Név: Blythe Linwood
Nem: Nő
Hangszíne: Mezzoba sorolható, ám egy picivel mélyebb az átlagnál.
Faj: Sötét Tünde
Kora: 23 év
Kaszt: Holdpapnő
Frakció: -
Kinézete
Fakó bőrű sötételf nő, ki könnyed lépteivel és ajkán húzódó apró somolygásával hívja fel figyelmed. Gyönyörű hajkoronáját kizárólag szabadon hordja, ami csak a lapockájáig ér el. A néha szemébe hulló tincsek ellen, egy könnyed füle mögé igazító mozdulattal védekezik. Íriszei szép méz-sárga színűek, azonban különlegességét mégis az a apró vörös folt jelenti, ami kiemeli a többi közül. Tekintete vizsgáló, lelkéig hatoló, ami sok embert zavarba hoz, vagy felmérgesít. Pisze orra van, s alatta pedig az átlagostól kicsivel rövidebb, de telt ajkak. 167 centiméter magasra nőtt, amihez karcsú alkat, és vékony izomzat tartozik. Kisugárzását tekintve a mosolygás miatt jobban vonzza magához az embereket, azzal ellentétben, hogy milyen belső világgal rendelkezik. Ismertető jegyei közé tartozik az a egyetlen tetoválás, amit a csípőjénél visel: Egy hálójából figyelő mérges pók.
Öltözködését tekintve a díszes, legtöbb testrészt eltakaró ruhákat kedveli. Kedvenc színe a fehér, ami mellet ott van a méregzöld és tengerkék. Helyes idomait mindig gyolccsal szorítja le, hogy azáltal elrejtse női mivoltát, s elkerülve a férfiak többségét.
Jelleme
Alapjában véve egy vidám teremtés, kivéve, ha a Nap süti, vagy ha attól komolyabb helyzet áll fenn. Birtokló típus, de ez kifejezetten csak a tárgyakra vonatkozik. Nem lehet tőle könnyen elkérni a tárgyakat, mert nehezen adja ki a kezei közül, vagy egy amolyan ravasz szívességért cserébe. Gyakran irigy, ha nem neki van a legjobb cucca egy rendezvényen, vagy ha csupán mások sokkal jobb felszereléssel rendelkeznek. Olykor néha egészen ki tud borulni a ténytől. Szemérmes fajta, ezért teljes biztonságra hajt, hogy még véletlenül se lássák a testét. Megbízható, mert a rá szabott feladatokat elvégzi, ahogy előírták neki. Nem barátkozik túl sok alakkal, de akiket megkedvel azzal szívesen társalog, s védelmezi őket szükség esetén. Ravasz és kissé aljas nő, aki tud meglepetést okozni, hogy végül adósa maradjál. Az adósságait mindig behajtja, de lehet, hogy csupán egy újabb szövevényes lépés a részéről.
Előtörténet
Audrey Barnett, mint egy tomboló vihar úgy járkált fel és alá a szobájában. Arcán az őrület jelei mutatkoztak, ami sötét bőre ellenére jól látható. Az arcának kifejezése, teljesen nem e világi vonásokat mutatott. Alig kapott erőre a szülése után, de máris kikel magából. Miért teszi? Mert az a kisbaba, akinek életet adott, annak sem a bőre színe, sem pedig a szemének világa nem hasonlít az édesanyjára. Blythenek sárga szemei vannak, de a különlegessége az aprócska vörös folt, ami az egész lényét más létsíkra helyezte. Teljesen irigy lett, ahelyett örült volna kisbabája születésének.
-
Nem lehet igaz, hogy ez a kis vakarcs Hold csókolta legyen! Összes nem létező Isten fura humora lehet! – mérgelődött, miközben megérkezett az apa, Alden Linwood.
-
Édesem, nem kellene ennyire kiakadnod kislányodtól, mert csupán neked nem adatott meg ez a kegy. – szólt lágyan hozzá, miközben próbált odasimulni kedveséhez, de azonban a nő durván ellökte.
-
Még, hogy szemet hunyjak e tény felett?! Lehetetlent kívánod! Olyannyira vágytam, hogy Hold csókolta legyek – vágott rá kedvesének mellkasára, aki szótlanul tűrte párja bántalmazását. A férfinek jelen helyzetben felcsillant a remény, hogy sikerül lebeszélnie az édesanyát egy meggondolatlan tervről. Ezért újra közeledett, miközben a következő szavak jutottak eszébe.
-
Örülnünk kellene, hogy a lányunk többre viszi, mint mi. Talán egyszer megváltja a világot. – mondta a kellemes hangján, azonban Audreynak ez édes kevés volt, mert csak úgy fortyogott az indulattól. Kezdett gyanússá válni, hogy tán meg akar szabadulni a saját babájától, mert csupán igazán különleges babát szült? Ezért tombol ez a nő, mert nem hasonlított egyikükre sem?
-
Nem! Távolítsd el a lányunkat ebből a házból, vagy magam fojtom meg! Hogy lehet az, hogy két erősen átkozott, egy rohadt hold csókolta gyermeket hozzon világra? Ráadásul ilyen közegben! Utálom, mert én nem lehettem az! A szemében ott az a folt, aminek nem kellene lennie. – Sívította hangosan férjének, aki egyre jobban azt tartotta jónak, ha azonnal intézkedik a lányukkal kapcsolatban.
-
Ahogy kívánod, de egyszer még sírni fogsz ezért. – szólt nagy bölcsen a férfi, aztán távozott a szobából. Gyors léptekkel indult a rokonukhoz, aki éppen a kisbabájuk szobájában volt. Sebesen közeledett, aztán sikerült feldúltan rányitnia a nőre, aki a lányukkal foglalkozott. Mikor megpillantotta a férfit, akkor védelmezőn ölelte magához a gyermeket, mert féltette, hogy valami rossz fog történni. Azonban Alden Linwood meg akarta menteni a kislányát az őrjöngő anyától. Nem kellett sok hozzá, mikor a megnevezett dühöngő megjelent a szobában, azonban a férfi lefogta.
-
Ne tedd! – hangzott tőle üvöltve, hátha az segítene a helyzeten, azonban ez üres fülekre, és még inkább feltüzelt állapotot eredményezett a kedvesénél.
-
Meg kell halnia a korcsnak! Most azonnal! – szinte habzó szájjal ejtette ki ezeket a kegyetlen szavakat. Próbált közelebb kerülni a kisbabához, hogy megfojtsa, de azonban kedvese útját állta. Nem engedte a rokona és a kislánya közelébe, sőt mivel az ajtóban vannak, így a legközelebbi falhoz szorította.
-
Vigye el azonnal a Hold papokhoz a kislányunkat! – adta ki a kérést a unokahugának, azonban az csak értetlenül állt az helyzet előtt, mindaddig, míg a szerető apa szavai el nem jutottak a szívéhez. Egy darabig meredten figyelt a nő, aztán lassan megindult kifelé. Aldennek egy darabig erősebben kellett tartania feleségét, mert az nagyon erőszakossá vált. Rúgott, harapott és mindent mást elkövetett, hogy holtan lássa a korcs babáját. A családhoz tartozó sietősen távozott a házból, s a síró gyermeket egészen a Holdpapok szállásáig cipelte. Sietősen bekopogott, s nemsokára egy ottani ember húzta el a kukucskáló reteszt.
-
Ki van ott? Mit akar? – kérdezte tőle egy öreg hang, amire rögtön nem tudott válaszolni. Minden bátorságát összeszedte.
-
Egy hold csókolta gyermek az, akit meg kell menteni, vagy az anyja megöli az irigység miatt. – erre meglepően gyorsan nyílt ki a kapunak a szárnya, hogy egy öreg kéz nyúljon a csecsemőért. Mikor elvette, akkor a következőt mondta a dajkának.
-
Mi a neve a kisbabának? – tekintete közben az utcát nézte, hogy senki sem hallgatózik.
-
Blythe Linwood... – azonban az idős férfi egy kézlegyintéssel elhallgattatta. Zárta rögtön a kaput, aztán az új jövevényt vitte a megfelelő személyhez…
Egy szakadt ruhájú nő szaladt végig a város utcáján. Most nem foglalkozott azzal, hogy milyen a ruhája, s mennyit takart belőle. Mögötte két megtermett hegyomlásnyi ember rohant, hogy elkapják az előttük haladó sötét tündét. Pajzán dolgokat szerettek volna vele művelni, az azonban igen csak bárdolatlan módon adta tudtukra, hogy nem vevő az olyanokra. Alig tudott eltűnni a két alak elől, akik cserébe kicsit megtépték a ruháját.
-
Kinyírlak te sötét tünde szuka! Kitépem a nyelved és megetetem veled. – kiáltotta utána a csúfabb képű, aki sietett utána. Mögötte ott volt az öccse, aki jóképű lett volna, ám egy kicsi égési sérülés éktelenkedett az arcán. Lassan kezdték beérni a Blythét, aki nem volt hozzászokva a hosszú távú futáshoz. A nő nekiesett egy őrjáratozó szőke elfnek, aki éppenséggel a munkáját végezte. A férfi alig maradt meg a talpán az ütközés miatt. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, s ez elegendő volt ahhoz, hogy kiolvassa belőle a segítségkérést. A másik pillanatban már rohant tovább a Szépség. A két hegyomlás követte dühtől fűtve, így fel sem tűnt nekik a városi gárda egyenruhája. Mordász, a csúf, újabb szavakat pazarolt a holdpapnőre.
-
Ha elkapunk, megjárod! Hallod? Vinnyogni fogsz, mint egy malac. – Tyrwel a földön feküdve hallgatta a szavakat, mert az égett képű Gorm ellökte szaladás közben. Felkelt gyorsan a helyéről, hogy utánuk menjen. Senki sem bánthatja a városőrség egy emberét, s úgy érezte pontot kell tennie az űgy végére. Blythe végül befutott egy olyan utcába, ami valójában zsákutca. A testvérpár kaján vigyorral, de szuszogva közelítettek felé. A nő leginkább takarta azon testtájait, ami éppenséggel most közszemlére került. Hangosan vette a levegőt, s kezdett eluralkodni rajta a kétségbeesés. Remegett, hogy két mocskos férfi fogja elintézni. Azonban még mielőtt teljesen megadta volna magát, akkor megszólalt egy hűvös hang.
-
Ne mozduljanak! Nem tudom mi dolguk a nővel, de előtte velem kell jönniük. – Mindketten azon nyomban megfordultak, s meglátták az egyenruhás őrt. Most ugrott be a fiatalabbiknak, hogy bizony ellökte, és nyelt egyet. Testvére azonban előhúzta a kardját, s megindult Tyrwel felé.
-
Te pitypang zabáló! Kotródj innen, mert nincs semmi keresnivalód itt. Ez a mi kis elintézetlen ügyünk. – meggyorsította lépteit, azonban a tünde őr a kétkezes kardját már régen előhúzta a helyéről. Gorm közelített a nő felé, azonban Blythe nem hagyta magát. Mormolni kezdett, s egy tenyérnyi nagyságú pók illúziót hozott létre. Fehéren világított, s elég félelmetesnek tűnt. Az égett képű megtorpant, mert tartott attól az ízétől, s fogalma sem volt róla, hogy csupán egy apró trükk. Mordász közben ádáz harcot vívott, azonban egyre inkább vesztésre állt. Kapott egy ütést a markolatgombbal, mire rögtön eltört egy foga, s felüvöltött, mint egy hegyi oroszlán.
-
Te nyavalyás! Dögölj meg! – túlságosan feldúlt volt, így vétett egy végzetes hibát a védelemben. A hűvös penge hatolt át a testén, miközben mindvégig Tyrre nézett. Csak most jutott eszébe, hogy jobb lett volna félreállni. Gorm mikor megpillantotta átdöfött bátyját, akkor felkiáltott fájdalmában.
-
Neeee! – kardot rántott, azonban a tünde férfi mellett megjelent két őr, akik éppen hallották a pengék találkozásának zenéjét. Lemondott a tervéről, mert belátta nincs semmi esélye. A kézben tartott fegyverét eldobta, azonban volt neki egy fokosa.
-
Mi történt itt? – kérdezte az egyik érkező őr a tündétől.
-
Nekem rontott, nem volt önmaga. A nő van benne a dologban, s az a férfi. – szólt, mire a két társa biccentett.
-
Mi visszük az alakot, tiéd a nő és a hulla. – válaszolt vissza a másik társ, s óvatosan megközelítették Gormot. Azonban váratlanul fokosával - ami az övén pihent - bezúzta az imént megszólalt gárda társát. Blytheben újra felerősödtek a rossz érzések, ami azt eredményezte, hogy koncentrációja megtört és az illúzió eltűnt a kezéből. Mikor az életben maradt városőr és a zsoldos között kialakult a harc, akkor Tyr lassan odasétált a nőhöz, majd úriember módjára felajánlotta meleg felsőjét. A küzdelem nem tartott sokáig, ami végül az égett képű halálával végződött.
-
Haza kísérem őt – szólt oda a szőke tünde, aki éppenséggel gyászolta társát. Blythe lassan indult el a megmentőjével, hiszen ha ő nincs itt, akkor most valószínűleg megbecstelenítették volna őt.
-
Van hová mennie? – tette fel a kérdést a férfi, de a válasz egy szipogás és fejrázás.
-
Van hozzátartozója, ahová mehet? – azonban erre ugyanazt kapta, mint az előbb. Felsóhajtott, aztán nehezen szólalt meg megint.
-
Szeretné, ha magával maradnék? – alig hangzott el a kérdés, mire a nő hálásan átölelte, ami Tyrwelt meglepte. Szólt volna, ám meggondolta magát. Viszonozta a gesztust, s ott álltak mindketten a holdfényes éjszakában.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
