Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Neil Remington
Faj: Sötételf
Frakció: -
Kaszt: Bérgyilkos
Nem: Férfi
Kor: 19
Kinézet: Neil nem az a figura, akire ha ránéz az ember, azt tudná mondani, hogy milyen egy mindennapi arc. Átlagnál kicsit magasabb, 190 cm környékén van, testsúlya 72 kiló tájékán mozog. Sovány azonban rendkívül izmos testalkata végett meglehetősen fürgén tud mozogni. Származása ellenére kifejezetten sápadt bőre van. Bal oldalt és hátul fel van nyírva fekete haja, feje többi részén pedig oldalt hordja, néha bele is lóg élénk lila szemébe. Mindkét karján és kezein bonyolult azonban összefüggő vonaljátékok és szimbólumok keverékéből varrt tetoválás van. Öltözködésére odafigyel, általában sötétebb ruhadarabok találhatóak szekrényében. Köpenyeket előszeretettel visel, akár ing nélkül is. Szívesen hord ékszereket is, füleiben és szemei körül is több fajta található.
Jellem:„ A külső nem minden. ” mondják nagyon sokan, és mennyire igazuk is van! Neil agyát sokkal, de sokkal elvontabb és betegebb gondolatok járják át, mint amennyire megjelenéséből következtetnénk. Mindennapi szituációk szintjén általában csöndes, és nem szól sokat, de nem azért mert nem akar, hanem van annyira eszes, hogy elvetemült gondolatait ne ossza meg minden útba esővel, hanem csak néhány kivételes emberrel. A ”kivételes embert” általában két csoportra tudjuk osztani. Egyikbe tartoznak azok, akikben kifejezetten megbízik, vagy gondolkodásmódjuk megegyezik. A másikba pedig általában az áldozatai esnek, lemészárlásuk előtt, az ő társaságukban nagyon szívesen engedi szabadjára gondolatait, és magát. Békét nőkben és gyilkolásban lel (az utóbbira egyfajta művészetként is szokott tekinteni), de az alkohol és egyéb szerek használatát sem veti meg. A túlnyomó többséget fajtól függetlenül lenézi.
Faj: Sötételf
Frakció: -
Kaszt: Bérgyilkos
Nem: Férfi
Kor: 19
Kinézet: Neil nem az a figura, akire ha ránéz az ember, azt tudná mondani, hogy milyen egy mindennapi arc. Átlagnál kicsit magasabb, 190 cm környékén van, testsúlya 72 kiló tájékán mozog. Sovány azonban rendkívül izmos testalkata végett meglehetősen fürgén tud mozogni. Származása ellenére kifejezetten sápadt bőre van. Bal oldalt és hátul fel van nyírva fekete haja, feje többi részén pedig oldalt hordja, néha bele is lóg élénk lila szemébe. Mindkét karján és kezein bonyolult azonban összefüggő vonaljátékok és szimbólumok keverékéből varrt tetoválás van. Öltözködésére odafigyel, általában sötétebb ruhadarabok találhatóak szekrényében. Köpenyeket előszeretettel visel, akár ing nélkül is. Szívesen hord ékszereket is, füleiben és szemei körül is több fajta található.
Jellem:„ A külső nem minden. ” mondják nagyon sokan, és mennyire igazuk is van! Neil agyát sokkal, de sokkal elvontabb és betegebb gondolatok járják át, mint amennyire megjelenéséből következtetnénk. Mindennapi szituációk szintjén általában csöndes, és nem szól sokat, de nem azért mert nem akar, hanem van annyira eszes, hogy elvetemült gondolatait ne ossza meg minden útba esővel, hanem csak néhány kivételes emberrel. A ”kivételes embert” általában két csoportra tudjuk osztani. Egyikbe tartoznak azok, akikben kifejezetten megbízik, vagy gondolkodásmódjuk megegyezik. A másikba pedig általában az áldozatai esnek, lemészárlásuk előtt, az ő társaságukban nagyon szívesen engedi szabadjára gondolatait, és magát. Békét nőkben és gyilkolásban lel (az utóbbira egyfajta művészetként is szokott tekinteni), de az alkohol és egyéb szerek használatát sem veti meg. A túlnyomó többséget fajtól függetlenül lenézi.
Előtörténet:
„They say the journey is what matters, not the destination, which is good because I’ve no clue where i am going…”
Dögszag lengte be a már alapból dohtól büdös, kopott falú szobát. A vihar által kegyetlenül ostorozott ablak párkányában ültem, lábam alatt élettelen húsmassza feküdt. Pár órája még volt neve, voltak tervei, volt véleménye, s holnapja. Erre a pillanatra már ezt mind elvettem tőle. A kezemben lévő tőrrel babráltam, míg tekintetemet korhadó, vaskos bükkfaajtóra szegeztem. A szobában félhomály volt, a roskadozó asztalon állt pár haldokló lángú gyertya. Recsegve csapódott az ajtó, egy bőrig ázott, hosszú kabátos, csuklyát viselő férfi toppant be az ajtón. Úgy nézett ki, mint hajócsatában elbukott tengerész, kit napokig hurcolt a sós tenger, majd maradványait a partra hányta.
- Hát te mit keresel még itt? – lepődött meg ittlétemen, miközben kabátját segítette le magáról.
- Különböző okaim is vannak. Először is a fizetésemet várom, - böktem fejemmel az övére szorított bőrzacskóra – másrészt pedig, gondolhatod, hogy majd ebben a kutya időben kimegyek, pláne amikor ilyen jó társasága akad az embernek – rúgtam bele az alattam heverő holttestbe – mondjuk mostanában nincs valami beszédes kedvében. De pár órája nagyon jót társalogtunk – ahogy szavak elhagyták ajkaim, az kaján vigyorra fakadt.
- Úgy látszik még mindig olyan beteg vagy, mint tegnap. – dörmögte magában, mintha azt várná, hogy felhúzzam rajta magam
- Vagy mint tegnap előtt, vagy azelőtt, vagy azelőtt… Én már egy jó ideje nem tartom számon – nevettem fel, majd lepattantam az ablakpárkányról, majd kezemet nyújtottam felé, mint alamizsnát váró koldus. És hidd el nekem, én tudom az milyen. Olyan helyről származok, ahol az élőt és holtat csak a keserű lélegzetvételek száma különbözteti meg. Ahol az egyén neve nem számít, jövőjét eltörlik, mielőtt lehetne. Ahol minden falat kenyér fájdalmas, és minden korty víz méreg, mely végigmarja torkod. Onnan jöttem, ahol vagy félig nyitott szemmel alszol, vagy soha nem nyitod ki többé a szemed. Ahol féreg tapos férget. Ahol süket istenekhez imádkoznak… Onnan jövök ahol az élet kín, s a halál megváltás.
Lekötözte övéről a zacskót, majd hanyagul odapasszolta nekem.
- Legalább gyors halála volt? – szegezte rám megjátszott, ostorozó tekintetét, mintha érdekelte volna az egész, vagy mintha nem tudta volna előre válaszomat.
- Hát… ismersz engem, nem? – vigyorogtam vissza
- Mit csináltál vele? – emelte szemöldökeit.
- Ezt te biztosan tudni szeretnéd? – válaszul azonban csak megcsóválta a fejét.
- Viszont lenne valami, ami érdekelne. Mi a te sztorid? Mármint, minden elmeroggyantnak meg van a maga kis története, hogy miért úgy öl, ahogyan. Az átlag, akik tőlem vesznek fel munkát, azok általában csak egyszer-kétszer fordulnak meg nálam, amikor úgy igazán pénz szűkében vannak, aztán főként a lelkiismeretbe beleőrülnek. Viszont te… Te más vagy. – kegyetlen odafigyeléssel fürkészte minden apró reakciómat, amit szavai váltottak ki.
- Ebben igazad van. Mármint persze, valamiből meg is kell élnem, de ha nem kapnék érte pénzt, akkor is tök szívesen csinálnám.
- Miért, mi ilyen érdekes a monoton gyilkolásban? – Egy pillanatra azt hittem, a saját füleim becsapnak engem. Még soha, senki nem tett fel ehhez hasonló kérdést. Örömömben lepattantam az ablakpárkányról, s miközben magyaráztam, kimért léptekkel sétálni kezdtem föl-alá a kis szobában.
- Az, hogy ez sokkal több, mint monoton gyilkolás. Kétlem, hogy megértenéd, de azért megpróbálom elmagyarázni – nevettem cinikusan – Tegyük fel, megölsz valakit. Te döntöd el, hogyan, s miként. Éppen elhagyod a tetthelyet, közben azért visszapillantasz a tetemre. Mit látsz? – tartottam szünetet, miközben tekintetem kérdőn rá vontam.
- Ööö… a hullát? – arcában a meglepettség apró szikrái voltak láthatók.
- Nem… Ha jobban megnézed, magadat látod. Hogy pontosabban fogalmazzak, egy darabkát magadból. A te munkád, a te örökséged, a te részed. Azt akarod, hogy unalmas legyen minden porcikád? Te döntöd el, hogyan veszed el az életét, te alkotod meg a halálának körülményeit, sehol sem vagy korlátok közé szorítva. Halála a te műved lesz. Ez olyan, mint egy művészet, nem? – a költői kérdést hagytam választalan csöndbe ivódni, majd folytattam – Szóval a kérdés fent áll, miért akarnád, hogy amikor majd már teljesen megtöltik testedet az elvett lelkek, ne légy más, csak nevek hosszú listája, amikor sokkal, de sokkal több is lehetsz. Te lehetsz a legszebb ecsethasználattal megfestett aranykeretbe foglalt kép, a legméltóságosabbra faragott hideg márványszobor, vagy akár a kegyetlenül lélekbefacsaró dallamok sorozata, mely kismillió könnyet varázsol elő. Ez csak rajtad fog múlni.
- Te neked tényleg valami bajod van. – húzta száját undorodva.
- És én ezzel még mindig teljesen tisztában vagyok. Viszont lassacskán már mennem kell. Tudod, hol találsz meg. – szemem sarkából visszapillantottam rá, reakció után kutatva. Belebújtam sötét szövetkabátomra, majd fejemre csuklyát hajtottam az eső végett. Miközben öltöztem, élesen témát váltott.
- Amúgy, hallottál Azrael kardjáról?
- Kérlek, ki nem? Bármelyik házba bemehetsz, biztosan erről fognak beszélni. De én még mindig nem hiszek ilyen legendákban és hasonló baromságokban.
- Azt mondják, nem legenda, és hogy használóját halandó feletti erővel képes felruházni.
- Ja, sok mindent mondanak. Például, hogy isten létezik. És ennek ellenére, egy olyan ember áll veled szemben, mint én és vele beszélgetsz. – Szavaimra felnevetett majd bólogatva megszólalt
- Jogos. De tegyük fel, hogy tényleg létezik, még ha nem is. Mit csinálnál vele?
- Ezt most tényleg megkérdezted? Egy emberfeletti erővel rendelkező karddal, mit csinálnék én? Szerintem elég egyértelmű. – miközben kabátom gombjaival ügyködtem elgondolkodtam az egészen egy pillanatra – De ha létezik is, biztos én fogom megtalálni. Talán egyszer, valamelyik utamon, az életben először szerencsém lesz. Köszönésképpen csak intettem neki, ahogy az ajtót kitárva kisétáltam a sötét, viharos éjszakában.
- Hát te mit keresel még itt? – lepődött meg ittlétemen, miközben kabátját segítette le magáról.
- Különböző okaim is vannak. Először is a fizetésemet várom, - böktem fejemmel az övére szorított bőrzacskóra – másrészt pedig, gondolhatod, hogy majd ebben a kutya időben kimegyek, pláne amikor ilyen jó társasága akad az embernek – rúgtam bele az alattam heverő holttestbe – mondjuk mostanában nincs valami beszédes kedvében. De pár órája nagyon jót társalogtunk – ahogy szavak elhagyták ajkaim, az kaján vigyorra fakadt.
- Úgy látszik még mindig olyan beteg vagy, mint tegnap. – dörmögte magában, mintha azt várná, hogy felhúzzam rajta magam
- Vagy mint tegnap előtt, vagy azelőtt, vagy azelőtt… Én már egy jó ideje nem tartom számon – nevettem fel, majd lepattantam az ablakpárkányról, majd kezemet nyújtottam felé, mint alamizsnát váró koldus. És hidd el nekem, én tudom az milyen. Olyan helyről származok, ahol az élőt és holtat csak a keserű lélegzetvételek száma különbözteti meg. Ahol az egyén neve nem számít, jövőjét eltörlik, mielőtt lehetne. Ahol minden falat kenyér fájdalmas, és minden korty víz méreg, mely végigmarja torkod. Onnan jöttem, ahol vagy félig nyitott szemmel alszol, vagy soha nem nyitod ki többé a szemed. Ahol féreg tapos férget. Ahol süket istenekhez imádkoznak… Onnan jövök ahol az élet kín, s a halál megváltás.
Lekötözte övéről a zacskót, majd hanyagul odapasszolta nekem.
- Legalább gyors halála volt? – szegezte rám megjátszott, ostorozó tekintetét, mintha érdekelte volna az egész, vagy mintha nem tudta volna előre válaszomat.
- Hát… ismersz engem, nem? – vigyorogtam vissza
- Mit csináltál vele? – emelte szemöldökeit.
- Ezt te biztosan tudni szeretnéd? – válaszul azonban csak megcsóválta a fejét.
- Viszont lenne valami, ami érdekelne. Mi a te sztorid? Mármint, minden elmeroggyantnak meg van a maga kis története, hogy miért úgy öl, ahogyan. Az átlag, akik tőlem vesznek fel munkát, azok általában csak egyszer-kétszer fordulnak meg nálam, amikor úgy igazán pénz szűkében vannak, aztán főként a lelkiismeretbe beleőrülnek. Viszont te… Te más vagy. – kegyetlen odafigyeléssel fürkészte minden apró reakciómat, amit szavai váltottak ki.
- Ebben igazad van. Mármint persze, valamiből meg is kell élnem, de ha nem kapnék érte pénzt, akkor is tök szívesen csinálnám.
- Miért, mi ilyen érdekes a monoton gyilkolásban? – Egy pillanatra azt hittem, a saját füleim becsapnak engem. Még soha, senki nem tett fel ehhez hasonló kérdést. Örömömben lepattantam az ablakpárkányról, s miközben magyaráztam, kimért léptekkel sétálni kezdtem föl-alá a kis szobában.
- Az, hogy ez sokkal több, mint monoton gyilkolás. Kétlem, hogy megértenéd, de azért megpróbálom elmagyarázni – nevettem cinikusan – Tegyük fel, megölsz valakit. Te döntöd el, hogyan, s miként. Éppen elhagyod a tetthelyet, közben azért visszapillantasz a tetemre. Mit látsz? – tartottam szünetet, miközben tekintetem kérdőn rá vontam.
- Ööö… a hullát? – arcában a meglepettség apró szikrái voltak láthatók.
- Nem… Ha jobban megnézed, magadat látod. Hogy pontosabban fogalmazzak, egy darabkát magadból. A te munkád, a te örökséged, a te részed. Azt akarod, hogy unalmas legyen minden porcikád? Te döntöd el, hogyan veszed el az életét, te alkotod meg a halálának körülményeit, sehol sem vagy korlátok közé szorítva. Halála a te műved lesz. Ez olyan, mint egy művészet, nem? – a költői kérdést hagytam választalan csöndbe ivódni, majd folytattam – Szóval a kérdés fent áll, miért akarnád, hogy amikor majd már teljesen megtöltik testedet az elvett lelkek, ne légy más, csak nevek hosszú listája, amikor sokkal, de sokkal több is lehetsz. Te lehetsz a legszebb ecsethasználattal megfestett aranykeretbe foglalt kép, a legméltóságosabbra faragott hideg márványszobor, vagy akár a kegyetlenül lélekbefacsaró dallamok sorozata, mely kismillió könnyet varázsol elő. Ez csak rajtad fog múlni.
- Te neked tényleg valami bajod van. – húzta száját undorodva.
- És én ezzel még mindig teljesen tisztában vagyok. Viszont lassacskán már mennem kell. Tudod, hol találsz meg. – szemem sarkából visszapillantottam rá, reakció után kutatva. Belebújtam sötét szövetkabátomra, majd fejemre csuklyát hajtottam az eső végett. Miközben öltöztem, élesen témát váltott.
- Amúgy, hallottál Azrael kardjáról?
- Kérlek, ki nem? Bármelyik házba bemehetsz, biztosan erről fognak beszélni. De én még mindig nem hiszek ilyen legendákban és hasonló baromságokban.
- Azt mondják, nem legenda, és hogy használóját halandó feletti erővel képes felruházni.
- Ja, sok mindent mondanak. Például, hogy isten létezik. És ennek ellenére, egy olyan ember áll veled szemben, mint én és vele beszélgetsz. – Szavaimra felnevetett majd bólogatva megszólalt
- Jogos. De tegyük fel, hogy tényleg létezik, még ha nem is. Mit csinálnál vele?
- Ezt most tényleg megkérdezted? Egy emberfeletti erővel rendelkező karddal, mit csinálnék én? Szerintem elég egyértelmű. – miközben kabátom gombjaival ügyködtem elgondolkodtam az egészen egy pillanatra – De ha létezik is, biztos én fogom megtalálni. Talán egyszer, valamelyik utamon, az életben először szerencsém lesz. Köszönésképpen csak intettem neki, ahogy az ajtót kitárva kisétáltam a sötét, viharos éjszakában.
A hozzászólást Neil Remington összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 24, 2016 2:54 pm-kor.
