Krónika: Si vis pacem...

Alicia Zharis · 26 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 06, 2016 5:35 pm

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 437
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

Krónika: Si vis pacem... - Page 2 Empty_bar_bleue

(13150/15000)

Bizonytalanul méregeti a szenes házat - kissé tart attól, hogy rázuhan az egész. Végül aztán úgy dönt, tesz egy próbát, hátha előrébb kerül, és beljebb merészkedik. A kormos alapok közé lépve rögtön megérzi a tömény nekromanciát, és akárhová húzódik, mindenhonnan árad. Teljesen áthatja, körüllengi ezt a helyet ez a sötét mágia, és nagyon úgy tűnik, hogy a piactéren hallottaknak mégis van alapja, akármilyen hihetetlen is.
A rozoga épületen belül lehetőség szerint óvatosan közlekedik, a törmelékekre lassan nehezedik rá, nehogy egy véletlen folyamán egy bicsaklás következtében bokája bánja. Nem szívesen szedne össze azonnal egy rettentően hátráltató sérülést egy ilyen kis figyelmetlenség miatt, mert ha karcolásról lenne szó, az még teljesen rendben lenne. Már-már kínosan ügyel arra, nehogy bármi baja essen - mondjuk ez inkább az információkkal együtt közölt fenyegetés miatt van. Nem mintha annyira félne, hiszen amit tud, megtesz, de azért mégis... Jó lenne nem egy ilyen miatt értelmetlenül meghalni.
- Ki jár erre? - hallatszódik egy hang, melynek nincs gazdája. Mintha a feje körül repkedne körkörösen, mire Alicia arcán enyhén ijedt vonások jellennek meg, de ezek hamar ismét közömbössé válnak. Főként az okozza a meglepettséget, hogy nincsen egy biztos pont, ahonnan a kérdés jön; mintha haladna.
- Egy közönséges nekromanta, akit a Sötét Apostol számba vett és elhívott - felel aztán, közben pillantásával keresi a hang tulajdonosát, bár maga se hiszi igazán, hogy megtalálja.
A válasz elhangoztával lassan egy lángnyelv jelenik meg a levegőben előtte. A biztonság kedvéért némileg hátrál, nehogy elérjék az egyre terebélyesedő lángok, és érzi, ahogy pár kisebb elszenesedett fát hátratol alacsonyra emelt sarkával. Ekkor reflexből hátrafordul, majd amikor ismét visszatekint, az eleinte aprónak tűnő tűz egy kapu formáját veszi fel, amely aztán kinyílik, a vörösség ölelésében egy összeégett férfit megmutatva. Bőre piros, itt-ott hólyagos, jellegzetes arcvonásait teljesen elveszítette a sérülések miatt. A sötét tünde eltűnődik azon, hogy a látvány okozza-e, vagy valóban érzi az égett kültakaró bűzét.
Egy élőholt, efelől semmi kétsége sincs. Egy így kinéző személy már aligha lélegzik, és ez a látványos bemutatkozó szintén nem egy élőre jellemző.
Amint teljessé vált a kép, Alicia mindenféle különösebb reakció, furcsálló pillantás nélkül enyhén fejet hajt a másik üdvözléseként, viszont szólni még nem szól. Einmeria után nem lepődik meg túlzottan, hogy ilyen ritkaságnak lehet szemtanúja - maga a ghoul nő épp elég döbbenetet okozott. Bár... Ha ennél is kiemelkedőbb alkotásba fut majd bele, kétségbe vonja, hogy képes lesz jégmaszkját arcán tartani.
- Akit a Sötét Apostol hívott, az nem közönséges nekromanta. De jó helyen jársz, leány.
Enyhén meghökketőek ezek a szavak. Egészen idáig úgy hitte, hogy nála gyengébb nekromanta aligha lehet, tehát mindenki eljön, viszont így... Így azért változik a véleménye erről. Felmerül benne a kérdés, hogy mégis miért olyan különleges, mi az, amiért kiérdemel egy ilyen meghívást, de nem érdeklődi meg a másiktól. Jobb, ha ezeket megtartja magának, és inkább egy semlegesebb, udvariasabb módon reagál:
- Meglátjuk, méltó vagyok-e erre a figyelemre - tart egy kis szünetet. - Ha szabad tudnom... Miért van ez a rendkívüli gyűlés?
- Mert csatára készül a két királyság.
Nos, a feszültség érezhető volt eddig is a két birodalom között, és úgy tűnik, ezt nem lehetett elkerülni. Szemében mintha még mélyebbre süllyedne az emberek magatartása, az örökös versengés és a háborúzás iránti vágyuk. Míg a tündék közt élt, ezt sohasem tapasztalta, a mostani helyzethez képest az egy igazi álomnak tűnik, amely a jövőben már sose valósulhat meg, még hasonló sem. Az ottani békesség, a szeretet, amely körülvette... Kissé hiányzik neki, de nem most fog elérzékenyülni és elgyengülni.
- A halál ünnepe jön, ahonnan mi, papjai és urai nem hiányozhatunk, nemde?
- Valóban - bólint egyet finoman. - S mi ezzel a cél?
Pontos elképzelése nincs arról, mégis minek kellenének még oda a nekromanták, hiszen épp elég vér fog folyni, épp elegen fognak elpusztulni, és ennyi a sötét papoknak bőven elegendőnek kell lennie, nem? A rengeteg holttest hetekig ott lesz, hát minek kell nekik is menniük? Mindent a rothadó hullák szaga fogja elárasztani - hát nem elég ez? Belül borzasztóan tiltakozik az ilyesmi ellen, de nem emel hangot ennek, ellenáll a felháborodásnak.
- A cél az erő, mint mindig. Az eszköz és az út azonban számomra nem ismert, csak az Apostol tudja őket.
Az erő... Az mindig kell, de ő sosem vágyott rá igazán. Most is csak úgy akar minél többet tudni, hogy célja beteljesülésével eldobhassa mindet magától.
Végül újabbat bólint.
- Ezek szerint tovább kell mennem? - vonja le a következtetést. Mivel a néhol szenes, kormos férfi nem beszélt azonnal arról, mi is lenne a feladata, na meg az Apostol terveit sem tudja, egyértelművé válik ez a tény a számára. Nem itt van a végállomás, ez még csak egy útmutatás a folytatáshoz, a bejárandó ösvény pedig igen hosszúnak ígérkezik.
- Így van. A sors kereke északon fog döccenni, ha egyenesen arra mész, találkozol majd egy hozzám hasonlóval. Ő fogja megmutatni a kaput az Apostol tanácsához.
Hátborzongatón hangzik ez az egész. Mire akarja felhasználni őket az a hatalmas nekromanta? Először is ezt akarja megtudni, mert nem szívesen cselekszik úgy, hogy fogalma sincs a dolgokról. Gyűlöli, ha bábuként használják, ha az orránál fogva próbálják vezetni, és az se jobb ezeknél, mikor a sötétben tapogatózik.
- Ez esetben már indulok is. Köszönöm a segítséget.
- Ez a dolgom, a barátom ezt kérte azért, hogy itt hagyott. Menj hát, biztosan vár már rád, leány!
Halvány félmosoly jelenik meg a nő arcán, és ahogy az elején, most is fejet hajt elköszönése jeleként. A közölt információk cseppet sem bizalomgerjesztőek, viszont ennek az élőholtnak a viselkedése nem várt módon kellemes. Még vet egy utolsó pillantást rá, majd az építményből kikerülve megindul a megadott irányba.

***

Az egész napos menetelés jócskán kimerítette. A leboruló sötétségben az egyetlen közeli fényforrás maga a ropogó tábortűz, amely mellett Alicia ücsörögve bámul a lángokba, azon is túl, hosszú percekig mit sem törődve a környezetével. Néha felpillant az égre, az erősebben fénylő csillagokra, végül a Holdra, melyet egykor úgy tisztelt. Elméje üres, gondolatok nélkül pihenteti fáradt tagjait. Élvezi a közelében lévő meleget, mely védi az éjszakai hidegtől, és egyelőre még veszélyben sincs - szerencsére. Behunyt szemekkel gyűjt energiát, ha már úgyse fog tudni ilyen vad körülmények közt aludni nyugtalansága miatt.
A távolabbról érkező patadobogásra felpattannak szemhéjai, a hang irányába fordítja fejét, és észreveszi a lóval közeledő alakot. A tünde a mögötte lévő fához simulva lassan felemelkedik, kissé ellép tőle, és amint a másik hallotávolságba ér, felszólítja:
- Megállj! - Hangja határozott még annak ellenére is, hogy testileg roppant erőtlen, és bizonyára esélytelen lenne a menekülés. Akármilyen szerencsétlen is ez a szituáció, egyszerűen képtelenség volt most a számára folytatni az utat, így megkockáztatta ezt a veszélyes letáborozást. Ameddig csak lehet, tartja az ereje teljében lévő személy illúzióját, hátha megelőzhet pár dolgot.
Úgy tűnik, az érkezőnek nincsenek társai, ami előnyösnek mondható. Ennek köszönhetően baj esetén kis eséllyel még tudna is kezdeni valamit, hacsak nincsen olyan tudás birtokában, amely ellehetetlenítené a szökést.
A patadobogás halkul, és válasz is érkezik:
- Nincs okom bántani téged, csak átutazóban vagyok.
Enyhe gyanakvással méri végig az alakot. Ennyivel nem sikerül meggyőznie ártalmatlanságáról, ahhoz némileg többet kell tennie. Ugyan ki az a bolond rajta kívül, aki még a koromfekete lepel alatt is megpróbál eljutni valahova? Nem lepődne meg, ha egy alaptalanul nagy önbizalommal megáldott rablóval kereszteződne most útja.
- Merre tartasz? - hangzik a kérdés hidegen.
- Hát... azt még én sem tudom, de egy gyűlésre.
Alicia kissé összehúzza a szemeit a gyűlés szó hallatán. Balga elképzelés, de akarata ellenére is arra gondol, hogy esetleg ő is az Apostol által megrendezett összejövetelre utal, és hogy oda tart, azonban mivel lehetetlennek találja, el is veti.
- Olyan... ismerős a hangod - hallatszódik aztán egy újabb megjegyzés bizonytalanul.
- Ismerős? - teszi fel a kérdést halkabban, de ezt inkább magához intézi. - Ellenséget vagy szövetségest vélsz felismerni benne? - beszél ezúttal már hangosabban.
- Az attól függ, most mit fogsz tenni - felel a másik.
- Amíg nem fenyeget veszély, nem teszek semmit.
Erre az ismeretlen leszáll a lováról. A sötételf figyelemmel kíséri a férfi minden egyes mozdulatát, és felkészül arra, ha esetleg egy idézésre lenne szükség. A másik feltett kezei némileg megnyugtatják őt, hiszen ez a megadás jele, azonban hajlamos ebben is cselt látni. Amikor az idegen közelebb lép, Alicia nem hátrál - talán így felismerhetik egymást, ha valóban találkoztak már, de erre nem venne mérget.
- Alicia?
Saját neve hallatán felszökik szemöldöke, szemei nagyra nyílnak. Képtelen elhinni, hogy tudja a nevét, és vészesen keresi emlékei közt annak a személynek a hangját, akiét most hallja, azt az alkatot, akié ez lehet, és itt van előtte, elméje legmélyére ás csak azért, hogy megtalálja. Talán magában még kissé pánikol is, hogy fogalma sincs erről a férfiról hirtelen.
- Igen... - válaszol gyanakodva, pillanatokkal később pedig a felismerés finom vonásai jelennek meg arcán. - Csak nem... ? Zramon? - érdeklődik bizonytalanul, és közelebb lép egy aprót.
- Talált - hangzik a megnyugtató szó. A nő megkönnyebbülten sóhajt fel, majd halványan elmosolyodik, bár ez hamar keserűvé válik, és ez következő kérdésén is érzékelhető:
- Ezek szerint téged is hívtak?
- Úgy néz ki, bár én úgy tudom, minden nekromanta hivatalos rá.
- Eleinte én is így gondoltam - telepszik le ismét a tűz mellé, és onnan néz fel társára. - Találkoztál az égett élőholttal?
- Sajnos vagy nem sajnos igen, de nem tudom hova tenni az illetőt. Felettébb fura figura volt.
Visszafordul a lángokhoz, és egy aprót bólint.
- Amikor mondtam, hogy közönséges nekromanta vagyok, úgy felelt, hogy... - egy pillanatra megakad, vélhetően felidézi azt a pillanatot, amikor erről volt szó. - ... hogy akit a Sötét Apostol hívott, az nem közönséges... Gondolom, csak a "kiválasztottakat" értesítették - fordítja vissza tekintetét Zramonra véleményre várva, aki eltűnődik egy rövid időre. Ennyiből nyilván nem jöhet rá senki ilyesmire, de Alicia ezt véli felfedezni a dolgok mögött: nem lesz ott mindenki. Persze ez a céltól is függ. Ha az Apostol háborúba akarja vinni a nekromantákat úgy, hogy aktívan részt is vegyenek benne, nem lenne szó kiválasztottakról, akkor mindenkinek kötelezően mennie kéne, mindegy, mekkora erő birtokában van.
- Szerinted mi ez az egész?
A tünde megrázza a fejét, ezzel a másik tudtára adva, hogy fogalma sincs.
- Háború, a halál papjainak pedig jelen kell lenniük - idézi félig-meddig az élőholt szavait. - Erőfitogtatás? Megmutatni, hogy van félnivalója mindenkinek a nekromantáktól? - ismét a táncoló narancsos fényt kémleli, és tanácstalanul felhúzza a vállait. - Talán a következő megállónál megtudunk valamit.
- Reméljük, az ottani vendéglátónk egy fokkal kedvesebb lesz.
- Kedvesebb? - kapja fel a fejét meghökkenve. - Velem nem volt goromba - teszi hozzá egy pillanatnyi szünet után.
- Nem a gorombaságára értettem, hanem a mondandójára. Ettől én semmit nem tudtam meg.
Így máris világos. Nem kicsit csodálkozott volna, ha az élőholt Zramonnal szemben modortalan lett volna.
- Á, értem. Kérdeztél tőle valamit?
- Próbáltam, de semmi használhatót nem mondott, vagy amit eddig ne tudtam volna.
Ezek szerint ő sem jutott előrébb, ami egy kicsit elbizonytalanító. Jó lenne már egy kis támasz, egy kiindulópont, amitől nem érzi azt, hogy az Apostol kihasználni készül őket.
- Hasonlóan jártam én is, de hát... Csak reménykedni tudunk, hogy következőnek többet tudunk meg.
Csend telepszik aztán a nekromantákra. Csupán az éjszaka halk neszei, egy bagoly visszhangzó huhogása, valamint a tűz kellemes pattogása az, amely nem hagyja, hogy teljes némaságba boruljon a környék.

A hozzászólást Alicia Zharis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 10, 2016 7:17 pm-kor.

Zramon · 27 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 10, 2016 6:37 pm

Zramon

Nekromanta

Hozzászólások száma : 47
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Nekromanta
Szint: 2.
Tapasztalat:

(900/1250)

Az alak, amilyen hamar megláttam, olyan hamar el is tűnt, de igazából nem számított, ha az volt, akire gondolok, akkor úgyis összefotunk még. Befejeztem a ló felpakolását, majd felültem és megsarkantyúztam, és újra úton voltam. Az információ, miszerint a közelben egy öreg nekromanta él, felbecsülhetetlen volt, az pedig még inkább, hogy olyan, aki személyesen ismeri a Sötét Apostolt. És ez rengeteg utat nyit meg számomra, ugyanis nem kevés lehetőség és terv van az Apostol számára, tőlem. Egy darabig céltalanul bolyongtam, és már azt hittem, megint eltévedtem, de végül megpillantottam egy viskót. Nos, rosszabb állapotban volt, mint az első kézből állították, és ép eszű ember nagy ívben elkerüli, ha teheti. Nekem viszont nem volt sok választásom, az utam ide szól, úgyhogy lassan, de biztosan közeledem a viskó felé.
Ahogy odaérek, a lovat kikötöm, biztos, ami biztos, ne szökjön el, hátha megijed valamitől. Lassan, óvatos léptekkel megyek be, nem akarom, hogy rám omoljon az egész hóbelevanc. Az épületbe érve azonnal megérzem azt a tömény nekromanciát, ami átjárja az egész helyet. Lassan haladok beljebb, a padló megnyikordul, majd nem sokkal ezután meghallok egy hangot.
- Ki jár erre? – halk, reszelős hang, de a gazdáját nem látom, ám nem sokkal később előjön egy lángoló alak.
- Az attól függ, ki kérdezi. – válaszoltam kimérten, de látszólag a feltűnő, lángoló alak nem volt túlságosan beszédes.
- Ki? A házigazda. Szóval? – kérdezett vissza kimérten, mégis lényegre törően.
- Meghívást kaptam a Sötét Apostoltól, legalábbis a ghoul-jától, miszerint minden nekromantát összehívott. – adtam meg az őszinte választ.
- Ohó, remek. Az én nevem Jalan, és nekromanta vagyok. Vagyis voltam. – valahogy mostmár sokkal segítőkészebbnek tűnt, mint pár perccel ezelőtt.
- Voltál? Érdekes. És merre van most a mestered? Azt beszélik él itt egy öreg nekromanta, csak nem te lennél az esetleg. – tettem fel kissé félve a kérdést.
- Él? Érdekes megfogalmazás. Az „ide van zárva” helyénvalóbb lenne. A mesterem pedig, aki idekötött, éppen téged és társaidat várja a célotoknál. – válaszolt kissé nyekergő hangon, amiből arra következtettem, hogy vagy ennyire összeégett már, vagy kellemetlen volt neki ez a téma.
- Nos, ahogy mondtam, szóbeszédeket hallottam, és a korábban említett ghoul csak egy jégbarlangot említett. A kérdés az, merre kellene tovább mennem és mi az ok, amiért összehívtak minden nekromantát? – fejtettem ki ismét, azt a keveset, amit tudok.
- Innen északra lesz még egy hozzám hasonló útmutató, őt kérdezd, és odairányít majd. A miértre pedig egyszerű a válasz: csata készül, a háború tetőzni fog, a halál diadalmenetben fog végig söpörni az Északi pusztaföldön. És ha ő ott van, mi, alázatos szolgái és kegyetlen hajcsárai sem lehetünk messze, nemde? – felettébb baljóslatú volt, amit mondott, és nem is tudtam hirtelen hova tenni.
- Reméltem, hogy ennél kicsit pontosabb információt kapok, de ezzel is megelégszem. Fogadd hálám a segítségért, és engedj meg még egy kérdést: miért kötött ide a mestered? – nem is tudom, miért kérdeztem meg, de valamiért tudni akartam.
- Mert megkértem rá. Ebben a házban éltem le életem első és utolsó éveit. Miután visszavonultam, alkimistává lettem, és többször segítettem a közeli falunak, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy rám gyújtsák a házat, mikor megtudták az igazi kilétemet. Később talált rám egykori barátom, akit te most a Sötét Apostolként ismersz, és tett át ebbe a helyzetbe. – ekkor fogtam csak fel, hogy ő is a Sötét Apostol egyik „teremtménye”, ami azt jelenti, hogy amit korábban mondott a csatáról és háborúról, sokkal komolyabb, mint bármi más. Főleg, hogyha az Apostol ennyire benne van. Még egyszer, utoljára megköszöntem a segítségét, majd magára hagytam és tovább indultam.
Lassan beesteledett, mikor tábortűz fényére lettem figyelmes. Lassan közelebb merészkedtem, és csak remélni mertem, hogy nem útonállok. Ahogy közelebb értem, nem váratott magára sokat a jövevény, meg is szólalt:
– Megállj! – azonnal lefékeztem a lovamat, majd óvatosan, vigyázva, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, amivel gyanúra adhatnék okot.
- Nincs okom bántani téged, csak átutazóban vagyok. – próbáltam megnyugtatni, hogy valóban nem akarom bántani, bár utóbb belegondolva, ezt bárki mondhatja.
- Merre tartasz? – jött a kérdés.
- Hát…azt még én sem tudom, de egy gyűlésre. – kicsit sarkított válasz, viszont őszinte. Ekkor rémlett fel bennem, hogy valahol már hallottam ezt a hangot, de hirtelen nem tudtam hova tenni.
- Olyan…ismerős a hangod. – mondtam kissé bátortalanul, mert nem voltam benne száz százalékig biztos.
- Ismerős? – kérdezett ismét vissza. – Ellenséget, vagy szövetségest vélsz felismerni benne? – kérdezett rá a lényegre.
- Az attól függ, most mit fogsz tenni. – adtam meg a választ.
- Amíg nem fenyeget veszély, nem teszek semmit. – végül is, így is lehet intézni a dolgokat.
- Alicia? – kérdeztem rá végül a nevére.
- Igen… – mintha kissé gyanakvás lenne a hangjában, de végül ő is mintha felismerne. – Csak nem…? Zramon? – bólintottam mosolyogva, bár ezt aligha láthatta.
- Talált. – így már teljes nyugalommal mentem közelebb.
- Ezek szerint téged is hívtak.
- Úgy néz ki, bár én úgy tudom, hogy minden nekromanta hivatalos rá.
- Eleinte én is így gondoltam. – visszaül a tűz mellé, majd folytatja. – Találkoztal az égő élőholttal?
- Sajnos, vagy nem sajnos, igen, de nem tudom hova tenni az illetőt. Felettébb furcsa figura volt.
- Amikor mondtam, hogy közönséges nekromanta vagyok, úgy felelt, hogy… – egy pillanatra elhallgat, majd gyorsan visszatér a mondandójához. – hogy akit a Sötét Apostol hívott, az nem lehet közönséges. Gondolom csak a „kiválasztottakat” értesítették. – fejezi be a gondolatmenetét, bár én ezzel nem értek teljesen egyet. Egy rúna mágus közönséges, egy lovag közönséges, de aki nekromanciára adja a fejét, azzal vagy valami baj van, vagy pedig egyáltalán nem tartozik bele a „közönséges” fogalmába.
- Szerinted mi ez az egész? – tettem fel a kérdést, kíváncsi voltam, mi Alicia véleménye erről az egészről.
- Háború, a halál papjainak pedig jelen kell lenniük. Erőfitogtatás? Megmutatni, hogy mindenkinek van félnivalója a nekromantáktól? – ezek sem jobbak, mint amit a lángoló lidérc mondott. Épp ezt akartam elkerülni, és ezzel az elvvel teljesen ellentétes terveim voltak.
- Talán a következő megállónál megtudunk valamit. – akkor ezek szerint Alicia is az északi élőholt felé lett irányítva először.
- Reméljük az ottani vendéglátónk egy fokkal kedvesebb lesz. – merengtem.
- Kedvesebb? Velem nem volt goromba.
- Nem a gorombaságára értettem, hanem a mondandójára. Ettől én semmit nem tudtam meg.
- Áh, értem, kérdeztél tőle valamit? tudakolta Alicia.
- Próbáltam, de semmi használhatót nem mondott, vagy amit eddig nem tudtam volna. – sóhajtottam egy nagyot.
- Hasonlóan jártam én is, de hát…Csak reménykedni tudunk, hogy a következőnél többet tudunk meg. – ezt én is mertem ajánlani.

Hilde von Nebelturm · 28 Re: Krónika: Si vis pacem... Csüt. Feb. 18, 2016 11:14 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

* Szeme kissé felemelkedett a várakozásból... Most végre akadt némi ideje szétnézni az impozáns tárgyalóteremben, s természetesen egy pillanatra el is gondolkodik rajta, hogy mégis mit is kezdett az életével, hogy két család vezetőjével is kokettálhat egyszerre, hogy a sötételfről ne is beszéljünk. Csönd, gondolkodás, s hallgatás, egész addig ahogy a démon hangja megszólal.
- Hogy szokás köszönni?
* Szeme szúrósan fúródott a másikéba, semmiféle hangot nem adott ugyan ki, de érezhetően csöndet kívánt, s remélhetőleg kapott is. Az efféle formaiságok mindig is roppant fontosak voltak népüknél, s természetesen az első benyomást nem lehet megismételni (Lel, tök érett vagyok!). Személy szerint legalább a megbízható küldönc szerepét, ha nem is az erősét kívánta volna magának. Nagy emberek, nagy befolyás.
- Csak nem Lothar nagyúr is arról szeretne meggyőzni, hogy vonuljak háborúba?
- Minden tisztelettel, az majd Lothar úr küldöttje mondja... * Kissé bátor szavak, de bolondak ne nézzék. Feje mélyebbre süllyedt, élénken ellentmondva felvágott nyelvének. * - Mi Esroniel von Himmelreich személyes kérésére érkeztünk.
- Egy Nebelturm? Meg egy démon?
- Ne legyél már ilyen lassú, Simon. Ez egy kitaszított.
- Úgy vélem, Simon nagyúr értetlensége jogos. Valóban szokatlan küldöttég vagyunk. De kérem, pont ezért hallgassák meg társam mondandóját!
* Szeme egy pillanatra hálásan a démonra szaladt, jó tudni, hogy van haszna. Kezdettől fogva sejtette, hogy majd főleg diplomáciai tekintetben lesz része a feladatnak, de most így jelenleg ez a kicsiny szó is sokat segített neki, ha éppenséggel a gondját nem is oldotta meg.
- Halljuk hát!
- Mint említettem, a Zsinatelnök kérését hordozzuk... Természetesen tudjuk, hogy talán vérlázítónak hangozhat a kérés, de a helyzet jelenlegi alakulásának tükrében Délnek szüksége van a vámpírcsaládok segítségérére, megfelelő fizetség fejében persze.
- Feleslegesen töri magát von Himmelreich, hamarabb elért a kérés. * Simon úr a sötételfre pillantott... Hát így került bele a képbe a hegyes fülű... Ezek szerint az Északiak is szeretnének egy-két hegyes fogat maguk mellett tudni * - Habár felettébb összezavartak, mégis hová kellene csatlakoznunk. Mivel tud fizetni Dél a vámpírcsaládoknak?
- Megszüntetjük a vámokat a Nebelwaldból érkező, Hellenburgon áthaladó kereskedelmi útvonalakon.
* A hirtelen, s határozottan felhangzó megszólalás kissé meglepte... Ki gondolta volna, hogy ennyire értette a dolgát a démon? Szeme pillanatra reá is fordult, majd egy rövid biccentéssel fejezte ki irányába tiszteletét. Előnyös ajánlat, egy igazi diplomata nem nagyon mondhat erre nemet.
- Van egy jobb ötletem. Jól tudom, hogy Hellenburg a legközelebbi város az újonnan alapult nefilim táborhoz?
* Sejtette, hogy merre haladt a kérés, tényleg előnyös lehetőségeket jelenthettek nefilimek. Dél se járna ebből túlzottan rosszul, minden bizonnyal a Zsinatelnöknek nem akad majd ellenvetése.
- Teljes együttműködést és támogatást várok egy diplomáciai és kereskedelmi út kialakításához. Ez a feltételem. Tegyék meg ezt, és megkapják a seregünket; legalább is amennyi hallgat a szavamra.
- Elnézést, de pontosan milyen útvonalra gondolnak?
- A szokásos ipari utak Hellenburgba és onnan a táborba, ugyanezen az úton vissza.
- Természetesen garantálhatjuk a teljes együttműködést, de hogy a Nefilim népeknek mi a véleménye erről, abba Hellenburgnak nincs beleszólása * Pillanatra megköszörülte torkát, majd szeme a Schwarzjager felé fordult. Ismerte a népüket, ravasz, s fondorlatos ragadozók, igazi vadászok, akik csak a lehetőséget várják, hogy lecsaphassanak a prédára. Botorság lehet hozzájuk fordulni, de haderejük messze túl hatalmas, s ha maguk mellett tudhatnák őket, akkor nem is kétséges, hogy komoly előnyt szerezhetnének Délnek * - Hasonló kéréssel fordulnánk Dél legveszedelmesebb íjászai felé is... Van valamilyen ajánlat, amiért seregekkel segítenék Hellenburgot a mindent eldöntő csatában?
- Van! * A nő arcán egy hideg mosoly szaladt végig, fondorlatos természetét nem is rejtette bugyuta gesztusok mögé * - Faanyag, íjnak és számszeríjnak való. Majd beadjuk a listát. Illetve, takarodjanak az erdeimből, a saját érdekükben!
- Ezeket természetesen szolgáltathatjuk, ha a listával egy hivatalos követ is érkezik Hellenburgba, a Zsinatelnök úrral minden bizonnyal képes olyan egyezségre jutni, ami mind a Schwazrjagereknek, mint a Királyságnak előnyös.
- Maga pedig mondja meg a hercegének, hogy ne kerüljön elénk a harctéren! * Fordult a nő a tündéhez, aki sebesen távozott is. Ennyit hát a híres-neves sötételf és vámpír barátságról. * - Gondolom arra számítanak, hogy én viszem tovább az ügyeiket, így van?
- Véletlenül sem szeretnénk ezzel fárasztani Simon urat... Ha nem tévedek kéne tartózkodnia a toronyban egy Randlaufer követnek.
- Ez így van, azonnal útnak indul. Csak kíváncsiságból, hozzám jöttek először?
* Fondorlatos kérdés, Simon tetetett unalma igen sokat elárult jelleméről, s éppenséggel arról is, hogy miféle mélységekben is lehet jártas a diplomácia kacskaringós mezején. Elmosolyodott. Nagyszerű szövetséges, bár ki tudja, hogy mégis mikor döfné őket hátba. A becsület is csak addig ér valamit, amíg a haszon nem billenti át a mérleg nyelvét.
- Így van... A Neulander család messze híres tisztánlátásukról, s diplomáciai fineszükről... Aligha fordulhattunk volna a Finsterblutokhoz elsőként.
- Igaz, az ember sosem a kutyát kérdi ha nyulat megy fogni, hanem a gazdáját. Igaz, Frau Julia? * A férfi a nő felé fordult, aki a kérdésre csak modorosan megdobta haját. * - De mégis csak a kutya az, aki harapni fog. Jut eszembe, gondolom nem terveztek a Ködtoronyba menni.
- Rossz vér uralkodik magam és a család között, így nincs szándékomban személyesen ellátogatni, de természetesen ha a cél megkívánja az életem, nem haboznék.
- Nem kívánja. Majd én beszélek Lothar nagyúrral. Cserébe megkereshetne nekem valakit, miután végeztek ezzel a cirkusszal.
* Az ajánlatra kissé fellélegzett. Bármikor gondolkodás nélkül odaadná életét Délért, de úgy érezte, hogy élve egyenlőre többet tehetne érte mint holtan, s hogy kifejezetten felesleges lenne kivéreznie a rohadt rokonai keze alatt. Keze vállára csúszott, szinte érezte a vörös tetoválások égető fájdalmát. Éget mint a bűn, fáj mint a szégyen. Amíg ezek rajta vannak, addig hajdani otthonában nem több egy űzött vadnál, egy szerencsétlen nyúlnál, akit elzavartak. Ha ma visszatérne inkább kutya lenne már, de farkasok közt nincs helye az ebnek, még akkor se, ha esetleg megbocsájtanának neki. Hellenburg az otthona, a népet, s von Himmelreichot szolgálja.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek. Kiről lenne szó?
- Van egy rokonom, aki szintén kitaszította magát a tornyunkból és jelenleg Hannes von Rotmantel legnagyobb leányával jár-kel. Ő pedig az én vérem szívja érte, szóval ha esetleg megtalálná, közölje vele, hogy számítok a megjelenésére.
- Nem ígérhetek semmit, de mindent megteszek majd annak érdekében, hogy felleljem. Merre mozoghat?
- Amerre erdők vannak és vadak. De szerintem nem lépte át a Nordenfluss, annyi esze neki is van. Illetve azt hallottam, hogy ott volt a mocsárban, mikor az a nevezetes nekromanta elhullott.
* Arcán a sajnálat halvány sugara rohant végig... Nagy port kavart az eset a mocsárban, nem szereti vérét, de akkor sem kívánta volna, hogy Lothar úr felesége elhalálozzon. Jó asszony volt, gyermekkorában sokszor adott neki cukorkát, s bár most már legfeljebb édes-keserű lehet az emlék, halálát nem kívánta volna soha.
- Annak már megvan egy ideje... Hideg a nyom... Esetleg személyleírást vagy egy képet tud szolgáltatni róla?
- Felismer egy Schwarzjägert, ha meglát, nem? Reingardnak hívják, mogorva, szótlan és fanatikus. A vele lévő Rotmantel nő pedig vékony, mint egy táncos és fekete, mint a lelkük. Ne törje magát nagyon, de ha szembejönnének, adja át az üzenetem.
- Ha hordja a számszeríját, fel... * Szeme egy pillanatra Asaelre rohan, majd vissza Juliára. Sietni kéne, nincs ideje itt pazarolni az időt * - Az idő rohanva telik, amennyiben nincs rám tovább szükség, utamra is indulnék, hogy megkeressem a Reingardot és a Rötmantelt.
- Elmehetnek, innentől átveszem. De ne feledje, minden család be fogja nyújtani a maga számláját.
- Természetesen, követüket mind fogadjuk, s amennyiben a kérésük egy súlyban van az ajánlott segítséggel, véletlenül sem lesz okunk annak nem eleget tenni.
- Hamarosan küldünk egy levelet a zsinatelnök aláírásával.
* Hajolt meg ismét a démon, amire is ő maga is felemelkedett mostanra a féltérdelésből, s kissé kinyújtóztatta a lábát. Meglepően könnyen ment az egész, talán kellemetlenül könnyen.
- Helyes! Nos akkor később, követ kisasszonyok!
* Még egyszer utoljára meghajolt, majd kilépett a folyosóra, s széles léptekkel megindult kifele, hogy megülhesse a lovát, s nekieredhessen az egyébként is rettenetesen hideg nyomnak. Ha leérnek egyenlőre búcsút int Asaelnek, minden bizonnyal valamely Landlaufer vagy éppen Neulander elég kedves lesz ahhoz, hogy hazaszállítsa, ő magának viszont jelenleg feladata van, s a tárgyalások végkimenetelét a démon is nagyszerűen tudja közölni von Himmelreichal, felesleges vele mennie... Kezdődjék a vadászat, merre is járhat hát Reingard Schwarzjager?

Lyliana Silverfalls · 29 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 12:26 pm

Lyliana Silverfalls

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 64
Join date : 2015. Dec. 05.
Age : 33

Karakter információ
Kaszt: Druida
Szint: 2.
Tapasztalat:

(820/1250)

A parancsnok arckifejezése mindent elárult. Szinte tajtékzott a dühtől, olyan ideges volt. Úgy éreztem, hogy nem igazán nyertem el a tetszését, de ez engem egyáltalán nem érdekelt.
- Nem tartja a kapcsolatot a klánjával? De tündének vallja még magát?- Kérdezte eléggé feldúlt hangnemben.
- Igen, tündének vallom magam, annak ellenére, hogy a klánommal már réges-régen megszakítottam minden kapcsolatot.- Felelem. Hangomat próbálom a higgadt szinten tartani, bár ez már egyre nehezebb.
- Kitagadta-e őfelsége?
- Nem, őfelsége nem tagadott ki. Csak a klánommal nem tartom a kapcsolatot. A Phoenix klán tagjaival is jóban vagyok. De mivel vándorként élem az életem nagy részét, így megértheti, hogy mi az oka annak, hogy nem igazán érnek el hozzám az információk.- Válaszolom, de már kezdem kissé unni ezt a kérdezz-felelek játékot.
- Akkor, mint a királyság polgárának, kötelessége megjelenni a háborúban, ha besorozzák, akár akar, akár nem.
- Egyáltalán kik ellen harcolunk? És miért most? A legnagyobb veszélyt jelentő faj a Mélységiek egy erős tagját nemrégiben az emberek pusztították el. Így ha ellenük mennénk, akkor a továbbiakban ezek ellen a lények ellen esélyünk se lenne. Már csak azért is mondom ezt, mert én belefutottam egy ilyen lénybe, és láttam, hogyan pusztították el. A másik dolog pedig az, hogy hamarosan az angyalok is vissza fognak térni a földre, és nem hiszem, hogy számukra tetsző cselekedet lenne háborúba kezdeni.
- Valami pap maga, miss Lyliana? Avagy feljebbvalónak gondolja magát őfelségénél, aki a parancsot kiadta?
- Sem egyik, sem másik. Csak láttam pár olyan dolgot, ami felnyitotta a szemem a világban zajló eseményekre. És ha egyedül az emberek tudják legyőzni a Mélységieket az ő istenük segítségével, akkor nem kéne velük rosszban lenni, mert egy ilyen lénynek nem kéne három nap se, hogy az egész Tünde Királyságot a föld színével tegye egyenlővé. Nekem is csak a szerencsén múlt, hogy túléltem a dolgokat. De abban teljesen biztos vagyok, hogy az egész hadsereg kevés lenne egy ilyen lény ellen. Ugyanis annyit se tudnának kimondani, hogy mágia, máris mindenki halott lenne.
- Egyáltalán mi az a Mélységi? És valóban ennyire lenézi a hadseregünket?- Úgy látszik, ez a férfi se tud mindent. Na de van ilyen.
- A Mélységi az egyik legősibb lény a Földön, amelyet a régi humanoidok is csak az angyalok segítségével tudtak legyőzni. Egy folyton alakot váltó, hatalmas lény, melyet a régi véseteken polipként ábrázoltak. A mágia nem hat rá, egyedül csak az emberek istenének ereje tud rá hatni, és csak az tudja elpusztítani. Az is csak akkor, ha elegen vannak az emberek, akik fohászkodnak hozzá. Én már álltam vele szemtől-szembe. És nem alábecsülöm a sereget, csak én ismerem az erejét a lénynek.
- Erről egyébként már magának a Királynőnek is beszámoltam.
- Majd foglalkozunk velük, ha ők lesznek a parancs. Egyelőre azonban az, hogy érkezzünk meg az Északi Pusztaföldre és álljunk készenlétben. Ért a harchoz vagy a mágiához?
- Már kérdeztem, de kik ellen megyünk? Mert ha Esroniel úr és emberei ellen, akkor nem vagyok hajlandó harcolni. Egyébként elég jól értek a tűzmágia pár ágához. Mint harci, mint hétköznapi használatban.
- Dél ellen megyünk, legalább is a jelenlegi parancs szerint. És magának, mint mágusnak, kötelessége velünk tartani avagy viselni a következményeket.
- Mik lennének a következmények?
- Börtönfogság, ha szerencséje van. Halálbüntetés, ha nincs.
- Mert az emberek ellen nem fogok harcolni, se most, se máskor. Akkor inkább fogom magam, és folytatom az utam oda, ahová tartottam, hogy még jobban tökéletesítsem a mágiám. De ha megígéri, hogy ha az emberek ellen kell mennünk akkor nekem nem kell harcolnom, már csak az elveim miatt sem akkor magukkal tartok. Sok hasznomat tudják venni a tábortüzek és a fáklyák terén.
Itt kezdtem el úgy érezni, hogy a parancsnok nem vesz engem komolyan, hiszen éktelen nevetésbe kezdett.
- Mondtam olyat, hogy továbbmehet? A királynő személyes parancsa a csatába vonulás, annak ellenszegülés felségárulásnak minősül. És komolyan azt hiszi, hogy kell egy külön druida a tábortüzek gyújtásához?
- Próbált már maga szakadó esőben nedves fával tüzet csinálni? Segédeszközök és mágia nélkül nem fog menni. Nekem pedig minden ilyen a rendelkezésemre áll. De tudja mit, magukkal tartok. Aztán majd meglátom, hogy hogyan alakulnak a dolgok, akképpen fogok én is reagálni.
- Nem szeretem a modorát és nem szeretem az idiótaságát sem. Azt hiszi, hogy mi egy rakás szerencsétlen vagyunk? Vagy hogy maga az egyetlen druida, aki látott már tüzet életében? Ne tegyen úgy, mintha döntéshelyzetben lenne miss Lyliana, mert nem fog jól kijönni belőle! - Csattant fel a lovag. Egyre inkább sikerült nála kihúznom a gyufát.
- Nem muszáj szeretni a modoromat se, meg engem se. Én nem várom el senkitől. Ahogy a segítségemet se kell elfogadni, de én úgy állok hozzá mindenkihez, ahogy az illető hozzám áll. Az, hogy maguk eltérítettek engem a célomtól, az nem az én hibám. Én további tanulmányokat szerettem volna folytatni, és nekem megvolt a fix úti célom, amitől maguk eltérítettek. Ez az egyik. A másik pedig, ha már arra kényszerítenek, hogy magukkal menjek, akkor ha nem is szeretnek, de kénytelenek lesznek elviselni.
- Nem kell elviselnem sem magát, sem a modorát. Az, hogy velünk jöhet egy privilégium a börtön helyett. De ha nagyon szeretné hozzáköthetjük egy fához és itt hagyhatjuk, ideiglenesen elnyomva minden mágiáját és meglátjuk a következő alakzat vagy a vadállatok találják meg előbb. Szóval vagy visszafogja a nyelvét, míg végére nem ér ez az ügy, vagy a természet kegyelmére bízzuk. Válasszon, most az egyszer megengedem!
- Magukkal megyek, de nem azért, mert megijedtem, hanem más okok miatt. És majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. - Felelem, és várom, hogy mikor mehetek végre vissza a sátramba, hogy átgondoljam egyedül a dolgokat.
A lovag közelebb lép, és egészen közel hajol. Érezni, szinte tapintani lehet a levegőben a feszültséget. Higgadt arckifejezéssel, szinte rezzenéstelen arccal várom, hogy mi fog történni, vagy mit fog mondani.
- Nem kell rögtön a végén kezdenünk a fegyelmezést. Úgyhogy nem ajánlom, hogy tovább fenn hordja az orrát, ha nem akar azelőtt megsérülni, hogy egyáltalán elérjük a csatateret. Leléphet!
Köszönés nélkül megyek ki a sátorból, és indulok el a sajátom felé, hogy végre le tudjak pihenni, és higgadtan át tudjam gondolni a dolgokat.
Ahogy a sátramba érek, rögtön le is heveredek, és végiggondolom a lehetőségeimet. Úgy érzem, hogy ebből nincs nagyon sok, ezért úgy döntök, hogy egyenlőre kiélvezem a helyzetet, azt, hogy valamennyire úgymond fedél van a fejem fölött, és hogy ételhez jutok minden nap, a szökésem részleteit meg majd menet közben kigondolom. Ki tudja, hátha nem is lesz rá szükség.
A nap lassan nyugovóra tért, és nekem is sikerült az álmok földjére tévednem. És örültem neki, amikor másnap reggel megtapasztaltam, hogy senki nem zavart engem az éjjel.

Wilhelmina von Nachtraben · 30 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 5:00 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

A tiszt el is vezeti őket egy sátorba, amely a többitől egy fokkal nagyobb de semmivel nem díszesebb, majd befelé int.
- Ebben a sátorban vár rátok, győzzétek meg, és meglátjuk, mi lesz a sorsotok.
Remek... még egy sor győzködés... fárasztó időszak elé nézünk - sóhajtja Mina az orra alá, vigyázva, hogy senki fontosabb személy ne hallja meg - bár, a fontos természetesen itt is egy relatív jelző.
Egy kicsivel hangosabb sóhajjal erőt vesz aggodalmán, és belép a sátorba elsőként, tudva, hogy csak így juthatnak tovább...
- Szép estét... - hangzik a vámpírlány talán kicsit túlságosan is bátortalan hangja. - Az egyik tisztje kísért minket ide. Hajlandó most meghallgatni minket? - kérdi ítészüktől, a generálistól, aki egy középkorú, elegáns férfi kerek kristályszemüveggel az orra fölött. Felpillant a paírjaiból majd gyorsan végig is méri őket. Mina ártatlanul nagyra nyitott szemekkel néz rá, kipirult arccal. Meglehetősen tart ettől a beszélgetéstől, bár talán az izgul jobb kifejezés. Eddig gördülékenyen mennek a dolgok, túlságosan is, de nem megszokott az, hogy minden simán menjen, valaminek hamarosan közbe kell jönnie... vagy nem?
- Szép estét, kisasszony. Őfelsége mondta, hogy számíthatunk a vámpírok segítségére, de hogy ilyen gyorsan arról nem tudtam.
Mina meglepetten felvonja a szemöldökét. Fogalma sincs, miről van szó, sosem folyt bele a közügyekbe, de nem árulhatja el magát, így bölcsebbnek véli, ha egyetértőnek mutatkozik. Így csak aprót biccent a kijelentésre. - És ön? - néz felvont szemöldökkel Damienre a generális.
Ahogy a kihallgatás most áttér a sötét tündére, a vámpír kíváncsian és kivételesen csendesen figyeli a fejleményeket. Ám Damien szokása szerint derék módon kivágja magát a helyzetből.
- Mi ketten régóta társak vagyunk. A harcmodorunk is összeszokott, így úgy vélem, a sereg segítségére lehetünk. - Damien további információkkal, amíg nem feltétlen szükséges, láthatóan nem óhajt szolgálni, hangjából viszont nyugodt határozottság árad. Mina mindig is elképesztően irigyelte ezeket a tulajdonságokat...
- Tehát akkor nem a sötét tünde hadsereg tagja, ha jól értem.
- Nem. - Ez mindössze egy fokkal több a néma fejrázásnál, ám mégis udvariasabbnak tűnik...
- Hogyhogy csak ketten jöttek?
- A sors alakította így - érkezik a kitérő/diszkrét válasz. - Úgy gondolja, hatékonyabbak lennénk egy nagyobb csapat tagjaként? - Kicsit fél a választól. Annyira megszokta már, hogy csak ők ketten vannak, se többen, se kevesebben... Azt meg egyáltalán nem szokta meg, hogy akármiféle más népekkel egy tömegben legyen. Általában feszélyezve érzi magát, ha túl sok idegennel zárják össze, pláne, ha még együtt is kell dolgozniuk... Fogalma sincs, mi lesz itt, de azzal biztatja magát: ez az egyetlen út, hogy közelebb jussanak ahhoz a kardhoz. Bár úgy tűnik, ezen a hosszú úton végigmenve sokkal több mindenbe belekeverednek majd, mint azt előre gondolták...
- Nem ismerem a vámpírok harcmodorát sajnos, de az alapvető stratégia ezt diktálná. - Azt én se igen ismerem - gondolja egy magába rejtett mosollyal, amit most nagyon nem kellene megmutatnia a külvilágnak. Mina meg az alapvető stratégia... Elvörösödik, hisz világéletében különcnek számított. Sohasem tartozott az átlagba. Itt pedig elvárnák tőle a katonai egyformaságot? Nem lesz ez így jó... A pánik lassan emelkedik benne, de a tény, hogy Damien itt van, valamennyire visszatartja még azt. - De ha úgy véli párosan megfelelő számukra, éppen így is tudjuk hasznosítani a segítségüket. Megkérdezhetem, hogy melyik családból származik?
És elérkezett a kérdés, amitől rettegett... a vér hirtelen felgyorsítva zubog át az erein, agya pedig sebesen kutatja a helyes megoldást... - Én, öö... - futva oldalra sandít Damienre, halványan azt remélve, hogy ő valamilyen csoda folytán kimenti ebből a helyzetből... de nem. Ez most nem Damien dolga, s erre ő is rájött. - Nach...traben... - mondja végül halkan, bódultan, zsibbadó aggyal, és mintegy ítéletre várva nyíltan a generális szemébe néz. Kész. Vége. Ez a pillanat, most vagy soha. Már úgysem tehetnek semmit. Tekintete a büszke felvállalás, a félő és határozott várakozás keveréke. Büszke... Mindig is büszke lesz, mert végső soron ez a név nem csak azt jelenti, hol nevelkedett, hanem azt is, hogy mit tud. Abban pedig nincs mit szégyellni.
- Értem. Akkor világos, miért nem hagyományosak a módszereik. Ha szeretné, bemutathatom a mágus alakulat vezetőjének és konzultálhatnak azt illetően, hol is vennénk a legtöbb hasznát.
A páros mindkét tagjának arcán szinte szinkronban tapasztalható ugyanaz a reakció: a megdöbbenés, és a hitetlen hálával vegyes csodálkozás. Mármint... ezt... így... tényleg? Csak ennyi? Pár perccel ezelőtt még teljesen reménytelennek hitték, hogy egy méterrel is közelebb jussanak a céljukhoz, most viszont... talán felcsillant valami. Nem is talán. Nagyon is felcsillant valami! - Ó... hát ez igazán... kö-köszönjük. - sikerül Minának kinyögnie egy "tééényleg?" helyett.
A generális feláll a tábori asztaltól, majd a sátor bejáratához lép. - Kérem, kövessenek! - mondja, majd elindul a táborban egy kacskaringós úton. Ez..... ez gyors volt - gondolja Mina, aki a - meglepően kedvező - hirtelen változások és és fordulatok során csak ide-oda kapkodja a fejét, és még mindig nem hiszi el, hogy ilyen egyszerűen ment eddig a dolguk. Mintha felére csökkent volna a súlya, szinte repül a generális után, szédülve a megkönnyebbüléstől... Damien elégedett félmosollyal halad mellette, néha megérintve a karját, ezzel megakadályozva, hogy Mina nekimenjen valamelyik sátornak. Végül bebújnak egybe.
- Helena, egy pillanatra- szólít meg a generális egy fiatal nőt, aki valószínűleg az említett mágusvezető lesz. Az említett Helena megáll, majd egy udvarias meghajlással Mináék felé fordul. Tekintete éles, vonásai szépek, egészen nőiesnek mondhatók, de elegáns, már-már hideg határozottságot viselnek. - Tábornok, miben lehetek a szolgálatára?
- Kisasszony, ő itt Helena Beier, a tábor mágusainak vezetője. Kérem, ha bármi kérdése van, neki tegye fel. Sajnos nekem a dolgom után kell néznem, a helyzet tisztázását magukra bízom! - a tábornok ezzel udvariasan biccent, majd elsiet.
- Üdvözlöm, én Damien vagyok, ő pedig Wilhelmina. Továbbhaladásunkra irányuló kérelmünket terjesztettük elő... illetve terjesztettük volna elő, de a generális előzékenyen felajánlotta, hogy beszéljünk önnel. - Esküszi, bele fog fáradni az agya ebbe a sok hivatalos beszédbe...
- A besorolásunkat illetően.
- Maguk értenek a mágiához?
Mina úgy dönt, nem érdekli a hűvös nő kétkedő hangneme. - Én igen. Nachtraben vagyok.
- Érdekes. Kaptunk segítségül egy nem létező vámpírt. - Nem tudja, hogy ez a mondat mely különböző okokból fáj, de eléggé belehasít a szívébe... Felháborodik a neve megsértése ellen, ugyanakkor az is eszébe jut, hogy már nem is igazán tartozik közéjük... Mindenesetre ezt nem mutatja, igyekszik teljességgel hidegen hagyni. Ez ugyan egy pillanatnyi csendet eredményez. Nem, mintha lenne most alkalma beszélni, hiszen Helena folytatja a mondandóját. - De mindegy is, ha ért hozzá, hát ért hozzá. Egyelőre az a feladatunk, hogy megfelelő mágikus védelemmel lássuk el a tábort az esetleges rajtaütések ellen. Csak sajnos az a szerencsétlen helyzet, hogy nemsokára továbbindulunk a csata helyszíne felé, vagyis a bonyolult pajzsokra nincs időnk.
Az... az nem baj... jók lesznek a kevésbé bonyolult pajzsok is... - A siker ízét észlelve egyre erősebben dolgozik benne a sürgetés. De próbál uralkodni magán, nem tűnhet egy felpörgött mókusnak. Pedig az. De akkor sem tűnhet annak. - Gondolom, van már egy csapatuk, aki dolgozik ezen. - Nem kevés fegyelembe kerül megfogalmaznia ilyen kevéssé lényegretörő mondatokat. (Igen, jelen esetben a lényegretörő az lenne, hogy: "Akkor ugye jöhetek én is? Ugye? Nem fognak kidobni, igaz?" De most ennél valamivel konszolidáltabb fogalmazásra kényszerül.)
- Csak a mágikus védelemnek veszik hasznát? - érdeklődik Damien. Hm, na igen, ő nem éppen mágus... - Jó megfigyelő vagyok, elküldhetnének őrszemnek, hogy figyeljem az esetleges veszélyeket. Észrevétlen, persze. - mondja mindenféle dicsekvés nélkül a hangjában, pusztán tárgyilagosan. Kezdi elkapni a hév, hogy tényleg igyekszik segíteni, s nem csak az számít már, hogy annak a kardnak a közelébe kerüljenek, hanem, hogy valóban megvédjék a hadsereget. Várjunk csak, akkor most ők hivatalosan is be lesznek sorozva? Állást foglalnak? De hát nem is kötődnek érzelmileg ehhez a csapathoz!... Beindul a vészjelző, de most már nincs megállás, nem lehet visszafordulni, ez az egyetlen út.
- Van. - bólint a nő. - Egyelőre rúnakövekkel tudjuk a legjobban megoldani, ám bonyolult őket úgy elhelyezni, hogy a mágia szálai ne kuszálódjanak össze és ne is legyen köztük rés. Ha szakavatott, talán segíthetne nekik. Maga pedig azt hiszem von Eisenschnittel kapitánynál jelentkezzen, ő a felderítők vezetője.
- Rúnakövek? - csillan fel Mina szeme. - Azt hiszem, boldogulni fogok velük. - derűs mosoly jelenik meg az arcán. Kisgyerekkora óta imádja a rúnákat, bár akkor még inkább játéknak számítottak, de mióta rájött, milyen fontos és hasznos dolgokra lehet alkalmazni őket, a lelkesedése szemernyit sem csökkent. - Úgy érti... most rögtön mehetek is? Merre vannak ezek a rúnakövesek?
Csak most fogja fel, hogy Damiennel most nagyon nem lesznek egy helyen. Hát, ilyen is rég volt...
- Értem. Köszönöm. Herr von Eisenschnittel a közeli sátorok valamelyikében van? - tesz föl Damien is egy burkolt kérdést, de valójában mindketten ugyanazt kérdik: "Merre menjek?" Meglepően tanácstalanok, ha nem mehetnek együtt... amely tény lényegét teljes értékében még mindig nem fogták föl, de lassan kezd körvonalazódni a fejükben a dolog. De ugyancsak abba a gátba ütköznek a gondolatmenet közben, mint eddig: most már így jártál, innen nincs visszafordulás, ezt kell szeretni, ebből hozz ki valamit, ebből a szép kis pácból, amibe csöppentél... Amely pác talán egész sok előnyt is jelent majd, sose lehet tudni, de hát először nem az előnyök, hanem inkább az aggódnivalók szoktak megjelenni a fejekben, nincs ez máshogy az ő esetükben sem.
- A védelem felállításával foglalatoskodó mágusok a tábor szélén lesznek, nem olyan nehéz rájuk találni. Azt hiszem hatan kapták ezt a feladatot. Eisenschnittel sátra meg a legkeletibb.
Noh, a tábor két szélén leszünk? Hát ez... ez... fenomenális... Mina szíve kicsit gyorsabban dobog a kelleténél. Annak viszont örül, hogy a rúnások nincsenek sokan. Legalább nem valami ötven fős, összeszokott csoportba osztották be... Hanem úgy látszik, ez az ágazat itt tényleg specializációnak számít. Mondjuk valószínűleg mindenhol. Nem könnyű mesterség ez. Nyomban elkezd járni az agya: vajon milyenek lesznek a mágusok? Milyen fajúak, hogy fognak viselkedni, hogy fogják kezelni őt? Vajon többet tudnak, mint ő?...
- Minden világos. - mosolyodik el Damien elégedetten, láthatóan benne az iramban. Azért ez a "minden világos" erős túlzás, de mindegy... - Mindent hálásan köszönünk. Nem is zavarnánk akkor tovább, megyünk dolgunkra. Hold áldja! - búcsúzik a hegyesfülű egy újabb fejbólintással, majd finoman belekarol Minába és kikíséri a sátorból, úgyhogy a vámpírlán csak egy "jó éjszakát!"-ot tud még hátrakiáltani. Kábultan rakosgatja a lábait kifele a sátorból, majd a táborban még pár méterig, ahol is mindketten megállnak, szembefordulnak egymással, és egy darabig csak néznek ki a fejükből...
- Mégis mire számítottunk? Hát persze, hogy szét leszünk választva, ez egy hadsereg, nem rakhatnak egybe egy késdobáló banditát egy feketemágussal.
Mina minden feszültsége ellenére felnevet. - Css! Nem is vagy késdobáló bandita. Meg én se feketemágus. - Csst. Menj a rúnásaidhoz. - De... de mikor fogunk találkozni? - Nem tudom. Majd csak valamikor... - De... De én soha nem voltam hadseregben, fogalmam sincs, hogy megy ez! Úgy elkeveredünk egymástól ebben a kavalkádban, hogy... Megkérdezhettük volna, hogy működnek a dolgok, még annyi mindent megkérdezhettünk volna, ha nem ráncigálsz ki olyan gyorsan!
- Ne aggódj. Minden rendben lesz, te alapvetően védelmező beosztásban leszel, én pedig felderítő, nem legelöl fogunk haladni a sorban, szóval nagy eséllyel nem mészárolnak le minket az első körben. - Há... hát még jó... - Ne aggódj. Ügyes leszel. - Damien egy öleléssel útjára ereszti a partra vetett halként tátogó Minát, majd elmegy von Eisenschnittel-sátrat keresni... Mina pedig jobb híján, gondolatügyileg és fizikailag is kissé tévelyegve, hitetlenkedő fejcsóválással megindul a tábor legközelebbi széle felé. Így egész biztos ráakad egyszer a hat rúnásra...

Brienne Cronefield · 31 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Feb. 23, 2016 4:12 pm

Brienne Cronefield

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 35
Join date : 2015. Dec. 30.
Age : 30

Karakter információ
Kaszt:
Szint:
Tapasztalat:

(0/0)

*Úgy tűnik ha nem is teljes mértékben, de valamennyire elfogadta, elégedett az elf leányzó magyarázatával a parancsnok, amit ő egy apró, remélhetőleg alig, vagy egyáltalán nem hallható sóhajjal reagál le, hiszen sosem szeretett a figyelem középpontjában lenni, ilyen helyzetekben meg aztán főleg nem, így aztán amint lehet meg is próbál eltűnni szem elől és láb alól, csak sajnos ez nem olyan egyszerű tekintve azt az egyszerű tényt, hogy a parancsnokuk nem hagyja, megkéri az elf lányt, hogy segítsen egy tünde őrzőnek átkutatni a területet, hogy minden rendben van-e.*
- Rendben van, de...mégis mi történt itt?
- Azt nem szükséges tudnia.*közli vele a parancsnok, és valahogy ő is erre a válaszra számított, de muszáj volt megkérdeznie, mert ha nem tudja, hogy mi a probléma, vagy egyáltalán van-e valami probléma- ami elég valószínű, hiszen ha nem lenne akkor nem lennének készenlétben a katonák-, akkor nem is tud segíteni, ő viszont szeretne tenni valamit még akkor is, ha druida lévén vajmi keveset ért a harchoz, szólni viszont nem szól semmit, csak bólint egyet, jelezve hogy megértette és többet nem kérdezősködik, amit valószínűleg jól is tesz, hiszen úgysem kapna rá választ, vagy legalábbis értelmeset egészen biztosan nem, így aztán inkább nem szól semmit, csak körbepásztázza a területet, hogy megtalálja a fiatal őrzőt, akinek segítenie kellene, és viszonylag hamar meg is találja, legalábbis úgy sejti, mikor észrevesz egy elfet, aki nagy körültekintéssel pásztázza a területet, így aztán úgy hiszi, hogy hacsak nem téved egy óriásit megtalálta a keresett személyt, aki már így ránézésre se tűnt valami bizalmaskodó valakinek, így aztán Brie úgy dönt, hogy nem nagyon fírtatja a helyzetet, csak a tényleg szükséges információkat próbálja meg megtudakolni az egyelőre ismeretlen fajtársától.*
- Üdv, a nevem Brienne, és azt mondták, hogy legyek olyan kedves és segítsek a felderítésben, legalábbis szerintem.*mondja egy kicsivel hallkabban, na meg közel sem olyan magabiztosan, mint eddig.*
- Szóval akkor mit is kéne tennem?*teszi hozzá, megpróbálva fenntartani az előbbi magabiztosságának látszatát, ami vagy sikerül, vagy nem, az már mindegy, és érdeklődve várja a választ, viszont ha nem kap, akkor is kénytelen lesz tenni valamit, csak nem biztos, hogy jól is jár vele..mindenesetre megpróbálja a tőle telhető legjobbat nyújtani, hogy segítse a sereget, végső esetben meg ott a mindig kéznél lévő botja, akkor aztán azzal sóz az éppen aktuális rosszat tevő személy fejére, de remélhetőleg erre nem kerül sor.*

Azrael · 32 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 24, 2016 5:46 pm

Azrael

az Égi Kovács

Hozzászólások száma : 993
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Bukott
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:

(7/7)

Nekromanták: Haladtok tovább, talán időközben Ashor is utoléri a duót, míg megérkeztek a hóhatár szélére. Egy darabig bandukoltok a fehér semmiben, míg meg nem pillantotok egy egymagában álldogáló csontvázat, unott könyöklésben, a hiányozhatatlan jégcsapokkal.
- Mit kerestek itt? - az élőholt egész lénye olyan élet(lol)únt, mint a tartása, így egy kellemetlen párbeszéd után, miután tisztázzátok, kik is vagytok, egy csettintéssel kettéhasad. Koponyája, majd gerince, medence csontja és minden függőleges része végigreped, majd a mögötte lévő hóréteggel együtt kettéválik, felfedve egy egészen újnak tűnő kőlépcsőt. Ahogy (Ha) lementek, egy kisebb, nekromantákból álló gyülekezetet pillantotok meg, majd kis várakozás után Einmeria alakja emelkedik ki, és szót kér.
- Üdvözölleg titeket, gyermekeim! - szólal meg, de szokásos fátyolos női hangja helyett egy erőteljes férfihang szólal meg, mimikája pedig a halotti maszkból eleven, szinte gunyoros lesz, főképp a vigyora. - Üdvözöllek titeket az Apostol egyik szerény templomában!
Reakciókat kérnék!

Norven: Ahogy visszatérsz a táborba azt tapasztalhatod, hogy bizony megindult az élet, míg oda voltál. Egy része már el is van bontva, a többi is pakolódik, mint megtudod, a csata helyszíne felé indulnak. Még egy audenciára jut időd, ha esetleg be szeretnél számolni a megszerzett információról Őszentségének, majd a hadsereg egyházi vezetésű része is sátrat bont, és elindul. Sixtus arra kér, hogy tarts vele; habár jól tudja, hogy egy inkvizítor nem katona, úgy véli így tudtok a legalkalmasabban kiötölni valamit, mit kezdjetek a kezetekbe akadt lehetőséggel. A Pusztaföld pedig olyan, mint amilyennek elsőre számítasz rá: hideg és üres. Egyelőre a megérkezésig tartson a kör.

Lory: Fellegekben járva baktatsz vissza a fővárosba, ahol a jelentésed okozta megkönnyebbülés után közlik, hogy mint kinevezett lovag kapsz a kezed alá egy kisebb egységet. Egyrészt, hogy bizonyíthass, másrészt mert egy pár szervezési malőr miatt az említett, húsz fős vadászosztag vezető nélkül maradt. Hozzád hasonló katonás jelleműek valamennyien, így habár néhányan furcsán néznek rád a korod miatt, követik a parancsokat; velük kellene elindulnod ebben a körben, egészen a Tünde-erdő legészakibb csücskéig, ahol is csatlakoztok majd egy nagyobb csapathoz. Egyelőre addig írd, hogy kiértek az erdőből.

Hilde: A fránya Schwazjägernek várnia kell, ugyanis röviddel azután, hogy elhagytad a vámpírtornyot az előbb látott sötét tünde nőt pillantod meg a szemed sarkából egy fakószürke kancán a nyomodban és felettébb arra utalnak a jelek, hogy beszéde van veled. keress meg skypeon, hogy megtudd, pontosan mit is akar mondani; avagy megpróbálhatod le is hagyni, habár nem olyan könnyű, ugyanis remek lova van és jó lovas.

Lyli: Másnap reggel felkeltenek és elmondják, hogy a Tünde erdő északi szélén vagytok és a csatlakozásra vártok, szóval egyelőre nincs semmi teendő. Azonban nem lógathatod a lábad, mivel bizonyítanod kell, mennyire is vagy jártas a mágiában, méghozzá egy druida figyelő tekintete előtt. A férfi Angus Winterbreeze néven mutatkozik be, majd sorban csináltatja veled végig a gyakorlatokat, amelyek az egyszerű testedzéstől a mágiabemutatón keresztül a hit kérdésekig mindent lefednek. Hogy ez hogyan zajlik, arról kereshetsz face-en, de elöljáróban annyit, hogy nem esik le az álla a tehetségedtől.

Mina: Hamar meg is találod az egyik ezzel foglalkozó mágust, aki némi kétkedés után szívesen veszi a segítséget. Miközben rakosgatjátok a rúnákat a megfelelő helyre- össze-összetalálkoztok a többi ezzel tevékenykedő mágussal illetve a felderíteni küldött Damiennel is. Ha közben esetleg akadna kérdésed a mágushoz, tudod, hol találsz! Miután végeztetek, akkor a kis csipet-csapat összegyűlik és kemény kikérdezésen esel át: milyen mágiaágakban vagy jártas, mi a specialitásod, milyen konkrét varázsigéket és technikákat ismersz. Mire a végére értek be is esteledik, így hagynak, hogy kipihend magad. Posztod azzal érjen véget, hogy reggel meglehetős zsivajra és izgatott lábak dobogására ébredsz.

Brie: A tünde hálásan mosolyogva fogadja el a segítséget, ami annyit jelentene, hogy kísérd el. El is indultok a körútra, ami egy ideig szokványosan telik. A fiatal felderítő meglehetősen barátságos, így akár beszélgethetsz is vele, azonban a küldetés érdekes fordulatot vesz, mikor egy látszólag kőből álló hatalmas alak jelenik meg előttetek: egy gólem. Dönts, hogy visszafordultok értesíteni az egyértelmű veszélyről a tábort, vagy megküzdötök vele ti magatok.

Lily majd megkreshetsz skype-on, ha tudsz pótolni, Asael pedig saját kérésére kimesélve a küldetésből.
Kifogásokat, észrevételeket, kérdéseket, "te retardált vagy Darr" jellegű üzeneteket a szokásos helyen fogadok!

Mivel igen döcögve haladunk, a határidő jövő hét vége!

Gloria · 33 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Feb. 28, 2016 5:42 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Ameddig elér a Tünde Királyság fővárosába érzelmek széles skáláját járja be a kétségbeeséstől kezdve a haragon át a felhők felett vágtató boldogságig. Néha még magát sem érti, nem szokott ennyire szélsőséges lenni, sőt az utóbbi éveket kifejezetten az érzelmi kiegyensúlyozottság jellemezte. Tudta pedig, hogy egyáltalán nem szabadna belebonyolódnia olyan ostobaságokba, mint a plátói szerelem, vagy akár a valóságos, de az úgy ostromolta a szíve kapuját, mint az északiak tennék Hellenburgéval, ha eljutnának odáig.
Végülis baleset nélkül sikerül eljutni jelentést tenni, de ez csak a szerencsének volt köszönhető – vagy az isteni gondviselésnek, ha úgy vesszük. Jóska szinte magától száguldott az ösvényeken, és különösebb odafigyelés nélkül kerülte ki az orvul ráleselkedő kiálló gyökereket és köveket, amiben megbotolhatott volna. Amikor átlépték a főváros kapuját épségben, Lory eldöntötte, hogy legalább egy vödör répát fog neki adni jutalmul, hogy hazahozta.
Ekkorra már eljutott odáig, hogy háború ide vagy oda, azért csak tíz centivel a föld fölött mászkál, gondolataiba pedig minduntalan betolakodott egy arany szempár és egy csibészes vigyor, úgyhogy komoly színészi tehetségről tett tanúbizonyságot, amikor is ezt elrejtette a felettesei elől. Igazából – szerencsére – a személyére és a lelkiállapotára a legkevésbé sem figyelt senki. Könnyeden vágott át a királyi palotán. Őfelsége fáradtan ült a trónján, de különösen örült, amikor meglátta, és amikor Loreena röviden elmondta, hogy a herceg a seregével négy nap múlva csatlakozik hozzájuk (vagyis mostanra már elindult) Amelie Fairbranch megkönnyebbülten dőlt hátra. A lánynak még nem egészen állt össze a kép, hogy a királynő mit is tervezett pontosan, de nem is az ő tisztje volt átlátni a terv egészét. Bár lovag volt már, vagyis jóval több, mint egyszerű közkatona, ez még messze nem számított a legfelsőbb köröknek. Már a lovagok főhadiszállásán tette fel udvariasan a kérdést, hogy hova lesz beosztva, és ekkor érte az újabb hidegzuhany:
Némi szervezési malőr következett be – valójában az egyik lovagot érte egy kis baleset a konyhán némi gombával, de nem akarták bővebben kifejteni - így Lady Wildwindot nevezték ki egy húsz fős vadász-osztag élére. Úgy érezte, hogy a katonai felsővezetés sportot űz abból, hogy minden féle képtelenebbnél képtelenebb feladatot próbálnak vele elvégeztetni, sőt, még azt is el tudta képzelni, hogy fogadást kötnek rá, hogy vajon mibe fog beletörni a bicskája. Először a démonháborúba küldték kémnek - és megölte a trónbitorlót. Utána diplomatának küldték a sötét tündékhez – és várakozáson felül teljesítette a feladatot: szerzett egy hadsereget. Az egyéb körülményeket senkinek sem kellett tudnia. Most pedig kapott egy osztagot. Ő. Normál esetben szabadkozni kezdett volna, hogy neki ez nem fog menni, erre nem alkalmas, de mivel az élet Ann Shadowthornt igazolta folyamatosan, ezért már meg sem szólalt. Meg fogja oldani, mert eddig is megoldotta, és már magában azon kuncogott, hogy ezt mégis hogyan fogja túlteljesíteni. Húsz vadásszal nagyon sok mindent lehetett kezdeni. Talán egy képtelen alternatív valóságban – amiről már tudta, hogy létezik egy pár – felprédálja velük Veroniát, mint banditavezér. Felnevet a gondolatra.
Nem sok ideje maradt készülődésre, éppen csak egy kis pihenés, ruhacsere, gyors fürdés, ameddig Jóska megette a jutalmul kapott répákat, majd teljes menetfelszerelésben indult el megkeresni a csapatát. A gyomra görcsben állt, de most nem mutathatott gyengeséget. Fogalma sem volt, mégis hogy kéne vezetni egy egységet, bár elméleti kiképzést kapott rá, gyakorlata nem volt benne. De mi történhet? Elmennek a tünde erdő északi széléig, és ott majd úgyis megmondják mi a terv, vagy hogyan tovább. A maga részéről, amikor megtudta, hogy hivatalosan Károly király mellett állnak alig akarta elhinni. Túl sok szál fűzte már őket a protestánsokhoz, sőt több hétig látta vendégül magánál Anna von Hellenburgot, és most csak úgy a másik oldalra állnak? Itt valami bűzlött neki. Nem akarta elhinni, így még mindig reménykedett, hogy az utolsó pillanatban lesz valami csavar. Az északiak felé fordítják majd az íjaikat, vagy mindenki-mindenki ellen fog csatázni, és a tündék csak a tündékért küzdenek majd… Igen. Biztosan úgy lesz.
Az osztag készenlétben várta a fiatal lovagnőt a város északi kapujánál, ami igazából egy kisebb kikövezett utat jelentett. A csapatban vegyesen voltan férfiak és nők, az életkoruk is meglehetősen változatos volt, az biztos, hogy Lory a fiatalabb negyedükhöz tartozott. Már látta, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha őszinte tiszteletet akar kivívni, de nem hitte, hogy lázadoznának. Dúl a háború, ők pedig mind katonák voltak, ilyenkor pedig a parancs és a plecsni számított, különben esélytelenek a győzelemre. Amikor meglátták csönd telepedett a vadászokra. A lány megköszörülte a torkát. Most beszédet kéne mondania vagy mit várnak?
- Üdvözlöm önöket! A nevem Lady Loreena Wildwind, és én fogom helyettesíteni Sir Evergreent az osztaguk élén. Bizonyára tudják, hogy a parancsunk, hogy csatlakozzunk egy nagyobb csoporthoz a tünde erdő északi csücskében, úgyhogy egyenesen odamegyünk.
Minden szem rá bámult, és ettől cseppet sem lett könnyebb a helyzet. Látta, hogy többen furcsán méregeti, főleg egy idősebb vadász férfi és egy társa, de csak visszanézett rájuk. Malachitzöld tekintetével fogva tartotta az övéket egy ideig.
- Valami gond van?
A két vadász közül az egyik azonnal elkapta a tekintetét, a másik egy ideig még állta, de utána ő is visszább húzódott.
- Semmi gond.
Lory elégedetten bólintott egyet.
- Helyes. Indulás!
A csapat élére állt és elindult az úton előre, a többiek pedig szó nélkül követték. Halvány gőze sem volt, hogy mégis mit művel. Próbálta elképzelni, hogy mások mit tennének ebben a helyzetben, mit mondanának, hogy viselkednének. Hogy viselkedett Ann Shadowthorn, mikor a határőr csapatukat vezette? Mit tenne Lady Brigitte? És az anyja, amikor a testőröket irányítja? Tele volt pozitív példával. Működnie kellett.
Az út napokig tartott, eleinte feszült hangulatban, utána azonban a már összeszokott csapattagok elkezdtek beszélgetni, az újabbak pedig szépen lassan felvették a vonalat. Az egész nem is háborúra, hanem egy iskolai druida-tanonc csoport erdei kirándulására emlékeztetett. Lory egyedül volt az első nap a menet élén, este viszont a közös tábortűz mellett miközben egyedül eszegette a vacsoráját a kör szélén az egyik – nála egy-két évvel idősebb vadászlány leült mellé a saját tányérjával.
- Megengedi, hogy ideüljek, Lady Wildwind?
- Persze… És kérem, maradjunk a Loreenánál.
A másik bólintott. Hosszú, hullámos mézszőke haja volt, és barna pettyekkel tarkított zöld szeme. Igen különleges szemei voltak.
- Én Helena vagyok. Az meg ott Galen. Hé Galen, vonszold ide a segged!
Egy fiatalabb szintén mézszőke tünde férfi megcsóválta a fejét, majd felállt és odaült a két nőhöz.
- Itt vagyok már, jól van. Mit akarsz?
- Gondoltam, ha már a többieknek nincs töke ideülni az új főnihez, akkor nekünk legyen. Előre mondom neked Loreena, hogy majd figyelj minket a csatában és elmondhasd őfelségének, hogy a Whitespring ikrek a legjobb íjászok a tünde erdő északi feléről!
- A legjobb íjász? Galen egy nyulat se tudna lelőni ha csak egy pici szellő megrázza a leveleket! – ezt egy a tűz közelében ülő idősebb feketehajú tünde férfi mondta.
- Pofa be, Caleb! Az egyszeri eset volt, és a szemem sarkából megláttam egy kígyót! – a férfi hangosan felröhögött. Erre Helena is elkezdett nevetni, majd a többiek is becsatlakoztak. Loreena sem bírta megállni egy mosoly nélkül, még ha nem is volt részese a történetnek.
- És emlékeztek arra, amikor Miranda az első napján belelépett a szarvasürülékbe, és nem tudtuk levadászni azt a nagymacskát, mert az már egy mérföldről kiszagolta?
Az említett Miranda pont ott ült a felszólaló mellett, és egy jókora taslival jutalmazta a kínos történet felemlegetését, de láthatóan ő is jól szórakozott. Mint kiderült a húsz fős osztag kifogyhatatlan volt mulatságos történetekből, és ez elég volt ahhoz, hogy megtörje a jeget. Lory is próbált mesélni néhány mókásabb esetről, így végülis mire álomra hajtották a fejüket megtört a jég a csapatban, és az elkövetkezendő napokban is megmaradt a táborozós hangulat. A végére bár a lovagnő még nem érezte magát csapattagnak, hiszen még nem volt közös története senkivel, úgy érezte, hogy mire vége ennek a kis háborúnak talán lehet. A Whitespring ikrek mindent megtettek, hogy segítsenek neki beilleszkedni, különösen Helena, akivel egész érdekes beszélgetéseket sikerült lefolytatniuk, már-már filozófiai mélységekbe alábukva, Galen pedig folyamatosan asszony-problémákkal küzdött, így vele legalább együtt tudott kicsit érezni.
Néhány nap menetelés után kiértek az erdőből, így nem volt egyéb dolguk, mint megkeresni azt a bizonyos nagyobb csapatot, akikhez csatlakozniuk kellett.

Brienne Cronefield · 34 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 1:56 pm

Brienne Cronefield

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 35
Join date : 2015. Dec. 30.
Age : 30

Karakter információ
Kaszt:
Szint:
Tapasztalat:

(0/0)

*Egy pillanatnyi szünet után a fiatal tünde felderítő tudatja vele, hogy annyi lenne a feladata, azazhogy feladatuk, hogy sétáljanak körbe a területen, hogy van-e veszély, vagy veszélyre utaló jel, s ha van, akkor azt jelenteni kell a parancsnoknak, Brie pedig bólint egyet, ezzel jelezve újdonat társának, hogy minden világos, és nem úgy, mint a szeme világát vesztett ablak, ezután a felderítő vezetésével el is indulnak a felderítő körütjukra, aminek a nagy részét csöndben tette meg. Na persze egyáltalán nem azért, mert fél a másiktól, hiszen erre nem igazán lenne oka sem, hanem ő alapjában véve is egy csöndes, befelé forduló teremtés, így aztán csak akkor szól, ha nagyon kell, akkor viszont szinte mindig megmondja a magáét, nem igazán nézi, hogy kivel beszél. Természetesen tud ő tisztelettudó is lenni, ha úgy kívánja a helyzet..az meg megint más kérdés, hogy néha önhatalmúlag úgy dönt a fiatal hegyesfülű leányzó, hogy nem, a helyzet egyáltalán nem kívánja úgy, hogy tisztelettudó legyen. Aztán meg szépen ráfázik és neki áll feljebb, ha visszaszólnak neki. Most azonban nem ilyesfajta dolgok miatt áll el a szava, hanem mert észrevesz előttük egy kőből készült hatalmas testet, legalábbis ő úgy véli, hogy kőből van, ám még mielőtt bármit is mondhatna az őrző megelőzi, és közli, hogy ez egy gólem.*
- Köszönöm az információt, de...bármi is ez elég veszélyesnek tűnik, én pedig nem vagyok a helyzet magaslatán, ha harcról van szó, és ha te nem vagy valamivel képzettebb, valamint vakmerőbb nálam, akkor jobban járnánk, ha visszamennénk a táborba és értesítenénk a parancsnokot a helyzetről. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem igazán gondolom jó ötletnek, hogy egyedül szálljunk szembe vele.*fejti ki a véleményét, majd egy gyors hátraarccal elindul visszafelé amerről jöttek, és csak reméli, hogy a felderítő is követi, különben vissza kell mennie hozzá, mert hát mégiscsak az a feladata, hogy segítsen neki.*

Zramon · 35 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 9:01 pm

Zramon

Nekromanta

Hozzászólások száma : 47
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Nekromanta
Szint: 2.
Tapasztalat:

(900/1250)

Az Alicia-val váltott beszélgetés után pihentünk egy kicsit. Gondolkodóba estem a korábban látott lidérc szavain és egyre csak egy fura gondolat kezdte beenni magát a fejembe, de végül sikerült elűznöm, és így némileg pihennem egy kicsit.
Majdhogynem a napkeltével együtt indulunk tovább. A lovamat kihasználva, én is és Alicia is felpakolja a felszerelését, majd gyalog koptatjuk a földet a talpunk alatt. Az út nagy része néma csendben telik, nem igazán van miről beszélnünk, és szerintem, ahogy én, úgy ő is elgondolkodott azon, hogy mi történik majd a közeljövőben. Az út eseménytelen volt, és így úgy tűnt, hogy az örökkévalóságig tart majd, és soha nem találkozunk a megadott élőholttal, mikor végre, mintegy reménysugarat, megpillantottam egy alakot. Még messze volt, és alig volt kivehető, de biztos voltam benne, hogy nem tartozik a táj természete hozzávalóihoz, így egy kicsit megszaporáztam a lépteimet, amit a sötét tünde valószínűleg majd követni fog, ha nem, akkor meg lemarad. Úgy tűnt, a szemem még mindig jó, és ahogy közelebb értem, egy csontváz alakja rajzolódott ki, aki kardjára támaszkodva álldogált a semmi közepén. Ha élne, azt mondanám, unatkozik, de ebben most nem voltam teljesen biztos.
- Mit kerestek itt? – szegezte nekünk a kérdést az élőholt, mindenféle formalitás nélkül. Egy kicsit megszeppentem, de végül megragadtam a válasz adás lehetőségét és esélyét.
- A nevem Zramon, a társamé pedig Alicia. Nekromanták vagyunk, és meghívást kaptunk a gyűlésre. – a csontváz nem szólt egy szót sem, viszont elkezdett megrepedni függőlegesen, a gerince mentén, majd ahogy „szétnyílt”, egy átjáró nyílt meg alatta, mely egy újnak tűnő lépcsőn vezetett le a föld alá. Szerintem megjöttünk, és egy kicsit talán örültem is. Lehet, hogyha ez a csontváz tovább küld minket, akkor otthagyom ezt az egész balhét a búsba, és nem érdekel többé. Végül persze lementünk, ha már itt voltunk, és beálltunk a tömegbe. Egy ideig csak a többi nekromanta sustorgása hallatszott, majd nem sokkal utánunk előlépett a már jól ismert ghoul is, Einmeria, és bele kezdett a beszédébe.
- Üdvözöllek titeket, gyermekeim! Üdvözöllek titeket az Apostol egyik szerény templomában. – hangja idegen, nem ilyen öblös hangra emlékszem a korábbi találkozás során, és arra a következtetésre jutok, hogy Einmeria testén keresztül épp a Sötét Apostolt halljuk.
- Most Einmeria-n keresztül beszél az Apostol? – kérdezi kissé habozva Alicia mellettem.
- Úgy tűnik. – válaszolom kurtán, hátha folytatja a ghoul a beszédét.
- Kíváncsi vagyok, miért nem ő maga jelent meg. – mondja maga elé a lány. – Szerinted a közelben lehet? – ezt már hozzám intézi, és egy pillanatig elgondolkodom.
- Nem tudom, és nem is érdekel igazán. Elég gyáva lehet, ha még a saját emberei elé sem mer kiállni. – vontam le a gyors konlúziót.
- Remélem, nem ködös parancsokat fogunk kapni. – hallom ismét Alicia hangját.
- Miféle ködös parancsot? – kérdezek vissza meglepetten.
- Egyelőre még nincs ötletem, de már azzal sem tudtam megbarátkozni, hogy csak úgy ide küldtek. Nem vonz ez az egész. – kicsit meglepődök, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
- Jó móka lesz, hidd el. És leváltjuk a fickót, aki még elénk sem mer járulni, mint „vezetőnk”. – bukott ki belőlem, a vezető szót pedig megnyomtam a végén, nyomatékosítva, hogy nem tetszik, ahogy eljár.
- Nos, nekem nem áll szándékomban ilyesmi, de ha neked ez a célod… – tovább már nem igen fülelek, nem hallom a mondat végét, mert elszóltam magam, és ezt nem így, nem most kellett volna. Remélhetőleg nem hallotta senki, különben nagy bajban leszünk.

Hilde von Nebelturm · 36 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 10:15 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

* Lova lába sebesen pattogott a földön, talán öt perce ügethetett alatta a megtermett fríz, mikor fülét egy másik állat patája csapta meg. Kissé hátra fordult, s elébe a sötételf követ képe rajzolódott. Furcsa.
- Hmm?
- Várd be, talán valami fontost szeretne. Egy követ, lóról nem árthat sokat.
* Az állat fékjén nagyot rántott, az a mozdulatra lassított, majd végül meg is állt. Ennek láttán a sötételf is visszavett kissé a tempójából, majd végül szinte lépkedve állt meg közelében, megszólítván őt.
- Egy szóra ha lehet, Nebelturm!
* A megjegyzésre megfordította lovát egy mozdulattal, s most így végre szemben lehetett a sötételf követtel. Jó küllemű, elegánsan öltözött alak volt, kifejezetten cicomázott, ám nem találta taszítónak, csakúgy mint a legtöbb elfet sem, pont el volt találva az elegancia mértéke, s leginkább egy vámpírra emlékeztette... Érthető is, hogy miért szövetségesek, a stílust nem lehet tanulni!
- Csak tessék, hogyan lehetnék szolgálatára a sötételfe követének?
- Őfelségének Armin Fairlight hercegnek birtokába jutott egy információ, amit szeretne megosztani mindegyik háborúskodó féllel, mielőtt a csata elkezdődik, hogy ennek tekintetében menjenek az ütközetbe. A démont nem sikerült elérnem, így ön a legjobb esélyem jelenleg.
- Ez valóban fontos dolog, halljuk hát.
- Mennyit tud a démon királyságról, főképp a jelenlegi helyzetükről és új uralkodójukról?
- Lényegében csak annyit, amennyire foglalkoztam vele. Nagy a fejetlenség, épp elég bajuk van a Nefilimekkel, nem lennének megbízhatóak a háborúban, mi közük van az egészhez?
* Óh a jó öreg démonok, valahogy mindig szóba kerülnek. Alul reprezentáltak kissé szegények, bár Asael pont igen hasznosnak bizonyult előzőleg. Mégis hogy jönnek viszont ők képbe jelenleg?
- Nem feltétlenül akarnak semlegesek maradni. Sőt, bizonyos lépéseket már tettek is, habár valószínűleg erről egyik vezető sem tud. Az új királyuk okos annyira, hogy ott próbálkozzon, ahol hisznek neki: a ranglétra alsó felében.
- Ez mind szép és jó természetesen, s szívünkből köszönjük az információt Armin hercegnek, de ha jól tudom az Elf Királyság Észak oldalán sorakozik majd fel. Miért kívánták megosztani velünk ezt a kétségtelenül fontos információt?
- Mivel Armin herceg Amelie királynővel ellentétben rossz ötletnek tartja a csatát. És ha már mindenképpen elkerülhetetlen, próbálja a lehető legtöbb meglepetést elkerülni. Sötét tünde életek is múlnak ezen.
- Értem, ez igazán uralkodóhoz illő hozzáállás, köszönjük a segítséget... Ám Armin herceg biztos benne, hogy ez jó ötlet? Jelenleg már így is nyögi minden órszág a háború sorsát, ha az elfek is egymás ellen fordulnak a poklok-pokla törne ki.
- Nem fordulunk egymás ellen. Őfelsége nem nyújt segítséget délnek hadilag, csupán ezen figyelmeztetéssel, de ezt minden küzdőfél megkapja. A sötét tündék hűségesek a nemes tündékhez.
* Az elf szeme mintha kissé fellángoltak volna, tudta és sejti is hogy mi fordulhatott meg a fejében... Ők, az átkok elszenvedői már csak ismerik a másik bánatát, s a kés is csak addig lebeg a hát mögött, míg az elnyomó le nem gyengül annyira, hogy bele tudják döfni a veséjébe a kést. Lesz még önálló sötételf birodalom Veroniában, ez nem is kérdéses számára.
- Véletlenül se céloztam rá, hogy nyújtana, de azon ismeret, hogy a kés merről szúrhat, már magában megér egy kisebb sereggel... * Pillanatra elhallgat, majd folytatja * - Mindenesetre minden hálánk a hercegé az információért, amennyiben ennyi lett volna a fontos, nem is rabolnám tovább a drága idejét.
- Ennyi. Köszönöm az idejét!
* Felelte az elf, majd azonnal el is indult. Ő maga se fecsérelte az időt, megsarkantyúzta a lovát, majd egyenesen megindult az első közelben lévő falu felé. Párszor a térképpel is egyeztetett kissé, ám végül egyértelműsödött benne, hogy hova is kellett mennie.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* A faluba beérkezve lovát azonnal lepihentette az istállóba, majd szépen el is látta azt. Itt lesz egy ideig, kár lenne szegény jószágot éheztetni, vagy éppen szomjan hagyni. Ha ez nem lenne elég, emellett még első dolga a Déli katonai központba vitte a faluban, s egy sürgönyt küldetett ki, melyet egyenesen Esroniel kezébe kívánt juttatni. Ez többnyire azt tartalmazta, hogy mit is mondott a sötételf, s emellett némi segítséget is kért a két vámpír fellelésében, főleg a Rotmantelre koncentrálva, ugyanis ő feltűnőbb és fontosabb jelenségnek tűnt, mint a Schwarzjager. Hogy ezt letudta, kissé körbekérdezett a faluban, ám végül sok váltó és még több nézelődés után se akadt senki, aki tudott volna valamit a párosról némi homályos utalás kivételével, s inkább úgy döntött megvárja a sürgönyt, s letelepedett a fogadóban, ahol elfogyasztott egy jó tál véres hurkát némi főtt krumplival, s egy korsó sörrel.
- Nagyon belecsöppentél a dolgok közepébe.
- Bele ám, de végül is nem bánom. Legalább kiérdemlem a maradásom... Mégis jobb, mintha felesleges tagja lennék az egyháznak... Végre talán tényleg hasznomat leli von Himmelreich.
- Von Himmelreich ide meg oda, másról nem is tudsz beszélni?
- Féltékeny vagy?
- Bah, hülye gyerek.
* Miután befejezte az étkezést, ismét meglátogatta a katonai kirendeltséget, ahova egyenlőre nem érkezett meg a sürgöny. Elfoglalt hát egy kényelmetlennek tűnő széket, s abban hátradőlve kissé elvitte az álom magával. Úgy egy óra múlva ébresztette az ott lévő tiszt asztalon való kopogása, amivel jelezte, hogy meg is érkezett a levél. Nem is teketóriázott túlságosan sokat, kinyitotta, s azonnal felismerte rajta a zsinatelnök pecsétjét, illetve annak kackiás írását. Gyors feldolgozta, majd eltette az iratot a táskájába. Ezek szerint mégis akad egy egészen forró nyom, egy intéssel elbúcsúzott a kedves őrtől, majd felugrott a paripájára. Szépen kivezette az istállóból, majd gyengéden belesarkantyúzott annak oldalába... Nem akart túlzottan sietni, de érdemes lenne még ma este legalább egy napnyi hátrányra behozni az elmaradást.
- Mit teszel, ha nem kívánnak velünk jönni?
- Lényegében nem is kell, csak közölni velük egy üzenetet... De ha arra kért volna von Schwarzjager, hogy jöjjenek, akár erővel is elvonszolom őket... Minden Déli kirendeltségű falu katonáinak szent feladata lenne, hogy segítsen ebben.
- Végül is.
* Lova lába ügetve pattogott a deres földön, irány hát Dortenfurt, a megnevezett célpont.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Mire nagy nehezen megérkezett a célpontba, már nagyban a délután vége lehetett, s a napnak is lehajlott kissé a dereka. Nagy fejetlenség volt a faluban, kiabálva rendezték dolgaikat az emberek, néha a tüzet oltva, s néha egy-egy sebesültet ápolva. Első lehetséges éppen pihenve álldogáló emberhez lépve egy kérdést intézett ahhoz. Amaz nem hogy félve, de egyenesen rettegve válaszolt neki... Sejthető volt, hogy igencsak jó nyomon járt.
- Jó uram, mi az oka ennek a nagy fejetlenségnek?
- Maga nem velük van?
* Feszes mesterkéltséggel a korábban von Himmelreichtól kapott menetlevélért nyúlt, majd azt kinyitva egyértelműen láthatóvá vált a pecsét, mely igazolta kijelentését... Ha az írást nem is, a pecsétet biztos felismerte a paraszt, s egy kissé mintha fel is lélegzett volna.
- Von Himmelreichot, és Délt szolgálom, ki az a velünk?
- A többi vámpírral. Egy órája voltak voltak itt, nyakon ragadtak valami fruskát és ellovagoltak vele. Amelyik meg itt maradt olyan csetepatét rendezett, hogy ajaj!
- Hogy néztek ki azok a vámpírok? Vörös köppeny volt rajtuk?
- Biztos-e, hogy nem velük van? Mert akkor ráhibázott!
* Képén egy fanyar mosoly szalad végig, lépten-nyomon ezekbe a büdös Rotmantelekbe botlik, s úgy látszik sose szabadul most már meg tőlük idejében. A múltkori eset során is majdnem ott hagyta a fogát a vérfejtőben, vajon mi várhat most rá, ha egyenesen a főcsaláddal találkozik? Semmi jó.
- Mocskos Rotmantelek. Hol van az a vámpír aki balhézott?
- Egy fertályórája lovagolt ki, de annyi sebből vérzik, hogy nem juthatott messzire. Ha napnyugatnak indul, még utolérheti.
* Készségesnek tűnt a férfi, elégedetten bólintva belenyúlt erszényébe, majd egy tallért vett elő, melyen egy kövér 50-es pihent, s mellette pár szó istenről, s arról, hogyan is egyesíti népeiket. A paraszt arca felvillanyozódott, s azonnal el is fogadta a neki dobott érmét, egy éles vigyorral. Biztosra akart menni, még egyszer rákérdezett a célpontra.
- Merre ment?
* Erre választ nem is kapott, csak egy irányt, megfordította az irányba a lovát, s hatalmasat sarkantyúzott belé. Véletlenül se szerette volna sokkal jobban meghajtani a kelleténél, de most sietnie kellett, s az idő nem az ő oldalán játszott. Úgy két fertályórának kellett eltelnie, míg végül kirajzolódott előtte egy szedett-vetett lovas képe, ahogy poroszkálva próbált az állaton maradva követni az irányt. Rettenetesen szánalmas volt, ám ereje még így is elég volt ahhoz, hogy felé fordítsa a Schwarzjagerek veszélyes fegyverét a számszeríjat. A mozdulatra kissé összerezzent, ám nem hagyta magát, s gyanakodva emelte meg a fegyverét, hogy ha mást nem, eldobva legalább bosszúból felszúrja vele a vámpírt, ha az éppen úgy döntene, hogy megtámadja.
- Mit akarsz, Nebelturm?
- Könnyebb megtalálni, mint gondolnád, Reingard von Schwarzjager... Tedd le azt a fegyvert, mielőtt ledőlsz a lóról, Julia úrnő üzenetét hordozom.

Wilhelmina von Nachtraben · 37 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Márc. 04, 2016 8:10 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Úgy halad előre a rengeteg ember, még több ember és sátor között, mintha felhőkön lépkedne. Kivéve, hogy felhőkön nincsenek olyan dolgok, amikben könnyen elbukhat, amiknek nekimehet, aztán pedig serényen pazarolhatja az idejét elnézéskéréssel. Útja közben nem egy furcsálló pillantást érez magán, amik szinte égetik a bőrét, akár a napsugár, de direkt nem néz oda, nem mer szemkontaktust létesíteni senkivel. Határozottan egydenesen tartja a fejét, csak a szemeivel pislog jobbra-balra, nézelődik, és nagyon várja, ogy végre elérjen a céljához, mert minden egyes emberrel, aki mellett elhalad, úgy érzi, közelebb jutott az idegösszeomláshoz. És még csak Damien sincs itt, akinek kommentálhasson!
Szinte érzi már, ahogy a veríték apró cseppecskékben gyűlni kezd a nyakán és homlokán, amikor is megpillant egy köpenyfélébe - fehér köpenyfélébe - burkolt nőt, körülvéve néhány hasonló kaliberű személlyel, akik persze jóval fiatalabbnak tűnnek, és kevésbé vezető titulusúnak.
A főnök... avagy főnökasszony... avagy igazából Minának fogalma sincs, mi lehet egész pontosan a titulusa, és/vagy hogyan lenne illendő szólítani az asszonyságot - tekintélyt parancsoló külsővel rendelkezik, de nem az agresszív fajtából. Elegáns, természetesen hullámosodónak tűnő gesztenyebarna haja kényelmesen foglal helyet a vállán, de csak szigorúan addig ér, tovább nem. Szinte el lehet képzelni, ahogy minden alkalommal, mikor a tincsek a bizonyos pont alá nőnek, azonnal lenyisszantásra kerülnek. A nő arca nem igazán finomnak, inkább kissé csontosnak mondható; egy nemes arcvonásokkal rendelkező ember, ugyanakkor az ariztokraták gőgje nélkül, látszik rajta, hogy ért a munkájához s ezzel tisztában is van, ahogy azzal is, hogy ez a kis csapat itt az ő felelőssége és irányítása alá tartozik, ennélfogva néha muszáj gatyába rázni őket.
Mina megtorpant a csapat előtt, s úgy látszik, már egy ideje várakozhatott, mert a mágusok vezetője, aki épp magyarázatában elmélyedve a tanítványok felé fordult, most abbahagyja az oktatást és oldalra pillant az egyik gyakornok válla fölött. Mina rájön, hogy a mélykék szemek egyenesen rá szegeződnek.
- Segíthetünk valamiben, kisasszony? - emeli rá szép ívű szemöldökét a nő, a hangjában pedig enyhén erőltetett udvariasság cseng. Ugyanakkor valamilyen szinten kíváncsian méregeti a látszólag fene tudja, honnan idetévedt vámpírlányt. Nyilván azon tűnődhet, mi szél hozta. Mina is tűnődik ezen néha, úgyhogy egy csónakban eveznek...
- Öhm... khmm... Szép estét. Én... az imént beszéltem a mágusok vezetőjével, aki ideirányított önökhöz... azaz mondta, hogy a rúnások a tábor szélénél tartózkodnak, és... Azért jöttem, mert én is szeretnék csatlakozni. - Mint aki karót nyelt, áll egyenesen, a szavak pedig úgy préselődnek ki belőle, mintha úgy kellene beszélnie, hogy egy szál rózsát ledugnak közben a torkán. A nő végigméri, vizsgálóan, Mina pedig istenhez imádkozna, ha hinne benne, így viszont nem tudja, mit csinál, de nagyon, nagyon reménykedik.
- Hm. - feleli amaz némi elgondolkozás után valahogy elegáns módon ráncolva a homlokát. - Értem. Megtudhatnám a nevét esetleg?
Nem hallott gúnyt, ugye, nem hallott...? De már mért is ne hallott volna? A fenébe... Semmi gond, ez még nem jelent semmit. Csak nyugalom. Nem kell itt semmitől sem félni, végül is csak egy emberrel beszél... akin csak az múlik, hogy hajlandóak-e bevenni a csapatba, ami... miért is lenne jó? Ja, igen, talán valahogy áttételesen Azrael kardja közelébe kerülhet.
Hú. Így, hogy benne van a sűrűjében, elképesztő elérhetetlennek tűnik ez a cél és rémesen hosszúnak és beláthatatlannak az odáig megteendő út.
- Persze! Mármint... Mina vagyok. És Nachtraben, ezt, gondolom, tudnia kell... - süti le a szemeit.
- Óh. - Már megint, a meglepetés. Miért lepődik mindenki úgy meg? Már megijed, hogy ismét nem létező vámpírnak titulálják... - Értem. Nos, akkor azt hiszem, tényleg idevaló lehet. Gisele Warnhof volnék, de mi itt csak keresztneveket használunk, úgyhogy a Gisele elég. A tanítványaimmal most épp a védőrúnákat gyakoroljuk... bár ezt, gondolom, tudja. Tisztában van vele, hogy működnek?
- Igen - feleli némi tétovázás után is.
- Akkor azonnal csatlakozhat is. Ez csak egy rutinfeladat egyelőre. Mehet akár Amanáék csapatához, vagy Sethékhez, részemről teljesen mindegy. - Mina csak pislog ezen a gyors, könnyed gyakorlatiasságon, és hatalmas kő esik le szívéről, észrevéve, hogy nem következtek be különösebb komplikációk... - Még annyi, hogy fel kellene iratkoznia. A nap végén lesz egy összesítés, ahol tisztázzuk, ki mit is tud. Frau Helena fog elnökölni, úgy említette, vele már találkozott... Seth, merre van a papír?
Előmászik az egyik csapatból egy fiatal elf férfi, akit inkább még csak fiúnak lehetne nevezni, s akin látszik, hogy a tanulmányaiban kifejezetten ügyes, viszont ha társalgásról van szó, akkor némi problémákba ütközik. Félszegen kerít elő ruhája - azaz szürke köpenye (úgy látszik, itt a lányok fehéret, a fiúk meg szürkét hordanak, egy-két kivétellel) - valamely bugyrából, s kissé elvörösödve nyújtja azt át Gisele-nek, aki látszólag fel se veszi a zavart és átnyújtja a papírt Minának. - Egyelőre csak a nevét írja fel. Helena úgyis részletesen feljegyez majd minden szót, minden mágiát, amit mond, fölösleges most körmölnie.
Minának az az érzése támad, hogy itt a háttérben intrikus pletykák szövődnek arról a bizonyos Helenáról... Nem feltétlen gondol negatív dolgokra, de, mint kollégák, egészen biztosan akadnak köztük ellentétek, vagy stílusbeli különbségek, amik vicces helyzeteket okoznak...
Mina felfirkantja a nevét, ezekután Gisele a dolgukra hagyja őket. Persze ott marad felügyelni, de inkább csak a háttérből figyel, mint gyerekekre a játszótéren, szórakozott tekintettel vizsgálva Minát, amint lázasan issza Seth minden szavát...
...merthogy a csapatmunkát annyira nem szokta meg. (A páros munka nem számít csapatmunkának.) És bár a rúnákhoz ért, ez így mégis... teljesen más. Szoknia kell az egész helyzetet. Többek között azt is, hogy ilyen könnyeden megy minden. Lassan elkezdi élvezni az egészet. Seth meg láthatóan élvezi, hogy magyarázhat. Jobban mondva... élvezi, hogy magyaráz, és figyelnek rá, és még meg is értik. A kis csapat többi tagját alkotó két lány nem egyszer kuncogva néz össze, amit Mina hol észrevesz, hol nem, szerencséjére, a munkába való belemélyedés miatt.
Időközben melléjük csapódnak más mágiaágat gyakorló személyek is. A rúnások egy része szóba elegyedik velük. Úgy viselkednek, akár egy kellemes kis iskolai csapat. Mina egy picikét kívülállónak érzi magát, ahogy érdeklődő tekintettel végigmérik az újonnan érkezők, és úgy néznek rá, mint akit nem tudnak hova tenni. S ahelyett, hogy odasétálnának hozzá, és megkérdeznék, mit keres itt, inkább a beszédpartnerüket faggatják ki. Halkan, persze, azt hiszik, Mina nem hallja; de nem ismerik eléggé a vámpírokat és az éles hallásukat...
Mikor már ötödszörre hall olyasmit, hogy "Hát ő meg kicsoda?" "Gőzöm sincs, az új husi, most került ide vagy fél órája, de nagyon ügyes", akkor kicsit kezd elege lenni. Seth valahogy érzékeli a felgyülemlő feszültséget, mert ő is egyre idegesebb lesz, és egyre többször akad össze a nyelve.
Mina ideges sóhajjal pakol arrébb egy rúnát. - Őő... azt nem úgy ke...
- Jól van, jól van! Tudom...
Még több fej pislant oda a felemelt hangra. Mina meg bosszús, kipirult arccal felpillant a munkájából, és élesen belebámul az éppen róla társalgó páros - egy csapattag rúnáslány és egy valahonnét hozzájuk csapódott fiú - szemeibe. - Mi az? Valami probléma van?
Meglepődik... a szavak, mintha nem is a sajátjai lennének. Mióta ilyen bunkó ő? Gyorsan elvörösödve lesüti a szemét, és enyhén remegő kézzel korrigálja az iménti hibáját, engedve, hogy fekete haja teljesen a szemébe lógjon, legalább eltakarja a többiek elől. Seth meg közel hajol hozzá, és mintha csak tovább magyarázna - pedig mit kell magyarázni már a rúnapakolászáson fél óra után? - a fülébe motyogja: - Ő itt Erich, Laura... háthogyismondjam... - Mondjuk így. Tökéletesen megértem. Bár elég volt rájuk nézni is. - Eh, remek, most mi beszéljük ki őket.
Mina sóhajtva törődik bele, hogy az első napok itt nem lesznek könnyűek. Retteg. Ha nem talál ki valamit, hogy feloldódjon, meg fog őrülni. Hiszen ezek még azon is nevetnek, ahogy Seth magyaráz neki. Sőt, Seth nem is kell, elég, ha ránéznek, és realizálják, hogy ő egy... vámpír... a hadseregben... Pedig azt hihetnénk, hogy legalább a rúnamágusok vegyes társaságában elfogadott az ilyesmi. Az egyetlen, ami kicsiny könnyebbséget jelent, hogy Seth elf. Ami mondjuk még mindig nem sötét tünde, de már közelebb jár hozzá, és legalább hegyes füle van. Nem, nem, nem kezdünk el Damienhez hasonlítani senkit. Nem jó ötlet.
Lassan kezd elfáradni a munkában... vagy inkább abban, hogy leplezze a különböző kellemetlen érzelmeket, amik egyre inkább előtérbe akarnak tolulni benne. Amikor is hirtelen meghall egy ismerős hangot, aki köszönti Laurát és Erichet. Felpillant. - Damien?
Seth megrezzen és egy kérdő "Ismered?" nézést küld felé. A rúnáit meg egy ideig békénhagyja, amíg Mina elsurran igyekezően kevéssé kínos módon bemutatkozni. Így hát végre Erichék is megtudhatják, ki ő, hála a sötét tündének, Mina meg megtudja, hogy Erich is felderítő... persze, kitalálhatta volna már a ruhájából. Minőségi, barna bőr. Laurának nem rossz az ízlése. És mindenekelőtt, még soha nem volt ilyen megkönnyebbült, hogy Damient láthatja... Alig tudja megállni, hogy át ne karolja a nyakát és szorosan magához ne ölelje. Mindenesetre megoldja egy megkönnyebbült sóhajjal és egy vigyorral. - Hogy haladtok? - dörzsöli össze kezeit várakozóan, csillogó szemekkel bámulva Damien zöldjeibe.
- Egész jól. Még csak tervezgettünk, átlagos dolgokat, tisztáztuk, kinek mi lesz a feladata, és hogy holnap merre fogunk császkálni.
- Te is mész császkálni? - Aha. Hát ti? Védelmezitek a csapatot? - Igen... bár szívesebben mennék veled az erdőbe... - fogja el ismét az elveszettség keserűsége, de elhatározza, hogy most nem megy át szánalmas árva kislányba. Össze fogja szedni magát. De... a szabad felderítés még mindig jobban vonzza, mint hogy itt tologassa a rúnákat. Na persze, az más kérdés, hogy... - Itt igazán hasznodat veszik. - Egen. Meg a gondolatolvasás. Ez már hiányzott. Seth valahogy még nehezen olvassa a gondolatait. Igazából az intuícióval még van egy-két probléma...
- Ó, és Herr von Eisenschnittel azt mondta, mára ennyi volt, szóval úgy döntöttem, megkereslek titeket.
Jó pár percig csevegnek még, és Mina lassan kezdi úg érezni, hogy feloldódik... remeek, már csak ezt kellene elérni Damien nélkül mis, és minden szuper lesz. De egyelőre elkönyveli sikernek az eddigieket is. Kis lépésekkel, de haladnak...
AHogy egyre hűvösebb lesz, egyre fáradtabbnak lesznek, az árnyékok pedig hosszabbak, lassan kezdenek fogyatkozni az emberek a színről. Az aktív unkát mára mindenki befejezte, viszont hamarosan ismét összesereglenek, ugyanis most következik a megbeszélés, amelyet Gisele említett. Egy kisebb delegáció kíséretében Frau Helena jelenik meg ismét, hogy kikérdezze az újoncokat - Mina megkönnyebbülve veszi észre, hogy egyen-ketten azért akadnak rajta kívül is -, mit tudnak. Egy jegyzetfüzettel a kezében várja a válaszokat, Mina meg előre retteg, tudja, hogy most egy csomó ember figyelme csakis egyenesen rá fog összpontosulni. Valahol ott látja Damient is a tömegben, kétségbeesve keresi a pillantását, de csak kicsit nyugszik meg a kapott bátorító mosolytól.
- Nos, Wilhelmina, kezdjük magával. Ha tisztáztuk, mit tud, akár mehet is aludni, Frau Warnhof bemutatja majd a hálókörletét.
- Azaz az egyik szabadon maradt sátrat.
- Azaz az egyik szabadon maradt sátrat - helyesel Helena, egy pillanatra félig leeresztett, legyezőként rebegtetett szempilláival átpillantra Gisele-re, amely pillantásban Mina valahogy fenyegető háttértartalmat lát. Lehet, csak ő képzel mindenbe többet.
- Öhm... rendben... Nos, hát, mint azt, gondolom, láthatták, értek a rúnákhoz. - felpillant. Bólintás, Helena részéről. - Meg az Árnytűhöz... - Bólintás. - És az Éjlánghoz... - Bólintás. Csend. Még több csend. Mina lába alatt egyre forróbb a talaj, és kérdőn, kétségbeesetten pislant Helenára, aki lassan vonja fel jobb szemöldökét. - Ennyi? - Hát, ha a képességeimre gondolnak... - Igen, arra gondolunk, amit tud. - Hát, olvastam rengeteg könyvet... - azzal elkezdi sorolni, pontosan miféle témákkal tömték a fejét egészen totyogós kora óta, egészen addig, amíg a főnökasszony rá nem un, és lezárja a témát annyival, hogy: - Rendben van, az elkövetkező napok majd még meghozzák a termésüket és eldöntik, pontosan kiben mennyi potenciál is van... Egyelőre ennyi elég lesz, Wilhelmina, Gisele, elkísérheted a... sátráig... jöhet a következő...
Gisele illedelmes biccentéssel elköszön, majd jelez Minának, hogy induljanak, aki fülig vörösödve motyog valami köszönet- és jóéjszakát-félét, majd olyan arccal, mint aki legszívesebben elássa magát, sietve elsétál.
Nem tart messze az út a sátortáborukig, ahol a többi rúnás már nagyrészt nyugovóra is tért, hisz nekik nem kellett gyűlésre menniük. - Ez a kettő itt még szabad, válassz nyugodtan, bár én nem látok különbséget. És ne vágj ilyen savanyú pofát! Helena mindenkivel így bánik. Még nem ismer téged.
- Hát... nem is fog. Csak arra fog rájönni, miket tudok varázsolni. - közli keserűen, és szokása szerint, kicsit túlságosan őszintén. Már azon is fáradt meglepődni, hogy Gisele ilyen kedves vele.
- Ez így van. Pont ezért bárhogy néz rád, ne vedd magadra. A képességeid miatt viszont egy idő után becsülni fog, mert ügyes vagy, ezt láttam. - Mina hálásan elmosolyodik. - - Láttad volna Sethet az első napjain... - Nevet fel halkan Gisele, és sokkal emberibbnek tűnik hirtelen, mint bármi más a vezetőségből ebből a társulatból...
Jó éjszakát kívánnak egymásnak, Mina pedig bemászik a sátrába, és egy jó hosszú ideig csak bámulja a sötétkék vásznat maga fölött. Egyedül van. Borzasztóan egyedül. De egyben mégse. És ez az egész olyan mértékű izgatottsággal tölti el, hogy alig tud aludni az agyában száguldozó érzésektől. Minden szó, amit ma hallott, újra és újra és újra lejátszódik az elméjében, különböző szempontokból analizálja azokat, próbálva rájönni, ki mit gondolhat róla és hogy reagálhatott volna másképp és hogy teheti ezt a jövőben, és...
... a nyavalyába is, fáradt. Magára parancsol hát, hogy aludjék... Az igénytelen helyeken való alvást megszokta már, e tekintetben ez nem okoz gondoz, a fekvőhelye pedig egész kényelmesnek is mondható. Oldalra fordul hát és álomba ringatja magát.
Szinte egyetlen hosszú fekete vonallal lehetne jellezni azt a szakaszt, amit alvással tölt - mikor felébred, ugyanis semmire nem emlékszik, ami az éjszaka alatt történt.
Nem is nagyon van lehetősége emlékezni, mert a tudatalattija már az ébredés peremén érzékeli: történés van. Nem kevés zaj veri fel nyugodalmas álmából. Mintha egy egész vásári tömeg csődült volna ide és veszekednének a répa árán. Felkapja a fejét a nagy mozgolódásra, és ijedten húzza össze magát, ahogy sátra egyik oldala behorpad. Valaki biztosan nekiment a nagy sietségben és majdnem felborította az egészet. Egyre erősödő dobolást hall, mint odakintről, mind pedig a mellkasában, és kíváncsian, s nem kevéssé félve dugja ki a fejét a sátor bejáratán, azonmód karikás szemmel és kócosan, hogy megnézze, mi a fene is történik épp...

Institoris · 38 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Márc. 05, 2016 1:24 am

Institoris

Klerikus

Hozzászólások száma : 568
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:

(8060/9500)

Rég tettem meg ilyen rengeteg utat ennyire rövid idő alatt.
Liheg az oldalam és az éhségeről már napok óta megfeledkeztem - ahogy letoppanok a tábor szélén, a Főváros és a Katedrális között féélúton, egy pillanatra mintha megszédülnék, de nem foglalkozom vele. Elhajítom a kantárt és sietve, s a feldúlt föld durva barázdáin átbotladozva kerülgetem a mozgásra készülődő embereket vagy húsz percig: ennyi időbe telik ugyanis, amíg eljutok a sátorig, ahonnét hosszú napokkal ezelőtt elidndultam, hogy megkeressem von Himmelreich zsinatelnök gyenge pontját.

Sok mindenről lemaradtam.
Hogy csak a legelsőt említsem, Károly király szemlátomást kiadta a parancsot, hogy ideje útnak indulni. Fémkapcsok, szerszámok csengése tölti meg a levegőt a mező szélte-hosszán, ahogy a sereg tempósan tábort bont; a földön szétrúgott tábortüzek romjai keverednek kibelezett szalmazsákokkal, s mindenütt lázas fegyverolajzásba, felszerelésjavításba merülő katonákat látni.
Az ember azt hinné, már ide is éles karddal érkeztek.
Forró ragu, fűszeres bor és friss kenyér illata keveredik a lovak és emberek szagával, meg friss vízé és - igen, ez teljesen biztos - szappanhabé, távolról: kevés dolog zavar annyira, mint a borostám szúrós viszketése. Ennél jóval nagyobb gondjaim is lesznek, ha ez az óriási csatározás megkezdődik.
A pápai sátor még ott magasodik a tábor közepén: úgy vágok át az utolsó párszáz yardon felé, mintha mágnes vonzana a tetejére tűzött karcsú zászló felé.
Előtte díszes, faragott küllős, négylovas hintó.
A hintó előtt ott áll a pápa; arcán várakozó, töprengő kifejezés.
Elébe lépek, tartva az előírásos távolságot.
- Szentatyám.
- Kather - fordul felém Sixtus anélkül, hogy akármennyit is váratna. - Éppen végszóra. Nem siette el.
- Nem vagyok olyan gyors, mint szeretnék lenni, atyám.
Int, és a veleszületett mosoly megszokott árnyéka egyúttal meg is jelenik a ráncai sarkán.
- Sebaj, még végül is van időnk. Az eretnek még messze jár. Mire jött rá?

Itt az idő.
Ha a pápa azt hallja vissza tőlem, amit a király gyóntatója mondott, azzal Darion Kardenal akaratát érvényesítem. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy a vizet a gátlástalan főírnok malmára hajtsam, és bár a tanács nem kifejezetten tőle származik, mégiscsak ő volt az, aki Arianus atyához küldött engem. Pontosan ugyanúgy fog begyűrűzni, mintha a tulajdon szájából hallottam volna. Biztos vagyok benne, hogy hazudott, amikor azt mondta, ő nem juthatna hozzá az információhoz, és minél többször forgatom a jelenetet a fejemben, annál inkább meggyőződésem, hogy ezzel csak a személye iránti gyanakvásomat kívánta csillapítani.
Ebben talán nem járt sikerrel, az eredeti terve azonban nem rajtam fog elbotlani.
- Csak akkor tudjuk elcsalni a híveitől von Himmelreichot, ha megosztjuk a figyelmét - felelem szemrebbenés nélkül. - Úgy, ahogyan ő osztotta meg Veroniát. Vallási lázadással. Belülről.
Sixtus elkomorodik egy pillanatra, majd jelentőségteljesen biccent.
- Tűzzel a tűz ellen. Működhet, ám nem lesz egyszerű - Visszafordul rám a figyelme. - Tudja, mit kíván ez valakitől, nemde?
Hideglelős bizonyosság fog el. Bólintok, többször gyors egymásutánban, nagyot nyelve, de a tekintetem elszántan állja az övét.
- Tudom - hallom a saját hangomat. - Be kell épülnie az ellenséges seregbe.
- Azt is sejti, ki erre a legkézenfekvőbb választásom.
Ráncolom a homlokom, mert az lehetetlen: a szeme, az arca, a hangszíne mind ékesen árulkodóak, mégsem hiszem el elsőre. Hogy eshet éppen énrám a választása? Rám, a feketelistásra, akit félszemmel is felismernek; rám, aki Hellenburgban járt nemrég, az ő utcáikon. Rám, akinek az akcentusát mérföldekről kihallani a közös nyelven.
Kizárt, hogy akármeddig is eljussak.
A pápa a fejembe lát.
- Tudom, vannak elég szarvas érvek maga ellen - fűzi tovább most, hogy a válaszomra hiába vár. - Meg akarják ölni, elhozta a féltett nefilimüket, többször szemtelenül tört be a területükre. Lassan a gyerekeiket is magával ijesztgetik. Azonban egyik inkvizítor sem ismeri annyira az ellenséget a kínzókamrán kívül, mint maga.
Röviden elhallgat, mire tépődne valamivel.
- Megtalálom a módját, hogy megoldjam - biccentek azonnal, sokkal magabiztosabban, mint amilyen valójában vagyok. Hogy fogok egyáltalán megszólalni...? Bárcsak Anat is itt lenne! A nefilim úgy tanul ismeretlen nyelveket és dialektusokat, ahogyan más egy könyvben lapoz.
Sixtus töri meg a beállt csendet.
- Mondja, Kather, mit mondana, ha egy laikus mágus bűvészkedése jelenthetné az utat ahhoz, hogy leszámoljunk az eretnekekkel, és visszaállítsuk a rendet és a békét?
Hagyok magamnak egy szívdobbanásnyi időt, hogy megemésszem a kérdést.
- Azt mondanám, mondja a nevét, szentatyám, és én elhozom őt is. Aztán addig tekerem a fogantyút a kínpadon, amíg hűséget nem fogad.
- Nem kell elmennie érte, önként jelentkezett - hangzik a válasz. - Hans Schreibernek hívják, előrement a sereg többi részével. Majd ha odaértünk, megkeresheti, de addig is tartson velem.
A hintó felé int, és én ezúttal nem kérdőjelezem meg a döntését.
- Hallani akarom, mit is ötlött ki pontosan.

Hosszan nyújtózom ki, végignézve a Pusztaföldön, amikor végre kiszabadulunk Őszentsége hintajából: egyetlen pillantás elég hozzá, hogy megállapítsam, a környék igencsak rászolgált a nevére. Szabadon nyargalászó északi szél köszönt, bebújva az ingem alá: fázósan dörzsölök végig a felkaromon, azt latolgatva, mennyi időm lehet addig, amíg elindulok a protestáns sereg felé. Leginkább arra vágyom, hogy legyen egy napom még: hogy végre ehessek valamit és lefekhessek aludni.
Legelőször azonban meg kell találnom Hans Schreibert.

Alicia Zharis · 39 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Márc. 06, 2016 12:05 am

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 437
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

(13150/15000)

A rövid párbeszéd után csend telepszik a párosra, és csak a ropogó tűz az, amely megtölti a környéket. Alicia végig a megigéző lángokra figyel, és mivel nem érkezik veszélyre utaló zaj, nem is zökken ki ebből a gondolatok nélküli állapotból. Kissé üres tekintettel néz maga elé - egyértelmű, hogy nem itt jár. Néha álomtól nehezedő szemhéjai leereszkednek, talán az éjszaka folyamán elbóbiskol párszor, majd ahogy riadtan felébred, körbepillant. Zramont és lovát látja csak a környezetében, így lassan megnyugszik, de még hosszú percekig hallgatózik, hátha egyéb zajokra is figyelmes lesz, de szerencséjükre minden békés. Pár gallyat dob a lángok közé, hogy még éltesse a vöröslő nyalábokat, majd egy újabb pihentető félálom után ez megismétlődik, egészen reggelig.
Megjelennek a nap első sugarai, így szedelőzködni kezdenek, csomagjaikat felpakolják a lóra, és hogy további terhektől mentesítsék az állatot, a nekromanták gyalogosan vágnak neki az eléjük táruló útnak, ami igencsak hosszúnak ígérkezik így. A végtelen fehérség kíséri őket, mely egy idő után monotonná válik, beszélgetést pedig egyikük sem kezdeményez - bizonyára nincs mit megtárgyalniuk, Alicia meg alapból nem szereti a fölösleges szócséplést. Jobb is így, mindketten saját gondolataikban merülhetnek el, bár a nő nem kifejezetten hagyja, hogy ellepjék a legkülönfélébb mondatok elméjét. Amennyi információja van erről az egészről, érdemtelen továbbgondolni, hiszen bármi kialakulhat belőle, és egy adag aggodalomra okot adó képzetek jelenleg nem hiányoznak életéből. Pont elegendő feszültséget ad már neki az, hogy semmit nem tud erről az egészről, és ez némileg ingerli is.
Kezdi zavarni, hogy semmi sem töri meg az egyhangúságot. Mindenütt némaság honol, leszámítva azt a jelentéktelen zajt, amivel ők jönnek. A hó ropog a lábuk alatt, és a sötét tünde szerencsésnek érzi magát, hogy vastag öltözetben van, így nem fázik át egykönnyen.
A távolban feltűnő alak megjelenése igazi megváltásként éri a hosszú menetelés után. Közelebb érve egyértelművé válik, hogy egy hóval borított csontváz várja őket elég különös, a vázhoz valahogyan nem illő testtartással.
- Mit kerestek itt? – kapják azonnal a kérdést, a mögöttük lévő hátasállat nyugtalanul dobbant egyet. Olyan unottnak tűnik ez a lény, amin mondjuk annyira nem csodálkozik: mégiscsak egy halom nekromantára vár, akik Veronia minden tájáról jönnek a lehető legkülönfélébb időpontokban megérkezve, azonban némi meglepetést okoz, hogy beszél.
- A nevem Zramon, a társamé pedig Alicia. Nekromanták vagyunk, és meghívást kaptunk a gyűlésre - magyarázza azonnal utitársa, és neve elhangoztával az elf bólint egy aprót. Fogadójuknak nem is kell ennél több: hangos reccsenésekkel széthasad, a kettétört csontok helyére pedig egy lépcsősor kerül, amely lefelé vezet. Ez a paripának cseppet sem tetszik, nyugtalanul lépeget egy helyben. A nő vet egy bizonytalan pillantást a fokokra, majd a férfira, hátha tud valamit javasolni, viszont egyértelmű, hogy nincsen más hátra, mint előre: le kell menniük a mélységbe.
Elsőként indul lefelé, elvégre Zramonnak még a lovat valahol ki kell kötnie, míg tart a gyűlés, a feladatok kiosztása, majd leérve egy kisebb nekromanta csoportosulást találnak. A tünde nem várt sokkal több személyt, de valamiért mégis enyhe döbbenetet érez az összegyűltek láttán. Talán az elképzeltnél azért néhánnyal többet számlál ez a csapat, és lehetségesnek tartja, hogy máshol is vannak ilyen eldugott helyek, ahova a többiek érkeztek. Hiszen... Miért ne lehetnének?
Einmeria jelenik meg abban a pillanatban, ahogy Alicia megszokta a körülötte álló személyek jelenlétét. Frusztrálva érzi magát a hozzá hasonló hullaidézőktől - sosem volt még ilyen kicsi gyülekezet társaságában sem, de kényelmetlenségének semmi jelét nem adja. Egészen idáig mindig csak egy-két fővel futott össze, és az elvétett találkozóktól már nem érezte kellemetlenül magát, ahogy az évek elteltek. Ez viszont új neki, egy rossz újdonság.
- Üdvözöllek titeket, gyermekeim! Üdvözöllek titeket az Apostol egyik szerény templomában.
Azonnal feltűnik neki, hogy a nő nem a saját hangján szólal meg, hanem öblös férfihangon. Egyelőre még nem túl járatos a nekromancia ilyen magas szintjében, így felmerül benne néhány kérdés és sejtés, amiben Zramon megerősítésére van szüksége, hogy teljesen meggyőződjön róluk.
- Most Einmerián keresztül beszél az Apostol? – érdeklődik némi habozás után a sötételf, levonva az eddigiekből ezt a következtetést.
- Úgy tűnik – hangzik a rövid válasz.
- Kíváncsi vagyok, miért nem ő maga jelent meg – motyogja halkabban, de ezt még a férfi érzékelheti. – Szerinted a közelben lehet? – intézi ezt a kérdést már társának, aki eltűnődik egy pillanatra.
- Nem tudom, és nem is érdekel igazán. Elég gyáva lehet, ha még a saját emberei elé sem mer kiállni - magyarázza, és ezzel nem tud vitába szállni. Van benne igazság, másrészről azt is megértené, ha azért nem jelenne meg, mert nem bízik az egybegyűlteken. Bár... Tekintve, hogy jelenleg ő a leghatalmasabb nekromanta, nem lenne félnivalója semmitől.
- Remélem, nem ködös parancsokat fogunk kapni – tartja fenn még egy kicsit a halk beszélgetés fonalát némi idő elteltével.
- Miféle ködös parancsot? – kérdez vissza meglepetten.
- Egyelőre még nincs ötletem, de már azzal sem tudtam megbarátkozni, hogy csak úgy ide küldtek. Nem vonz ez az egész. - Néhány vonása egy fintorra emlékeztethetné a megfigyelőket, viszont itt nincs lehetőség huzamosabb oldalra bámészkodása - legalábbis elképzelése szerint. A társalgás közben is többnyire Einmeria felé tekint, és csak a kényesebb információmorzsáknál fordítja fejét teljesen Zramon felé, hogy csak ő hallhassa meg.
- Jó móka lesz, hidd el - biztatja, de Aliciának nehezére esik ezt elhinni. - És leváltjuk a fickót, aki még elénk sem mer járulni, mint „vezetőnk” – teszi még hozzá a vezető szót megnyomva a végén, nyomatékosítva, hogy nem tetszik neki ez az eljárás. Ennek elhangoztával felszalad szemöldöke, Zramont vizsgálgatja, majd finoman elmosolyodik.
- Nos, nekem nem áll szándékomban ilyesmi, de ha neked ez a célod… - kissé megemeli vállait. - Ha tudlak valahogyan segíteni, és el is fogadod, akkor megpróbállak támogatni - fordul vissza a ghoul felé.
Inkább csak szórakozottságból jegyzi meg ezeket, még véletlenül sem gondolja komolyan, hogy valaha át tudják venni az Apostol helyét. Egyrészt az rengeteg idő és munka, másrészt azzal nincs tisztában, hogy Zramon csak enyhe indulattól vezérelve mondta ki azt, amit, vagy valóban ilyen tervei vannak a jövőre nézve. Egyelőre nem faggatja erről, hiszen nem látja ennek értelmét, valamint nem ez a megfelelő időpont sem ennek megtárgyalására. Ideje lesz magára a Sötét Apostolra figyelni, miféle feladatot oszt ki.

Azrael · 40 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Márc. 08, 2016 6:14 pm

Azrael

az Égi Kovács

Hozzászólások száma : 993
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Bukott
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:

(7/7)

Alia, Zramon: Einmerián keresztül az apostol elégedetten pillant szét, majd tovább folytatja a tájékoztatást.
- Napokon belül innen nem messze seregek fognak megütközni. Hogy honnan tudom, az az én dolgom. Azonban hogy kik lesznek biztosan ott, azt elárulhatom. Esroniel von Himmelreich, az eretnekek atyja, és Rudenz von Hellenburg, Dél királya. A jelen kor két legerősebb kardforgatója. Himmelreich védve van sajnos tőlem, tőlünk, de a királya nem. Aki elhozza nekem a holttestét, az egyrészt ezt a mágiát kapja meg - mutat magára a ghoul, nyilván az előholtakon beszélés képességét értve ezalatt - Másrészt betekintést kap az elkövetkező nagyobb, grandiózusabb terveimbe. A csata kezdetéig van időtök eldönteni, de aki a kitörése pillanatában még itt van, és nincs velem, azt Einmeria azonnal levágja. - vigyorodik el kísértetiesen utoljára az élőhalott, majd visszatér szokásos érzelemmentes arckifejezése. Hallottátok hát az Apostolt, egyelőre egy álló napig nem is történik semmi, a holtmágusok sutyorognak, valakik távoznak, valakik várakozva készülnek fel, amennyire tudnak. Mit tesztek ti? Ha esetleg szóba elegyednétek a többiekkel, keressetek skype-on, segíthetek a párbeszédekben.

Norven: Neked randid van egy bizonyos mágussal, majd keress skype-on a részletekért!

Lory: A csapatot nem kell sokáig keresni, minden tele van az erdő peremén a gyülekező elf sereggel. Egy rövid keresés után meg is találod a hadmozdulat felelős vezetőjét, egy felettébb közismert tünde tábornok, Lord Alastar Ashtree szeméylében, aki jelenlegi rangidőse a lovagok rendjének. Miután jelentesz neki kiderül, hogy ti voltatok a sereghajtók (nyilván az utolsó pillanatban becsúszott szervezési hiba miatt), így el is indulhattok az Északi Pusztaföld dér marta határához, ahol őfelsége parancsa szerint készenlétben kell állnotok. Meg is indul a menet, egészen a Nordenfluss-ig, ahol is egy kisebb csapat démonba botlotok, akik mintha várnának rátok. A tábornok egy gyors fogadóbizottságot rendel össze, amibe téged is, mint a démon polgárháború veteránját, szívélyesen látna. Posztod addig tartson, míg döntesz, elfogadod-e a felkérést avagy sem. (Ami természetesen egy opció.)

Mina: Ahogy kiérsz a sátorból, nem kell sokáig keresgélni a fennakadás okát, egy elegánsan megmunkált gólem áll a tábor szélén, vállán egy kislány kinézetű démonnal, aki hetykén keresztbe rakott lábain keresztül vizsgál titeket. Amint a generális megjelenik, szélesen elvigyorodik.
- Az új démonkirály, aki egyelőre nem akarja nevét kihirdetni, üdvözletét küldi. Illetve egy ajándékot jó szándéka jeléül. - szemei furcsán villannak, ujjai gyors köröket írnak le a levegőben, mire a kőszobor mellkasához érintve öklét tiszteleg. - Már amennyiben elfogadja dél serege a démonok segítségét!
A generális pár pillanatig szakállát simogatva vacilál, majd udvariasan biccent.
- Egy pillanatig kérem a türelmét, követ kisasszony. Heldewald, Neimler, Fräulein Beier és az összes mágus, jelenjenek meg a sátramban! - hallottad a parancsot, bár megpróbálhatsz kisunnyogni alóla. Bármelyik is, skype-on kapod a folytatást.

Brie: A táborban egyértelmű felbolydulást kelt a lény jelzése, majd néhány keményebbnek kinéző őrző el is indul, hogy a nem várt meglepetéssel foglalkozzon. Közben a menet lassan tovább indul, ugyanis láthatóan megduzzadt az alakulat és felettébb sokan lettetek. Mivel lassan leesik nekik, hogy nem vagy egy harcos alkat, csatára alkalmatlan vagy, de felkérnek, hogy a később felállítandó mozgó ispotályban segítenél-e az esetleges későbbi sebesülteket ellátni. A sereg nálad is ugyanott áll meg, mint Lory körében, a Nordenfluss partján a démonok előtt, ám neked egyelőre békén hagynak velük, így csinálhatsz, ami tetszik.

Hilde: Egy rövid bájcsevej jön a kedves kollegával, majd keress skype-on a részletekért!

Határidő szintén jövő hét vége, azt hiszem ez nem feszített de elvárható. Aki lemaradt, keressen egyénileg az óhaj-sóhajokkal!

Hilde von Nebelturm · 41 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Márc. 11, 2016 12:34 am

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

* A Schwarzjager pár pillanatig hallgatott lován, majd kissé megemelte a fejét, s végre úgy tűnt, hogy képes belőle kihúzni pár szót. Szemöldökét felhúzta a válaszra, picit irritálta a másik nagyszájúsága, pláne hogy állapotát nézte, ám mégis volt valami impozáns benne, hogy utolsó erejéből még így is nekiállt följebb.
- Hogy... az úrnőét? Nem igazán érek rá, de ha sietsz, meghallgatlak. És talán élve elengedlek!

- Csak annyi, hogy számít rád, hogy felsorakozz Dél oldalán az elkövetkező nagy háborúban. Ha felkeresed magad, biztos egyértelművé teszi, mit is várna el tőled.

- Köszönöm, hogy át adtad. Meg is mondhatod Julia úrnőnek, hogy a feladatod bevégezted, de nem érek rá vele tanácskozni. Most különösen nem, a háborúból pedig nem kérek. Ha megbocsátasz, van egy dolog, amit el kell intéznem!

* Valahogy sejtette, hogy ehhez hasonlatos lesz a találkozás vége, nem olyan alaknak tűnt ez a Reingard, aki elsőre ugrana az uralkodók szavára, ám igaz, valószínűleg ő maga is kétkedéssel fogadná, ha éppenséggel Lothar úr kerestetné, ráadásul egy másik vámpír segítségével. Akármi is legyen, a feladata csak az üzenet átadása volt, s ezt lényegében teljesítette, de nem szereti a félbehagyott megoldásokat.
- Számít a megjelenésedre.* Ismételte meg, kissé megnyomva a számít részt, majd térdével jelezte az állatnak, hogy forduljon* - Mondjam azt is, hogyan haltál meg ostoba módjára, vagy már nem fontos?
- Nem tudsz te semmit, Nebelturm. * Felelte a férfi sötéten * - Ezért nincs is jogod megbillogozni semmiféle jelzővel.
- Valóban. * Jegyezte meg, majd óvatosan megsarkantyúzta az állatot, ami lassú léptekkel megindult elfelé* - De a büszkeség keserű gyógyszerét le tudom nyelni, s nem sétálok a halálba csak úgy.
- Nem a halálba sétálok. Megmentek valakit és megölöm, aki ártott neki. Nem tervezek meghalni.
- Légy vendégem rá. Hányan voltak? Öten? Hatan? Merem állítani, hogy csak azért nem öltek meg ott ahol voltál, mert Julia űrnő kijárta a Rotmanteleknél a biztonságod... Ezzel köszönöd meg neki a tettet? Hogy mész és megöleted magad? Sok szerencsét.
* Azzal kissé megmozdult a ló ütemével, s ismét sarkantyúzott egyet, amire is az állat ügetésbe kezdett. Bosszús volt a vámpírra, bosszús volt a világra, de leginkább magára. A feladat egyértelműen csak ennyit kívánt tőle, ám tudta s értette jól, hogy mi rejlett igazán a fondorlatos Schwarzjager szavai mögött, s hogy igazából nem csak üzenetet kellett hordoznia, hanem vissza is cipelnie a kitaszítottat... Egy hatalmas családfő köszönetét nyerhette volna el, ám így csak csalódást hordozhat magával. Pár másodpercig távolodva haladt, mire végül a férfi megszólalt. Arcán hideg mosoly szaladt végig, majd előrébb tolta a kengyelt, s egy hóóval megállította a lovat. Testét félig hátrafordította, ám végül nem szólalt meg, csak várt.
- Várj!... Nem... nem jutok el egyedül a vámpír sereghez. Igazad volt, a nyeregben is alig bírok megmaradni.
* Szótlanul térdelte a kanca oldalát, aki erre megfordult, s lassú léptekkel megindult a másik lovas felé, aki mellett végül megállt. A lány sebesen felemelkedett a kengyelből, majd végül leszállt a lóról.
- Amilyen állapotban volt a falu, biztos bátran harcolhattál. * Forradásos kezét a nyeregben ülő Reingardnak nyújtotta * - Segítek felülni a lovamra, nem fogsz leesni ha ketten üljük meg... Ha jól haladnak a dolgok, a Rotmantelek is dél színeiben harcolnak majd, talán ott megtalálhatod azt, akit keresel.
* A férfi elfogadta a kezet, gyenge volt, ám utóbbi nem igazán lepte meg annak állapotát tekintve. Lesegítette azt magához *
- Nem ígérem, hogy kedves leszek bárkivel. De egyébként is ideje beszélnem az úrnővel arról, hogy voltaképpen ténylegesen kitaszítottak-e.
- Hogy kivel leszel kedves, valóban magad dolga. * Kissé erőlködve ugyan, de felsegítette a másikat a lóra, s elővett a Kohle oldaláról lógó táskából egy kötelet, mellyel megkötötte a másik állatot, oda a magáéhoz. Ezzel végezvén ő is felpattant a lóra, pont Reingard elé, hogy az bele tudjon kapaszkodni, ha éppen elszédülne a vérhiánytól* - Julia úrnő előreláthatólag a Neulandereknél vagy a Nebelturmokál tartózkodik, de a sebesüléseidet észben tartva a Neulanderek tornyáknak felkeresése tűnik a jobb ötletnek. Van ellenvetésed?
-S ugye más indokból se érdekel a Nebelturm torony.
- Nincs. A Neulanderektől nem tartok. Habár lassan senkitől se.
* A férfi felpillantott az égre, némi bánattal a szemében. Most nyilván az jött volna, hogy valahogy vigasztalja, vagy osztozik a szomorúságban, ám inkább csak egy rövid biccentésre tellett tőle, majd megsarkantyúzta az állatot, s széles ívben ügetve megfordult, toronyiránt a Neulanderek területére haladván.
- Kapaszkodj belém nyugodtan.
-Csak óvatosan azzal.
* Szólalt meg halkan, majd egy súlyos sóhajjal nekikezdett az utazásnak. Sajnálta maga alant egy kissé az állatot, fárasztó nap volt a mai neki, nem is kérdéses, de jelenleg nem volt választás a lazsálás... Ha visszatérnek Hellenburgba, biztos becsületesen le fogja majd csutakolni, s talán még el is megy vásárolni néhány almát és sárgarépát, akkor is, ha így ekkortájt egészen drága mulatság... Kohle megérdemel ennyi kis kényeztetést, ha már most így megterhelte szegényt. Akárhogyan is, az órák egymást követve szaladtak ki kezei közül. Nem tudta, hogy a másik magánál volt-e, vagy sem, de a csönd magáért beszélt, egészen addig, míg meg nem szólalt.
- Egyébként mi a neved?
- Hilde, a nevem Hilde.
- Az enyém Reingard Schwarzjäger. Nincs von, az én elődeim nem tartották meg. Minden esetre örvendek a balszerencsés találkozásnak, Hilde. És részvétem az úrnő miatt.
- Észben tartom, s valóban, örvendek. * Nem igazán tudott mit kezdeni a második megjegyzéssel, ám talán végre feldolgozta a tényt, hogy fogdmeg lett a második neve* - Megtiszteltetésnek vettem a kérést.
- Nem Julia úrnőre gondoltam. Frau von Nebelturmra, Lothar nagyúr feleségére.
* Erre nem igazán gondolt, számára az egész eset igazán tényszerű és érzelemmentes volt. Meghalt valaki, aki kitaszította... Szerette egyébként a nőt, egy jó teremtés volt, kapott tőle gyermekként cukorkát, pedig az akkor még igen drágaság számba ment a vámpírok felé... Béke poraira, de semmi más.
- Óh...Jómagam is hallottam az esetről, jó asszonyság volt, kár haláláért, ám nem hullajtottam könnyeket érte. Én is csak névben vagyok rokona a családnak, vérben nem.
* A férfi fájdalmasan s kissé keserűen felkacagott a dologra, egészen értette mi járhatott a Schwarzjager fejében, ám nem kívánt csatlakozni az üres gesztushoz.
- Mintha szokása lett volna ez a vámpíroknak manapság. Te mit tettél? * Pillanatra megkukult, majd folytatta* - A hallgatás is egy válasz. Nem akarok tapintatlan lenni. Vámpír vagyok, még ha kicsit durva is.
* A megjegyzésre megrázta a fejét. Fájdalmas volt sokáig a dolog, most is az még, de tulajdonképpen csakúgy egy tény az egész, mint az, hogy a lemenő nap fényében közlekedik egy sérült ismeretlennel Kohle hátán.
- Én semmit, a vér bűne, a vér pedig lefele folyik.
- Érthető.
* Azzal a társalgás ismét elhalt, s kettejük közé csend költözött vagy két egész fertályóráig, mikor végül megköszörülte a torkát, s unalmában egy kérdést szegezett a másik felé.
- Egy Rotmantel és egy Schwarzjager hogy keveredett össze?
- Az apám haldoklot. Hannes von Rotmantel kezelte. Természetesen meghalt, talán szerencséjére. Viszont a lánya valamiért úgy érezte, ez az ő felelőssége volt így próbált kiengesztelni. Csak ez az érzés vele nőtt fel valami mássá...
- Óh... Részvétem. Biztos nagyon kedvelheted a lányt.
- Ez... bonyolult. Nem akarom, hogy az apja a hajánál fogva rángassa vissza a tornyukba az akarata ellenére, maradjunk ennyiben.
- Maradjunk.
* Azzal végül nem is oly messze megjelent a Neulanderek hatalmas sötét tornyának képe, s nem is sokára követték azt a hosszú, cicomás utcák, s a terebélyes udvarokkal tarkított díszes vámpír porták, illetve fogadók. Lova kopogó lábakkal cammogott végig ennek talapzatán, míg végül megérkeztek a torony bejáratáig, ahol már ott állt strázsában két őr. Pár pillanat alatt megtudakolta tőlük, hogy jelen van-e még az úrnő, s mire igenlő válasz érkezett, leszállt Kohleról, s kikötötte az állatot egy közeli fához. Kis szerencsétlenkedés után végül sikerült a vadászt is lesegíteni valahogy a lóról, s vállánál fogva támogatva indult meg vele, miközben szabad kezével a lándzsára támaszkodott, mintha csak egy sétabot lenne. Az úrnőt végül rezidenciáján találták meg, mely jelenleg egy tágasabb vendégszoba volt, puritán felszereléssel. Éppen egy könyvet fixírozott, amikor is jöttükre felhúzta a szemöldökét, elégedett csalódástól ittasan.
- Ez egész gyors volt, Schwarz Lanze.
- Szerencsém volt... * Amennyire tudta, meghajtott a fejét, hogy kifejezze a tiszteletét a nő felé * - Viszont amennyiben akad a toronyban egy felcser, szükség lenne a segítségére.
- Később... - * Nyögte ki a férfi, s azonnal meg is próbált hajolni, amennyire csak hagyta a testét fedő sebesülés * - Úrnő! Csak hogy tisztázzuk, azért vagyok itt, mert Elsarea azt kérte, hogy mentsem meg. És ameddig ez azt igényli, részt veszek a háborúban. De tovább semmiképpen.
- Rögtön a lényegre. Nem változtál, Reingard... Egyetlen dolgot akarok: rendezd te a dolgodat Hannes von Rotmantellel, mert én meguntam a nyavalygását annak a vörös köpenyes eszelősnek. Ha még egyszer miattad fogok tőle hallani, te leszel a következő meghirdetett préda. Értve vagyok?
* A férfi megadóan lehajtotta a fejét, furcsa volt látni az erőviszonyokat. A vadász eddig igen karakánnak és bátornak tűnt, most mégis inkább egy kezesbárányra emlékeztette, aki szemben találta magát a csorda igazi terelőjével.
- Ennyi lett volna, visszatérhetsz a seregedhez. Köszönöm, Schwarz Lanze.
- Örvendtem, hogy hasznára lehettem.
* Jegyezte meg végül, s elengedte a sérült férfit, aki úgy látszott talán képes megállni a lábán. Még egyszer mélyen meghajolt, majd megfordulván megindult kifele az épületből. A torony előtt lovát elkötötte, s felkeresett egy közeli fogadót, ahol végül az istállóban becsületesen ellátta, s felkészítette a holnapi napra... Az se lesz könnyebb a mainál. Egy szűk vacsora, s egy korsó sör után végül fáradtan, s kissé szédülve rogyott bele a pihe-puha Dornburg szőtte ágyba, s az álom szinte azonnal utolérte. Ritka egy forgalmas nap volt ez.

Wilhelmina von Nachtraben · 42 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Márc. 13, 2016 9:41 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Ahogy kikászálódnak a sátorból, egy felettébb érdekes jelenséget pillanatanak meg: egy kőgólemet, akinek a nyakában ül egy kislány... szavai alapján démon. Hát, ez a reggel is csodásan indul...
Párosunk megdöbbenten szemléli a történéseket, ám mielőtt még gondolkozóba eshetnének, mi a fene is folyik, parancsot kapnak egy sátorban való gyülekezésre.
- Ez valami haditanács lesz - jegyzi meg Damien, majd összenéz Minával, és bólintanak. Elindulnak a sátor felé, még utoljára visszapislognak a gólem és démon fura párosára, majd besurrannak a sátor ajtaján.
- Mit gondolnak? - teszi fel a generális a kérdést, majd sorban kifejti mindenki a véleményét. A katonai vezetők nagyrészt a "nem" mellett vannak, a mágusok nagy része az "igen" mellett, míg végül rá kerül a sor, hogy véleményt mondjon.
- Mért kell minket kérdezni utoljára? - motyogja Mina az orra alá, és elvörösödik, mikor rájön, hogy hangosan kimondta.
- Nos.. - Damien torkot köszörül - Úgy vélem, a segítség mindig jól jön. Bárhonnan is érkezik.
- Egy kőgólem nagyon erős - teszi hozzá a vámpír is, hevesen bólogatva. - A démonok pedig... hát... gondolom, nem is kell mondanom. Hatalmasat nyomna a latban mágia terén egy ilyen erő. Szerintem meg kellene ragadnunk ezt a lehetőséget.
- Akkor azt hiszem ez eldöntötte. Akkor a következő pont: ki vállalja értük a felelősséget? - síri csönd, majd Helena megszólal.
- Én vállalom. De fräulein von Nachtrabent igénylem, mint segédem.
Mina majdnem eltátja a száját. Nincs is ideje felfogni a sokkot, mert valamit reagálni kell.
- É...értem. Rendben, én is... vállalom. - Látszik rajta, hogy gőze nincs, mit kellene mondania. Arca vörössé válik, és kissé tanácstalanul néz a vezető arcára. - Egész pontosan mi lesz a dolgunk? Vigyázunk rá, hogy ne... áruljanak el minket? - találgat ártatlanul. Persze tekintetéből kiolvasható némi büszkeség is; gondolja, hogy nem mindennap választanak ki ilyen feladatra egy teljes újoncot.
- Inkább az, hogy ellehetetlenítjük, hogy eláruljanak. -
Úgy értettem én is, de mindegy... - Mina sóhajtva konstatálja, mily nehéz megértetnie magát. A sóhaj persze betudható az izgalmának - reméli is, hogy így lesz. - Mert hogy tervezik, az nyílt titok. De a részleteket később, akarna esetleg még valamit, generális?
- Nem, elmehetnek.
- Akkor ideje tárgyalni a kőszoborral és a gazdájával. - lép hozzá Helena
A dolgok gyors fordulatot vesznek, úgyhogy inkább csendben marad és megy, amerre irányítják. Tonnányi kérdése lenne még, de Helena nem a félbeszakítható típusnak tűnik.
- Rendben... - ezt a szót egy percen belül másodjára mondja ki. Itt már valami gond van. - Mondjuk... talán megkérdezhetnénk, egyáltalán miért akarnak nekünk segíteni. Hogy nekik mi előnyük származhat belőle. - ajánlja. Gőze sincs a háborúskodásról, pusztán általános érvényű eszmefuttatásai követkeményeiként keletkező ötleteit vázolja fel, reménykedve, hogy nem mond teljes zagyvaságot.
- Megfontolandó. Mint egy szövetséges nép tagja talán könnyebben szót ért vele. De ott leszek maga mellett, szóval nem kell aggódnia a gyakorlat hiánya miatt. - feleli, majd az ugyanott, ugyanabban a pózban álló démonhoz sétáltok.
- Elfogadjuk a démonok segítségét. Azonban volna néhány kérdésünk előtte.
Szövetséges nép, na cöhh... Nem ismerik ezek Minát. Na mindegy. Megoldja. Mindent megold.
Ja, hogy ahhoz Damien is kelleni szokott... áá, csak megy majd valahogy így is...
Őrület, gondolja, ahogy megközelíti az alacsonynak nem mondható démoncipelő sziklát, igyekezvén a lehető legkevésbé gyáva arckifejezést felölteni.
Vámpír vagyok, látod? Bízz bennem, és ne árulj el, kérlek... - skandálja magában, mintha a gondolatainak bármi hatása is lenne.
Lenne néhány kérdés... Ja, hogy neki kéne megfogalmazni a kérdéseket? Hát öhmm... végül is egy már van. - Khm... szóval... megtudhatnánk, hogy miért döntöttek úgy, hogy segítenek a hadseregnek?
- Mert a királyunk ezt parancsolta. Tudják elég rossz reputációnk van mostanság, őfelsége így szeretne lépéseket tenni, hogy kevésbé legyünk a közutálat tárgya. legalább egy királyság részéről.
Mina pislog párat. Picikét eltöredeztek az illúziói.
Ám a válasz nem lehet ilyen egyszerű... - Mhm... értem, de... miért nem mondjuk a... másik hadsereg?
Lehet, hogy nem kéne elárulnia Helenának, hogy halványlila gőze sincs, mi a különbség a két hadseregben... de ezzel nem is feltétlen árulja el. Csak feltett egy jogos kérdést. Legalábbis reméli.
- Te el mernél menni északra? Az inkvizítorok közé? Élve felkoncolnának. Úgy véltük... illetve őfelsége úgy vélte, dél... hmm, toleránsabb lesz.
Megrémül. Ez nem volt jó ötlet. Nagyon-nagyon nem. De csak annyi látszik kívülről, hogy vörösödik és pislog tovább, valami vészkijáratot keresve. - Én neem... én... mért tenném? Csak egy kérdés volt, hogy önök... khm...
Elgondolkozik, többek közt azon, hogy Helena miért nem tesz föl kérdéseket, mért hagyja, hogy csak ő beszéljen. Talán ez valamiféle teszt?
- Éértem... Logikus. De remélem, megértik, hogy meg kellett kérdeznem. Szükséges tenni efféle... hm... óvintézkedéseket. Na és... mit remélnek ettől a... csatától?
Valószínűleg semmit, te észlény. Parancsra cselekszenek - mondja magának, de... mindegy.
- Azt, hogy ha másnak nem, egy erős szövetségesnek elfogadnak. Úgy értem csak nézzenek rá Jörgre. - paskolja meg a gólemet, mire az keresztbe fonja a karjait. - Kénytelenek számolni velünk vagy így, vagy úgy.
Minának akaratlanul is kuncognia kell. Nem tudja, hogy az őszinte szándék miatt, vagy mert annak a kőizének valóban neve is van, vagy amiatt, hogy mi a név maga. Mindegy is. Egyébként, legkevésbé neki van joga megkérdőjelezni mások szándékait a délhez való csatlakozás tekintetében. Ő és Damien mért vannak itt? Mert kíváncsiak arra a kardra és a hadsereg épp útban volt...
Ez így belegondolva ijesztő...
- Hm... Szóval Jörg. Találó név. Nos, hát, azt hiszem, akkor nincs más hátra, mint... - segélykérően Helenára néz - Nekik nem kell valamiféle teszten átmenniük? Hogy mit tudnak?
Úgy lenne fair, gondolja, miután őt tegnap minden utolsó fikarcnyi képességéről kikérdezték...
- Azt hiszem egy gólem egyelőre elég lesz menlevélnek, de valóban, egy kis kikérdezést nem kerülhetnek el.
- Nem bánom. Egyébként még négy társam van, gondolom rájuk is ugyanaz vonatkozik, mint rám.
Egy öt démonos különítmény? Az nem semmi. - Mina kezdi szerencsének érezni, hogy éppen ez a hadsereg volt az, amelyen keresztül kellett menniük.
- Pontosan. - fejezi be Helena, majd a vámpírra néz. - Köszönöm a szolgálatait. Elmehet.
Dombon ülő fűcsomó legyek, ha ez nem egy teszt volt - gondolja a szokásosnál kissé görcsölőbb hassal. - Igazán nincs mit... én... akkor... menjek vissza a kiképzőmhöz?
- Pontosan. Aztán segítsen visszaszedni a rúnaöveket, mert mihelyst a démonok el lettek igazítva, tábort bontunk és indulunk tovább.
- Rendben van. Nem hagyom, hogy elhagyjunk egyet is - mosolyodik el, s úgy érzi, valódi énje kezd visszatérni a felszínre, mert egy csöppnyit felenged. - Hát akkor... a viszontlátásra - hajtja meg fejét a gólem meg a démonlány előtt, majd biccent Helenának is udvariasan, megfordul és eltipeg a színről, hogy megkeresse Gisele-t.

Alicia Zharis · 43 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Márc. 14, 2016 8:35 am

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 437
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

(13150/15000)

Visszafordítja Zramonról tekintetét Einmerára, aki elégedetten néz végig az egybegyűlt nekromantákon. Alicia hidegen és érzelemmentesen figyeli a ghoult, ki mestere hangján szólal meg ismét, ahogy feszült csendbe burkolózik a teremben az összes holtidéző:
- Napokon belül innen nem messze seregek fognak megütközni.
Hogy nemsokára egy mérkőzésre kerül sor, ezen nem lepődik meg, viszont a tényen, hogy a közelben fog megtörténni, annál inkább. Természetesen ennek nem adja jelét, továbbra is fagyosan kémleli a páncélzott nőt. Érzékeli, hogy veszélyzónába került.
- Hogy honnan tudom, az az én dolgom.
Nem tetszik neki ez a mondat. Nyilvánvalóan van oka arra, csak kérdés: mi ez az ok? Jogosan gyanakodhat bárki, aki hosszabb ideig tűnődik el ezen, elvégre még az is lehet, hogy a Sötét Apostol szövetséget kötött valamelyik féllel, csak ezt nem akarja az itteniek tudtára adni. Mivel nem ismeri a holtidézők fejét, könnyedén el lehet képzelni ilyesmit, Alicia gyanakvó személyisége pedig csak jobban rátesz erre az érzésre. Lehet, irtani akarja a "saját fajtáját"? Miért nem jelent meg? Mire szükséges a titkolózás? Mégis mit rejteget előlük?
Ugyanazt tapasztalja, mint korábban: rejtélyek sokaságát, a sötétségben való tájékozódás képtelenségét, ennek bizonytalanságát és kétségbeejtő érzetét. Cseppet sincs ínyére az, hogy nyíltan elhallgatott mondatok maradnak sűrű ködben. Nem tud bízni, mégis akar, hogy képes legyen itt megmaradni, képes legyen eleget tenni a feladatának, amit nemsokára közölni fog az élőholt nő, de nem akar a vakságig eljutni.
- Azonban, hogy kik lesznek biztosan ott, azt elárulhatom. - Alicia szemeiben enyhe érdeklődés csillan. - Esroniel von Himmelreich, az eretnekek atyja, és Rudenz von Hellenburg, Dél királya.
Kinek mi az eretnek. Észak annak tartja, Dél pedig az északiakat nevezi így. Kicsinyes háború, mely gyerekes okokból kifolyólag alakult ki, ezzel utalva az emberek balga jellemére - tisztelet a kivételnek. A többség viszont túlságosan elfogult, a saját igazát hirdető bolond, akik képtelenek elfogadni a sajátjuktól eltérő nézetet, véleményt. Talán ez a legbosszantóbb a német anyanyelvűekben. Ha ez a jellemük nem lenne, esélyes lenne a tényleges béke megteremtése, így viszont... Nincsenek túl fényes kilátások.
Azonban ő csak egy mezei nekromanta, egy ilyen eseményben aligha lehetne fontos szerepe, tekintve, hogy milyen kis porszemnek számít jelenleg.
- A jelen kor két legerősebb kardforgatója. Himmelreich védve van sajnos tőlem, tőlünk, de a királya nem. Aki elhozza nekem a holttestét, az egyrészt ezt a mágiát kapja meg - mutat ekkor magára a ghoul, nyilván az előholtakon beszélés képességét értve ezalatt. A sötét tünde szemei nagyobbra nyílnak ennek hallatán, hitetlenkedve figyeli Einmerát. Mégis miféle viccet űz velük? Kinek van akkora ereje a jelenlévők között, hogy leterítsen egy olyan erős kardforgatót? Magának az Apostolnak kéne mennie, ha ezt akarja, viszont ha rájuk bízza, akkor ő mégis mit fog csinálni? Teszteli, ki alkalmas társnak, ki nem? Mi jár a fejében?
Bosszantja, a rengeteg hiányzó darabka pedig a végletekig elbizonytalanítja. Szívesen nézne Zramonra, hogy leolvashassa arcvonásaiból, ő mit gondol erről, de egyelőre még nem tud - mereven bámul a ghoul irányába. A tünde jobbnak is látja, ha inkább megbeszélik később, és nem most próbálkoznak meg azzal, ki ismeri a másikat annyira, hogy szavak nélkül is megértsék a mondandót.
- Másrészt betekintést kap az elkövetkező nagyobb, grandiózusabb terveimbe.
Gyengén alsó ajkába harap. Így mindjárt másabbnak találja a helyzetet, és bár az élőholton keresztül való beszéd nem túl csábító, ez annál inkább. Viszont nem veheti ezt sem könnyedén, hiszen egyrészt ahhoz el kell hoznia a holttestet... Már maga a gyilkosság sem lesz egyszerű. Másrészt az Apostolban sem bízhat, mert fogalma sincs arról, mi járhat a fejében. Nem engedheti le óvatosságának falát, különben vége a dalnak.
Mindenképp mennie kell. Kíváncsi arra, hogy a legerősebb nekromanta mégis miféle jövőt képzel maga elé, miféle gondolatok foglalkoztatják. Elűzheti ezzel a tudatlanság sötétségét, ami őt veszi körül - csak aztán meg ne bánja. Nem lovallhatja egyelőre bele magát, elvégre nem kis akadályt állítottak elé, mindemellett bevillan a sok-sok megjegyzéssel korábbi gyanakvása is: mi van, ha ezzel Északot támogatja? Mi van, ha az egyház most tett egy kivételt, és szövetséget kötött az Apostollal annak érdekében, hogy legyűrjék a protestánsokat, úgy megtörve őket, hogy a legbiztosabb sziklájuk egyikét pusztítják el elsőként? Kinézi azokból az istenfélőkből, hogy céljuk érdekében eddig eljutnak - hogy az általuk egyik legjobban gyűlölt személyekkel dolgozzanak össze.
- A csata kezdetéig van időtök eldönteni, de aki a kitörése pillanatában még itt van, és nincs velem, azt Einmeria azonnal levágja - vigyorodik el kísértetiesen utoljára az élőhalott, ezzel visszahozva a jelenbe Aliciát, majd visszatér a páncélos nő szokásos érzelemmentes arckifejezése. A sötételf még nem érzi azt, hogy teljesen itt lenne - olyan lehetetlen küldetésbe akar belevágni, aminek biztosan bukás a vége. Lehet, hogy nem kerülne sor a levágására, ha küzdene és próbálkozna, mégis... Szeretné, ha az Apostol tisztába tenne pár dolgot, méghozzá sürgősen. Minden porcikája tiltakozik ez ellen az "öngyilkosság" ellen, mivel képtelenségekre nem szokása vállalkozni, azonban a jutalom érte ezt ellensúlyozza. Ha megkapja... Azzal megoldódnának jelenlegi problémái, mint például a tudatlanság, ami lehet, jobb lenne, ha maradna.
Hallja, ahogy a nekromanták összesúgnak, halkan susmorognak, de egy szavukat sem érti meg. Nem áll szándékában ennél több ismeretségre szert tenni - nem ismeri őket, nem most van itt az alkalma annak, hogy elkezdjen tervezgetni egy idegennel. A másik kérdés: minek is állna szóba velük? Azonnal elveti hát a társalgás ötletét.
- Zramon... - szólítja meg társát, majd pár másodperccel később odafordítja fejét is, hogy komolyan nézzen a szemébe. - Én mindenképpen megyek - jelenti ki határozottan. Ha a férfi is úgy dönt, hogy jön, akkor roppant egyszerű lesz a dolguk: összefognak, és úgy ugranak neki a lehetetlennek. Ha társa jónak látja, hogy másokkal is szövetkezzenek, tervezgessenek ezen kivételes alkalommal, akkor magában húzza száját, de belemegy, amúgy teljesen csendben van még addig az egy álló napig. Figyeli azokat, akik távoznak, tekintetét aztán visszafordítja ismét végignézve a maradtakon. Többször ismétli ezt, ahányszor valaki úgy dönt, neki nincs maradása. Párszor felmerül őbenne is ez a gondolat, de mindig meggyőzi magát, hogyha nem is lesz senki hasznára azzal a csekély erejével, ami neki van, legalább igyekezett, nekifutott. Néhányszor Zramonra pillant (feltéve, ha ő nincs a távozók között), de nem szól semmit, nem kezdeményez beszélgetést, csak a falnak támaszkodva várakozik, valamint ha van ülőhely, helyet foglal. Már csak egy terv kéne, amit itt nem fognak tudni kitalálni. Kell hozzá a harchelyzet, kell hozzá a helyszín, a körülmények - csak ott fogják tudni kitalálni, a csata hevében, hogy mihez kezdjenek, hogy a jelenlegi világ legerősebb kardforgatóját le tudják vadászni.

Brienne Cronefield · 44 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Márc. 14, 2016 5:30 pm

Brienne Cronefield

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 35
Join date : 2015. Dec. 30.
Age : 30

Karakter információ
Kaszt:
Szint:
Tapasztalat:

(0/0)

*Úgy tűnik, az őrző is arra a következtetésre jut, amire ő, és pár nagyobb lépéssel utol is éri az elf leányzót, hogy aztán együtt siessenek vissza a táborba figyelmeztetni az ottmaradt katonákat, hogy bizony ellenfél közeleg, méghozzá nem is akármilyen, hanem egy gólem, és bár nem szívesen vallja be még saját magának sem, de halvány lila segédfogalma sincs, hogy hogy győzhetnék le azt a kőszörnyet. Na persze ez még közel sem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs semmi mód a legyőzésére, csak azt, hogy ő alkalmatlan a feladatra, de ezt egy pillanatig se tagadta vagy titkolta senki előtt sem, csak hagyta, hogy a nála sokkal inkább harcra termettebbek vegyék át a vezetést és mondják meg, hogy mit tegyen, már persze ha tehet egyáltalán valamit is a siker érdekében..és nagyon úgy áll a helyzet, hogy tehet, mert a táborba érkezésük és jelentéstételük után nem sokkal megkereste őket egy nála nem sokkal idősebb elf nőszemély, hogy beszélne szeretne Brievel, aki először kissé furcsállta a helyzetet, de mivel nem lehetett ellene semmi ellenvetése, így aztán készségesen beleegyezik, hiszen sok vesztenivalója nincs, na meg nem akarja magára haragítani őket.*
- Üdv! Úgy látom, hogy te nem igazán jeleskedsz a harc terén, de...mivel druida vagy, így megkérhetnélek, hogy segíts ellátni a sebesülteket? Elég sokan vagyunk, és mint ilyen bármikor bárki megsérülhet, szükségünk van egy tapasztalt segítőre.*teszi hozzá magyarázatképp, és érdeklődő arckifejezéssel figyeli Briet.*
- Persze, segítek.*ez nem is volt kérdéses számára, hogy ahol tud, ott segít, bár az, hogy tapasztalt, az nem olyan biztos, de inkább nem ellenkezik, jobb a békesség, így csak bólint, mintegy megerősítésképp, és teszi tovább a dolgát, ami annyit tesz, hogy menetel tovább a többiekkel, mert időközben újra útnak indultak, és fogalma sincs, mennyi idő után ismét letáboroznak, ő viszont nem tudja, mi a helyzet, de úgy dönt, hogy amíg nem mondják, hogy mit tegyen, addig meghúzódik valahol és várja, hogy mikor lesz rá szükség, addig viszont nem akar sok vizet zavarni.*

Institoris · 45 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Márc. 14, 2016 11:39 pm

Institoris

Klerikus

Hozzászólások száma : 568
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:

(8060/9500)

Az újonnan épülő tábor, ha ez egyáltalán lehetséges, valahogyan nagyobbnak tűnik az előzőnél.
Még nem érkezett meg a teljes sereg és az érkezettek közül sem végzett mindenki a sátrai felállításával, mégis mintha több helyet foglalnának, mint odahaza. Alighanem mindenki érzi, hogy ezúttal nem csak egy közönséges állomásra érkeztünk.
Ez már a közelgő összecsapás helye.
És mire eljutunk odáig, nekem végeznem kell a déli seregben. Mire ide elérnek, már nem szabad egyetlen seregnek lenniük.

Idegesen borzonganak a gerincem melletti izmok, ahogy hosszú léptekkel keresztülvágok a sátrak között: még annál is több itt az ember, mint elsőre gondoltam volna. Egy röpke órán belül megunom, hogy Hans Schreiber ismeretlen arca és megkülönböztető zafírcsillaga után kutakodjam: megtorpanok inkább az első, rangidősnek tűnő lovag közelében.
Ha csak rajtam múlik, sosem találom meg az ifjút, márpedig nincs arra időm, hogy összevissza bóklásszak.
Amint a rangjelzésekkel teleaggatott férfi figyelme felém fordul, udvariasan biccentek.
- Dicsértessék!
Amaz viszonozza a gesztust.
- Mindörökké. Mit óhajt, atyám?
- Egy Hans Schreiber nevű férfit keresek - függesztem a tekintetem erős vonásaira. - Húszéves lehet, s az udvari mágusok zafírcsillagát hordja; bejártam a tábort keresztül-kasul, de nem hogy őt nem találtam meg, egyetlen udvari mágust sem sikerült fülön csípnem. Maga talán jobban tudja, merre járnak.
- Ja, a mágusok - szippant a férfi, elnézve a vállam felett. - Külön szekérsorral jöttek, mert vigyáznak a ketyeréikre. Azt hiszem, valamerre nyugatra pakoltak le, ott kell lennie annak, akit keres.
- Köszönöm.
Nem tart túlzottan soká, hogy elérjem a legnyugatibb sátrakat, s hamar kiderül, hogy a lovagnak igaza volt: jó néhány szekér áll enyhe félkörívben egymás mögött, mintha egyszerűen csak menet közben úgy döntöttek volna, megállnak és azóta sem mozdult volna senki egy tapodtat sem. A mágiahasználókra jellemző, kapkodó rendetlenség jellemzi a területet vagy ötven yard sugarú körben, s a lábam alá kell néznem, ha nem akarok felborult agyagedényben tárolt fapálcákra, összekormozott üveggörebekre vagy éppen jobb napokat látott patkányketrecek romjaira taposni.
Maguk a mágusok, úgy tűnik, félig még rá sem jöttek, hogy a tornyuk mennyezetét a király meg a főírnok szabad égboltra cserélte a fejük felett: a legtöbbjük szokásos könyveibe mélyed, mások rúnaköveket pakolnak le a tábor köré, de akad olyan is közöttük, aki egyszerűen csak úgy ácsorog, látszólag minden különösebb ok nélkül.
Furcsa népség, de ha valakiknek, nekik aztán ezt egyszerű időpazarlás volna felróni.
Találomra intek a hozzám legközelebb eső fickónak, lábujjhegyen átlavírozva a felségterületét borító káoszon.
- Dicsértessék!
Kristályosan áttetsző, égkék szempár fordul rám.
- Óh, egy pap... - kezdi, majd, ahogy az atmoszféra megderesedik, mintha egy kissé felébredne. - Illetve, öhm... Mindörökké. Akar valamit?
Égbekiáltó tiszteletlenségétől viharos sebességgel emelkedik meg a vérnyomásom, s hogy kissé jobban átgondolja a következő válaszát, készségesen ejtem a további udvariassági formulákat.
- Jól gondolja - jegyzem meg fagyosan, metsző pillantást vetve rá. - Hans Schreibert keresem.
- Az újoncot? - visszhangozza, egyáltalán nem meghunyászkodva. - Mi dolga magának vele?
Kivételes pimaszsága ugyanúgy fakadhat a mágusok jellegzetes álmatagságából, mint a szándékból, hogy durván megsértsen. Gondolkodás nélkül döntök úgy, hogy alighanem az utóbbi eset forog fenn.
- Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna rá, hogy faggatózni merészeljen velem, jóember! - dörrenek rá rendreutasító hangon. - Sixtus pápa Őszentsége küldött ide Hans Schreiberért, és ha tetszik, ha nem, előrángatom a kölyköt a szemétből is! Szóval mondja: merre van?!
A mágus úgy dönt, nem érdemes tovább feszíteni a húrt; körülnéz, majd rámutat egy fiatal, nyúlánk termetű ifjúra a közelben.
- Ő lenne az.
- Na látja - horkantok fel, mert nem fér a fejembe, minek külön kellemetlenkedni, ha nem feltétlenül szükséges. Óvatosan közelítem meg az ifjút, ösztönösen keresve a talpam alá eső szabad fűcsomókat.
- Hans Schreiber? - szólítom meg, visszanyerve az udvariasságomat.

A zafírcsillagos fiú felpillant rám: okos, fényes szempár ragyog az arcában. Vonásai északiasan tiszta metszésűek, színei azonban sötétebbek annál. Kellemes külsejű ember, s annak ellenére, hogy ugyanúgy nem fél tőlem, ahogy az iménti fajankó sem tette, nem látok rajta bárgyú pimaszságot sem.
- Ön lenne a pápai küldött?
Hangja éles, zöngétlenül tiszta, amely egyfajta nyugalmas simaságot ad neki.
Finoman biccentek, szemügyre véve őt alaposan, de annál rövidebben.
- Így van - felelem csaknem katonás tömörséggel. - Őszentsége is megérkezett a táborba.
- Örvendek a találkozásnak. Ha engem keresett, nyilván tudja, mire jelentkeztem.
Egyenes, vagy tud az is lenni. Jóban leszünk. Hagyom, hogy a hátam és a vállam izmai lelazuljanak egy kissé.
- Tudom, hogy önként ajánlotta a szolgálatait, de ennél nem sokkal többet.
- Ha esetleg odébb mehetnénk - pillant körbe fürgén, kissé halkabbra fogva magát - Nem igazán bízom a kollegáimban.
- Nocsak - ajándékozom meg egy mosollyal, lehetőséget nyújtva rá, hogy megcsodálhassa a bal felső szemfogam. - Egy közös vonás.
Utat engedek neki, hogy irányt választhasson, amerre tetszik. Ő ellép mellettem, s a tábor küldő ívén indul meg lassan: a bentről érkező, egymás után kigyúló tábortüzek vörhenyes fénye mocorgó, őszies színekbe öltözteti a profilját.
- Úgy hallottam, be tervez épülni Hellenburg sorai közé, hogy akadályt keltsen nekik - fog hozzá, a szeme sarkából méregetve.
Bólintok. Úgy látom, megint nekem szóltak utoljára, de ezúttal nincs kit hibáztatnom: még pár óra, és lekésem a tábor elbontását teljesen.
- Úgy hozta az ég, hogy a terv nem egészen az enyém, ám a végrehajtása igen.
- Az én specialitásom, noha nem ismerik el azok a nyakas bolondok, mivel csak nemrég volt lehetőségem kamatoztani, az illúziók és szemfényvesztések - magyaráz röviden, s én csak a szememmel intek, hogy folytassa. - El tudom érni, hogy ne annak lássák vagy hallják, aki, hanem akinek én akarom. Ez megoldaná azt a gondot, hogy felismerik esetleg.
Tagadhatatlanul igaza van, mégsincs ínyemre a gondolat. Különösen akkor, ha ennyi az egész terve. Gyanakodva mérem végig, mert mióta a király főírnoka felbukkant a Katedrális udvarán, minden nyugtalanítóan egy irányba kezdett mutatni.
- Felmerülhetnek más gondok ugyanakkor - hunyorítok rá, most először veszedelmesen. - Nevezetesen, hogy az életem és a kínhalálom átkerül a te kezedbe.
A fiú nem riad meg, ám annak sem mutatja jelét, hogy a megjegyzésem mulattatná.
- Ezt jól gondolja - feleli tárgyilagosan, megtartva kezdeti udvarias hanghordozását. - De nem hiszem, hogy van választása azon kívül, hogy ellenszegül a felettesei elvárásainak. De, habár ez vajmi keveset ér, szavamat adom, hogy nem áll szándékomban cserben hagyni.
Az, hogy igaza van, feleannyit sem használ, mint a tény, hogy nem kísérel meg ennél fogva sarokba szorítani. Szívdobbanásnyi szünetet hagyok csak, mielőtt helyeslőn felmordulnék. A kocka el van vetve.
- Ez leegyszerűsíti a társalgásunkat - felelem, újból megindulva a tábor külső ívén. - Mit talált ki?
- Nos, elkaptam egy fülest, miszerint a vámpírok az ellenséges oldalon lesznek. Kiadhatnánk magunkat két vámpírnak, így beosonhatnánk a táborukba. Persze ez csak a kezdés, ha bejutottunk, alakíthatok rajta, semmibe nem telik variálni az illúzión. Ennyi csak - éleset csettint és hirtelen maga Károly király néz le rám a maga félelmetes, telivér északi magasából. - ...és bárki lehetek.
Az uralkodó káprázata egy pillanatig tart csak, s azután ismét Hans Schreiber áll előttem.
Ha van tudás, amely valaha bizalmatlanná tett, az is semmi ahhoz képest, amit az imént láttam: minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy ezzel az emberrel egy levegőt szívjak akár egy percre is, de természetesen nincs választásom. Az a baljós előérzetem támad, hogy a kontinens legtehetségesebb árulójával hozott össze a sors, és kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy Darion Kardenalnak valamiképpen köze van a dologhoz. S hozzá vámpírnak akar álcázni! Máris utálom az ötletet, de az elejétől fogva tudtam, hogy sok mindent le kell majd nyelnem, ha a megbízás elkezdődik.
Akár mindjárt hozzá is kezdhetek.
- Nem látom híját a tervének - állok rá, mint akinek idő sem kell, hogy átgondolja a dolgot. - Mikor akar indulni?
- Igazából azonnal. Elindulunk Hellenburg felé, és összetalálkozunk a seregükkel valahol az úton.
Ez a terv sem rosszabb, mint bármi egyéb.
- Akkor ne kíméljen - sóhajtok fel, megdörzsölve az orrnyergemet, s beláthatatlan ideig búcsút mondok a tükörképemnek némán. - Fogja a holmiját, és induljunk.

Ő biccent és bár nem veszek észre semmit, a szeme csillogása elárulja őt: lepillantok magamra, iszonyattal keveredő kíváncsiságtól vezérelve, de amit látok, egyáltalán nem tér el a megszokottól: nem kell tüzetesen szemügyre vennem magam ahhoz, hogy rájöjjek, átlátok az illúzión, amelyet viselek.
Elképzelésem sincs, hogy nézhetek ki.
Ez az egész máris furcsább, mint amire számítottam.
Felpillantok rá, s egy mosolygó Nachtraben vámpírral nézek farkasszemet; azután egyszerre fordítunk hátat egymásnak, s ki-ki elindul a maga lováért. Fertályóra múlva átdübörgünk a sebtében felállított őrposztok közt.
Megint egyszer útban vagyok Hellenburg felé.

Gloria · 46 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Nem érte különösebb sokként a hír, hogy ők voltak a sereghajtók. A szervezési malőr nem az ő hibájuk volt, és bár nem rohantak keresztül az erdőn, mintha szörnyek üldöznék őket, Loreena feszes tempót diktált a csapatnak. Így egy pillanatig sem szégyenkezett Lord Alastar Ashtree előtt, aki a sereget vezette. Látásból ismerte, talán egyszer, maximum kétszer váltottak is néhány rövidke mondatot, azt viszont tudta, hogy a tábornok nagy tiszteletnek örvend és hogy bár a csatatéren sem hozott még szégyent a népére, leginkább azzal tűnt ki, hogy kiváló stratéga volt – ezáltal pedig sokak példaképe.
Miután tisztelegve kivonult a tábornok sátrából, visszatért az osztagához. Az Ő csapata, a vadászai akiket vezetnie kellett, és az elmúlt napokban, miközben meneteltek be is fogadták a lányt amennyire lehetett. Loreena pedig valahogy kifejezetten élvezte a szerepet, amit kapott, és bár nem vágyott kifejezetten a harcra, a lelke mélyén mégis izgatott volt, hogy vajon hogy teljesítenek majd éles helyzetben, vagy akár egy csatában, amikor részben nekik kell döntést hozniuk. A többiek már elkezdtek gondolkozni csapatnéven is, csakhogy méginkább jelezzék az összetartozásukat. Együtt indultak el, különböző katonanótákat énekelve, és ez így is maradt néhány napig, ameddig el nem értek a Nordenflussig. A sereg hitelen állt meg, a vezetők pedig elrendelték, hogy verjenek tábort.
- Szerintem még mennünk kellett volna néhány mérföldet… - jegyezte meg Galen. Ha a többiek szerint íjászatban nem is jeleskedett annyira, mint ikernővére a térképeket betéve tudta. – Főni?
Loreena vállat vont, nem számolt a mérföldeket, de nem lett volna meglepve, ha a folyón való átkelés előtt pihennének kicsit. Egy kisebb körben állították fel a sátraikat, középen pedig meg is gyújtottak a tábortüzet, amikor belovagolt a követ – széttaposva a gondosan összeállított máglyát.
- Hé! Figyelj az átkozott patkókra! – kiáltott fel haragosan Miranda, de a futár mintha meg sem hallotta volna. Gyorsan ugrott le a lóról és sietett oda Loryhoz.
- Lady Wildwind! A tábornok küldet magáért. Vagyis… Szeretné ha menne, de nem parancs.
- Miről van szó?
A követ végignézett a vadászokon.
- Nos… Ez bizalmas. – a lovag a többiekre pillantott. Nem ismerte őket annyira régen, hogy mindenbe beavassa a csapatát is, hiszen sosem lehetett tudni – a herceggel történt kalandjáról sem tudtak – ugyanakkor szerette volna, hogy a csapata igazi jó vezetőként tekintene rá. Szerette volna, ha tisztelik, és tényleg szívből követik a parancsait, ugyanakkor a szeretetükre is vágyott, mint ahogy a balladákban szereplő hősökhöz is a végsőkig hűségesek az embereik, ha már ráaggatták a „Főni” becenevet. Ehhez a státuszhoz viszont a kis gesztusok segíthették hozzá. Minden az apró dolgokkal kezdődik, ahogyan ezt már megmondta Sigrún is… Vajon ott menetel barátosnője a déliek élén? Vajon találkozni fognak a csatatéren? Összeszorult a mellkasa a gondolatra.
- Akármiről van szó, mondhatja a vadászok előtt. – a többiek nem szóltak semmit, de láthatóan tetszett nekik az ötlet. A követ megköszörülte a torkát.
- Hát jól van. A sereg elől összetalálkozott egy csapat démonnal. A tábornok úgy gondolta, hogy mivel maga elég fontos szerepet játszott a démonháborúban részt vehetne a találkozón, ha akar.
Loreena bólintott. Nem szerette a démonokat, de mióta Riel segített neki hazajutni a saját idejébe annyira nem is utálta őket. Csupán természetellenes lényeknek tartotta őket, akik technikailag halottak… de az utálat és a viszolygás ha nem is múlt el, de mérséklődött.
- Ott leszek.
Caleb felajánlotta, hogy elkíséri, főleg hogy reménykedett benne, hogy láthat egy igazi szarvas kemény háborúdémont, de Lory udvariasan visszautasította. Tudniuk sem kellett volna az ügyről, és nem akarta kihúzni a gyufát a feletteseinél. Teljes páncélzatban és fegyverzetben, köpenyét a hátára kanyarintva indult el, hogy találkozzon a tábornokkal és a kirendelt tiszti csapattal utána pedig a démonokkal. Nem tudta, hogy ők is részt vesznek a háborúban, de egyáltalán nem találta jó ómennek a jelenlétüket. Ha nem is érzett közvetlen veszélyt, valahol mélyen, a zsigereiben valami azt súgta neki, hogy ahol a démonok ott vannak, ott hirtelen minden bonyolulttá válik – mintha ez az egész idióta háború nem lenne így is túlságosan szövevényes.
Mikor odaért, kihúzta magát és tisztelgett, már alig várta hogy kiderüljön mégis mit akarnak…

Azrael · 47 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Márc. 22, 2016 7:28 pm

Azrael

az Égi Kovács

Hozzászólások száma : 993
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Bukott
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:

(7/7)

Lory: Akkor hát egy kellemes teadélután következik a démon követekkel, a részletekért skype-on zaklathatsz.

Norven: Kezdődik is az operation:Undercover, részletek skypeon keresztül érkeznek majd.

Hilde: Irány akkor Hellenburg vagy egyenesen a hadsereg, ugyanaz a végeredménye: Becsatlakozol a seregedhez, ahol szembe jönnek a diplomáciai sikered első jelei: vámpírok a déli hadseregben. Ami furcsább, démonok is, ráadásul egy-két kőgólem is járkál a sorok között. Éppen táborbontáskor kapod őket, így ideje jelenteni. Továbbiak skype-on az előzőek függvényében.

Nekromanták: Letelik az egy nap, a következő éjszakán éjfél után nemsokkal Einmeria testét újra átveszi az apostol és elégedetten néz körül.
- Jó. Nem sok, az igaz, de legalább vagytok. Kövessetek! - a barlang egyik tárnájába vezet, ahol már fel van állítva egy orbitális rúnakör, nyilvánvalóan valami fókuszpont. Néhány másodpercig a ghoul némán koncentrál, majd ijesztően erős nekromancia érződik felőle. Egy pillanatra meghajlik a tér a rúnakör közepén, majd egy férfi jelenik meg, kopott nemesi öltözetben, fura kifejezéstelen arccal. - Honorous! Üdv ideát! - vigyorodik el Einmeria szája, mire a férfi hasonló gesztust tesz.
- Üdvözletem, mesterem!
- Honorous egy wight. Egy ghoul, amely nem találta meg az eredeti testét és teljesen úat kreáltam neki. Elevennek látszik és a papokon és nekromantákon kívül senki nem állapítja meg róla, hogy élőholt. Mármint ha nem néznek túl hosszan a szemébe. - folytatja az Apostol. - Ők ketten, Honorous és Einmeria jelentik a tervünk kulcsfiguráit, ugyanis ők fogják elvégezni a piszkos munkát. A sajnálatos tény az, hogy a seregekben akadékoskodó papok miatt nem tudom én magam irányítani őket, mivel a nekromancia ellen barikád veszi körbe a küzdő feleket. Két önként jelentkező kell, aki irányítani fogja a szolgáimat, a többiek pedig egy rituálét fognak végezni ebben a jégbarlangban, hogy megteremtsék a megfelelő energiát, amely az életben tartásukhoz kell az én erőm nélkül. A rúnakör elég löketet ad a mágiának, hogy az innen sugárzott energia áthatoljon a barikádon, vagyis valakik fenntartani fogják az élőholtakat, ketten pedig irányítani. Kik a vállalkozók?

Brie: Míg a démonokkal folyik a trágyalás téged elküldenek ugyanazzal a felderítővel körülnézni esetleges csapdák után, ám amibe belefutottok, az egészen más: egy menekült embertömeg, valamelyik faluból a Pusztaföld széléről, akik éppen serényen igyekeznek kikerülni a seregek útjából. Köztük sok az öreg, gyermek és főképp a nehéz utazástól sebesült és beteg. Kezdj valamit a helyzettel!

Mina: Folytatódik a röpkiképzés egészen míg sátorfát nem szedtek és mozgósításra nem kerül a sereg. Út közben tovább dögönyözheted az NJK-idat ahogy szeretnéd, míg végül meglátjátok a Pusztaföld határát felcsillanni a horizonton.

Határidő: 1 hét

Brienne Cronefield · 48 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Márc. 23, 2016 10:48 am

Brienne Cronefield

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 35
Join date : 2015. Dec. 30.
Age : 30

Karakter információ
Kaszt:
Szint:
Tapasztalat:

(0/0)

*Nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán szeretnék, hogy az elf leányzó ott legyen közöttük, vagy csak megesett rajta a szívük, és találtak neki egy munkát...habár ezt elég valószínűtlennek véli. Így vagy úgy, de nem sokkal azután, hogy letáboroztak a folyó partján a parancsnok magához hívatja, és közli vele, hogy ismételten el kell mennie felderítésre...de legalább voltak olyan rendesek, és nem egy teljesen idegen valakit adtak mellé, vagy éppen nem küldik ki teljesen egyedül, már ez is óriási megkönnyebbüléssel tölti el, ezt persze megpróbálja nem a katonák tudomására juttatni, mert nagy valószínűséggel már így is eléggé furcsa lehet számukra, hogy úgy van köztük, hogy semmiféle harci jártassága nincs...legfeljebb a botjával tudna csapkodni, azzal meg szinte semmit nem ér el, így nem is próbálkozik vele, csak jelzi a parancsnoknak, hogy érti a feladatát, majd ezután néhány perccel később el is indulnak a felderítő körútra, ami egy ideig viszonylag nyugodtan, zökkenőmentesen telik, legalábbis ő nem érzékel semmi természetellenes dolgot, társa sem adja jelét, hogy gond lenne...ám sajnos egyszer minden jónak vége szakad, így van ez most is, mikor váratlanul összetalálkoznak egy menekült embertömeggel, amiben feltűnően sok a gyermek és az öreg, na meg nem kevés beteg, vagy épp sérült is található köztük, ezt már első ránézésre meg tudja állapítani, na meg mindenki elég elgyötört állapotban leledzik, egészséges, felnőtt férfiakat szintén nem sokat látni köztük, valószínűleg az életerősöket besorozták a hadseregbe...vagy megölték, mikor megpróbálták védeni a saját, valamint a szeretteik életét.*
- Üdv! Kik maguk? Mi történt Önökkel?*valószínűleg nem a legértelmesebb, a helyzethez leginkább illő kérdéseket teszi fel, de nem érdekli, csak valahogy megpróbálja megtudni, hogy mégis mi történt ezzel a sok emberrel, hogy aztán kitalálja, hogy hogy tudna segíteni rajtuk.*
- Mi történt? Mi történt?? Háború, az történt, képzeld el, méghozzá ronda háború!*vágja a képébe az egyik asszony vad gesztikulálások közepette, aminek az lesz az eredménye, hogy majdnem képen törli szerencsétlen elf leányzót, amit az persze nem ért, hogy mégis miért érdemelné meg, annyit viszont sikerül megtudnia, hogy ők bizony a harc elől menekültek el ilyen gyorsan, és már nagyon úgy tűnik, hogy jó régóta mehetnek.*
- Jól van, jól van, értem én, mindent értek. Legyen szíves lenyugodni, rendben? Itt senki sem akar rosszat Önöknek! Én legalábbis egészen biztosan nem.*mondja nyugtatgatva az asszonyt, majd a felderítőhöz fordul:*
- Tudom, hogy valószínűleg nincs jogom hozzá, hogy ilyet kérjek, mert mégiscsak egy kívülálló vagyok, de...visszamennél a táborba? Hátha tudnál segítséget hozni. Én addig itt maradok velük.*néz reménykedő arckifejezéssel társára, és tényleg nagyon reméli, hogy amaz visszamegy a táborba segítséget hozni, mert egymaga nem fog tudni ennyi sérültet ellátni, ebben szinte teljesen biztos, de ezt a világért se mutatná ki, hiszen azzal csak még jobban felzaklatná a csoportot, azt meg nem szeretné, úgyhogy egy apró mosoly kíséretével ismét a menekülőkhöz fordul.*
- Nemsokára jön a segítség, addig itt maradok magukkal. Minden rendben lesz, ne féljenek.
~Legalábbis remélem.~

Gloria · 49 Re: Krónika: Si vis pacem... Csüt. Márc. 24, 2016 5:51 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Kisebb delegációval indul útnak találkozni a démonok küldöttségével. Nincsenek sokan, két jól megtermett háborúdémon szolgál testőrségül egy harmadik, nevetségesen sovány, feltehetőleg tudásdémonnak. Bár nem túl jó a démonfajták megkülönböztetésében, Lory azért egyre könnyebben tudja megállapítani már, hogy nagyjából hova tartozhatnak. Egyszerűen a hideg futkos a hátán tőlük. A tudásdémon kacsázva lép előre és már-már teátrálisan hajol meg a küldöttség előtt.
- Az új démonkirály nevében üdvözlöm a tünde sereg vezetőit!
A lovagnő fejben már a fegyvereit ellenőrzi, hogy mindene meg van-e és hogyha a helyzet úgy hozzá le tudná-e lőni a háborúdémonokat. Kemények tudnak lenni, ha valami rosszul sül el, azonban most még csak a tárgyalásnál tartanak.
- Üdvözlet neked is, démon. Mi célból jöttetek? - felel neki Lord Alastar.
- Királyom szeretné eltántorítani a Tünde Királyságot attól, hogy feleslegesen bonyolódjon bele ebbe a háborúba.
- Merész szavak. Őfelsége Amelie Fairbranch királynő parancsára vonultunk hadba, így nem fogunk visszavonulni, még ha maga a démonkirály kéri se.
A démon erre megcsóválja a fejét.
- Őfelsége gondolta, hogy ilyen csökönyösek lesznek. Tudatni szeretné, hogy dél immáron két jelentős szövetségest is a maga oldalán tud, egyik ezek közül a mi seregünk. északnak semmi esélye, hacsak tényleg nem Azrael legendás kardja van náluk.
Loreena érzi, ahogyan elsápad. Eddig is rossz ötletnek tartotta ezt az egész háborút, most is annak tartja, és így, hogy a démonokkal is meg kell küzdeniük, ráadásul van még egy erős szövetséges, így mindenképp rossz ötlet a csata… A parancs azonban parancs, ami a királynőtől jött, mindegy mi a személyes véleményük.
- Mondja meg a királyának, hogy meghallgattuk a követ szavát, de nem vagyunk hajlandóak ellenszegülni a királynő parancsának. Ezt meg kell érteniük, még ha nem is tetszik.
A démon ismét megcsóválja a fejét.
- Ez esetben nincs más választásom. A Nordenflusson egy pajzs van felfeszítve, mágikus és áthatolhatatlan mindenki számára, akit nem érintett meg az Átok. Egészen a Fővárosig kellene gyalogolniuk, megkerülve azt. Köszönöm, hogy fogadtak! - mondja szinte szerényen, majd sarkon fordul, hogy távozzon.
- Várjon. Miért figyelmeztetett minket? – szól még utána Lory. Valahogy túl jóindulatúnak találja a figyelmeztetést…
- Azért, hogy megőrizhessék a becsületüket és önszántukból távozhassanak. - feleli a démon vissza félvállról.
- Nincs esély, hogy egyességre jussunk? A sötét tündék így is át tudnak majd jutni rajta.
- Nem hatalmaztak fel egyezségekre. - hangja szinte frusztráltnak hangzik a lány számára. - A sötét tündékkel pedig majd foglalkozunk!
Majd foglalkoznak vele… Nem, ez kifejezetten rossznak tűnt, fenyegetőnek. A visszafordulás nem opció, így muszáj lesz kitalálniuk valamit, és szerencsére néhány ötlet már körvonalazódik is a lány fejében, de ameddig a felettesei nem szólnak, addig ő sem teheti. Lord Alastar állkapcsa megfeszül, de acélos tekintettel hagyja, hogy elmenjenek; mikor eltűnnek a láthatáron, hidegen szólal meg.
- A sátramba. Különleges megbeszélés!
A kis csapat azonnal követi a tábornoki sátorba, ahol a nagy asztalon már ott van kiterítve a környék térképe. A fogadóbizottságban minden fontosabb katonai csoportból meghívtak egyet, és ennek tetejébe a lovaglányt is, így a négyesük könnyedén állta körül az asztalt. A tábornok lehunyt szemmel próbálta visszanyerni az önuralmát.
- Vélemények?
Lory hallgatott, egyértelműen ő a legalacsonyabb rangú a sátorban, az etikett pedig úgy kívánta, hogy először a tapasztaltabbak mondják el a véleményüket, bár rengeteg közölnivalója lett volna, aminek csak a fele szitkozódás.
- Nem hiszem, hogy hazudnak. - szólal meg Darian Steelthorn, a druidák jelenlegi rangidőse. - De biztosan nem mondanak el mindent. Egy ekkora kiterjedésű mágiának forma kell és tápanyag, vagyis valaki fenntartja és alakba önti. Habár kérdéses, hogy pontosan hol és mennyire védetten.
- Ha megtaláljuk az illetőt és... semlegesítjük, akkor a fal megszűnik? Lehetséges, hogy ezt időben kivitelezzük? - kérdezi a druidát. Csak nem bírt csöndben maradni.
- Ha a falat fenntartó démon, vagy démonok koncentrációja megtörik, egészen biztos vagyok benne, hogy a mágia összeesik. A természetben rejlő isten nem szeret valamit, ami ennyire ellent mond a valóság törvényeinek, így azonnal meg fogja szüntetni. A kérdés az, hogyan leljük fel?
- Nem lehet túl messze a faltól, de erős a gyanúm, hogy a másik oldalon lesz... Azt mondta a fővárosnál van az egyik vége, de hol a másik? És még egy kérdés... Ha meglövöm egy krisztushívők által megáldott nyíllal az csak átmenne rajta, vagy okozna kárt a mágiában? – nem akarja feltétlenül most elhasználni a nyilakat, amiket Anna megáldott, de talán… Talán rést tudna ütni vele a falon, amin átmehetnének, és nem kéne megkerülni az egészet. Ez persze hiú ábrándnak látszott, de talán megérne egy próbát.
- Nos ha jól értettem ez a fal elutasít mindent, amit nem érintett meg az Átok, tehát nem hiszem, hogy az emberek szent mágiája áthatolhatna rajta. De egy próbát talán megér. - feleli vállat vonva a druida. - De talán tényleg bölcsebb lenne megvárni a sötét tündék seregeit és Amelie királynőt.
- Megtörtént. – hallatszik a bejáratnál a parancsoláshoz szokott hang. A négy katona egy tündeként fordul Amelie Fairbranch királynői felsége és a mellette álló Armin Fairlight herceg felé. Loreena vérét hirtelen önti el az adrenalin, nem számított rá, hogy ilyen hamar fogja újra látni, és még csak felkészülni sem tudott rá lelkileg… Nagyon, már-már túlságosan feltűnően igyekszik nem bámulni, sőt inkább egyáltalán rá sem nézni. A két uralkodó mögött egy kiskatona ácsingózik, s láthatóan majd’ elássa magát szégyenében, hogy nem jelentette be illendően az érkezőket.
- Lord Alastar? Lady Wildwind?
Illendően meghajolnak előttük.
- Felség…ek.
Lory a tábornokra pillant, aki készségesen el is magyarázza a helyzetet a királynőnek a démonokkal, és a fallal. A királynő haragosan vonja fel a szemöldökét.
- Senkiházi kis... - ekkor sikerül visszanyernie méltóságát, mielőtt durvábbat káromkodna. - Armin herceg. Bízhatok benne, hogy intézkedik?
- Természetesen. Seperc alatt megoldom ezt a kis problémát. Habár hasznát tudnám venni néhány kompetens katona segítségének a sajátjaimon kívül.
- Vigyen, akit csak szeretne. Csak legyünk túl ezen. - felel a királynő idegesen, mire Armin elégedetten elvigyorodik.
- Remek. Azt hiszem, van is jelöltem.
Most először találkozik a tekintetük, és vagy nagyon meleg van, vagy tényleg mintha rákacsintott volna? Próbál nem elájulni, de így is úgy zakatol a szíve, mintha éppen készülne kiszakadni a helyéről. Távolról hallja meg a saját hangját, mintha egy másik világból beszélne. És talán így is van, mert ennyi bátorsága ebben az univerzumban nem lehet.
- A démonok azt mondták, akit érintett az átok, az át tud menni a falon, és hogy ha megérkeznek, akkor majd intézkednek. Rossz ötletnek tartom, hogy csak úgy átsétáljon a falon, felség. - magázza és felségnek szólítja a herceget, legalábbis ameddig a sátorban vannak mindenképp. - Tartok tőle, hogy várnak magukra és csapda lesz mögötte. Pár gyors lovon a csapaton néhány tagjával meg tudjuk kerülni a falat és leszedjük őket. Ha mindenképpen jönni akar, és ebből a seregből is akar magával vinni valakit, akkor az mindenképpen kerülővel jár.
Magán is csodálkozik, hogy képes ellentmondani két uralkodónak is egyszerre. Tényleg ennyire ostoba? Szerencsére észreveszi magát, mielőtt folytatná. Ijedten harapja be az ajkát és néz Amelie-re majd a tábornokra, várva hogy a királynő leüvöltse a fejét a helyéről, de csalódnia kell. A szeme sarkából látja csak, hogy Armin furcsa gesztusokkal próbálja elrejteni kitörni készülő nevetését (amitől ő maga is elég szórakoztatóvá válik), Amelie pedig egy darabig szótlanul néz csak rá, mintha gondolkodna valamin. De hát csak nem hagyhatja, hogy egy sötét tünde csapat csapdába sétáljon!
- Ezt már a herceg dönti el. Van még valami halaszthatatlan?
- Nem, felség! – hajol meg tiszteletteljesen Lord Alastar, majd feloszlik ez a rögtönzött kis haditanács. Mindenki elsiet a dolgára, első sorban elszállásolni a királynőt, majd intézkedni a sereggel kapcsolatban is, hiszen nem várt problémával kerültek szembe. Loreena szédelegve támolyog ki a parancsnoki sátorból, és próbál meg visszajutni a csapatához a kis téren, majd később a tisztek sátrai között, próbálva összeszedni magát. Mielőtt viszont végleg kicsúszna a lába alól a talaj ismerős karok ölelésében találja magát.
- Ellentmondani nem egy, de kapásból két uralkodónak. Kezdem azt hinni, hogy rossz hatással voltam rád.
Megfordul, hogy szembe legyen a herceggel és meg tudja ölelni. Úgy szorítja magához, mint fulladozó a farönköt, amibe még kapaszkodni tud.
- Nem hagyhattam, hogy csak úgy csapdába sétálj. Haditanácsban ennyit talán még lehet...
Mondja a fekete selyemdolmánynak, amibe az arcát fúrja egy pár pillanatig, de azért kicsit hátralép, hogy láthassa a másik elégedett mosolyát.
- Nos, azt hiszem vár ránk egy hosszú és kemény lovaglás.
A lány lélegzete egy percre elakad, majd elvörösödik és kitör belőle a nevetés. Nem tudja, hogy Armin direkt fogalmazott félreérthetően, vagy csak így jött ki, de kénytelen visszadobni neki a labdát. Emlékszik, hogy az első találkozásukkor emlegetett valamit a lovagokról meg a kacérság hiányáról…
- És ketten leszünk vagy beveszünk másokat is?
A férfi arcán csak egy pillanatnyi zavart lát átsuhanni, de nem tart sokáig.
- Hát, amiben benne vagy. – vigyorodik el. - Komolyra fordítva a szót, van valaki, akit magaddal akarsz még hozni?
- Van húsz jó íjászom, de nem tudom, mennyire lehet szükség. Ha tíznél többen vagyunk az nagyon feltűnő, így összesen annyi a te katonáiddal együtt. Amit a sátorban mondtam viszont tartom most is, nagyon rossz ötletnek tartom, hogy már a csata előtt ekkora veszélynek tedd ki magad. A sereged nem maradhat vezető nélkül.
- Nem fogom a népem egyetlen tagját sem veszélynek kitenni magam helyett. Egyébként meg nem kell féltened, tudok vigyázni magamra. - biggyeszti le az ajkát, mint egy sértődött gyerek. És a lovagnő még ezt is elbűvölőnek találja… - Egyébként én két sötét tündét hozok, tehát neked hat embert kell kiválasztanod.
- Ne haragudj. Biztos, hogy tudsz vigyázni magadra. - ~akkor is ha herceg vagy és nem katona~ teszi hozzá gondolatban - Szerinted sok a tíz? Lehet kevesebb is, csak annál több semmiképp.
- Amennyit szükségesnek érzel. De mindenképp olyanokat válassz, akik fel tudják találni magukat, ugyanis ötletem nincs, mi jöhet velünk szembe. Szürkületkor találkozunk ugyanitt, rendben?
- Rendben… - mondja még, mielőtt Armin gyors búcsúcsókot nyomna az ajkára. Jó sötét tünde módjára úgy tűnik el egyetlen pillanat alatt, mintha ott se lett volna. Annyi mindent akart volna pedig még mondani neki… Most viszont csak egy dolog biztos: küldetésre mennek. Ők együtt. Örülnie kéne neki, de mégis borzalmas ötletnek tartja, mert fél, hogy a férfinak baja esik, és fél, hogy nem tudja megvédeni, de attól is, hogy a nagy igyekezetében hibázni fog, és itt minden hiba végzetes lehet. De legalább azon nem kell gondolkoznia, hogy kiket vigyen magával.

Alicia Zharis · 50 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Márc. 30, 2016 9:27 pm

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 437
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

(13150/15000)

Az elkövetkezendő egy napja többnyire azzal telik, hogy fellépdel a lépcsőn, hogy friss levegőt szívjon, kicsit szellőztesse fejét, túlhajszolt elméjét, hogy újra és újra átgondolja, mire is vállalkozik. Ahogy egyre jobban belemerül a továbbgondolásokba, az elképzelésekbe, egyre valószínűbbnek találja, hogy az északiakkal szövetkeztek, és nem csak egy véletlen folytán kell levadászniuk Rudenz herceget. Bár ez már az elején is teljesen egyértelmű volt, csupán nem akart hinni a fülének... Az viszont nem fér a fejébe, hogy miért a sokkalta ellenszenvesebb féllel szövetkeztek, hiszen délen mégiscsak jobban megtűrik a hozzájuk hasonlókat. Vagy talán van valami rejtegetnivalójuk, amire az Apostol fényt derített?
Megingatja a fejét. Valószínűtlennek találja, és a bugyuta képek elkerülése végett nem is vezeti tovább erre a gondolatmenetet, inkább más utat keres. Megpróbálja úgy átgondolni a helyzetet, ahogy maga a nekromanták feje teheti, azonban túl sok a hiányzó darabka ahhoz, hogy bármire is jusson ebben. Rengeteg helyen járt, de ilyen nagy jelentőségű háborúnak a részeit még nem rakosgatta össze, sőt, amíg nem Azrael kardját vagy egy mágikus tárgyat emlegettek, addig nem is hozta lázba. Irtsák csak ki egymást az emberek, az örök kapzsik, az örök viaskodók - így állt hozzá, és ezen hozzáállása mit sem változott. Nem bánja, csak őket, a tündéket hagyják békén.
A holmik közül előkeríti a még ehető étkeket, kinn elfogyasztja azt lassan, és sem a hideg éghajlat, sem a hideg étel nem zavarja. Túlságosan elmerült saját gondolataiban, és tekintve, hogy itt ennyi hullaidézőt hívtak össze, nem különösebben érzi magát veszélyben - már meghalt volna. Jelenleg úgyis olyan jelentéktelen, hogy teljesen fölösleges vele foglalkozni, és bizonyára rá se hederít senki, ezt pedig szeretné megőrizni a későbbiek folyamán is. Többé-kevésbé. Ráadásként meg nő... Egy nő meg mit ér? Többnyire ezt szokták gondolni, bárhol is legyen.
Pont akkor lépdel le ismét a lépcsőn kissé átfagyott tagokkal, elgémberedett ujjakkal, amikor Einmeria ismét megszólal, de nem saját, hanem mestere hangján. Szedi a lábait, nehogy lemaradjon, majd a megmaradt hullaidézők közé vegyülve hallgat figyelmesen, a lehető legkevesebb feltűnést keltve, bár amilyen kevesen vannak, gyakorlatilag az összes arcot meg lehetne jegyezni. Kissé mélyebbre húzza csuklyáját, hátha ez így némileg segít a gondján, de azért még látni is kéne alóla.
- Jó. Nem sok, az igaz, de legalább vagytok - ismeri el az Apostol is. - Kövessetek! - És ezzel már el is indul a barlangban, Alicia pedig igyekszik valahol hátul maradni - szokásosan. Még mindig bizalmatlan a kor talán legerősebb nekromantájával szemben, így nem is mer Einmeria közvetlen közelében sétálni. Ezt a kivételesen jó lehetőséget meghagyja holtidéző társainak.
Nem tart túl sokáig a csendes menetelés, ahol a zaj egyetlen forrásait csupán a léptek és azok gyenge visszhangjai képezik. Nyomasztó, a feszültséget csak fokozza, a gyanakvással teli gondolatok elméjében hemzsegnek, így a megnyugvás csak egy távoli álom, ami jelenleg nem valósulhat meg. Éber, felkészül a lehető legtöbb eseményre, amik itt történhetnek, ami fölösleges ugyan, mégis valahogy sokkal biztonságosabbnak érzi a környezetet.
Az egyik tárnába érkezve egy hatalmas rúnakör bontakozik ki az érkező nekromantacsoport szemei előtt. Mintha csak egy városnéző túrán lennének, kezdi kicsit így érezni, mindazonáltal teljesen letaglózza őt a látvány. Egyelőre ötlete sincs, hogy ebből miféle mágia lesz, hogy ez mire szolgál, de hogy valami pusztító, ebben biztos. Semmi más nem lehet, egy ilyen hatalmas valami csakis brutális következményekkel járhat, és a holtidézőket ismerve nem kis kár lesz ebből.
Pár másodpercig némaságba burkolózik a társaság, amit Alicia észre sem vesz, úgy ledöbben. Végig a kört tanulmányozza, próbál rájönni, mit akarnak majd vele, de nincsen túl nagy ismerete még, így teljesen felesleges az ezen való tűnődése. Hidegzuhanyként éri az az elsőprő nekromancia, ami a ghoul felől érkezik - most attól rökönyödik meg teljesen, igyekezve nem kimutatni ezt. Figyeli, mégis mi történik most, és kis híján eltátja a száját, ahogy egy pillanatra meghajlik a tér a rúnakör közepén.
Hová került...? Nem kéne itt lennie, ilyen magas szinten lévő személyek közt neki itt nincs helye. Kezdi magát kissé kényelmetlenül érezni, de ismét lelki szemei elé kerül ennek a tétje: itt már nem fordulhat vissza, egyrészt, másrészt ha sikerül végrehajtania a tervet, nem kis jutalomban lesz része. Tehát mindenképp maradnia kell.
A meghajlott térből egy férfi jelenik meg, akin kopott nemesi öltözet található, arca furcsán kifejezéstelen. Többnyire Aliciáé sem egy érzelemgazdag, de van egy különös érzete annak, ahogy ránéz erre a személyre. Nemességre utaló ruházata gyanakvást ébreszt benne, hiszen mégis mit keresne itt egy hozzá hasonló? Így nem meglepő, hogy kétkedve vizsgálja egy darabon, aztán ahogy a női ghoul megszólal, felé tekint.
- Honorous! Üdv ideát! - vigyorodik el Einmera, de egyértelmű, hogy ez a gesztus az Apostolé. Az újonnan érkező férfi hasonló mosolyfélével válaszol:
- Üdvözletem, mesterem! - köszönti a másik, akit ezek szerint Honorousnak hívnak. A holdcsókoltnak még ízlelgetnie kell a nevet, de erre sem kerül sor, ugyanis a holtidézők feje folytatja:
- Honorous egy wight. - Mielőtt bárminemű kérdést is feltehetne saját magában, már meg is kapja a választ. Nem fecsérlik az idejüket, az már biztos, de tény és való, hogy elég komoly szituációba keveredtek. Itt nem is lenne helye időpocsékolásnak.
- Egy ghoul, amely nem találta meg az eredeti testét és teljesen úat kreáltam neki. Elevennek látszik és a papokon és nekromantákon kívül senki nem állapítja meg róla, hogy élőholt. Mármint ha nem néznek túl hosszan a szemébe - folytatja a magyarázatot, viszont egyvalamit nem ért meg: miért fontos a szem? Nem meri hangosan feltenni a kérdést, mivel nem akar bugyutának sem tűnni, valamint nem érzi, hogy szükséges lenne most ennek tudatában lennie. Legfeljebb később rákérdez, ha lesz rá lehetősége, hogy még több információhoz jusson hozzá. Most mutatkozik meg igazán, hogy milyen mezei is valójában a sötét tünde...
- Ők ketten, Honorous és Einmeria jelentik a tervünk kulcsfiguráit, ugyanis ők fogják elvégezni a piszkos munkát. A sajnálatos tény az, hogy a seregekben akadékoskodó papok miatt nem tudom én magam irányítani őket, mivel a nekromancia ellen barikád veszi körbe a küzdő feleket.
Már-már érzi, mi következik, és ez igencsak veszélyesnek ígérkezik elképzelése szerint, azonban nem akarja hallani. Túl veszélyes, túl kockázatos, de ami jár érte, túl csábító.
- Két önként jelentkező kell, aki irányítani fogja a szolgáimat, a többiek pedig egy rituálét fognak végezni ebben a jégbarlangban, hogy megteremtsék a megfelelő energiát, amely az életben tartásukhoz kell az én erőm nélkül.
Tehát erre kell az a hatalmas rúna... Kissé nagyobbra nyílnak a szemei, és elképzelése sincsen, hogy az Apostol hogy képes ilyen hatalmas dolgot teljesen idegen személyre bízni. Valószínűleg nincsen más választása... De várjunk csak, hol van még mindig maga az Apostol? Merre járhat most? Nem tetszik ez neki. Tudni akarja, hogy hol van most a hullaidézők feje, úgy érezné csak, hogy valamennyire rendben van a jelenlegi szituáció. Így nem mehet neki ennek a képességeit meghaladó feladatnak, így nem vállalhatja.
- A rúnakör elég löketet ad a mágiának, hogy az innen sugárzott energia áthatoljon a barikádon, vagyis valakik fenntartani fogják az élőholtakat, ketten pedig irányítani. Kik a vállalkozók?
Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomra, de még azelőtt lép elő a hullaidézők apró csoportjából, mielőtt észrevehetné testének összes visszakozó reakcióját. Minden porcikája ellenkezik ez ellen az egész ellen, másrészt viszont úgy érzi, itt a lehetősége megmutatni, mire is képes. Hiába marad szívesen a háttérben, ha az Apostollal való beszélgetésre van lehetősége, meg kell ragadni azt, bármi is legyen a következménye. Lehetséges, hogy most felelőtlenül dönt, és ahelyett, hogy az életet választja, a halállal köt szerződést, azonban ez jelenleg a legkevésbé sem zavarja. Tennie kell valamit, mielőtt valaki más csap le a lehetőségre - ha ez így történik, a rúna táplálásával sehogy sem fog úgy kitűnni, hogy maga a sötét pap is felfigyeljen rá.
- Én leszek az egyik - szólal meg határozottan, hogy értelmet adjon előrébb kerülésének. Képes lesz megoldani a problémákat, a rá bízott feladatokat?

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

Krónika: Si vis pacem...

26 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 06, 2016 5:35 pm

Alicia Zharis

27 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 10, 2016 6:37 pm

Zramon

28 Re: Krónika: Si vis pacem... Csüt. Feb. 18, 2016 11:14 pm

Hilde von Nebelturm

29 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 12:26 pm

Lyliana Silverfalls

30 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 5:00 pm

Wilhelmina von Nachtraben

31 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Feb. 23, 2016 4:12 pm

Brienne Cronefield

32 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 24, 2016 5:46 pm

Azrael

33 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Feb. 28, 2016 5:42 pm

Gloria

34 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 1:56 pm

Brienne Cronefield

35 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 9:01 pm

Zramon

36 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 10:15 pm

Hilde von Nebelturm

37 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Márc. 04, 2016 8:10 pm

Wilhelmina von Nachtraben

38 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Márc. 05, 2016 1:24 am

Institoris

39 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Márc. 06, 2016 12:05 am

Alicia Zharis

40 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Márc. 08, 2016 6:14 pm

Azrael

41 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Márc. 11, 2016 12:34 am

Hilde von Nebelturm

42 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Márc. 13, 2016 9:41 pm

Wilhelmina von Nachtraben

43 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Márc. 14, 2016 8:35 am

Alicia Zharis

44 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Márc. 14, 2016 5:30 pm

Brienne Cronefield

45 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Márc. 14, 2016 11:39 pm

Institoris

46 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm

Gloria

47 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Márc. 22, 2016 7:28 pm

Azrael

48 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Márc. 23, 2016 10:48 am

Brienne Cronefield

49 Re: Krónika: Si vis pacem... Csüt. Márc. 24, 2016 5:51 pm

Gloria

50 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Márc. 30, 2016 9:27 pm

Alicia Zharis

51 Re: Krónika: Si vis pacem...

Ajánlott tartalom