Krónika: Si vis pacem...

Észak és Dél seregei egymásnak feszültek, de csupán farkasszemet néztek egymással, a pokol még nem szabadult el. A démonok a déliek serege mellé álltak föl, a tündék egyesített serege pedig így, jobb híján, az északiak felé közelített, bár messze nem kerültek velük olyan szoros kötelékbe. Loreena méltatlankodott. Ha már eddig űzték a démonokat, sőt össze is csaptak velük, akkor most hagyják csak úgy csatlakozni őket az embersereghez és nem csinálnak semmit? Ha ő vezette volna a tündéket, megállás nélkül mentek volna neki a démonoknak, és ezzel valószínűleg elindította volna a nagy csatát is, amire idáig készültek. Szerencse, vagy sem, nem ő vezette a seregeket, így ők is várakozó álláspontra helyezkedtek. A lovagnő ennek ellenére nem bírta megállni, hogy ne kezdjen el morogni a dolog miatt.
- Most mi ez az egész? Miért nem támadjuk meg a démonokat?
- Mert akkor dél félmilliós seregével is meg kellene ütköznünk, ami öngyilkosság lenne. - került a lány mellé Armin valahonnan a semmiből. Ugyan azon a szürke lovon ült, mint amikor megkeresték a démontábort, ám a fehér arcon most komorság és gondterheltség ült. A férfi íjász osztagra pillantott. - Nem bánják, ha egy pillanatra elrabolom a vezetőjüket?
Az íjászok egy része morogni kezdett, Loreena elkapott félszavakat, hogy „pont a csata előtt”, vagy hogy „ezt megint miért kell”, de voltak akik bólogattak, hogy elviheti kicsit. A lánynak azonban kivételesen ez az ötlet egyáltalán nem tetszett. Alapvetően szeretett a herceg társaságában lenni, mint ahogy azt többször is kimutatta, most viszont feladata volt és parancsa, hogy vezesse ezt a kis osztagot a harcba, és úgy tudta, hogy a hercegnek pedig az egész sötét tünde haderőt kéne csatába vinnie.
- Neked nem a saját sereged kéne vezetned? - nézett fel a lány. Talán szemtelennek hatott a kérdés, de kicsúszott a száján, és csak remélni merte, hogy Armin nem sértődött meg.
- Azt is teszem, és nem tetszik valami. A holdpapok egyik áldása folyamatosan nyomaszt, ha valami nem kívánt mágia gyülekezik és most nagyon úgy érzem. Ezért lenne előnyös, ha még azelőtt a végére járnánk, hogy belevezetjük a két sereget egy halálcsapdába. - nyújtotta a kezét a herceg, hogy felsegítse maga mögé Loreenát. - Amelie egyelőre el van foglalva azzal, hogy a támadási tervet megszervezze, ezért se nem lát, se nem hall így valaki olyan kell nekem, aki igen.
A lány habozott elfogadni a felé nyújtott kezet.
- Felülírhatod a parancsom?
- Hé, és minket itthagytok? - kiáltott fel Galen valahonnan a második sorból. Mióta lelőtte azt az incubust nagyon lelkes volt. Lory nem foglalkozott vele, sokkal nagyobb dilemma kötötte le hirtelen.
- Nem írhatom. Sötét tünde vagyok, ha herceg is, az én szavam másodlagos bármelyik nemes tünde tisztéhez képest. Ezért csak kérlek rá, de ha inkább a parancsod akarod követni tiszteletben tartom. - Armin szomorú mosollyal nézett rá Galenre. - Sajnos kénytelenek vagyunk egy időre. Nem tart soká, mire a csata elkezdődik már itt is lesz Lady Wildwind, hogy vezesse a csapatát, szavamat adom. Habár ez az ő döntése.
A lovagnő a kezébe temette az arcát. Nem gondolta volna, hogy ilyen dilemmával kell hirtelen szembenéznie. Ha elmegy Arminnal az parancsmegtagadás, amiért kivégezhetik, ha visszajön, vagy ha azt nem, akkor is száműzhetik, elvehetik mindenét… Másik oldalról viszont ott volt a tény, hogy mi vaj  ha a sötét tünde hercegnek igaza volt, és megakadályozhatnak egy katasztrófát, akkor hős lesz, nem áruló, viszont ha marad, akkor pedig valami szörnyűség fog történni… Nem létezett jó döntés. Vett egy nagy levegőt és már készült visszautasítani a férfit, mert nem érte meg mindent kockára tenni egy megérzésért, amikor Helena szelíden megszólalt mellette.
- Menj, Főni. Inkább menj, minthogy a démonok megint ráhozzanak valamit a fejünkre.
Az íjászlánynak igaza volt. Hogy érezné magát a tudattal, hogy megakadályozhatott volna egy borzalmas eseményt, de nem tette, nehogy megvádolhassák árulással? Hogy tudott volna úgy tükörbe nézni? Itt már nem csak az ő katonai pályafutásáról volt szó, hanem talán százezrek életéről, akik ott lent állnak a pusztán. Lehunyta a szemét pár másodpercre, majd mikor kinyitotta kiadta az utolsó parancsait.
- Csatlakozzatok a huszonegyes egységhez, ha nem érnék vissza. Remélem, időben itt leszek és senkinek nem tűnik fel hogy elmentem. - megragadta Armin kezét, és felmászott mögé a lóra. Kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, tenyerét könnyedén a férfi derekára helyezte. Érezte a páncélja holdezüst pikkelyeinek hideg érintését, és hirtelen megborzongott. - Remélem igazad lesz.
A herceg bólintott egyet és kiugratott a lóval az íjászok sorai közül, hogy a tündék és emberek serege között induljon el abba az irányba, ahonnan a mágikus nyomást érezte. A puszta szélén álltak fel, így a sziklásabb dombok között haladtak. Csupán egy pillanatra álltak meg az egyik ilyen domb tetején, ahonnan tökéletesen ráláttak a két serek között elterülő síkságra, és a jelenetre, ami talán az egész háborút megváltoztathatta. Mintha színházban ültek volna, nézték, ahogyan az északi emberek királya XI. Károly, mellette egy idősebb férfival, akiről Loreena nem tudta, hogy kicsoda (Károlyt is csak a koronáról sejtette) gyalogszerrel kisétálnak a két sereg közé. Jól hallották, ahogy a király elkiáltotta magát.
- Én, Károly, e birodalom örökös királya és felelős vezetője, Isten kegyelméből a Veroniai Királyság feje tárgyalni kívánok Rudenz von Hellenburg főherceggel és Esroniel von Himmelreich zsinatelnökkel!
Az említettek megjelentek a másik oldalról, és néhány perc tárgyalás következett, amit a két tünde nem hallhatott a szikláról. Látszólag Armint is érdekelte mi lesz, mert nem hajtotta tovább a lovát. Arany szemeivel a látóhatárt kutatta, mintha kereste volna, ami zavarta az érzékeit.
- Látsz valamit?
- Nem, de érzem. Északra, nagy területről. Valami ocsmány és tömény fekete mágiát. -fintorodott el őfelsége, mintha csak valami nagyon büdös csapta volna meg az orrát. - Mit tehetnénk? Vágjunk át a tárgyalófelek mellett a két sereg között, vagy kerüljük meg őket ki tudja mennyi időt vesztve ezzel?
A lány már szólásra nyitotta volna az ajkait, amikor a pusztán a semmiből egy ötödik alak is megjelent a vezetők mellett, emberi nemes ruhában, és egy hosszú tőrt döfött Károly király bordái közé. Az egész olyan hirtelen történt, mint egy villámcsapás, és az alak már el is tűnt, káoszt és felbolydulást hagyva maga után. A két tünde döbbenten nézte a jelenetet, mert erre ők sem számítottak, ahogyan senki más sem számíthatott rá. Ha csak a csatáról lett volna szó, ez megváltoztatott volna mindent… De nekik más volt most a feladatuk. Lory szólalt meg először, gyakorlatiasan, ahogy mindig, mert nem kezdhetett el a király halálán lamentálni. Bármi is készült, nem volt sok idejük.
- Ebbe nem keveredhetünk bele. Vágtassunk körbe és imádkozzunk...
Armin megrántotta a kantárt, hogy tovább induljanak, amikor az északi sereg felbőszülten nekiindult a délieknek, de ekkor az egész pusztaföldet betöltötte a zsinatelnök mágikusan felerősített hangja. Ezt a hangot a lovagnő száz közül is felismerte volna, hallotta eleget az utóbbi időben. Nem bízott Esroniel von Himmelreichban, ahogyan egyetlen emberben sem, de el kellett ismernie, hogy a férfi karizmája seregek megállítására is képes volt. Még ők is megtorpantak a lóval egy pillanatra, de annyira már nem hogy megálljanak.
- Megállni, ti eszetlenek! A királyotok haldoklik, elárulnátok?
Armin ügetésre bírta a lovát. A kanca lassan megtalálta a tempóját, és sebesen közelítettek az északi sereg széléhez, amikor megpillantották a legocsmányabb teremtmények egyikét, akit Loreena valaha látott. Mint egy erdőben oszló tetem, akit a föld már réges-régen visszakövetelt magának, olyan volt a ló, amin egy furcsa nő galoppozott be a seregek közé. Gusztustalan természetellenes lénynek tűntek mind a ketten, akiknek már a létezésük sem volt megengedett ezen a világon. Szinte érezte a lány, ahogyan a természet kiokádná magából őket, szinte az egész aurájuk sírt a megnyugtató halálért, hogy a világ egyensúlya visszaálljon a helyére. Ami pedig még ennél is aggasztóbb volt, az az, hogy a lovas pont onnan jött, amerre ők tartottak. Nem hallották, hogy mit mond a ghoul, de Armin kisvártatva akkorát rántott a kantárszáron, hogy majdnem kiestek a nyeregből.
-Elkéstünk… - nézett a herceg a kikerekedett szemekkel a lovas mögé. Az alak mögött egy hatalmas, több mérföldes rúna ragyogott fel vörösen. Hát ez volt a sötét mágia, amit a herceg érzett… A hó alól seregnyi élőholt kúszott elő, változatosan csontvázak, zombik, az rohadás különböző stádiumaiban. Rozsdált páncélok nyikorogtak, némelyiket foszló rongyok borították, volt, amelyiket már az sem… A föld kivetette magából ezt a kárhozatot, pedig vissza kellett volna magába fogadnia. A holtakat vissza kellett volna vennie a természetnek, de itt épp az ellenkezője történt. Loreena alig bírta visszafogni az öklendezést, és hogy ne adja ki a földre a gyomra teljes tartalmát. Az undor heves hullámokban tört rá, de állnia kellett a sarat. Az embereknek szerencsére alig néhány perc kellett, hogy félretegyék az ellentéteiket, és végre a közös ellenség felé forduljanak.
- Istenem... – nyögött fel a lány döbbenten, mert többet nem tudott mondani, pedig gondolkoznia kellett. Már eljöttek idáig, nem fordulhattak vissza. Hátranézett. A tündék is elindultak az északiak mögött, bár nem látta, hogy túl nagy hévvel rohamoznának. Talán itt még segíthettek valamit. Talán…
- Armin... El tudod pusztítani ezt a valamit, amiből kijönnek? Ha nem akkor vissza kell mennünk és küzdenünk a mieink oldalán ameddig csak lehet, de ha megállíthatjuk, akkor ne legyen hiába, hogy idáig jöttünk.
- Kell lennie valami fókusznak. Egy ekkora rúnamezőt valaminek táplálnia kell. Habár meglehet, hogy nem egyetlen forrása van, de ha azokat elpusztítjuk, azzal vethetünk véget az egésznek leghamarabb és legtisztábban. - felelte a férfi elgondolkozva. - De ez már tényleg nem a feladatköröd, ha szeretnéd, visszamehetsz a csapatodhoz.
Loreenában vegyes érzelmek dúltak. Vissza szeretett volna menni, el ettől a rengeteg szörnyűségtől, hogy ha vesztenek a sajátjai között haljon meg, ugyanakkor valahonnan mélyen a mellkasából valami más is előszivárgott, és szépen lassan kezdte e belülről égetni. Ez az érzés pedig a harag volt. Haragudott mindenkire, a világra, az emberekre, a nekromantákra akik ilyen borzalomra képesek voltak, és saját magukra hogy nem tudták időben megállítani. Haragudott Amelie-re hogy idehozta őket, és haragudott saját magára is, mert ő vette rá a sötét tündéket erre az őrületre, hogy csatlakozzanak.
- Nem az én feladatom. Sőt, nem is a tiéd. Ez az egész kibaszott háború nem feladata egyikünknek sem! De ha már itt vagyunk segítsünk az embereknek... - szinte már kiabált a végére, szemeit egyetlen pillanatra elhomályosították a könnyek.
- Magas ára lesz. Remélem Amelienek jó oka volt erre az egészre. - felelte sötéten a sötét tünde, majd erősen vágta sarkát a lova oldalába, ami vágtatni kezd a seregek mellett a mező felé. Igyekeztek megkerülni a páncélos emberseregeket, hogy ne közöttük kelljen átvágni, de ez nem volt egyszerű feladat.
- Ott! - bökött az állával Armin egy kisebb csapat csuklyás-szakadt alakra egy kisebb világító kör közepén az élőholt sereg hátvédjében. Lory is látta őket, bár alig lehetett őket megkülönböztetni a rengeteg élőholttól. - Ők tarthatják fenn a rituálét. Bele kell gázolnunk az élőholtak soraiba, felkészültél?
- Erre nem lehet felkészülni. - megpróbálta rögzíteni magát valahogy a nyeregben, hogy ne kelljen kapaszkodnia. Neki nem jutott kengyel, így nehezebb dolga volt, ráadásul még sosem lőtt lóhátról, de most muszáj volt megpróbálnia. Elővette az íjat a hátáról és nyilat illesztett az idegre.
-Hajolj előre! - Armin engedelmesen hajolt rá a vágtató ló nyakára, Lory pedig ellőtt a feje fölött egy szélmágiával erősített nyilat. A bűbáj hátralökte az előttük álló holtakat, megtisztítva kicsit a terepet, így könnyedén vágtattak át rajtuk, egyenesen be a rituálé közepébe. A szürke kanca azonnal összetaposta az egyik nekromantát, és a többi is meglepetten hőkölt hátra. Szinte azonnal folytatták a kántálást de jóval gyorsabban, valahonnan hátrébbról pedig két páncélos alak is előkerült, hogy a halottidézők segítségére siessenek. Egyikük egy vörös hajú, beesett arcú embernő volt, másikuk egy széles vállú, sebhelyes arcú féltünde férfi. A lovagnő még kilőtt egy nyilat de azt se látta célba talált-e, a nekromanták máris támadásba lendültek.
- Nocsak, valamelyiknek esze is van! Mi legyen velük, mester? - szólalt meg előbb a nő.
- A tiéd a nő. A kormos az enyém.
Mielőtt a két tünde feleszmélhetett volna a földből hirtelen tört elő egy összeszorított ökölre emlékeztető csontképződmény, és oldalba vágta a herceg lovát. Loreena gyorsan felrántotta a lábát és elrúgta magát az állat hátáról mielőtt az maga alá temethette volna. Szerencsére Armin is le tudott ugrani a lóról, mielőtt az néhány csontvázat maga alá temetve eldőlt volna. A páncélos férfi azonnal megindult a herceg felé, hatalmas kétkezes kardját forgatva. A sötét tünde a saját kardjával ügyesen hárította a fegyvert és máris halálos táncba kezdtek. A lovagnőnek azonban nem volt ideje bámészkodni a saját ellenfele is támadásba lendült. Kilőtt rá egy újabb nyilat, miközben igyekezett távolságot tartani tőle, de a nekromanta kitért előle, így csak a vállába fúródott a nyílhegy. Loreena meglepetten látta, ahogyan a nő csak elvigyorodott, és a fájdalom legkisebb jele nélkül húzta ki a vállából a nyilat és dobta a földre. A hús (már a látható részeken) egy pillanat alatt rohadt el, és vált olyanná, mint a zombiké. A tündét ismét elfogta a hányinger, még ha az élőholtak szagát már meg is szokta ez alatt a néhány perc alatt. Gusztustalan, természetellenes teremtmények… Nem volt ideje viszont sokáig szörnyűlködni a gonosz feketemágia csodáin. Ha a sima nyíl nem vált be, egy dolgot tehetett. Kénytelen volt előhúzni az utolsó szent nyilát, az egyetlent ami megmaradt a démonokkal vívott csata után. Apró puszit lehelt az áldott nyíl fejére, hogy ne hagyja cserben, ám mire az idegre illesztette és célzott, ellenfele már alig fél méterre volt tőle. Hihetetlen sebességgel futott neki a tündének, aki reflexből kilépett oldalra, jobb híján. Az embernőt tovább vitte a lendülete, elrobogott Loreena mellett és csak jópár méterrel odébb tudott lefékezni. Ekkor viszont már a lovagnő sem késlekedett egyenesen a háta közepén találta el a nyíllal az ellenfelét.
- Ez az előbb sem... ááh ÁÁÁH! - alakult át a hangja fájdalmas ordításba, ahogy a szentség belemart az átalakított húsba. Zihálva rogyott térdre, miközben Lory néhány lendületes lépéssel mellette termett.
- Szerencsére igyekszem kétszer nem követni el ugyan azt a hibát.
A tünde tőrt rántott és egyenesen belevágta a nő tarkójába, megszabadítva őt a szenvedéseitől. Ki tudja meddig vergődött volna, ameddig a lelkészek szent ereje felemészti belülről… A nő meghalt, Loreena pedig felállt, hogy segítsen a hercegének. Armin láthatóan kezdett megszorulni, az ő ellenfele ugyanis azóta növesztett még két kezet, amikben egy-egy egykezes szablyát forgatott. A sötét tünde ügyesen hárított minden csapást, három irányból is, de visszatámadni nem tudott, csak védekezni. Ha megpróbálta volna, valamelyik penge biztosan célt ért volna. A lány feléjük futott, felmérve az ellenfelét. A páncél vastag volt, ráadásul csonttal megerősítve, a férfi nyaka is védve volt, így nem tudta volna a védelmét átlőni a nyilaival. A korábbiakból kiindulva nem is lett volna túl sok értelme, hiszen még a nő is csak kitépte magából, áldott nyila pedig már nem volt több…A szablyák között pedig esélytelen volt a közelébe jutni is. Hirtelenjében kilátástalannak látta a helyzetet, és nem tudta, hogy segíthetett volna Arminnak, amikor eszébe jutott egy utolsó mentsvár. Már nem is emlékezett rá, hogy kitől kapta, és úgy volt vele, hogy csak végső esetben fogja használni, hiszen legutóbb leégetett vele egy egészen nagy területnyi erdőt… De most végső esett volt. Nem hagyhatta, hogy a rituálé befejeződjön, és nem hagyhatta, hogy az a hatalmas gusztustalan teremtmény, akiben már semmi emberit nem látott felülkerekedjen a hercegén! A nekromanta mögé futott, és egyetlen mozdulattal hozzávágta a tűzgömb fantázianévre hallgató üveget a lábához. Nem mert a fejére célozni, nehogy véletlenül Armint találja el, de így is elég volt, hogy a robbanás és a fájdalom kibillentse az egyensúlyából. A pillanatnyi zavar pont elég volt ahhoz, hogy a herceg kardja felragyogjon, és átszúrja az ellenfelét, pontosan úgy, mint előző nap a démonok vezérét. A nekromanta zihálva esett térdre, a herceg pedig kirántotta belőle a kardját és egy elegáns fordulattal levágta a fejét.
- Nem érünk rá veletek foglalkozni! - kiáltotta Armin a még mindig kántáló nekromanták felé, de amint megindultak volna hozzájuk, az utolsó is felemelte az áldozótőrét, hasbaszúrta magát és holtan rogyott a kicsi rúnakör közepére. A rituálé befejeződött.
- Ne! - kiáltott fel Lory kétségbeesetten.
- Ez nem jó. Nagyon nem jó.

* A hideg csillogó, csontig maró fogakkal tépdeste hófehér bőrét, ahogy lován vacogva figyelte a szélben lötyögve hullámzó seregeket. Úgy állt most szemben Észak és Dél, mint egy-egy türelmes kutya, s a csont a síkság közepén hevert, de valahogy egyik se mert hamarább mozdulni, mert ismeretes lévén a fáma, hogy ki sietve cselekszik gyakran megüti ama bokáját. Az óráknak tűnő várakozást két jó kiállású lovag patáinak dobogása törte meg, melynek háló a süvítő szél, s az ideges szipogások monotóniája megtöredezett kissé. "Az a király? " " A pápa maga? " Hangzottak fel zavart, szinte hadart köhécselt kérdések. Ő maga biztos nem tudott volna választ adni, ám a két férfi úgy nyílröpítésnyire megállott a mező közepén, s egyikük roppant tekintélyt cipeltetve kiáltotta túl a marcangoló szelet. Oldalán kard lógott, menten ima surrant száján kifele annak látványára, ám lenyelte a szavak végét, mert felesleges lett volna magát hergelnie azzal, hogy az Északiaknál van a kard...
- Én, Károly, e birodalom örökös királya és felelős vezetője, Isten kegyelméből a Veroniai Királyság feje tárgyalni kívánok Rudenz von Hellenburg főherceggel és Esroniel von Himmelreich zsinatelnökkel!
* Az úr tekintélyes szavai mellé germán kontrasztba folyt szét annak minden jellegzetessége, nem láthatta igazán, de volt benne valami olyasmi, ami hihetetlen átlagossá, de mégis különlegessé tette. Talán a vér, vagy a puszta nemesi tudat... Mellette egy másik, halk férfiú foglalt helyet lován, impozáns, erőteljes kiállása volt, talán a pápa lehetett maga, bár ebben nem lehetett véletlenül sem biztos, s csakis a nyakában vergődő sűrű hamuförgeteg támasztotta ezen felvetését alá. Amaz egyenlőre nem szólt, csak szemlélődött, s makacsul viselte az előtte szemben felsorakozó valószínűleg szemében merő eretnek sereget.
~ Ha nem az elővédbe kerülök, valószínűleg sose láthattam volna két ilyen befolyásos Északi vezetőt...
* Nem kellett sokat várakoznia ahhoz, hogy a sajátjaik között megtörjön egy kissé a rend, s az így kialakult hullámok közül Rudenz és Esroniel maga léptetett ki elébük. Fenséges páros volt, így személyében nem is látta még ezelőtt Rudenzt, de minden róla szóló pletyka igaznak tűnött, s impozáns kiállása még a zsinatelnök mellett is parancsolt némi tekintélyt magának, ami nem kis szó volt az egyébként is igen erős küllemű férfi mellette. Tán két perc feszült csendbe tellett, ahogy a Veronia hátát legjobban ostorozó négy ember szembe került egymással, s végül fojtottan visszhangzó, puszta diskurzusként hallható beszélgetésbe kezdtek egymással. Fülelt... Szinte kiugrott a bőréből, hogy hallani tudjon valamit, ám minden próbálkozása teljességgel hiábavalónak tűnt, s bizony csak a társalgás nyugodt, kimért hanglejtését sikerült elkapnia. Vicces volt egy kissé a helyzet, még ő maga is képes volt felfogni ennek a morbid humorát: A két gyermekként marakodó egyház ott állott a szüleivel, akik most tárgyalva paktáltak. Fitymáló kifejezés szaladt végig egész létén, egyszerre örült ennek, s zavarta... Az északiak mindig is szörnyek voltak, s nem azért utazták át az egész országot, hogy most aztán egy baráti parolának hála szent legyen a béke... Vért akart... A lélegzet egyként szakadt fel a seregben, ahogy a két uralkodó keze egy szoros békejobba formálódott, a zsoldosok horkanását még éppen hallotta, de a lovasok vidáman tekintettek jobbra-balra, annak reményében, hogy minden rendben lehet most... Régen elvágott családok egyesülhetnek újra, a vész, a káosznak vége... Nem, ennyire egyszerű nem lehetett, háta borsózva jajdult meg, nem hihetett annak, hogy tényleg ennyi lett volna a két ország viszálya, s ezen sötét sejtelme majdnem azonnal bizonyosodni tűnt, ahogy egy furcsa, nemes rongyokba burkolt teremtés jelent meg puszta levegőből és párából. A jóember mozgása messze túl folyékony volt, szinte lötyögve közelítette meg az öreg király, s úgy csúsztatta a pengéjét annak bordái közé, mint ahogy azt a disznóba szokás vágásnak idején. Nyugtalan kapaszkodott bele a ló fékjébe, kicsit megszédült feje a látványtól, messze túl természetellenes volt az egész jelenet, s a merénylő úgy tűnt ismét el, mintha nem is létezett volna. Esroniel azonnal levetődött a lóról, s a földre hullott innen holtnak tűnő királyt karjaiban tartva kiáltott az északi sereg felé. Nem értette sem a zsinatelnök szavait, sem az északiakét, minden csak dühödt mordulásnak hatott, s rohamuk azonnal egyként indult meg a védtelen négyes (vagy hármas?) felé. Zavart, pánikkal szorított bele ismét az állat szerszámába, s pillanatok híja volt, hogy úgy sarkalljon bele Kohle oldalába, mint még soha, ám hűn szeretett vezetője ismét megszólalt, immáron már nem kétségbeesetten, hanem egy vezető erélyes, s kissé mágiával megfűszerezett hangján.
- Megállni, ti eszetlenek! A királyotok haldoklik, elárulnátok?
* A lovasok áradata pont úgy állt meg, mint a nyíl mely a fába csapódott, s a hirtelen lefékezett állatok némelyike le is vetette magáról lovasát. Azok nagyot nyekkenve hevertek el a földön, s látszólag némelyik fel se kelt többet, lovuk pedig zavarodva nézelődött a tömegen keresztül, irányító nélkül. A béke egy halk lehelete ismét átszáguldott a sorokon, ám nem tarthatott sokáig a dolog, ugyanis csak úgy mint elébb, egy lovas jelent meg a semmiből, s tisztán hallható, jeges hangon szólalt meg. Nem látott eleget belőle a távolságok miatt, de valami nem tűnt természetesnek kiállásából, s habár nem találkozott még életében ilyesmivel, így utólagosan mind a merénylőt, mint ezt a lényt Ghoulnak nevezte volna, aminek a puszta gondolatától is rettegnie kell... Ilyen hát, mikor a legenda béli sárkány szemei előtt manifesztálódva tesz hitvallást létének közel sem kétséges tényéről.
- A küldetést teljesítenünk kell, zsinatelnök! Őfelsége így rendelkezett!
- Nem fogom hagyni, hogy a hőn áhított béke határán csak úgy tönkretegyetek mindent, ti mocskos, alávaló eretnekek! Templomosok, elkapni!
* A lovas egy pár pillanatig hidegen kóstolgatta a szavakat, majd a hezitálás ellenére teljesen eltökélt, már-már embertelen hidegséggel tett pontot a kérdésre. A beszélgetés témája egyébként megijesztette kissé, nem tudta, hogy mégis miféle kapcsolat lehetett a ghoul és hőn áhított Esroniele között, de nem is most jött el az ideje annak, hogy ezen elmélkedjen.
- Nem szólhat bele a mester terveibe! * A szörnyeteg felé közeledő templomosok törhetetlen falnak tűnve vetették volna magukat rá a lényre, ám akkor valami olyasmi történt, amire valószínűleg majd még matuzsálemként székében üldögélve is emlékezni fog. Sötét, lilás ragyogással éledezett fel egy rúna a mezőn, s annak mértéktelen hosszában furcsa vésetek és betűk rajzolódtak ki, mentén pedig élőholtak hatalmas seregei emelkedtek ki a földből, mintha csak részei lettek volna annak. Káromkodni szeretett volna, az Úrnak nevét szájára venni hiába, de a szavak mind ajkára fagytak, s csak figyelni tudta a helyzetet*  - Ha nem engedtek a kevés áldozatnak, majd jön a sok. Én, Einmeria, a Sötét Apostol seregének vezetője elhozom nektek, élők az ő bosszúját.
* A dolog láttára a zsinatelnök pár zavart szót váltott az atyával, melyeknek foszlányait elhordta a szél, s úgy tűnt, hogy a jelenlegi status quoban a két oldal egyként fog harcolni. A pápa kiáltott, az elnök is. Az utóbbi szava volt az utolsó amit hallott, után az adrenalin dobolva áradt szét rajta, szinte megsüketítve.
- Jézusért és az Anyaszentegyházért, előre! Démonok, Vámpírok, legyetek ti is testvéreink most! Pusztuljanak a visszatértek!
* "DÉLÉRT". Hangzott fel valahonnan egy kiáltás, amire nem sok válasz érkezett, ám Rudenz visszatértével a lovak sarkantyúzva csapódtak előre, pont mint ahogy az ideget hagyja el a nyíl, s egy egészen új ordítás szaladt végig mindkét seregen: Veroniáért.

* Recsegés és ropogás... Kohle lábai alatt porrá, s minden emberséget elvesztett húshalmokká omladoztak a zombik, még csak páncélját se érve az állatnak. Közen lándzsája szent fényben lobogva tört utat magának, ahogy az állathoz szorulva harcolta magát lékként az élőholtak végeláthatatlan seregébe. Mellette bajtársak voltak, a dögszag csapongva terjengett végig a mezőn, egyre erősebben ostromolva orrának lyukait, de nem érezte. Nem törődhetett ezzel, sorban szúrta dárdára az ellenfeleket, számot se tartva, s csak zihálva az adrenalin okozta frissességtől. Ilyen hát egy csata... Egész élvezetes, nem? Kétszersültként ropogó, morzsásodó végeláthatatlan hadak, s mindent beborító fekete vér... Lenyalta szája széléről, ki is köpte. Rettenetes volt, semmi élvezetet nem talált benne, csakis a fertőt és a mételyt vélte fellelni... Nem tudta meddig lovagolt, talán csak egy perc volt az egész, talán egy fertályóra is, de útját egy megtermett, rohadó csateménen ülő lovas keresztezte, aki pont leszúrt egy közkatonát kegyetlen rozsdás fegyverével. Lassított állatán, furcsa, ismerős érzés lett úrrá rajta, valahonnan nosztalgikus volt neki ez a jellegzetes, impozáns kiállás...
- Randell?! Nem lehet... Nem...
* A lovas kopjáját előre tartva megindult, s az alatta heverő rohadó hústömeg állapotát megcsaló elemi erővel lódult meg felé. A kétség harapva szaladt végig ábrázatán, ám egy hideg lélegzet után megsarkantyúzta ő is az állatot, közelebb bújva annak nyakához, kis sebességet nyerve... Nem volt esélye ellene míg élt, s bár derekasan helytállt, ezt csak annak köszönhette, hogy Randell kesztyűs kézzel bánt vele...  Becsületesen, ahogy a lovagok szokták. Most nem volt lovag. A dádáját kitárta oldalasan, s ahogy a másik kopjája elérte, félrelökte azt, amivel pont megúszta annak mocskos, valószínűleg mérgezett hegyét, mely süvítve csapódott el mellette. Ordítva tolta előre a Scwarzlanzet, ami végül mélyen beleállt az élőholt állatba, ami botolva vetette le magáról utasát, s sebesültem dőlt el, minden parancsát és célját elveszítve. 
~ Ennyit arról, ahogy egy lovag harcolna...
* Átgázolt még pár élőholton, majd megfordulva az impozáns zombi magát összeszedve emelkedett fel, zavartság nélkül egy zweihanderért kapva. Nem ronthatott rá ismét, kivágta volna alóla a lovat, s ha az megtörténik, ő maga nem venné olyan jól a sérülést, még ma is sajgott az utolsó esés sebe, arról nem beszélve, hogy nem adta volna ennyiért Kohlet.
- Hóóóóóóó!
* Leugrott az állatról, bízva annak talpraesettségében, s csapott is volna farára, hogy induljon innét, ám az egyik asszony jelent meg, akivel egy sátorban lakozott, bátorító szavakat kiáltva felé.
- Védem a hátad, te fejezd be a párbajod!
- Isten legyen véled bajtárs!
* Kiáltott fel hangosan, miközben rohanva megindult a lovag felé, már amennyire engedte páncélja. Útközben le is szúrt még pár csontvázat, a lándzsa könnyeden csúszott rajtuk keresztül, a szentség sokat adott az egyébként is eléggé nehéz fegyverhez... Ám ami előtte állt nem ilyen ellenfél volt, s lóduló kardjára felemelte a fegyverét, amin hihetetlen bongással csapódott a kétkezes... Roppanást hallott, nyögődve szaladt végig csuklóján a fájdalom, ám az ellenfél kardja súlyosan csapódott a földbe, s nem volt ideje foglalkozni rezegve jajduló tagjával. Előre lépve csizmájának vastag talpával ráállt a kardra, s amennyire tudta, nekidöfte a feketelándzsát. Nagyapja szakítva vágta át az élőholt nyakának oldalát, tépve húst, inakat, ereket. Ezzel már bárkit megölt volna, de nem ezt az ellenfelet, ugyanis érezte lába alatt mozdulni a kardot, s ordítva húzta a lándzsa élét a nyak vastagabb oldala felé, amire végül undorító, szakadó hangon vált el a fej a csonttól, sisteregve átégve a szentség ereje által. Kevésnek híja, hogy lerepült a sisakos fő, csak a vékony kocsányon lógva maradt meg, lustán táncolva válla körött, miközben a saras hóba halkan puffanva esett le. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy megnézze kinek az arca bújt meg mögötte, ám sem lelki ereje, sem ideje nem volt erre, s diadalittasan felkiáltva rohant vissza lovához, felvágódva arra, s ép kezének hóna alá szorítva a lándzsát. Egy pillanatra rátekintett a hólyagosra sebesedett tenyereire, pokolian égtek, ám valahogy mégse tudta a fájdalmat érezni. Körötte a csata még nagyban zajlott, több kevesebb sikerrel. Hálásan bólintott a bajtárs felé, majd haragosan felkiáltva sarkantyúzta meg az állatot, még egy sor egyszerű csontvázon áttörve.

Néma az éjszaka további része, csupán a folyamatosan éltetett tűz ropogott kellemesen. Alicia felhúzott térdeire fektette kezeit, és arra ráhajolva pihent - legalábbis próbált úgy tenni, mintha így lenne. Zaklatottsága mostanáig sem múlt el, és emiatt aligha volt képes arra, hogy ténylegesen a feltöltődésre koncentráljon, bár nem mintha látszódna: egyáltalán nem tűnik kimerültnek, sőt, inkább olyannak, aki épp felkészül a megpróbáltatásokra, összegyűjtve minden erejét, hogy a lehető legsikeresebbek lehessenek. Mindemellett a nemsokára bekövetkező harc és feladata teljesítésének gondolata ébren és éberen tartja őt, de tudja, hogy amint vége mindennek, amint csökken a feszültség, azonnal pótlolnia kell.
Ez a beszélgetés... Nem kifejezés, hogy nem jött jól. Csúnyán megsebesítette őt, azonban elhatározta, hogy nem mutatja ki. Éjjel azok alatt a hosszú órák alatt bőven volt ideje tűnődni, bőven kialakíthatott egy lelki vértet, viszont ez csak... Hitegetés.
Nem kellett volna kérdezősködnie, csak csendben kellett volna maradnia, hogy ugyanolyan tudatlan lehessen, mint eddig is volt. De talán a jövőben még jól fog jönni mindez... Talán... Ha valaha elér egy olyan szintre, mint az Apostol, talán hasznát veszi mindennek - már ha megéli. Már ha lesz egyáltalán erre lehetőség. Már ha nem roppan bele az oda vezető útba.
A két sereg gyakorlatilag előttük van - gyanúsan jó helyen telepedtek le -, nem is kell nagyon keresgélniük, merrefelé lesz a csata. Még csak el sem kezdődött a küzdelem, de látva, mennyien jelentek meg a színen, már előre érzi a vér és halál szagát, ami hamarosan ellepi és elviselhetetlenné teszi a környéket. Úgy tűnik, az emberek nem sokra tartják az életet.
Ideje lesz indulniuk lassan, bár legszívesebben visszalépne. Meghátrálna, kerítene egy biztonságos helyet, ahol megrepedt lelkét összeforraszthatja kissé, ahol meghúzódhat arra az időre, majd elkerülné azokat a helyzeteket, ahol károkat érhet. Fél. Önmagában le se tagadhatja, hogy retteg mindettől, és már fájdalmas arra gondolni, hogyha más úton haladt volna, most nem kéne itt megjelennie. Nem kéne felkészülnie arra, hogy lehet, itt most meghal. Vissza akar vonulni, nem akar itt lenni, azonban nincs erre lehetősége, máskülönben az Apostol végez vele. Felkeresi, és kegyetlen körülmények közt oltja ki életét; korábbi fenyegetése is élénken él még benne, és emiatt ugyanannyi bátorsága van maradni és elmenni: semennyi. A két lehetőség közül viszont az előbbi a kedvezőbb - ott van esély a túlélésre. Az utóbbinál... Honorousék akár most is megtehetnék. Egyszerűen csak megfogja valamelyikük a fejét, és egy könnyed mozdulattal eltöri a nyakát. Mint a százados esetében...
Beleborzong, ahogy magára vetíti a képet.
Ekkora vérontást hogy fog kibírni? Mondjuk nem mintha annyira zavarná ennyi bolond halála, csak... Képes lesz ugyanúgy teljesíteni? Túléli? Megéli még a holnapot? Mert ugyan itt vannak a ghoulok, akik elviekben védik őt, viszont... Képesek lesznek végig erre? Elég fontos bábu ahhoz, hogy ne hulljon el a csata során? És utána? Megéli még azt a napot, amikor célja beteljesülhet? Freya...
Magában elkergeti a kétkedő és keserű emlékeket idéző gondolatokat, és azt hajtogatja folyamatosan: igen, képes lesz. Megacélozza magát, lelki páncélzatának megerősítésével és befoltozásával foglalatoskodik, de érzi, hogy ez semmire sem lesz jó. Tudja jól, hogy ennyi idő nem elég ahhoz, hogy felgyógyuljon, hogy az egész csak egy illúzió, egy törékeny kép, amelyet egy kisebb megrázkódtatás szilánkosra zúz. Az elhatározás viszont valós, és az talán elegendő lesz ahhoz, hogy míg véget ér az őrület, kitartson.
- Javaslom, menjünk közelebb, úrnőm - veti fel az ötletet Honorous, mire a nő bólint egyet. Másképp úgyse cselekedhetnek, ugye?
- Ott majd váljunk ketté. Sajnos nem maradhatok egyedül, így... - tekint a ghoulra. - Einmeria, te maradj velem, Honorous - néz ekkor a másikra. - A királyt kéne megkeresned. - Nem kéne, kell, de... egyszerűen nem megy ez neki, pedig csak egy szó. Csak ki kéne mondania, parancsolni kéne, viszont... Ez nem neki való, hiába próbálkozik vele.
- Ahogy kívánja, úrnőm! - feleli a wight, valamint a ghoul is biccentéssel jelzi beleegyezését. A tünde még egy pillantást vet a felsorakozott embertömegekre, mély levegőt vesz, főként azért, hogy az egyre csak terjeszkedő félelmet és feszültséget valahogy legyűrje.
Akármennyire szeretné elkerülni az elkerülhetetlent, végül bekövetkezik: elindulnak, hogy beolvadjanak a déliek közé, azonban megtartják a kellő távolságot, nehogy túl nagy figyelmet vonjanak magukra. Jobb kerülni a feltűnést, így szélen találnak maguknak helyet, de még így is jó rálátásuk van az eseményekre - már ha történik valami más az acsargáson kívül. Nyomasztó a gondolat, hogy mögöttük a déli sereg van, előttük az északi - akarata ellenére is egy hatalmas csapdának véli, egy zsákutcának, ahonnan nincs kiút -, ösztönösen keresi a menekülő útvonalakat, amelyek... Igazából nincsenek. Tisztán érzi a levegőben lévő feszültséget, ami lassan végigjárja egész testét, a félelmet egyre csak erősítve benne, valamint a vágyat, hogy elmehessen innét.
A pápa és az északi király a két csapat közé sétál gyalogosan, kíséret és védelem nélkül. Nem tudja, hogyan is zajlik egy-egy ilyen méretű küzdelem, de azt ennyiből is megállapítja, hogy őrültség az, amit azok ketten tesznek, hogy így, védtelenül kiállnak embereik élére. Bármikor lelőhetné őket egy íjász, bármikor életüket veszthetik, ha így előjönnek, hát nem tartanak ettől? Miért csinálják ezt? Nem harcra készültek? Vagy még megkísérelnek egy utolsó békét?
Ez már szánalmas. Ha eddig nem tudtak megbékélni a másikkal, akkor mégis hogyan sikerülhetne most? Túlságosan abszurd ez a felállás, így elveti az ötletet, ám a király elkiáltja magát, mintha csak megcáfolni szeretné, mintha ennek a ténynek valóságosságáról próbálná meggyőzni a nekromantát:
- Én, Károly, e birodalom örökös királya és felelős vezetője, Isten kegyelméből a Veroniai Királyság feje, tárgyalni kívánok Rudenz von Hellenburg főherceggel és Esroniel von Himmelreich zsinatelnökkel!
Nagyra nyílnak szemei ennek hallatán, felháborodottan és zavartan. Most komolyan? Kihozzák a létező összes használható katonájukat, hogy most tárgyaljanak? Ezek az emberek normálisak?! Nem itt kell tárgyalni! Annak már rég nem itt lenne a helye, azt egy teremben, asztalok, székek és néhány diplomáciai egyezkedésekre képes embernek kéne elintéznie, nem erőfitogtatással, amit most művelnek. Nem ilyen körülmények közt kell beszélgetniük arról, hogy képesek-e kibékülni. Egyszerűen... Mégis mit gondolnak?! Majd az egymásra helyezett nyomás segít rajtuk? Mert majd akkor képesek lesznek kiegyezni, tényleg...
A két felszólított személy elindul. Idegesen figyeli mozdulataikat, pattanásig feszülnek idegei, és szinte már látja maga előtt, ahogy valaki elereszt egy nyílvesszőt, eltalálva valamelyik vezetőt, ezzel elindítva a küzdelmet. De miért nem történik ilyesmi? Mire várnak? Itt lenne a legjobb lehetőség leszámolni a másik féllel!
- Itt az idő, Honorous – szólal meg Einmeria, és érdeklődve fordul felé. - Teljesítsd a Mester parancsát.
A Mester parancsát? Várjunk csak, ugye nem most akarja…?
- Mi…? - Nem tudja befejezni, de nincs is erre szükség: arca olyan, akár egy nyitott könyv.
A wight egyszerűen bólint egyet, és szomorúan Alicia felé mosolyog, aminél legszívesebben a nő rászólna, hogy ne tegye. Hát megkérte rá, nem? Megkérte, mert nem bírja elviselni, mert ha állandóan ezt a délibábot látja, beletörik. Vagy ez most őszinte lenne?
- Sajnálom, úrnőm – hangzik, és hallja, ahogy lelkének apró darabkái ismét halkan repedezve lehullnak.
- Nem, most nem meh... - állítaná meg felé nyúlva ellentmondást nem tűrő hangon, de Honorous eltűnik. Egy hosszú másodpercig döbbenten figyeli azt a helyet, ahol az előbb még a férfi állt, és képtelen felfogni, hogy egyszerűen… Csak eltűnt. Teljesen váratlanul éri - fogalma sem volt arról, hogy képes erre -, és tudván, mire is készül, szinte sokkos állapotba kerül. Komolyan... Elindult? Oda? A vesztébe?
Nem mehet oda. Nem mehet oda most! Meg fogják így ölni! Hát hány egyházi, hány protestáns sorakozhatott most fel? Egy pillanat alatt végezhetnek vele, nem mehet! NEM MEHET!
Elindulna abba az irányba a levegőben kapkodva, hátha megragadhatja a férfit, kiáltana utána, hogy ne merészelje megtenni, de tudja, hogy nem ez a bölcs döntés. Tehetetlenségében ingerülten fordul Einmeria felé, szólásra nyitja száját, felháborodott kérdéseket tenne fel neki, de egy hang sem jön elő torkából. Mégis mit tehetne? Mit kérdezhetne egyáltalán? Hogy miért most? Miért nem tudnának várni? Hogy miért nem a csata hevében tesznek mindent, amikor még van esélyük arra, hogy mindannyian túléljék? Komolyan feláldoznák Honoroust? Ennyit érnének a bábuk?
Feladva a számonkérés megkísérlését, elfordulva ragadja meg csuklyáját, melyet mélyen arcába húz. Nem akarja, hogy bárki lássa vonásait, nem akarja, hogy bárki leolvashassa róla: szenved.
Nem lehet ez… Ez nem történhet meg, nem!
Durván alsó ajkába harap, és még a ruhadarab alól végignézi, mi fog történni, közben csupán ennyit kérdez: miért? Miért? MIÉRT? Miért most?! Miért most kell ennek bekövetkeznie?! Hát nincs más?! Ennyi?!
Kínosan és keservesen hosszú, önpusztító percek telnek el, és már-már csodálatra méltó, hogy így képes elviselni a kétségbeesés és tétlenség ezen fokát. Ahogy viszont ismét megpillantja a wight ismerős alakját, legszívesebben kezével takarná el szemeit, hogy ne kelljen végignéznie, mennyi támadás éri másodperceken belül őt százfelől, azonban nem következik be ilyesmi. Honorous gyors, ám furcsamód Károly mellett ölt alakot, és pillanatok töredéke alatt a bordái közé döfi eddig nem látott pengéjét.
Mi… csoda...?
A wight egy szempillantás alatt tűnik el a színről, a zavargás hangjai nem jutnak el hozzá. A kép él benne most élénken, az a jelenet, ahogy a férfi egy gyors, precíz mozdulattal a csontok közé szúrja fegyverét.
De... Miért… Miért Észak királya? Miért Károly? Hát nem… Nem Rudenz volt a célpont? Akkor most… Mi történik…?
Megrökönyödve próbál talpon maradni, de nem sok híja van annak, hogy összerogyva kövesse a további eseményeket. Túlságosan zavarodott, minden figyelmét leköti, hogy összerakja a terv szétrobbant darabkáit, de nem talál egyetlen támpontot se. Fogalma sincs arról, mit miért követnek el, mi miből következik, nem látja az összefüggéseket. Nincs egyetlen összeillő esemény sem.
Honorous újfent megjelenik – ezúttal Alicia mellett, a nekromanta viszont aligha képes most reagálni. Összezavarodott: ez az egész nem kis káoszt okozott most benne. Az eddig logikusan felépített, jól átlátható terv most teljes egészében felborul, rakosgatja a részleteket ide-oda, de nincs sehol sem megegyezés, nincsenek egymáshoz passzoló részletek. Minden zavaros, minden homályos és érthetetlen. Hogy kerül most ide Károly király és halála? Miért őt…? Nem érti, egyszerűen képtelen megoldani ezt a rejtélyt, a lázas tűnődéssel pedig csak hátrányát erősíti.
- Ez most... - fordul Honorous felé, arcára tökéletesen kiül a döbbent zavar. - ... mi? – Hangja elhaló, alig találja meg.
- Amivel az Apostol megbízott. Meg kellett ölnünk a királyt.
De most… Mi? Hát nem…?
- De... Rudenz...? Vele akkor... Vele akkor most mi van? – kérdezi szinte összetörve.
- Nem Rudenz volt a célpont. Soha, egy pillanatra sem.
Egy pillanatig szólni sem bír. Hogyhogy nem ő volt...? Ezt nem érti, neki azt mondták, hogy meg kell ölnie őt, hogy... Átverés lenne...?
Amíg feldolgozza az információt, képtelen bárminemű cselekedetre; megfagyva áll, hitetlenkedve. Ha ennél is jobban ki lehet fejezni az őrült döbbenetet, akkor az most láthatóvá válik a holdcsókolt arcán: nagyra nyílt szemekkel figyeli a wightot, a megannyi érzelem most tisztán csillanó szemében kavarog.
- De akkor miért kellett a déli táborba menni? Miért kellett utána nyomozni? Mire fel volt mindez? - értetlenkedik ingerülten, ezzel is követelve a válaszokat, megtalálva a szavakat. Az északi sereg közben rohamra indul megbosszulva királyát, de Esroniel hangja végighasít a tájon:
- Megállni, ti eszetlenek! A királyotok haldoklik, elárulnátok? – kérdez rá, Alicia pedig csak egy pillanatra fordul abba az irányba, utána vissza a wight felé. Az ottani komédia nem érdekli. Nem érdeklik őt az emberek, kicsinyes problémáik, fölösleges vérengzéseik, egy cseppet sem, ha akarják, nyugodtan végezzenek egymással. Sem most, sem máskor nem foglalkoztatná, és különben is, jelenleg elsőbbséget élvez, hogy kiderítse, mi folyik itt - hogy tulajdonképpen mi is volt mindebben a szerepe. Önzőség és felelőtlenség, azonban amíg nem derül mindenre fény, nem tehet egyetlen lépést sem előre.
Magyarázatot követelve vizsgálja Honoroust, és kész arra, hogy kiabálva folytassa a beszélgetést. Kész arra, hogy ingerülten faggassa tovább, és ugyan eddig a szemébe hazudott, most már nincs mit rejtenie.
- Információt szereztünk... Illetve, jobbára én - vigyorodik el elégedetten, és legszívesebben most adna neki egy hatalmas pofont, de fogcsikorgatva tűr. Nincs elég erő a kezében ahhoz, hogy ezt megtehesse, még ha indulatai kiáltanak ezért. Érezni és hallani akarja, ahogy a wight arcán fájdalmasan csattan tenyere, annak ellenére is, hogy a másik bizonyára nem érezne ebből semmit.
- Későbbi tervekhez.
- De mire kellettem akkor? Minek kellett átverni? Miért...? - nem jut eszébe hirtelen több kérdés, amit fel tudna tenni, de nincs is rá szükség, mivel Einmeria közbevág:
- Elrontottad, Honorous – szólal meg, és odapillantva már nem gyalogosan találja őt, hanem lovon - döglovon, ami időközben manifesztálódott egy rúna megérintésének köszönhetően. A különleges, hátborzongató hátas látványa egyszerre töltené el undorral és csodálattal, ha nem lenne ennyire felkavarodva – most a körülményekkel nem tud foglalkozni. Érheti őt megannyi külső hatás, de ugyanúgy egyetlen dolog fogja foglalkoztatni: mi volt itt a szerepe.
Ennek ellenére értetlenül pillant a ghoulra. Mit is rontott el? Roppant zavaró, hogy ennyire összefüggéstelen minden.
- Még megmenthetnénk a királyt. Közbelépek – teszi még hozzá, Alicia pedig ösztönösen nyúlna utána, hogy őt is megállítsa, de a ghoul meg sem várja a választ - előrelovagol. Miért teszik ezt? Ez öngyilkosság!
Reménytelenségében csuklyája alá nyúl, hajába túrva hátrál pár lépést, és csak hitetlenkedve rázza a fejét. Mit kéne tennie? Egyáltalán mit lehetne ilyenkor tenni? Zavarodott, elméjében kavarognak a gondolatok, hangosan sikít minden hang fejében, testének összes apró része tiltakozik, és mintha összhangban mondanák: mennie kell innen, el, messzire, vissza se nézve. Ez nem az ő feladata, ezt nem neki kell csinálnia – ez egy borzasztó álom csupán! Biztosan a kétségbeesett gondolatok miatt álmodik ilyeneket, még bizonyára a tábortűz mellett alszik, várva a hajnalra, arra az őrült hajnalra, amit most épp megálmodik…
- Amire az Apostol mondta. Az úrnőn keresztül irányított minket, csak kissé konkrétabban, mint az úrnő gondolta. Konkrétan az úrnő teste volt a fókuszkristály.
Néma csend. Eltompul minden, a kezdődő harc zaja nem ér el hozzá, a külvilág képei elhomályosulnak, és gondolatai visszhangozzák Honorous szavait.
Fókusz… kristály? Rajta keresztül… Rajta keresztül zajlott minden? Nem is… Nem is volt sose olyan magas posztban, ugye? Nem is… Hát... Hát hogy is hihette...? Sejtette ő, hogy itt valami nincs rendben, de hogy... De hogy aztán nem foglalkozott ezzel a részlettel...? Miért…? Hogyan…? Miért hívta és hívja még most is az úrnőjének? Miért, ha semmit nem csinált? Miért, ha az, amit ő ezidáig tett, semmit nem ért? Miért, ha valójában úgysem ő irányí? Miért...? Ha minden fölösleges volt, ha...
Zihál és szédül, ahogy az érzések hirtelen mindent elborítanak; elöntik elméjét, és nem tud szabadulni semmitől, ami most benne van. Rengeteg hang kiáltozik egyszerre, rengeteg érzelem dúl benne, és ez csak fokozódik, egyre csak terhelve amúgy is gyenge testét – rosszul van. Ugyanúgy kavarog a gyomra is, és nem tudja, fel fog-e bármit is öklendezni. De mégis…
Szemei csípnek, torkában furcsa kaparászás jelenik meg.
- De miért? Miért, Honorous, miért nem lehetett volna elmondani? - ragadja meg vizes tekintettel a másik ruháját mellkasánál. - Miért kellett egy... teljesen fölösleges utat követnem? – Mert mindez hiábavaló volt. Adtak neki egy olyan feladatot, ami semmiben sem segítette elő a tényleges cél elérését, csak… Volt. Volt ott, mint egy gyerek, akinek adtak egy játékot arra az időre, míg a felnőttek elintézik a maguk dolgait. Az orránál fogva vezették, elhitették vele, hogy akár még hasznos is lehet, de nemhogy ezt a mellékes feladatot nem tudta elvégezni, még be is kapta a csalit… Ez… Ez egyszerűen…
Sírni akar. Sírni, csak sírni. Nem bír el ezzel, nem bírja ezt a súlyt, egyszerűen megfullad mindettől, összeroskad alatta.
- Mert nem lett volna értelme. Meg nem hiszem, hogy az úrnő beleegyezett volna ebbe, nemde?
Mi ez a kérdés? Mi ez a bolond kérdés? Hát honnan tudhatná, mit enged, mit nem? Honnan tudhatná, hogy mégis mi az, ameddig képes elmenni? Ne, ne kínozza őt!
Mielőtt bármit is kérdezhetne, körülöttük kilométeres körben rúnák ragyognak fel. Kissé összerezzen ennek láttán, majd ahogy mindenhonnan élőholtak kezdenek előbújni a hó alól, megdöbbenten és könnyezve néz körbe. Mi ez...? Mi történik már megint...? Miért van ez...?
Honorous felsóhajt.
- Drasztikus megoldás, de ha a mester ezt akarja...
A MESTER EZT AKARJA?! Mit? Mi ez? MI EZ?!
A könnyek gyors egymásutánban folynak végig arcán, és alsó ajkába kell harapnia ahhoz, nehogy kitörjön belőle a sírás.
- Mibe nem egyeztem volna bele? Nem lett volna értelme? - gyűri ujjai közt a ruhadarabot még mindig a környéket figyelve, halkan, reszketve. - Szerinted engem mennyire érdekel, ki a célpont?! – fordul kétségbeesetten Honorous felé, szinte már kiabál. - Szerinted... Én... Én csak igazat akartam – teszi hozzá elvékonyodó hangon, teljesen reményvesztve. - És én elhittem. Elhittem, hogy ez a cél... – zokogja. - Mint egy rongyot, úgy rángattatok, ugye? – kérdezi, és bár tudja, mi lesz a válasz, mégis reménykedik az ellenkezőjében.
- Igen – érkezik a kíméletlen felelet.
Ennyi.
Reccs és ropp.
Megdermed néhány hosszú pillanatra.
Kívül csend, belül féktelen vihar.
Egy pillanatra a könnyek elapadnak, fájdalmas, torz vonásokkal rázza a fejét, közben arcán megjelenik egy keserédes mosoly. Végig Honoroust nézi, tekintetével szinte könyörög, hogy mondjon mást, de… De nem hangzik el egyéb, pedig... Annyira elkeseredett, hogy még azt is el tudná fogadni, ha ilyen csúf, gonosz viccet űznének vele, de nem... Ez komoly, és...
Hallhatta… Egy báb volt… Végig… Végig csak egy madzagokon rángatható báb... Nem számított, hogy kicsoda, csak hogy kihasználható legyen...
Kihasználható...
Testének összes ereje elszáll, és egy öngúnyos, halk nevetéssel, zokogva rogy lassan térdre, kezeivel alig támaszkodva a wighton. A hóba érkezve hol saját magát átölelve, hol arcán végighúzva kezeit, éjfekete fürtjeibe durván kapaszkodvkönnyezik, és alig bírja elfojtani a belé szorult kiáltást.
Üvöltene… Hangosan. Torkaszakadtából addig, míg képes rá, míg meg nem némulna. Fájdalmasan. Kétségbeesetten. Reményvesztetten.
Nem, ez… ez nem lehet. Ilyen nem létezik. Nem lehet, hogy csak egy báb legyen, nem… Nem hiszi el, ilyen… Létezik egyáltalán? Megtörténhet ilyen? Létezik ilyen csúf játék? Hát létezik...?!
Fáj. Úgy fáj mindene. A teste, a lelke, széthasad a feje. Szíve is őrült tempóban dobog, és minden egyes dobbanás óriási kínokkal jár. Ott szorongatja ruháját, mintha csak ki akarná tépni a helyéről, hogy végleg megszűntesse a szenvedést, de semmihez sincs ereje már.
Miért? Miért akarja mindenki kihasználni? Miért történik mindig ez? Miért használják ki állandóan? Miért…? Csak… Hadd tudja már meg… Tudni akarja… Mit vétett, hogy mindig erre kerül sor? Pedig… Pedig már azt hitte… Azt hitte…
Összegörnyedve sír, keservesen nyöszörög – szánalmas.
Legszívesebben végigkarmolná karjait, hátha enyhül a kín, hátha könnyebbé válik, de… Biztos, hogy nem. Önsanyargatással nem ér semmit, viszont még így is, akarva-akaratlanul is egy ölelésnél keményen húzza végig oldalán ujjait - még ruhán keresztül is érzi az ezzel járó fájdalmat.
Csak egyetlen szót tud ismételgetni: miért? Miért kellett ezt tenni? Miért nem tudták volna elmondani? Miért kellett ennyi mindent eltitkolniuk? Miért kellett kihasználni őt? Miért… Miért? MIÉRT?! Valaki! Valaki adjon választ rá! Valaki… Csak egy… Csak egy magyarázatot, csak… Csak egy… egy szót, ami segíthet, csak egyetlen egyet… Nem kér többet, csak ezt…
Észre sem veszi, hogy mi zajlik körülötte. Az élőholt sereg egyre csak gyarapszik, de ezzel mit sem törődik – túlságosan fáj ahhoz mindene. A lelke szétszaggatva, apró darabokban hever ismét, mintha most vesztette vonla el nővérét. Nem ér fel azzal a hiánnyal, de ugyanazzal a kínnal igen, és míg ebből felépül...
Felépülhet ebből egyáltalán valaha? Van még remény erre? Van...?
Hol van... Hol van Freya? Ölelje meg... Ébressze fel... Mondja meg neki, hogy az elmúlt évtized csak egy szörnyű rémálom része... Keltse fel ebből az iszonyatból... KELTSE FEL VALAKI!
- Még szántak az úrnőre egy feladatot – hangzik Honorous hangja, ami visszahozza a jelenbe.
Szerette. Szerette ezt a hangot… Miért tőle kellett hallania…? Miért az ő hangját mérgezik ezek a szavak...?
Olyan erőtlen... Olyan...
Üres.
A vihar hirtelen ül el, helyébe olyan némaság kerül, amely tapinthatatlan, amely kínzó űr.
- De ha nincs olyan állapotban, elvégzem egyedül.
Egyedül...?
Fel kell állnia. Teljesítenie kell. Nem maradhat megszégyenülve, bár… Menthetetlen már, nem fogja lemosni magáról ezt. A puszta ténytől már egy igazi szégyennek számít, hogy belesétált ebbe a hatalmas csapdába. Hogy hitt. Soha többé nem szabadna hinnie… Soha többé nem szabadna bíznia, egy kicsit se, és már megfogadta nem egyszer, valahogy ez mégis… Elkerülhetetlen. Mindig belefut ebbe, mindig, és minduntalan összetörik.
- Megcsinálom - szipogja, gyakorlatilag azonnal válaszolva. Megcsinálja. Meg fogja csinálni. Végigviszi.
- Ha már... Ha már csak egy bábnak vagyok jó... Legalább annak megfelelek - kuncog halkan, saját magát kinevetve ezzel, majd végighúzza arcán ruhája ujját, letörölve a könnyeket. Kell ennél több? Kell ennél több, hogy a lehető legszánalmasabban nézzen ki? Eleget tesz most már ténylegesen az eldobható báb fogalmának. Nevetséges.
- Ki kell hoznunk Einmeriát a csatából – kezdi Honorous, közben Alicia bizonytalanul lábra áll. - Az idézés az ő erejét használta szikrának, ami beindította, így jelenleg gyenge, akár egy zombi. És ha meghal, a teste megsemmisül vagy az egyházhoz kerül, a Mester elveszti egy szolgáját – magyarázza.
Üres. Tátongó űr van most benne - és valami más, valami egészen más, mely eddig mélyen, eldugva rejtőzködött valahol a sötétben.
Egyáltalán nem érdekli, hogy a Mesterrel mi van. Nem érdekli, mit akar, csupán egyetlen dolog mozgatja: Einmeria megmentése. Ennyi. Nem akar az Apostol elvárásainak megfelelni, viszont a másik oldalon ott van, hogy a ghoullal végezhetnek, és bár megváltás lenne a számára… Akkor sem hagyhatja.
Ha már ennyi mindenen keresztülment… Ha már ismételten kihasználták… Talán ideje lenne neki is változnia. Ideje lenne neki is ugyanezt a stratégiát alkalmaznia. Ideje lenne ragadozóként viselkednie, korcs módon kegyetlenkednie - ideje lenne beszállni a könyörtelen játszmába. Mert részt fog venni benne. Ha nem is most... Később... Később ő fogja mozgatni a szálakat. Később ő lesz az, aki bábokat rángat majd.
Kifejezéstelen arccal és tekintettel mered maga elé, de még véletlenül sem Honorousra.
Nem dühös rá. Az Apostolra haragszik. Az Apostol az, aki végig ezt tervezgette, ő az, aki mindennek a forrása. Ő adta ki a parancsot Honorouséknak, ő volt… Ő mindennek az oka.
- Én vigyázok az úrnőre, de a közelemben kell lennie. Így képes az Apostol közvetlenül irányítani engem, én pedig meg tudom védeni az úrnőt.
Apostol.
- Rendben van – felel az előbbi zokogástól még remegve, de sokkal nyugodtabban és hidegebben. - Tudod, merre van?
- Tudom. A Mester megmutatja.
Mester. Halott Mester.
- Kövessen, úrnőm – kéri (vagy utasítja?), közben a semmiből magához idézi az előbb látott hosszú pengéjű tőr két darabját. Méghogy nincs nála fegyver, mi…? Nevetnie kell.
A férfi elegáns mozdulattal döfi le az utukba, közelükbe kerülő katonákat, vagy éppen a lágy részeket szakítja fel, súlyosan megsebesítve az embereket, utat nyitva társuk felé a harcoló tömegen keresztül. Alicia szótlanul, szorosan mögötte követi őt, mozdulataiba a bizonytalanság mellé valahogy egyfajta határozottság is keveredik, tekintete is olyan, akár egy hideg, megtört penge fénye, mely még ugyanolyan fenyegető lehet, mint hajdanán volt - csupán idő kérdése, míg kibontakozik. Bár erő szempontjából megközelíteni sem tud senkit, tehetetlen, az akarat elfojtott lángja mégis benne ég – bosszúvággyal együtt. Egyre csak érik benne, bár még apró, és csak halkan suttog hozzá. Halkan kísérti őt, csendesen visszhangozva a mélyre temetett, sötét vágyakat.
Átverekedik magukat az egymással küzdő feleken, és hamarosan megpillanthatják Einmeriát is. Rudenz von Hellenburg is a színen van, aki épp egy mágikus óriásfegyverrel söpri le a mellette lévő élőholtakat, irányát tekintve tökéletesen meg tudja mondani, ki a célpontja: maga Einmeria.
Mintha a sors fintora lenne mindez – elküldik őt, hogy végezzen Dél királyával, amire nem is kellett sort keríteni, most pedig vele kell megküzdeni. Vajon mikor van itt az ideje egy gúnyos kacagásnak?
- Lefoglalom, úrnőm, támogasd ki Emit - mondja a férfi, majd akrobatikusan, egy szaltót vetve teljes testsúlyával pengéit Rudenz ekkorra már normális méretű kardjának feszíti. A fémek csikorognak és sikoltanak, ahogy egymásnak ütköznek - vajon meddig lesz képes feltartani őt?
Lépteit már a ghoul irányába vezetné, ám még mielőtt megindulhatna, Honorousék mellett egy láncoktól csörgő inkvizítorra figyel fel, aki szintén az Apostol szolgáját veszi célba.
Nem kapod meg!

Azt hiszem itt az ideje megmenteni a seregeket és kiporolni néhány élőholt rothadó hátsóját.

Skype-on kereshettek az egyéni útmutatásért!

* A vöröslő hó fényesen villant szemébe, ahogy végig tekintett a csatatéren. Itt-ott harcok folytak, de nehézkesen vélte felfedezni, hogy a szükség mégis hova hívta leginkább. Szeme önkénytelen is formákat keresett, jellegzetes, otthoni hajzuhatagokat, egy pajzsot, szép pár szemet. Tarolva csapódott át élőholtak tömkelegén, észre se véve jelenlétüket, miközben csuklóját masszírozta. Rosszul esett neki nagyon az egész előző találkozás, bár ennél rosszabb már nem nagyon történhetett vele, s ez jó dolog volt.
- Ez veszélyes volt, féltettelek.
- Én is féltem, de akinek erős a hite, az nem félheti a halált, legfeljebb jutalmaként a mennyekbe jut, elvégre szent célokat szem előtt tartva lelte meg végzete.
* Ahogy szavai elhangzottak, a távolban megpillantotta a keresett személyt, kihez persze nem mehetett csak úgy oda, hogy majd persze vállvetve harcoljanak majd... Ejj, visszatartotta volna csak, ám mégis jó érzés volt egy biztos pont megtekintése, s Niel örökké fénylő csillaga sziporkázva tündöklött a csatamezőn, miközben egy nagyon gyors, s elemi lavinaomlásnak tűnő akolitussal (Vagy ghoullal?!) hadakozott. Nem zavartathatta magát, áttarolt pár hétköznapi csontvázon, s megpróbálta a maga módján keresni az ellenfeleit. Nem is olyan sokára a probléma megoldotta magát, s ismét felderengett egy lilás színben pompázó rúnakör, melynek mentén számos eddig teljesen ismeretlen élőholt jelent meg. Nagy, megtermett harcosok voltak, közel három méteres magasságba nyúlva, olyan vaskos izmos karokkal, melyekről szinte lepattogzott volna a lövedék. Legtöbb végtelen vaskos fejszéket, vagy bárdot hordozott magával, igen alul öltözve. Szakállukba egyként vegyült a por és a vér, leginkább az öreg történetekben szereplő viking ősökre emlékeztette őt látványuk, s kicsit félve is nézett szét rajtuk, ugyanis úgy taroltak végig az egyszerű katonákon, mintha csak papírlapok lettek volna egy vastag, jól kovácsolt olló két pengéje között. Itt-ott ennek ellenére persze akadtak olyanok, akik tudták őket kezelni, s az erősebb íjászok, esetleg Schwarzjagerek könnyeden foglalták le őket, átütve vastag koponyájukat veszélyes kis tüvekjeikkel. Minden rendben is lett volna, ám tekintetét egy egyedül mozgó tunikát viselő óriás hívta magára, ahogy ellenséget és barátot egyként tarolt fejektől és tagoktól, pont, mint ahogy azt egyébként a parasztok teszik aratásnak idején. Iránya ijesztően a zsinatelnök felé mozdult, s ha lehet még fenyegetőbbnek tűnt emiatt, mint bármely másik. Dermedten állva figyelte közeledni a lényt, s már csak olyan 8 méterre lehetett tőle, mikor rá kellett jönnie, hogy az ottani zsoldosok nem jelenthettek versenyt számára. Keservesen hozott döntést, s sarkantyúzta meg alant Kohlet, miközben szájára ájtatos szavak ragadtak.
- Uram... Te vagy a Seregek Istene és Te erősítetted meg Dávidot is, amikor Góliáttal szembekerült. Érted harcolok, dicsőségedért, adj nekem erőt, vezesd a kardom... Ámen.
* Nem ismerte ellenfelét, amennyire tudta megfigyelte a lassú közeledés közepette. Hatalmas emberszerű alak volt, bamba arccal, s egy hányásszín fonott hajjal, mely olyan vaskos volt, hogy nem egy fejszevágást fogott volna meg. Tunikáját alvadt vér festette helyenként, ocsmány seszínének egy kis variációt kölcsönözve, s megtörve a monotóniát. Bőre vaskosnak és szőrösnek hatott, helyenként ragyákkal, s nyílt, gyulladt sebekkel, melyek innen távolról is teljességgel hidegnek hatottak. Közelebb kerülve egyik kezével kissé elengedte a lándzsát, s egy kulacsot kaparintott elő, melyet egyenesen az óriás fejéhez vágott, annak reményében, hogy ezzel képes lehet egy kissé megzavarni azt. Sebesen ismét ráfogott nagyapjára, s megcélozta azzal az ellenfél mellkasát. Az ivóedény eltalálta a lény fejét, majd leesve lemezes vállvédőjét is, ám egy-egy tompa puffanás kivételével semmilyen reakciót nem tudott kicsikarni a monstrumból, s az csak előre tette a lábát, látszólag készen arra, hogy szemben álljon egy tonnás lóval. Emiatt némi kétség futott végig rajta, nem volt benne biztos, hogy jó döntés volt ez, ám végül megacélozta magát, s erősen szorította a lándzsát, egyenesen az ellenfél vállának szegezve azt.
~ Dávid és Góliát, Dávid és Góliát!
- NEM LESZ JÓ!
* Ám Góliát nem volt egy hétköznapi óriás, irdatlan sebességgel tért ki mozdulata elől, s bár vállába belefúródott a lándzsa durva tapintása, szinte át is ütve azt, ellenfele könyökének lágy ütése akkorát taszított rajta, hogy úgy repült ki a nyeregből, mint ahogy az gyermekek ablakból kidobott paprepülője szokott. Szemei előtt rövid halandó élte lepergett, sok dolgot látott: Azokat a pökhendi Nebelturm nemeseket, Esronielt, vámpírokat, embereket... Nagyapját. Éltét végül más halálának köszönhette, zuhanva csapódott be két holt zsoldos bőrpáncélos testére, melyek tompították a hatalmas esést, ám pár pillanatig mégis úgy érezte, mintha két kézzel tépték volna ki tüdejét, s ahogy felkászálódott, repedt bordáiból minden levegő kipréselődött, szinte el se hitte, hogy tud majd még levegőt venni. Ziháló mellkasa végül felszakadt, s görcsös, szinte visító hangon töltődött meg hűvös, jeges levegővel. A kavalkádtól szédülő feje zavartan pattogott ide-oda, s keze hiába szorította nagyapja erős fogását, sehol sem érezte. Az óriás vállában volt, aki úgy dobta el azt, mintha csak egy otromba piszkavas lett volna... Lényegében az is volt persze, de az az otromba piszkavas a nagyapja volt, s így szó sem lehetett arról, hogy nem nála van. Kétségbeesetten pattogó nézelődéssel szedte össze magát, s kotródott arrébb, még jótékonyan félrerúgva nehéz csizmájával egy csontvázat, mely darabokra esett ahogy az óriás keresztül vergődött rajta. Valamit akart, s végül egy halott lónak dőlt, berepesztett képű férfinál találta meg azt a bizonyos valamit. A hulla feje be volt vágva, szinte két szeméig csapódott bele egy fejsze, s az ostoba kifejezés arcán arra utalt, hogy nem szenvedett sokat. Hirtelen felsikoltott, a felismerés leülepedett... A test az egyik apródhoz tartozott, akikkel edzett még tegnap.. További teketóriázás nélkül tépte ki fagyosan szorító hulla merev tagjai közül a gyalogsági lándzsát, mely messze túl könnyű volt számára.
- Bocsáss meg!
* Már fordult is, s még pont időben ahhoz, hogy fel tudjon készülni a bikaként mozduló szörnyetegre, aki rohamozva emelte oldalasan az egyik fejszéjét, hogy menten leválassza fejét, s törzsének felét a helyéről. Nem nagyon tudta átgondolni, hogy mi is lenne a helyes tett, s így a logikusnak tűnő távolodás helyett pont közelebb vetődött a dög irányába, szinte ölelésnyire, hogy annak egyik fejszéje ártatlanul repüljön el feje mellett. A megoldás csillanva jelent meg előtte az óriás hihetetlenül büdös rohadás szaga közepette, s fájós kezéből adódó szenvedésének írmagját se érezve döfött felfele, megcélozva az ellenfél tokáját.
- Felszúrlak te mocsok!
* Ismét konstatálnia kellett, hogy elszámolta magát, s az kitért a mozdulat elől, éppen csak megmentve magát, amivel is sikeresen felszakította a képét egy vaskos mosolyt kölcsönözve a bambán érzelemmentes nyáladzó, s taknyos arcnak. Kitérés közepette talaját vesztve eldőlt mellette, ám azonnal készült felállni, s mozdulata abszolút nem olyanénak hatott, mint aki éppenséggel most terült volna el. Sebesen a lándzsa közepét fogva fordította azon egyet, s amennyire rettenetes súlyú páncélja engedte, ellökte magát a földtél, kitartva a lándzsát maga elé, s ráesve vele az óriásra, aki a lapockái közé hirtelen szúródó reccsenő lándzsa miatt visszaesett a földre. Amilyen sebesen csak tudta levetette magát róla, ez nem olyan ló volt amit meg kívánt ülni, s kocogva rohant a maga fegyveréért.
- Azt hittem már meghalsz!
- Én is!
* A szentség ismét sisteregve égette végig kezét, ahogy végül a pillanatnyilag bénult Viking felemelkedett, s úgy törte ki magából a lándzsát, mintha az csak egy rőzse lett volna. fejszéit mellkasának csapva hihetetlen hangon ordított fel, vért és gennyet köpve minden mellette lévőre, s úgy sodort el pár közelében harcoló embert, mintha gyufaszálak lettek volna. Csak négy méter lehetett köztük, de akár centik is lehettek volna, amilyennek érezte a távolságot... Valami viszont megváltozott, ahogy az előző esetekből okulva nem erőteljesen, hanem kimért, már-már elegáns léptekkel haladt felé, tisztán tudva, hogy nem fog tudni kifáradni, míg a lány igen. Elborzadt az intelligencia eme hideg tényétől, s hátán hidegként szaladt végig a felismerés, hogy ez nem egy olyan kaliberű ellenfél, amivel valaha is harcolt volna...
- Tanul...
* Mire amaz eléggé közel ért, a végét tartva nyújtotta ki a fegyvert irányába, hogy ha tovább közeledne, akkor megsérüljön. A szörny ebből véletlenül se kért volna, s lendülettel megfordult, egy piruettes támadással megcélozva a lándzsáját. Szemei előtt megfordultak a lehetőségek, s végül hátra lépet egyet, feje felé emelve a rettenetes súlyú felszerelést, majd amikor az óriás végzett a piruettel, minden izmát megfeszítve előre mozdult, s lecsapott. A súlyos mozdulat olyan lendülettel érte az ellenfél jobbját, hogy a fejsze menten kiesett kezéből, s kevésnek híja volt az is, hogy menten le is repüljön tőből a tag, hisz csontja fehéredve jelent meg előtte. Sistergő szentség... Végre nem csak a maga karját marja, hanem a rettenetes istentelenségét is. A lendület vitte tovább, nagyot puffanva landolt a saras hóban nagyapjának éle, ám nem volt ideje foglalkozni ezzel, s azonnal kirántotta azt, egy erőteljes, körmozdulatot végezve, amivel is meggátolta az élőholt további támadását, ugyanis látszólag ismét jelét mutatta ama intelligenciájának, félve a fájdalmas tapintástól.
- Heh...
* Tört fel benne eltökéltségének első csírája, s félrerúgta a földön heverő fejszét, hogy a másik ne tudja ismét magához venni. Egészen hirtelen kezdte élvezni a dolgot, s most, hogy ő volt felül, máris nem volt annyira büdös az egész helyzet... A vadász, s a préda helyet cseréltek... Tévedése hatalmas volt, közelebb lépve a holt egy irdatlan bárdot kapott magához (Melyik állat forgat ekkora fegyvert? Minek adni még fegyvert neki, nem elég egy?), s úgy hajította el, hogy kevésnek híján kettébe vágta volna, ha célba ér. Szerencsére volt még egy marék lelkiereje arrébb bukfencezni, amibe is nagyot jajdult bordája, de ezen gondolkodni úri dolog lett volna, s csak viselte. Repül a nehéz bárd, ki tudja hol áll, ki tudja hol áll meg, ki tudja mit tarol el. Végül egy csoport keményen hadakozó katona és zombi közé csapódott, olyan eszméletlenül pusztítást végezve, amit elképzelni se tudott. Útjába karok és fejek repültek, a vér tengerként csapódott szét, míg végül földet nem ért a szekerce, további strigulákat húzva a veszteségek falára. A döbbenettől féltérden támaszkodva figyelte csak a káoszt, míg végül oda nem került mellé a dög, két kézbe fogva egyetlen szekercéjét, olyan erővel lecsapva, ami még talán egy ló fejét is úgy vágta volna be, mintha csak egy szelet ostya lett volna. Nem sok ideje volt gondolkozni, s ismét amellett döntött, hogy megpróbálja a nyak alatti gyenge pontot megcélozni, így féltérdből kiemelkedve vetődött közelebb az ellenfélhez, úgy fellökve a lándzsát, hogy az könnyeden siklott át a bőrön, az izmokon, a csonton, az agyvelőn, s végül a koponya tetején is. Sóhaj szakadt testéből fel, ahogy kitaszította magától balra a testet, ami olyan embertelen puffanással érkezett földet, hogy akár egy nagyobbacska birka is lehetett volna. Alélva rántotta ki vaskos koponyájából a lándzsát, beledöfve azt a földbe, s ziháló tüdővel, meg vérző szájjal levegőzve.
- Nem gondoltam volna, de azt a mindenségit! Csak sikerült, a fene egye meg!
- Siker... ült...
* Úgy nézett körbe, mintha vége lett volna a csatának, s szerencsére lova még mindig ott volt nem messze tőle, ugyanazon lovagasszony által védelmezve. Hálás volt rá, nem kicsit. Feszülten fel-le járó mellkassal egyetemben bámult hol ide, hol oda, s figyelte, ahogy pusztul a szentségtelen sereg, ám végeláthatatlan számaik mégsem fogytak. Szussz. Rettenetesen fáradt volt, ám még harcolnia kellett... De azt így nem tudott, most létszükséglete volt ez a kis szünet, legalább egy pár percre, mert meghal, ha így folytatja a harcot. Egy másodpercnek se kellett eltelnie, hogy végül egy megtermett, harmincas forma akolitus jelenjék meg, kusza és zsírós barna hajjal, nehéz páncélban, s egy szép, kissé csicsás zweihandert cipelve. Visszataszító volt, a maga módján mégis kissé jóképű, s éles arcvonalai, illetve pimasz mosolya valamikor még minden bizonnyal tényleg sármosak lehettek, de most csak félelmet keltettek benne. Sírni lett volna kedve a látványra, az elkeseredettség rettenetesen úrrá lett rajta, s körbenézett, hogy van-e valaki, aki megmenthetné, de a válasz nemlegesnek bizonyult.
- Nem rossz. Szépen elintézte, vagyis veszélyes.
* Ijedten tudatosult benne, hogy a tornának nincs vége, s be is opálosodtak látószervei, illetve taknya is megeredt. Nem akart többet harcolni, már kivette rendesen a részét, pihenés járna neki, nem egy ilyen istencsapás. Görcsösen kapaszkodott meg a lándzsában, köpve egy ragadós, véres gombócot mellé a földre. Észre se vette, mikor tépte fel az ajkát, de hamisítatlanul vérzett... Elkeseredett arckifejezését a nihil, majd utána közvetlenül egy vicsor és vigyor furcsa határán táncoló görbület vette át.
- Nem tudnál inkább találni magadnak valami komolyabb ellenfelet?
- Találd meg aki gyengébb nálad és öld meg, erről szól a harc.
* Nem teketóriázott tovább, a szó legegyszerűbb értelmében sprintbe vágta magát ellenfele, zweinhanderét feje felé tartva, s elsöprő rohamot indítva. Rémisztő látvány volt, de valahogy hirtelen nem félt tőle.
- Akkor kiderül, hogy te találtál meg engem, vagy én téged!
* Úgy tűnt itt nem jött el a beszéd ideje, fáradtan rántotta ki a földből a lándzsát, s utolsó tartalékait szorította kezébe meg, pár sebes lépéssel megindulva az akolitus felé. Kezéből már patakozott a vér a sok szentségtől, s immáron el is fogyott a varázsereje. Kénytelen volt hirtelen, s rizikósan dönteni, aminek hála valami olyasmihez folyamodott, amit nagyapja mélységesen utált. Baloldalsó lábával kitört, s jobbjával nekivágta a súlyos lándzsát az istencsapásnak, aki erre felkapta a kardját védekezően, s valahogy megvédte magát... Ám késő volt, ő maga mindeközben közelebb vetődött hozzá, s egyik kezével hajába, másikkal a kardot tartó kezében kapaszkodott, s már előre érezte a vér csodálatos zamatát... Ám ott, ahol vénáktól duzzadó húsnak kellett volna lennie csakis rothadó bűz fogadta...
- PUSZTULJ!
* Undort nem ismerve tárta ki ragadozóként fogait, s belemetszette azokat torkába az ijedt férfinek, akinek még csak megszólalni se volt ideje, inastól izmostól mindenestől tépte ki belőle a keserű falatot, öklendezve köpve azt a földre. Annak teste rogyva dőlt össze, s ahogy leesett a földre, furcsa módon az egész élőholt sereg is ugyanígy rogyott kártyavárként, hadakozó hullákból puszta... hullákká válva. Nem tudta, hogy ő tette, vagy csak véletlenül volt, de jelenleg nem is érdekelhette volna kevésbé, s még kinyújtotta a kezét, magához véve nagyapja prhüvelyét, majd féltérdre rogyott a test mellette, alig tartva magát. Hánynia kellett az émelygő íztől, de végre vége volt.
- Köszönöm... Uram... Köszönöm...
- Tudod, hogy mennyire utálom, ha eldobsz. Semmi értelme.
* Zihálva fordultak szemei, hogy hátha megpillanthatta volna valamerre Esronielt, de nem került sehova látószöge elé, s így lassan stabilizáló légzéssel támaszkodott a lándzsára, miközben a két sereg emberei mindenfele örömittasan kiáltottak fel, vagy éppen fáradtan rogytak össze, levegőért kapkodva. Most már tényleg vége volt... Egy Krónika zárult le.

Pattanásig feszültek az idegei, amikor az utolsó csuklyás is kilehelte a lelkét. A rituálé befejeződött, ők pedig nem tehettek mást, minthogy szembe néznek bármivel, ami következik, és vagy állják a sarat, vagy meghalnak, de legalább abban a tudatban, hogy minden tőlük telhetőt megtettek. Armin szavaira azonban nem várt válasz érkezett, onnan, ahonnan a legkevésbé sem számítana rá a tünde lány.
- Mi nem jó? Mi nem vagyunk jó?
Loreena hirtelen kapta a fejét a hang irányába. Legnagyobb meglepetésére egy, a sajátjukhoz hasonló páros áll előttük, egy sötét hajú sápadt bőrű lány, mellette pedig egy sötét tünde férfi. Már nyúlna az újabb nyílért, mikor rájön, hogy voltaképpen mindegy, hogy a páros barát vagy ellenség. Itt most egyetlen ellenség van, a holtak, és hogy korábban ki kit szolgált az teljesen lényegtelen. Emellett pedig a lány kérdéssel indított, így még az íjásznő is ki tudta következtetni, hogy nem támadni akartak. Erőtlenül hullott le a keze, és morcosan sóhajtott fel.
- A nekromanták nem jók. Befejezték a rituálét, mielőtt megállíthattuk volna... Most mi lesz? - fordult a mellette álló Armin herceghez.
- Fogalmam sincs, de valamit megidéztek. - lépett hátra őfelsége, kardját védekezően maga elé tartva. Hirtelen a másik sötét tündére pillantott felvont szemöldökkel. - Te meg…?
Nos igen. Ez a kérdés Loreenában is felmerült. Mert az egy dolog hogy ők ketten úgy döntöttek, hogy a saját szakállukra nyomozzák ki, hogy mi volt a furcsa energia amit Armin érzett, de ez nem jelentette azt, hogy a többi sötét tünde katona is kószálhatott amerre akart. Ugyanakkor egyáltalán nem volt biztos a lovagnő abban, hogy ez a sötét tünde a reguláris hadseregükhöz tartozna.
- Öhm... mi... Mina ért a rúnamágiához, szóval tulajdonképpen az egész élőholtidéző dolgot az Apostol ellen akartuk fordítani. - magyarázta a férfi. Lory a hercegre nézett. Ha parancsmegtagadó, ha nem, ha a tervük működik, akkor véget vethetnek ennek itt és most. Nem ezt akarták az elejétől kezdve? Ha az ölükbe hullott a segítség, akkor hálásnak kell lenniük, nem pedig azon fennakadni, hogy ki hol szolgál.
- Szerintem nem mi fogunk pálcát törni felette... Meg tudjátok csinálni?
A lány lelkesen csatlakozott be a beszélgetésbe.
- Szerintem igen! Mindössze arrébb kell pakolászni pár követ, a lényeg az, hogy a fordítottját kell létrehozni az alapvető idézőkörnek... meg kell fordítani, mintha egy tükör lenne, hogy visszacsapódjon az energia, így az veszendőbe megy, az Apostol meg hiába pazarolta el, és elgyengül.
A hangja erős volt, és a megoldás lehetősége kicsit visszaadta Loreena derűlátását is. Bár minimálisan sem értett a rúnákhoz, amit a másik mondott kifejezetten értelmesnek tűnt, és működhetett is. Nem volt más hátra mint kivitelezni a tervet, amiben az íjász csak annyit tehetett, hogy megvédelmezi a másik kettőt, ameddig azok végeznek a rúnakör visszájára fordításával.
- Rendben, mi elintézzük, amit megidéztek, ti oldjátok meg a rúnákat! - bólintott Armin is. Ekkor újabb rúnakörök ragyogtak fel elszórtan a csatatéren, az egyik egészen közel hozzájuk. Hatalmas harcosok másztak ki belőlük, magasak voltak és gyorsak is, éltükben színizom óriások lehettek. Szekercéik és csatabárdjaik akkorák voltak, mint a tündelány, és kétség sem fért hozzá, hogy egy csapással képesek lettek volna letarolni egy nagyobb osztagot is. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ha ilyeneket fel tudott kelteni a Sötét Apostol, akkor egyszer ezek a furcsa óriások Veronia földjét taposták, nem is kevesen… vagy tapossák még most is valahol.
- Nincs több áldott nyilam...-jegyezte meg Lory komoran, de azért előrántott egy simát a tegezéből. Beállt Armin oldalára és a varázsló lány elé, hogy valamennyire védje, majd célzott és a félóriás torka felé lőtt.
- Akkor, gondolom, halasztjuk a bemutatkozást.
- Mina, gyere már! - hallotta még Lory a sötét tünde férfi kiáltását, de ez után az ellenfeleire próbált koncentrálni. Azok ketten muszáj volt, hogy értsék a dolgukat. A nyila célt tévesztett, a félóriás gyorsabb volt, mint hitte. De nem volt más választása, mint próbálni tovább, ameddig egyszer nem sikerül. Ha nem is tudja megölni, addig fel kellett tartania, ameddig Mina nem végez a rúnákkal. Ha sikerrel jár, akkor remélte, hogy nem kell tovább küzdeniük.
- Gyors. Lefoglalom, hogy legyen lehetőséged lőni! – mondta Armin, majd kardját maga előtt tartva vett lendületet és rúgta el magát a levegőbe. Egy kardcsapással rengeteg fehér energianyalábot küldött az óriások felé, majd földet érve ismét futni kezdett feléjük, hogy közel kerülhessen. Loreena ismét tátott szájjal nézte, hogy a hercege mennyire erős. A Hold ereje tényleg vele volt a harcban… De nem volt ideje ámuldozni, és a hevesen kalapáló szívét is le kellett csendesítenie. A szeme sarkából látta, hogy Mináékat is észrevette néhány csontváz és zombi. Odafordult és kilőtt rájuk egy széllel megerősített nyilat, hogy azzal is visszatartsa őket. A nyíl egyenesen a lány feje mellett száguldott el, szétrobbantva egy kisebb csoport csontvázat. A tünde odabiccentett feléjük, hogy minden rendben, majd fordult is vissza az óriások felé. Annak a fejét célozta meg, amelyik éppen a herceggel volt elfoglalva, a többit nehezebb lett volna eltalálnia a gyorsaságuk miatt. A következő szerencsére fejbe talált a félóriást, és bár ez nem ölte meg, odakapott hatalmas lapátkezeivel, pont elég időt adva ezzel Arminnak, hogy a férfi szabályosan kettévágja egy Holdpengével. Néhány nyilat lőtt ki még a többire, szinte teljesen elveszítette az időérzékét, ahogyan helyezkedni próbált, a lehető legeredményesebben célozni és lőni… Majd egyszercsak meghallotta újdonsült szövetségeseik hangját a háta mögül.
- Kész!
- Reméljük jól csináltad! - kiáltotta Armin, de látszólag valóban jól csinálták. Az élőholtak hirtelen megmerevedtek az egész csatatéren, majd üres zsákokként este össze, ahogyan a mágia távozott belőlük. Nem maradtak többek egyszerű holttesteknél, amiket a föld vissza fog követelni magának idővel. Loreena alig merte elhinni.
- Ennyi? Vége van?
Mina bólintott.
- Hát.. A rúnakör el van készítve, már csak meg kell várnunk, hogy az Apostol ismét aktiválja az idézést, és... akkor meglátjuk.
Loreena már éppen elmosolyodna. Már éppen megkönnyebbülten tenné el az íját a győzelem biztos tudatában, amikor megérzi, hogy valami nem stimmel.  Először csak a hideg futkos a hangján, de akkor válik igazán holtra az arca, amikor meghallja a varázslólány hangját.
- Mi... mi... mi ez... ne már, ti mit csináltok ki engedte meg nektek?!
A rúnakörből fényes energianyaláb csapott fel az ég felé. Reflexből ugrana hátra, de nem elég gyors, túl közel van. Ezüst fény verődött vissza a holdezüst páncélról, ahogyan Armin félrelökte és a helyére állt, hogy őt találja el az energianyaláb a lovagnő helyett. Szinte fel sem fogja, ami történik, csak amikor már a férfi zihálva térdel előtte.
- Ez... nem volt kellemes, még... a védelmemmel sem... Nem... nem hiszem, hogy fel tudok állni...
A körben megjelent még egy utolsó ellenfél… Az utolsó amivel még az apostol igyekezett utánuk nyúlni, hogy ne térhessenek haza épségben és boldogan. Lory még sosem látott ilyen lényt, csontokból állt és energiából, látszott hogy a puszta mágia tartja egyben, és ezen a világon, hiszen ez sem idevaló lett volna már. Gyűlölte ezeket a természetellenes lényeket, akik csak a halandók gyötrésére léteztek. Letérdelt Armin mellé, próbálta talpra állítani, de nem sikerült bárhogy is igyekezett, így csak átölelte a vállát és megpuszilta a hófehér tincseket. Vissza fog jönni érte, de még most utoljára küzdeniük kell, ha csak hárman akkor hárman, de le fogják győzni azt a lényt.
- Hogy kell küzdeni egy ilyen izével? Semmim sincs már ami megállíthatná... de megpróbálom feltartani ameddig összeszeded magad. - ezt egyszerre mondta a sötét tündének, de a kérdés Mináéknak is szólt. Az ő oldalukon és a védelmükben is fog harcolni, össze kell dolgozniuk. - Láttatok már ilyet? Nekem csak sima nyilaim vannak némi szélmágiával...
A lány láthatóan elgondolkozott.
-Damien, add csak ide a gyűrűt! - a Damien nevű sötét tünde (mostmár tudta a nevét) mordult egyet, de odaadott egy gyűrűt a varázsló lánynak, aki fehér fényt idézett le vele az égből, mintha papi mágiát használt volna.
- Nem hagylak benneteket egyedül küzdeni. - Lory továbbra is a sérült Armint ölelte magához, remélte, hogy elég lesz a szent fény. Kétségbeesetten nézte a lány próbálkozását. Nem lehet igaz, nem veszíthetnek pont most, mikor azt hitték minden jobbra fog fordulni! A kísértet testén lila fény futott végig, amikor eltalálta a szent energia. Látszólag védte valami, hogy ne lehessen olyan egyszerűen elpusztítani a sötét apostol utolsó szolgáját. A tündén kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. Fogalma sem volt mit csináljon, de nem adhatta fel, most nem. Ez már a legvége volt a legutolsó küzdelem, és meg kellett védenie a társait, meg kellett védenie a sérült szerelmét… Szerelme? Ahogy még mindig levegő után kapkodott mellette tudta, hogy szereti… Vigyáznia kellett rá. ~ Nem fogom hagyni, hogy még több bajod essen. ~ Gondolta. Össze kellett szednie magát. Minden csepp varázserőt próbált összegyűjteni, ami az ereiben folyt, ami népe sajátja volt, amit a druida őseitől is örökölt. A szél minden erejének ott kellett tombolnia az utolsó lövésében. Felállt és felemelte az íját, egyetlen nyilat illesztett rá. Lehunyta a szemét egy pillanatra, majd kinyitotta, és minden erőt belevitt a lövésbe, amit eddig próbált felhalmozni. A Royal Gale-en felragyogtak egy pillanatra a faragások, a nyíl pedig teljes mágikus erejével csapódott a kísértetbe… Áttörve a védelmét.
- Most... Most támadd! - hallotta valahonnan a távolból Armin erőtlen nyögését. A kísértet sebesen indult meg a tünde nő felé mintha le akarná rohanni, bosszúból, amiért a nyila összetörte a pajzsait.
Damien!! – kiáltotta Mina élesen. - A tőrt kéne használnod, ott, ahol már van seb!
Damien Loreena elé ugrott, és egy különös tőrrel döfött a kísértet szíve felé, oda ahol korábban a tünde nyila eltalálta. A támadás eltalálta a lényt, ami hátborzongató hangon visított fel, majd utolsó erejével még a sötét tünde felé csapott, aki ettől hátrébb repült, de látszólag ennél nagyobb baja nem történt. A kísértet még egy utolsó velőtrázó sikolyt hallatott, és végül köddé vált…
Loreena fáradtan eresztette le az íját, és nézett a párocskára.
- Ez... egész jó volt. - mosolygott rájuk halványan, de utána újra a herceg kötötte le a figyelmét. Nem tudta várnak-e még rájuk meglepetések, de nem hagyhatta csak úgy ott a sérült Armint, de nem hagyhatta magukra újdonsült társaikat sem. Soha senkit nem hagyott hátra. - Számíthatunk még valamire? Mi van a rúnákkal? Vissza kell mennünk a sereghez, Armin nem fog tudni így harcolni. - kérdezte a lányt, miközben aggodalmasan nézett le a kedvesére. Mina ekkor sétált oda hozzájuk és hajolt le a herceghez.
- Azt hiszem, tudok segíteni.
Láthatóan ismét a gyűrű erejéhez fordult, hogy gyógyító varázslatot szőjön a szent erőből. Az íjász bizakodva nézett rá, és láthatóan sikerrel is járt.
- Remélem, több kísértetet nem rejtettek el a rúnában... talán egy igen kicsikét várhatunk, de csak elmúlt már a veszély. Ezek után hagyjanak békén minket, elég sok mindent legyőztünk már. - nevetett fel halkan. - De ha jönnek, azokat is legyőzzük, szerintem képesek vagyunk rá... Damien, te meg mért bámulsz úgy, mint aki szellemet látott?
Talán mert az előbb azt láttak ténylegesen… Vágta volna rá a tünde is, bár ahogy nézte a sötét tünde éppen őfelségét bámulta kikerekedett szemekkel. Lory elvigyorodott, mert sejtette, hogy a másik férfinak most eshetett le a tantusz, hogy kivel is küzdött együtt. Armin meglepett arccal tápászkodott fel. Kicsit megbotlott még, de a lovagnő gyengéden megtámasztotta, ameddig visszanyerte az egyensúlyát.
- Köszönöm. Nem is tudtam, hogy vámpírok is irányíthatják a papok szent fényét.
- Köszönöm...-  suttogta Lory is a lánynak. Most realizálódott benne, hogy végig egy vámpír oldalán küzdött. Ha a férfi nem mondja, fel se tűnt volna neki még egy ideig, de így már elég egyértelmű volt, elég lett volna csak jobban megnézni. Az igazság viszont az volt, hogy azok után, hogy egymás oldalán küzdöttek, és Mina meggyógyította Armint cseppet sem számított, hogy ember, vámpír vagy éppen melyik faj képviselője. Csak az számított, amit tett. - A párod is jól van?
- Örülök, ha segíthe... te... tessék?
- Semmi bajom, köszönöm. - szólalt meg Damien. De a lány tovább hadovált, mosolyt csalva a lovagnő arcára.
- Ő... őt igazából Damiennek hívják, és én meg..
Ekkor egy köhintés mentette meg a vámpírt a további magyarázkodástól. Egy apró démonlány jelent meg előttük, aki még a herceg szavaira válaszolt, és vágott közbe a kialakuló beszélgetésbe.
- Nem is! Úgyhogy vissza is kérném! - nyújtotta a kezét Mináék felé. Loreena ösztönösen emelte fel az íját egy nyíllal egyetemben. Most hogy elmúlt az élőholt veszedelem talán újra ellenségek voltak… Mármint nem a párossal, akik éppen segítették őket, de a démonokra nem tudott és sosem fog tudni szövetségesként gondolni.
- Menj innen, démon! Elég halált láttunk már ma!
A másik kettő azonban látszólag ismerte a különös démonlányt.
- Hát te meg hol voltál egész végig?! - rivall rá Mina, majd Loreenához fordult. - Vá-várjunk, itt vannak még dolgok... voltaképp ő… Ő nem... nem akar bántani minket.
- El is megyek, ne aggódj, hegyesfülű. Amint visszakapom, ami az enyém - illetve a királyomé.
A lovagnő a vámpírlányra pillantott.
- Lelövöm, ha akarod. - de úgy tűnt az nem akarta. Inkább sebesen lehúzta az ujjáról a gyűrűt.
- J-j-jó, jó, azonnal... Magyarázd meg, kérlek. Meg fognak ölni, ha nem teszed!
- Ha akarnám, már mind halottak lennétek, szóval ne hidd, hogy félek tőled. - elvette a gyűrűt és búcsút intett. - Ne találkozzunk többet!
- Nem azt akarom, hogy félj, hanem hogy...  Úgy volt, hogy a túloldalt találkozunk. Hogy segítesz nekünk. Nem?
Loreena csöndben nézte csak a jelenetet, és várta, hogy most küzdeni fognak-e végül vagy sem. Nagyon nagy kedve lett volna lelőni a démont, de ha az tényleg annyira erős volt, mint állította, akkor nem kockáztathatott meg még egy kemény küzdelmet, főleg, hogy a herceg sem volt még ereje teljében. Már jobb volt, de a tünde nem szerette volna ismét veszélybe sodorni. Halkan szólt a vámpírlányhoz, miközben leeresztette az íját.
- Mina... - remélte, hogy jól emlékszik a lány nevére. - Ez egy démon. Bármit is ígért neked, talán a fele se volt igaz, sose ismerheted az igazi szándékaidat. - vont vállat. - Te és Damien... Így hívják a párod ugye? Velünk jöhettek szerintem. - nézett Arminra, megerősítést várva, az pedig bólintott.
– Legalább jó csicskák voltunk? - kiabált még Mina a démon után, de az már eltűnt.
- Természetesen. Segítettetek nekünk, szóval senki nem fogja kérdezni eddig melyik oldalon álltatok. Vagy ha igen, majd hercegi parancsba adom, hogy ne tegyék. - mosolyodott el a herceg. Egy darabig csak vigyorogva nézte a párost, majd Loryra futott a tekintete majd az élőholtak maradványaira. - Kicsit meredek duplarandi volt kezdésnek, nemde?
Loryból kitört a nevetés. Elkezdte rázni a vállát, könnyek futották el a szemét úgy kacagott. Megkönnyebbülésében, hogy vége van a csatának, hogy jól vannak, élnek, talán még új szövetségesekre is szert tettek… És hogy ez az egész visszagondolva mennyire abszurd.
- De... Az volt...
- N-nem tudom, mi volt a célja ezzel... Talán mégis el akartak intézni minket. És pontosan hová megyünk most? - kérdezte Mina Armintől, amikor végülis eljutott hozzájuk a „duplarandi” szó, és olyan vörös lett, mint a főtt rák.
- Duplara... Micsoda?! Igazából, szerintem itt valami félreértés...
- Mi nem is.... nem, egyáltalán nem...
Lory ettől viszont csak még jobban nevetett.
- Akkor miért vágsz ilyen kétségbeesett arcot? Nade a ti dolgotok. Rosszabb randit is el lehetne képzelni. - hagyta rájuk végül. Pedig a helyzet elég egyértelmű volt, ez a sok tagadás és hebegés csak még árulkodóbb volt, hiszen akár egyszerűen ki is jelenthették volna, hogy nincs köztük semmi, és le van zárva a téma. Ám ezt nem tették… De nem számított, az ő dolguk volt rájönni, hogy végülis mit éreznek, egy randi pedig még talán belefért. Ideje volt viszont a gyakorlati dolgokkal is foglalkozni. - Visszamegyünk a tünde sereghez, utána nem tudom... Hacsak nem jön valami újabb meglepetés. Futhatsz a démon után, vagy jöhettek velünk, a te döntésed. - vont vállat. Senkit nem fog kényszeríteni semmire.
- Akárhogy is legyen, hálás vagyok, hogy... hogy meggyógyítottad. Meg... Végülis ha nem vagy még tartana a csata. Szóval valahogy csak megháláljuk. - tette hozzá még, mostmár egész vidáman.
- Hát, mert..mert... mert nem akarom, hogy azt higgyék, mondjuk? A démon után? Isten őrizz! Én ez után nem futok, ő maga is megmondta, hogy ne találkozzunk többet.
- Nagyon köszönjük a lehetőséget. - Damien ismét nyugodt és udvarias volt.
- Hála? - csillant fel Mina szeme. - Áh, igazán nincs szükség ilyesmire, ez csak, ez csak természetes volt, hogy segítek, ahol tudok...
Lory bólintott.
- Jól van. Gyertek akkor. - elindultak vissza a tündék felé, amikor már szóba kerül a hála meg a szükségessége.
- Te vagy a második kedves vámpír akivel találkozom. De nálunk meg úgy szokás, hogyha valaki segít akkor azt mi is segítjük ahogy tudjuk. Vagyis... - szomorúan elmosolyodott. - Vagyis titeket már csak Armin fog segíteni, mert szerintem engem ki fognak végezni felségárulásért.
- Micsoda?! - háborodott fel a vámpír. - Felség...árulás? De hát, ő a herceg, nem? Nem úgy tűnik, mintha elárultad volna.
Armin is Loryra nézett.
- Ezzel ne is viccelj kérlek. Hősnek járó kitüntetést fogsz kapni, vagy Amelie hivatalosan is bolond!
- Igen az, csak éppen én a királynő felesküdött lovagja vagyok, és a parancsaimat megtagadva hagytam el a saját csapatom.
Felnézett a mellette lépkedő sötét tünde hercegre.
- Nem vagyok hős. Azok ők. De majd a királynő dönt a sorsomról. - bökött fejével a vámpír-sötételf páros felé. Addig is viszont kezét óvatosan a herceg tenyerébe csúsztatta. Nem akart arra számítani, hogy majd megvédi a királynő haragjától. Felsóhajtott. - Bárhogy is legyen, mindenki szembenéz egyszer a saját sorsával. Ti hogy kerültetek a démon mellé?
- Az igazságtalanság nem sors. Az ilyesmivel nem szemebenéznék, hanem elkerülném. - de ezzel egyikük se tudott igazából mit kezdeni, ameddig el nem jött a pillanat. A királynő még dönthetett kegyesen. Inkább Mina is áttért a démonnal való találkozásuk történetére.
- Öhm... hát... az egy érdekes történet. - Most fedje fel élete küldetését?... Hallottunk egy szóbeszédet.. talán csak pletyka volt... de hát, ilyen dolgoknál minden apró kis szikra számít, szóval úgy döntöttünk, talán nem árt, hogyha utánajárunk...
-...hogy a kard esetleg itt van. A két sereg valamelyikénél. - zárta rövidre Damien. - Mármint, tudják.. az a kard. Aztán ugye bekerültünk a seregbe, és... a démon igazából ránk talált. Kellettek valakik a feladatához, és mi éppen ott voltunk.
- Kaptunk az alkalmon...
- Azrael? Kétlem. Valószínűleg csak egy... - Armin egy darabig mintha a megfelelő szót kereste volna a közös német nyelven, de végül feladta. Már fejben is nagyon fáradt lehetett. - fancy kard volt. Ha itt lett volna valaki győzedelmeskedett volna. Sajnálom, de ez nem ennyire egyszerű. - mosolyodott el azzal a csodálatos meleg mosolyával, amitől Loreena kis híján elolvadt. A lovagnő is elmosolyodott. Mostmár minden rendben volt, a csatának vége volt, és mintha csak négy barát beszélgetett volna hazafelé menet.
- Szerintem is lett volna valami erődemonstráció, ha igazi lett volna. De a pletyka jót tett az emberek moráljának. De egyszer elő fog kerülni. - ennél többet nem mondhatott, hiszen ki tudja átírták-e már a jövőt azóta, hogy ott járt. De biztosan tudta legalább, hogy a kard létezik, tehát valaki egyszer meg is fogja találni. Egyszer…
- De a démonokkal meggyűlt a bajunk nekünk is. Például belefutottunk egy erőtérbe...
- Khm... hát... igen.. valószínűleg nem fog így az ölünkbe hullani egy ekkora kincs. Akkor nagyobb galiba lett volna...
- Még mindig nem tudjuk, mi lesz. - mutatott rá Damien. - De.. a kard szerintem sincs itt. Mindegy. Kard ide vagy oda, ha választhatnék, hogy vállalom-e ezt az egészet újra, szerintem igent mondanék...
- E... erőtér?
- Igen, igen, bőven ráérünk majd beszélgetni, de lassan keresnünk kellene már egy gyógyítót... meg egy ágyat. - kacsintott Loryra Armin belefojtva a szót mindkét lányba. Már nem jártak messze a seregektől, és tényleg szüksége volt egy holdpapra. – Vagy kettőt. - vigyorgott rá még azért Mináékra. Loreena rosszallóan pillantott rá.
- Ilyen állapotban az ágyat támogatom, de kizárólag alvásra! - alig akarta elhinni, hogy Armin még ilyenkor is képes _arra_ gondolni. Pihennie kellett. Neki pedig ápolnia, ahogy tudta, és ahogyan engedik majd neki.
Lassan visszaértek a tünde seregekhez, akik szintén az élőholtakkal küzdöttek. Útjuk számtalan régi és új holttesten át vezetett, voltak veszteségek mindkét oldalon bőven. Lory érezte, hogy valami ezzel a csatával lezárult. Veroniai népei képesek voltak összefogni egy közös ellenség ellen, és remélte, hogy ez mindenkinek megmutatta, hogy mi az, ami igazán fontos. A holtak ellen képesek voltak mind együtt harcolni, emberek, démonok tündék, vámpírok… Hátranézett Minára és Damienre, akik tökéletes példái voltak ennek a szövetségnek. A lelke mélyén remélte, hogy itt még nincs vége a történetüknek, csupán egy fejezet zárult le, ami után új, és még nagyobb dolgok fognak történni. Események, amik átformálják majd egész Veroniát.[/color][/color][/color]

Csak Einmeriát látom.
A legyengült ghoul egy sziklának támaszkodva áll, alig tíz yardra tőlem: ezt a nevetséges távolságot rendesen szemvillanás alatt megteszem, s bár mostanra fáradt, ijedt és zavart vagyok, a nő sebezhetőségének szaga úgy hat rám, akár sarokba szorított farkasra a tulajdon véréé. Megvadultan rontok rá, tudom, hogy alig pár lépés csak - két szívdobbanásnyi idő, és megölöm. Darabokra szaggatom azért, amit tett.
Még félúton sem járok, amikor a hátam mögött felcsendül az előbbi hang. Jól ismerem már: Károly gyilkosáé.
- Az úrnő most a mester avatárja, parancsoljon a seregének, követni fogják.
- Támadjatok! - felel rá egy másik azonnal, alighanem az, akit a wight 'úrnő'nek nevezett: majdnem rémült szavát jobb kéz felől hallom, és rögtön utána az eleven holtak jellegzetes, szörcsögő morgása is csatlakozik hozzá.

Megtorpanva fordulok félre. Nyaktörő rohanásból ilyen gyorsan soha nem vetettem meg a lábamat még, éles fájdalom nyilall a térdembe, s nem sok híja van, hogy az egyensúlyomat veszítve elvágódjam a földön, valahogy mégis talpon maradok. A jutalmam egy csontváz, két zombi és a mögöttük álló vézna, csuklyás alak látványa.
Az úrnőé.
Még egy átkozott nekromanta!
Túlságosan haragos vagyok hozzá, hogy megrémüljek ettől a fordulattól, pedig ki tudja, hány ólálkodik még a fajtájából a közelben: nem engedhetem, hogy feltartson, mert a csatatéren számolatlan hevernek a holtak, amelyek egyetlen szavára ugranak.
Ha harcba bocsátkozom vele, sohasem érek a végére.
Ha harcba bocsátkozom vele, megöl, Einmeria pedig elsétál.
Soha.
Láncot ragadva sújtok teljes erőből a csontvázra, amely már csak néhány lábnyira van: nem mozog túl gyorsan, ám a nyomában vonagló zombikat messze megelőzte. Kegyetlen pontossággal találom el a feketéllő ég alatt világító öreg medencecsontot: az fülsértő recsegéssel adja meg magát, s mintha előre megírt komédiát játszana el, úgy törik ki a hozzája kapcsolódó láb a helyéről azonnal, mozgásképtelenné téve a test többi részét.
A csontváz elzuhan, én pedig fürgén ereszkedem féltérdre, hogy óvatosan a talaj egyenetlen barázdáira helyezzem a tömjénezőt. Gyerünk, mi lesz, gyulladj meg...!
A szén nem hagy cserben most sem, villanásnyi idő alatt izzik föl kicsiny fémbörtönében; talpraugrottam már, mire a tömény, könyörtelen füst első szürke erei szétkúsznak a vérszagtól nehéz levegőben. Szívdobogva hátrálok el, s tudatában sem vagyok a saját arckifejezésemnek, ahogy a mélán nyögdécselő élőholtakat figyelem: hátborzongató csosszanással érik el a magányos kis ereklyét, de mielőtt felrúghatnák vagy elléphetnének mellette, a belőle áradó tömjénfüst első, hajlékony nyúlványai elérik őket.
Sípoló hörgéssel rogynak a földre azon nyomban, s odalent görcsös rohamokban kezdődő rángatózás kapja el őket. Anélkül is tudom, hogy meg fognak fulladni, hogy egy pillantásnál többet szentelnék nekik: közben a szén izzása egyre inkább erőre kap, s a tömjén jellegzetes, nehéz fűszerszaga birtoklón folyik szerte a pusztában, akár ablak előtt a hosszú idő után kibontott függöny.
Sarkon fordulok, és a néhai király kardját szorongatva Einmeria felé vetem magam.

A hátam mögül hallom a nekromanta újabb vezényszavát, de nem pazarolok időt arra, hogy felmérjem a helyzetet. Nem vesztegethetek több időt arra, hogy bábokkal küzdjek, különösen, hogy - bár az izmaimban nem érzem még, belül nagyon is tudom - az erőm végén járok.
Einmeriát el kell pusztítani.
Minden más másodlagos.
Pár lépés csak, és farkasszemet nézek az Apostol ghouljával: iszonyatos, élettelenül fénylő pillantását állom ugyan, mégsem tudnám letagadni a rettegést, amely a tekintete láttán a beleim közé markol. Lehetséges, hogy ha nem mozdulna meg, tétováznék: ott szűköl bennem a félelem, amíg meg nem moccan, s hogy most már csak karnyújtásnyira vagyok tőle, egyszerre érezni kezdem a bennem keringő vért meg a szívem egyenletes, erős dobogását; érzem a keserű nyálat, amely összegyűlt a nyelvem alatt, a hajamból a nyakszirtemre csorgó veríték melegét, a lúdbőröző hideglelést a combom belső oldalán és a görcsös fájdalmat, amelyet a kardtartó kezem inaiba ültetett az elmúlt óra.
Puhának és elevennek érzem magam, forró vérnek és friss nedvekkel teli csontváznak. Nyúlós, fényes inak, téli levegőn párálló, fehér bőr tart egyben... borzongok a saját gondolataimtól, és lehet, a lábam is összecsuklana, ha Einmeria nem fogadna fürge csapással; kardja sebesen indul meg felém, s a támadás kiránt a saját fejemből, érzékeimet egyszerre kifelé fordítva.
Vérszomjas haraggal vágok ellent neki, szándékosan összecsapva vele, hogy lássam, mennyi erő lakozik benne.

Csaknem feltaszítom: jóval gyengébb, mint amire számítottam, s bár magam sem vagyok igazán erős, azonnal megérzem, hogy a viszonyok ezúttal nekem kedveznek. A ghoul legyengült a varázslattól.
És egyes-egyedül van.
Az ösztöneimnek ez az egyetlen találkozás is elég, hogy bömbölve meglódítsák bennem a vért: nekihevülve támadok rá, villogó karddal szorítva őt egyre hátrább, s ahogy az egyre gyorsuló csapások felhevítenek tetőtől talpig, úgy hajszolom magam egyre jobban, tudva, hogy nincs az a holt, aki felvehetné velem a versenyt fürgeségben.
- Védjétek Einmeriát! - hallom elmosódva a háttérből, de már túl messzire mentem, hogy az úrnővel törődjek.
Morogva szorítom félre a ghoult és érzem, hogy nincs sok hátra már, amikor meglepő mozdulatot tesz: kecsesen lép előre, elszökkenve szorosan mellettem. A szög alkalmatlan arra, hogy megvágjon, de ez nem is szerepelt a tervei közt: megfordulok a sarkamon azonnal, hogy kövessem, s látom, hogy hátrálva zárkózik fel a sovány, fekete csuklyás nekromanta mellé.
Egyenesen a tömjénfüstbe.
Hörgő sípolással szakad föl belőle a levegő, fuldoklástól eltorzuló arcát karcsú kezébe temeti; mellette a sötételf - mert a csuklyája hátracsúszik, és látnom engedi az úrnő jellegzetes, átkot viselő ábrázatát - elszántan kapaszkodik a varázsbotjába, hunyorgón vakoskodva.
Végetek van.

Két hosszú, elnyújtott ugrással termek mellettük.
Első a nekromanta, akit a wight 'úrnő'-nek nevez: Einmeria mögéje húzódott be taknyosan összegörnyedve, halott tüdejének görcsös zörejei is a sötét tünde keskeny alakja mögül érkeznek. A nekromantában van mersz. Megjárja, aki közém és a prédám közé áll.
Átkozott, sírrabló szukafattya.
A fejét venném, ha hirtelen nem ütköznék akadályba: Rudenz von Hellenburg ellenfele jelenik meg előttem a semmiből, pont úgy, ahogy Károly mellett is megjelent a csatatéren. Hanem elkésett, ő sem képes megelőzni a csapást: termetre jóval magasabb úrnőjénél, ez az oka, hogy Őfelsége hosszúkardja nem az álla alatt, hanem a kulcscsontjánál vág a testébe, olyan iszonyatos erővel, hogy érzem a finom vonalú csontot kettétörni a köszörült acél harapása alatt. A kard megáll a mellében, a felső bordáinál: meglepetten rántanék rajta egyet, hogy kiszabadítsam, és keresztülvágjam magam rajta is, ám ekkor ő sértetlen karjával kinyúl felém, és megmarkol a vállamon. Benne már van erő, jeges szorítása egészen megbénít - fél keze is elég ahhoz, hogy ne engedjen eléggé eltávolodni magától, s én a kardba kapaszkodva állok pár szívdobbanásnyi ideig. A fegyver megragadt a wightban, a férfi holt húsa szorosan tartja, én pedig nem vagyok elég erős, hogy kiszabadítsam a sebből: hogy ellépni nem enged, haragos fújtatással eresztem el a markolatot, a saját rövidkardom után nyúlok.
Szemvillanás csak, amíg előrántom a fegyvert, aztán kíméletlen erővel vágom a király gyilkosába.
Alul találom el, a bordái alatt: felfelé célzok, egyenest a szívébe, s a tizenhat hüvelyknyi fölszentelt acél markolatig elmerül benne.
Mondanom kellene valamit, de némán találkozik csak a tekintetünk: az enyém rémült, vérszomjas és fáradt.
Az övé mosolyog.
- Köszönöm - szól reszelős, gurgulázó hangon. - Az Apostol nem válogatta meg eléggé a parancsait.
Mielőtt bármi más elhangozhatna, a feje hátrabicsaklik, elnehezülő teste pedig dőlni kezd: elengedem a belé szorult fegyvert, mert azonnal tudom, hogy a háta mögött immár nem lesz senki.
Einmeria és az úrnő elmenekültek.
Minden úgy történt, ahogy az Apostol akarta.

Kimerült, keserű sóhajjal hunyom le a szemem, amíg a főfájásom teljes pompájában visszatér: tudom, hogy örökre elszalasztottam Einmeriát, s akit megöltem nem volt más, mint egy egyszerű báb. A nekromanták győztek.
Számtalan embert mészároltak le, és személyesen még csak itt sem voltak. Halottaik nem az övéik - valaha mi temettük el őket, és most bosszúszomjas gyászunkban úgy fogjuk őket itthagyni a csatatéren, mintha a fölbontott sírjaik nem a mi városaink mellett ásítanának.
Micsoda csörömpölő zavargás támad majd itt, ha eljő az Ítélet Napja..!
Zsibbadtan, komor csalódottsággal szemlélem a holtak seregeit aprító eleveneket, s bár tudom, hogy az Apostol seregei felett aratott győzelemként fog elhíresülni ez a nap, mégis úgy érzem, veszítettünk. Mindannyian.
Fáradtan taposok a wight tetemére, hogy kiszabadítsam belőle a kardokat, a szemem sarkából érzékelve, hogy von Hellenburg főherceg mellém lép.
Vele aztán már végképp nincs erőm megküzdeni.
- Uram.
- Legalább a királygyilkost sikerült elkapnia - szól, végigmérve a holttestet. - Sajnálom, hogy nem segíthettem, de nem volt időm reagálni a térugrására. Fura egy élőholt ez. De még nincs vége a csatának!
A hangja még el sem ült a feltámadó szélben, amikor az élőholtak megmerevednek és egymás után omlanak össze, hol csontokká, hol nedves, rothadó húshalmokká válva.
- Hmm, általában nem szeretek tévedni, de most talán kellemes csalódás.
A harcnak vége, és én érzem, hogy egyszerre minden erő kiszalad belőlem. Megtörlöm a homlokomat, teljesen feleslegesen: most, hogy egy pár percig képes voltam nem csatározni, kezdem érezni, hogy úgy fáj mindenem, mintha vasdoronggal vertek volna végig módszeresen.
- Csak a fegyvert csavartam ki a kezéből. Az igazi gyilkos mérföldekre van innen. A király pedig már megtért az Úrhoz.
Végignézek a csatatéren magam is. Tanácstalan vagyok a lelkemben: fogalmam sincs, mit kellene éreznem.
- Nem lesz harc Észak és Dél között ma.
- Nem - feleli a főherceg egyetértőn. Az az érzésem, hogy engem néz. - Nem küzdök egy olyan ellenféllel, akinek nincs vezetője. Vigyék haza és temessék el a királyt. Én hazavezetem az enyéimet és meggyászolom a katonáim halálát.
Hátat fordít nekem, s már több yardra van tőlem, amikor megszólalok. Leginkább magamnak.
- Imádkozom az embereiért, főherceg - szólok, egyáltalán nem hangosan, mintha nem elfelé sétálna, hanem még előttem állna. - Mindenkiért, akit az Apostol mészárolt le.
Aztán megfordulok magam is, és a tekintetemmel az enyéimet keresem.

Érezni a levegőben a megkönnyebbülést, ahogy átvágok a megmaradt seregeken a pápa és a keresztesrendek vezetői felé; nincsenek olyan nagyon messze, s habár Sixtus egy vágott sebből vérzik a karján, láthatóan nem esett komolyabb baja.
Most eléje lépek, ügyet sem vetve a többi vezetőre, és féltérdre ereszkedem - rég tudom, hogy nem várja el, mégsem érzem úgy, hogy máshogy is a lába elé fektethetném a király kardját s a koronázási gyűrűt, amelyet a fegyverrel együtt vettem el Károlytól.
- Őfelsége gyilkosa a Sötét Apostol egyik szolgája volt, szentatyám. Azon a dombon öltem meg. Einmeria elmenekült.
Apró, lélegzetvételnyi szünet.
- Tehát meghalt - hallom a hangját a fejem fölül. - Isten nyugosztalja a királyt.
Őszentsége gyorsan elrebeg egy fohászt, majd az egyik közeli püspökéhez fordul.
- Intézkedjen, hogy a Fővárosban értesüljenek róla és megkezdődjön az előkészület Őfelsége temetésére. Egy igaz keresztény és egy nagy ember távozott el közülünk. Maga pedig, Kather, jutalmat érdemel, amiért megbosszulta. Az Úr biztosan többet ad majd, de majd én is kitalálok valamit, ha visszaértünk és kihevertük.
Felpillantok, időben ahhoz, hogy lássam, ahogy a pápa lehajlik, s magához veszi a koronázási gyűrűt, aztán a kardot a magasba emeli.
- Azrael, az Úr angyalának kardja lesújtott a király gyilkosára! - kiált föl, s a környező tekintetek egy emberként fordulnak a véres hosszúkard felé. - Az Úr igazságot szolgáltatott szolgáján keresztül!
Elégedett zsibongás tör ki az északi seregben, s belém újra belém hasít a felismerés, hogy egy vereséget ünnepelünk. Miért ölte meg a Sötét Apostol a királyt?
Miért ölne meg bárkit is?
- A király... - szólok hirtelen, megnyalva a szám, mielőtt felegyenesednék. - A király meggyónt a halála előtt, szentatyám.
Sixtus felém fordul, okos szeme figyelmesen kapaszkodik az enyémbe. Fölszegem a fejem.
- Arra kért, hogy a testét máglyán égessük el a Fővárosban. Hogy soha ne kaparinthassák meg a Sátán sötét szándékú csatlósai.
Egy pillanatig egymást nézzük - fülemben zúgva dörömböl a vér felségáruló hazugságomtól -, aztán Sixtus bólint, egyetértően.
- Úgy lesz - biccent méltóságteljesen. - Királyokat így szokás temetni, hamvaikat pedig szarkofágba tenni. Menjen, pihenjen fiam, készüljön fel a hazaútra. Jól szolgálta ma az Egyházat és a Kegyelmes Istent.

Kimerülten hajolok meg előtte, s leszegett fejjel fordulok el; nincs kedvem végignézni a csatatéren, nem akarom látni a semmit ünneplő sereget és nem akarom látni Károly testét sem, amelyet tiszteletteljesen emelnek fel a sárból.
Holnap láncra kötve húzom majd a lovam után a wight tetemét a Fővárosba. Hadd éljenezzen egész Észak a gyásza mögött.
Előbb azonban alszom.

Rudenz von Hellenburg ellen Honorous, a legyengül Einmeria és Alicia ellen egy inkvizítor. Már most látja, hogy nem túl kedvező a helyzetük, a kilátások sem valami szépek, hacsak nincs egy hatalmas aduászuk, amivel megfordíthatják ennek a küzdelemnek a menetét. Viszont egyelőre nem talál semmit. Akármekkora nyugalommal gondolja végig, tudja, hogy borzasztóan nagy szerencse kell ahhoz, hogy innen mindannyian kijussanak – Alicia élve, Honorousék pedig elevenen és használhatóan. Valaki itt meg fog halni… Valaki…
Közülük.
Körülöttük élőholtak, katonák – akik még élnek, azok haragos csatakiáltásokkal üdvözlik a halottakat, mások kétségbeesetten ordítoznak, félve a haláltól, attól, hogy esetleg ők is ugyanolyan nyomorult szolgákká válnak, mint az itt megjelent, hatalmas mennyiségű rothadó húsdarabok. Rengetegen elestek már, és szinte hallja, ahogy egyik-másik elvérezve a csatamezőn, halkan nyöszörög fájdalmában, végül elhallgat – örök némaságba borul. A szenvedés söpör végig ezen a pusztán.
Halálhörgés és keserves sírás, zokogás.
Valaki életét áldozza a másikért… Valaki talán elmenekül ezalatt. Valaki hősül küzd, és úgy esik el, valaki korcs módon távozik a csatamezőről, hogy életét örökre megnyomorítsa a tudat: hátrahagyta társait. Micsoda gyász fog ez után következni…! És miért? Mert az emberek balga bolondok!
Nem törődik mindezzel. Az összes ilyen gondolatot kisöpri elméjéből, és szemei előtt csak az lebeg, hogy meg kell védenie a ghoult, azonban egyetlen csontvázzal aligha képes bárkit is megállítani. Pláne egy inkvizítort, aki bizonyára pontosan arra szakosodott, hogyan vágjon le egy hozzá hasonló senkiházit. Reálisan nézve is legfeljebb csak rövid időre, talán pár másodpercre tudja feltartani, azonban az sem lesz elegendő ahhoz, hogy könnyedén megmenekülhessenek – a wighttal együtt. Mert nem fogja itthagyni, az biztos, magával fogja vinni, ki ebből az őrületből, bármibe is kerüljön. Azonban mihez kezdhetne ilyen gyengén? Mit tehetne olyan csekély erővel, mint ami az övé?
Alsó ajkát durván harapja, ahogy egy pillanat töredéke alatt tisztázódik elméjében a felállás az esélytelen győzelemmel együtt. Már az az ötlet is megfogan elméjében, hogy egyszerűen csak nekilódul, és felborítja az egyház rühes kutyáját, kockáztatva saját épségét – kockáztatva az Apostol tervét is ezzel. Mert hát rajta keresztül irányít, nem igaz? Ha ő elpusztul, Honrousék nem lesznek olyan sikeresek. Mit tehetne hát, ami megmenti mindannyiukat ebből a kutyaszorítóból, és nem húzza keresztül a nekromanták fejének számításait?
Szeme sarkából látja, ahogy Honoroust kis híján kettészeli Rudenz, és még erősebben gondolkodik azon, mi is a megoldás. Nem tud ennyi mindenkit feltartani, nincs elegendő erő a kezében! Miért vállalta el, ha mindezzel tisztában volt?! Komolyan csak az Apostol közelébe akart ezzel férkőzni? Az istenekre már, túl nagy feladatot vállalt magára! Várnia kellett volna, míg nagyobb erőhöz nem jut! De most már végigcsinálja, valahogyan sikerrel zárja ezt az egészet.
- Az úrnő most a Mester avatárja, parancsoljon a seregének, követni fogják - veti oda Honorous két elhajolás között. Micsoda?
Nem, nem most szabad meglepődnie, így nem is sokat várat senkit sem a paranccsal:
- Támadjatok! – adja ki határozottan az utasítást, rámutatva a láncosra, egyértelműsítve a célpontot.
Nincs arra idő, hogy elbizonytalanodjon, nincs arra idő, hogy sokat tűnődjön a helyes lépésen. Vagy minden erejét belevetve harcol azzal, amije van, vállalva a veszélyt, vagy elbukik. Nincs arany középút, amelyen kényelmesen, kockázatok nélkül haladhatna. Minden egyes lépése vagy közelebb, vagy távolabb viszi a haláltól – előbbi tűnik valószínűbbnek.
Szavára felfigyel három egység: egy csontváz és két zombi. Kiváló.
Talán mégsem olyan rossz egy bábunak lenni – fut át a gondolat elméjén.
Hátrapillant Einmeriára, tekintetéből tökéletesen kiolvasható az üzenet: rohanjon, amíg lehetősége van rá. Itt úgyse tud már szinte semmit sem tenni, szóval csak a menekülésre koncentráljon, majd ő és Honorous megoldják ezt. Ha már egy egész sereg van irányítása alatt… Valahogy csak sikerül megoldani, nem igaz? Ennyi létszámfölénnyel van esélyük már, nem? Megoldják a ghoul nélkül – ők ketten. Mint ahogy a táborban is sikerült néhány dolgot elérni.
Csontok repedésére fordul vissza, és bár az egész harcmezőt ilyen hangok töltik meg, ez azért különleges, mert egészen közelről szól. A férfi ostorszerűen csap láncaival, ezzel tönkretéve a csontváz medencecsontját, a következő lépésnél pedig kitörik helyéről bal lába, aminek köszönhetően tehetetlenül elvágódik a földön, harcképtelenné válva. Háromból az egy – nem rossz, de maradjon inkább ilyen az állás.
A zombik közelednek az ellenfél felé, és már-már hideg elégedettség válna úrrá rajta, ha hagyná, azonban nem örülhet előre, akármennyire szeretné elhitetni magával, hogy fordult a kocka. Ismét fordíthat ellenfelük is bármivel, akinek ügyködésére természetesen felfigyel, de nem tudná megmondani, mit is akar a földön. Több élőholtat nem küld, elvégre lassúak, úgyse érnének időben célba, így inkább gyors pillantást vet a wightra, aki folyamatosan kerüli Rudenz csapásait – az ő helyzete is egyre rosszabb. Egy nagyobb vágás látható ruháján, de szerencsére csak azon – ő maga nem sérült meg, már ahogy futólag meg tudja állapítani. Több kárt nem vesz észre, és mivel nem is azzal kell törődnie, teljes figyelmét ismételten az inkvizítorra szenteli, és az egyre csak terjedő aggodalmát pedig igyekszik kiküszöbölni.
Csak tarts még ki egy kicsit!
A következő másodpercben kiderül, mit is akart az ellenség: szürke füst száll fel a lerakott, apró fémbörtönből, és ahogy ez elér az élőholtakhoz, azok hörögve rogynak a földre, a csontvázhoz hasonlóan harcképtelenné váltan. Alicia enyhe rémülettel és haraggal hátrál pár lépést, hogy véletlenül se kerüljön bele ennek a hatósugarába – ami a holtaknak árt, az neki is kárt okozhat. Ennyire bizonytalan dolgokat nem lélegez be.
Ő ugyan elkerüli, hogy bármi baja essen, azonban így az inkvizítornak lehetősége van lecsapni Einmeriára, ami egyáltalán nem szerencsés. Hogy ezt megállítsa, újabb parancsszót ad:
- Támadás! – hangzik a határozott hang, keresztülzengve a csata dühös zúgását.
A célpont egyértelmű, azonban a füst erős, így az általa küldött következő élőholthullám is elbukik: előző két fajtársához hasonlóan buknak el ők is. Ez cseppet sem jó, hiszen így a ghoul tökéletes és védtelen préda. El fogja így bukni a feladatát!
Már látja is, ahogy a láncos-kardos férfi megindul a legyengült nő felé.
A társa felé.
Igyekszik a lehető legnyugodtabban és leggyorsabban átlátni, mit tehetne, de nincs idő erre: azonnal cselekedni kell. Mielőtt még parancsot adhatna ki, Einmeria, figyelembe véve, hogy nem menekülhet el, kitámad, mire a másik összecsap vele. A pengék remegnek, ahogy egymásnak feszülnek, és halkan nyöszörögnek a megpróbáltatások alatt.
- Védjétek Einmeriát! – utasít másik három lénynek, de a könyörtelen és végzetes füst elér odáig, így ugyanúgy hullnak el, mint az előzőek. Halkan szitkozódik, és ha jéghideg penge lenne tekintete, már legalább harmincszor keresztülszúrta volna az egyházit.
Rászorít botjára, végigsimít a könyvön, elő is veszi azt, fontolgatva, hogy saját lényt idéz meg, viszont rá kell jönnie, hogy ugyanolyan hatástalan lenne ellene. A szürke felleg még mindig itt kavarog, és ez roppant bosszantó – semmit sem tudnak így tenni. Kihátrálni nem hátrálhatnak, mert sem Einmeria, sem Honorous nem képes rá az ellenfelek miatt. Ő az egyetlen, akire nem ragadt rá senki – ő az egyetlen, aki igazán gyenge, akire nem figyel senkit, olyan jelentéktelen erőt képvisel.
Dacosan csillannak szemei, és nincs más választása, mint a füstbe menni, megkockáztatni a halált. Ő az egyetlen, aki talán túlélheti, aki most tehet bármit is, és nincs más választása, minthogy hátulról az inkvizítor mögé lopózzon, hogy botjával durván fejbe verje – már amennyire fizikai erejéből kitelik. Annyinak viszont elégnek kell lennie, hogy Einmeria le tudja szúrni, míg a hasogató fájdalom bódulatából feleszmél.
Mély levegőt vesz, a könyvet gyorsan visszacsúsztatja tokjába, és nekiindul, meggondolatlanul és felelőtlenül. Hát tehet mást? Honorousra most nem szabad figyelnie, mert nem az a feladata, hogy az ő bőrét mentse, hanem hogy a nőét. Mindketten irtózatosan szorult helyzetbe kerültek, és nincsen más, csak ő, aki segíthetne. Ő, egy tehetetlen kis senki, egy semmire sem képes nekromanta. Gyalázatos vereséget fog szenvedni, már most látja, de amit megtehet, azt megteszi. Nem csorbulhat elhatározása, nem engedheti, hogy meghátrálásra és hezitálásra késztesse! Csak előre, rendíthetetlenül, megállíthatatlanul – halálosan.
Botját két kézre fogja, ujjai rászorulnak, és felkészül arra, hogy bármikor orvul lecsaphat, azonban Einmeria, látva jövetelét, inkább ellép az egyházi mellől, és Alicia felé hátrál – bele a füstbe, szája elé téve kezét köhögve. Ne, ezzel most… Az istenekre! Így hogy vihet be bárminemű támadást is?! És… Benne van így a füstben! Azonnal tűnjön már innen! Hát megőrült?! Miért tesz egymás után őrültségeket?! Kezdve azzal, hogy a két sereg közé lovagolt, majd most ez… A fenébe is!
Fogy a levegője. Vészesen. Nemsokára rákényszerül arra, hogy beszívja a mérgező, szürke felleget, és nem tudja, mi fog várni rá akkor. Ő is „csak” köhögőrohamot kap? Esetleg úgy jár, mint a gyengébb élőholtak? Még azon se csodálkozna, ha egy kevés mennyiség teljesen tönkretenné a tüdejét. Amilyen romlott…
Ha már más nincs hátra, még egy parancsot kiad utolsó kétségbeesésében, hogy legalább Honoroust valahogy felszabadítsa egy rövid időre, mint utolsó mentsvárként, ezzel elhasználva egy kisebb levegőadagot. Remélhetőleg van pár élőholt, akik meghallják szavát, és elindulnak Rudenz felé, de nem venne rá mérget. Talán senki sem hallotta meg, olyan erőtlen.
Talán elérkezett a vége mindennek, de túl nagy a harag és a dac benne ahhoz, hogy itt feladja és megadja magát. Nem adja meg a másiknak az élvezetet, hogy egy könnyed mozdulattal vághassa le.
Lánc és kard – egyszerre van ez a kettő az egyházi kezében. Egyszerre akar mindkettejükkel végezni? Csodás lesz, de ha kettő az egy ellen… Talán kivédhetik. Talán legyőzhetik így. Minimális az ereje ugyan, de pár csapást tud hárítani, annyi kitelik belőle, még ha csak egy gyenge mágusnő is. Hajtja az elhatározás, az acélos akarat, amelynek köszönhetően összekaparta magát, amely erőt kölcsönzött neki erre a súlyos helyzetre. Nem hagyhatja, hogy az Apostol megbánja, hogy őt választotta. Nem hagyhatja, hogy még nagyobb szégyenben távozzon a csatatérről. Nem hagyhatja, NEM!
Megtorpan, védekezőn emelve fel a botot, némileg hátrál, és egyre csak érzi, hogy szüksége lenne már egy mély levegővételre. Ki fog fogyni az éltető oxigénből! Viszont még nem teheti. Még visszatartja, bár már fuldokolna a hiánytól. Még a végén füst se kell, megöli ő saját magát légszomjban…
Érzi. Felé közeledik. Szinte hallja azt a pár lépést, ahogy közeledik, ahogy megcsörren a lánc a kezében, ahogy keresztülhasít testével a füstön. Érzi.
Elmosódik ugyan előtte minden az akaratlanul előtörő könnyektől, ahogy egy kicsit beszív a levegőből, hogy nehogy elájuljon. Hogy jobban járt-e vagy sem, nem tudná eldönteni, de egyre erősebb kényszert érez arra, hogy köhögjön, azonban visszafogja; túl feszült és kiélezett a helyzet ahhoz, hogy most ezzel törődjön, mert tudja: ha most nekikezd, meghal. Belehal a csapásba, amit nemsokára mérnek rá.
Nyugalmat erőltet magára, végtelen nyugalmat, de mögötte ott van a féktelen harag, amely belészorult az utóbbi és a mostani események miatt, és szinte hallani lehet, ahogy mondja: Halj meg! Félelmet furcsamód nem érez. Nem tudja, hogyan érezhetne félelmet. A csalódás, a kihasználtság – ezek miatt elfelejti, mit is jelent rettegni.
Érkezik a penge. Megemeli a botot, és tudja jól, hogy nem képes ezt kivédeni. Elméjében felsikolt a gondolat, hogy itt most elpusztul, mégis tiltakozik ellene; tiltakozik ezer és ezer szóval, melyek egy pillanat töredéke alatt csendülnek fel. Hatalmas a káosz mind kint, mind bent, feje kettéhasadna, ha békés körülmények között, izgalomtól mentesen történne mindez. Most viszont koncentrál, erősen, hogy túléljen, és csak egyetlen mozzanat a fontos: hogy hová érkezik a fém. Ahová akar szúrni, oda kell emelni a saját fegyverét védekezőn, hogy hárítson – hogy tovább élhessen.
Csak még egy kicsit, még egy kicsit kell néznie, de túl elhomályosult a látása ahhoz, hogy pontosan meg tudja mondani, mit vesz célba. Őt, ennyi biztos, de hol? Hol fogja érni őt a fém?!
A fegyver érkezik, akaratlanul is behunyja a szemét, lépve egyet oldalra, és érzi, hiába tesz mindent, mert a fájdalom belehasít torkába, élesen és durván. Itt van hát a vége…? Kár… Pedig még lett volna mit csinálnia, de legalább csata közben veszítette életét. Ez is valami, nem igaz…?
Rettegve nyitja ki szemét, hogy még egy utolsó pillantást vessen gyilkosára, és megrökönyödve veszi észre, hogy Honorous beállt az egyházi és a nekromanta közé, felfogva saját testével a támadást. Nem őt végezték hát ki, csak azt hitte, hogy itt most… Meghal.
A bordák között hatol át a hideg fém, átszúrva a wightot, és a holdcsókolt lélegezni is elfelejt, pedig már kéne. Már tüdeje sikolt azért, hogy beszívjon egy kis levegőt, de a látvány teljesen megdöbbenti ahhoz, hogy erre képes legyen. Sokkoltan áll, és csak néz, nagyra nyílt, egyre csak csípő szemekkel.
Valaki megragadja a könyökét, de fogalma sincs arról, hogy kicsoda. Talán egy katona, aki szintén le akarja szúrni őt? Talán Einmeria, kihasználva a kedvező alkalmat a menekülésre? Talán csak képzeli, hogy valaki megragadja, és elhúzza onnan? Nem tudja. Minden más, ami nem Honoroussal és az egyházival kapcsolatos, elhomályosul. A hangok, a képek, a vér és halál szaga – minden a semmibe vész. Csak azt figyeli kétségbeesetten, ahogy a wight megragadja ellenfelük vállát, aki előveszi rövidkardját, és azt szúrja át az élőholton.
A társán. Annak a társának a testén, aki egész idáig segítette. Aki vezette, aki vigyázott rá, aki védte, még ha nem is önszántából, hanem az Apostol parancsára. Mégis megtehette volna, hogy gonoszul bánjon vele, mégis megtehette volna, hogy kellemetlen és gunyoros szavakat intézzen hozzá, ennek ellenére mindig készségesen válaszolt, mindig mosoly…
Mosolygott. És ahogy eszébe jut az összes kép erről, ahogy felrémlik a beszélgetés, a korábban kialakult üresség hirtelen tomboló viharrá válik benne, melyben a féktelen harag és kétségbeesés keveredik. Gyomrába markol a keserves érzés, a szívét széttépi - fáj. Sírni azonban képtelen, csupán néhány könnycsepp gördül végig sápadt arcán. A megrökönyödöttség nem hagyja, hogy összekuporodva zokogjon Honorous halálát látva.
Mosolygott. Milyen szép volt…
És megtiltotta neki. Ellökve magától a megnyugvást.
Aliciának pedig fájt. Fájt látni azt a faarcot, amivel utána nézett rá.
Túlságosan is.
Vajon…
… láthatja még azt a finom vonást valaha…?
A csatában megannyi kiáltás hangzik, megannyi nyögés, kardok és láncok fémes csörrenései és csikorgásai - segélykiáltásai. Artikulálatlan ordítások, hol könyörgő, hol reménykedő, hol bizakodó – mindenféle van itt. A félelem és düh kézzel fogható, és minden kegyes elenyészik itt, mint az a keserves, erőteljes sikoltás is, mely keresztülszelhetné a harc kegyetlen, haragos szólamát, ha figyelnének rá. Azonban…
Ez is elveszik a könyörtelenség tengerében. Nyomtalanul. Még talán a közelében lévők sem hallják meg azt a remegő hangot, amely tulajdonosának hangszálait szinte tönkreteszi, olyan élesen és hangosan üvölti torkaszakadtából a nevet.
Annak a nevét, akit ebben a pillanatban veszített el…

Hangulatzene:

Merre tartanak?
Nem tudja.
Hova tartanak?
Nem tudja. Talán a semmibe. Talán egy biztos helyre.
Mihez kezdenek?
Nem tudja. Talán gyászolni fognak. Alicia biztosan.
Semmit sem tud. Semmit. Csak egyvalamit: a mostani üresség semmi a korábbihoz képest. Jelentéktelen. Ha azt hitte, az az üresség, akkor rá kell döbbennie: nem. Az igazi űr sokkal borzalmasabb és elviselhetetlenebb, mint azt bármikor gondolta volna. Sokszorosan, és még annyiszor szörnyűbb.
Ugyanaz a helyzet. Ugyanaz ismétlődik meg vele, mint tíz éve. Másképp ugyan, más személyekkel és más körülmények között, a lényeg mégis ugyanaz. Valaki meghalt. Egy olyan személy veszítette életét, akit Alicia felruházott a bizalmával. Akinek engedett.
Vagy akinek engedett volna.
Néma. Szótlanul lépkednek, alattuk ropog a hó. Távolról még a csatakiáltások hallatszódnak, az az őrült küzdelem még mindig zajlik, és belehasad a lelke ebbe, még ha már szét is szakadt.
Van egyáltalán lelke?
Nem tudja biztosan. Eddig volt, de hogy most van-e…?
Él még?
Nem tudja. Talán már nem. Talán még igen, de nem érzi, hogy élne.
Meghalt?
Nem tudja. A mostani menetelés is tűnik inkább a Pokolba vezető útnak, mint az élet folytatásának.
Mit fog tenni ezek után?
Nem tudja. Talán hagyja, hogy végezzenek vele. Talán képes lesz felállni. Talán belepusztul saját önhibáztatásába.
Képes lesz bármire is?
Nem tudja. Nem biztos benne, hogy képes lesz folytatni a neki szánt utat. Nem biztos abban, hogy lesz elég ereje a folytatáshoz.
Mit tud?
Semmit. Semmit az égvilágon, semmit. Zavarodott, üres és csalódott – csalódott saját magában. Tehetetlen volt. Teljesen tehetetlen. Nem csinálhatott semmit… Semmit…
Gyenge. Túlságosan is. Erőtlen. Mérhetetlenül.
Mit ért, hogy ott volt? Csak hátráltatott. Semmi haszna nem volt. Semmi… Semmi…
Semmi.
Mereven néz maga elé. Tekintete üres és üveges. Arca kifejezéstelen.
Einmeria vezeti őt, de ő maga is csendesen lépdel. Határozottan halad észak… Észak? Vagy ez dél? Esetleg kelet? Talán nyugat? Maga se tudja, de megy valamerre, Alicia számára ismeretlen tájak felé. Valamerre el, messze el a csatamezőről.
Messze el Honoroustól.
Élettelen.
Egyáltalán miért él még? Egyáltalán hogy lehet az, hogy még lélegezhet? Hogy még érezheti a friss, hideg levegőt, mely most a fájdalmaktól és távoli sikolyoktól terhes? Nem kéne élnie. Ott kellett volna meghalnia a csatamezőn.
Mozgásában nincs semmi, amire azt mondhatná az ember: még él. Olyan, akár egy nekromanták által ráncigált báb, mint azok az élőholtak, melyek megjelentek a pusztán, melyek egyetlen szóra teljesítik a nekik kiadott parancsot. Semmivel sem különbözik tőlük. Csak… Van. Mást nem csinál, csak eleget tesz az utasításoknak.
Erőtlen.
Mozdulataiban nincs semmi erő. Megy Einmeria után, de fel sem fogja, hogyan és miként teszi meg a lépéseket egymás után. Egyáltalán honnan van ereje hozzá? Hogyan képes még arra, hogy járjon? Hogyan tud még menetelni előre? Előre a semmibe, a ghoulra utalva és támaszkodva? Hogyan…?
Bűntudata van.
Az ő gyengesége miatt veszítették el Honoroust. Erősödnie kell, sokat, lehetetlen magaslatokig kell eljutnia rövid időn belül. És már nem csak Freya visszahozása mozgatja… A bosszú is. Bár ez még erőtlen kis láng, mely csak akkor fog hatalmas pusztító tűzzé válni, mikor már túltette magát a gyászon. Amikor már elfelejtheti a bút, és helyébe az agresszív, torz, démoni tulajdonság költözhet. Egyelőre azonban még egy törött játék. Majd valamivel később lesz arra jó, hogy gyilkos fegyverré váljon.
Hibázott.
Miatta történt mindez.
Miatta… Miatta…
Miattam.
Felsétálnak egy hóbuckára, ami hirtelen ereszkedik a másik oldalt. Ezen ügyetlenkedve csúszik le, és nem sok híja van annak, hogy magatehetetlenül rogyjon a hóba, meg sem mozdulva onnan aztán. Fogalma sincsen arról, társa mit is csinál most. Egyszerűen nem érdekli. Nem foglalkoztatja.
Csak van.
- Valahol itt kell lennie... – mondja halkan a havat túrva Einmeria, pillanatok leforgása alatt pedig felemel egy közepes méretű csapóajtót. - Erre, Alicia! – hallja elmosódva a nő hangját.
Erre…? Merre…? Merre van az az erre…?
Kábán felé fordítja fejét, üresen néz rá, és egy méla, alig látható bólintással indul el oda, hogy a lefelé vezető járat durván faragott, még friss kőlépcső fokain lelépkedjen. Einmeria magukra hajtja az ajtót, hogy ne találjanak rájuk, és némi lépcsőzés után egy barlangban találják magukat – csak ők ketten, a csendben.
Alicia egy darabig álldogál az eseményektől önkívületi állapotban. Nem fogja fel, mi is zajlik most körülötte, egyedüli problémájával törődik csupán. Még akár egy kisebb lökéssel is le lehetne dönteni a lábáról, annyira nincs magánál. Arcát is ijesztően mélyen szántják a keserű vonások - mintha éveket öregedett volna, úgy néz most ki ezzel a mélabúval.
Néhány tétlen perc után végül lekuporodik a fal mellett, bár nem érzi, hogy fáradt lenne. Nem érzi testének egyetlen apró jajdulását sem. Nem érzi, hogy fáradt lenne. Nem érzi, hogy bármi hiányozna. Nem érzi, hogy bármire is szüksége lenne. Nem érzi…
Nem érzek semmit.
Elveszett tán?
Elvesztem…?
Einmeria tüzet gyújt. Fogalma sincsen, hogyan; váratlanul jelennek meg a lángok a semmiből, megvilágítva a környezetet. Vajon melegek ezek a játékos fényben tündöklő tűznyalábok?
Nem.
Akkor milyenek?
Hidegek, mint…
Mint azok a mosolyok?
Mint a mosolyok, de nem olyan kellemesek, mint azok voltak…
Voltak.
Csak voltak.
Összeszorul a szíve. Komolyan ennyit jelentett neki még az az üres kifejezés is? Talán csak a halála teszi olyan széppé… Talán csak…
- Most kérdezhetsz, és válaszolni fogok. Az Apostol ezzel fejezi ki háláját – érkezik egy hang, de ez… Ez nem az ő hangja. Ez Einmeriáé. Pedig… Pedig mondta, hogy majd ha már nem lesz…
Csendben van egy darabig. Nem mondta sosem, hogy Aliciának fogja valaha szólítani. Mindig csak úrnőm, úrnőm, úrnőm… Csak ez volt, és bár zavarta, valahogy mégis hiányzik neki ez. Olyan… nyomasztó ez a hiányérzet. Olyan… rossz ez az elveszettség.
Nem őt hallja… Többször nem hallhatja a hangját… Többször nem, soha többé már…
Pedig kedveltem.
Valahogy… megnyugtatott.
Még ha nem is volt sosem valós.
- Háláját...? – nevet fel halkan, gúnyosan, és mélyre húzza csuklyáját fájdalmában. - Korábban kellett volna tisztáznia mindent...
Igen, ha korábban tette volna, nem tartanának itt. Ha korábban mond el mindent, akkor most is Honorous beszélhetne. Akkor ő is itt lenne most, akkor… Akkor…
- Nem érezte szükségesnek. – Nem? Miért kapja már megint ezt? Nem érezte szükségét… Megint ez… Ezt már mondták neki korábban is, de hát… Megérte eltitkolni? MEG?!
- A feladatot teljesítetted így is.
- Nem? - kuncog még mindig, közben felnéz a harcosra, aki szintén kivette a részét mindebben. Aki szintén hibás, mert önfejűen cselekedett. Mert bolond módjára belovagolt a két harcolni vágyó fél közé. De… Még menthető lett volna minden, ha ő többet tud. Ha többre képes. Ha több ereje lett volna… Ha több tudás birtokában lett volna…
- És mégis milyen feladatot? Milyet? Nem teljesítettem én semmit. Elbuktam - rázza meg a fejét, és ismét maga elé néz. Hangja keserű, elhaló és ugyanolyan erőtlen, mint a teste.
- Károly meghalt, Rudenzről és Délről elég információt szereztünk. – Ez szép és jó, csak kár, hogy eltitkolták ezt is. Kár, hogy ez a nagy titoktartás ide torkollott. Pedig el lehetett volna kerülni. Meg lehetett volna előzni. De nem… El kellett hallgatniuk mindent.
- Vagyis a feladat teljesítve lett, és ebben te voltál az egyik tényező. – Ő, de lehetett volna bárki más is, valaki, aki erősebb nála, aki talpraesettebb, aki sokkal többre vitte volna nála. - Mert rajtad keresztül irányította a Mester Honoroust és irányított engem a parancsaival.
Irányította… Csak múlt idő…
- Rajtam keresztül. – Ezen van a lényeg. Sosem ő vezetett. Ő csak egy kihasználható valaki volt, semmi több. Sosem volt értéke, csupán egy eldobható bábunak felelt meg.
- Más is lehetett volna. Csak tudnám, miért én... - halkul el, és elcsendesedik egy rövid időre. - Vissza lehet hozni? – hangzik a kérdés erőtlenül, de a tűz ropogásán át még éppen érthetően.
- Honoroust?
Nem érti, minek kérdezi meg. Hát egyértelmű, nem? Ki másra gondolhat alatta? Talán Károlyt?
Félénken és alig láthatóan bólint egyet. Mintha nem akarná, hogy meglássa a mozdulatot, mintha szégyellné, hogy ennyire érdekli a wight sorsa.
- Csak a mester tudja – válaszol. - Ő különleges, mivel nem az eredeti testét használta. – Igen, erre emlékszik. Még valamikor a szörnyűségek elején tisztázták ezt vele. Akkor, amikor teljesen idegen volt tőle egy ghoul gondolata, amikor még el se tudta képzelni, hogy egyáltalán a szolgálatában lesz egy hozzá hasonló – amikor még nevetett volna azon, hogy az első összedolgozás után így megkedveli. És most meg…? Kapaszkodna belé, még ha értelmetlenül is.
Napokkal korábban, ha ezt mondták volna neki, gunyorosan kacagott volna ezen. Méghogy ő meggyászoljon… egy élőholtat? Ezt hitte.
És most így meggyászolja.
- De ha igen, az neki nem jelent jót, ugyanis a Mester dühös.
- Dühös...? Miért? – figyeli a ghoult csodálkozva. Elvégre megmentette őket, megmentette Einmeriát, és neki köszönhetően sikerre vitte ezt a részfeladatot.
- Mert Honorous kijátszotta.
Kijátszotta?
- Nem lett volna szabad meghalnia, mert kötötték az Apostol parancsai, azonban az, hogy engem kihozzon, felülírt mindent. Mert a Mester egy pillanatig pánikba esett, és meggondolatlan volt, így Honorous feloldotta magát a szolgálat alól. Tehát ha a Mester vissza tudja hozni, borzalmas szenvedés vár rá. Még nagyobb, mint amit alapból érzünk.
Döbbenten és kétségbeesetten figyeli Einmeriát, hitetlenkedve rázza meg a fejét, mellkasánál a ruhát görcsösen szorongatva. Úgy fáj… Olyan szörnyű ezeket hallani. Olyan rossz, hogy mindezt tudja… Bárcsak… Bárcsak másképp lenne… Bárcsak… Segíthetne valahogy…
Viszont…
… sejtette… Sejtette, hogy azért tett ilyen lépést, mert fel akart szabadulni, hiszen…
Senki nem akar ghoul lenni. Fájdalmas visszaemlékezni arra, hogy mi voltál ezelőtt.
Megragadja csuklyáját mindkét kezével, durván és fájdalmasan, azt húzza a lehető leglejjebb, és a lehető legjobban húzódik össze, hogy a legkisebb legyen. Nem akar látszódni, csak el akar tűnni.
Honorous direkt csinálta. Meg akart halni…
… hogy örök békéje legyen. Csak ennyit akart.
- Mit tervez ezek után? Mi volt mindezzel a terve? – érdeklődik remegő hangon, másfelé terelve a beszélgetés fonalát.
- Meg fogod tudni. Legközelebb, nem is sokára, még a következő holdtölte előtt személyesen találkozol vele, Alicia Zharis, és ő mindent el fog mondani.
Meglepetten és kétkedve kapja fel a fejét, ugyanígy nézi a ghoul arcát is. Hogy…
- … mi? – hüledezik. - Ugyan miért tenné? – értetlenkedik. - Egy sírós, szánalmas, gyenge kis nekromanta vagyok teljesen összeroppantva a súlytól. Miért találkozhatnék vele személyesen, ha úgyse érdemlem ki?
Láthatta az Apostol, hogyan teljesített. Tudhatja mostanra, hogy mennyire szerencsétlen, hogy mennyire könnyű őt félrevezetni, hogy mennyire instabil lelkileg. Nem való arra, hogy bármi figyelmet megkapjon. Nem való arra, hogy kiemeljék őt.
- Mert hasznosnak gondol.
Hasznosnak. Tehát báb lesz továbbra is? Tehát tudja, mennyire könnyű egy ilyen lelket odáig elvezetni, hogy egy használható eszköz legyen, akárcsak a ghoulok?
- Úgy gondolja, hasznodat veheti később, hogy potenciál van benned, amit a maga oldalán akar tudni, ha kivirágzik.
Nem tudja, ennek most büszkeséggel kéne-e eltöltenie. Mindenesetre valahogy… Valahogy mégis jólesik neki. Különösképpen, hogy az Apostol gondolja így, egy hatalmas nekromanta, és ez önbizalmat ad neki, bár ezt csak a gyász után fogja érzékelni. Addig viszont el lesz foglalva azzal, hogy túllépjen az események okozta megrázkódtatásokon, hogy valahogy felépüljön ebből. És előreláthatólag nagyon nehéz lesz… Sérülten fog fejlődni a továbbiakban. Sérült személyiséggel, sérült lélekkel – nem lesz többé olyan, mint régen.
- Talán még tanítana is, bár ez még nincs eldöntve. Mindent megtudsz, ha beszélsz vele.
Tan… Tanítaná? Jól hallotta? Jól hallotta, hogy tanítaná őt? Ugye ez nem csak egy sovány vigasz, aminek nincs valóságalapja? Ugye… Ugye ez a valóság? Ugye nem átverés?
- Tanítana...? Tényleg... van erre lehetőség?
- Lehetőség. Helyesen mondtad - bólint.
Leolvashatatlan érzelem tükröződik arcán: egyszerre örül, könnyezik keserűen, egyszerre érez felhőtlen boldogságot és mélységes gyászt. Groteszk ábrázattal keres egy pontot, amit hosszabb ideig vizsgálhat, de a zaklatottság és a buzdító lehetőség hallatán nem tud megmaradni. Most érzi fáradt tagjaiban a kimerültséget, testének súlyát.
Nem szól semmit, csak próbálja eltakarni azt az őrült vigyort, ami megjelenni készülne. Csuklyáját ismét kissé mélyebbre húzza, hogy szemeinek tébolyodott csillanása ne látszódjon.
Találkozik vele. Lehet, még tanítani is fogja. Közel lehet hozzá. Közel… Nagyon közel. Egy karnyújtásnyira. Egy nagyon-nagyon kicsi távolságra… Elérhető távolságban lenne.
És bármikor dönthet úgy, hogy végez vele. Ha már mindent megtanult… Ha már mindent átvett tőle… Ha már az összes tudását átadta… Ha már kellőképp a bizalmába férkőzött…
Nem szabad elsietnie. Nem szabad óvatlan lépéseket tennie, különben az egész elbukik. Erősödnie kell, csendben szövögetni hálóját egészen addig, míg olyan erőre nem tett szert, amellyel maga alá gyűrheti az Apostolt. De az még hosszú idő…
Hosszú és kegyetlen út áll előtte, mely vérrel és halállal övezett. De nem bánja. Ha édes lesz a vége, minden munkát megér.
Nem tudja, mennyi idő is telt el. Talán több óra, talán csak néhány – fogalma sincs, még az is lehet, hogy néha elszundikált a zavaros gondolatok között a kimerültségtől. Amikor viszont ébren volt, végig azzal foglalatoskodott, hogy elnyomja a torz vonásokat, bár bizonyára nem csodálkozna sem Einmeria, sem az Apostol, ha meglehetősen furcsa ábrázatokat venne fel. Mégiscsak meglepően sok megpróbáltatás érte annak ellenére, hogy ilyen gyenge.
- Elindulhatunk – szólal meg a ghoul aztán, váratlanul megtörve a csendet.
Feltápászkodnak helyükről, és Einmeria vezetésével elhagyják a barlangot, de egy másik járaton keresztül. Csendesen teszik meg azt a pár visszhangzó léptekkel teli sétát, és amíg társa nem néz hátra rá, addig hagyja, hogy a benne lévő őrület most megmutatkozzon: széles, beteg vigyor, nagyra nyílt szemek, melyben furcsa, ijesztő láng ég, és szinte hallani lehet ezekhez a vonásokhoz azt a tébolyodott kacagást is.
- Az Apostol ajándéka – mondja, miután kiértek. Ekkorra a nekromantán már a hideg üresség maszkja található, az ajándékot pedig érdeklődve nézegeti, aztán átveszi tőle.
- Élelem és egy kis bónusz – magyarázza, mire a holdcsókolt felpillant. Az élelem jól fog jönni, amint megnyugszik kissé, farkaséhes lesz, így az hamar el fog fogyni. A bónusz pedig… Vajon mi lehet?
- Nemsokára találkozunk, Alicia Zharis – mondja végszóként. A tünde megenged egy halvány, barátságos, mégis keserű mosolyt, és búcsúzóul int egyet.
Két különböző irányban indulnak el. Néha hátrapillant válla felett, nézve Einmeria egyre csak tűnő alakját, később pedig már a semmit.
Eltűnt.
Fókuszkristályi feladatának ezennel vége, de a bábszerep továbbra is érvényes. Hiszen még mindig egy rángatható rongy, egy olyan értékes figura, akit az Apostol maga mellett akar tudni. Igazán kiemelkedő helye van, nem igaz? De vajon jól döntött-e a nekromanták feje, hogy fontolóra veszi Alicia tanítását? Vagy a sötételf jól teszi-e, hogy vállalja a kockázatokat?
Nem érdekli őt. Nem érdekli, hogy mi itt most a helyes választás, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát ezzel. Összetörni nem tud. Egy ideig biztosan nem. Amíg porig rombolt lélekkel jár, nincs mit elpusztítani. Most sérthetetlen.
Nemsokára. Nemsokára minden kiderül. Nemsokára a közelében lehet. Nemsokára találkozik vele. És nemsokára a tanítványa lesz.
Nemsokára elkezdődhet egy nagyszabású terv.
Végzek vele.

Epilógus:

Norven: Károly temetése olyan volt, aminek illett, a Király holttestét elhamvasztották, urnáját egy kriptába tették hogy ott pihenhessen az Ítélet Napjáig és addig ne hozhassa vissza semmilyen sötét mesterkedés. A pápa, habár kelletlenül, de átvette észak világi ügyeinek kormányzását a Királyi Tanácsra támaszkodva, de kizárólag arra az időre, ameddig meg nem koronázzák az új királyt. Viszont nem feledkezett el rólad, így nemsokára egy küldönc érkezik egy ajándékkal (és ha jól tudom a püspöki kinevezéssel a szintlépés miatt)
Az ajándék:

Név: Stoici Vultus
Leírás: A legrangosabb inkvizítorok által használt szakrális maszk, amely több tulajdonsággal is bír. Egyrészt megvédi viselőjét az elmére gyakorolt hatásoktól, másrészt képes lesz megőrizni hidegvérét és könnyebben kirekeszteni bármilyen bűnös gondolatot vagy hezitációt.

Hilde: A csata után Esroniel lép oda hozzád, kezét a fejedre teszi és a következőket mondja:
"Jobban harcoltál, mint a legtöbb ember közülünk. Szép munka volt, büszke vagyok rád." Majd a lándzsád felé fordulva hozzáteszi: "Magának is köszönöm, Eckbert úr."
Visszatértek Hellenburgba, az élet látszólag zajlik tovább, bár ki tudja, mi jár a vezetők fejében. Minden esetre kisvártatva ajándékkal érkezik meg egy egyházi küldönc, hogy a csatában mutatott vitézséged méltatásáért kapott jutalmat átadja (rajta természetesen a zsinat pecsétjével)

Az ajándék:

Név: Goliath
Leírás: Egy fél vállad és egyik karod takaró fémpáncél részlet, amely felszentelt mágiával van átitatva. Viselője erejét egy választott parancsszóra kétszeresére növeli ezen karjában, valamint megakadályozza, hogy az bármit elejtsen, amire egyszer rászorított. Tíz percig tartható fenn, utána túl megterhelő és fél napot pihentetni kell.

Alicia: Utadra indulsz a hidegben és el is érsz a legközelebbi lakott településre, és ahogy a csomagot kibontod egy függőt találsz benne.

Név: Breathstealer
Leírás: A nyakék viselőjének félelmetes hatalmat ad, mert így az képes puszta érintéssel elszívni az élő dolgokból az életet és varázserővé alakítani azt, visszaadva használójának a varázserejének felét. Egy nap kétszer lehet használni, különben a nyakék a viselője életét is magába szívja. A működéséhez öt másodperc kontaktus kell valamilyen élőlénnyel.

Loreena: A tünde sereg hazaindul, s bár biztosan lesz még visszhangja ennek a csatának, egyelőre mindenki örül, hogy vége van. A menet közben azonban Steelthorn elder druid lép oda hozzád és a kezedbe nyom egy fából faragott karperecet majd szó nélkül tovább áll.

A druida ajándéka:

Név: Heart of the Wild
Leírás: A karperec viselőjének karja átitatódik a természet mágiájával, így egy kemény és ellenálló fához hasonlóvá alakul. Ebben a formában sérülései másodpercek alatt gyógyulnak, ütőereje kétszeresére nő ujjai pedig karmokhoz hasonlóak és képesek átdöfni a nem fém páncélokat. A varázslat tíz percig tartható fenn, utána a karperec magától visszaveszi az energiát és fél napig pihen.

Wilhelmina: Sajnos a kard nem került meg, de meglepetésetekre Armin hercegnek van számotokra egy ajándéka. Ez Damiennek egy pár eredeti holdezüst tőrt jelent, sötét tünde művű így tökéletesen illik a kezébe, számodra pedig a következőt:

Név: Moonless sky
Leírás: Egy nyaklánc, éjfélkék és kör alakú, ezüst foglalattal. Holdpapok áldásával készült, tehát megengedi viselőjének, hogy a sötét tündékhez némileg hasonulva a holdfény energiáját felhasználva töltse a varázserejét. Természetesen mértéke a hold állásától és láthatóságától függ.

Emellett mindenki közös jutalma 500 TP és 2000 váltó. Habár sok-sok élményni terjedelmű posztok születtek,s zóval igazából lehet szűkmarkú vagyok

Köszönöm mindenkinek a játékot, igazán egy élmény volt mesélni is és remélem hogy játszani sem volt sokkal rosszabb.






"- Károlynak van egy örököse, Herr Kardenal.
- Először is hallottam! - könyököltem le az íróasztalomra, felborítva egy tintatartót. Alapból nem engedtem volna meg magamnak ekkora nemtörődöm viselkedést, de jelenleg akkora káosz volt az ajtómon kívül, amit nehéz volt elképzelni. A pápa állt a trónteremben és szentesítette a rendeleteket, Gleizwig kancellár fogadta a panaszokat és törődött velük én pedig csak néztem ahogy folynak az események körülöttem. Nem tetszett. - Meg kell találnunk ezt az örököst és azonnal a Fővárosba hozni. - És beleültetni a trónba, hogy folytathassam a játszmát, amelyet régen kezdtem. mert a bábmester nem volt semmi a bábja nélkül. Nekem pedig a Sötét Apostol épp szíven döfte a legtökéletesebb bábomat, de ezért megfizet még. Hosszú és fájdalmas úton fogja megtanulni hogy jár az, aki velem próbál versengeni.
- Írjon ki hirdetés, Herr Riesberg. Béreljen fel mindenkit, aki hajlandó biztonságban eljuttatni a fiút és utasítson minden mozgósítható kémet, hogy találják meg! Hogy is hívják?
- Gustav, uram. Gustav herceg."