szíve hevesen vert, a levegőt is szaporábban vette az egész világ elhomályosodott körülötte és csak az előtte küzdőket látta. Úgy érezte amint összeesik a démon oda fog lépni, hogy vadul és mélyen csókolhassa meg a szerelmét.
Egy nyíl süvített el a füle mellett, és esett össze mellette egy csábdémon. Meglepetten nézett oldalra, és Helena kék tekintetével találta szembe magát. Odabiccentett neki köszönésképp, és kilőtt még egy utolsó nyilat a démonhadvezérre, bár már fölöslegesen…
Bár a háborúdémon volt erősebb, Armin sokkal gyorsabb volt nála. Egy elegáns ugrás közben a holdezüst kard fényesen ragyogott fel, és egyetlen csapással sikerült levágnia Baelan Ara’th jobb karját, amiben az alabárdot tartotta, majd a meglepettségét kihasználva egyszerűen átszúrta rajta a pengéjét. A hadvezér térdre esett, majd amikor herceg kihúzta belőle a pengéjét egyszerűen előre dőlt. Vége volt.
Armin letörölte a kézfejével a homlokából az izzadtságot, és így, csapzott hajjal, kicsit koszos arccal Loreena csak még ragyogóbbnak látta. A lány rámosolygott, de nem volt sok idejük örülni. A csata folytatódott, bár a démonok már egyértelműen elkedvtelenedtek néhányuknak így is megfordult a fejében, hogy meg kell bosszulniuk a vezérüket. Záporoztak a nyilak, amit időnként a holdpenge fényes villanása szakított félbe, ám egy rövid idő után azt vették észre, hogy már nem csak az ő nyilaik repülnek a levegőben. A démonok pánikba estek, ahogyan az erdő népének haragja elérte őket… Az okosabban igyekezték menekülőre fogni és erre rábírni a többieket is, de a káosz és a szervezetlenség ekkor ütött vissza. A tündék üldözőbe vették a menekülőket, és a maroknyi kis különítményük is a démonok után iramodott, hogy megfordult a kocka. Loreenának szinte az összes nyila elfogyott, mikor végül belefutottak a hadtest nagyobbik részébe. Csupán félmondatokat hallott, de így is majdnem biztos volt, hogy a démonok seregének legalább harmada odalett. Összességében tehát sikeres volt a hadművelet, és győztesen kerültek ki az első csatájukból. Zihálva álltak egymás mellett Arminnal, és szinte el sem hitték, hogy vége van… Ahogy ott álltak Lory már lépett volna oda hozzá, hogy a karjaiba omoljon, és látta a másik szemében is a mélyről jövő sóvárgást, amikor ismerős hang ütötte meg a hegyes fülét. Pont a legrosszabbkor…
- Minden zökkenőmentesen ment? – kérdezte a közeledő Amelie Fairbranch királynő.
- Hogyne, felség! - hajtott kissé fejet a herceg. - Nagy hasznomra volt a választott segítség. - mosolyodott el cinkosan a lovagnőre pillantva. A két uralkodó arrébb vonult, hogy megbeszéljék a részleteket, a lovagnő pedig csatlakozott a démonokat üldöző hadtesthez. Késő estig kergették őket, de nem érték utól már annyira a menekülőket, hogy komolyabb károkat tudjanak nekik okozni, így a vezetők pihenőt rendeltek el. A táborverés közben a lány kihasználta az alkalmat, hogy jelentést tegyen Sir Alastarnak arról, ami a csata előtt és közben történt. A tábornok elégedetten bólintott a hírre, hogy a hadvezér meghalt.
- Akkor csak idő kérdése, hogy felmorzsoljuk őket.
Loreena tisztelgett. Ő is reménykedett benne. Ha a déliek seregével nem is küzdött volna szívesen – hiszen még mindig ott volt benne a félelem, hogy az egyik ismerősével kerül szembe a harcban, a démonok seregének megsemmisítésével nem volt problémája.
- Milyen további parancsai vannak számomra, uram?
- Szedje hadrendbe reggelre a csapatát. Van egy olyan érzésem, hogy a már dúló csata fogad minket a démonokat követve.
- Igenis!
Sarkon fordult és kisétált a sátorból, majd elindult megkeresni az osztagát. Nem kellett sokat sétálnia, hogy megtalálja a kis sátorkört a közepén a kellemes meleg tábortűzzel, ami fölött megint rogyogott valami.
- És akkor képzeljétek el lelőttem! Egyenesen szárnyon találtam, igen, én! – mesélte Galen lelkendezve, minden bizonnyal az incubussal történt találkozásukat.
- Főni! – kiáltottak föl a vadászok, amikor meglátták a közeledő Loreenát, kivéve azt a hatot, aki vele volt a csatában. A lovagnő rájuk mosolygott, intett a kezével, de inkább kicsit arrébb rogyott le fáradtan egy fatönkre. Arra emelte fel a fejét, hogy Miranda egy fakorsót nyom a kezébe némi borral, majd a másik oldaláról Helena karolja át a vállát.
- Megmentetted az életemet, köszönöm. Nem tudom, hogy tudnám meghálálni. – nézett a lányra Lory. Helena felkacagott.
- Így jár, aki elálmodozik csata közben.
- Én mondjuk megértem… - tette hozzá Miranda. A két íjásznő széles vigyorából egyértelműen látszott, hogy mire gondolnak.
- Te csak ne érts meg semmit! – csattant fel Arlyn elvörösödve, ahogyan a rövid fekete hajú íjásznőre pillantott. Az csúfosan vigyorogva öltött rá nyelvet.
- Szóval fakíts csak Főni! Miért is mentünk tízesben erre a küldetésre?
- Nem egyértelmű? Mert Armin Fairlightnak a Főni feszes segge kell, azért! – röhögött föl Caleb a tűz mellől.
- Neeem, ennél biztos romantikusabb!
- Gyerünk halljuk, mostmár nincs értelme titkolózni, mindannyiunknak van szeme!
Loreena fáradt volt, de még így is képes volt elvörösödni és teljesen zavarba jönni. Nagyot kortyolt a kezében tartott kupából. Végülis tényleg nem volt értelme titkolózni tovább, de fogalma sem volt, hogy milyen hatást fog kiváltani a történet a többiekben. Áruló lesz? Ostoba? Vagy csak szerelmes? Egy nagy sóhaj kíséretében kezdte el az egyébként nem túl hosszú történetet. A többiek felváltva vigyorogtak, de többen csóválták a fejüket, és néhányuk szemében még aggodalmat is fel vélt fedezni. Nem figyelt mindenki, van akit az alkohol a vacsora és a tűz jobban lekötött, de a csapat egy része kíváncsian hallgatta Főnit, mint gyerekek az esti mesét.
- Össze fogsz törni. – szólalt meg Caleb először mikor Lory végül befejezte a történetet.
- Ja, ez tényleg elég kemény. Főleg, hogy szerintem, ha ennek a háborúnak vége ellenünk fog fordulni a sötét tünde sereg. – mondta Robert csak mellékesen vállat vonva.
- Hogy mondhatsz ilyet?! Mellettünk küzdött! Az oldalunkon! Ezek után nem kezdhet velünk háborúba!
- Nyugalom, ezen ne vesszetek össze… - csitította őket Loreena. – Ráérünk ezzel akkor foglalkozni, ha már itt a baj. De remélem nem lesz.
Felhajtotta a marék italát, majd felállt a családi körből, hogy töltsön magának még egy kupával, és felnézett az égre. Vajon megkeresse…?

Robogunk tovább, mindenki keressen az egyéni körökért!

Alig pár szívdobbanásnyi idő telik el, s a Pusztaföldön végigsüvöltő téli szél megborzongat engem is, meg a mellettünk sorakozó fák lombjait is. Schreiber rám néz, szemlátomást indulásra készen.
- Szemnek láthatatlanná is tudom tenni magunkat, szóval ha készen áll, indulhatunk is.
Röpkén habozok, ahogy kitekintek az utolsó tábortüzeken kívülre: körülöttünk sötét, jéghideg táj terül el, amerre a szem ellát, s odafent a Hold felemásan pislákol csak, az évszaknak teljesen megfelelő, vastag felhőréteg résein át-átkacsintva.
Végig sem gondoltam még, de már hallom a tulajdon hangomban a meglepettséget.
- Gyalog?
Teljesen nyilvánvaló, hogy ennek van a legtöbb értelme, mégse tudom az idejét sem, mikor tettem meg egy mérföldnél hosszabb utat lábon. Jó volna, ha a ló melegítene az úton. Ki tudja, mennyi időbe fog telni elérni a valódi táborunkat.
- A saját lovaink ki tudja, hol vannak - mutat rá a mágus, mintha a fejemben olvasna -, lopni meg nehéz a jelenlegi helyzetben. Azt hiszem, nincs más választásunk.
Újabb ló, amit a zsinatelnök számlájára írhatok! Bosszankodom belül, pedig tudom, leginkább örülnöm kellene, hogy életben vagyunk. Azért csak biccentek neki válaszul.
Jobb, ha mielőbb nekivágunk.
- Indulás!
Csettintés hallatszik, ahogy az illúziót elváltoztatja a fiatal férfi, aztán elfordul tőlem, s csak a visszafogott hangját hallom tompán, mielőtt belevész a szélbe.
- Lehetőleg három méternél messzebb ne távolodjon el tőlem.
Összekapcsolnám a zekém csatjait, ha nem tettem volna meg már korábban; hunyorogva taposok a lába nyomába fürgén, igyekezve minél kevésbé szélirányba állni. A hideg levegő könnyeket facsar a szememből, és azonnal érzem, hogy akárhányszor felerősödik, átjár a puszta bőrömig.
Oda sem figyelve törlöm meg a pofacsontom, s bal tenyerem a kardgombomra támasztva sietősebb tempóra váltok.
- Ne aggódjon. A sarkában leszek.

Elveszítettem az időérzékemet, sokkal hamarabb, mint számítottam rá: az izmaim ugyan hamar átmelegedtek a fegyelmezett ütemű gyaloglásban, a légcsövem azonban kellemetlenül sajog, ahogy a fagyos levegő kiegyensúlyozott, lassú ütemben fűrészel benne. Csorgó könnyeim valahol félúton elapadtak, s most egyszerre érzem csatakosnak és szomjasnak magam. Előttük széles, élettelenül szürke sávban hó borítja a göröngyösre fagyott talajt - mostantól figyelnem kell, ha nem akarom, hogy valamelyik ízületem beleficamodjék a rohamosan nehezedő terep kőkemény barázdáiba.
Schreiber dülöngélve, hörgő zihálással torpan meg mögöttem; a szemem sarkából látom, hogy a térdére támaszkodva előrehajlik és levegő után kapkod.
- Talán... egy kis pihenő... nem ártana... - zihálja, és bár ez a legostobább ötlet, amit valaha hallottam, olyan nyomorultul fest, hogy azonnal tudom, nincs választásom. Ha megállunk, azonnal megfagyunk ebben a szélben, ha viszont tovább űzöm, egész egyszerűen össze fog rogyni.
Ha a hátamon kell visszavinnem, hát visszaviszem. Nagyobb baj, hogy fogalmam sincs, milyen messze vagyunk. Ahhoz nem vagyok elég erős, hogy egy órán át hordozzak valaki mást... vagy még annál is tovább.
Biccentek neki, és gyanakodva nézek körbe, de a tábort már jó messze elhagytuk. Remélem, őrjöngő viszály tombol benne.
- Pihenjünk fél órát - sóhajtok komoran, szorosan karba fonva a kezem a mellkasom előtt. Összeszorítom a fogam és szipogok, mielőtt erőt vehetne rajtam a didergés. - Ha húsz lépést siet, húszat lassan megy, úgy halad a legtöbbet anélkül, hogy kifulladna. De egyelőre üljön le.
Ő fáradtan helyet foglal egy nagyobbacska kövön - a gondolattól, hogy az milyen hőmérsékletű lehet, annyira kényelmetlenül érzem magam, hogy nem tudom megfékezni az arcizmaim rándulását -, de alig pár perce állt csak vissza a légzése a maga ritmusára, amikor ismerős, összehangolt dobogás üti meg a fülem. Hosszan megfeszülök, a fülem hegyezve Dél felé, de hiába: a zaj az, amire számítottam, vagyis egy könnyű ló... hanem épp az ellenkező irányból.
Az északi sereg irányából.
Megragadom Schreiber karját a könyöke felett, akár villám.
- Be a fák közé! - sziszegek rá fojtottan, magammal rángatva a takarásba. - Nem tudhatjuk, hogy a mieink vagy déli felderítők.
Kissé esetlenül hagyja magát elhúzni, s két terebélyes fenyő közül a szélesebbiknek taszítani: lélegzetvisszafojtva várunk, míg hallom, ahogy a patkódobogás galoppra, majd járásra lassul. Szerszámcsilingelés tölti be a közeli levegőt, bőrnyikorgás kíséretében.
A lecsüngő tűcsomók alól kipillantva egészen tökéletes képet kapok a lovasról: egy felderítő az, ahogy számítottam.
Észak színeit viseli.
Elmosolyodom, egy hosszú pillanatra lehunyva a szemem, mielőtt megszólítanám a fák közt kuporgó sötétségből.
- Dicsértessék!
A férfi felkapja a fejét: lova megtorpan, s amaz finoman előre hajol a nyeregben, mifelénk.
- Mindörökké ámen, inkvizítor - feleli határozottan: hamisítatlan északi kiejtése olyan a fülemnek, akár az orgonaszó virágvasárnap. - Hogyhogy itt?
Jó a szeme a kölyöknek, azt meg kell hagyni. Előlépek a takarásból, és karba fonom a kezem.
- Jelentést hozok Őszentségének - szegem fel a fejem, hogy végigmérhessen. Elvégre én is azt teszem vele. - Ha addig holtra nem fagyunk a fiúval.
Biccent, s szabad baljával a háta mögé mutat.
- Sajnos a lovamra szükségem van - feleli -, de jó hír, hogy nincs messze a tábor. Ha arrafelé mennek, jó tempóban cirka két fertályóra alatt elérik a legkülső őrposztot! Ott találnak tüzet meg forralt bort is, ha akad még.
- Köszönöm, fiam - emelem fel a kezem, s áldást adok neki, aztán intek a fejemmel, hogy mehet az útjára. Schreiber felé fordulok rögtön utána. - Hogy érzi magát? - mérem végig abban a reményben, hogy nem merült ki teljesen. - Pihenjen, amíg úgy érzi, kibírja talpon az első őrposztig! Ajánlom, hogy legyen egy dézsa forró vizük. Lassan már nem csak a borostám deres.
- Mehetünk. Bírni fogom - áll fel határozottan. - Nekem sem ártana egy kis meleg.
Előreengedem, hogy lássam, tényleg erejénél van-e: állja a szavát, s a következő, fogcsikorgató fél óra csendes gyaloglással telik - részben a hideg és a fogyatkozó erőnk miatt, részben a szél áldásos égi seprése okán: az nagy tombolásában Délnek fújta ugyanis a felhőket, s messze mögöttük, az Úr csillagain túl most egyszerre felderengenek a keményre fagyott, éjféli ég ezerszínű, hajlékony fényei.
Fehér ködöt fújva torpanok meg az őrposzt előtt égő acélfáklya alatt; enyhe melegét felkapja és elhordja a böjtmás hava, fényei mégis felélénkítik a mágus megviselt vonásait. Én szólok először.
- Itt már nem futhatunk déliekbe - jegyzem meg, a sátor felé tekintve. - Maradhat az őrposzton, ha akar. Nekem a pápához kell mennem. Azonnal.
- Rendben - bólint ő, és szinte látom, hogy megkönnyebbül. - Örültem az együttműködésnek, Kather inkvizítor!
- Köszönöm, Hans Schreiber - nézek rá hosszan, s ő állja a tekintetem. Kezet nyújtok neki. - Nagy szolgálatot tett nekem. És az Egyháznak is. Nem felejtem el.

Nagyon szívesen megállnék inni, de nem azért vagyok itt, hogy borozgassak, így csak intek az előlépő őröknek, és ahogy a hátam mögött felcsap a társalgás, átvágok a táboron a pápai sátor felé. Aligha festek úgy, mint aki alkalmas egy audienciára, de ez nem foglalkoztat annyira, amennyire kellene.
A bejárat előtt két marcona, egyenes gerincű fegyveres áll - az Éjféli Őrség uniformisát bármilyen fekete éjszakában, Veronia bármely pontján azonnal megismerném.
Kihúzom magam és megtorpanok kétyardnyira tőlük, ahogy a protokoll megköveteli. A hangom - a saját hangom - ismerős, megszokott ritmusa és mélysége jobban esik, mint valaha gondoltam volna.
- Kather inkvizítor, uraim - szólok, a kardomra támasztott tenyérrel. - Jelentést hozok Délről.
- Korán jött - mondja az egyik, de azért félreállnak az útból: biccentek válaszul, maradni akartam még, de a zsinatelnök által gerjesztett tébolydában esélyünk se volt több.
Fürgén lépek be, s a sátorlap belső oldalán tanyázó jóleső meleg, amelyet a zümmögő parázstartók ontanak, azonnal vizet fakaszt az átderesedett hajamból meg a ruháimból. Őszentsége a maga terebélyes íróasztalánál ül, mintha sohasem hagyta volna el a Katedrálist: kezében végtelen mennyiségű papírtömeg, amelyből úgy pillant fel, mint aki alig várta, hogy elszakadhasson a munkájától.
- Kather - jegyzi meg, s a hangja hallatán kezdem úgy érezni, valóban hazaértem. - Mondja, sikerrel járt?
Rövid szünet - csak a tulajdon, visszhangos szívdobogásom tölti be. Sikerrel jártam-e?
- Nem tudom, Szentatyám - vallom be, s alighanem sokkal nyomorultabbul festek, semhogy ez egyszerű szerénységnek hasson. - A lelkészek egy radikális csoportja kezébe vette a hitélet felborítását, néhány zsoldoscsapat dezertálni készül, a lovasság századosát orvul meggyilkolták tivornyázás közben, s a szövetségesek mind egymásra mutogatnak...
Megrázkódom egy kicsit, mert a hátamon végigcsorgó, olvadófélben is hideg víz összeborzongat.
- Rudenz von Hellenburg tábora fenekestől felfordult. A szövetségesei acsarognak, akár a veszett kutyák. Ráadásul a haladásuk megakadt, két napja egy helyben állnak, s próbálják az egyre hízó tüzeket oltani. Hanem von Himmelreich nincs sehol... csak egy ghoul, aki az ő nevében beszél.
- Egy ghoul? - szalad fel a pápa szemöldöke. - Egy élőhalott a zsinatelnök nevében?
- A saját szememmel nem láttam, de Schreiber szavában nincs okom kételkedni - felelem az igazsághoz híven. Nem tetszik a kölyök, de a szavát állta. - A lelkészek most átfésülik az egész tábort, egyesével. Eltart majd egy darabig... az viszont bizonyos, hogy van köztük legalább egy ghoul, s a zsinatelnök szavával szól.
Apró csend, amíg Sixtus gondolkodón figyel. Alighanem befelé.
- Von Himmelreich nem válogat a szövetségeseiben - szól aztán, tekintetét rám függesztve. - Csak az Úr tudja, miért követik még ezek után...
- El kellett jönnünk idő előtt, mert a zsinatelnök illúziótörőket szabadított a táborra. Mindent megtettünk. Imádkozom, hogy elég legyen.
- Mindegy, ahogy hallom, kellően megrepesztette az egységüket. A király holnap elrendelte a marsot, szóval javaslom, készüljön fel. Nem várom el, hogy részt vegyen a frontvonalon, de talán szükség lehet valakire, aki kezelheti a felmerülő problémákat. Talán szükség lehet magára, Kather.
Másra sem vágyom, csak összerogyni egy parázstartó mellett, és enni meg aludni, de azért egyenesen Őszentsége szemébe nézek, fegyelmezetten tartva az állásomat.
- Hová oszt be, Szentatyám? Nem kívánok a katonák útjába kerülni.
- A többi inkvizítorral a hátvédben kapnak helyet. Ha szükség lesz a képességeire, gyorsan meg fogja kapni a parancsokat.
Lélegzetvételnyi kihagyás, aztán felszegem az állam.
- Uram, igen, uram - nyugtázom fürgén, hogy lássa, nem kívánom rabolni az idejét. - Más parancs?
- Nincs. Leléphet.
Kezét áldásra emeli, majd mikor befejezte, elégedetten elmosolyodik.
- Köszönöm a munkáját, Kather. Ahogy a mi Urunk is meg fogja köszönni, ha véget vet vele az eretnekségnek.
- Megtiszteltetés, hogy szentségeddel szolgálhatok - felelem rögtön, s mert nem tartóztat, elhátrálok előle, mielőtt távoznék.

Idekint számos tábortűz ég és, bár fényük elnyomja az ég derengését, a melegük bőven kárpótol: pár napos kenyeret, sajtot pirítanak fölötte itt-ott, fahéjasan felhabzó almabort, levest, fűszeres olajat melegítenek, meg számos kondér vizet és lapos, kerek köveket is: bőven van miben megmosakodni tetőtől talpig, s átfagyott lábamnak is jólesik a régi, kopott bőrrel letakart forró kő, amelyen evés közben nyugtatom. Csak most ér utol az a megkönnyebbülés, amelyet annak köszönhetek, hogy a feladatomat élve megúsztam: az, hogy vajon sikerrel jártam-e, tompán marcangol a fejem és a lelkem hátuljában, mégis érzem, hogy túlságosan kimerültem az éber aggodalmaskodáshoz...
Álmos töprengésből riasztanak fel a kezemen végigcirógató macskabajusz szálai. Lapos oldalpillantás a cirmos jutalma, de ő nem zavartatja magát: érdes nyelve mohón simítja le az ujjaimra tapadt lazacízű olajcseppeket, s mire a tolakodását megelégelve félretúrhatnám, már be is fészkelt szemtelenül a könyököm meg a törzsem közé, apró talpait határozottan kuporítva egy, a tűzből korábban félrekotort kőre, amely eddig vesetájékon melegített.
Felvont szemöldökkel nézek a kerek, aranyszín szempárba, a kandúrka azonban csak a fülét billenti félre - pofácskáján hetyke, nemtörődöm kifejezést visel, s ezt a kihívását egyszerűen azzal teszem semmissé, hogy megvakarászom a fülei közt cikornyás mintákba tömörülő bundát. Gyűlölködve néz, ám ez sem tudja elfedni a torkából érkező dorombolást: a tűz ropogása közben egészen elcsendesült, s a kis kosztos bizonyára elégedetten nyugtázza, hogy a fejére záporzó zabkenyérmorzsákon át feltápászkodni láthat.
Nem visz messze az utam - ez az a sátor, amelyben a felszerelésem hátrahagyott darabjait tartották rám várva, s hogy utoljára megmosakszom a zsibbasztóan forróra melegített vízben, sietve hámozom le magamról a félig rám fagyott, átnedvesedett ruháimat.
Úgy ásom magam a borjúbőr fekhelyre halmozott prémek közé, mintha nem holnap dőlne el a világunk sorsa.
És ami azt illeti, valószínűleg igazam is van.

Dübörgő, kiáltozó és csörömpölő égzengésre ébredek: verőfényes téli reggel van, az áthevült parázstartó, amely mellett elvackoltam magam, még ontja magából a meleget, a csizmám hívogatóan száraznak tűnik, s a takaróim alól kiugorva meggyőződhetek afelől is, hogy a tábor fele már indulásra kész. Magam is felöltöztem már, mire felharsannak az első kürtök - talpasra csiszolt, bronzzal patkolt csontpohárból iszom a vizet még, amikor odaintem magamhoz az első lovászfiút, akit a táboron átlábalni látok.
Igen hamar kerít egy vörösesarany futárlovat. Nem jól ugró fajta, de máskülönben igen közel áll ahhoz, amit a vadászlovakban annyira kedvelek. Megveregetem a kese fényű nyakát, s tagadhatatlan izgalommal ugrom nyeregbe, ahogy mindig, ha jó lovat ád alám az Úr; azonnal érzem, hogy feszes inaiban sok a fürge mérföld.
Adja az ég, hogy együtt megtehessük mindet.
- Ezért kár volt lóra ülni, Kather - csendül fel tőlem jobbra egy ismerős, tiszta bariton: kántorhoz illő hang, hanem a tulajdonosa messzebb nem is állhatna a kántori hivataltól. Magas, keménykötésű, okos képű férfi; utoljára tavaly Húsvétkor láttam a nagymisén.
Akkor nem viselte a láncait, sem a kardját. Most minden fegyvere veszedelmesen villog, akárcsak a kék szeme.
Karsten van Tassel, a grawburgiak büszkesége. A modora nyersesége egy jobbágynak is kényelmetlen volna, de a neve nagy név. Felvonom a szemöldököm kérdőn, tudva, hogy elérti. Így is van. Megvonja a vállát, s az égre mutat.
- Nem hallod a kürtöt? - szól és most, hogy a fülemet hegyezem, valóban hallom. Ha harang volna, beszélném a nyelvét - így csak végigfut a hideg hátamon, de a lábam ösztönösen tudja a dolgát. Lovam engedelmesen megtorpan a jelzésre, a testvér pedig helyeslőn biccent.
- Úgy van - teszi hozzá, szükségtelenül dallamos hangon, ahogy mindig. - Előttünk a déli sereg.

A fagyott fű ropogott a lába alatt, ahogy késő este a sátrak takarásában suhant a sötét tündék táborhelye felé. Nem bírta ki, hogy ne lássa, hogy csak úgy szó nélkül, vágyakozó pillantásokat váltva váljanak el egymástól ki tudja meddig… A herceg sátrát megtalálni nem volt túl nehéz feladat kicsit magasabb volt a többinél, tetejére pedig Holdas-koronás címert hímeztek. Megtorpant mikor meglátta. A szíve a torkában dobogott, és még mindig nem volt biztos abban, hogy jó ötlet ez a látogatás, és hogy otthagyta az osztagát, de már eljött idáig. A logikus gondolkodása jórészt csődöt mondott. Óvatosan a sátor bejáratához lépkedett, próbált hallgatózni, hogy van-e a férfinál valaki, de nem hallott beszélgetést, csupán néha loccsanó hangot.
- Bejöhetek, felség? – nem tudta vannak-e körülötte hallótávolságban, így ameddig nem biztos, hogy csak ketten vannak inkább maradt a hivatalos megszólításnál.
- Bejöhetsz, Lory. Engedélyezem. – a harmadik szót kicsit erősebben nyomta meg a férfi a többinél, mintha nem hozzá beszélne. Ekkor szúrta ki a lovaglány a szeme sarkából a hátrébblibbenő árnyat, minden bizonnyal egy bérgyilkost, akinek az volt a dolga, hogy a herceget védje. Még szerencse, hogy kérdéssel indított, és nem csak úgy rárontott Arminra, mert lehet, hogy egy tőrrel a hátában végezte volna. Nem neheztelt, teljesen érthetőnek tartotta, biccentett is az általa testőrnek titulált valaki felé, és csak ez után lépett be a sátorba.
Őfelsége éppen egy tál előtt állt egyetlen szövetnadrágban, és igyekezett megmosni az arcát és a nyakát, legalább egy picit felfrissülni. Amikor meglátta a lányt félbeszakította a rituálét, és kedvesen rámosolygott Loreenára.
- Elnézést az alkalomhoz illetlen öltözékért. Vagy talán pont találó? – kérdezte egy csibészes vigyorral az arcán. A lovag ekkor kapott észbe, hogy eddig résnyire nyílt ajkakkal megbabonázva bámulta, így a „találó” szóra elpirult és zavartam elkapta a tekintetét.
- Én csak... csak... - hirtelen nem is tudta mit mondjon. - Csak látni akartam jól vagy-e és...
Csak habogni tudott volna, a jelenleginél is kínosabb helyzetbe hozva magát, így inkább odalépett a Armin mellé a tálhoz, és egy mellé készített tiszta fehér rongyot mártott a vízbe. Segített a férfinak letörölni az arcáról a port, és a démonhadvezér vérét.
- Nem sérültél meg ugye? – kérdezte nagyon halkan, de magához képest meglepően kedvesen, de némi aggodalommal a hangjában.
- Nem. Nagyon régen volt, hogy megsérültem csatában hála a holdpapok áldásainak. – a herceg mosolya valahogy melegebbé vált, és bár jéghideg volt az éjszaka az egész sátor sokkal meghittebb lett, bensőségesebb… - De jól esik, hogy aggódsz.
- Jól végzik a dolgukat akkor. – jegyezte meg Lory. Érdekelte volna milyen áldások teszik jóformán sebezhetetlenné a másikat, de nem volt benne biztos, hogy megértette volna részleteiben. Elég volt hát annyi, hogy védőmágiák segítették a küzdelemben. Armin egy darabig csak élvezte a törődést, de mielőtt a lány megtörhette volna a csendet újabb kérdést tett föl. A tünde nem volt benne biztos, hogy csak beszélgetni akart, vagy tényleg érdekelte.
- Milyen volt a táborban? Történt valami lényeges?
- Nem tudom, mit tartasz lényegesnek. A tábornok kiadta a parancsot a pihenésre és a felkészülésre... Holnap lesz a napja, a csatának, amire mindenki készül, de ezt biztos tudod. A többiek meg kíváncsiskodtak, legalábbis azok, akik velünk voltak. – vont vállat. Nem gondolta, hogy részleteznie kellett volna a többiek véleményét, vagy, hogy bármelyiküket is érdekelné, hogy mit gondolnak róluk igazából, ameddig baj nem történik belőle.
- Őfelsége a királynő mondott valamit? Kaptunk legalább egy dícséretet? – közben áttért a ronggyal a férfi mellkasára és hasára. A keze épp csak enyhén remegett meg, de annyira pont elég volt, hogy elárulja magát valamennyire.
- Amelie sosem elégedett semmivel teljesen. De nem cidrizett sokáig, amit én dícséretnek veszek. – Armin hirtelen megfogta a lány kezét, mintha eszébe jutott volna valami. A szemeik találkoztak, de nyoma sem volt a férfi arcán a korábbi kedves mosolynak, inkább komolyság tükröződött benne.
- Tudom, hogy ostobaság és következetlenség volt tőlem, hogy magammal vittelek egy ilyen veszélyes küldetésre és nagyon sajnálom. Sajnos az önkényességemet még nem tudtam legyőzni és nem tudtam elképzelni, hogy ne legyek a közeledben.
Loreena halványan elmosolyodott, egy pillanatra megijedt, hogy valami rosszabb következik, nem csak egy bocsánatkérés.
- Nem is hagytam volna, hogy más kísérjen el. - simogatta meg a márvány-arcot, és picit közelebb is húzódott. Nem volt benne biztos, hogy meg kéne említenie, de ha már szóba került a küldetés, akár tisztázhatták is. - Sharlotte... Mondott dolgokat. Azt mondta nem voltál önmagad, csak most hogy megint itt vagyunk és... Feltételezte, hogy talán én vagyok az oka, de mondtam neki, hogy bizonyára téved. Szóval, ha van valami baj, akkor én, nem tudom, hogy hogyan de segítenék és... És ha nem te akartad volna, hogy melletted legyek, akkor én kértelek volna rá. – legalábbis feltételezte, hogy talán történt valami, ami nyomta a másik lelkét. Egyszerűen szerette volna, ha elűzheti a bánatát, könnyebbé teheti az életét… Nem is értette miért akart vele ennyire törődni, miért akarta volna minden pillanatban a karjaiba zárni.
- Igazából... – a sötét tünde láthatóan nem találta a szavakat. - Egy hercegről elvárják, hogy mindig tökéletes formában legyen, összeszedett, határozott, döntésképes. A sötét tünde hercegről még azt is, hogy bármikor a tünde király vagy királynő szolgálatára álljon és megoldjon minden feladatot, amit kap. Ezért volt nekem új élmény, hogy mióta elmentél... nem igazán voltam önmagam. - kissé szomorkássá vált a mosolya. - Mintha egy részem elment volna veled. Túlságosan érzelgős?
- Kicsit. De nekem meg ott maradt egy részem nálad. - tekintete a zafírgyűrűjére tévedt, végüis ő tényleg kapott valamit, ami Arminhoz tartozik, cserébe pedig nem adott semmit... Csak ottfelejtette a szívét. Letette a rongyot, nem tudta a férfi akar-e még mosakodni, de nem lépett hátrébb tőle. - Ha nem is olyan mértékben, de picit talán kezdem megérni a nyomást, ami a vállaidon van. Ha azzal segítek vinni, hogy melletted vagyok, és hogy ha csak ketten vagyunk lehetsz csak simán Armin és nem kell mindig tökéletes hercegnek lenned, rendelkezz velem. Gondolom, megteheted...
Akármit megtehetett, ameddig Amelie királynő nem vétózta meg a herceg akaratát, így azt is megparancsolhatta volna neki, hogy maradjon az övé örökre… Hivatalosan a királynő lovagja volt, de ha csak a rangokat nézték, a férfi ugyanúgy az elöljárója volt, mint a nemes tünde vezetők. Azonban a másik reakciója egyáltalán nem az volt, mint amire számított.
- Nem akarok rendelkezni veled. Nem akarom, hogy alárendeltnek érezd magad. Azt akarom, hogy mellettem legyél, ne alattam. De ha ezt akarod, ha mellettem akarsz lenni, ha segíteni akarsz, elfogadom, és nagyon hálás leszek érte.
- Semmire sem vágynék jobban. – suttogta Lory, majd odalépett, hogy megcsókolja. Armin gyengéden ölelte magához, mélyen magába szívva az illatát, miközben gyakorlott mozdulatokkal oldotta ki Loreena páncéljának csatjait.

***
Reggel egymás karjaiban ébredtek, és már éppen ismét belefeledkeztek volna a csókolózásba, mikor egy sötét tünde hírnök szólalt meg a sátor bejárata előtt.
- Hercegi felség, a királynő hívatja.
Armin elégedetlenül sóhajtott fel, és Loreena is felkapta a fejét. Nem szerette volna, ha valaki így nyit rájuk.
- Máshogy képzeltem el a reggelt. – mondta halkan, de azért fennhangon válaszolt a követnek is. - Azonnal ott leszek. Távozhatsz!
- Mellesleg fenség... Ha esetleg tudna valamit Lady Wildwindről, ő is hivatalos a királynőhöz, de nem sikerült megtalálnom. – a herceg nem bírta elnyomni az elégedett vigyorát, Lory pedig a kuncogást.
- Ha találkozom vele, átadom. Mostmár tényleg távozhatsz!
- Felség!
A távozó léptek hangja jelezte, hogy tiszta a levegő.
- Én sem így képzeltem, de nem hiszem, hogy királynői parancs nélkül képes lettem volna felkelni mellőled. – mosolygott rá a lovagnő a hercegre. Még odahajolt, hogy egy utolsó csókot leheljen az ajkaira, de utána felkelt a bőrökről és elkezdett felöltözni. Teljes menetfelszerelésben érkezett, és ez most jól jött, hogy elmehetett a haditanácsba.
- Remélem azért semmi katasztrófa nem történt. Megyünk együtt?
- Mehetünk. A pletykákat már úgy sem lehet megfékezni. – nyújtotta felé Armin a karját, miután ő is felöltözött, sima fehér ingbe és sötétkék selyemdolmányába. Loreena nem egészen értett egyet a pletyka résszel, hiszen az osztaga simán adhatott volna tippet a követnek, hogy hol keressék és még sem tették… Tehát akármennyire tapintatlanul viselkedtek vele, annyira diszkréten tették ezt kifelé. Hitt benne, hogy kevesek között maradhat a… viszonyuk? De a herceg látszólag nem zavartatta magát, így végül a lány is belekarolt, így léptek ki a sátorból. Néhány érdeklődő tekintet fordult csak feléjük út közben, mikor felkaptak némi harapnivalót, és a teljes tiszti kar, mikor együtt léptek be a parancsnoki sátorba. A herceg udvariasan meghajolt, és Loreena is tisztelgett az elöljáróinak és meghajolt a királynő felé.
- Felség! Látni kívánt?
- Igen. Önt is, Armin herceg és önt is, Lady Wildwind. Ugyanis kezdenünk kell valamit a démonokkal.
- Ismét kellemetlen meglepetések?
- Sir Alastar? - nézett a tábornokra a királynő, aki udvariasan biccentett.
- Sikerült behúzódniuk egy újabb védőmező mögé, ami ezúttal a sötét tündéket is elutasítja. Viszont taktikusan hátrálnak, mintha vezetnének minket valahová. Feltehetően egy csapdába, amibe nem kellene belesétálnunk. Őfelsége szeretné, ha a lovagi testület és hercegi fensége megtárgyalná, mi legyen a következő lépésünk.
- Logikusan vagy egy még nagyobb démonsereg felé visznek minket, vagy a csata felé. Utóbbiban úgyis részt kell vennünk, kérdés merre van az északiak főserege.  – jegyezte meg Lory. Fogalma sem volt, hogy lovagként mennyire szólhat bele az ilyen ügyekbe, de ha nem meg se szólalhatna, akkor talán nem hívták volna meg.
- Éppen ez a gond, az mágikus fal miatt a felderítőink sem képesek megtudni, mi felé is vonszolnak minket. Mindemellett továbbra is azt mondom, felség, hogy folytassuk a haladást és csatakészültségben várjuk, mit találtak ki nekünk. Vagy ez, vagy megvárjuk, míg az emberek csatája lezajlik - nélkülünk. - fordult a királynő felé a tábornok.
- Nem feltétlenül. - szólt közbe Armin. - Steelthorn arkdruida, nem kételkedem benne, hogy a druidák képesek irányítani az ég madarait és felderítésre használni őket. Kétlem, hogy túl magas lenne a fal vagy, hogy túl nagy kiterjedésű. Ha pedig tudjuk, mi felé vezetnek minket, felkészülhetünk rá és keresztbe húzhatjuk a szándékaikat.
A tünde végigsimított a szakállán.
- Igazából a hercegnek igaza van. Azonban ez esetben ki kell vonnom a druidákat gyógyítói funkciójukból.
- Nem gond. A holdpapok átveszik a helyüket. Nem annyira hatásosan, de ideiglenesen elég lesz.
- Intézkedjenek. - zárta le Amelie a vitát. - Amint bármilyen információja van, arkdruida, azonnal jelent. Addig készítsék fel a sereget arra, ami ránk várhat! - nézett végig az egybegyűlteken.
- Igenis! – szóltak egy tündeként a lovagok és tisztek, majd a haditanács feloszlott. A végén a sátor előtt egy pillanatra ismét kettesben maradt a lány a hercegével, aki gondterhelten sóhajtott fel.
- Ezt el kell intéznem, de azt hiszem neked is van dolgod. Amint tudlak, megkereslek, rendben?
- Rendben… - annyi mindent mondott volna még neki. Hiszen ki tudja vajon találkoznak-e még a csata előtt? El tudja neki mondani mit érez, és hogy hálás minden pillanatért amit együtt töltöttek? Nem akarta, hogy ezek a dolgok kimondatlanul maradjanak, ha esetleg a csatatéren aznap meghalna, mert vele megtörténhetett, őt nem védték a holdpapok áldásai, csak a saját ereje, ügyessége, és mindenek előtt a szerencséje.
- Armin, én… - kezdett volna bele de, végül mégsem. Nem engedhette, hogy a férfi miatta aggódjon, mikor annyi más, sokkal fontosabb feladata volt. – Semmi…. Sok sikert, és várlak.
Búcsúcsókot váltottak, majd ki-ki ment a maga dolgára.
Loreena visszasietett az osztagához, röviden tájékoztatta őket a menetrendről, majd a tünde sereg egy óra alatt csatarendbe állt, felkészülten, akármire. A vadászokat, sok más íjász csapattal egyetemben a jobb szélre osztották a főleg őrzőkből álló gyalogság mögé. Nem tűnt túl veszélyesnek. Feszített tempóban eredtek a démonok után, hogy még fázni sem volt idejük, de ahogy követték őket, azok úgy hátráltak, mintha csak láncon vezették volna az erdő népét. Mire utólérték őket, a távolban meglátták elől a szélben lengő lobogókat, a fényt, ahogyan megcsillan a nehézpáncélokon. Hallották a kürtöket, a dobokat, és ők is megfújták a sajátjaikat. A két embersereg farkasszemet nézett egymással a pusztán.

Haladnak. Fogalma sincs, mennyit, merre, hová, Alicia csak Honoroust követi vakon, nem érdekelvén, mi is jelenleg a cél, mivel most képtelen ezen eltűnődni. A csalódottság és a sikertelenség íze zavarja őt, próbálja valahogy édesebbé tenni néhány támogató gondolattal, de minduntalan csak arra jut: nem voltak elég gyorsak. Nem volt elég jó. De egyáltalán tehetett volna mást? Lett volna még megoldás? Vagy a lehető legrosszabbkor érkezett, amikor tehetetlen? Vagy a helyzethez mérten ez volt a legjobb, amit csinálhatott? Képtelenség eldönteni – ő biztosan nem tudja, csak két oldal között őrlődik: megfelelt vagy elbukott. Nem érték el a célt, és ez az, ami megkeseríti, hiszen a harcmezőn nem feltétlen lesz sikerük. Hogy most mi volt a legjobb választás, vagy mi lett volna, nem számít – sikertelenül hagyták maguk mögött a déli tábort, pedig pont a mostani zavargást kellett volna kihasználni, hogy a király holttestét megkaparinthassák.
Idegesen harapdálva ajkát, botjára gyakran rászorítva ujjait lépked, vámpíröltözéke még most is rajta van. Teljesen elfelejtette, hogy valahol még megvan sötét ruházata, de vagy másfelé mentek, vagy elhaladtak mellette anélkül, hogy ő észrevette volna. Mondjuk nem mintha annyira számítana, talán még hasznát veszi, hogy egyenruha rajta maradt, fekete rongyokat meg bárhol találhat.
Egy kifagyott fa mellett állnak meg. A nekromanta nem sok híján nekiütközik az őt vezető ghoulfajzatnak, majd kikerülve mögüle, érdeklődőn vizsgálgatja havas környezetüket, utána a wightra tekint.
- Itt találkozunk a többiekkel? - kérdez rá kissé bizonytalanul. Azt hitte, visszatérnek abba a földalatti templomféleségbe, ahol nyugodt körülmények között megtárgyalhatják a következő lépést, bár... Valószínűleg nincs rá elegendő idő, hogy visszamenjenek oda.
- Pontosan, úrnőm. Einmeriának már biztos a közelben kell lennie – válaszol, és ahogy ezt kimondja, meg is jelenik a ghoul, nekromanta nélkül, ami egyáltalán nem jó hír, két szempontból sem. Egyrészt nem kifejezetten örül, hogy ilyen hamar felbukkant, mivel lett volna még pár kérdése, amelyeket inkább csak Honorous társaságában tenne fel, másrészt nincs itt sem Zramon, sem Ashor, ami okot ad az aggodalomra. Mondjuk utóbbi kérdéses, hogyan is találna el idáig, tekintve, hogy a nő sem hitte volna, hogy pont itt kell gyülekezniük. Na meg… Mások nem jönnek? A többi nekromanta akkor mit is csinál pontosan? Még mindig a rúnakörnél vannak? Komolyan HÁRMAN lesznek csak?
- Történt valami? - érdeklődik meglepetten, elnyomva kétségbeesését számuk csökkenését illetően, mellette még a fejében kering az a kérdés is, hogy most így, feltehetően egyedüli parancsolóként mégis mihez fog kezdeni.
- Elkeveredtünk. Nem kockáztathattam, hogy ott maradok. – Teljesen érthető okokból. Mégsem maradhatott egyikük sem ott, pláne akkor, amikor megjelentek a kedves, faggatózó lelkészek, akik miatt ők is távoztak onnan. Zramon megoldja a helyzetet, Ashornak szintén lehet pár trükk a tarsolyában, hacsak nem kezd féktelen mészárlásba, amit pillanatokon belül elfojtanak. Mindenesetre majd kiderül: ha a jövőben még találkoznak, akkor élve kikerültek a táborból, ha nem… Akkor sejtheti, hogy valami baj történt.
- Igaz. A küldetésünk fontosabb - bólint helyeslőn a másik, és hasonlóan tesz a tünde is, bár ő már nem túl elégedetten.
- Várunk még valakire? - néz hol egyik, hol másik társára. - Vagy el kéne kezdeni kitalálni, mihez kezdünk majd? – Hogy őszinte legyen, eddig se érezte azt, hogy nagyon remekelt volna. Talán az elkeveredett holtidézőnek lennének nagyon frappáns ötletei, de ezt most… Nélküle kell megoldania. És hogyan? Fogalma sincsen. Hárman vannak két sereg között, meglehetősen nehéz a helyzetük, és az rendben van, hogy békés körülmények között sikeresen beilleszkedtek a déli táborba, de ez a csatatéren ugyanúgy érvényes lesz? Mert ezt aligha tudja elképzelni. Meg... Hiába a sikeres beilleszkedés, ha Rudenzt nem sikerült elintézniük, és ez igencsak szomorú.
- Az utóbbi, úrnőm - válaszol Honorous, mire Einmeria kérdően felvonja a szemöldökét.
- Úrnőm? – érdeklődik, de a holdcsókolt nem tudná megállapítani, milyen hangszínnel. Mindenesetre igen, tökéletesen megérti, hogy rákérdezett, elvégre maga Alicia sincs tisztában vele, mire fel hívja így őt a wight. Korábban már levezette ezt magában: nem erős, nem ügyes, jelentéktelen eleme ennek az egésznek, és tényleg olyan érzése van ezzel kapcsolatban, hogy csak tesztelik, mire képes, és hát… Eddig nem áll jól a szénája, szóval egyáltalán nincs ok az úrnőmözésre. Mégis mire fel? Őszintén.
Lelki szemei előtt már-már látja, ahogy pacsizik Einmeriával (a vélhetően megegyező) véleményük miatt, persze ezt a valóságban nem igazán meri megkockáztatni. Nem ismeri, fogalma sincs, milyen jelleme van, de eddig inkább az erős és határozott személyiséget gondolja hozzá illőnek, nem azt a játékosat, amilyen hangulatba most ő került, és amivel ezt könnyedén el lehetne játszani. Különös, hogy nemsokára összecsap két sereg, ő pedig felettébb kényelmesen érzi magát két ghoul társaságában. Őrület. Még maga se hiszi el, hogy ilyen létezik, ráadásul pont vele.
- Jelen körülmények között - magyarázza gyorsan Honorous, és arckifejezése most inkább hasonlít egy élőéhez, mint egy holtéhoz. Mint egy igazi ember – csupán ennyi hiányzott, hogy az idegen összkép barátságos legyen, bár az emlegetett körülmények nem engedik meg, hogy ilyeneken tűnődjön saját szórakozására. Tény, ahogy megszokta a férfi jelenlétét, már nem feszeng annyira, de ilyen messzire sem mehet el.
Zavartan, kissé savanyúan néz a párosra, majd lemondóan simít végig homlokán és behunyt szemein.
- Először is legyen Alicia, rendben? - pillant fel rájuk kérlelőn, mert még mindig roppant kényelmetlen neki, hogy ilyen magas rangra kerül a semmiért. - Másodszor pedig... - körbenéz. - Összesen hárman, vagyis inkább ketten vagyunk, figyelembe véve, hogy én használhatatlan leszek a harc alatt, sőt, inkább csak egy gyenge pont. Két egymással dulakodó hadseregnél van bármi esélyünk?
Nem tartja jó ötletnek, hogy ő is részt vegyen ebben. Elveszik, elbukik, megölik, felnyársalják, egyéb lehetőségek is megjelennek előtte, amelyeket nem tud elűzni. Túl kockázatos, túl veszélyes, esze végig ezt sikoltja, viszont másképp nem is tudnának a király közelébe férkőzni. Be kell vállalniuk, máskülönben nem mondhatja azt, hogy bármit is lerakott az asztalra, hogy legalább próbálkozott.
- Van - feleli Einmeria. - Éppen ez a lényeg, a káoszban könnyen közel kerülhetünk a királyhoz. Az igazi kérdés az, lesz-e esélyünk olyan pillanatban elkapni, mikor védtelen.
Ezzel teljes mértékben egyetért, viszont ha a csatában életét veszti, akkor a ghoulok mihez kezdenek? Vagy mégis ez hogy fog alakulni? Honorous majd ott lesz mellette, és bármi történjék, ő majd megvédi? Ugyanúgy szükség van rá is, mint Einmeriára is, hogy a királyt eltegyék láb alól, nem pazarolhatják arra az erejüket, hogy Aliciát védjék. Egyedül ő meg ebben a tengerben… Nem fogja túlélni. És azt sem tudja eldönteni, fél-e.
- Ez a fő probléma - megvakarja a fejét. - De amilyen hasznos nekünk a káosz, ugyanolyan hátrányos is. Könnyedén levadászhatnak minket is a csata hevében - teszi hozzá kesernyésen, és elgondolkodva emeli állához kezét. - Talán a déliek oldalán harcolhatunk, ha már egyszer sikerült beolvadni közéjük - húzza meg kissé a rajta maradt vámpíröltözetet, végignézve a ruhadarabon. - És így megpróbálhatnánk a király közelében maradni – veti fel az ötletet, visszapillantva Honorousékra.
- Jó ötlet, úrnőm. – Alicia halvány félmosollyal ingatja fejét. Megint ez a megszólítás… Parancsot kiadni nem akar ezzel kapcsolatban, mert egyszerűen… Nem menne neki. Nem szeret utasítani, rákényszeríteni most senkit semmire.
- Így az egyik oldal a mi hátunkat fogja védeni. Azonban mindenképpen meg kell várnunk, míg elég nagy a káosz, hogy ne vegyenek észre minket – teszi még hozzá a férfi.
- Így van. – Meg kell várniuk, de jó lesz-e ez nekik? - Aztán már csak a szerencsén múlik minden. Remélhetőleg nem fognak még az előtt az északiak lekaszabolni, mielőtt odaérnénk őfelségéhez – válik a finom görbület keserűvé.
- Viszont a csatáig még legalább egy nap van, ha jól sejtem. Mit csináljunk addig, Alicia? - fordul kérdően Einmeria, és legszívesebben elégedetten, karba tett kezekkel bólintana, jelezve, hogy igen, ez a megszólítás a helyes.
- Sok mindenbe nem kezdhetünk bele - egy pillanatra elhallgat, mérlegelve, mit is csinálhatnak. Étkezés, elsősorban, bár nem mintha annyira éhes lenne, ami kapóra is jön, hiszen egy ilyen helyen mit találnának? Inkább olyan érzése van, mintha a gyomra is tiltakozna, már a gondolatától is, és szinte hallja, ahogy már azzal fenyegetőzik, hogy visszaküldi, ha valami ehetőt le merészel nyelni. Ezen kívül még tábortűzrakás, pihenés, felkészülés mind lélekben, mind testben az elkövetkezendő vészre és veszélyre, valamint esetleg egy kis beszélgetés, ami inkább neki lesz jóleső, mint a ghouloknak. Talán. Mással nem igazán foglalkozhatnak most.
- Vélhetően errefelé fognak megütközni?
- Kérdéses. Sajnos ezt sem a Mester, sem mi nem tudjuk. – Kár érte. - De vélhetően a közelben, mivel a két sereg már egynapnyi járóföldre sincs egymástól.
Szinte beleborzong ebbe. Egy nap van hátra, egy napig lesz kínzó gyomorgörcse, egy napig képtelen lesz bármit is normálisan tenni. Túl nagy a feszültség, és már azon se csodálkozna, ha egyik szerve váratlanul felmondaná a szolgálatot ilyen hatalmas súly alatt. Ezen is csupán a ghoulokkal való könnyed beszélgetés segíthetne, ami borzasztóan irreális most és máskor is, akárhogyan is nézi. Pont élőholtakkal akar cseverészni? Ez most komoly? Könnyed témákról? Teljesen megzakkant. Viszont tényleg nem tud rájuk úgy tekinteni, mint elhanyagolható valamikre, akiknek már úgyis mindegy, mert nincs életük. Túl... Emberiek ahhoz.
Aprót bólint.
- Akkor maradjunk a környéken, messzire nem érdemes menni, az időt meg majd... Majd valahogy elütjük - enged meg egy kedélyes mosolyt oldásként, bár úgy érzi, ez inkább saját lelki megnyugvását segíti elő. - Mellesleg az Apostol mit csinál? - pillant érdeklődve társaira, váratlanul cserélve a témát.
- A Mester természetesen felügyeli, hogy mit teszünk. Amit mi látunk, azt ő is látja - mosolyodik el jellegzetes hidegségével Honorous, és ennek hallatán az ütő megáll sötét tündében egy pillanatra. Szívesen visszakérdezne úgy, hogy „Tessék?”, vagy éppen „Jól hallottam?”, azonban nincs értelme megismételni, ugyanazt kapná úgyis válaszként, mégis kikívánkozna belőle. Szimplán nem akar hinni a fülének, és akaratlanul is meg akar győződni arról, hogy nem mást mondott-e, pedig... Egyértelműen az hangzott el, ami.
Nagyon aggasztó, hogy mindent lát - ez az első, ami ténylegesen eszébe jut -, méghozzá elmondhatatlanul, hiszen… Akkor tapasztalhatta, Alicia mit szenved össze a táborban, hogyan reagál mindenre, és ez felettébb kínos. Nem mintha nem vállalná fel saját magát, csak… Ha tudta volna, hogy valaki, hogy az a hatalmas személyiség, aki még az orrát se dugja ki kuckójából, figyeli rajtuk keresztül… Lényegesen másképp viselkedett volna. Akkor még nagyobb nyomás lett volna rajta, így viszont már teljesen mindegy. Annyira lényegtelen, mit fog mondani a továbbiakban, mivel már úgyis tudhatja a holtmágusok feje, miféle szerzet is ő. Jó, talán nem sokat, csak annyit, hogy borzalmasan teljesít, ennyi pedig bőven elég ahhoz, hogy bárki érdeklődését veszítse a sötételffel kapcsolatban. Hogy pontosan hogyan is van mindez, egyelőre nem tudja, de nem is akarja megtudni. Jobb lenne egy édes álomba ringatni magát, de az túlságosan messze áll tőle.
- És hallani is hall mindent? - kérdezi két kínos torokköszörülés között.
- Így van. - Vigyora szinte elégedett; de csak szinte, és Alicia tenyere viszketni kezd. Ha még tovább fokozza ezt, akkor biztos, hogy kislányos lökdösődésbe kezd gyötrelmei közepette. Próbálja eldönteni, hogy a másik vigyora azért ilyen-e, mert élvezi a helyzetet, vagy csak biztosra veszi, hogy nincs mit szégyellnie a másiknak, elvégre a lehető legjobb megoldásokat választotta, amikor csak lehetett. Hát... Inkább az előbbi elképzelésre hajlik. Kínos mosolyát mindenesetre igyekszik egy barátságos mögé rejteni, de sajnos még egy vak is látná, mi van mögötte, olyan botrányosan színleli.
- És legalább állandó jelleggel figyel? – Pattanásig feszülnek idegei, és csak remélni meri, hogy a válasz nem lesz. Sőt, már telepatikusan küldené az üzenetet, hogy mondja, nem, mert akkor pár kődarab leesik róla a megkönnyebbüléstől.
- Talán zavarja, kisasszony? - vigyorodik tovább Honorous, de nem a saját hangján szólal meg, mire Alicia teljesen megfagy. Kész, neki vége van. Így is ég a képéről a bőr, bár ennek csak a furcsa grimasz a jele, nem a rákvörösség, hát ki lehet-e hagyni a további piszkálódást? Főleg nála. Természetesen nem, és úgy tűnik, az Apostolban is megvan a hajlam, hogy ilyen alkalmakkor megjelenjen csak a szórakozás kedvéért.
- Áh, szóval igen – nyugtázza egy elégedett bólintással egybekötve, megtartva a mosolyt, saját kérdésére válaszolva ezzel. - Amúgy nem, egyáltalán nem - rázza meg a fejét ugyanazzal az ábrázattal, közben egy lassú mozdulattal lejjebb húzza csuklyáját. Ez… Szégyen. Mindent látott, mindent hallott - mindennek szem- és fültanúja volt, tényleg mindennek, és ebből a nő legszívesebben törölné a nagy részét.
Az Apostol fel-alá sétáltatva a wightot, alaposan végigmér mindent, ezzel is fokozva a tünde idegességét és szégyenérzetét.
- El kell ismernem, remek káoszt keltett a táborban, de nem ért vele sokat, nemde?
Ettől legszívesebben hangosan felnevetne, mely csöpögne az öngúnytól. Még hogy elismeri? Ugyan már, mindenről tud, tisztában lehet azzal, hogy semmit, az égegyadta világon semmit nem tett, és ha most megköszönné a dicséretet, ha megpróbálná behízelegni magát, azzal csak saját előrelépésének lehetőségét szabotálná. Nem szereti az őszintétlenséget, annak ellenére sem, hogy saját maga által alkotott hazugságokkal él, hogy folyamatosan elrejti az igazságot. Az Apostollal szemben inkább vállalja az őszinteséget, ha már úgyis fölösleges meséket kitalálni, és az azt követő kínhalált is elfogadja, minthogy hazudjon, és még rosszabbul járjon. Félelem? Talán van benne abból is egy kicsi.
- Nos, azt a káoszt sajnálatos módon nem én okoztam – kezdi még megtartva azt a különös arcot és hangot. - Hogy a felderítő halálának milyen következményei lesznek, nem tudom, talán semmi - húzza még lejjebb az anyagot, hogy a lehető legjobban elrejtse arcát, bevallva, mit is gondol minderről. Nem tartja túl fényesnek az eddigi eredményeket, de mi mást is lehetett volna várni? Igyekszik azzal nyugtatni magát, mint amivel a menetelés alatt is, de teljesen felesleges ez az erőfeszítés. Kristálytisztán látja, hogy jobbnak kellett volna lennie.
- Élvezetes a helyzet? – érdeklődik, utalva arra, hogy gyakorlatilag sarokba szorította a nőt.
- Élvezetes? – Nagyon közel lép hozzá, amitől még inkább kényelmetlenül érzi magát. Minden porcikája tiltakozik, mindene sikít, hogy hátráljon legalább pár centit, azonban nem tesz egyetlen mozdulatot sem. Marad ott, ahol van, tűrve, hogy a kelleténél közelebb van hozzá a másik, miközben gondolatai folyamatosan kiáltják: NE!
- Közeledik a csata, és még nem ért el semmit. Ön szerint ez élvezetes, Alicia kisasszony?
Csak ne rajta keresztül. Ne Honoroust használja erre, csak ne őt… Ennyit tud ismételgetni magában csupán, könyörögve, és ha ez is már lényegtelen lenne, térdepelve tenné meg. Erősen összeszorítja szemeit, mert érzi, ha nem így tesz, eltörik lélekben. Legalább így nem látja, legalább így elkerülheti, hogy arra gondoljon: a wighton keresztül az Apostol könnyedén fenyegetőzhet, és ha megismeri a gyenge pontját, kegyetlenül kihasználhatja azt, visszaélhet vele, és tekintve, hogy ennyi mindenről értesül... Alicia könnyű préda.
Az a megannyi negatív érzés, ami most benne kavarog, egyszerűen felborítja a rendet, ami többé-kevésbé uralja hétköznapjait. Nem önmaga, ez hamar kiderült a számára is, és ez a hatalmas nyomás, a nyomasztó körülmények hazavágják az idegeit - főleg ez. Régen nem sírt már, de most kedve támadna hozzá.
Egy pillanatra elhallgat, az eddigi vonások helyét átveszi egy hideg, közönyös, mégis szégyennel teli maszk.
- Cseppet sem - engedi maga mellé kezét, mellyel eddig csuklyáját húzta arcába, kissé komoran válaszolva a kérdésre.
- Nem is az. Viszont még megmenthető. Hatalmas erő került most a kezébe, mind Honorous, mind Einmeria. – Nem kell neki hatalom. - Használja ki jól, különben összeroppantják, mint egy hasznavehetetlen gallyat! – Köpenye alatt összerándul. Miért tűnik ez olyan ijesztőnek? Csak mert felfogta végre, hogy nem két barátjával tölti az idejét a kocsmában? Nem mintha el tudná képzelni azt a szituációt, nem mintha tudná, milyen is az, csak mégis... Akármilyen abszurd, biztonságban érzi magát így. És...
Megint a bizalom. Megint az az átkozott bizalom az, ami miatt ismét valami borzalmasat kell átélnie. Gyűlöli. Gyűlöli ezt az érzést, de nem tud ellene mit tenni - az eddigiek után akarata ellenére is bízik Honorousban, és pontosan ez teszi rémisztővé a helyzetet: ha úgy alakulnak a dolgok, akkor az Apostol parancsára ő fog végezni vele. Az, akire most a legjobban számít, akire a leginkább támaszkodik, és ez elviselhetetlen. Ha tehetné, egyszerűen csak elmenne, hogy ne kelljen ezt tapasztalnia, hogy ezt elkerülhesse. Nem akar senkire sem támaszkodni, nem...
- Mindig furcsa érzés, ha a Mester ezt csinálja - hallatszódik Honorous jellegzetes tónusa, amitől feleszmél. Fanyarul és elkeseredetten mosolyog a férfira, és mérhetetlen nagy erő szükséges ahhoz, hogy ne könnyezve nézzen fel rá.
- Valóban ez vár rám? – A keserűséget a hangjából nem tudja eltűntetni.
- Valóban. A Mester ritkán szokott komolytalanul beszélni és soha megkegyelmezni - válaszol Einmeria érzelemmentesen. Remek kilátások.
- Hmh, másra nem is számítottam - jegyzi meg kelletlenül. - Talán nem ártana egy tábortűz. Várakozáson és tervezgetésen kívül mást úgyse tehetünk, azt pedig jobb szeretném valamilyen hőforrás közelében – vált ismét témát, ami jelenleg elsőbbséget élvez.
- Rendben. Minket nem zavar a hideg, így gyakran elfelejtjük, hogy az úrnő csak tünde. – Csak. Elég különösen hangzik ez, de most ahhoz is túlságosan elkedvetlenedett, hogy rákérdezzen erre. Honorous közben elmosolyodik – felettébb sokat teszi ezt valamiért -, amit figyelve nem tudná eldönteni, még jobban kedve támad zokogni, vagy erőt ad neki ahhoz, hogy ne törjön ketté a megpróbáltatások alatt.
Einmeria biccent egyet.
- Elmegyek gyújtóst szerezni, addig keressetek valami jó helyet.
- Köszönöm - szól a fegyverforgatónak, aztán a wight felé fordul. - Méghozzá a tündéből is az átkozott fajta - teszi hozzá, és elindul egy véletlenszerű irányba. - Nem megy az Alicia, ugye? - érdeklődik kényszeresen rövid idő elteltével, feszülten és felszínesen keresve megfelelő helyet a tűzrakáshoz.
Csak ő nem hívja így. Csak ő ragaszkodik hozzá. Maga az Apostol is előszeretettel használta az „Alicia kisasszony” megszólítást, ami utólag inkább tűnik gúnyosnak, mint szórakozottnak, valamint Einmeria is kérdőn fordult Honorous viselkedése felé ezt illetően.
- Nem találom megfelelőnek a körülményekhez, úrnőm. Ez a megszólítás sokkal találóbb. Legalábbis egy ideig – magyarázza.
- Hát rendben - sóhajtja kissé lemondóan, belefáradva a próbálkozásba. Még mindig ott van a lehetőség a parancsok osztogatására, de képtelen megbarátkozni a gondolattal.
- Ott, azt hiszem, jó lesz! - mutat egy kisebb kiemelkedő kőrakásra. - Felfogja a szelet – teszi még hozzá, mire a tünde bólint egyet. Megtalálva a számára is megfelelő területet, némileg kijjebb söpri onnan a havat, majd kisebb, egyenetlen buckákat alkot a kőrakás mellé, ez alatt pedig csendben marad.
- Egyvalami nem fér a fejembe. Miért... – hezitál, mintha nem lenne biztos benne, kimondja-e. Valóban bizonytalan, hiszen ha az Apostol figyel, meg kell válogatni a szavait, de… Már úgyis mindegy, nem? Ezen már úgyse bukik semmi.
- Miért nem ő csinálja mindezt? - egyáltalán nem számonkérő, szimplán csak értetlen és zavarodott, mert hát mégiscsak egy kezdőnek adta át a vezetés lehetőségét. - Meg fog jelenni, vagy marad a helyén, végignézve, ahogy a bábuk sorban hullnak el? - telepedik le, maga alá gyűrve köpenyét, megfáradt lábait pihentetve. Fázósan dörzsölgeti tagjait, kicsit melegebben tartva magát, míg a tűz ropogása fel nem hangzik, ami még... Ami még azért egy kis idő.
- Az utóbbi. A Mester tudja, mit tehet meg, és tudja, mit előnyös megtennie. És hogy mit nem – érkezik a nyugtalanító válasz.
Eltűnődve, hümmögve biccent egyet.
- Hát... Ez igazán... - lenyeli, amit mondani szeretne, és inkább a havat kotorja botjával. Mit kéne most mondania? Be kéne fejezni, mielőtt rákérdezne, hogy mit is szeretett volna. Sértő megjegyzést nem tehet, mert még a végén megjárná vele - mindegy, mi? -, és ugyanúgy tartózkodnia kell a vádló szavaktól is. Vajon jobb lenne most tudatlanul?
- ... érdekes. Jól megtervezhette az egészet – zárja végül így, bizonytalanul.
- Megtervezte. És belekalkulálta az ilyen meglepetéseket. – Hát persze. Ilyen nagy jelentőségű eseményeknél mindent figyelembe kell venni, főleg akkor, ha olyan személyekkel végezteti a munkát, akikkel eddig még nem volt különösebb kapcsolata. Ennél nincs min csodálkozni.
- Amit mondott, csak motiváció volt, úgy sejtem, minden a tervei szerint halad. – Most Aliciának kínosan kéne nevetnie? Csak mert ez azt jelenti, hogy úgy táncol, ahogy azt az Apostol akarja, rángatja egy láthatatlan fonalon keresztül, amit nem kifejezetten szeret. Bár már tudja a célt, tudja, mit szolgál minden, hogy mi lesz a vége – legalábbis hogy minek kéne lennie. De hogy sikerül-e…? Ebben kételkedik. Nem érzi magát elég erősnek hozzá, hogy véghez vigye azt, amit rá szabtak. Nem elég talpraesett ehhez, és most jöhet a kérdés: miért is vállalta el, ha mindennek tudatában van? Állandóan csak a balszerencse járt a nyomában, nem igaz? Kezdve attól a naptól…
- Kiváló módja a motiválásnak - jegyzi meg fejrázva, fanyarul, és ugyan nem látszódik, de értékeli a... Vigasztalást? Nem tudja, minek nevezhetné.
- A terv szerint, gondolom, sikerülni fog, de mennyire valószínű ez a végkimenetel? - vonja fel egyik szemöldökét kérdőn.
- Nem tudom. De elég valószínű, ha a Mester ennyit tervezgette. – Nem kezd köhécselni; visszatartja ezt a rossz gesztust, ami gunyoros furcsállását jelezné. - Nagyon fontos neki a király halála, így mindenképpen be fog következni. – Mindenképp? És mégis hogyan? Az égből holteső fog lezúdúlni, és mindegyik zombi ráakaszkodik egy-egy katonára, ezzel elősegítve, hogy Rudenzt megközelíthessék, majd kivégezhessék? Ugyan már. Ha az Apostol hagyja, hogy a bábok elpusztuljanak ott, ahol vannak, ilyen sem fog bekövetkezni. És most kéne valami jó hasonlatnak következnie, de semmi egyszerűen semmi nem jut eszébe.
Mindenesetre különös. Fájdalmas vonásokkal dörzsölgeti szemeit és halántékát, és halkan, elkeseredetten nyöszörög közben, elméjében ismétlődnek az előbb lehangzottak. Be fog következni… Hogy lehet ennyire biztos benne? Azt se érti, miért idegenekre bízza két, roppant erős szolgálóját, akikről gyakorlatilag semmit sem tud. Már kérdőre vonná, amikor Einmeria is befut egy halom száraz gallyal.
- Köszönöm, Emi.
Pislog. Emi? Ki az az Emi...? És ezt... Ezt most komolyan Honorous mondta, vagy a füle cseng?
- Igazán nincs mit.
- Em... – emeli tekintetét csodálkozón Einmeriára, aztán Honorousra, majd vissza a nőre. - ...i? - értetlenül pislog ismét egy darabig, utána elégedetlenül karba teszi a kezét, végezetül szúrósan néz a férfira. Bezzeg őt becézi, Aliciát meg még csak a rendes nevén se képes szólítani.
- Valami gond van, úrnőm? - vonja fel a szemöldökét, érzékelve a pillantást, és mintha direkt hívná így. Egy kedves mosoly kíséretében megrándulna egy izom az arcán, ha hagyná, és ismét érzi tenyerének kellemes viszketését.
- Csak... – kezdene bele, de meggondolja magát, így fejrázva, halkan, lemondóan elneveti magát. - Nem érdekes - fűzi össze ujjait, rátámasztva állát, térdeire könyökölve. - Kivárom, amíg nem lesz találó - teszi hozzá, majd az összehordott farakásra tekint. - Valakinek egyszerűen megy a gyújtás, vagy maradjunk a szenvedős próbálkozásaimnál?
Szenvedős... Ő maga a szenvedős, egy kész idegroncs lesz a végére, ha sokat gondolkodik.
- Megoldom – ajánlkozik a wight, és pár csendes, ügyködéssel teli perc után fellobbannak az első lángok, melyek mohón kezdik felfalni a ropogó fát.
- Köszönöm - biccent egyet, majd közelebb húzódik a tűzhöz. Kezeit közel emeli az élénken táncoló tűznyalábokhoz, hogy átfagyott ujjait melengesse, és valahogy jó érzés ez így. Igyekszik a lehető legmélyebbre temetni az Apostol fenyegetését, amely átgondolva valóban motiváló - csak nem épp jó értelemben -, hiszen nem akar meghalni, na meg… Különös módon egészen megnyugtató. Két élőholttal, akik értelmesek, akikkel lehet beszélgetni, akikben… képes bízni.
Ez lesz a veszte.
Halványan elmosolyodik még ennek ellenére is, majd fejét felhúzott térdeire hajtja. Pihennie kéne, bár a benne fészkelő és egyre csak terjedő félelem nem biztos, hogy megengedi neki. Összehúzódik, behunyja szemeit, élvezi, hogy valami meleg is van ebben a végtelen fagyban, és mindvégig arra gondol: még védve van. Még itt van Honorous és Einmeria, akik nem fogják engedni, hogy bántódása essen. Csak kár, hogy még.

E

* Egy pillanatnyi pihenő sincs, a mágusok és lelkészek rohanva teljesítették a Ghoulnak a parancsát, s így felbolydult a tábor. Ugyan, hivatalosan nem lett volna már dolga, de jobbnak vélte, ha egyenlőre figyel a rendre, ismét átlépve saját feladatainak szűkös határát, hisz ki lehetett benne biztos, hogy mindenki szívesen fogadja majd a bizalmatlanságot?! Eleinte aggodalma alaptalannak tűnt, s pár ember gyenge ellenkezésének ellenére (Nyilván mindenkinek megvan a maga titka, lehet nem szeretné, hogy az asszony halljon róla kinek is a seggét fogdosta meg ma) relatív békében teltek a feladatok, egészen addig, ahogy a munka a zsoldosokhoz nem ért, akikből egy-egy csoport igen szájat húzogatva fogadta a parancsot. Végül többnyire beadták a derekat, egyetlen nagyobb zászlóalj kivételével, a Fekete Griffekkel. Híres, vagy éppen hírhedt, népség volt, s egymaguk hangosabban hőbörögtek mint másik tízezer, pedig aligha voltak százötvennél többen. A kép már kialakult, különösebb zavar nélkül lökték félre a lelkészeket, nem engedve, hogy dolgukat végezzék. Nem volt benne biztos, hogy az ő asztala lett volna ennek eszközölése, de különösebb tétovázás nélkül lépett oda az első férfihez, akit meglátott, s kezét vállára tette, csak úgy gyengéden. Magas, izmos alak volt, s nem úgy tűnt, mintha nagyon zavartatta volna magát, borostás képét és borszagú száját úgy fordította felé, mintha azonnal kiabálni készülne a suhanó kék leplet megpillantva. Mosolya tudta csak leállítani a reakciót egy pillanatra, mely véletlenül se amiatt volt hatásos, mert olyan nagyon csábító lett volna, simán villantak a fogai, s az mindig okozott egy-egy pillanatnyi zavartságot.
- Mi a hőbörgés oka?
* A férfi kissé zaklatottan beletúrt meglepően tisztán tartott vállig logó hajába, majd arckifejezésének zavart melankóliájával teljesen ellent menő, morgós farkashangnemben szólalt fel, mintha bizonyítania kéne valamit.
- Na maga szerint? Nem tetszik hogy mindenféle köpenyesek csak úgy turkáljanak a lelkünkben mintha holmi börtöntöltelékek lennénk!
- Ez teljesen érthető, bár a jelen állapotokban sajnos szükségesnek tűnik a táborban történt gyilkosságok miatt. Van vezetője a bandának?
- Van. * A zsoldos egy lezser biccentéssel egy megtermett, kócos fekete hajú férfira mutatott, aki valóban némiképp kivált a tömegből, már puszta őt körülvevő levegője miatt is * - Klaus, az a borvirágos orrú most a fejes.
* Röviden bólintott az egészen készségesnek bizonyuló férfinek, majd valamilyen mérges kis borsszemhez hasonlatosan átdúrakodott a káromkodva hömpölygő tömegen. A vezető egy szerény kis asztalra dőlve ült, egy kupa borral a kezében. Vaskos, fekete szemöldöke volt, s olyasmi kiállása, mintha csak egy óriás lett volna. Leginkább egy óvilági népmese ugrott be róla neki, kékszakáll története, akit mindig valahogy hasonlóan képzelt el, mint ezt a jóembert. Teketóriázás nélkül lépett ki elé, megtámasztva vállának a lándzsát, majd jó hangosan megszólalt, hogy magára hívja a figyelmét a vezetőnek.
- Jó egészséget!
- Cöh. Jobbat, mint a lovagok tisztjének.
* A megmozduló férfi biccentése már-már udvariasnak tűnt számára, talán valóban csörgedezhetett benne valami maga módján adott betyárt tudat a pozíció milyenségéről, de lényegében mégis inkább közembernek tűnt, vagy legalábbis annyira biztos nem volt kiállása, mint mondjuk akár egy Finsterblutnak, akik ők maguk sem arról voltak híresek, hogy annyira tisztelettel lettek volna mások iránt.
- Annál nehéz rosszabbat. Úgy hallottam az embereinek problémája van a lelkészek munkájával. Könnyítené a folyamatot, ha felajánlanék egy hordó bort a készletekből?
- Nekik lehet. Nekem az többet használna ha elmondaná, minek ez a rengeteg óvatosság.
* Hideg mosoly pingálódott fel arcára, tetszett számára Klaus válasza, a kint megkérdezett zsoldos reakciójából úgy vette le, mintha nem mindenki lenne teljesen megelégedve vele, de az utóbbi kérés abszolút egy vezető szájából érkezett, s ezt a maga módján meg is tudta kissé tisztelni azzal, hogy válaszolt is.
- Félő, hogy a gyilkosságot nem táboron belüli okozta.. Ha itt maradna egy-egy ügynök, aki belülről forgatja fel a sereget, mindannyian a hóba veszünk a fejetlenségben. Kényelmetlen és kellemetlen elővigyázatosság, de szükséges.
- Szükséges eh? Szóval tényleg azt hiszik, hogy valaki akár közülünk is lehet.
* Fájdalmasan bólintott, nem volt oka hazudni, precízen ez volt a helyzet, s az ember is csak abban bízhat meg, akiről aztán tudja is, hogy nem tart tőrt a csizmájába rejtve... Vagy ha mégis, akkor úgy, hogy ne őt magát vágja vele hátba egy óvatlan pillanatban, hanem az ellenségét. 
- A lovasság körében, akik életükre tettek hűségi fogadalmat, olyan sületlen pletykák keltek lábra, amiket számra sem merek venni. Csírástól ki kell oltani a kétség minden tövét, idegen földön egy tőr is elég a jó kézben, hogy az egész sereg megdermedjen, s félelmében nyárfaként reszkessen.
- Tegyék csak! Nincs mit takargatnunk! * Szólt hangját megemelve, s fejét kicsit az emberek felé fordítva * - Csak annak, aki nem szereti a bort, így-e? Mert hogy az nem fog kapni! * Ezzel végezvén visszafordította a fejét a lányhoz * - Sületlenséget azt mi is kaptunk. Hogy a lelkészeik egymás vérét ontják, hogy a nefilimek a démonok vérét akarják, hogy minket pont a démonok mellé tettek a hadrendben... Remélem a tábornok vagy a király magyarázatot fog adni, de helytállót.
* Sokatmondóan széttárta a kezét, fogalma sem volt, hogy lényegében mi is történhetett a magasabb rangúak fészkében, s titkon picit örült is neki, hogy nem ott volt. Minél közelebb ülsz a tűzhöz, annál könnyebben ütheted meg a bokádat. Ha még itt van a besurranó, jó eséllyel a lehető legnagyobb kárt kívánják tenni, s annak tökéletes módszere lenne a király meggyilkolása.
- No, akkor aki nem kér, nem issza, lesz majd helyette más, aki elfogyasztja.  * Azzal röviden megrázta a fejét a megjegyzésekre *  - Ha csak ennyi lenne. Áll a bál, kész pokol van és pont ilyenkor. A kérdéssel kapcsolatosan majd minden bizonnyal valóban választ adnak, bár a pénz már csak pénz. Nem kívánom urad figyelmét tovább rabolni, jó vadászatot a csatában, s fogyasszák a bort a legnagyobb egészséggel, a Zsinatelnök küldi önöknek.
* A zsoldoskapitány még egy félig-meddig bárdolt mosollyal útjára küldte, majd kiáltozva hergelte a katonáit, hogy viseljék jól a vizsgálatokat, s érte majd bor lészen a jutalom. Mielőtt utóbbi ígéretét lerendezte volna, még egy tíz percig figyelgette a zsoldosok háza táját, ám valahogy nagy nehezen sikerült megnyugodnia, ahogy ha éppen káromkodva, vagy kapálódzva a komák szorításában, de szépen végezhették a dolgukat a köpenyesek. Ennek utána irányát a szállásmesterhez vette, aki egy pödrött bajszú férfi volt. Röviden elmagyarázta neki, hogy miért is küldték, s hogy Niel kérésére küldetik a bor, így végül készségesen indított el két apródot egy taligával, melyben egy szép darab csapra vert Strassdormi vörös viselte a borászat jellegzetes kis emblémáját. Ezt letudva sétált még pár kört, de már nem érezte szükségét a jelenlétének, s emiatt úgy döntött, hogy talán felajánlja ismét szolgálatát a tábornoknak, mert az úriember még biztos nem unhatja jelenlétét. Delelő fele járhatott, mikor félrehúzta a kék sátorszövetet, s a nyúzott képű férfit egy jó cikkely sajt, s egy szép karéj kenyérrel találta, meg valamilyen poros borosüveggel, ami messze jobb lehetett, mint amit a zsoldosok kaptak. Csizmájával dobbantott egyet, melyre megcsörrentek a páncélok, s ezzel sikeresen fel is hívta magára a figyelmet.
- Igen?
- Véletlenül se szeretném megzavarni étkezés közben Uram, de úgy gondolom  kedélyek lecsillapodtak, s nem lesz szükség további őrjáratozásra részemről. Továbbá a Fekete Griff zsoldos bandának szolgáltattam egy hordó bort az együttműködésért cserében, ugyanis elsőre nem kívánták a parancsot követni.
- Jó, ennyit még elbír a kamara azért, hogy nyugalom legyen. Köszönöm, ez esetben a nap további részére pihenőt kap.
* A pihenő gondolata kissé vegyes érzelmekkel töltötte el, bár persze megörült, hogy efféle jutalomban részesülhetett, de mégis zavarta, hogy nem tehetett többet a táborért. Távozóra fogta magát, még egyet meghajolva a férfi előtt, majd átvette a maga porció borát, étkét. Kicsit gondolkodott, hogy mit is kéne kezdenie magával a hirtelen jött szabadság örömére, ezért végül úgy döntött, hogy ismét felkeresi azokat az apródokat, akikkel az első (Vagy a második?) nap estéjén töltötte az idejét. Kellemes társaságnak bizonyultak, s a kis gyakorlást is értékelte, melybe ott része lehetett. Az ilyesmit sosem hagyta ki, már ha volt rá lehetősége.
- Na persze...
* Egy erőltetett mosollyal megrázta magát, mintha nem is gondolta volna végig az egészet, s átfúródott a tömegen, még egy utolsó, alvás előtti sétára. A vámpírokat akarta megnézni, hogy mégis mi a helyzet náluk, s azután még Kohlet megetetni, s tölteni vele egy kis időt. Mindkettő sikeresen ment, a távolabbra helyezett táborban tejes volt a béke, leginkább aludtak és ittak a népek, ami teljesen biztossá tette abban, hogy jó döntés volt segítségért feléjük folyamodni. Ám egyenlőre a gondoskodásnak várakoznia kellett, ugyanis egy furcsa beszélgetést kapott el a lovasság sátraihoz haladva. Nem bírhatott magával, muszáj volt megközelítenie azokat, akik folytatták.
- A felderítőszázadost? Biztos?
- Igen, hallottam az egyik tizedest jelenteni. Csak nem mondták körbe nehogy pánik legyen.
* Századosok... Ezek szerint még mindig nem kapták el az eredeti gyilkost... Micsoda ördöngös trükköket alkalmazhatott az a szörnyeteg, hogy a lelkészek szűrésén is átment? Testén átszaladt a hideg, melyet eddig annyira nem is vett észre, s szorosabbra húzta maga körül a köpenyt, mintha az segített volna valamit.
- Ez érdekesen hangzik. Megkérdezhetem mi történt pontosan?
* Az egyik bőrt és szőrmekabátot viselő férfi gyanakodva táncoltatta rajta végig a szemét, s kezeit összefonva kifejezetten hidegen, de egyébként meglehetősen ünnepélyesen szólt hozzá. A modor egyszerre esett jól és rosszul is neki.
- Elnézést, megkérdezhetem, hogy kicsoda?
- Senki fontos, csak egy lovassági Hellenburgból. Kíváncsivá tett amiről beszéltek, reméltem, hogy hallhatok róla én magam is.
- Nem igazán publikus. Könnyen kitörhet megint a káosz és a nagytiszteletű zsinatelnök véges számmal tudja csak lecsillapítani
- Jómagam becsületesen kivettem a részem az első helyzet kezelésében, nem szándékoznék véletlenül sem egy második pánik indítóoka lenni, de természetesen tiszteletreméltó, hogy nem kívánják terjeszteni a pletykát feleslegesen.
* A férfi egy pillanatra társára tekint, majd vissza a lányra, s megismétli a folyamatot. Elég nehéz megbízni valakiben pusztán ennyinek hála, de végül egy sóhaj kíséretében megszavazta a bizalmat, s megszólal.
- A felderítők századosát, Herr Reinhard Kellnert megölték. Fogalmunk sincs, ki, de nem kell gyors észjárás, hogy össze lehessen kapcsolni Randall százados gyilkosával.
- Rettenetes... Ki lenne képes ilyen szörnyű pusztítást végezni ilyen rövid idő alatt. Két tiszt is. Valaki nagyon mocskos játékokat játszik...
- Kétségtelen. És ügyes is lehet ha a lelkészek között átcsúszott.
* Ezen része a megjegyzésnek őt magát is kifejezetten aggasztotta, bár most már felesleges lett volna ezen gondolkodni. Bármennyire is csúnya dolog volt, csak arra tudott apelálni, hogy ő maga nincs veszélyben, csakis a tisztek... S ha éppen ez nem is töltötte el nyugalommal, annyira biztos, hogy legalább aludni tudjon.
- Pokolian. Felajánlanám segítségem, bár erősen kétlem, hogy bármit is érne. A legtöbb amit tehetek az, hogy nem hozom szóba a dolgot
- Nem is várjuk el, hogy segítsen, de a diszkréciót megköszönjük. Az Úr áldja!
* Azzal a páros továbbsietett, magára hagyva gondjaival. Csak aludni kívánt, de mindennél fontosabb volt megközelíteni lovát, hogy kissé le tudjon nyugodni, így oda vette irányát. Szerencsére Kohlevel minden rendben volt, örömmel fogadta kedves tapintását, s az étket még annyira. Hideg volt, a ló teste is lehűlt, de sikeresen kerítettek neki egy pokrócot, így nem veszejtette meg az Isten hidege... Azt nem bírta volna elviselni, kettő kézügyében lévő biztos pontjának egyike volt, s nagyapja eléggé csöndes volt a mai nap, valószínűleg azon gondolkodott végig, hogy mi lesz, ha netalán odaveszne a csatában... Erre nem gondolhatott, nem most jött el az ideje a kételkedésnek... Fáradtan roskadt a hidegtől nyirkosnak tűnő szalmára, s vastagon húzta be magát a bőrrel, amennyire csak tudott közelebb bújva a lándzsához, s a másik két asszonyhoz, akikkel egy légtérben volt. Nehéz, fagyos álomba hullott. Csak a sötétséggel álmodott, semmi mással.
- Még elmenekülhetsz... De ne most szálljon el a bátorságod, édes lányom!

Kezdődjön hát a legnagyobb égzengés, amit Veronia az utóbbi tizenöt évben látott, mindenki zaklathat amikor tud. Nem ígérem, hogy mindig tettre kész leszek így a vizsgaidőszakban, de igyekszem majd, skypeon bátran lehet rugdosni.

Türelmetlen, eónoknak tűnő várakozást szakít meg a futár.
Tajtékos, szőke lován úgy fúrja át magát a körülöttünk felsorakozott embertömegen, ahogy vadásznyíl vágódik az őzbak marjába: idegesen rángatja az állat fejét, ahogy megtorpan előttünk, s az - megérezve a levegőben függő feszültséget - forgó szemekkel, dobrokolva rágja a zabláját. Kérdőn tekintek a gyeplőt a kezére csavaró férfira, szokásos hetykeségemről egészen megfeledkezve.
- Jöjjenek! - int nekünk, s van Tassel meg én összenézünk, ahogy összeszokott kollégákhoz illik.
- Ketten?
- Négyen - helyesbít amaz, fejével a sereg messzire nyúló homlokvonala felé intve. - Ketten már elindultak. Őszentsége parancsa. A hátában akarja tudni a legmegbízhatóbb embereit, amíg tart a tárgyalás a déliekkel.
Tárgyalás? Egyformán megdöbbent, hitetlenkedő képet vághatunk, de mind a kettőnkben van elég lélekjelenlét, hogy ne vágjunk a szavába: a pápai parancs akkor is pápai parancs, ha nem Sixtus saját szájából hangzik el.
A futár, mintha a gondolatainkban olvasna, egy biccentés kíséretében folytatja.
- Olyan személyeket akar maga mögött tudni, akikről tudja, hogy gyorsan tudnak dönteni és nem fognak meginogni.
Ez hát a parancs valódi része.

Nyugtalanítóan rövidnek tűnik az az idő, amely alatt a hátsó sorból előrekerülünk.
Azok után a számok után, amelyeket az ellenség soraiban láttam, a saját seregünk szívszorítóan kevésnek hat. Ahogy megtorpanunk a pápa által kijelölt helyen, s mindenről megfeledkezve szemügyre veszem a protestáns had mérföldszélesen elnyúló, végtelen arcvonalát, rá kell döbbennem, hogy a pánik, amelyet az érzéseim közül hiányoltam a tábortüzük mellett ülve, lassan utolér.
Fogalmam sincs, milyen feltételeket akarnak keresztülvinni.
Semmit sem értek a hadviseléshez. Semmit sem értek a nyílt háborúhoz. Nyílt terepen még harcolni sem tudok.
Elképzelésem sincs, mit kellene tennem, ha valami történne a tárgyalás alatt.
Márpedig valami történni fog. Tudom.
Érzem.
Kétségek között, tanácstalan fohásztöredékekkel a nyelvemen figyelem, ahogy a pápa és a király kiválnak a hadrend legelső sorából: védelem és kíséret nélkül léptetnek előre, egymás mellett, s egész Észak egyként lélegezve, fegyvert markolva függeszti rájuk a szemét. Félúton aztán megállnak, s a Pusztaföldet köszörülő jeges szél elhordja a birodalom urának szavait, egészen a fülünkbe.
- Én, Károly, e birodalom örökös királya és felelős vezetője, Isten kegyelméből a Veroniai Királyság feje tárgyalni kívánok Rudenz von Hellenburg főherceggel és Esroniel von Himmelreich zsinatelnökkel! - zengi a fejét felvetve, aztán lélegzetvételnyi szünet.
Csend van, mély és furcsa csend, még a uralkodói hang visszáját is elnyeli: sosem képzeltem, hogy ilyen rengeteg ember tud ennyire csendben is lenni. Szinte hallom a lószerszámok csilingelését, ahogy a kihívásra felelő két férfi feltűnik a túloldalon. A látásom nem éles, mégis felismerem von Himmelreichot sátáni fekete lován; mellette izmos szügyű, domború homlokú csataménen ott léptet Rudenz von Hellenburg felségáruló főherceg.
Ha magamra figyelnék, alighanem próbálnám ellazítani a nyakszirtem és az állkapcsom izmait, de most még annak sem vagyok tudatában, hogy a lovam nyaka felett feszülten előrehajlok, mintha ugyan ettől bármennyivel jobban hallanék.
A négy uralkodó röpke, beszédhangú tárgyalásba merül: a fülemben dörömbölő vér elnyom minden zajt a szél süvöltésén kívül, s e fülsüketítő némaságban a következő képsor úgy ég örökre az agyamba, mintha billogvassal sütnék a szemhéjam belsejére.

Látom, ahogy hátradőlnek mind a négyen a nyeregben, aztán azt is, hogy leszállnak a lóról: Károly előrelép, s uralkodói jobbját nyújtja a főhercegnek.
Amaz megrezdül, de rendesen mozdulni nincs ideje; megzavarja benne az ötödik alak, aki a semmiből tűnik föl mellettük, díszes nemesi öltözékben. Magas, karcsú termetű, férfinak látom innen, messziről - és most ugrik egyet a szívem öntudatlanul, mert messze vagyunk, valóban nagyon messze -: mozgásáról még úgy is érzékelem, hogy villámgyors, hogy valójában minden egyes rezdülését pontosan, másodpercről másodpercre tudom követni.
Alkarnyi hosszú, kétélű tőrt ránt. Talán az üres levegőből.
Aztán egyetlen, sima mozdulattal a király mellé lép, s a fegyvert mélyen az oldalába döfi, ott, ahol a bordák karcsú derékból erős mellkassá szélesednek. Egészen a keresztvasig. Pillanatra így marad a kép, de az uralkodó és a gyilkosa nem egymásra néznek.
A férfi akkor foszlik semmivé, amikor Észak minden katonája egy emberként hördül fel.
Azután Károly a göröngyösre fagyott földre rogy.
Azután elszabadul a pokol.

Látom, ahogy a zsinatelnök eszeveszetten kiáltoz felénk, de a fülem csengésén át nem hallom a szavait: csak a mieink hörgő, tomboló őrjöngése hatol át az egykedvű, magas sípoláson - töredékei üvegszilánkokként vágnak a lebénított gondolataim közé.
Láttátok?, kiáltozza Észak. Rudenz herceg ledöfte a békejobbot nyújtó királyt! Bosszuljuk meg a királyt! Tapossuk el az árulókat!
Mögöttünk feldagad, vérszomjas villámlással telik meg egy fél kontinens sebzett haragja: úgy érzem magam, ahogy hajótörött érezheti, ha viharban egy szál rönkbe kapaszkodik, s a talpai alatt mérges hullámok vannak születőben. A lovam megbokrosodik a nyomástól, s nyerítve felágaskodik: oldalra ugratom a gyeplőt elengedve, nehogy elzuhanjon, s vele vesszen a lábam is. Rémülten táncol ide-oda, s ahogy a szárral birkózom, mögöttem dübörögve megindul az északi hadsereg: a fejemet felkapni sincs időm, mikor égzengésként csengő bariton csatlakozik a zűrzavarba, s én viharos süvöltésében is ráismerek Esroniel von Himmelreich, az eretnek reformátor orgánumára.
- Megállni, ti eszetlenek! - dörgi, míg aláfestésül a lovak rettegő nyerítése szolgál neki. - A királyotok haldoklik, elárulnátok?
Ez használ: a föld rengése csillapul valamelyest, s ahogy a sereg tétován, bukdácsolva feltorlódik egymáson, sikerül visszanyernem az uralmam a ló felett, a kesztyűm alatt is durván lehorzsolva mindkét tenyeremet.
Zihálva nézek fel. Közelebb sodródtunk a végzetes tárgyalás helyszínéhez: látom, hogy Észak ura mozdulatlan hever a földön, Sixtus, Rudenz és Esroniel mind körülállják. Lovaik a nagy zűrzavarban elmenekültek, s a két sereg úgy örvénylik a Pusztaföld szélén, ahogy a háborgó tenger egy zátony két oldalán.
Már éppen nekiindulnék, előrevágtatva a pusztán, amikor megjelenik a nő.

Kell még egy pillantás, hogy ráébredjek, mégsem nő: ami azt illeti, egyáltalán nem ember. Ember nem volna képes megülni azt a förtelmet, amin ez a lény lassan közelebb léptet a csatatérhez: hátasa eleven korában csakugyan ló lehetett, mostanra azonban a bőre felfeslett és elrongyolódott, maradványai alól hosszú, egyenetlen rojtokban csüng a húsa. Csomókban hiányzó sörénye tövén nyüvek hemzsegnek, állkapcsa torzan, elferdülve lóg: ahogy a rettenetes jelenést hordozva közelebb ér, hallom az örökké éhes légylárvák és pajorok ropogását, mikor szenvtelenül a szétnyílt, puffadt hasából kihulló élősdiekre tapos.
És a szaga...! Idáig érzem. Édes Istenem, ez a kárhozat szaga.
Fuldokló hangot hallatok, de a látvány túlságosan megbabonáz ahhoz, hogy képes legyek átadni magam a rosszullétnek.
Szerencsém, mert az iszonyú lény nem várat soká: szóra nyitja a száját, s a hang, amin szól, olyan, mintha jégcsapot döfnének a hasam legalsó, lágy pontjába.
- A küldetést teljesítenünk kell, zsinatelnök! - mondja, és ha nem tudnám, hogy ő az, azt hinném, a magasan fekvő tavak jégpáncélja rian. - Őfelsége így rendelkezett!
Összeborzongok, de a reformátor állja a sarat; bár régóta ismerem, mégsem láttam még von Himmelreichot ilyen haragosnak.
- Nem fogom hagyni, hogy a hőn áhított béke határán csak úgy tönkretegyetek mindent, ti mocskos, alávaló eretnekek! Templomosok, elkapni!
- Nem szólhat bele a mester terveibe! - fojtja belé a szót a ghoul - mert mi más lehet, mint még egy ghoul, van azokból másik is, ha igaz a szóbeszéd -, s alig fogtam fel a szavait, mögötte iszonyú, vakító fényjelenség támad.
Három szívdobbanásnyi időbe telik rájönnöm, hogy a földről jön. Végighasít a tájon, elnyúlva a négy égtáj felé: rettenetes, túlvilági fénye két nap erejével ragyogja be a Pusztaföldet. Érzem, ahogy a szemem mögött izzó fájdalom hasít a fejembe.
Aztán megmozdul a föld.
- Ha nem engedtek a kevés áldozatnak, majd jön a sok - süvölti a nő, s gyomorforgató lárma támad mögötte: a fény kusza vonalai nyomán ezrével másznak elő a földből a holtak, mintha a Pokol kapuja nyílt volna meg alattunk. - Én, Einmeria, a Sötét Apostol seregének vezetője elhozom nektek, élők, az ő bosszúját.
Meglendíti a kardját, s mögötte egy emberként fordul felénk több ezer üres szemgödör.
A holtak megindulnak.

Eleget láttam az egészből, hogy tudjam, a helyzet ennél már csak rosszabb lesz: még mindig kimeredt szemekkel bámulom a királyt és a pápát, amikor Einmeria és az Apostol élőholtjai felénk veszik az irányt. Károly a fagyott földön hever, Sixtus azonban nagyon is él: széles gesztusokkal adja parancsba a távolabb ácsorgó seregnek, hogy ideje harcba szállni.
Csakhogy most már nem a protestánsokkal.
Észak nem olyan nagy, mint a déli had, de felszerelés és fegyelem terén komoly erőt képviselnek - különösen akkor, amikor mindannyian fellelkesített, összefogott ökölként sorakoztak fel az Azraelt viselő Károly zászlói alatt. A király azonban haldoklik: nélküle nincs ember, aki összefoghatná és győzelemre vihetné a seregeinket.
Kivéve egyvalakit.
Üvöltve vágom felsarkantyúzott bal lábam a lovamba, s az állásból vágtába ugrat velem - nyaktörő iramban zúdulunk előre, átvágva a déliek arcvonala előtti sávon, homlokegyenest a ghoul iszonyú paripájának.
Einmeria már nincs messze, amikor hátrarántom a gyeplőt, s a pápa öltözékét súrolva leugrom a nyeregből, páros lábbal toccsanva a vértől felengedett sárba.
- A serege várja, atyám! - kiabálok rá, lerántva a ló fejét, hogy az megtorpanjon, és ő nyeregbe szállhasson. - Az élükön a helye!
Farkasszemet nézünk, és tudom, hogy Augustinus rendfőnök nem engedné, hogy egyedül hátramaradjak. Csakhogy a pápa nem ő.
- Köszönöm, Kather - mondja egy csepp habozás nélkül, és felpattan a lovamra, mintha csak húszesztendős volna. - Az Úr áldja a gyors észjárásáért! Intézkedjen, hogy a király, vagy a holtteste, ha már nem él, ne kerüljön a nekromanták kezébe!
Meg sem várja, hogy biccentsek, elvágtat inaszakadtából, egyenest a sereg felé.
Én pedig, mintha csak a palota kápolájában volnánk, féltérdre esem a leszúrt uralkodó mellett.

Óvatosan fordítom Károlyt a hátára: nehéz, megtermett testéből elillant az ereje javarésze, s ahogy meglátom az oldalán, a bordái közt tátongó szúrást, azonnal tudom, hogy a halálos ágyán fekszik. Tenyerem szemvillanás alatt megtelik a vérével, földre csorgó melege iszapos dagonyává olvasztja a dermedt talajt. Szemhéja álmosan, kíntól zavart fürgeséggel nyílik fel, s ahogy felismer, mély lélegzetet vesz; a tüdejében összegyűlt folyadék kínkeserves szörcsögésén át is hallom, hogy szólni akar.
Gyengéden támasztom meg a nyakszirtjén, hogy lélegzethez jusson; sebzett oldalából vastag patakban ömlik a vér
(te jó ég, mennyi vér mindenütt)
azonnal csatakosra áztatva mindenemet.
- Nem... nem tettem jót, hogy békét akartam... atyám? - köhögi, elképesztő erőről téve tanúbizonyságot.
Tehetetlenül bámulok rá, nem értek semmit a seborvosláshoz: megsérülni sem sokszor sérültem meg, de a haldoklót azért felismerem. Legszívesebben felugranék, hogy elvigyem, elvonszoljam a csatatérről, a három sereg lába elől, hogy papot kerítsek és meggyógyíttassam; legszívesebben felugranék és elrohannék, vissza se nézve, mielőtt beér valamelyik ellenség. Mégis ott maradok vele, féltérden, bal kezem a mellén nyugtatva, a szíve fölött; nagyot nyelve bólintok csak, aztán anélkül, hogy megköszörülném a torkom, kissé reszelősen, de durvaság nélkül szólok.
- Bánja meg a bűneit, felség.
Veronia királyának semmi másra nem futja az erejéből, csak egy reszkető, gurgulázó sóhajtásra.
- Bánom... bánok minden halált, amit a háború követelt, amit én... én kezdtem... - szakad fel belőle szaggatottan, és én visszatartom a lélegzetem, nehogy egy szavát is elmulasszam. - Bánom a szenvedést, amit... a népemnek okoztam... Bánom a hazugságot... amivel hitegettem őket... - keze megérinti az oldalán lógó kardot, mintha magyarázkodnia kellene előttem. - És bánom a sok szenvedést és nélkülözést... amit a fiam szenvedett el... Bocsáss meg nekem, Uram... Bocsáss meg bűnös szolgádnak...
A hangja elfúl, teste elnehezedik; ködössé váló tekintete lomhán követi a kereszt jelét, amit elé írok a levegőbe.
- Ego te absolvo - hallom a saját hangomat, folytatás nélkül, s most csend következik. A legsúlyosabb csend, amelyben valaha részem volt.
Várom, hogy a királyom a tulajdon vérébe fulladjon.

A Sötét Apostol érti a dolgát: az uralkodó haláltusája nem tart sokáig, de érzem, hogy szenved. Egy perc sem telt még el az utolsó gyónása óta, amikor a légzése megszűnik, s az utolsó ereje is elhagyja. Visszafektetem az összedúlt sárba, mert magam is tudom, hogy soha nem lennék képes megmozdítani.
És az igazság az, hogy nem is volna semmi értelme.
- Nyugodj békében, uram király - fogom le a szemét, elmázolva az arcán a vért, amely félig a kezemre száradt; nem hagyok magamnak időt, hogy tovább foglalkozzam vele, csak habozás nélkül lehúzom az ujjáról a koronázási gyűrűt, majd leoldom a derekáról a kardot, amit addig Azraelnek hazudtak. Ha elhitték - és, amilyen hiszékeny a csőcselék, sokan elhihették -, nem engedhetem, hogy a férfival együtt a szimbólum is sírba szálljon. Hanem a testtel mit tegyek? Soha nem tudnám felemelni. Ha meg egy sereg ront rám, nem tudom megvédeni. Felugrom, erősen reménykedve, hogy nem egy ghoul rohan éppen felém: körbenézve látom, hogy a sereg körülfolyt bennünket s a frontvonal előrehömpölyödött, megmentve ezzel az életemet.
És a néhai XI Károly lelkét.

Vadul fordulok körbe, hogy lássam, pontosan mi történik: ahhoz nem elég a mozdulat, hogy el tudjam dönteni, pontosan mi is történik, ahhoz viszont igen, hogy észrevegyem a csoportokra szakadt küzdő felek közt átnyomakodó alakot. Sohasem láttam még, legalábbis ilyen közelről nem: magas, erős felépítésű férfi, vastag szövettunikája és zekéje felett díszes déli páncélba öltözve, fején feltolt rostélyú, ugyanolyan díszes sisakkal.
Némán, földhöz dermedve figyelem, ahogy Rudenz von Hellenburg főherceg letérdel Carolus Rex holtteste mellé, s egy pillanat múlva komor arccal egyenesedik fel.
Én szólalok meg elsőnek.
- A király meghalt.
- Nyugodjék békében - feleli ő egyszerűen, rám emelve a tekintetét. Fényes, erőteljes tekintet az. - Sajnos nem gyászolni jöttem. Kérésem van magához, Norven Kather.
Felvonom a szemöldököm.
- Hozzám? - kérdezek vissza, cseppet sem tiszteletlen hangon, bár a szavaimban nincs alázat. - Országra való embere van, főherceg.
- A zsinatelnök szerint csak maga van olyan nyakas és mer annyira dacolni a józan ésszel, hogy segítsen nekem.
Von Himmelreich! A Sisakos Király nem véletlenül van itt. Végigmérem ellenségesen, aztán némi habozás után biccentek.
- Hallgatom.
- Csak idő kérdése, mielőtt az élőholt sereg felmorzsolódik, de nincs időnk - vág bele Rudenz azonnal. - Az embereim közben elesnek és nem vagyok hajlandó ezt elfogadni. Azonban ha levágjuk a fejét, a Sötét Apostol hadai összeesnek. Arra kérem, segítsen nekem megkeresni és elpusztítani a ghoult, aki a sereg parancsnokának mondta magát.
- Az a ghoul a zsinatelnöké.
- Téved. Igaz, hogy van egy ghoul Esroniel szolgálatában, de Einmeria nem ő. Ő a Sötét Apostolt szolgálja.
Semmi keresnivalóm a hellenburgi főherceg oldalán, fegyverrel a kézben, mégis azonnal megragad a lehetőség, hogy ekkorát rúgjak a Sötét Apostolba; hanem mert az idő nekem dolgozik, érzem, hogy ha válaszokat akarok, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy sarokba szorítsam a férfit.
- Honnan tudja mindezt?
Von Hellenburg nem átall szántszándékkal félreérteni.
- Az, hogy ránk zúdította a hordáját, szerintem elég egyértelművé teszi a hovatartozását.
- Szerintem nem - ütöm tovább a vasat, Károly maradványaira szegezve a kardot. - Valaki meggyilkolta a királyt. És itt rajtunk kívül ez mindenki érdekeit szolgálja. Hellenburgét is.
- Így van. És ne féljen, ki is fogom használni, miután ennek vége. Azonban most nem fogom végignézni, ahogy a katonáim meghalnak. Úgyhogy döntsön: segít-e... vagy keressek mást.
Egy pillanatig farkasszemet nézünk.
- Mutassa az utat, főherceg.

Rudenz von Hellenburg elmosolyodik a cím hallatán, majd kivonja másfélkezes kardját és a csata széle felé indul, út közben levágva jó pár elébe kerülő élőholtat. Én követem, egy utolsó pillantást vetve a mozdulatlan holttestre: a parancs az volt, hogy vigyázzak rá, de ha az előholtak elpusztulnak, nem kaparinthatják meg. A pápa kívánságának teljesítésére sincs más esélyem, úgy tűnik.
- Ha a nekromanta, aki a szolgálatunkban áll nem téved, Einmeria most jelentős erőveszteséget szenvedett el, hogy az idézés sikerüljön - fog bele von Hellenburg a magyarázatába. - Tehát ha megtaláljuk, akár maga is végezhet vele.
- És ha megöl? - szegezem neki, némi teketória után kardot rántva - a furcsa fegyver, amelyet a király viselt, ilyen nyílt csatában jobban kézre áll, mint a rövidkardom tenné, noha az az érzésem, felségsértést követek el vele. Megforgatom, hogy az egyensúlyát szokjam, és keresztülvágom magam néhány undorító, férges lényen. Fekete, bomlófélben lévő szövet marad utánuk a fegyveren és rajtam is. Újra elfog a rosszullét, de kényszerítem magam, hogy ne törődjek vele. - Kegyelmednek jobban esne. De remélem, a zsinatelnök nem áltatta azzal, hogy a kegyeit fogom keresni.
- Nem titkolom, hogy sejtem, hogy ezért javasolta Esroniel magát. Ha esetleg balul sülne el, kiesne az egyik legnagyobb tüske az oldalából.

Olyan mélyen járunk a csatában, hogy érzem a mellettem küzdőkből áradó kétségbeesett hőhullámokat: iszonyatos kavargásukban nincs időm semmire, csak az elém sodródó élőhalottakat irtani, s a karom meg a felsőtestem izmai először átforrósodnak, majd elzsibbadnak, végül sajogni kezdenek. A szám kiszáradt, vértől és verítéktől csatakosan forgatom a furcsa kardot lankadatlanul, amíg az összpontosítástól sajogni nem kezd a fejem.
Rudenz von Hellenburg egy pillanatra megtorpan, majd határozott léptekkel indul meg újra.
- Látom a ghoult - jelenti ki, azonnal új erőt öntve belém. - Viszont nincs egyedül! Én lefoglalom a többi élőholtat, akik védik, addig magának lesz lehetősége lecsapni rá!
Elfehéredem a képemet borító mocsokréteg alatt. Nekem, az Apostol ghouljára? Nem kétséges, hogy a zsinatelnök szántszándékkal kissé túlzón nyilatkozik rólam... hanem most már ha akarnék, sem tudnék meghátrálni. Ha ghoul, hát ghoul; féloldalasan lemaradva követem az eretnekek urát, lesve az alkalmat, amikor utat nyit a féreghez. A Sisakos Király nem okoz csalódást: egy pillanatra megtorpan, s két kézre fogja a kardját, majd széles, vízszintes csapással támad mindenre, aminek volt balszerencséje bekerülni elé - a fegyver nevetségesen óriásira nő egy szemvillanás alatt, félresöpörve mindent vagy tizenöt lábnyi íven. Az eltisztuló söpredék mögött feltáruló látványra sokáig emlékezni fogok: a magára maradt Einmeria az, akire egy felbőszült bika haragjával ront a herceg.
Egészen addig, amíg három yard után meg nem torpan az eléje huppanó fegyveres előtt.
- Azt sajnos nem engedhetem, felség! - zendül a férfi hangja: nemesi öltözéke és a tőrei elsőre nem voltak ismerősek, most azonban már ezer közül is felismerném a király gyilkosát.
Ezért a fejedet veszem.
Pusztulj!, szegezem rá a bal kezem vádlón, és bár kedvem volna addig kínozni, ameddig valamelyikünk össze nem esik a fáradtságtól, mégis érzem, hogy Einmeria a fontosabb. Legalábbis elsőre.
A férfit kénytelen vagyok Rudenz gondjaira bízni, amíg ruganyos, hosszúra nyúló léptekkel elfutok mellettük: értek a hosszúkardhoz is annyira, hogy ne akarjak a sajátomra váltani, ahogy a nő hullájára rontok.
Ideje visszakergetni az Apostolt a kő alá, ahonnan előmászott.