Magánjáték: Oh, édes otthon.

Otthon, az a hely, ahová minden lélek szívesen tér vissza. Tyrwel sincs másképp, mert sok emlék az, ami őt igazából fogva tartja. Fogalma sincs, hogy mennyi ideig szándékozik maradni az ismerős, nyugodt erdőben. Magányos, ám tapasztalt vándorként érkezik, kinek elméjéből nehéz elvenni azt a kifejezést, hogy őrző. Habár most már nem gazdagítja azok sorait. Furcsának találná, ha éppenséggel azzal találkozna össze, aki rosszat tett vele. Vajon mi történne abból a találkozásból? Elhessegeti ezeket a gondolatokat, mert semmi keresnivalójuk a fejében. Valószínűleg, ha eddig nem érdemelt ki a rangját, akkor az utóbbi időben megdolgozhatott végre, vagy elküldték, mert nem annyira jó, mint az saját maga állítja. Vándorként sokkal erősebbé vált, s van egy kicsi fogalma arról, hogy milyen a valóság. Apró betekintés, de elegendő számára. Saját gondolatai közepette végül megáll egy csodálatos, tünde mértékkel romantikus kis tónál. Elfáradt, s a mai napon nem tesz meg nagyobb távolságot. Kinyújtóztatja a lábát, sőt kissé nyomkodja azokat a részeket, ahol lehetséges valamilyen fajta feszültség, vagy görcs. A nap a fák koronájának sűrűje mögül juttat kis fényt a vándor sokat megélt arcára. Pokrócán fekszik a földön, s néha benyúl a maga mellett található hátizsákjába, hogy bicskájával alma gerezdeket egyen. Az arcán szépen lassan egy szerethető mosoly jelenik meg. Igazi, természetes és szívből jövő. Mások ezt biztosan nem látják. Mint egy kisgyerek, aki azon nevet, hogy mennyire jól sikerült a tréfája mások ellen. A lába hálás a pihenőért, úgy mint az egész teste. Néha nem csak a felette található lombkoronának szépségét nézi, hanem a táj egyes részleteit. A jó levegő, az otthon érzete végül elnyomja őt, hogy most végre jól kialudhassa magát. Arcán még mindig ott van az a vidám görbe, ami igazán vonzóvá teszi, az amúgy sokat megélt fejét. A kétkezes kardja ott pihen a közelében.

*Ismét az erdőt rója, mint ahogy általában teszi, már ha éppen nem alszik, vagy segít a rászorulóknak, illetve ha esetlegesen nem tér le a már sokszor taposott útról és keveredik el egy számára ezeddig ismeretlennek számító helyre, hogy azt fedezze fel, vagy esetlegesen nem kerülnek útjába elveszett madarukat kereső sötét-elfek és vámpírok. Ám most semmi ilyesmi nem történik vele, úgyhogy nyugodtan járja reggeli sétáját, ami csak nevében reggeli, hiszen már javában rója útját az égen a magából meleget árasztó égitest. Célja nem igazán van, meg nem is nagyon szokott elgondolkozni rajta, hogy mit csinál ekkor meg akkor, csak teszi, amit a szíve diktál neki, a gondolkodás nem az erőssége, inkább az érzései irányítják, azok viszont nagyon. Nem igazán nézi a környezetét, mert hát már számtalanszor látta, akkor minek nézze? Még akkor is, ha elf lévén természetbarát személyiség amit látott azt nem nézegeti meg minden alkalommal, mikor elmegy mellette, mert mégis minek? Semmi értelme nincs, legalábbis szerinte, úgysem változik meg az a valami attól, hogy egynél többször is szemügyre veszi valaki, viszont jelen esetben feltűnik egy még ismeretlen egyed, aki láthatóan békésen pihenget a természet lágy ölén. Az elf leányzónak megfordul a fejében az a kósza ötlet, hogy odamegy az ismeretlenhez és szépen kihúzza alóla a plédet, amin elterül, de jólnevelt kislány lévén ezt el is veti, még mielőtt komolyan gyökeret vethetne az ötlet a fejében, és inkább csak odamegy, leül a fűben és csöndben figyel, amíg az ismeretlen úgy nem dönt, hogy ideje felébrednie.*

Nyugodtan pihen a helyén, mikor a füle jelez neki, hogy valaki közeledik. A keze titokban a kardjára simul, de különösebb jelét nem mutatja az érdeklődésének. Mikor a hang megszűnik, akko úgy tesz, mint aki a legmélyebb álmából kelt volna fel. Nagyot ásít, miközben szétnéz a környéken, hogy magyarázatot kapjon. Nem messze tőle megpillantja a fűben ülő tünde nőt, aki éppenséggel őt figyeli. Fogalma sincs, hogy milyen szándék vezérli a másikat. Ettől függelenül feláll, majd kinyújtóztatja a tagjait. Felnéz az égre, aztán mikor körülbelül belövi az időt, akkor visszafekszik a helyére. Egy darabig nézi az őt figyelőt, aztán teljesen váratlanul bátorkodik megszólalni felé.
- Esetleg segíthetek valamiben? – teszi fel neki a kérdést, miközben teljes testével az ismeretlen nő felé fordul. Hiába tünde, attól még nem fogja lényét meghazudni. Nem túl beszédes, inkább a megfigyelés és a bölcselkedés az alappillére. A feltett kérdése után van ideje jobban megnézni a gyengébbik nem képviselőjét. Hajával kezdi, aztán jön a szeme, orra és végezetül a szája. Jólnevelt férfiként itt megáll. Ezután ötlik fel benne, hogy rossz helyen lehet, így újra feltápászkodik a helyéről, majd a pókrocot kirázza.
- Gondolom azért nézel így rám, mert elfoglaltam a helyed, amit már megszoktál. – próbálja ezt a különös rejtélyt megfejteni. Egy közeli fához sétál, hol némi tapogatás után elhelyezi a pókrocot, majd lefekszik. Most erősen élvezi a lustulást,amit a legjobban ismert területen teszi, a Tünde-erdőben.

*Úgy tűnik, hogy mégsem olyan halk mozgású, mint ahogy azt gondolta, meg mint azt tünde léte sejtetné, mert hát a másik sikeresen felébred...mondjuk nem baj, alvásból is megárt a sok, aztán meg csak pislogni fog tudni, gondolkozni azt nem...ő már csak tudja sajnos.*
- Se..segíteni? Nem, köszönöm, jól megvagyok.*hogy segíteni? Na, erre aztán végképp nem számított, már miért is tette volna? Általában nem igazán törik magukat az ismeretlenek, hogy a segítségére siessenek, na meg itt legfőképp ő az, aki másokon segít, nem fordítva történnek a dolgok, vagy ha mégis, akkor az a ritka alkalmak egyike. Már éppen megérdeklődné az ismeretlen hímnemű egyedtől, hogy mégis mit néz rajta annyira, amikor amaz szóra nyitja a száját, és kiejt rajta egy Brie számára kissé furcsállható gondolatmenetet, miszerint azért néz rá olyan furcsán, érdeklődve, mert elfoglalta a helyet, amit az elf lány megszokott, ezért aztán szépen feláll, fogja a pokrócot, odasétál egy másik fához, és letelepszik alá.*
- Nem, egyáltalán nem erről van szó.*mondja fejét rázva, majd egy hírtelen ötlettől vezérelve fogja magát, és még mielőtt meggondolhatná magát feláll és odasétál a férfihoz, hogy aztán ismét letelepedjen. Azt nem tudja, hogy mi van vele, de nem is igazán érdekli, legfeljebb majd szól a másik, ha nagyon zavarja Brie jelenléte. A másik...akinek még a nevét se tudja.*
- Egyébként Brienne a nevem, de hívj csak nyugodtan Brienek.*reméli, hogy a másik nem tartja őt túl tiszteletlennek, mert általában nem ilyen szétszórt..úgy tűnik, hogy épp rosszkor van rossz helyen.*

Felteszi a nőnek a nagy kérdést, hogy nem-e kell neki segíteni, azonban kapja az elutasító választ.
- Ahogy gondolja – szól hozzá, aztán egy jó ideig a hallgatás köpenyét teríti magára. Egy szót sem szólal, sokkal inkább nézi a jövevényt, hogy mit csinál? Úgy érzi, hogy nem ok nélkül járkál a nő az erdőben, ahol valójában a veszély szintén ott lapul. Arra a döntésre jut, hogy valószínűleg elvette annak pompás helyét, ezért tesz egy próbálkozást. Hamar kiderül, hogy nem erről van szó, így kérdő tekintettel nézi tovább. Szemmel láthatólag a beszélgető társa, már ha annak lehet tekinteni, képtelen eldönteni, hogy hol telepedjen le. Feláll a helyéről, ami nagyon kényelmes a dús moharéteg miatt.
- Itt a helyed, átadom. Én eleget pihentem. – ajánlja fel neki a helyet. Történetesen a másik bemutatkozása kicsit meglepi, de ettől függetlenül viszonozza a gesztust.
- Az én nevem Tyrwel Ghlan, de szólíts csak Tyrnek. – magyarázza el, s javasolja nevének rövid változatát. Nyújtózkodik egy sort, hogy elmacskásodott tagjaiba visszatérjen az élet, de eközben folyamatosan figyeli Brie-t. Sosem lehet tudni, hogy a veszély milyen formában közeledik hozzá. Óvatos, mint minden nő esetében, vagy minden helyzetben, ahol idegennel találkozik.
- Különben nem találod az egyedüli mászkálás veszélyesnek? – teszi fel a kérdését a nála fiatalabbnak. Fogalma sincs róla, hogy a másik mivel foglalkozik. Odalép a kétkezes kardjához, aztán vállára fekteti a pengét.

Ezzel akkor lezártnak tekintem a játékot, viszont nem tudok érte jutalmat adni. (Did not read lol) Ha esetleg Brie folytatni szeretné majd mégis, megnyithatom újra.