[Iysebel&Neil] The worlds finest piece of art

Fáradtan löktem be a kocsma korhadt ajtaját. Egy hosszú, fárasztó nap volt mai, a ami nem is zavart volna, ha történik valami érdekes, de sajnos ez nem így volt. Hosszas mozdulattal túrtam bele hajamba befele menet, céliránynak a kocsmapultot véve. Lekönyököltem, majd vártam, hogy valaki érkezzen. Körbenézve nem volt valami nagy tömegtumultus, csak páran iszogattak kerek faasztaloknál.  Unottan játszottam egy pénzérmével, miközben a hátsó ajtón bebicegő, telt kocsmárosnén pihentettem tekintetemet.
– Oh! Elnézését kérem uram! Mit hozhatok? – vonta szemöldökeit magasba, kedvességet színleltetve.
– Valami erőset. Mondjuk whiskeyt. – böktem oda, ahogyan zsebem mélyére nyúlva kikotorásztam némi váltót, s hanyagul a pulton hagytam annyit, hogy kiférjen belőle még egy. Duzzogva csapta le elém az üvegpoharat, majd azt feltöltötte a keserű, zavaros itallal. Amint elvette az üveg száját, kezembe is fogtam italom, s felhajtottam azt. Látva a pénz mennyiségét, még álldogált ott, kezében szorongatva a piát.
– Még egyet! – löktem le a pultra a poharat, miközben kezemmel megtöröltem a számat. Felkaptam az újonnan kitöltött italom, majd elvonultam, s helyet foglaltam az egyik üres asztalnál. Az ital keserű utóizé lengte be számat, s ott kényelmesen letanyázott, így zsebem mélyéről előkotorásztam egy bőrzacskót, melyben dohányomat tároltam. Éppen nyúltam volna bele, amikor gyorsan lehuppant velem szembe egy férfi, s már kínált is saját cigarettájával. Gyanakodva vettem el tőle, majd gyújtottam meg, nagyokat szippantva belőle. Nem szeretem a kedves embereket. Nem… ez így nem pontos. Kedves ember nem létezik, csak olyan, akinek éppen kell valami, ezért úgy bánik veled, hogy te megadd azt neki. Nem szólva egy szót sem, hátradőltem a székemben, s végigmértem a tagot, várva, hogy elmondja, mit akar tőlem. Egy rókaképű, körülbelül harmincas éveit taposó, csapzott, fekete hajú férfi volt, akinek arca jobb oldalán egy égésnyom díszelgett.
– Azt hallottam, hogy… az olyan embereknek, akiknek problémájuk van, azok téged kereshetnek. – tördelte ujjait, miközben tekintetemet próbálta fürkészni.
– Folytasd. – böktem oda neki, nagyokat slukkolva a cigarettából. Elég jó minőségű dohány volt, ami azt jelenti, hogy kinézete ellenére viszonylag tehetős. Ruházata kopott volt, viszont lehet, hogy csak nem akart jó minőségű ruhában megjelenni ilyen helyen, amivel feltűnést keltene. Ezt a teóriámat alá is támasztották ápolt körmei. Furfangos és gazdag… az ilyentől távol akarna maradni az átlagember. De én mégis úgy döntöttem, hogy meghallgatom mondandóját.
– Lenne egy nő… - kezdett hát bele. – 3500 váltó. – mondta röviden, majd ő is hátradőlt.  Szemem ennek hallatára kicsit kidülledt, s meglepetten fújtam ki a füstöt. Miközben elnyomtam a cigarettát az asztalon, igazán közel hajoltam hozzá, hogy csak ő halljon.
– Ha nem akarsz feltűnést kelteni, először is hozz nekem egy italt. Addig még átgondolom. – gurítottam le torkomon a második kör whiskeyt, miközben végignéztem, ahogy a férfi oda-vissza jár a pulttól, kezében kettő whiskeyvel. Mikor leült az asztalhoz, még államat simogattam, de mivel egy ilyen jó ajánlatot nem utasíthattam vissza, nem volt sok választásom.
– Különleges? – kérdeztem tőle, ha már ennyi váltót ajánlott fel az életéért.
– Csak nekem. – legyintett, majd megitta whiskeyét. Hozzá hasonló képen tettem.
– Hát akkor 3500. – dobtam magamra kabátomat, amíg egy apró cetlit csúsztatott végig az asztalon, rajta minden bizonnyal a lány jelenlegi címével. Zsebre gyűrtem azt, majd megindultam kifele. Még megálltam mellette, majd kezemet vállára tettem.
– Három nap múlva ugyanitt találkozunk. – mondtam, majd választ nem várva kiviharoztam az éjszakába.

Friss démonként első dolgom az volt, hogy felkeressek egy pofás, kis falucskát, annak a sűrűn szőtt erdőnek a közelében, ahol magamhoz tértem. Kellemes kis falu volt, sárgára mázolt házakkal, melyeknek piros muskátlik csücsült az ablakukban, lombos fák szegélyezték az utat és apró szemű fehér kaviccsal voltak felszórva az utcák. A falu főterén mesébe illő templom állt, mely tekintélyt parancsolóan emelkedett a magasba.
Kellemesen sütött a nap és a madarak éneke melengette a szíveket. Én is szívesen jártam az utcákat, mikor rátaláltam egy bájos fogadóra. Hatalmas fa kapu, vasalásokkal díszítve csalogatta hatalmas száján a vendégeket. Ahogy beléptem rajta, egy csodás tornácos kertecske tárult szemem elé, az illatok finoman csiklandozták az orromat. Roppantul tetszett a látvány, a gomolyagokban hömpölygő illatáról nem is szólva, elhatároztam, hogy itt maradok egy pár napra.
Kissé Bizonytalanul téptem fel az ajtót, ám mikor láttam, hogy két kedves szempár fogad oda benn nyomban visszatért minden határozottságom. Egy kedves néni volt, akinek arcán mélyre szántott az idő ekéje.
- Mit parancsol kedveském? – kérdezte rekedtes hangon.
- Szeretnék kivenni egy szobát pár napra. – feleltem neki kedvesen, majd rá mosolyogtam, közben buzgón kotorásztam némi pénzért a zsebemben.
- Rendben aranyom. - leakasztott egy kulcsot a falon függő kis szekrénykéből és a kezembe nyomta. Éreztem, hogy keze száraz és meleg. Ott hagytam neki a fizetséget, majd megkerestem a szobámat, ami az emeleten volt. Irtó szerencsém volt, mert pont egy olyan szobát kaptam, aminek az ablaka, egyenesen a kertre nézett.
Lassan bukott alá a nap fényes korongja, s az ég is felvette éjjeli köntösét, amit ezer meg annyi tündöklő csillag fog pettyezni. Letelepedtem az ablakba és bámultam az égboltot, közben nagyokat ásítottam, de szüntelen figyelemmel, szemem az ablakhoz tapadt, mindaddig, amíg végül Morpheusz, az álomnak istene, el nem ragadta elmémet.

Nyugodt, langyos szellő fújdogált végig a macskaköves utakon. A csöndes falu már aludt, nem igazán járt az utcán egy lélek sem. Mit tehetett az a lány?... Beértem hát a fogadó fakapuja elé, majd - miután még egyszer leellenőriztem a címet még egy utolsó alkalommal – egy egyszerű mozdulattal belöktem azt. Bementem az ajtón belülre, ahol a pult mögül egy fáradt, idős nő nézett rám furcsán. Szúrós szemmel kezdtem vizsgálgatni a hirtelen elém táruló térséget, s az ott tartozókat. Nem voltak valami sokan, elvégre egy ilyen faluban nem igazán lehet találni olyan embert, aki fogadóban száll meg. Csak az olyan, aki éppen átutazóban van, legalább is én így gondoltam. Lassú léptekkel tántorogtam oda a nőhöz.
– Van sörük? – érdeklődtem, miközben a pultra támaszkodtam.
– Hát hogyne lenne. – válaszolt miközben egy szegecsekkel, és vaspántokkal összetákolt fakupát vett elő, s töltötte fel az italommal. A művelet közben kipengettem a fizetséget az asztalra, majd egy biccentés keretein belül megköszöntem azt, s helyet foglaltam az egyik olyan asztalnál, ahonnan az egész helyet beláttam. Aprókat kortyolgattam italomból, miközben lábaimat a szembe levő székre dobtam fel. Hosszú lesz az éjszaka…

A tekintélyes Hold is felballagott már az égre, amikor ébredeztem. Ezüstös fényárban úsztatta meg a kis szobát, melynek árnyékos zugait a melankólikus sötét vett birtokba. Fejemben úgy cikáztak a gondolatok, akár egy megbolydult méhkass. Gondolatok, egy férfiról, ki magáénak akart, de én nem akartam őt. Megrebegtettem pilláimat, majd felkeltem az ablak csábító festményétől elszakadva.
Hosszas nyújtózkodás után, villámként csapott belém a gondolat, hogy milyen remek ötlet lenne lemenni egy kicsit a kertbe, vagy akár meginni valami finomat. Óvatos, megfontolt léptekkel indultam neki a lépcsőfokoknak, melyek pehely könnyű testem alatt is, fájdalmasan sírtak fel.
A hosszú, tekergő lépcső végén, éles fény nyilalt a szemeimbe, melytől kénytelen voltam hunyorogni. Nos, annyira hunyorogtam, hogy kishílyán a saját két, szép lábamban botlottam el.
Néhány sor szerencsétlenkedés után, odatipegtem, a már ismert kedves nénihez.
-Szervusz életem, mit adhatok? -kérdezte szívmellengető hangon.
-Egy pohárka bort kérnék.- válaszoltam, miközben a legédesebb mosolyomat vettem elő.
A néni kiöntötte a sötétbordó, édes nedűt, majd elém csúsztatta. Az érmék fémes koppanással értek a pultot. Ezután kezemben a poharkámmal; amin aranyosan játszott a fény, elsétáltam egy asztalhoz és nőiesen keresztbe vetett labakkal, elegánsan helyet foglaltam. Kihalt egy hely volt, alig lézengtek páran a durvára csiszolt fa asztalok között. Az csendes ötétsége mindent megszállt. Ajkaimhoz emeltem a poharat és kortyoltam egyet, a mejdnem olyan vörös italból mint maga a szám színe.

Eltelt pár óra, mire valami végre történt is. Körülbelül harmadszorra ürítettem ki kupám tartalmát, és már indultam volna a negyedik körért, azonban valaki beelőzött a pultnál. Egy törékeny hölgy volt, aki a szobák felé vezető lépcsőkről bicegett le. Gyönyörű volt… kecsesen szambázott a kerek asztalok között, mint aki felhőkön táncolt volna. Hosszú, fehér haja bársonyosan omlott vállára, rózsavörös ajkai pedig gyönyörű kontrasztot vetettek hófehér bőrével. Kikért magának egy pohárka vörösbort, majd elegáns mozdulatokkal helyet foglalt az egyik asztalnál. Olyan volt, mint egy pokolba tévedt angyal… De ez volt a probléma. Órák óta ő volt az egyetlen nő, a pultoson kívül, aki megfordult ezen a helyen. Sajnos nem láttam, hogy hányas szoba kulcsát adta le, de az biztos, hogy itt bérli. Mit keresne itt, egy hozzá hasonló nő, egy ilyen helyen? De nem ölhetem őt meg… művész vagyok, sosem a pénzért öltem, de… hogyan teszel valamit, ami minden művészet szépségét felülmúlja, szebbé? Lehetetlen. Maga volt, a két lábon járó tökéletes mű. Mindenesetre, tennem kellett valamit. Aki több mint háromezer váltót ajánl fel egy nő életéért, az úgy is meg fogja valakivel öletni. Figyelmeztetnem kellett. De… de még az sem biztos, hogy ő tényleg a célpontom. Nem számított. Felálltam székemről, majd komótosan odaballagtam az öreg pultoshoz.
– Még egy sör, és két pálinka… mondjuk barack. – mondtam a nőnek, aki miután kicsöngettem a pénzt, oda is adta. Kacérul mosolyogva, magabiztosan lépkedtem oda az imént lejövő hölgy asztalához, s letettem arra az italokat.
– Csatlakozhatok? – néztem bele mélyen gyönyörű, kék szemeibe.

Hallgatag mellankória telepedett a helyre, mintha a csönd hajszáll vékony tükörrel vonta volna be a tér minden zugát, melyet senki nem mert volna megtörni. A gyertyák aranyos fényárban fürdették meg az asztalokat, a padlót, a falat, s az emberek arcat és az arcukon tükröződő mázsás gondok súllyat.
Végül egy férfi zúzta ezer meg annyi apró szilánkra a csend lehelet vékony hártyáját. Hatarozott léptekkel a pulthoz sietett. Haja oly fekete volt akar az este komor arca, mely nem engedte, sem a csillagokat, sem a Holdat magan. Fürkésző tekintettel figyeltem minden mozdulatát, ahogy levegőt vesz, ahogy izmai aprókat rándultak. Úgy állt ott mint egy tigris a dzsungel sötét arnyai közt, aki bármelyik pillanatban képes lenne raugrani aldozatára, s cafatokra tépni azt.
Hirtelen megfordult, így feltárult elöttem arca és lila szeme, melyekben tükröződött az ocska gyertyák remegő fénye. Egyenesen felém tartott, miközben kacér mosoly ült az arcára, én pedig nem tehettem semmit, csak leplezetlen érdeklődéssel vártam a folytatást.
Mikor elért hozzám, igéző tekintetét az enyémbe fúrta majd megkérdezte csatlakozhat-e.
-Természetesen.-valaszoltam és sokat mondóan néztem rá, tan még pillaimat is meglebegtettem de csak ép oly finoman, ahogy a pillék csapkodnak szárnyaikkal.

Ahogyan selymes hangján megszólalt, és hosszú szempilláit megrebegtette, lelkem azzal együtt remegett meg. Halk koppanás keretein belül tettem le az asztalokra az italokat, majd helyet foglaltam, a hölgy társaságában. Jobb kezembe vettem a feles poharat, majd balommal a másikat a lány elé toltam.
– Egészségünkre – kacsintottam rá, majd húztam le a pálinkát. Erős volt és kifejezetten jó ízű. Lekísértem egy korty sörrel, majd miután megtöröltem a számat, hátradőltem a székben. Elég jó helyzetben voltam, elvégre amúgy is információt kellett róla gyűjtenem, hogy nem-e ő a célpont, és amúgy is, kár lenne egy ilyen szépséggel nem megismerkedni.
– Szóval… - kezdtem végül bele – Átutazóban vagy talán? – tettem fel a suta kérdést. A fejemben kismillió dolog jelent meg, amit mondani akartam volna neki, de még is ezt böktem ki.
– Úgy értem, minden bizonnyal itt bérelsz szobát, elvégre fentről, a szobák felől jöttél le. – böktem fejemmel a lépcsősor felé, miközben szemöldökeimet a magasba vontam.

Ahogyan leült velem szembe, némi kétség kavaródott fel bennem. Ki ez? És mit akar tőllem? Azonban, ahogy újból ráemeltem tekintettem, úgy szakadoztak szét, akár egy gyönge pókháló a harmat cseppek súllyatól.
Komótosan végig mértem a kezét, amikor felém csúsztatta a feles poharat. Nem tudom, hogy mit gondolhatott rólam, hogy ilyen alapossággal szemmel tartom, de egyszerű nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Vonzotta a tekintettem, mint valami földön túli mágnes.
-Egészségünkre- mondtam én is, majd, ajkaimhoz emeltem a poharat és számba csorgattam az italt, közbe figyeltem arra is, hogy a lehető legkecsesebb mozdulatokat tegyem.
- Igen, valóban csak átutazóban vagyok. Valójában nem is tudom miért pont itt- megvontam a vállam- minden bizonnyal azért, mert ide hoztak a lábaim- valójában nagyon jól tudtam, hogy ez nem így van. Menekültem az elől a szörny elől, akinek nem csak pénze és hatalma volt, hanem még beteg fétise is. Minden áron egyszerre több csábdémonnal akart együtt lenni, és hát én az a fajta nő vagyok, aki szereti egymaga kezelésbe venni a pacienseit.
Ez azonban kezdésnek megfeküdné a gyomrát a káprázatos tekintetű idegennek ezért csak sejtelmesen ennyit feleltem tudásra éhes szavaira:
- Meg volt rá az okom, hogy pont egy ilyen eldugott faluban töltsek el pár édes napot.
Kicsi szünetet tartottam, hogy felmérhessem reakciójit.
- És te hogy kerülsz ide, az Isten háta mögé? - Miközben neki szegeztem a kérdést bályosan rá mosolyogtam, hogy nehogy feltűnjön neki, a titokzatos hangvétel.Fejemben megint furcsa gondolat foszlányok keringtek. Vajon megbízvatok-e benne vagy jobb lesz vigyázni? Ez a kérdés nyugtalanított, de egyben vonzott is.

Képtelen voltam betelni a szépségével. A kecsesség benne volt minden egyes apró mozdulatában, hangszíne selymes volt, igazi profin megkomponált zene a fülnek. Viszont ez csak még jobban fájdította a lelkemet. A személyleírás tökéletesen illett rá, és azok alapján amit elmondott… vagyis inkább azok alapján amit nem mondott el, több mint biztos voltam abban, hogy ő az. Lehet csak félt tőlem, elvégre egy vadidegen vagyok, aki egyszerűen helyet foglalt mellette, és elkezdtem kérdésekkel bombázni, ezért nem akarta az orromra kötni a dolgát, de akkor is… mi mást keresne itt egy hozzá hasonló lány, mint menedéket. Folytonos tekintete nehéz volt rajtam, éreztem, hogy próbál kiismerni a mozdulataimból, szavaimból, pontosan úgy, ahogy eddig én csináltam. Ez viszont egyáltalán nem zavart engem. Ahogy szavai elmémbe férkőztek, és bársonyosan zúgtak bent, a tehetetlenségtől képtelen voltam mit csinálni. Frusztráltan dörzsöltem halántékomat, azon gondolkodva, hogy mit is tegyek. Másodpercek teltek már el, mióta feltette a kérdését, azonban választ még mindig nem tudtam kinyögni. El kellett neki mondanom. Ha három napon belül én nem ölöm meg, valaki más megfogja. Ha ő sem, jön újabb. Egy olyan emberrel van dolgunk akinek rengeteg pénze van, és nagyon nagy benne a bosszú vágy. Az, hogy szobaszámra pontosan kinyomozta, hogy hol van, az nem jelent jót. A józan eszem azt diktálta, hogy csak álljak fel innen szó nélkül, és hagyjam magára a lányt, a biztos halálra, de… amióta megpillantottam őt, azóta nem igazán találom a józan eszemet sehol sem. Nagyot kortyoltam a sörömből, majd előkotorásztam zsebemből a papírt, amin a személyleírás volt, és a szemben ülő leányzó címe. Diszkréten végigcsúsztattam az asztalon, pontosan elé.
- Egy másik alkalommal mindenképpen folytatjuk ezt a fajta beszélgetést, de most valamit meg kell beszélnünk, valahol máshol. Az életed veszélyben van.

Miközben kezemet nyújtottam a cetliért, gyöngéden hozzáértem kezéhez. Olyan meleg volt, hogy szinte szédítő érzés volt.
Azonban mikor felemeltem a cetlit megdöbbenve olvastam végig azt a pár sort, hogy majdnem a padlóra zuhantam tőle. Arcom még sápadtabb lett, az összes vér kifutott belőle, zihálva vettem a levegőt, s csak arra tudtam gondolni, hogy lehet meg fogok halni.
Rémült tekitettemet rád emeltem, pupilláim ijesztően kitágultak. Megragadtam a kezedet s a pult felé húztalak
- A... A kulcsomat kérném!- nyögtem ki elcsukló hangon. Ajkaim széle cserepes lett a sok lihegéstől.
- Mi baja aranyom? -kérdezte a néni megrökönyödve, összevont szemöldökkel.
- Az ég világon semmi csak a kulcst kérem!- türelmetlenség érződött a hangomban, ami kétségbe essésel volt megfűszerezve.
A néni aggódó pillantást vetett rám, majd a tenyerembe ejtette a kulcsot.
- köszönöm- mondtam miközben nagy erőfeszítés árán mosolyt eröltettem magamra, ettől látszólag megnyugodott a néni.
Egyenesen a nyekergő lépcső fokok felé vettem az irányt, s még mindig húztalak magam után, öszíntén szolva csodálkoztam, hogy nem rántottad ki a kezed szorításomból, ugyan nem vagyok erős, de az ijedség nagy erőt valthatott ki belőllem. Mikor már a kopottas ajtó elött ácsingózva, próbáltam remegő kézzel kinyitni az ajtót, leejtettem a kulcsot mely hangos csörömpöléssel ért földet. Lehajoltam érte, észre sem véve, hogy ruhám elég rövidke, így hófehér combjaim kivillannak.
Nagy nehezen csak sikerült engedelemre bírni a zárnyelvet, betessékeltelek, majd magunkra zártam, hogy lelkem valamennyire megnyugodhassék. Nekidöltem az falnak, kicsúsztak a lábaim alólam s a földre rogytam mint egy rongybaba.
- Most pedig beszélj! - mondtam hisztérikus hangnemben.
- Már mint úgy értem, mesélj el kérlek mindent, amit tudsz- megnedvesítettem a cserepes ajkaimat nyelvemmel, miközzben beletúrtam hófehér hajamba, amin ezüstösen táncolt a hold fény.

Ahogyan elolvasta a cetlire leírtakat, s elhangzottak szavaim, reakciója majdnem annyira megijesztett engem, mint amennyire ő lehetett megrémülve. Szinte már magamban éreztem, ahogyan szívdobogásának gyorsasága közel a kétszeresére emelkedett. Arca teljesen elsápadt, hangja remegővé vált. Az első adandó alkalommal elkapta a kezemet, s elkezdett rémülten maga után vonszolni a pulthoz, kikérte a kulcsát, majd sietségben felrohantunk az emeletre. A lépcsőfokok minden egyes ijedt lépésre nyikorogva nyögtek fel. Direkt a diszkréció miatt kértem, hogy máshol beszéljük meg, de így csak annyira lőttek az elvegyülésünknek, mintha az asztalnál hangos vitába kezdve beszéltük volna meg az egészet. De nem számított, várható reakció volt tőle. Az ajtó előtt még babrált a kulcsokkal, remegő keze és a sietség nem volt segítségére a megrémült hölgynek, ezért csörömpölve a földre zuhantak. Gyorsan felkapta, majd kisebb ügyetlenkedés után végül kitárta az ajtót, és maga után rántott, ahogy szabályosan bevetődött a szobába. Gondosan bezárta magunk mögött az ajtót, ami többfajta gondolatokat váltott ki belőlem. Azonnal nekidőlt a falnak, majd összerogyott a földre. Zihálva parancsolt rám, amire meglepődötten ráncoltam homlokomat, majd miután megemberelte magát, kedvesebb hangnemben tette fel ugyan azt a kérdést.
– Hé, hé! – guggoltam le hozzá, s karjaimat szorosan köré fontam. Egyik kezemmel hátát simogattam, miközben a másikkal hajába túrtam, s igazán közel hajoltam hozzá. Hajának illata azonnal befurakodott orromba, s azon keresztül elmémbe férkőzve tanyázott le, ami miatt még jobban elvarázsolódtam.
– Nyugalom… biztonságban vagy jelenleg. Itt vagyok, nincs mitől félned. – suttogtam a fülébe a mézédes hazugságokat a lehető legmeggyőzőbben. Még így ültünk ott egy jó fél percig, majd hátrébb hajoltam, s kezeimet orcájára helyeztem. A teljesen hideg tapintás ellenére, bőre még mindig bársonyosan selymes volt. Mélyen szemeibe néztem, s az igéző látvány ellenére próbáltam megzabolázni magam, elővenni a józan eszem, több-kevesebb sikerrel.
– Nézz rám. A szemembe. – mondtam neki határozottan. – Ki fogunk valamit találni, rendben? Nyugodj meg. – nyugtatgattam még egy picit, majd kiszemeltem magamnak az ágyat, de hogy ne érezze magát ennél is kényelmetlenebbül, inkább a földön foglaltam helyet, vele szemben.
– Egy férfi a tegnapi nap folyamán odajött hozzám. Nyúlt arcú, talán harminc lehet. Fekete hajú, egy égésnyommal az arcának egyik felén… - tartottam kis szünetet, majd nagyot sóhajtva kimondtam végül. – Felbérelt, hogy öljelek meg. – mondtam végül el neki. – Nem tudom mit tettél… és nem is akarok belemenni. Sosem hittem az igazságszolgáltatásban. Egy szabad lélek vagyok, aki a művészetért él. És amint az feltett esküm lett, meg kell védenem a világ legszebb, legkifinomultabb művét… Téged.

Ahogy ott, teljesen magamba roskadva, reménytelenül ültem a hideg, nyirkos fal tövében, kedvesen odakuporodtál hozzám, s legnagyobb meglepetésemre, átöleltél. Biztonságot nyújtó karjaid között, hirtelen mindent félelem kiszállt belőllem, s elkezdett zakatolni valami a mellkasomban.  Amikor kezed hátamon futott végig, azt kívántam bár sose engednél el. Beletúrtál hajamba, amitől gyöngéden megborzongtam, s amikor fülembe súgtad, hogy nem lesz semmi bajom én elhittem. Ittam minden szavad, miközben élveztem minden apró pillanatot, hogy a közeledben lehetek. Karjaid akár egy sátor borultak rám
Majd eltávolodtál tőllem én pedig fájó pillantást vetettem rád, ekkor kezedet arcomhoz emelted, amitől halvány pír jelent meg arcomon.
Engedelmesen a szemedbe néztem, mikor arra utasítottal, zavartságott, félelmet és egy lágy érzelmet tükrözött. Nem tudtam válaszolni csak bologattam, mert teljesen kimerültem a sok idegeskedéstől, ami teljesen érthető.
Egyre távolabb kerültél, égett bennem a vágy, hogy a nyakadba boruljak, ajkaimat a tiédhez érintsem, finoman, mintha csak viragszirom lennék, aztán szenvedélytől fütötten csügnék szádon, de vissza kellet fognom magam legalább addig, amíg mindenre fény derül.
Töretlen figyelemmel hallgattam amit tuttomra adtál, míg minden világossá vált, az a szörnyeteg üldözött. De vajon hogy kerülhetsz te a képbe?
Bár ne tettem volna fel a kérdést, ugyan is rövidesen választ kaptam rá. Nem tudtam mit reagáljak csak pislogtam, ajkaim gyöngéden szétnyiltak, tán még a szívem is kihagyott és csak meredtem rád.
Viszont folytattad a mondadód és felengedtem a pillanatnyi fagyásból.
Amokor kiejtetted a szádon, hogy meg akarsz védeni, úgy éreztem szívem húrjain a legszebb, legédesebb dallamot pengeted. Gyöngéden az ajkaidhoz érintettem az ujjam.
-csss, nem tettem semmi rosszat, csak...- vettem egy mély levegőt- csak nem adtam oda magam neki...-fejeztem be egy hatalmas sohajtással.
Leráztam magamról a láthatatlan békjókat, majd kezemmel beleturtam a fekete hajadba, amellyen a Hold fénye megcsillant, s ez csak fokozta bennem az égető vágyat, hogy az enyém lehess, hogy érezzem érintésed a bőrömön. Ekkor négykézlábra ereszkedve, izmos valladra tettem a karjaim. Szemedbe néztem majd az ajkadra, föl s le, végül édes csókot leheltem szádra.

A lány csak itta magába szavaimat, mindegyikbe úgy kapaszkodott, mintha ez éltette volna őt. Amikor befejeztem, csöpp ujját finoman ajkaimra helyezte, de még is értettem, hogy ez egy igenis erős béklyó. Ez azt jelenti, hogy a beszéd ideje lejárt. Közelebb jött hozzám, majd kezével hajamba tűrt. Éreztem, ahogy ujjai végigfutnak tincseim között, amibe lágyan belebizseregtem. Leereszkedett négykézlábra, majd karjait vállamra helyezte. Olyan könnyed volt, de még is, lelkének terhe az én vállaimat egyaránt nyomta. Igazán közel hajolt, mélyen szemembe nézett. Szikrázó kék szemei ismét megbabonáztak, s a vágy elöntötte egész testemet.
– Gyönyörű vagy… - hagyták el ajkaimat a szavak, de a pillanatban, hogy a sokatmondó hangok elvesztek a szobában, már egy csókkal lepett meg a hölgy. Szája mézédes volt, s nem akartam, hogy ajkaink valaha is elváljanak. Azonnal visszacsókoltam lágyan, miközben karjaimat köré fontam, s közel húztam magamhoz. Érezni akartam minden egyes porcikáját, így jobb kezemet lassan ingje alá kúsztattam, majd ujjaimmal gyengéden bejártam hátát. Csók csókot váltott, s én egyre többet akartam belőle. Számmal elkúsztam arcára, majd lassan végigcsókoltam nyakát, miközben kezemmel mélyen hosszú, bársonyos hajába túrtam. Mikor csókjaimmal a vállához értem. Felemeltem fejemet, s a füléhez hajoltam. Lágyan beleharaptam, majd nagy sóhaj közepette belesúgtam.
– A világon mindennél jobban akarlak…

Nem tudtam megálljt parancsolni zabolázatlan vágyaimnak, úgy csörtetett elő belőlle, mint habokkal csipkézett folyó, mely medrét akarja hagyni. Ezen éjjelen csak a csókjaidra szomjaztam, érintéseidre éhezett a bőröm és lelkem téged akart.
Kintről halkan süvìtett a szél, biztosítva kellemes aláfestő muzsikát. A hold komor arcca, irígykedve tekintt le ránk, ahogy érzelmeink bontogatják harmatozó szirmaikat. A miliónyi csillaggal pettyezett égi palást, pedig eltakart minden mást a kíváncsiskodó szemek elöl.
Karjaid körém fontad és magadhoz húztál, rég feladttam már, hogy láncokkal tartsam magam vissza, ezért hozzád símultam. Ingem alá csúsztattad a kezed, s hozzá értél a vágytól izzó testemhez. Érintésed puha volt, arra ösztönzött, hogy magamból kikelve szaggassak le róllad mindent. Kimért mozdulatok nélkül, vettem le inged, így megmutatkozott izmos tested, melyet a hold világított csak meg. Kezeim egymást üldözve simogattak szüntelen.
Minden egyes csókkal hevítetted a bennem gyúlt tűzet. A tüzet, mely úgy perzsel, hogy szinte eléget. Puha ajkaid a nyakamig vándoroltak, mikor finoman felnyögtem és te beletúrtál hajamba, ami olyan kellemes érzés volt, hogy azt kívantam, hogy sose legyen vége. Mohó lelkem többet és többet akart.
Ujjaim lágyan végig szántották hajad. Fülemben hallotam édes hangod, mely édesen csiklandozott. S ahogy gyöngéden beleharaptál szintén nyögésre késztetett.
- Nem tudok betelni veled, sose elég! - suttogtam az éjcsöndjében, miközben lelkem beleremeget e szavakba, szüntelen ajkadon csüggtem, majd összefűztem kezeinket és az ágyhoz húztalak.

Ahogyan a lány levette rólam az ingemet, éreztem, ahogy testemben a vágy tüze egyre intenzívebben lobogott. Nem akartam mást, csak hogy ez az éjszaka örökké tartson. Nyögve suttogott valamit a fülembe, azonban arra már képtelen voltam figyelni. Csak élveztem, ahogy selymes hangja fülembe bújik, s elmémben gyönyörű dalként visszhangzik. Ujjait összefonta az enyéimmel, s mintha lelkünk is ezzel együtt összefonódott volna, húzott az ágy felé, s én követtem. Amikor már a széléhez ért, hanyatt dőlt, s elterülve feküdt a puha takarók és szőrmék között. Közel bújtam hozzá, majd ahogy felülről lefelé kezdtem szépen lassan kifejteni ruhájának gombjaiból, számmal azonnal haladtam ujjaim útján, s közben csókokkal árasztottam el testét. Amikor az utolsó gombbal is végeztem, törékeny vállaitól indulva lassan elkezdtem kihámozni felsőtestét puha, csipkés ruhájából. Nyakához bújtam, majd lassú csókokkal haladtam felfele édes ajkaihoz, miközben kezemmel hófehér combjai belső felét kezdtem simogatni egyre feljebb, és feljebb haladva... Képtelen voltam már féken tartani a vágyaimat, de nem is állt szándékomban. Szabad kezemmel lágyan simítottam végig puha, pirult orcáját. Egy szenvedélyes csókváltás után elhajoltam egy kicsit, majd alsó ajkába haraptam gyengéden.

Félhomály lepte be a szobát, csak a szemünk csillogott a vágy, s a hold eggyüttes ereje miatt. Az ágyon lévő hófehér paplan puha volt, de messze nem annyira mint érintéseid.
Hozzám bújtál, igy éreztem bőröd melegét, az izmaid apró rándulásaid, s olyan mámorító érzés fogott el, miközben ruhám gombjait megfosztottad a folytogató, gomblyukaktól, hogy egész testem bele remegett. Kezeidet ajkad követte és bennem minden egyes érintés után fokozódott a vágy.
Mikor az utolsó gomb is kibújik a helyéről te a nyakamhoz bújsz, én pedig folyton folyvást hátadat cirógatom. Arcomat pír önti el, abban a pillanatban, ahogy kezed a combomhoz ér. Mostanra már túlcsordúl bennem a szenvedély, ami épp kiönteni készül, mindent elmosva, akár egy tomboló árvíz.
A heves csókok közepette gyöngéden peleharapsz alsó ajkamba, én pedig gyöngéden beletúrok hajadba s megmarkolom. Egyik kezem levándorol nadrágodig, s ügyeskedve megszabadít tőlle, hogy ne gátoljon semmi abban hogy hozzám érhess és egy testé forhassunk össze.

Idővel a nadrág is lekerült rólam, majd a lányról is lesegítettem a ruháját, így már semmi nem szabott gátat nekünk. A puha takarok és lepedők között meztelen testeink összeforrottak, s eggyé lettünk. Az idő megállni látszódott, s a fülembe mászó mézesmázos, kéjjel teli nyögések, s ahogy a hold fénye csillogott a hölgy igézően kék szemeiben, a világ összes problémája megszűnni számomra. Miközben kezeimmel idomos testét simogattam, nem akartam mást, mint elégni a vágy tüzében. Azt akartam, hogy felemésszen, s örökké rabjává válhassak…
***
Hátamon feküdve bámultam ki az ablakon, s néztem, ahogyan a selyemfüggönyön keresztül egyre ádázabbul akar besütni a felkelő nap. Tekintetemet a mellkasomon szuszogó lányra vittem, miközben hófehér tincseivel gyengéden játszottam. Már órák óta fent voltam, amit az ágy melletti kisasztalon púposra pakolt hamutartóként szolgáló kerámiatál is igazolt. Nem tudtam máson gondolkodni, csak azon, hogy hogyan mentsem meg ezt a lányt. Mióta felébredtem, csak a lehetőségeinkkel sakkoztam.  Még a nevét sem tudom, de még is… életem egyik legfontosabb személyévé vált. Csókot adtam az alvó gyönyörűség homlokára, majd végigsimítottam pirult orcáját. Hátradöntöttem fejemet a párnára, s nagyot sóhajtva hunytam le szemeimet, hátha végre legalább pár perc álom száll szemeimre, mielőtt útnak kéne indulnunk.

Az éjj csöndesen nehézkedett ránk, mikor vágyaink bontogatták, harmatos szárnyaikat, majd gyönyörűséges élvezettként teljesedett ki. Erre az estére minden gondot, bajt, vészjósló gondolatot, keserű fájdalmat elfújt a benünk tomboló szabadjára engedett vihar. Legfőkébb a kínzó, fagyos magánynak vetett véget ez a csodás együttlét.
Karjaidban úgy éreztem az egekben vagyok, s bojhos, puha felhők érintik testem. Úgy tapadtunk egymáshoz, hogy a legtehetségesebb festő, legapróbb, legátszellemültebb ecsetvonásaiból, se születhetett, volna, ilyen érzelemtől túlcsorduló, szenvedélyesen túl fűtött, harmónikus kép. Ahogyan szikrázó tekinteded rám emelted, teljesen az örületbe hajszoltál. Gyönyörtől szabadult hangok csengtek fel, majd haltak el a sötét éjj komor csöndjében. Nem akartam, hogy újra elragadjon a magány rémisztő vas karma, nem akartam, hogy valaha is elengedj mentsvárként szolgáló karjaidból, amik úgy szorítottak, hogy képtelen voltam ellenállni.
***
A felkelő nap sugarai gyöngéden cirógatva keltettek, csodás álmomból. Annak a férfinak a mellkasán ébrettem, akinek tegnap este a karjaiban a fellegek közt jártam. Megrebegtettem pilláim, s rad tekintettem.
- Jó reggelt- mondtam mosolyogva, mintha a aggodalmaim egy csapásra megszüntek volna, s így is volt. A magány nem látogatott meg többször keserűséget hozva magával, lucskos lábával nem járta át szívem.
Ekkor villámként csapott belém a felismerés, hogy még a nevedet sem tudom. Meglepett figyelmetlenségem, mert álltalában óvatos vagyok, s minden apró részletre figyelek. Nos innen is látszik mennyire megfogott valami benned.
- öm izé... - kezdtem a mondatot, miután megvitattam magamban, hogy jó lenne tudni, hogy is szólitsam lovagom - nem mondtad mi a neved- mosollyal lepleztem zavartságom - én Iysebel vagyok- mondtam barátságosan, majd gyöngéd csókot leheltem ajkadra.

Pár perc elteltével már a leányzó is felébredt, s kedvesen rebegtette pilláit, mintha a legártatlanabb lény lenne e világon.
– Jó reggelt. – játszottam visszhangot, s homlokára könnyű csókot leheltem. Elmosolyodtam mondandójára, majd elgondolkoztam, mit is feleljek neki. Az eredeti nevemet olyan régen használtam utoljára, hogy már én magam is aligha emlékeztem rá. Álnevek milliói hagyták már el a számat az óvatosság miatt az évek folyamán.
-  Neil. Neil Remington. – Mondtam röviden őszinte mosollyal az arcomon. Nem tudhatta, hogy milyen jó érzés volt nekem ez. Végre valakinek teljesen odaadni önmagam… De sajnos ez a csodás érzés keserűséggel együtt járt. Sebezhetőnek éreztem magam. Gyengének, tehetetlennek… Ezüsttálcán kínáltam fel a szívemet, s eddigi tapasztalataim szerint ez általában azzal jár, hogy a csalódás ébenfekete szilánkjaival teletűzdelve fogom visszakapni... De nem tehettem mást. Az érzéseimnek képtelen voltam diktálni, s ez így is volt rendjén.
Nagyot sóhajtva ültem fel az ágyban.
– Lassacskán indulnunk kéne. – simítottam végig lágyan hófehér orcáját, majd kikeltem az ágy pihe-puha bilincsei közül. Magamra öltöttem ruháimat, s fegyveremet is oldalamra csatoltam. Hosszan beletúrtam hajamba, s háttal a falnak dőlve vesztem el Iysebel gyönyörűségében, ahogyan tekintetemet rajta pihentettem. Megvártam, amíg felöltözik, majd kitártam az ajtót, s másik kezemet pedig a fiatal szépség felé nyújtottam.
– Mehetünk?

Neil Remington, csengett fülemben a név, mely egy pillanat alatt kúszott szívem legféltetebb zugába, s be is fészkelte magát, a forró éjszaka után. Oly gyorsan veszett el hangod a reggeli nap sugarai közt, hogy szinte sajnáltam. Kívántam, hogy édes hangodon szólj hozzám, hogy erős kezeiddel érints, hogy puha ajkaiddal csókolj.
Gyöngéden végig simítottad törékeny böröm majd kimásztál mellőlem a hófehér paplanok közül, melyek az este mámornak és forró szenvedélynek adtak otthont. Figyeltem, ahogy a padlón szétszort ruhákat magadra öltöd. Még mindig csodáltam minden apró mozdulatod, majd én is kikeltem az ágy biztonságos melegéből, s én is felöltöztem, bőrömet hidegen érintette a szövet, s a reggeli levegő, melytől megborzongtam. Éreztem magamon óvó tekinteted, ettől egy pillanat alatt elinalt a jeges érzés, mely rabul ejtette testem.
Kitártad az ajtót, s a másik kezed felém nyújtottad, s én egy pillanatnyi kétely nélkül csúsztattam kezem a kezedbe. Teljesen megbíztam benned, Isten tudja miért, de így volt.
- Mehetünk- mondtam miközben édesen rámosolyogtam, hogy elbüvölhesselek, s talán örökre magamhoz láncoljalak.