[Hilde és Neil] Új ötletek a kovácsműhelyben

* Éppen egy patkót veretett ki a műhely jogos tulajdonosának hiányában. Az öreg egészen ellustult mostanság, s amikor úgy tartotta a kedve, hogy készítsen valamit, akkor a vénség inkább fogta magát, és elment kocsmázni a segéddel. Ingyen munka, úgy látszik, bár legalább ilyenkor övé lehetett az üzlet. Lassan el is készült a lábbelivel, amikor egy húszon forma sötételf lépett be az ajtón. Felé fordulva picit meglepődött jelenlétén, de annyira nem volt furcsa látvány erre egy kormos, így beleeresztette a patkót az olajjal teli üstbe, majd lehúzta a kesztyűét kezéről, s megigazította az immáron oldódó fekete varkocsát.
- Szép napot. Mi járatban? 
* A rendelésre kicsit megvakarta az állkapcsát, nem igazán tanult meg még dobótőröket készíteni, bár a hallottak alapján egy egészen egyszerű receptnek hangzott a férfi kérése, s bár némi gyakorlást lehet igényelne a tökéletesítése, olcsón biztos le tudna gyártani neki valami prototípust, amiért mondjuk félárat kérne. 
- Megoldhatónak találom, bár minek valakinek valami ilyesmi? Amennyire értek magam a tőrök dobálásához, minél kisebb s minél gyorsabb, annál jobb. 
* Azzal, mivel sosem volt ellenére kicsit felvágni, kezében egy pillanat múlva egy fekete tőr jelent meg, mely átlagos méretű, tolvajtőrnek tűnt, s jobb híján belevágta egy közeli fadobozba, amiben csak nyersvas volt. Az fémesen csendült, majd nem olyan sokára eltűnt. 
- Ennél mennyivel nagyobbra gondol? 

Miután meghallgatta kérésemet, először kérdően ráncolta homlokát, nem értette, miért kéne bárkinek is ilyesmi.
– Nem mondom, hogy nincsen igaza. Csak különböző helyzetekben, különböző eszköz. Szeretek felkészült lenni minden lehetséges esetre. Nem akarok elhalasztani semmilyen lehetőséget sem, ha az megjelenik előttem. – erre a mondatomra közelebb léptem hozzá, s egy magabiztos fél mosollyal végignéztem a hölgyön. Viszonyításképpen egy átlagos, fekete pengét kapott elő, majd célpontnak egy egyszerű fahordót választva, bemutatta dobható-képességét a fegyvernek. Elismerő arckifejezésemmel nyugtáztam mind a fegyver hatékonyságát, mind a leány ügyességét.
– Hmm… - odasétáltam a hordóhoz, kirántottam belőle a tőrt majd kezemben forgatva vizsgálgatni kezdtem. – Körülbelül másfélszer, akár kétszer ekkora megfelel. Ön mit ajánlana a kettő közül? – kezemben dobálgatni kezdtem a fegyvert – Súlyra több is lehetne, főleg a végében. – Fülem vonalába húztam a kezemben tartott tőrt, majd egy gyors dobással a lány által használt célba dobtam azt.
– Soha nem leszek olyan jó, mint ön. – Nevettem egyet. – Egyébként Neil vagyok. Neil Remington. – nyújtottam felé kezemet.

- Igaza lehet... Nos, nem vagyok fegyverszakértő, csak elkészítem, amit kérnek. 
* Azzal elhajította ugye a pengét, majd a férfi közelebb lépésére ő maga távolodóan szökkent át a pala táblához, mely a kovácsműhely falán pihent, s mellette kicsiny hegyezett széndarabok voltak, rajzoláshoz. Amaz picit megvizsgálta az eldobott árnypengét s végül ő is eldobta, pont oda ahova ő. A penge még ott maradt egy kicsit, majd némi porladás után beleolvadt a terem árnyékaiba, s sebesen el is tűnt. 
- Attól függ mit is szeretne vele. De... Valami másfélszer ekkora jól hangzik, azzal szerintem olyan sebet lehet ejteni, ami akár csontot is törhet. Így belegondolva akár variálhatunk is, amíg forró az acél, addig könnyen lehet formálni.  
* Közelebb lépett a palatáblához, majd egy vékonyka szenet felkapva felrajzolt egy durvább skiccet a fegyver formáiról, ő hogyan is tudna elképzelni, illetve hogy milyen dimenzió is lehetnek. A rajz alapján viszonylag rövid markolata volt, s egy egészen hosszú, nehéz penge része, mely könnyűvé tette annak célba érését. Mintegy 30 centi volt az egész, ebből 20 éllel. A szuroksötét kormot átnyújtotta a férfinak, hogy ha az szeretne valamit variálni a rút kis rajzon. 
- Ne legyen ilyen kishitű, garantálom, hogy nálam ügyesebb lehet. * A bemutatkozásra végül valamilyen vékony mosolyt erőltetett arcára * - Az én nevem Hilde. 

Á igen. A csont törése. Nincs is szebben megkomponált zenemű, vagy kellemesebb hang, mint ahogyan az izmok elszakadnak, s a csontok összeroppannak. Hegyezett széndarabot emelt fel a palatábla mellől, majd felrajzolta, hogy körülbelül hogyan is képzeli ő el. Átnyújtotta a rajzeszközt nekem is, hogy egészítsem ki gondolataimmal. Némi elmélkedés és a bemutatkozás után neki is láttam a tervrajz folytatásának. A körülbelül harminc centiméter hosszú penge végétől számoltam fel egy jó hatot, majd durván centinként apró bevágásokkal díszítettem őket.
– Díszítésként ez a bevágás-motívum elkészíthető? – tekintetemet a rajzról Hildére szegeztem, majd vissza. Még nézegettem egy kicsit, hogyan is változtathatnánk rajta, de egyszerűen késznek érződött a rajzon keresztül.
– Akkor legyen így szerintem. – néztem vissza rá végszóra várva, miközben a szenet visszatettem helyére.

* A férfi sebesen el is vette tőle a szenet, s kicsit kiegészítette a rajzot úgy centinként elhelyezkedő recézésekkel. Ördögi fegyvernek tűnt, ám igenis elkészíthetőnek. Picit elvigyorodott a gondolatán, ezzel bizony annyi vért lehet folyatni, amit ember el nem képzelhet.
- Rettenetesen ördögi fegyver lesz, de megoldható. Kicsit gyengíteni fog a fegyver struktúráján, de ha nem fémbe akarja dobálni, akkor nem fog semmit számítani. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt feltétezem, hogy a lehető legnagyobb rombolást akar végezni, ráadásul igen gyorsan? Aki ezt kirántja, úgy fog vérezni, mint a disznó mikor vágják. 
* Kicsit ismét megsimította az állát, majd végül röviden bólintott. Nincs akadálya, ezt biza képes lesz legyártani, s nem is olyan sok munkával. Az egyensúlyozás lehet csak nehéz, mással probléma nem lehet. 
- Rendben, megcsinálom. Ha akarja, esetleg tudunk rá valamilyen nevet vagy motívumot is rakni, nem kérek érte extrát... Emellett... Jó áron meg tudom gyártani, ugyanis ez lesz az első ilyen... Még később kiszámoljuk mennyiért is, de nem lehet több mondjuk 500 váltónál. * Kezét kinyújtotta a másik felé * - Áll az alku? 

A fegyvert dicsérő szavainak kifejezetten örültem, főleg amikor azt taglalta, hogy milyen szintű vérzési sérüléseket leszek képes véghezvinni ezzel a kicsikével. Az egyetlen dolog, amire némileg húztam a számat, hogy páncélba ütközve problémák akadhatnak a fegyver felépítése végett, de biztos vagyok benne, hogy ebből soha nem lesz nagyobb problémám. Miután a hölgy elvállalta, felajánlotta, hogy valami díszítést még vihet bele.
– Nevet? – kacagtam fel. – A művészek, akik a hatásért, és a szépségért alkotnak, nem pedig a pénzért, azt név nélkül teszik – inkább hangosan gondolkodtam, mint hozzá beszéltem. Tarkómat vakarva azért még hozzátettem.
– Viszont… egy varjúnak a szimbólumát a pengében a markolat felett, el tudnám képzelni.
Az áregyeztetést későbbre hagytuk, de az elsőnek elhangzott összeg is nagyon kellemesen csengett, így rá is hagytam. Válaszul gesztusára kezet ráztam vele.
- Áll az alku.

* Nem igazán tudta mire vélni a művészi lét milyenségét, na de sosem értette az efféle embereket, így végül is nem is szándékozott túl mélyen belegondolni az egészbe. Nincs név, ez a lényeg... Ám mint kiderült, némi díszítés mégis kell, amit majd megoldnak... Varjú... Hope? 
- Nem vagyok egy ügyes rajzoló, de majd ha odajutunk a végéhez, akkor besegíthet egy kicsit a mintával. Nem nagy dolog, csak fel kell rajzolni a pengére szénnel, s utána még egyszer hevíteni, ami miatt az acél máshogy reagál. A végeredményként egy fekete foltként fellelhető lesz a minta, pont úgy, ahogy a rajz mutatta.
* Azzal végül a férfi belecsapott a kezébe, s így megszorította azt. Kellemes kézfogás volt, semmi különösebben több, vagy kevesebb. Elengedte, majd végül elhelyezett egy rög fémet a kohóba, s a fújtatóhoz lépve elkezdte azt lassan, de ütemesen pumpálni, ami hatására a forróság kilövellt a műhelybe.
- S mégis mi járatban erre a városban, ha kérdezhetem? Nem idevalósinak tűnik, már ha nem sértem meg ezzel. 

Hilde a mintha elkészítésével némi segítséget kért tőlem, kézügyességére panaszkodva.
– Ugyan, biztos nem ügyesebb, mint én magam vagyok, de természetesen besegítek.
A leány egy rög fémet kutatott elő, majd azt a kohóba helyezte, melyet a fújtatóval izzítani kezdett.
– Az igazat megvallva csak átutazóban járok erre munka végett, és arra kellett ez az új darab. Az elkövetkezendő egy-két napot a városban tervezem tölteni az egyik fogadóban. – válaszoltam kérdésére a fiatal hölgynek, miközben az egyik hordónak támaszkodva szemléltem a vas izzását, és ahogyan nekiállt dolgozni rajta Hilde.
– És egyébként öné ez az egész helyiség? – érdeklődtem tőle.

- Nos, ahogy gondolja, ám mégis jobban örülnék, ha pont úgy nézne ki, ahogy ön képzeli. 
* S egy varjú... Valljuk be, eléggé nehéz feladat, arról nem beszélve, hogy ha ő maga készítené el, akkor jó eséllyel leginkább egy szerencsétlen verébnek tűnne, vagy éppen még annak sem. Volt még mit tanulnia, na de igaz, nem is festő volt, hanem kovács ÉS harcos. 
- Áh, értem. Szép város, ha nem veti meg igazán a vallást, tudom ajánlni, hogy tekintse meg a Nagytemplomot akár belülről is. Van már fogadó, ahol tartózkodik, vagy még keresi a helyet? 
* Mindeközben a fém elkezdett forrón derengeni, bár még azért kellett neki egy-két perc, hogy készen álljon a formázás első pár lépéséhez. A forró vas a jó vas, mondta neki mindig nagyapja, aki éppen most nem volt itt, hanem inkább a parókián maradt egy barátjával, aki egy öreg lelkész volt, s hamar egymásra találtak annak ellenére, hogy egyébként elég ördöngös a valója a lándzsának. 
- Nem, azé, aki megtanított az alapokra. Besegítek néha a lehetőségért, hogy gyakorolhassak.

  - Én nem igazán hiszek az ilyesfélékben, a templomnézegetést meghagyom valaki másnak. Nem tudom, ön hogy van vele, de valahogyan én jobban érzem magam egy jó ital és egy gyönyörű hölgy társaságában, mint Istenében. –  nevettem fel vállat vonva, majd odasétáltam a fába fúródott pengéhez, s kihúztam azt, majd játszadozni kezdtem vele.
  – Ó, értem. Jó dolog, ha az embernek a munkája egyben egy olyan dolog, amit élvez is, s szívesen csinál. Jómagam is így vagyok ezzel. –  mondtam a leánynak miközben elfojtottam egy kacagást.
- Köszönöm a tanácsot, de már találtam magamnak helyet ahol az estét töltöm, már egy napja a városban vagyok -   közöltem miközben a kohóban felizzó vason pihentettem a tekintetem.

* Kissé elhallgatott a férfi válaszára, s egy fogóval magához vette a tűzforró vasat, az üllőre helyezve, pár erős, de egyenlőre kezdetleges formázást végrehajtva rajta. Minden csendülés után egyre inkább pengére kezdett hasonlítani a nyers acél, bár még igen ügyetlen és suta volt. 
- Nekem megfelel isten társasága, a Protestáns egyház szolgája vagyok, s akár éltemet is adnám érte. * A Fémet belemártotta egy hordó olajba * - De mindenkinek maga dolga, hogy mégis miféle kapcsolatot ápol az Úrral. Aztán azt eszi, amit főzött.
* Nem is szándékozott jobban belemenni a dologba, lényegében ennyi is éppen elég volt a témában, hiszen az elf egyértelműen nem érdeklődött az egyház iránt, s ha ez nem lett volna elég, nekik maguknak is megvan a hitük, ami sokban más mint a sajátjuk. 
- Nos, ez igazából nem a munkám. A seregnek és az egyháznak is segédkezek amivel tudok, mindenes vagyok, sürgönyök, szállítmányok hordása, rendfenntartás és minden efféle. A kovácsmesterség csak harmadlagos, első az egyház, második dél, s csak utána a fém. 
* A fém ismét izzani kezdett a pár pillanat alatt, amire kivette azt, s kissé megpüffölte, kínosan figyelve arra, hogy az acél nagyobbik része inkább a penge végén és ne az elején legyen. Óvatosan kellett kisúlyoznia, de elég ügyeskedéssel nem lehetett elképzelhetetlen, sőt, nagyon is teljesíthető feladat volt.
- Mi jót dolgozik errefelé? Zsoldosmunka? 

- Semmi efféle, csak egy szolgája vagyok Délnek. Ezek pont olyan munkák, amit bárki más is elvégezhetne, de mégis büszkeségem lelem benne. Nem sok másban tudnám.
* Azzal ismét elővette az izzó fémet, és tovább verte a kalapáccsal, aminek hála immáron kivehető volt a forma, s tényleg egy pengére kezdett hajazni. Ezt egy rövid olajfürdő követte, s azonnal ment is vissza helyére. Körülményes dolog volt ez, elég sok kört igényelt, de a végeredmény mindig megérte, pláne, ha sikerül is a fegyvert annak megfelelően megformálni.
- Áh, értem. Errefelé sok jó munka akad a zsoldosoknak, a mocsárvidéken is biztos akad tennivaló, a nekromanták gyakran beeszik magukat oda, és a népek nem győzik őket szétzavarni.
* A fújtató halkan szuszogva ontotta a forró levegőt, a műhely atmoszférája nem volt véletlenül se kellemes, s egyre gyakrabban törölte végig koszos kesztyűjével homlokát, maszatos, fekete foltokat hagyva rajta bármiféle minta, vagy forma hiányában.
- Attól függ, ha minden jól halad, ez kész lehet egy órán belül. A csiszolás és a markolat elhelyezése nem nagy munka, de a penge megformázása nehéz dolog, s igényel némi hevítést is, hogy kellőképpen erős legyen, s ne törjön el az első dobás után... Ha gondolja, körbenézhet a városban, amíg dolgozok, biztos gyorsabban fog telni az idő akkor.

Először a leány tagadta, hogy bármi különleges lenne benne, véleménye szerint csak kifejezetten erős kötődése van a délhez. Ez már maga különlegesség, de ráhagytam. Ajánlott pár tippet zsoldos munkával kapcsolatban a Mocsárvidék környékén a nekromantákkal kapcsolatban, azonban nem igazán érdekelt az ilyesfajta munka, de azért némi érdeklődést színleltem mondani valója felé. Fel-alá járkáltam az apró helyiségben, nézve, ahogy Hilde dolgozik, a forró vasat fegyverré formálva. Pár apróbb dolgot én is fel tudtam fogni abból, amit csinált, de különösebb értelmem nem volt hozzá, így csak csendben csodáltam a munkásságát. Egy órára saccolta a fegyver elkészítésének hátralevő részét, majd ajánlotta, hogy addig nyugodtan menjek el a városba körbenézni. Nem is tétováztam hát sokat.
– Rendben van, akkor egy óra múlva visszajövök. Jó munkát addig is. – Mosolyogtam az ifjú hölgyre, kitárva a műhely ajtaját, s kilépve Hellenburg fényes utcáira.

- Nézzen le a piacra ha esetleg úgy tartja kedve, elég sok portéka akad ott, s a kofák meleg étke is csodálatosan jó, kifejezetten a Feketerigó fogadó mellett lévő pecsenyésé, egészen ritka fűszereket használ, és olcsó áron számítja meg a dolgot.
* Azzal még biccentett egyet a férfinak, s figyelmét átfordította a vasra, mely most már egyetlen bajtársaként vöröslött a kohóban. A körök szépen követték egymást, s egy második rudat vett elő, melyet ráolvasztott az elsőre, egy igen vaskos, s nehéz tőrt formázva belőle. Már most érezte, hogy egy kifejezetten pokoli alkotás lesz, s hogy az úristen se tépi ki majd ezt a sebből... Igaz, lehet nem is kéne kitépni, több kárt okoz, mint amennyi előnyt el lehet képzelni a mozdulatból... Így belegondolva, egyáltalán minek valami ilyesmi egy átlagos zsoldosnak? Mit akar ezzel a szörnyeteggel ölni majd, medvét? Paff-paff, válaszolt a kérdésre szikrázva a nyersanyag, s szépen lassan egy nagy kard alapjának tűnő formát vett fel, ám ez biza nem lesz kinyújtva, s ilyen sűrűségben marad majd. A körök egymást érték, homloka sűrűn ontotta az izzadtságot magából, az ing helyenként sósan tapadt testéhez, s a barna kötényhez, amit felette viselt. Pokol a földön, mégis a maga módján nagyon élvezhető dolog. Talán kicsit több mint egy óra telt el, ahogy végül utolsó simításként verette bele penge markolatrészébe a lukakat, s meg is érkezett az elf. Már csak a minta elhelyezése, az élezés, s persze a markolat felrögzítése volt hátra, pár extra simítás kivételével. A pengét betolta egy hordó vízbe, majd elhelyezte az üllőre azt. Forró volt még, de ennél hidegebben nem lehetett jól felvinni rá a mintát.
- Örömmel látom, hogy visszatért. A palatábla alatt van pár hegyezett széndarab, most van úgy öt perc a mintát elhelyezni rá, hogy aztán a szén beleégjen az utolsó hevítés során. Ha gondolja, tegye csak.
* Lépett félre egy pillanatra a még mindig derengő színben gőzölgő tárgytól, egy asztalhoz sétálva, ahol egy kancsó ha hűsnek nem is nevezhető, de víz pihent. Kiöntött egy kupával, majd megitta azt, a folyamatot vagy háromszor megismételve.

* A férfi visszaértét egy kopogás jelezte, majd belépte után egy kisebb bőrerszényt varázsolt elő, melyet belenyomott kezébe. Nem igazán értette, hogy mégis mi lehetett ez, de végeredményként találgatás helyett inkább simán kinyitotta azt, s egy aranyos kis rézékszer fogadta a tárolóban. Elsőre természetesen némiképp elpirult a dolog láttán, majd utána kedvesen elmosolyodott, röviden meghajolva a sötételf irányába köszönetként. 
- Igazán köszönöm, mindenképpen nagy becsben fogom tartani az ajándékot, bár egyenlőre nem venném fel, nehogy baja essen a kohó mellett. Mégis kár lenne, egy ilyen szép ékszerért. 
* Azzal vidáman átsétált az épület raktár részéről, elhelyezve a kis ékszert a felszerelése mellé, hogy biztos ne feledkezzen el róla. Kifejezetten imponált neki egyébként az ajándék, s különösen értékelte azon figyelmes tényt, hogy nem ezüstből volt, hanem rézből. Előbbi tapintása igen zavarta, míg a második fémet tökéletesen viselte, s ha valamilyen díszhez vagy csecsebecséhez folyamodott, az vagy bronzból vagy rézből készülhetett csakis. Visszatérve a férfi pár szóval megdicsérte a munkát, amire elégedetten elvigyorodott. Hízott a mája ám, piszok módra. 
- Semmi különleges, bár azt megígérhetem, hogy még egy óriást is le lehet majd teríteni vele, ha jól elhajítja. 
* Azzal türelmesen megvárta míg a másik végzett a pingálással, s odalépve elé, a fogóval magához véve a tárgyat, ismét elhelyezve azt a kohóba, folytatva a pumpálást. Ez már a végső hevítés volt, egy olaj fürdő, és egy hűtés hibádzott már csak a teljességhez.
- Ahogy néztem nagyszerűen fog majd kinézni a mintha, minden bizonnyal büszkén viselheti majd. 

Ahogy kezébe nyomtam az ajándékot, köszönésképp egy apró meghajlást ejtett, majd a terem hátuljához vitte, ahol a többi felszerelése volt található. Emiatt először azt hittem volna, hogy nem érdekelik ilyesféle dolgok, és teljesen hidegen hagyja az egész, azonban kedves mosolya, köszönete, s rózsaszínes, pirult arca teljesen másról tanúskodott.
 – Nagy örömmel tölt el, hogy tetszik. Elvégre ezért hoztam. –  mosolyodtam a boldogan vigyorgó leányra. A rajzolásba hatalmas koncentrációval teli energiát fektettem, a tökéletességre hajtottam, annak ellenére, hogy tudtam, nincsen ahhoz megfelelő rajztudásom. De ennek ellenére is, a pingálás végeredménye kifogástalan lett, nem csak magamhoz mérve, hanem úgy általánosságban is kifejezetten elegánsan festett a sötét varjú a penge tövében. Mikor végeztem, a lány odalépett hozzám, majd a fogójával megszorítva a már majdnem késznek mondható fegyvert, felemelte azt.
 – Mit gondol? –  kérdeztem tőle, miközben elégedetten hátradőltem a mögöttem lévő falnak, nézve ahogy a hölgy újra a kohóhoz viszi, és a fújtatóval kezd munkálkoni.
 – Az egyszer biztos. Eddig ő az egyik legcsinosabb darabja a kollekciómnak. –  helyeseltem a lány mondatát.

- Nagyon szépen fog látszani, no milyen jó, hogy végül nem én álltam neki! Az csak egy veréb lett volna, nem pedig egy ilyen tekintélyes varjú. 
* A kohó sercegve hányta magából a hőt, a penge ismét forró izzásba kezdett, s ahogy a szén takarta a minta felszínét, az alant heverő fém kevésbé hevült fel, megtartva egy olyan hőfokot, ahogy képes volt átvenni strukturálisan is a sötétebb színt. Nem akarta sokáig folytatni a dolgot, ha most elkezdett volna olvadni az anyag, akkor búcsút mondhattak volna a fegyvernek, így mikor elegendően vörösben úszott, kivette, gyorsan megszemlélte a fogóval, hogy minden rendben van-e, majd végül belemártotta az olajba, mi visítva sercegett fel, fel-fel köpve, illetve okádva a gőzt. Óvatlanul, kicsit el is találta kezén a bőrt, vörös nyomot hagyva maga után, de ez semmi olyasmi sem volt, amit éppenséggel ne szokott volna már meg, s végül belemártotta a kést a vízbe, ahol hagyta merülni pár percig. A víz rohanva forrt fel az égető acéltól, de távolabb állt, így nem veszélyeztette most már a hő. 
- Jól rémlik, hogy kéne recézni a pengét? 
* Azzal egy pár pillanat múlva a hosszú fogóval ismét belenyúlt a vízbe, némi ügyetlenkedés után kihalászva a kést, s egy gyors tesztelés után megállapítva, hogy kesztyűvel most már meg tudja fogni úgy, hogy ne égesse meg magát. Átlépett az kohótól az asztalig, s egy nagy fenőkőt közelített meg, melynek a pedálja a földön volt. Egy szusszanás után mozgatni kezdte azt, aminek hatására a kő egyre sebesebben és sebesebben fordult körben, lehetővé téve, hogy képes legyen rajta élezni a fegyvert. Kritikus pillanat volt ez, s a lassan okádott szikrák színeit figyelve igen óvatosan bánt a kés pengéjével, ne adj isten megrepessze azt.

A nagy hő, nem csak a kohóban vörösre forró vasra volt hatással, hanem már kezdtek rajtam is kimutatni a jegyei, ahogyan homlokomon gyöngyözni kezdett a víz. Hanyag mozdulattal törtöltem le őket, majd tovább bámészkodtam a helységben, főként a munkálódó lányt figyelve. Készülődő fegyver egy olajfürdőt kapott, majd vízbe tette azt némileg hűlni. Míg a penge a vízben nyugodott, a lány egy kérdéssel fordult felém.
– Igen, úgy beszéltük meg. –   Helyeseltem neki, miközben nagyokat ásítva nyújtóztattam ki végtagjaim. Pár hosszabb másodpercnyi pihenés után Hilde kivette a vízből a pengét, majd a recéző asztalánál foglalt helyet, s lábával működésbe lendítette az élező követ. Míg azt figyeltem, hogyan kerül a kő és a penge meglehetősen közeli találkozásokban, és ahogy minden érintésre, melytől szikrát hánytak, megjelentek apró bevágások a pengén, csak azon tudott járni az agyam, hogy miféle képen lehet majd kihasználni ennek a készülőben lévő fegyvernek tulajdonságait és erejét.
– Már most rájöttem két dologra. – törtem meg a csendet, már ha a sivító sercegés közbeni szótlanságot lehet annak hívni.  - Ez egy csodás tőr lesz, és bármikor kell fegyvert csináltatnom, vagy valami hasonló dolgot művelni, biztos, hogy önhöz jövök. – Bókoltam mosolyogva Hildének, miközben a műveletet szemléltem.

* A fenőkő nyekeregve véste bele a recéket a tőrbe, egyre többet és többet fogyasztva a pengéből. Az eddig szép, formás fém lassan elkezdett arcot váltani, s egy sokkal szörnyűbb, sátáni mészárlóeszközzé szellemült át. Hogy végzett a folyamattal, a penge oldalát is végigfuttatta az eszközön, adva neki némi élt. Tesztelvén felemelte kissé a még nyers vágóélt, s egy kisebb adag kiálló hajszálon végighúzta, amit végül szépen le is metszett... Borotvaéles persze nem volt, de pont megfelelt arra, amire szánták.
- Óh, na ne mondja! Még a végén el fogok pirulni! * Egy pillanatra hátrapillantott egy hamiskás mosollyal, majd letörölte a fegyverről a rajta maradt olajat, s átlépett egy másik asztalhoz, ahol kisebb-nagyobb méretre vágott fadarabok voltak, fényesre és simára csiszolva.  - De azért örülök, hogy így gondolja. A nyél anyagát kiválaszthatja. 
* Azzal a megadott típusú fát kétoldalt nekitoldotta a fémnek, s egy-egy szegeccsel átverette a lyukakat, így most már rögzítve rajta. Ezután egy ráspollyal leszedte a kiálló részeket, s egy gyors rétegben megcsiszolta a fát is, hogy biztos jó legyen. A fény felé emelve még picit megszemlélte azt, majd végül egy bőr tartóért nyúlt, amiben ugyan kicsit fityegett a fegyver, de éppen megfelelt neki... Mégiscsak egészen ritka az ekkora tőrhöz illő tok, s amit most elővett már így is rövidkardnak volt. A kész terméket átnyújtotta a férfi irányába.
- Kész van, szemlélje meg. Jól kéne szolgálnia, nem törékeny darab, bár lehet tudom ajánlani, hogy egy bőrmívesnél boríttassa be a markolatot egy nagyon vékony réteggel. Akkor kevésbé fog megrepedni a markolat, ha netán rosszul érne célpontot. A dobófegyvereknél mindig ott van a nyél törésének az esélye, de egy ekkora tőrnek egyszerűen muszáj egy markolat, mert nem lehet eldobni másként. 
* Azzal végül megtörölte kissé az nedves homlokát, s levette magáról a barna kötényt. Csípős izzadtságszag kezdett kiszivárogni ruhája alól, de ezzel nem tudott volna mit kezdeni akkor se ha akart volna, a kovácsműhely velejárója. 
- A fegyvert megszámítom 200 váltóért (Lusta vagyok kiszámolni mennyi lesz konkrétan, de valahol ennek a környékén lehet majd), részben az ajándék, részben a tény miatt, hogy először csináltam ilyet. Van ellenvetése?
* Azzal ha a másik végez, s kifizeti a portékát, még kikiséri a műhelyből, majd visszatér, s leül egy picit kipihenni a komoly fegyver elkészítésének viszontagságait.

/ Köszönöm a játékot, majd ha találkozunk a chaten, megoldjuk a tranzakciót /

Ámulatba ejtve bambultam, ahogy a szikratengerben a penge felvette sajátos stílusjegyeit, és kezdett azzá az egyedi, elegáns bestiává válni, amivé akartam, hogy legyen. Ahogyan kezdett kész lenni, csak szótlanul álltam, s csodáltam a remekművet. A lány miután végzett a fegyver recézésével, egy apró élező procedúra alá vetette, majd amikor azt is befejezte, felállott, s egy másik asztalhoz bandukolt.
– Hmm… legyen tölgyfából. Szeretném, ha strapabíró lenne. – jelentettem ki igényemet Hildének, kérdésére válaszolva. Felszerelte a nyeleket, ezután pedig átnyújtotta a már kész tőrt, hogy vizsgáljam meg. Ahogy kezembe véve csodálgattam tágra nyílt, csillogó szemekkel, szóhoz aligha jutottam. Agyamat kismillió gondolat futotta át, hogy milyen szintű költőiséggel, s gyönyör kíséretében lehet majd ezzel a pompás darabbal végezni megannyi ellenféllel. A gondolatokra elvigyorodtam.
– Köszönöm az ötletet, így is fogok tenni. – böktem oda röviden, amikor elmagyarázta a bőrbevonat fontosságát. Miután megfogalmazta az árat, még jobban kezdtem örülni. Egy ilyen fegyver, ilyen olcsó áron… szinte ingyennek számított. Boldogan, nagyra nyílt szemekkel köszöntem meg.
– Nincsen, természetesen, nagyon is kedvemre van ez az árajánlat. – néztem fel a hölgyre, s pénzes zacskómból kikotorásztam a megbeszélt összeget.
– Köszönöm, és élmény volt önnel dolgozni. A viszont látásra, hölgyem! – biccentettem kurtán a leánynak köszönésképpen, s az ajtó felé vettem az irányt.  

/Köszönöm mind a játékot, mind az ötletem megvalósításában nyújtott segítséget. /

Huh, kicsit aggódtam a rövid reagokat látva, hogy nem lesz meg a minimum, de sikerült, ügyesek vagytok!
Neilt furcsa volt ilyen nyugodtnak látni (hát ugye én elég beteg oldalával találkoztam eddig), de egyáltalán nem ért csalódás - ha épp nincs akcióban, nagyon kedves fiúcska, akivel szívesen összefutnék. Annak külön örülök, hogy picit megleshettük, milyen is Hildének egy ilyen napja, ahogy tanulja a kovácsolás művészetét.
Szép munka, jár a 100 tp!