[Küldetés] A hűtlenség jutalma

Norven: 

Kemény dolog ám az inkvizítor élete, ám szerencsére a mai nap (S milyen egy pokoli izzasztó nyári napi is ez!) jól megérdemelt pihenésed élheted, a neked tetsző elfoglaltságokkal. Te magas is tudod persze, hogy mindez viszont túl szép lenne ahhoz, hogy igaz is legyen, s hogy éppen szerszámoznád a lovad, hogy megmozgasd az állatot egy kissé (Ha esetleg valami mást csinálsz, az sem baj, rád van hagyva) egy fiatal, novícius kerül eléd. Vörhenyes, szeplős fiú, talán tizenöt lehet, s nem mutatkozik igazán talpraesettnek, pipogya kelletlen módon nyomja a kezedbe Augustinus rendfőnök pecsétjét viselő levelét, majd egy sietős mozdulattal rohan is tovább, mintha puszta jelenléted zavarná. Ha feltöröd a papírost, egy rövid, lényegre törő üzenetet találhatsz benne:






Ahogy végzel az olvasással, egy keresztes pont meg is jelenik, ámbátor ez már a következő hozzászólás anyaga.  

Rob: 
Egészen megritkultak mostanság a dolgaid, a környék furcsa biztonságos, s így leginkább a közeli városba való ellátogatással, vagy netalán lelki táplálkozással tudtad inkább elfoglalni magad. Minden efféle idő véget ér előbb-utóbb persze, s ahogy a reggel elérkezik, kopogás hangjától zeng be az ajtó, ahol kicsiny szobád található. Egy feletted álló tiszt képe fogad téged, zsíros hajú, fekete szemű férfi, olyan vastag karokkal mint egy hordó, s egy szigorú ábrázattal. Nyelved hegyén valamiért a Herr Rickert bújik meg, bár nem lehetsz benne biztos, hogy így is hívják. 
- Robert Berkeley, a mai naptól fogva egy rövid ideig Norven Kather, nagy tiszteletben álló Inkvizítor és atya személyes testőrszerepét kell betöltenie, amíg is ő el nem végzi feladatát. A munka mielőbbi indulásukat igényli, vehet magához lovat az istállóban. Az atya majd értesíti arról, hogy mit is kell tudnia. 
A férfi inkább magának, mintsem neked bólintva távozik, magadra hagyva téged. Nem tudsz sokat, igaz, ennél többre nincs is szükséged. 

/ Sorrend aszerint áll be, hogyan is írtok most. Nincs határidő, bár nem szeretném nagyon elhúzni. Ha valakinek kérdése van, vagy nem tiszta valami, tudjátok hol lehet keresni. Jó Szórakozást /

Iszonyúan meleg van.
A nyár úgy sújtott le Veroniára, mint egy hirtelen ostorcsapás, és - noha azt hittük, amilyen gyorsan jött, úgy múlik majd el - mégis megragadt a tájon. Nem mintha bánnám: az ágyam éppen úgy van elhelyezve az ablakkal átellenben, hogy a reggeli napfény első kévéi ráessenek, s aminthogy három napra való pihenőt utaltak ki a részemre, ma reggel nem volt egyéb dolgom, mint teljes elégedettséggel végignyújtózni rajta, hagyva, hogy az ébredező Nap a fedetlen hasam, a torkom meg a lehunyva tartott szemhéjam melegítse.
Csak az mentett meg a visszaalvástól, hogy a nagy heverészésben kegyetlenül megszomjaztam.

Amilyen jól esik egy vágtában áthevült ló izzó forrósága télvíz idején, olyan nyűg nyáron: a nagy vadászvágták ideje nem most van, s mert nincs kedvem hozzá, hogy összetapadjunk vagy hogy az állat szíve és agya megfőjék, már korán eldöntöttem, hogy a holtághoz viszem. Zavartalan, nem túl mély ága ez a Katedrális birtokain átfolyó élénk, dús vizű folyónak, sodrása nincs, és amilyen szívesen úszom benne én, olyan jól esik a lovaknak, ha belegázolhatnak. Nem sokan járnak arra; aki odáig ellovagol, az általában vadászni indult, s nem gyakran áll meg egy itatásnál hosszabb időre.
A ló, amelyet Hellenburgban kötöttem el, eleinte átlagos állat volt, mostanra azonban már igencsak összeszoktunk; derűs arckifejezéssel tűröm, hogy hátrafordulva bökdössön az orrával, ahogy a nyerget a marjára emelem, majd a helyére tolom, nehogy összeborzoljam a szőrét, s egy almát veszek elő a zsebemből - már éppen kettétörném gyakorlott mozdulattal, amikor a kölyök nekem szalad nagy igyekezetében.
- Mit akarsz, csikasz? - mordulok rá, mert olyan málén bámul, mintha alvajárt volna.
- Ööö... levelethoztam - szipogja az, merev arcvonásokkal, mint akiben megállt az ütő. Aztán észbe kap. - Atyám.
- Ne kertelj, fiam, mondjad egy levegővel, amíg szépen vagyunk - hunyorítok rá foghegyről, hogy felébresszem. - És ne tátsad így rám a szádat, mert bevarratom!
A gyerek elsápad, becsukja a száját és jéggé dermedten toporog egy keveset: a lovam prüszkölve rázza meg a nagy, nyári naptól fekete szőrű fejét, amire összerezzen. Nagy ég... a fiam fiatalabb lehet ettől a kis málétól, és legalább kétszer ilyen tüzes.
- Na, mi lesz! Dolgom van.
- Ja? A rendfőnök... illetve, Augustinus püspök őesz... őek...
- Őexcellenciája - szúrom közbe, mielőtt végérvényesen leragadnánk itt.
- ...ő küldi - fejezi be sután a fiú, aztán átnyújtja az üzenetet, amelybe eddig kapaszkodott.
- Jól van - veszem el tőle, feltörve a pecsétet, de még egy hosszú percig fürkészem őt a lap teteje felett, mert érdekel, képes-e még ennél is jobban elfehéredni. Képes. Gyorsan futom át a sorokat, aztán lehunyom a szemem egy pillanatra. Zsebre vágom a papírívet, és állammal a kölyök felé bökök. - Futás, csikasz, mondd meg a rendfőnök őexcellenciájának, hogy két órán belül indulok.

Fürgén cserélem a laza, hiányos szerszámzatot utazószerelésre a lovon, s csak az érkező, súlyos léptekre fordulok meg: ugyan könyékig feltűrt ingujjban vagyok, a hivatali gyűrűmet viselem e pillanatban is, így az érkező hamar meggyőződhet róla, milyen beosztású egyházfival néz farkasszemet.
- Berkeley lovag, igaz-e? A parancsom szerint maga kísér Bachdorfba.

Mást ilyentájt a napnak felkélő sugarai a földeken értek. Izzadságos munkával, s feltört kézzel köszöntve azt. Csak néha megadatán, hogy lőrével lehűtvén magát csillapítsa perzselő lángjait. Robertet ébresztőjét ez nem képezte, viszont más, mely fennköltebb már igen. Amint megszólaltak bronzos csengésükben, a hatalmas harangok, szinte másvilági hangot árasztottak magukból, mely elterjedt szerte a Fővárosban. Az ütemes kolompolásra Rob is felébredt, ezt a szimfóniát még ő se tudta kijátszani. Talán Isten így kényszeríti őt, a hetedik főbűn alóli megmentésre. Hálóingjében odaballagott, az egyik asztalon lévő tálhoz. A vízzel telelévő eszközből, két kezével jó nagyot mert és felöntötte vele orcáját. Nem csak víz állt az asztalon. Fakupában, talán a város legszárazabb bora volt kiöntve. A Berkeley ház sarja inkább sörösnek vallotta magát, ám reggeli száraz lőre felrázta testét. A bíbor színű folyadékot benyakalta, s rögvest össze is húzta száját. A sanyarú íztől magához térve, eltöprengett azon mit is kéne tennie. Talán meglátogassa a piacot, ahol mindig talál valami egzotikus holmit, vagy étket. Esetleg sétáljak egyet a főtéren, hátha összeszólalkozok valami érdekes személlyel. A döntés nem volt egyszerű. Semmi dolga nincs a keresztesnek, így az elmúlt napokban, mondhatni már az egész várost bejárta. Hamarosan kopogást hall ajtaján. Rögtön tudta, miszerint ez a találkozó megoldja problémáját. Az előtte álló rangos tisztet, ki nem állhatta. Makacs, továbbá sótlan volt. Nem ismert megalkuvást, így az ő eltérő viselkedéséhez se tudott alkalmazkodni. Szerencsére mára csak üzenetet adott át, s nem kellett az ő megtisztelő jelenlétét elviselnie. Közben azon is töprengett, mi is lehetett a neve. A Rickertet társította a kinézethez, mégse volt benne teljesen biztos. A név, illetve arcmemóriája, soha sem tartozott az erősségei közé.  
- Értettem! - nyugtázta azt ennyivel, hiszen néki se köszönt az udvariatlan férfi. Robert öltözéshez készült, ám előtte kissé páncélját áttörölte. Mégse a szokásos gondossággal, ugyanis tudta, miszerint várnak rá. Gyorsan, valamint felületesen átsiklott rajta. Az alváshoz való göncöket levetvén, felkapván magára a páncélok alatt lévő szövetruháit. Emlékszik, régen könnyebb dolga volt az acélruhával. Legalább egy segéd adta néki, ki a nehezen elérhető csatokat, az illesztéseknél bekapcsolta. Mostanra a keresztesnek megkellet tanulni, a legpraktikusabb öltöztetési formát ehhez. Amint elkészült, még fejben összevetette a dolgait, nem e itthon hagyna valami fontosat. A székének karfáján, látta az övére tűzött kardot. Nagy kő esett le a szívéről, hisz talán a legfontosabb kellékét hagyta itthon. A szobájából kiérve, rögvest a lovarda felé vette az irányt. Már a folyosó elején érezte, az istállóra jellemző szagokat. Zab, széna, s lótrágya édes keveréke. Útjának a végén, már láthatta is a szagot árasztó helyet. Jelenlétére, pár ló fel is prüszkölt, vagy más a fajra hasonló hanggal köszöntötte őt. Mást is tartalmazott a kis helység, nem csak a hátasokat. Az inkvizítoron, már mutatkoztak az öregedés jelei, bár Robert nem lenne benne biztos, hogy ötven éves lenne már. Így most a neve se ugrott be neki rögtön, de némi gondolkodás után a kétely szikrái is eltűntek.
- Üdvözöllek Norven tiszteletes! Esetleg, ha nem tudnád a nevem Robert Berkeleynak hívnak! - mutatkozott be a legudvariasabb formában, hiszen még nem keltette benne ellenszenv keserű ízét, s míg így is van, addig ő is a szerint kezeli őt. A Berkeley család legfiatalabbja nem ismerte annyira a lovakat, mégis az alapvető praktikák tudatában voltak. Választottja az egyik herélt deres volt, ugyanis a kancáknál izmosabb, mégis éppoly nyugodt is. Az ő terheit, pedig sokáig el kell viselnie, vagyis talán így gondolta. Eszébe ötlött, hogy sok mindent nem tud a rábízott küldetésről.
- Jut eszembe atyám...mi a feladatunk, mert én csak annyit tudok, miként önt kell védelmeznem. Az úti célunkat, valamint feladatunk célját nem ismerem. - tapogatózott Robert, ki remélte okosabb lesz, közben pedig felpattant kölcsönvett lovára.

Megáll előttem a keresztes, szálegyenesen kihúzva magát, és köszönt rögtön, katonásan, ahogy kell.
Zavartalanul mérem végig, amíg ő felszegett fejjel elmondja az üdvözlését: alig valamivel magasabb nálam, de ránézésre is legalább hatvan fonttal lehet nehezebb, s ettől meg a robosztus, széles vállától sokkal nagyobbnak látszik, mint én. Fiatal ember, a húszas évei derekán: cseppet sem éles vonásain s sokszínű szemében önbizalom tükröződik. Egy az egyben kiegyensúlyozott, magabiztos és jó neveltetésű férfiúnak tűnik, olyasvalakinek, aki minden reggel ugyanazzal a lendülettel ugrik ki az ágyból, s ha nem a Katedrálist szolgálná, biztosan valami vadászbirtokon múlatná az időt. A hangja könnyen megszokható, középmély bariton, különösebb felhang nélkül.
Biccentek neki.
- Dicsértessék, Robert Berkeley. Ahogyan azt már bizonyára kitalálhatta, Kather inkvizítor vagyok - viszonzom az udvariasságát, amely a Főváros nemeseire emlékeztet. A modora nem olyan könnyed, mint az ábrázatából ítélve képzeltem, de nem is különösebben merev. Figyelem, ahogy lovat választ, s a szerszámzattal szöszmötöl.
- Engem fog Bachdorfba kísérni - világosítom fel -, s a dolga annyi, hogy becses irhámra vigyázzon, s hogy az utasításaim lesse. Bachdorfi szerzeteseink szerint a településen felütötte fejét a protestáns eretnekség; enyém a feladat, hogy a gyanakvásuknak utánajárjak. Hanem figyelmeztetem, Robert fiam, megjárja, aki velem tengelyt mer akasztani, így meglehet, nem kevés dolga lesz. Vannak Délen, de még Északon is, akik úgy érzik, adósaim maradtak némi acéllal.
Figyelem, hogyan száll nyeregbe: fürge és rugalmas a mozgása, különösen egy ekkora emberhez képest, s még körbe sem táncolt a lova maga körül, máris tudom, milyen tempót kell nekik diktálnom az úton, hogy ne fulladjanak ki túlságosan.
Az igyekezetén azért felvonom a szemöldököm.
- Ha fegyverben akar állni a kapunál, míg indulunk, megteheti, de ha nem, menjen a refektóriumba és reggelizzen! - intek neki az állammal. - Dicséretes az igyekezete, fiam, maga tán ingujjban is elrohanna protestánst ölni, de ha velem van, hát nem indulunk el, amíg én azt nem mondom. Pihenjen, egyen, ismerkedjen a lovával! Van egy órája, amit kedve szerint tölthet.

Csukott szemmel is megtalálnám a holmimat a szobáimban: nincs két napja, hogy a láncokat, a kardot meg a sarkantyút szögre akasztottam, s most oda sem figyelve akasztom a lovaglócsizmám kapcsait a helyükre, fél kézzel gyűrve a kesztyűmet az övembe közben.
Ki akartam hagyni a reggelit, de ha még ma útnak indulok valahová, némi hideg sült nem fog megártani.
Én sem szoktam húzni az időt, de az ifjú Berkeley lovag igyekezete ráébreszt, mennyire megszoktam a magam ésszerűen feszes tempóját az elmúlt közel húsz évben.
Egy óra múlva ott vagyok megint, ezúttal az úthoz öltözve; a melegben nem esik jól a derekamig érő bőrzeke és a térdig felszíjazott nadrág, de amint beérünk az esti árnyékba s a szél is rákezd, értékelni fogom. Sima mozdulattal ugrom a lovam hátára, aztán megbököm az állatot a jobb véknyán - ebből tudhatja, hogy nem sietünk, a balomon ugyanis sarkantyút viselek.
Kényelmes lassúsággal ügetünk ki az udvarra, s a szememmel Robert Berkeleyt keresem.
- Indulás!
Ha ott van, intek neki, hogy kövessen, aztán a lovam domború homlokát nekifordítom a falon túli láthatárnak. Szemvillanás is elég innen, hogy egyre gyorsuló ütemben átdübörögjünk a felhúzott kapurostély rozsdás vasfogai alatt, s ha ez megtörtént, már nincs más, csak a sebesen fogyó mérföldek, amelyek elválasztanak bennünket Bachdorftól.

A bemutatkozás formaiságait, mindig illik betartani. Itt se történt másképp. Robertnek jelentették, hogy kit is kísér, de biztos, ami biztos bemutatkozott a védelmezésre szoruló illető. Számára, azonban nem ártott valakit többször bemutatni, hiszen a fejében lévő ismeretek gyakran kiszorítottak, más nem igazán fontosnak vélt dolgot. Csakis azokat a neveket, vagy arcokat jegyezte meg retinája segítségével, kikkel úgy gondolta többször is összefuthat. Ma a legtöbb esettel ellentétben, jogosan gondolta úgy, miként ezt a nevet érdemes az eszébe vésnie. Miután megtudta a szolgálatának célját, s helyét, megnyugodhatott. Ő pont olyan személy, ki szeret tisztában lenni céljaival, valamint azok értelmével. A mellébeszélés, egész úton furdalta volna.
- Nem vagyok túlzottan öntelt, mégis sima utunk lesz, hogyha ennyi a teendőnk. Pár protestáns nem jelenthet gondot. Remélem a mi Urunk, nem fordul kijelentésem ellen, ironikus humorát megcsillogtatva. - jegyezte meg huncutul, mialatt a legfontosabb kelléket hátasára tette. A nyeregnek csatját jól meghúzta a keresztes, ugyanakkor gondolt a ló kényelmére is. Nyergében megpróbálta a számára legkényelmesebb pontot megkeresni, mely fészkelésében nyilvánult meg. Norven választási lehetőséget is adott neki. Jól is tette, mivelhogy nem igazán étkezett, még reggel Rob. Hasa csak saját magát emésztette, miután a tegnapi sonkának utolsó darabjait is felőrölte. Lovával felettese elé ment, aztán kezét kényelmesen combjára helyezte. Így könnyedén le tudott nézni ménjének magasságából.
- Az nem lenne rossz uram. Látom maga gondol az embereire. Mit ne mondjak, a nagy sietségben nem volt alkalmam reggelizni. Ezért, ha most megbocsájt még valamit hoznék. Aggodalmat viszont ne tápláljék. A késés nem tartozik erényeim közé. - jöttek ki ezen szavak szájából, mialatt bizalmas mosoly jelent meg ajkán. Az állatának véknyájába finoman sarkantyúját beleengedte, amitől megindult az. Kiérve az istállóból, paripája rakoncátlanul felnyerített a fékezésére használt feszítőzabla meghúzására.
- Hóóóóhóóó! Nyugalom...nyugalom. Tudom nem én szoktalak elvinni, mégis jobb ha megbarátkozol velem. - mondta megnyugtató hangon Berkeley, közben pedig az állat hatalmas nyakát simogatta. Az állat biztató prüszköléssel válaszolt, s gyorsan le is nyugodott. Robertnek eszébe jutott, mit is mondott az inkvizítor. A gyeplőt erősen megfogta, illetve újfent mozgásra késztette hátasát. Az előbbinél kissé gyorsabb tempóra, csak hogy megszokja annak kezelését. Rég nem ült lovon, ám kezdett benne újra felébredni az érzet, amely összeköti a lovat és az ő lovasát. Féltáj órába került, míg leszállt a nyeregről. Úgy vélte, jól összebarátkozott újdonsült segédjével.

Az ebédlőben nem igazán volt nagy nyüzsgés. Robert szembesült azzal, mivel mindig is szokott, mások már régen megreggeliztek. Ez nem zavarta őt, hiszen utálta a tömeget, valamint a kígyózó sorokat. A kiszolgálóhoz odaballagott, s átgondolta mit is akar enni.
- Látom ma is elkésett. Mi lenne, ha egyszer időben felkélne? - tudatta vele, a refektórium dolgozó férfiú. Hatalmas sütőlapátszerű kezeit főzőkötényébe törülte. Őszülő fejbúbjáról, már pár éve lekopott a haj, mégis hatalmas bajusza csak úgy virult. Szigorú, ráncos tekintet ült szemei körül, mégis arcszőrzete alatt többnyire mosolygott. Ez most sem történt másképp. Robertel jókat elbeszélgette, meg kártyázgattak az utóbbi időben.
- Talán egyszer megpróbálok, ám ne kérj arra, hogy nálad előbb ébredjek. Az lehetetlen lenne. - mosolygott vissza a keresztes. - Adj valami meleg ételt, vagyis pontosítok. Olyan ételt, mely még pár órája meleg volt.
- Rendben van. Maradt még egy kis gombás rántotta, szalonnával. - világosította fel a bajuszos ember, aki Rob kezébe adta az előbb említett étket. Mellé pedig kanyarított rögvest, egy kis kenyeret. A legközelebbi asztalhoz leülve élvezhette, az elhűlt tojás ízvilágát. Persze nem panaszkodhatott, mert ha előbb kelne frissiben is ehetné. Mikorra az utolsó falatot is megette, udvariasságból visszavitte a koszos tányért. Intett ismerősének, s azzal ki is ballagott az ajtón.

Kiérve az udvarhoz, megnyugodva fogadta a lovag, Norven hiányát. Ezzel, tudatában volt annak, miként nem késett el. Újfent a nyeregbe ugrott, bár most már nem olyan nagy lendülettel. Tudta, miszerint most nincs kinek bizonyítania fürgeségét. Lovával lassan kiügetett az udvar egyik szélére, pont a kapu mellé. Meglátta vezetőjét, aki intve neki, nem szöszölt, s rögvest megindult. Az inkvizítor tempóját felvette kölcsönbe vett ménjével, majd követte azt. A város kapuit elhagyva, kiértek a megművelt mezőkkel tarkított tájra, hol parasztok tucatjai kapáltak. Rob igaz nem vetette alá magát, nagy fizikai munkának, mégis izzadt a fémek tömege alatt. A páncél csak úgy csattogott, a paripának ütemes vágtájában.
- Estére Bachdorfba érünk?! - érdeklődött hangosan Berkeley sarj, hogy a hangzavar ellenére is hallja azt vezetője.

( Bachdrofba az út olyan két és fél nap, ha átlagos sebességgel haladtok és nem siettek )


Az utazás a maga kellemes sebességével sikerül, se útonállók, se kóbor eretnekek nem állják utatokat, s valahogy pont úgy jön ki a lovaglás, hogy még esténként fogadókba is tudtok megszállni, s nem kell az ég alatt tölteni az időt. (Persze, ezt nem kell lejátszanotok, csak flavournak írom.) Harmadnap delelője már rohadványosan forró, egyetlen keresztesünk szinte megsül a nyergében, s azért az atya is megérzi a dolgot. A város maga elég szimpla, itt-ott áll néhány kisebb kocsma vagy céhépület, de lényegében egy igen sztereotipikus hálózatos rendezettségű hely, aminek a központját nem is túlságosan nehéz lenne elérni, ugyanis minden irány arra vezet, s a templom tekintélye harangtornya is egyenest mutatja a járást. Egyelőre viszont még kívül vagytok, s szeretném tudni, mi lenne az első lépésetek a városba való behatolásban. Hova mennétek, hogyan, miért és hasonlók.

Ha kérdés van, lehet keresni Skypon, de egyenlőre szerintem ez még itt nem igényel megbeszélést. Határidő nincsen, hajrá!

Nem diktálok túl gyors tempót.
Általánosságban elmondható, hogy ha parancs szólít Veronia valamely tájára, az idő is szorít, ezúttal azonban úgy ítélem meg, a történtek közepes fontosságúak - éppen csak. Szerencsénk van: ha rohannunk kellene, a lovaink félúton belepusztulnának a hőségbe meg a vágtába. Én magam is érzem, hogy ez a nyár messze esik a kíméletestől; noha nem viselek páncélt és távolról sem fűt annyi öltözék sem, mint a kísérőmet, rajtam is megtapad a felsőruháim alatt az ing, s bár a csizmám hálás borjúbőrből készült, mégis örülök, amikor esténként levethetem a fürdőm kedvéért, s talpam a fogadó padlódeszkáira simíthatom a hidegen ásító kandalló mellett. Nemegyszer fizettem már szálkával az ilyen élményért, most sincs ez másképp a második napon: pont elég ahhoz, hogy örüljek, amikor újra felöltözhetek, hogy folytassuk az utat.
Robert Berkeley sokkalta jobban szenved, mint amit még figyelmen kívül hagynék s anélkül, hogy a panaszára várnék, minden negyedik órában megállítom magunkat inni. Semmi szükségem rá, hogy megsüljön, mielőtt Bachdorfba érünk, s egyébiránt ugyan többnyire ismerem annyira a járást Északon, hogy terjedelmes lombok árnyékában vezessen az utunk, ilyen időben már ez is csak akkor érezhető különbség, amikor a Nap nem a legmagasabban jár.

Sextára harangoznak, amikor megpillantjuk a várost.
A harangszóból azonnal tudnám, hogy szerzetesek lakják a templom melletti apátságot: egyszerű emberek nem tartják az effélét, mert még ha a lelkük javára válna is, számos napi teendőjük ellehetetleníti őket az ilyen sűrű imádkozásban. Ezért is fizetik az egyházi adót - hogy legyen, aki énekel értük a templomban, amíg ők a földeken görnyednek.
Kivéve, amikor eretnek összeesküvések foglalják le őket.
Felállok a kengyelben, hogy hunyorítva szemügyre vegyem a folyócska partján szerényen kuporgó Bachdorfot. A városka tetői felett a levegő reszketve vibrál a déli hőségben - az aranyfényt ontó Nap könyörtelenül tűz le minden egyes poros négyzethüvelykjére a tiszta égről. A bátorítón hűvös északi szél az egyetlen, amely mozdulni mer, na meg a templomtoronyban függő harang a maga kis ércnyelvével, de az is elnémul lassan. Három egész órára.
Megérkeztünk.
Oldalra pillantok, a szememmel Robert testvért keresve.
- Üdvözlöm Bachdorfban, testvér. Az első utunk az apátság szerzeteseihez visz. Amíg a végére nem jártam a dolognak, a vendégszeretetüket élvezzük.

Szavaidra a társad csak fáradtan bólint, látszólag se kedves, se ereje a kelleténél többet beszélni, ami lényegében nem is túlzottan meglepő. Ugyanazon meleggel kellett küzdenie, mint neked magadnak, csak emellett természetesen egy pléh ruhában, ami most így delelő környékén olyan erővel tüzel, hogy nem lenne véletlenül se lehetetlen rátenni egy jó szelet hátszínt, ami kellemesen szaftosra sülne a forró felületen addigra, hogy megérkezel a városszéli apátságba. Hogy utatokat a városon keresztül, vagy annak mentén teszed meg, lényegében rád van hagyva. Az előbbi esetben egy szerény, de kifejezetten átlagos kis városka arca fogad, ahol a lusta forgatagban pár ásító árus próbálja légyköpte portékáját rád tukmálni, s a por eseménytelenül emelkedik fel az itt-ott macskaköves, máshol pedig sima döngölt földről. Parasztházak tarkítják a falut többnyire, bár egyébként akad pár nagyobb, bérház jelegű építmény is, egy-egy kocsma, néhány műhely, s egy városközponti kút is, mely egy hatalmas, égig nyúló tölgyfa árnyékában bújik meg. Ha esetleg úgy döntessz, hogy inkább megkerülitek a helyet, jellegzetes vidéki tájékon át vágva visz az út. Száraz, sárguló fű, itt-ott suttogva beszélő árpa és búzát körbevéve, hol pedig üres tarló, melyen izzadva és szenvedve gürcöl a bérmunkás és földmíves együtt, izzadtságukkal locsolva a száraz és terméketlen szikes földet. Talán úgy fél fertályóra megy rá a tempóval, még végül ott találjátok magatokat az egyszerű kis templom mellől emelkedő apátságnál, ami egy eléggé szerény kis egy emeletes, úgy 30 méter hosszú és széles épület, középütt egy csarnokos keringővel. A szürkés kis templom mellette emelkedik, nem különösen impozáns, bár persze ez a város se olyan nagy, hogy egy Katedrálisféle illene mellé. Emellett már távolról képes vagy felismerni egy, az apátság bejárata előtt álldogáló csuhás férfit. Arcán oldalt erős, leginkább fekete keféhez hasonló pofaszakáll nő, fején pedig rövid és durva kopaszodó haj. Derekánál egy durva kötéllel van összekötve az öltözék, nyakából pedig fakult aranykereszt lóg, nem nagyobb egy mogyorónál. Érkezésetekre kissé meghajol.
- Üdvözlöm a testvéreket szerény kis honunkban. Ha nem tévedek Norven Kather, nagytiszteletű inkvizítorhoz, s Robert Berkeley, Templomoshoz van szerencsém? 
A férfi hangja meglepően szimpatikus, ám egy kissé magasabb annál, mint amit egyébként képzelne hozzá az ember. Talán ez az egyetlen, ami egy kissé kiemelheti a tömegből, látszólag igen átlagos, még az arcán sincs egy orrától jobba két centire lévő anyajegy kivételével semmi emlékezetes sem. 
- Kérem, fáradjanak beljebb, azonnal szólok egy testvérnek, hogy itassa meg a lovakat, s lással el őket. Fontos dologról kéne beszélnie önökkel Alfred Rendfőnöknek. 
Kezével int is az épület felé, ám akkor hirtelen a melletted lévő lovag egyszereűn csak lezúg a lóról, hatalmasat puffanva a földön, s látszólag elveszítve teste felett az uralmat.

Alig torpantunk meg, hogy szétnézzek a kisváros széltében, máris megérzem, milyen kegyetlen erővel tűz a nyakszirtemre a Nap: nem fűlik hozzá a fogam, hogy sokáig ácsorogjunk a kilátásban gyönyörködve, s mert valamelyest rövidebbnek érzem az utat, ha emberek vesznek körül, teketória nélkül ügetek le a porlepte lankákon, egészen az első házakig. Áttetsző hőhullámokban vibrál a levegő a bachdorfi keresztút macskakövei felett, a főutcára lépve érzem a belőle sugárzó forróságot. Néhány ajtóból sietve friss vizet loccsantanak az útra, mielőtt elérnénk oda; az máskor talán eliszaposodna tőle, most azonban a folyadék porba öltözött gyöngyökben fut szét mindenfelé, hogy aztán a sima talaj mohón beigya. Illékony hűvös száll fel a nyomában - biccentéssel jutalmazom az első gazdát, amint elhaladok előtte, s a gesztus tiszteletteljes viszonzása meggyőz afelől, hogy a helyiek megérdemlik a segítő kezet.

- Üdvözlöm a testvéreket szerény kis honunkban - szólít meg a pofaszakállas szerzetes, amint beléptetünk a terebélyes tölgyfa árnyékába. Sosem láttam még ezt a embert, a hanghordozás azonban rokonszenves, a modorában pedig semmi kivetniveló: mellesleg igen jólesik a jókora fa tömött lombja a fejem felett, s most veszem csak észre, hogy a szemem izmai egészen belefáradtak az erős hunyorításba. - Ha nem tévedek, Norven Kather nagytiszteletű inkvizítorhoz, s Robert Berkeley kereszteshez van szerencsém?
Röviden biccentek, igyekezve figyelmen kívül hagyni az elülső tincseimből a szemembe csepegő verítéket. Puha gyolcsingem szabályosan hozzám tapadt a zekém alatt, és biztos vagyok benne, hogy az apátság tekintélyes vastagságú kőfalai közti hideg levegőn kellemetlenül rám dermed majd. Előre megborzongok, úgy, ahogy csak a templomban járatos emberek tudnak. Várakozón. Otthonos borzongás.
Mosolyogva ugrom le a nyeregből.
- Kérem, fáradjanak beljebb, azonnal szólok egy testvérnek, hogy itassa meg a lovakat, s lássa el őket. Fontos dologról kéne beszélnie önökkel Alfred rendfőnöknek.
Egyet léptem még csak, amikor meghallom a csontrepesztő robajt: Robert Berkeley az, ahogy súlyos páncéljában az árnyas kövezetnek vágódik.
Napszúrás. Nem ez az első, amit ilyen forróságban látok.
- Berkeley testvért megviselték az úti körülmények - fordulok szenvtelen hangon a vendéglátónk felé. - Kérem, segítsék fel az ispotályba, ha akad, de egy félreeső, hűvösebb alkóv is megteszi. Azt hiszem, ránk fér egy kupa víz... Alfred atyához pedig több, mint szívesen csatlakozom ebédre, sexta után, sőt. Megtisztelne, ha részt vehetnék az imaórán. Rég adós vagyok a déli reszponzóriumokkal.
Nagyvonalú mosollyal engedem előre a széles, kellemes hideget árasztó kőboltozatok alatt; a vállam felett röpkén hátrapillantok, hogy lássam, ki vezeti el a lovainkat.
Aztán követem a férfit az épületbe.

A szerzetes zavartan figyeli a földön lévő Berkeleyt, majd bólint a szavaidra. Nem nagyon lehetsz biztos benne, hogyan is fogják felszedni a mamlasz férfit, de lényegében ez már nem a dolgod, felesleges vele foglalkoznod. Kiált párat, amire is egy fiatal, barna hajú siheder jelenik meg, elvezetni a lovakat az istállóba,  rögön utána pedig egy vékony, szőke csuhás, egy másik, félkegyelmű aurát árasztó szerzetessel, aki eléggé baromhoz hasonlatos méreteket ölt.
- Mutatom is az utat, Alfred atya minden bizonnyal igencsak örülni fog, hogy részt vesz a szertartásán.
Ennek után meg is indul, vezetve téged. Ahogy belépsz a rideg kőfalak közé, nem csal meg az érzet, azonnal kellemesebb az idő, s ha igaz, talán lehetne kissé nyirkosabb is, legalább az Isten melege nem veszejt meg. A nagyteremben éppen gyülekeznek a szerzetesek (Olyan 15-16-ot számolsz, lehet többen is vannak, csak nem itt), érkezésedre mind kissé meghajolnak, Alfred atya is biccent mielőtt elkezdené az imát felmondani. Végeztével feléd tér. Magas, talán 180 centiméteres szinte teljese kopasz férfi, pár csomó ritkás ősz hajjal,frissen borotvált arccal, s afféle kissé hajlott jelleggel, ami arra utalt, hogy régen talán ennél is magasabbra nyúlt. Szemei szürkések, jóindulatú, csendes kedvességet árasztanak magukból, hangja pedig szárazan reszelős, olyasféle, amitől az ember köszörülné a torkát.
- Üdvözlöm köreinkben, Norven atya. Örömmel tölt el a látványa, köszönöm, hogy részt vett a szerény szertartáson. * Kissé meghajol előtted, majd ha kinyújtod kezed, megcsókolja azon a gyűrűt * - Ha nem veszi tolakodásnak, szeretném, ha az ebédet nem a testvérekkel költené el, hanem négyszemközt társaságomban. Lenne egy-két olyasmi aggályom, melyet nem kívánnék itt, a közös teremben megvitatni.
Ha nem ellenkezel, meg indul a folyosón, ott hagyva a többi embert, ahogy kezdődik a felolvasás. Pár pillanatig az épületben vezet, majd egy szerény, kopott ajtót tár ki előtted, mely egy még jóindulattal is éppen csak lyuknak nevezhető sötét kis terembe nyílik, ami a saját hálója lenne. Nem található itt szinte semmi, egyetlen szalmaágy, egy sor polc könyvekkel, egy kisebb szekrény, s egy asztal kivételével, melyen egy csonkig égett gyertya pislákol. Mellette két tál, tartalma szegényes, benne főtt krumpli, sajt, valamilyen kolbász szerűség. Ital is akad, egész pontosan két kupa melyben kecsketejet vélhetsz felfedezni, zavaros zsírosságából ítélve. Alfred int, keze két kicsiny, sámli szerű szánalmas ülőhelyre mutat. 
- Nem tudom, mennyire is van tisztában a helyzettel... Esetleg felvilágosítana, milyen instrukciókat is kapott?

A bachdorfi rendház szerény, kopott sötétsége idegen nekem: vastag, kissé slendrián illesztésekkel felhúzott, nagy kockakövű falai közt a hely szokatlanul kevés, mennyezete pedig jóval alacsonyabb a Katedrálisénál. Hiába keresem a gyámkövek díszes, de annál otthonosabb szörnypofáit, de még a fényt tétova szigorúsággal kévévé szűkítő ablakaik formája is idegen nekem: szigorú, apró nyílások ezek az épület falában mindössze. Ódonnak, nyirkosan hidegnek és baljósnak érzem a fölöttem várkozó többszáz tonnányi gránitot.
Milyen régi vagy, Bachdorf?
A Katedrális karcsú, ragyogó ólomüvegszínnel futtatott finom vonásai olyanok emellett a kis, tömzsi csúfság mellett, amilyen egy csokor tűzliliom lehetne, ha földből előtúrt gumók mellé tennék az asztalra.
Szó nélkül követem a szakállas fickót.

A templom ugyanolyan benyomást kelt, mint a rendház maga: alacsony, szemrehányón zömök tornyában kövér, ünnepélyes hangú bronzharang függ, bájos zengése mégsincs sehol ahhoz a büszke, tekintélyes oroszlánüvöltéshez képest, amelyet minálunk akár egy közönséges reggelen hallani. A Maria Gloriosához mérten alighanem csengettyű csupán, mégis érzem, hogy a legmesszebbi földeken izzadó parasztokat is képes hazahívni, ha kell. Egy harang szavához semmi nem mérhető - egyedül az égzengés és a világ végét jelző mennyei harsonák.
Alfred atya szerzetesei olyan fegyelmezetten zsolozsmázzák végig a sextát, mintha maga Gábirel figyelmezne rájuk odafentről: egyetlen pillanatig sem vártam mást. A Szent Hivatal jelenlétében nincs ember, aki megkockáztatná, hogy megakadjon rajta a szem. Egységes, tiszta benyomást tesznek, akár egy dús, kövér gabonatábla, amelyen birtokló elégedettséggel simít végig a nyári szél.
Helyes.

- Üdvözlöm köreinkben, Norven atya - szólít meg azután az elöljáró, és én, mielőtt észbe kaphattam volna, halkan megköszörülöm a torkom. - Örömmel tölt el a látványa, köszönöm, hogy részt vett a szerény szertartáson.
Nagyvonalúan engedem, hogy csókkal illesse gyűrűs kezemet.
- Elégedett vagyok a fogadtatással, Alfred - válaszolok nyugodtan, biccentve hozzá, hogy lássa, felesleges aggódni miattam.
- Ha nem veszi tolakodásnak, szeretném, ha az ebédet nem a testvérekkel költené el, hanem négyszemközt, az én társaságomban. Lenne egy-két olyasmi aggályom, melyet nem kívánnék itt, a közös teremben megvitatni.
- Hogyne.
Előzékenyen lépek oldalra az útjából, hogy kivezethessen a szerény főhajóból: yardnyira lemaradva követem, bár a tompa sustorgás elárulja, hogy a refektórium nem lehet messze. Cseppet sem bánom, hogy nem kell a rossz étel mellé még egy lámpalázas, korgó gyomrú fráter élettelen felolvasását is meghallgatnom.

Ahogy belépünk, egy pillanatra megtorpanok. Bachdorf kicsiny falu, az igaz, de kétlem, hogy nem akad egy asztalosuk, akitől telne két székre, hogy a vendégeik ne egy kövön kuporogjanak. Arról nem is szólva, hogy nyár derekán járunk, az idei bárány időszakában. Igazán megemberelhetnék magukat a parasztok, mielőtt egy éhes inkvizítor szakad a nyakukba.
Hanem mégis diplomata volnék, s a feladatom elsődlegesen nem a panaszkodás: szemrebbenés nélkül foglalok helyet, intve a perjelnek is, hogy követheti a példámat.
- Nem tudom, mennyire is van tisztában a helyzettel... - puhatolózik a vendéglátóm - Esetleg felvilágosítana, milyen instrukciókat is kapott?
Kényúri pillantást vetek rá, mert némileg uraskodónak érzem a kérdést, de a tépőfogaimat még korai volna mutogatni. Inkább udvariasságból, mint meggyőződésből látok neki az ebédnek, hogy ő is hozzáfoghassék.
- Egyetlen parancsot kaptam, Alfred atya - jegyzem meg fennhangon, részben azért, mert a beszédhangom jobban ízlik, mint az ebédje - Amelyet már teljesítettem is. Úgy szólt, utazzak el ide. Azt, hogy mit tegyek, nem szabta meg senki.
Szünetet tartok, hogy ihassak a tejből. Be kell vallanom, ez az egy meglepően finom.
- Bizonyára tisztában van vele, hogy az egyik szerzetese eretnek szikrákat vélt felfedezni Bachdorfban. Azért jöttem, hogy vele beszéljek.

Ahogy  nekikezdesz az éteknek, ő maga is csatlakozik, ám egyértelműen látható, hogy nem igazán tud foglalkozni annak élvezetével, ha ugyan kimért illedelmességgel is emeli szájához a kanalat, rágásának hangtalan kelletlensége, s monoton arckifejezése minden bizonnyal étvágytalanságra utalhat. Még nyel egy nagyot a következő falatnak való nekiveselkedés előtt, majd szárazan rád tekint.
- Félek, talán jóval komolyabb a probléma, mint azt eredetileg hittük... Ha megbocsájtja. * Szemével egy a szobában lévő zsákra mutat, mely látszólag viszonylag üres. Ha nem ellenkezel, feláll, majd egy könyvet vesz ki abból. Jól láthatóan egy Biblia, kinyitva pedig az is kiderül, hogy német nyelven van írva. * - Sosem találtuk nagyon komoly dolognak, ha egy-egy helyen felüti magát az eretnek szenny, itt-ott mindig is akadtak a sötétben megbúvó mocskok, nem eggyel magunk is rendezkedtünk, vagy a város bíróságára bíztuk, de ilyen számban sosem fordult még meg erre ennyi hamis Biblia... Szerencsére akadnak olyanok, akik hűen jelentik az ilyesmit, egy pár fogadós például, de...
Kissé elhallgat, majd pár pillanatig az eretnek szennyet nézi, gondolkodva, s kanalával fel-fel túrva a szegényes étel tengerét.Száját szóra nyitja, ám még se hagyja azt el azonnal semmilyen gondolat, s amit kimondani készül, látszólag nagyon fáj neki.
- Az rendház levéltárában is találtunk már két példányt... * Utálkozva ismét a Bibliára tekint, majd eltolja azt, s inkább visszahelyezi a zsákba * - Nem sok embernek van bejárása a rendházba, valaki a testvérek közül bárány bőrbe bújtatott farkas... Nem tudom mennyire terjedt el a métely, de félek, hogy talán befolyásolhatott másokat is. Kérem, nagytiszteletű Norven atya, segítsen a városnak, mielőtt ez a veszett kórság a kelleténél jobban elmérgesedik. Mindent szolgáltatunk, amire szüksége lehet, s bármilyen eszköz bevetését indokoltnak találjuk, amennyiben meg tudja menteni Bachdorfot ettől a sohasem látott mélységtől.

Egyáltalán nem lep meg az öreg étvágytalansága; élesen pillantok rá, ahogy fészkelődni kezd, de azért biccentek neki, ahogy a sarokba hajított zsák felé tekinget.
- Csak tessék.
Több német Bibliát láttam már, mint szerettem volna: ez a példány nem különbözik semmiben attól, amelyet Anat kapott Esroniel von Himmelreich zsinatelnöktől. Röpke pillantást vetek rá, aztán leteszem a kést és figyelmesen hátradőlök.
- Sosem találtuk nagyon komoly dolognak, ha egy-egy helyen felüti magát az eretnek szenny, itt-ott mindig is akadtak a sötétben megbúvó mocskok, nem eggyel magunk is rendezkedtünk, vagy a város bíróságára bíztuk, de ilyen számban sosem fordult még meg erre ennyi hamis Biblia...
Valóban szokatlan mennyiség lehet, ha a Katedrálishoz fordultak, bár az én szememben egy ekkorka település lelkei közt egyetlenegy kötet is meglehetősen soknak tűnik. Nem-e elnézőek egy kissé?, töprengek tűnődve, Alfred atya pedig folytatja.
- Szerencsére akadnak olyanok, akik hűen jelentik az ilyesmit, egy pár fogadós például, de... a rendház levéltárában is találtunk már két példányt.
Hogyne találtak volna, fut át a fejemen. Sehol máshol nem lehet elfogadhatóan könyvet másolni közel s távol, csak a rendház szkriptóriumában.
- Nem sok embernek van bejárása a rendházba, valaki a testvérek közül báránybőrbe bújtatott farkas - pillant rám az asztal fölött a férfi. - Nem tudom, mennyire terjedt el a métely, de félek, hogy talán befolyásolhatott másokat is. Kérem, nagytiszteletű Norven atya, segítsen a városnak, mielőtt ez a veszett kórság a kelleténél jobban elmérgesedik. Mindent szolgáltatunk, amire szüksége lehet, s bármilyen eszköz bevetését indokoltnak találjuk, amennyiben meg tudja menteni Bachdorfot ettől a sohasem látott mélységtől.
Végigsimítok az állkapcsomon, sekélyes és kevéssé sekélyes gondolatok között csapongva.
Leginkább éhes vagyok.
- Értem - biccentek aztán, felvonva a szemöldököm. - Gyanakszik valakire, Alfred atya? Maga jól ismeri a szerzeteseit. Ne aggódjon, én is megismerem őket hamar.
Feltápászkodok a sámliról, elfojtva egy grimaszt, ahogy a térdem sértetten tiltakozik az elmúlt fertályóra méltatlan dőlésszöge ellen.
- Ezenfelül beszélek a fogadósokkal, akik jelentettek magának korábban. Berkeley lovag kipiheni magát a vendégházban: ha szüksége volna valamire, elláthatják. Szétnézek a faluban - nyújtóztatom ki a hátam izmait, aztán a küszöbön megfordulok, veszedelmes pillantást hordozva végig a helyiségen meg a prior alakján.
- Még valami - toldom hozzá, a hanghordozásom szelíd, a hangszínem azonban korántsem. - Vacsorára visszaérek, és ajánlom, hogy addigra felkészültebben várjanak. Friss húst akarok, vagy halat; tudom, hogy Bachdorf szegény falu, és ha akarja, tartsák meg az ökreiket. Kerítsen szarvast, őzet, fácánt, esetleg lazacot, süllőt vagy pisztrángot, mit bánom én - magam is tudom, hogy ezek a birtokkal együtt Herr van Graaf tulajdonai, de csak merjen az uraság egy szót is szólni és a jövő héten őt magát látogatom meg! Ajánlom, hogy Bachdorf földesura szétnézzen a vendégei között, és ha még egyszer tavalyról maradt, szárított disznóbéllel merészel kínálni, a legkedvesebb szelindekjét süttetem ropogósra.
Apró szünet, amíg azt figyelem, felfogta-e az elhangzottakat, aztán ingerülten megrántom a vállam.
- És hozzasson egy széket! Fáj a térdem.
Ló nélkül vágok neki a fogadóhoz vezető főutcának.

* Kérdésedre a férfi látszólag kissé sértetten emeli a szemét, véletlenül sem rád, pusztán csak a tény miatt, hogy azok, akiket oly sokra tartott, s kiknek oly sokat tanított, ilyen rútul szúrják hátba. Talán barátai mind,  talán testvérei, esetleg gyermeki... De egytől egyik szereti őket.
- Nagyon fáj bármilyen találgatáshoz való folyamodás, de... * Csöppet elmélázik, szakállába belefésülve * - Abelbert testvért manapság egészen gyakran látni a kocsma közelében, félek, az italt megszennyezte az elméjét. Lehordtam érte már sokszor, de valamilyen indokból mégis mindig ellátogat a városba... Falk rendtárs pedig nem is olyan régen látogatáson volt Hellenblatban... Még gondolkodhatok, hogy ki lehet gyanús, de egyelőre ennyi jut eszembe.
* Ennek utána a férfi letámaszkodik az asztal szélére, komoly gondolatok között szám vetve, ám hálától, félelemtől és tisztelettől vegyes érzéseit cipelő szemeit nem veszi le rólad, ahogy szavaid folytatod. 
- Több fogadó is van Bachdrofban, de ami önt érdekelheti, az a Pirkadat fogadó, Eirik van Sohns ivója, illetve a Füttyös Elf, ami pedig egy közelbe betelepült tünde, Eliot Crowley tulajdona. * Pillanatig elhallgat, majd egy kopott pecsétgyűrűt húz le az ujjáról, melyre egy kapa van vésve, körülötte pedig pár latin szó: " manus fortium dominabitur ". * - Ha megmutatja a gyűrűt, biztos tudni fogják, hogy én küldtem önt... Berkeley testvér minden igényére figyelni fogunk. 
* Korholásodra a rendfőnök lesüti arcát a padló felé, s párszor röviden bólint. Nem gondolta volna, hogy elégtelennek fogod találni az étket, de emellett véletlenül sincs szándékban ezt megjegyezni, mi több, engedelmes hangnemben szól hozzád.
- Mindenképpen gondoskodunk róla, hogy vacsorára oly étek kerüljön az asztalra, mely méltó egy nagytiszteletű inkvizítorhoz, s mélységesen sajnáljuk, hogy az ebéd nem nyerte el tiszteletét, gondoskodom róla, hogy a szakács tisztában legyen ezzel. Az Úr legyen önnel, Norven Kather atya. 

* A déli meleg még mindig rekkenő forrósággal vág arcon, ahogy kilépsz a kolostor hideg falai közül. Nem sok élet folyik itt kint egyelőre, a parasztok a távolban lustálkodva hevernek a helyenként darabosan ültetett fák terebélyes árnyai alatt, hátad mögött pedig két rendtag sietős lépteit hallhatod, ahogy valószínűleg éppen a vacsorád ügyében rohannak a földesúri Bachdorf másik felén lévő birtoka felé. A település talán egy fertálynyi sétára van a rendháztól, sietve talán annak fele, ám szerencsére az oda vezető út helyenként fákkal van ültetve, így ha csak pillanatra is, de néha akad egy hűs árny, ami alá bebújva kis pihenést lehet nyerni. Bachdorf maga eléggé átlagos kis város, pillanatnyi látogatásod után már megismerted egy kissé annak jellegtelen, mégis bájos utcáit. Lényegében három nagyobb körzetet tudsz felfedezni benne, egyik egy külső, szellősebben beépített többnyire paraszt, kubikos, napszámos terület, ahol főleg a kinti földeken dolgozó emberek laknak. A város szíve felé inkább bérházak, vagy legalábbis egymásra sűrűbben lógó többnyire fehér tégla, esetleg fa épületek állnak, melyek leginkább kézműveseknek, inasoknak, mindenféle kicsit feljebb mászott népeknek adnak otthon. Helyenként elszórva találhatod a krémet, főleg gazdag kereskedők, esetleg nemesek képében, akik a város szürke képéből cinkormányosabb lakokkal tűnnek ki, melyekből bejárónő locsolja ki az utcára a szennyt, s helyenként édeskés dohány andalító szaga hagyja el a szobákat. Nem kell sokat járnod, a kézművesházak között meglelsz egy sarokra épített terebélyes, kétemeletes ivót, melynek falán vastagon borostyán fut, s egy mosolyogtatón bárgyú cégér díszíti, amire egy fütyülő szőke hajú, hosszú fülű jóember van festve. Takaros kis ivó, szépen tisztán van tartva a külseje, szürkés kövei mind fénylőre suvickoltak, ablakai pedig makulátlanok. Belépve a meglepő fogad, pár lépést kell lefele tenned lépcső, hogy egy szemrevaló sötétebb fából készült asztalokkal teli sztereotip kocsma fogadjon, kivéve a tényt, hogy a terem közepében egy megtermett ám vékonyabb nyárfa nő, mely fellóg az épület második emeletére, s vég nélkül nyújtózkodik a méretes tetőbe hagyott ablak irányába. A hely meglepően üres, két-három szépen öltözött jóember beszélget egy asztalnál pár zöld fűszeres sült felett, a fa tövében lévő sámlin egy fülbevalós, rövid hajú, borostás elf férfi játszik egy jellegzetesen tünde dalt, csapnál pedig elf nő támaszkodik a pultra, vállára vastagon lógó, kócos szalma hajjal, s hosszú zöld blúzt és fehér kötényes fűszín szoknyát viselve. Unottan tekint néha körbe, szemei rád is siklanak, amire is kihúzza magát, s rád mosolyog, de egyelőre nem köszönt.

Manus fortium dominabitur.
Tűnődve forgatom a prior gyűrűjét a kezemben, ahogy végigsétálok a folyosón: a heraldika sohasem volt erős oldalam és bár a legnagyobb - és néhány kisebb - nemesi családok címerpajzsára könnyedén ráismerek, mégis túlzás volna azt állítani, hogy otthonosan mozognék az efféle jelzések között. Ez a gyűrű valószínűleg még csak nem is igazi pecsétgyűrű.
De akkor vajon mi lehet?
A priornak is van hivatali gyűrűje, ez azonban nem az és bár ismerek olyan egyházi méltóságokat, akik szigorúan elmarasztalnák Alfred atyát, ha a dolog a fülükbe jutna, nekem mégsem szúrja a szememet az ékszer világiassága.
Az már annál inkább, hogy a férfi úgy érezte, rám kell bíznia.
Lehetetlen, hogy a szavam ne legyen elég, ha azt mondom, a rendházból jövök, sőt - bolond, aki úgy gondolja, nem jártam ott, mielőtt nekivágtam a városnak. Miért érezte hát úgy az elöljáró, hogy érdemes a személyes áldásáról biztosítania a fogadóst... vagy fogadósokat? A gyűrű jelent valamit, ebben biztos vagyok: valamit, amit szavak nélkül is egyformán értenek a beavatottak. Abban sem kételkedem, hogy - pontosan, ahogy az atya mondta - kulcsot tartok a kezemben. Olyan kulcsot, ami egy láthatatlan, Bachdorf színfalai mögé vezető ajtó zárjába illik.
Kérdés, hogy nyitja-e... avagy zárja.
Mert az sem kizárt, hogy Alfred atya az eretnek. Augustinus rendfőnök azt írta, egy szerzetes fordult hozzá és nem azt, hogy a perjel. Akkor pedig a szövetségesem keresni fog a rideg kőfalak között.
Beszélnem kell mindenkivel, akire penitenciát szabtak ki a rendházban. Nem kétlem, hogy ha valóban a prior a gazember, kopóként szimatol az után a szerzetese után, aki átnyúlt a feje felett és a Katedrális vérebét szabadította a nyakára.

Hanem ez ráér; lehetséges, hogy Alfred atya valóban ártatlan, akkor pedig azokon a nyomokon kell elindulni, amelyeket megadott. A torkomat köszörülöm a Füttyös Elf küszöbén és lesúrolom a csizmámról a port a durva lábtörlő sörtéin odabent: fellélegzem az árnyas levegő kellemes hűvösétől, fesztelen léptekkel átvágva a téren, hogy megálljak a pultnál.
- Dicsértessék - pillantok a nőre, különösebb fenyegetés nélkül. - Eliot Crowleyt keresem.

* Nem teketóriázol nagyon, megközelíted a harmincas éveiben lévő nőt, aki közeledtedre kissé meghajol. Szép teremtés, igaz, kicsit talán a molettebb oldalra nyúlik, de ez nem vesz semmit el jellegzetes tünde vonásaiból, s abból a jóindulatú arcból, ami ha nem is feltétlenül éleszt szikrát a férfi lelkében, ha más nem, többnyire szívesebben néz rá, mint nem. 
- Dicsértesik, üdvözöljük nálunknál. * Látszólag némiképp töri a nyelvet, ám nem annyira, hogy zavarosan érthetetlen lenne. Kérdésedre röviden bólint neked, s egy pillanatra átfordul a zenélő férfi felé. * - Com'ere dear. * A nő szemei ismét feléd fordulnak, s röviden bólint * - Ha megbocsájt, nem zavarok továbbá.
* Szavaihoz híven meg is indul tovább, egyenesen az asztalnál ülő három férfi felé, akik nevetve üdvözlik, egyik még meg is lapogatva a szoknya alatt rejlő vaskos, de kétségtelenül formás seggét. Nem sok időd van foglalkozni az egésszel, mert menten ott is terem a pult túlsó oldalán a korábban látott férfi. Haja rövid, szépen formára nyírt, borostája emberi mértékeket nézve egészen nevetséges, már-már inkább pelyhes suhancokra emlékeztet, mintsem felnőttekre. Emellett jóindulatú, szarkalábas szeme s arcának barázdái arra engednek következtetni, hogy negyvenes éveinek a vége felé lehet. Szemét végigfuttatja rajtad, majd röviden bólint. 
- Nagy öröm szerény kis ivómban tudni önt, teljes szívemből üdvözlöm. * Kissé tétovázik egy fakupát magához véve, s óvatosan törölgetni kezdi azt, közben hol a szemeidbe nézve, hol körbe az ivóban, hogy ki is van itt most * - Kellemes hely, nem? Egy pár éve költöztünk ide, nagyon kedves népség ez itt, az egyháznak pedig különösen sokat köszönhetünk... Nem szomjazott vagy éhezett meg esetleg a hosszú út alatt? 

Nem kéretem magam.
- Elfogadok egy italt - egyezek bele kegyesen, invitálón intve neki. - És ha már ajánlja, biztos van saját kedvence a konyhán. Ebédeljen velem, Herr Crowley!
A tünde férfi lassan bólint.
- Van egy nagyszerű borom, amit a Nyugati síkság dombosabb részén termesztett egy kedves barátom, de ha esetleg másra vágyna, természetesen tudok szolgálni sokféle különleges itallal. Örömömre szolgálna, ha egy ilyen fontos emberrel költhetném el az ebédemet... A feleségem nem rég sütött egy szép darab csülköt elf módra, zöldfűszeresen. Ha kedvére való lenne, mindenképpen azt ajánlanám.
Ez máris jobban hangzik, mint azoknak a bolondoknak a rágós abraka odaát. Szúrósan pillantok a vendéglátómra.
- Rábízom magam a szakértelmére, Crowley. De azt tudja, hogy valójában kérdezősködni jöttem.
Amaz kissé elmosolyodik. A gesztus őszintébb és nyíltabb, mint amelyet valaha kocsmárostól láttam.
- Természetesen tisztában vagyok ezzel - feleli. - Alfred atya szólt, hogy meg fogom ismerni. Nem tévedett. Ha gondolja, lehet érdemesebb lenne inkább a konyhában vagy talán egy szobában megétkezni... Tudja, hogy mondják, mégis jobb az ember étvágya kettesben.
Kedvemre van, hogy nem fél. Az pedig még inkább, hogy ennek ellenére sem szemtelen.
- Ahogy tetszik. Úr a maga házában - vigyorodom el szélesen - ...amíg jó kedvemben vagyok.
- Akkor igyekszem biztosra menni, hogy a kedvében lehessek.

Jókora kupát tölt meg vörösborral egy tiszta, új üvegből fújt lopóból azonnal: fűszeresen savas illat terjeszkedik el a levegőben. Ismerős az érzés, ahogy finoman összehúzza a bőrt hátul a torkomban. Nyál fut össze szomjasan a nyelvem alatt. Átnyújtja nekem; hosszú, jóleső kortyot iszom.
- Ha megbocsájt egy pillanatra... Mary, take care of the bar!
Hagyom, hogy vezessen, át a hátsó ajtó szárnyain keresztül egy tágas, félkör alakú szobába. Azonnal megcsap az otthonosság kellemes atmoszférája, a verőfényben való hunyorgás is mintha ezer évvel ezelőtt lett volna.
- Kérem, foglaljon helyet az asztalnál, azonnal hozom az étket.
Azzal Eliot Crowley magamra hagy a helyiségben, amely leginkább a tulajdon nappalijának tűnik: tömött, smaragdszín szőnyeg borítja a barnás hajópadló javarészét, egyenletes ragyogásából tisztán látszik, hogy gondosan fésülik és tisztítják. Középen kör alakú, fényesre lakkozott tömörfa asztal terpeszkedik, alighanem bükkből; mellette három, ugyanolyan árnyalatú szék ácsorog, büszkén villogó lapját csipketerítő fedi. Alighanem kézzel horgolták. Alighanem elfek.
A kőfalban hidegen is barátságos kandalló, odébb két karosszék, egy szekrény könyvekkel és rajzokkal, jobb kéz felőli falán pedig míves kard függ, alatta jellegzetes íjjal. Átellenben olajfestmény a férfiről és a feleségéről, illetve két fiatal gyermekről.

A konyhából csak halk motoszkálás sejlik fel. Csilingelés, valaki valószínűleg bejött az ivóba. Pár pillanat múlva feltűnik a vendéglátóm két tányérral, melyeket az asztalra helyez.
- Hozok evőeszközt, egy pillanat.
Szép, erős fatárnyérok, felismerem az acélfát benne: rögtön tudom, hogy odakint, a fogadóban nem ezzel terítenek. A tartalma is kielégítő, sekély öblét vörösre sült hagymától, rozmaringtól és más furcsa elf fűszerektől illatozó méretes csülök uralja, melyen még látszik a zsírcseppek izzadt nedvessége. Mellette hajában főtt krumpli, sűrű vajjal és petrezselyemmel. A fickó - vagy a felesége - szép szelet sajtot vágott mellé, mely meglepően keménynek tűnik első ránézésre.
Helyet foglalok, különösebb sietség nélkül.
- Elismerésem - jegyzem meg aztán könnyedén, ahogy feltűnik az ajtóban. - Maga kitűnő vendéglátónak tűnik. Mióta él Bachdorfban?
- Köszönöm, szavai igen jól esnek - szól szerényen, elhelyezve előttem pár megfakult, de jól láthatóan ezüst evőeszközt.  - Talán egy öt éve költözhettem ide. Azelőtt is fogadóban dolgoztam, de volt némi... Nézeteltérésem a népemmel. Életem talán egyik legjobb döntése volt, hogy Északon kerestem menedéket a maradék vagyonommal. Sok furcsa dolgot beszélnek az emberekről Elfhonban, de semmi igazság alapja sincs.
Biccentek, intve neki, hogy nyugodtan hozzáláthat az ebédjéhez, mert én magam is fölemelem a kést, udvariasabb méretű falatot vágva a húsból, mint amekkorát az éhes, felpiszkált ösztöneim diktálnak.
- Némi igazságalapja azért van - mosolygok rá a kupa pereme felett szélesen. - Önzők és vérszomjasak vagyunk. Magam is tudom. Jártam Zephyrantesben. Az elfek belső harmóniája irigylésre méltó.
- Talán minden nép egy kicsit másképp vérszomjas és önző, mint a szomszédja - jegyzi meg a férfi csendesen, majd ő is nekikezd, belevágva a hús egy bőrösebb részébe.
Zavartan fordítja el a tekintetét, mielőtt folytatná.
- Ha van bármilyen... kérdése, szívesen megválaszolom. Szívügyem az egyház dolga, az Atyának köszönhetem, hogy ilyen szívesen fogadtak itt. Ha csak így tudom, akkor is szeretném megköszönni a kedvességét, amit a családom irányába mutatott.
Folytatom az evést, látszólag elgondolkodón forgatva az ezüstvilla homályos nyelét.
- Szokásom titkolózni, de az ösztöneim azt súgják, maga előtt felesleges volna - mondom egyszerűen aztán, nyugtalanítón éles pillantást vetve a férfira. - Őszentsége oldott el a pápai láncról, hogy déli eszmék nyomát fogjam itt. A város nem szabadul tőlem, ameddig meg nem oldottam ezt a gondot... úgy találom illőnek, ha felajánlom Önnek elsőként.
Újabbat húzok a borából, ezúttal szabadabb mozdulattal. Elégedetten koppantom le a kupát az asztalra.
- Eliot Crowley! Ha segít kézre keríteni az eszmék terjesztőjét, a bőrén szerződést vásárolhat magának. Ígérem, hogy A Füttyös Elf konyhájáról étkezik majd a bachdorfi kolostor, privilégiumlevelét három generációra hitelesítve; kiadásait a Szentszék főintézője sorolja majd a főfájásai közé.

Az elf hallgat, mint aki óvatosan forgatja a fejében az elhangzottakat. Nem kétlem, ő is pontosan tudja, a konc, amit ajánlok, messze ízletesebb és laktatóbb falat, mint az, amellyel ő vendégel meg engem.
- Attól tartok, nagyon is valós a félelem - szól aztán. - Ha ilyen nyíltsággal beszél velem, így teszek én is. Közel vagyunk a határhoz, az átlagos embert nem érintené nagyon az, ha egyik napról a másikra Délhez kerülne... Sok szóbeszéd, susmus fordul itt meg. Azt szokták mondani, hogy egy jó kocsma pultja ott van, ahol mindent meghall a csapos. Eléggé sok dolgot hallok, nem is kívánom megtartani magamnak.
Csöppet hezitál alighanem magán érezve a tekintetemet, majd kissé idegesen folytatja.
- Csodás az ajánlat, de ha nem sérti inkvizítori becsületét az atyának, inkább megmaradnék szerényen a magam szakállán. Félek, ha túlzottan felhordaná Isten a sorsom, a szemek sandábban fordulnának felém... Ennek ellenére szeretném, ha kézre kerülne a métely forrása, s minden olyan ember nevét szívesen elmondom, akiről tudom, hogy németül olvassa a szent iratokat.
Hümmögve biccentek, a ropogósra sült bőr egy falatján rágódva jóízűen. Elkényeztetett vadászkutya sorsa az enyém, és ez soha nem zavart kevésbé, mint ebben a pillanatban.
- Kicsi a város, jobb békén meglenni. Értem - bólintok neki, jelezve, hogy az elutasítása nem szül haragot. Okos az, aki jóllakat, mielőtt merészen beszélne. Szélesedik tőle a kellemesebbik oldalam, amelyen biztonságos élni. - A jóindulatomra számíthat azért. De mondja csak.
Barátságosan elmosolyodom.
- Csupa fül vagyok.
Crowley látszólag megkönnyebbülve lélegez fel, hogy az elutasítása kegyes fogadtatásra talált. Belekortyol a borba.
- Sokakat hallottam már az eretnekségről beszélni, ám mindenkit én se ismerhetek név szerint... Viszont van pár ember, aki meglepő gyakran és elhivatottsággal hajlamos szidni az Egyházat.
Egymást nézzük egy kicsit. Nem szólalok meg.
- Edward Olhm, Alexander Ein és... Alphonse Riechter is ilyen személy, kézműves a város déli részében, a feleségével és a fiával lakik egy kis bérházban... Franz Elbert, gazdagabb kereskedőt is egészen gyakran hallani panaszkodni arról, hogy nem ért semmit az istenteiszteletekből, s hogy legalább Délen az embereket nem verik át...  
Hallgat megint, egy feszült pillanatig némán turkálva a krumpli között.
- Könyvet is láttam már gazdát cserélni - böki ki aztán. - Az ijesztő tény az, hogy Albert van Graaf írnoka több, gyanúsan vastag kötetet hozott már magával, így nem lennék meglepődve, ha esetleg maga Herr van Graaf is része lenne a közös disznóólnak.
Megint hallgat, de ezúttal még kevesebb ideig.
- Sokan mások is vannak persze, akikről egészen biztos vagyok, hogy tartanak német Bibliát otthon, de aligha hiszem, hogy lenne értelme a csatlósokkal foglalkozni. Ahol csattog a gazda, odagyűl a jószág. Ha megszabadul a főkolomposoktól, nem hiszem, hogy a métely visszatérne... Nem, egy jó ideig. Emellett úgy gondolom, hogy talán -
Folytatná, de a szavait elnyomja a kintről beszűrődő női kiáltás: rögvest utána vad dulakodás hangja robajlik fel. Horkantva kapom fel a fejem, eddigi feszült, várakozó csendem feloldja a kinti rendbontás: ingerült vagyok, mint mindig, ha megzavarnak valamely elfoglaltság közben. Élesen pillantok Crowleyra, aki rólam megfeledkezve, rémülettől fehéren pattan fel a székéből, lekapva a falat díszítő kardot a szegről.
- Van ajtónállója, fiam?
Hátratekint rám futón, mielőtt az ajtóhoz ugrana.
- Nincs.
hosszú léptekkel követem, bosszúsabban, mint az elmúlt két hétben bármikor.
Ki nem állhatom, ha felállítanak az ebédlőasztal mellől.

Nem sokat kell sietni természetesen, az ivó csak pár méterre van a szobától. A sietséget hangoskodás kíséri már szinte azonnal indulástól, kiáltás zendül kintről, erős, szinte harapható határ menti tájszólással.
- Hol az inkvizítor, he? Hol?
Pillanatok múlva már a teremben is vagy Crowley társaságában. A helység mostani képe nem sokban más, mint amilyen egyébként volt, ám az elf felesége a földre esve fekszik, csupa sörösen, s pár korsó nedvesen hever mellette a földön egy tálcával egyetemben. Felette négy férfi, mindegyik szegényesen öltözött ám mégis jól táplált. Egyik puszta kézzel, kettő husángot, míg a negyedik egy karddal van felfegyverkezve. Nem tudod kiolvasni, hogy mennyire lehetnek képzett harcosok, ám izmosak, s jó eséllyel parasztok lehetnek, akik eléggé erős kötésűek ahhoz, hogy ne ijedjenek meg egy-egy pofontól. Közben a korábban asztalnál ülő társaság felszívódik, sebesen,  amilyen gyorsan csak tudnak. Crowley szitkozódik valamit számodra érthetetlenül, majd rászorít a kardra, zabosan nézve a társaságot.

A tünde férfi gyorsabb nálam, vagy legalábbis fontosabbnak tartja a Füttyös Elfet - megtorpant már a helyiség pultja mellett, mire átérek mögötte a küszöbön, s a feszültségtől kidagadó válla felett remek kilátás nyílik a rendbontásra.
Három fegyver. Négy ember.
A számban még fűszertől és tökéletesre sült hústól származó ízek kergetőznek zavartalanul, és ez a gyomrom korgásával együtt bosszúsabbá tesz, mint eddig bármi más Bachdorfban.
Hát így sietnek a déliek elbolondított, senkiházi disznai a vágóhídra!
Fölemelem az állam, mohón keresve a tekintetemmel rajtuk egy-egy szabad, napbarította bőrfelületet, ahová majd a kováccsal a felhevített vasbélyeget szoríttatom. A kocsmáros elmormogott szitkai elmorzsolódnak az illatos levegőben: elég mély levegőt vennem, hogy tudjam, legalább egy gallon sör ömlött szét a padlón.
Poros volt, amikor bejöttem.
Csúszni fog.

- Edward Olhm - szólok fennhangon, olyan ember hangsúlyával, aki komoly szabályszegésre vár magyarázatot. - Alexander Ein. Alphonse Riechter? És ha nem tévedek, Herr Franz Elbert is. Őket keresem. Amíg Herr Crowley meg én befejezzük az ebédet, elszaladhattok értük, fiaim.

- Lám... Keresse meg maga őket, atyám!
A kardja mögül rám vigyorgó fickó egyértelműen úgy gondolja, hogy aki fegyvert fog, az mindjárt jogot is nyer arra, hogy velem pimaszkodjék.
Nem értek vele egyet.
Eliot Crowley a fogát csikorgatja mérgében, de nem mozdul: nem hibáztatom. Mégiscsak négyen vannak.
- Nincs kedvem egyesével végigkérdezni mindenkit, fiam. Egyszerűbb dolgom volna, ha segítenél.
A tekintetünk összekapcsolódik, és eltart pár szívdobbanásnyi ideig, amíg a látogatónk mérlegel.
Aztán döntésre jut.
- Fritz, hozz még fiúkat, szükség lehet rá...
A szemem sarkából látom, hogy a házigazda földre került felesége lassan magához térve araszolni kezd, minél távolabb a veszély útjából. A Fritznek nevezett jóember szót fogad: sarkon fordulva iramodik el azonnal.
- Atyám, attól tartok, nincs tisztába' azzal, hogy itt nincs hatalma - folytatja a férfi. - Ha igazán akarja, odavezethetem azokhoz, akiket keres, de sajnos csak akkor, ha előtte leteszi a fegyvert... vagy, ha már több darabba' van.
- Ez valóban új nekem - jegyzem meg derűsen, de ha elég közel lenne, láthatná, hogy a szemem fehérjét egy kissé elfutja a vér. - Kérdem máshogy.
Rászegezem a kardot.
- Hol vannak!

A teste összerázkódik, mint akibe villám vágott. Kardját rendületlenül szorítja, a szeme pedig, noha hamar elfutja a könny, nem fordul el rólam. A vak is láthatja, ahogyan próbál töretlennek tűnni, de alig pár másodperc kell csak hozzá, hogy az ingét csatakosra izzadja: rideg türelemmel figyelem, mikorra rogy meg a kín alatt teljesen.
- MI EZ?! - ordít föl fájdalmasan; két társa feszülten bámul előre, mint akiket megbabonáztak.
- Ez? Ez a lelkiismereted - vonom fel a szemöldököm már-már barátságosan. - Belül te is tudod, hogy nekem illene válaszolni... Engedj neki! Sokkal jobb lesz.
Rövid, nagyon rövid idő telik el, mire torkaszakadtából elordítja magát, hátravetett fejjel.
- Az... AZ OTTHONUKBAN ÉS VAN GRAAF BIRTOKÁN ÉS A SZERZETESEK KÖZÖTT IS!
Heves rázkódás fut végig rajta, ahogy megszabadul a rá kimért fájdalmaktól: elfehéredő ujjakkal szorítja a kardot, szúrósan meredve rám.
- Értem - biccentek, mintha mindennapos társalgás zajlana csak közöttünk. - Köszönöm. Örülök, hogy magadtól elém járultál ezzel. Jó érzés, nem?
- Nem számít...- fújtatja ő haragosan. - Úgyis megölünk, mielőtt odajuthatnál! Ez a kis beszélgetés csak a saját sírod ássa.
Hátrabiccent a társainak, akik Crowley felé fordulnak. A fickó maga hozzám lép közelebb.
Öreg hiba.
- Meggyóntál-e ma már? - vonom fel a szemöldököm. - Mert ha nem, nagyon vigyáznék a bőrömre a helyedben. Tudod, mi lesz a sorsa annak, aki feloldozatlan hal meg.

Fölnevet, sokkal inkább dacból, mint valódi jókedvből, az arcát figyelni azonban nincs időm, mert fürgén, halálos pontossággal döf felém a kardjával: a döbbenet egy kissé lelassít, de azért időben észbekapok, még mielőtt később lenne.
Ez bizony nem a föld túrásából él meg.
A kardtartó keze felé térek ki a szúrás elől - így kisebb ív jut neki a következő támadásra és az erejéből is veszít -; hogy ilyen közel kerültem hozzá, villámgyorsan vágok a könyökömmel az állkapocsszeglete felé. Kíméletlen ütés: a legtöbben harc közben egy kissé lógva hagyják az állkapcsukat, hogy könnyebben kapjanak levegőt, a rögzítőizmot érő hirtelen, oldalirányú sokk pedig elég ahhoz, hogy szétlökje az ízületet, ki a helyéről.
Hanem a fegyveres reflexei is vannak olyan jók, mint az enyémek: fürgén szökken hátra, el a csapás útjából, én pedig, akár vadászkopó a prédát, nem engedem magamtól eltávolodni. Nem hagyhatok neki elég időt, hogy megvesse a lábát. A fegyveres oldalán maradnom nem kihívás - utánamozdulva tartom az aprócska távolságot, és rögtön újabb ütést kísérelek meg.
Ezúttal a fülére.
A déliek ügynöke vagy nem olyan fürge, vagy nem olyan vérszomjas, mint én vagyok: megkésve tud csak kitérni ezúttal a nyitott tenyerem útjából, kapkodó szökkenése pedig a bizonytalan, sörrel fellocsolt fapadló különösen sikamlós foltjára viszi. Óriási robajjal zuhan hátra. Ott termek mellette azonnal: egyetlen mozdulat, és már éppen lesújtanék a talpammal a torkára, amikor - átkozott balszerencse! - pillanatra magához tér.
Villámgyors mozdulattal emeli a tenyerét maga elé, megakasztva a mozdulatot; szívdobannásnyi ideig farkasszemet nézünk, aztán teljes erejéből a bokámra fonja mindkét markát.
- Hellenburg üdvözöl, Kather!
Akkorát ránt rajtam, hogy a helyiség megpördül körülöttem: fájdalmas kiáltással vágódom el, alaposan rázuhanva a gerincemre és a könyökömre. Fals csörömpöléssel ejtem el a kardot, a szemem előtt vörös karikák villannak fel a fájdalomtól.
Mocskos disznó. Kirúgok indulatból, teljes erővel feléje, csak úgy bele a világba.
Ez használ: alighanem egyáltalán nem számított ilyesmire, mert érzem és hallom is, ahogy a csizmám sarkantyús-patkolt, keményfa sarka egyenesen az arcába vágódik. Állatias, gurgulázó ordítás hangzik fel a nyomában, s letekintve látom, hogy az ábrázata alsó fele véres, fogatlan masszává zúzódott.
Annál jobb.
Hanem azért én sem úsztam meg karcolás nélkül, és a sajgó csontjaim feldühítenek annyira, hogy megismételjem a támadást: ha annyira ízlik a lábam, remélem, jó étvággyal áldotta meg az Úr, mert van még bőven ott, ahonnan az első fogás jött.
Bugyborékoló hörgéssel, félájultan nyúlik el végleg; aligha hallja, ahogy mérgesen tápászkodom föl, leporolva magam.
- Én is üdvözlöm Hellenburgot - jegyzem meg a derékcsigolyáimat tapogatva, mielőtt körülpillantva belém szakadna a levegő.

Crowley mozdulatlanul fekszik, alig pár yardnyira az én esésem helyszínétől: állapotából nyilvánvaló, hogy nem fog egyhamar feltápászkodni, a fejét ugyanis szilánkosra törte az egyik támadó súlyos zúzófegyvere. Szeme dülledten, homályosulva mered a tiszta famennyezetre, arca megrendült, de békés kifejezésbe dermedt, majdhogynem nyugalmas látszatot keltve - alighanem így is volna, ha a homlokától felfelé szét nem nyílt volna a koponyája. A csonthéj, amely eddig megakadályozta, hogy zagyva tartalma szétömöljön, nincsen többé, és bár már láttam hasonlót többször is, a gyomrom most is érezhető bukfencet vet a szivacsos szürke darabkákat összeragasztó, homályos vércsomók láttán. Összetéveszthetetlen belsőségszag társul mellé - nem a beleké, ez egészen másmilyen -, a saját, nagyon is működő agyam pedig képtelen figyelmen kívül hagyni a bizarr tényt, hogy egy ember fejében ilyen rengeteg takony kaphatott helyet.
Émelyegve fordulok el, az agyonvert tünde mellett fekvő, mellbe szúrt férfinak alig egy pillantást szentelve. Egy támadónk még él: a karján húzódó vágást dajkálja bosszúsan.
- Eretnekek is, gyilkosok is - szólítom meg nyugodtan.- Erről még a Fővárosban sem tudtak. Add meg magad és esetleg kaphatsz tisztességes temetést.
Egykedvű pillantás fordul rám, a fickó nem a szavak embere: villámgyorsan ragadja meg a botot, amellyel a fogadóst halálra sújtotta, és hosszú léptekkel ront rám. Megvárom, amíg meglendíti - széles ívben, a vállam felé -, és teljes erőből nekiugrom ezzel egyidőben, hogy túl közel legyek, mire elér.
Ököllel vágok közvetlen közelről a torkába.
Iszonyú, vizenyős roppanás, és ő nyüszörögve  esik térdre előttem, a torkát szorongatva és karmolva, miközben szánalmas, kérlelő szemekkel bámul föl rám a könnyei alól.
- Akárki is légy, a Szent Hivatal inkvizítoraként letartóztatlak felségárulásért, eretnekségért, hitszegésért - sorolom fagyosan - és mint Dél ügynökét valamint hidegvérű gyilkost. Büntetés gyanánt az utolsó gyónás és keresztény temetés tőled megtagadtatik, azután pedig a nyakadnál fogva felköttetel, amíg meg nem halsz.
Fuldokló, görcsös rángatózással nyúl ki a csizmám felé, talán hogy megértesse velem, meggondolta magát, de hiába. Megvárom, amíg a bokámra fog és sípolva fölemeli megint az arcát.
Akkor gyengéden megbököm a csizmámmal az orrát. Jól tudom, hogy egyáltalán nem kell ebbe erőt vinni, hogy férfiatlanul eleredjenek a könnyei és vinnyogjon.
Rángatózva terül el, de a lábamba még mindig makacsul kapaszkodik, mintha az üdvössége volna: oda sem figyelve rázom le, hogy a szerencsétlenül járt tünde feleségéhez lépjek.

Az asszony a földön összekuporodva, hangtalanul zokog, a könnyei sötét foltot áztattak az ingére. A szeme fényesnek és nagynak látszik a bánattól, a válla törékenynek.
A gyomromon erőt véve guggolok Eliot Crowley mellé, hogy lefogjam a szemét. Aztán fölegyenesedve a kezemet nyújtom az özvegyének. Tenyérrel felfelé.
- Őszinte részvétem. A férje az Egyház szolgálatában esett el.
Hitetlenkedve, üresen bámul föl, még fájdalom nélkül; valószínűleg fel sem fogta egészen, mit látott. Az ujjai jéghidegek, ahogy elfogadja a kezem: szédelegve áll talpra, ám aligha tartja meg a térde sokáig.
- Eliot Crowley engem védelmezett, amikor a Protestáns Egyház álruhás eretnekei meggyilkolták. Őszentsége hallani fog a Katedrálissal szembeni önzetlenségéről, asszonyom - tartom a kezét határozottan, állva a pillantását. - Kiben bízik a leginkább a faluban?
Röviden bólint, s a száját pillanatra összeszorítja, mint aki rosszulléttel vagy zokogásrohammal küszködik.
- Talán a kovács feleségében...
- Ha nincs ide messze, ideje indulnia. Fogok még ellenállással találkozni a mai napon, és úgy érzem, elég áldozatot hoztak értem.
A szeme mintha beesettebbé válna, az alatta elvékonyodó bőr kékes árnyalatúra sápad: az asszony szipog egyet, aztán válaszol.
- Nincs... Két perc... De inkább men... küljön. - a németet töri, de közel sem érthetetlen. - Könnyeden el tudok utazni magam oda. Crowley - komorodik most el - Hiába ne legyen.
- Azért vagyok itt, hogy visszaszerezzem a falut, és nem megyek sehová, amíg ez meg nem történik - engedem el a kezét lassan. - Menjen a hátsó ajtón.
Ezzel fölszedem a kardot, és nekiállok átkutatni a vonagló szerencsétleneket. Nyomokat kell találnom, bár a kardos barátom vallomásából kiindulva teljesen benőtte a települést az árulás.
Egy kevés pénzen, kován és a fegyvereiken kívül semmi. A néhai fogadós kardját leteszem az ebédlőasztalra. Az étel még ki sem hűlt.
Sóhajtva lépek ki a tünde özvegy nyomában a hátsó verandára.
Már épp biccentenék neki, amikor vad csörtetés hallatszik az ivóból. Aztán hangos üvöltözés.
- KARL MEGHALT!
- HOL AZ INKVIZÍTOR?!
A tekintetünk találkozik, mielőtt némán intenék. Siessen.
Nekem itt még dolgom lesz.

Figyelem, ahogy a nő elsiet, de még meg sem moccantam, amikor meghallom az első hangfoszlányokat odabentről.
Megállok az ajtó mögött, hátha kijönnek, de inkább az érdekel, mit hallhatok, amíg egymás közt vannak... dermedten hegyezem a fülem, és az ösztöneim azt súgják, várjak még tovább.
Odabent járkálnak, félhangosan társalogva egymás közt: semmi jelét nem mutatják, hogy érdeklődnének a kijáratok iránt, emiatt pedig a beszédükből sem sokat érteni véletlenszerű, semmitmondó foszlányokon kívül.
- Faszomba... Megölte, keményebb...
- Valaki szaladjon el Graaf...
- Kegyetlen elbánt...
Sokan vannak. Többen, mint vártam.
A lehető leghalkabban eloldalgok a hátsó verandától.
Ahogy eltávolodom a szerencsétlenül járt fogadótól, egyenesen húzódó utcába érkezem; többfelől futnak szét belőle másfelé poros utacskák, mint gerincből a csontváz többi része. Egy pillanatra megtorpanok, de rá kell ébrednem, hogy semmi biztosat nem tudok azon kívül, hogy már Bachdorf minden zugában elterjedt a métely. Mindenhol van belsős ember, a kolostorban is
Nincs jobb ötletem, hallgatnom kell Mrs Crowleyra.

Az elf özvegy nem olyan fürge léptű, hogy ne akadjak a nyomára hamarosan: be is érném éppen, amikor hirtelen kanyart véve átvág az utcán keresztben, s egy félig fedett, sarkig tárt ajtajú műhelybe fordul.
Megérkeztünk.
Követem, akadály nélkül: hogy az elkerítetlen udvarba fordulok, azonnal szemben találom magam a ház urával. Izmos, alacsony férfi, szögletes arcát simára borotválta, sötét haja rövidre nyírva. Szögeket kalapál épp erős vasasztalon.
Mrs Crowley elsiet mellette, ügyet sem vetve arra, ahogy az utánafordul.
- Mary, mi történt?
A tekintet kérdőn fordul rám: jellegzetes, északi szempár, színe a nyári ég tiszta világoskékje.
- Szép napot, uram.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus - biccentek neki különösebb erőszakosság nélkül. - Eliot Crowleyt meggyilkolták.
Ha a férfi nem tette volna le a kalapácsot épp az imént, most jó eséllyel kiejtené a kezéből.
- Micsoda? - támaszkodik az egyik asztalnak zsibbadtan. - Mi történt? Verekedés vol a kocsmában, s előkerültek a kések?
- Norven Kather vagyok, a Szent Hivatal inkvizítora - állom a pillantását. - A Füttyös Elfben jártam, amikor néhányan rátámadtak Mrs Crowleyra. Aligha hiszem, hogy saját maga miatt. Azért történt, mert tudják, hogy az árulásukért jöttem letartóztatni őket.
A kovács a csontja velejéig meg van döbbenve: hosszú, jópár szívdobbanásnyi időbe telik, amire észbekap eléggé, hogy meghajtsa a fejét.
- Ez rettenetes... - hebegi zavartan. - Atyám, kérem fáradjon be a házba minél hamarabb, nehogy kövessék, s itt találják.
- A férje a védelmünkre kelt. Bátorsága nem volt hiába, de ez aligha enyhít az özvegye gyászán - intek az ajtó felé, miközben követem a férfit.
- Aligha - visszhangozza amaz kábán.
- Benned megbízott. Megbízom hát én is. De ha becsapsz...
Idebent, a kis parasztház étkezőjében félhomály van; a helyiséget jókora ebédlőasztal uralja, arra borulva zokog Mary Crowley, hátán az őt vigasztaló, fekete hajú asszony kezével. Csak a kovács felesége lehet, középkorú, délceg asszony, okos arca finom, apró ráncokkal ékes. Kreolos barnaságát alighanem a déli naptól kapta.
Aggódó tekintete az enyémbe fonódik, de nem szól, noha biztos vagyok benne, hogy mély, komoly zöngéjű hangja van.
Helyette a férje töri meg a csendet.
- Nem szándékszom elárulni az emlékét, kovács vagyok, aligha van sok részem a p... politikában. Atyám, tudjuk valamiként segíteni feladatát?
Feléje fordulok.
- Csak mondja el, amit tud a Délhez pártoltakról. Crowley tudott egyet s mást. Bizonyára nem volt egyedül.
Némi értetlenséggel húzza végig kormos ujjait az állán, mielőtt válaszolna.
- Nagytiszteletű atyám, aligha tudnék olyat mondani, ami több holmi pletykánál. Kérem bocsássa meg szemtelenségemet, de nem igazán voltam érdekelt a szevezkedésben, a műhelyem a fontos számomra, s hogy az Déli földön vagy Északin működik, aligha számítana...
Megtorpan cseppet.
- Vagyis egészen addig, amíg azt a derék embert meg nem gyilkolták.
Nem a legmegfelelőbb perc szigorúnak lenni.
- Értem. A következő nevek mondanak valamit? Edward Olhm. Alexander Ein. Alphonse Riechter. Franz Elbert.
- Az elsőt nem ismerem - jelenti ki ő, ám utána folytatja azonnal. - Alexander egy vadász, jó barátja a földesúrnak azt hiszem... Alphonse egy kézműves, tányérokat és hasonló eszközöket szokott készíteni, a műhelye valahol a város déli részében van... Franz pedig egy gazdag kereskedő, szinte mindenki ismeri a városban, én magam is gyakran üzletem vele, jól fizeti a munkát, becsületes ember, de ezek szerint nem eléggé.
- Három embert megöltem a fogadóban - vonom fel a szemöldököm. - Sokkal többen vannak azonban. Nem tudom, elegen hűek-e a Katedrálishoz ahhoz, hogy megmentsem a falut... a métely már felütötte a fejét a kolostorban is, ami csak egyet jelenthet. A kereszteslovag, akit a szerzetesek gondjaira bíztam napszúrással, alighanem már rég halott.
Rövid töprengés.
- A helyzet egyre komolyabb... Nem is gondoltam volna, hogy ilyen mély szerveződések történtek - komorodik el még jobban. - Sok ember, úgy vélem, hasonlóan áll a kérdéshez, mint magam, a hűség éppen ott bújik meg, ahol a haszon... Ennek ellenére nem kételkedem benne, hogy akad még hithű keresztény a városban, aki szívest védekezne a métely ellen. Ha más nem, a történtek után magam biztosan. Her Graaf, a földesúr is komoly pártolója az egyháznak; úgy vélem, ő biztos nem viselné azt, ami most itt folyik.
- Én úgy hallottam, ő maga is részese az árulásnak.
A kovács összefonja karjait, s lassan megrázza a fejét, mint aki nem tudja, hogy mit lehetne tenni a helyzetben. Kivételesen nem ő az egyetlen.
- A földesúr több katonát is tart, lovagot is. Ha valóban támogatja a felkelőket, az igazán komoly baj, atyám.
- Kitűnő kérdés. A kolostorban viszont nem fordulhatnak nyíltan ellenem.
- Ha utazni kíván, fel tudok ajánlani egy lovat. Nem sok, nem is egy különösebben vágtázásra teremtett állat, a vásárba szoktam vele húzatni a portékákat, ám jobb mint a semmi talán, megkönnyítheti az utat.
Lóháton mindig nagyobb biztonságban éreztem magam.
- Miért is ne - biccentek. - Nem felejtem el, ki hűséges a Katedrálishoz errefelé.
A férfi kurtán bólint, majd megindul a kovácsműhely második, félreesőbb épülete irányába.
Mrs Crowley könnyáztatta hangja a küszöbön ér utol.
- Isten áldja, atyám.
Nem fordulok hátra. Nincs szándékomban felzaklatni, azt pedig már tudja, hogy mi fog történni.
Megbüntetem a férje gyilkosait.
Ezt mondtam.
Vagyis így lesz.

Csöpp kis istállója van csak a kovácsnak: nem is férne ide két lónál több, de kettő is csa szűkösen. Igavonó pej csődöre szép, még ha nem is arra termett, hogy megüljék; első látásra érzem, hogy elbírok majd vele.
- Csak egy vén nyergünk van, sosem igazán ültük meg, remélhetőleg boldogul vele, atyám.
- Ne fáradjon - intek a férfinak, odalépve, hogy átvegyem tőle a szerszámokat. - Boldogulok. A lovát meg visszakapja, amint végeztem.
- Minden jót kívánok a feladatához, atyám. Kérem, bosszulja meg Sir Crowley halálát.
Csendben nyergelek, ami alatt ő oldalra lép párat; ahogy kitekint a poros útra, a hangja valahogy megváltozik.
Olyasféle nyugalommal szl, ami csak a sorsát elfogadó emberben lehet.
- Atyám, kérem, siessen... Azt hiszem a lóra nem lesz újra szükségem...
- Mi az ördögöt beszél? - mordulok rá, és a kérdés bár bosszúsnak hathat, ha ismerne, tudná, hogy valójában egy kissé riadt vagyok. Mit keresnének itt az árulók?
- Nem késlekedtek sokáig az üldözői. Három alak, úgy 60-70 yardra innen, bunkósbotokkal... Csakis önt kereshetik, feltételezem, felváltak.
Fásult hangját meghazudtolón, holtra váltra kövült arccal fordul felém. Nem ura a vonásainak többé.
- Atyám, kérem, fenyegessen meg, hogy megöli a feleségem, ha a lovat nem viheti el... - leheli felismerhetetlen hangon. Elkékülő ajka alig mozdul. - Crowley asszonyt elbújtatjuk... Kérem!
Hátra akar maradni a családjával, hogy legyen időm elfutni. Hát miféle férfi hagyná ezt?
Pimasz parasztja. Nem a te dolgod meghalni énértem, hanem fordítva!
- Akkor megölik ők.
Sápadva figyeli az arcom, pislogni képtelenül; kétségtelen, hogy felfogta, mit is mondtam, s csak kurtán bólint reá.
- Isten áldja, atyám!
Haragos vagyok. Szokatlanul sokat hallom ezt ma... de ha mindenkit megölnek a lázadók, akár fel is gyújthatom a települést. Nem ezért vagyok itt.
Megrántom a szíjat a ló hasán.
- Ülj föl, mint aki indulni készül... Ha megállítanak, mondd, hogy azt hallottad, egy inkvizítor megölte Eliot Crowleyt! Nem fognak harcba bocsátkozni, ha nem muszáj. Azt fogják mondani, maradj itthon.
Habozva méreget.
- És ön, atyám? A város veszélyesebb, mint valaha.
Én is tudom, te átkozott bolond.
- Elboldogulok.
- Atyám... - megrándul felém, és összetéveszthetetlenül érzem, hogy meg akar csókolni: hogy a kezemen, a lábamon vagy a számon, magam se tudom. Valószínűleg ő sem. A félelemtől reszketegen ül fel a lóra; némán, feszülten várom, hogy megnógassa, s az kilépkedjen vele a napfényre.
Hosszú, feszült perceknek tűnik, pedig talán nem tartott tovább néhány szívdobbanásnyinál a jelenet: isteni kegyelem, vagy csak öreg vagyok már és jó emberismerő, de minden pontosan, lépésről lépésre követi az elképzelésem.
A fickó remegve vezeti vissza lovát az istállóba; a képe fehér, mint a kígyó hasa.
- Derék ember - mormogom, aztán kilesek az ablak sarkán.
Kilátok az utcára. Három férfi sétál ott nyugodtan; kiállásuk egyértelműen jelzi, hogy nem képzett harcosok, parasztok csak, akik talán farkast vertek már, fegyverest viszont aligha. Megvárom, amíg eltűnnek.
Nem sietik el - hogy elhaladnak az épület mellett, pár szavukat még kivehetően is hallani.
- Azért csuda egy ember lehet az inkvizítor, három erősebb legénnyel elbírt - szól valamelyikük.
- Ezek már csak ilyenek - hangzik a válasz -, de ha elegen vagyunk, Markus szerint legalábbis, semmit nem tehet ellenünk. Már csak elő kell kerítenünk, nem juthatott igazán messze.
Valóban elhinnék, hogy egyedül bántam el azzal a három hústoronnyal? Így születhettek a déli legendák is.

Aligha hiszem, hogy valaha láttak volna inkvizítort errefelé, így a láncokkal nem teszek semmit, a tömjénezőt azonban leteszem a szerszámok közé, a gyűrűm pedig a zsebembe. Más nem árulhat el... utazónak tűnhetek inkább. Aztán a vendéglátóm felé fordulok.
- Sose láttak. Sose hallottak. Nem ismernek fel. Világos?
- Sosem - bólint a férfi kurtán.
- És most mondd. Ki volt még barátja Eliot Crowleynak a faluban?
- Sok barátja volt, de hogy ezekből mennyi volt őszinte, nem tudhatom. A másik fogadós, azt hiszem igen. Eirich Kontz, a kőműves is, talán... És a kuruzsló, egy vénasszony, aki a fali szélén lakik. Crowley sokat üzletet az asszonnyal, mindenféle füveket vett tőle, de jó barátok voltak, azt hiszem... Mit kíván tenni?
Halkan szusszanok, aztán szokatlan mosoly költözik a szám sarkába.
- Amihez a legjobban értek - pillantok rá, talán elárulva, hogy magamat is megleptem. - Beszélek a füvesasszonnyal.
A protestáns egyház mindenféle istentelenséget örömest befogad, egyvalamit azonban még náluk sem láttam soha.
Boszorkányt.

- A füvesasszony a településtől nyugatra lakik, van ott egy kisebb erdőség - magyarázza a fickó, látszólag észre sem véve a töprengésem - A Herr Graaf birtokának része. Afelé van egy kis házikó, könnyű megismerni. Lóképű teremtés, biztos megismeri, ha látja... Lehet segíteni is tud, többet, mint magam.
Ki kell jutnom a faluból. Egyébként is ez tűnik a legjobb ötletnek.
Nem búcsúzom el tőle.
Hanem ő a szemembe néz és mélyen bólint felém - inkább meghajlás ez, mint üdvözlés, úgy is marad, állát a mellére ejtve, amíg meg nem hallja a csizmatalpam csosszanását a szalmával felszórt padlón.
Kint vagyok az utcán.
Feltűnés nélkül vágok át a település szélső maradékán: alig egy-két emberrel találkozom és azok sem szentelnek nekem sok figyelmet. Senki sem tudja, hogy nézek ki... az árulók pedig nem járőröznek, vagy nem elég hozzáértően.
Gyönyörű idő van: tavaszias zsongás lepi el a fertályórára fekvő vadászbirtokot egészében és mintha az Istennek nem számítana, miféle káromlás dúl Bachdorfban, úgy zsongít el engem is a megújulás sokszínű, sokszagú gazdagsága.
A léptem könnyű lesz, mint akinek a lelke megemelkedett a kebelében: hunyorgok a szabad, mézédes aranyfényben, s ebből csak a füvesasszony kunyhójának látványa tud kiszakajtani.
Körülnézek, bár főképpen azért választottam őt, mert aligha keresnének egy inkvizítort errefelé. Az Egyház híres bigottsága most az egyszer hasznomra van.
A bedőlőben lévő ócska fakunyhó meglepően takaros kis kertecskével van körbevéve. Zöld hajtások és szárak sorjáznak egyenes, csinos vonalban, talán zöldségek vagy hasonlók lehetnek... ha az életem múlna rajta, akkor sem ismernék fel egyet sem. Elég közel érek hamar, hogy észrevegyem: a ház előtt pipával a szájában őszes asszony ül egy hokedlin, valóban lóképe van, s ráncos mint a tenger. Fehér inget, ócska foltozott fekete nadrágot visel.
Macska, béka vagy homonkuluszt őrző üveg sehol.
?Bolond vagy, Kather, mint a babonás parasztok?
- Mi járatban errefelé, aranyom? - szólal meg, mielőtt dűlőre juthatnék saját magammal.
Nem találkoztam még banyával ilyen egy szál magamban és, valljuk be, alulöltözötten; valamiért azt vártam, hogy rám ismerjen, és gondolatban lekeverem magamnak a homonkuluszért járó pofon édestestvérét. Tanácstalannak érzem magam; a köszönésére azért összébb szalad a szemöldököm.
- Eliot Crowley miatt jöttem.
Az asszony összefonja a karjait, nagyot szívva az olcsó pipából.
- Áh, Crowley. Jó barátom, így belegondolva ma jönnie is kellett volna fűszerekért... Áh, azért érkezett, nemde? - áll fel ültéből, és nekem fegyelmeznem kell magam, hogy hátra ne lépjek. - Fáradjon beljebb, megkínálnám egy pohár almaborral.
Még hogy oda be?!
Az idős asszony azonban már el is tűnt.
Szedd össze magad. A vén bábák legtöbbje egyszerű ember. És egyébként is...
...mi félnivalód van?

Még soha nem jártam ilyesféle házban azelőtt.
Ahogy meggörnyedve átbújok az alacsony szemöldökfa és a küszöb közti helyen - alighanem az ajtón -, fékeznem kell a kíváncsiságom, de a kétségeimet is. Mert - fut át az agyamon ismét makacsul - mi van, ha mégis boszorkány?
Mi van, ha mindjárt a szemembe néz és nevetni kezd reszelős, hátborzongató banyahangon, amely eléri és végigkarcolja az eget; mi van, ha mögöttem óriásgubacs nő a házra, ahogy szürke burkot dagaszt a kór a fákon és én itt ragadok az elátkozott boszorkánytanyán, szemtől szemben az ördöggel?
Mi van - szövi tovább az elmém, és ettől meghűl a veríték a derekamon, a szívem pedig fürge galoppba ugrat -, ha a tenyeremre pillant és azt mondja: 'Látom már, miféle ember a nagy Norven Kather!'; ha megfogja a csuklóm, mintha maga Lucifer markolná és nem tudom előle elrántani, ő pedig fennhangon, hogy lehallatszik a Purgatóriumba is, kiolvassa a lelkemet... Hogy a nagy Norven Kather valójában áruló, házasságtörő, gyilkos, gyáva és hazug. Hogy káromlásban és tolvajlásban egyformán vétkes. Hogy irgalmatlan vagyok, irigy és gőgös, de legfőképpen parázna.
Mi van, ha lerángat magával a föld alá, a Pokol gyomrába?
És mi van akkor, ha valóban ott a helyem?

A szemöldököm egyszerre hozzáér az alacsony mennyezetről csüngő gyertyatartóhoz és ez kiránt a gondolataim közül; felkavarodott gyomorral, lüktető szívvel köszörülöm meg a torkom, ahogy észreveszem az öregasszonyt a fal mellé állított asztalnál. Festett cserépbögrébe mer éppen egy ónedényből almabort - az illatát, bár a kunyhó belsejében rengetegféle aroma keveredik a levegőbe, felismerem azonnal. A napfény még beszűrődik az ablakot fedő olajos vásznon eléggé ahhoz, hogy világos legyen, de azért így is inkább félhomály uralkodik.
A néne felém nyújtja a bort; most veszem csak észre, hogy az ivóeszközre ügyetlenül egy egér van valamilyen olcsó zománcfestékkel festve.
- Nem láttam még erre... Hogy-hogy önt küldte Crowley?
Felvonom a szemöldököm; épeszű ember soha nem fogadna el magányos, falun kívül élő öregasszonyoktól semmit, és mégis átveszem a bögrét.
- Én nem vagyok bachdorfi - jegyzem meg, elfojtva a borzongást, amely minden erejével végig akar futni rajtam. - Azért jöttem, mert úgy hallottam, jó barátja voltál Eliot Crowleynak. Ma délután ölték meg őt.
Szünet következik. Az öreg, mint aki cseppet sem lepődik meg a rossz híren, fáradtan foglal helyet egy szedett-vedett, támla nélküli széken, akárha elfárasztaná a halál emlegetése is. Valahonnét - eddig nem láttam - egy ősöreg, korcs kutya mászik elő, bánatosan dugva ráncos pofáját a gazdasszonya térdéhez, kizsarolva az öregből egy röpke simogatást.
- Sejtettem - szólal meg a vénasszony végül - Nem jó a látásom, de a járásából azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Nem úgy mozgott, mint egy paraszt vagy egy kézműves... Crowley, te bolond...
Nagy sóhajjal simít végig a közelebb fészkelődő kutya csimbókos szőrű fején.
- Mi történt vele?
Egy kicsit visszafojtom a lélegzetem, mintha a körülöttünk mindenfelé csomókban felaggatott, száradó füvek kipárolgásától tartanék, s bár valamelyest meglep, hogy a vénasszony nem tart tőlem, mégis pontosan tudom, hogy ezúttal nem őrá vadászom.
Nehéz ellenállni a megszokásnak.
- Agyonverték a felesége szeme láttára. A Füttyös Elfben. Három ember. Ők is meghaltak.
A hallgatóságom keserű sóhaja hosszú ideig az egyetlen zaj közöttünk.
- Szörnyű - rázza meg a fejét aztán. - Crowley olyan volt, amilyen, beletúrta az orrát kétes dolgokba... nem kellett volna, de ettől még jó ember volt. Ennél többet érdemelt.
Vizenyős a szeme. Nem tudom eldönteni, hogy a kor miatt-e vagy elfutotta a könny.
- Mit kíván tenni velem? - kérdezi hirtelen.
Komoran nézek a szemébe.
- Kérdezni fogok.
Bólint.
- Én pedig válaszolni... Sok dolgot tudok, többet, mint egészséges, de nem érdekel senkit sem egy öregasszony... Szinte senkit.
Vizes tekintetét az enyémre fordítja.
- Nem éhes? Aligha hiszem, hogy sok pap mondhatja el magáról, hogy egy boszorkány étkét fogyasztotta. De nem kell aggódnia, aligha fog megbetegedni tőle. Én láttam el a Füttyös Elfet szinte az összes fűszerrel, amit használtak.
A szemöldököm ráncolom, de kivételesen nem a haragtól. Újra érzem a hideg, átnedvesedett ingem a hátamra tapadni.
Elhessegetem a denevérként csapongó gondolataim.
- Honnan ismersz?
- Dehogy ismerem... de azért bolond nem vagyok - simítja végig a kutya fejét somolyogva. - Nem parasztként viselkedett, no meg annak aligha eléggé napbarnított, s nem is eléggé izmos. Katona sem lehet, mert bár a járása elég büszke, páncélt nem hord, ha jól látom. Szépen öltözködik, így hát klerikusnak gondolom.
- Az vagyok. A nevem Norven Kather.
- Gretel Haanman, bár azok a helyiek, akik szívesen látogatnak, csak Gretel anyónak szoktak hívni.
Keserűen mosolyodik el.
- Crowley nagyon jó barátom volt, sok dolgot tanított nekem a növényekről és a természetről is. Furcsa dolog, hogy anyám és néki' is az anyja mindezt tanították nekem, de elég egy fiatal elf, hogy a természet közelebb kerüljön, mint valaha...
Rövid csend következik.
- Bocsánat.
Legyintek; nem zavar, hogy belefeledkezik az emlékeibe. Sőt.
- Crowley azért halt meg, hogy engem védjen - felelem. - Az én dolgom pedig, hogy minden árulót, aki az ő haláláért is felelős, bitóra juttassak.
Bólint.
- Köszönöm. A helyiek eléggé bíznak bennem, mint gyógyítóban, s így sok dolgot tudok arról, hogy mik is történnek a városban. Ha valakinek ki akarja kotyogni a lelkét nyomó titkait az ember, akkor az a füvesasszony lesz, az öreg Gretel anyó... Ha egyszer túl sok lesz, akkor könnyű megszabadulni tőle, na meg aztán ki hisz egy habókos vénasszonynak?
Mély, sötét szeme villog a félhomályban. A szívem ugyanúgy kalapál, mint amikor beléptem.
- Tudok mindenről, ami a városban történt, igen. Crowley is tudott. Sejtem, ez okozta a vesztét.
- Ez.
Nem óhajtom azt feszegetni, ugyan miféle alak az, aki a lelkébe egy boszorkánynak enged betekintést a pap helyett; fonák dolog, de ez lehet a kapaszkodó, amelynél fogva kicibálhatom Bachdorfot a protestáns métely mocsarából. Hiszen az apátság sem biztonságos.
Ha az emberek megbíztak volna a szerzetesekben, most nem volna esélyem. Mégis...
- Neked gyón a falu?
Újabb mosoly. Mintha egyenesen nekem szánná.
De biztosan csak képzelődöm.
- Olyat, amit másnak nem gyónna, igen... Vannak titkok, amiket még a magasságos Teremtő elől is eltitkol inkább a jóember. Már, amelyik ember nem ódzkodik felkeresni. De éppen eleget tudok arról, hogy nem sokára ez a hely egy protestáns város lesz.
Belekortyolok a borba, leginkább azért, hogy megmutassam neki, nem vagyok én olyan babonás, sem gyáva, mint várná - a torkom kellemetlenül összeszorul azért, noha meg vagyok győződve róla, hogy igazán semmi bajom sem lesz. Száraz, kissé fanyar, fűszeres ízű ital.
Biccentek.
- Akarod-e, hogy az legyen?
- Nem - feleli rögtön. - A szerzetesek sosem bántottak, régen volt is egy öreg, Isten nyugasztalja, aki gyakorta látogatott gyógyteáért a köszvényére. Nem ártottam soha senkinek, mégis hálás voltam a türelemért, amit kaptam tőlük. Aligha kívánom, hogy most egy másik hatalom pofátlankodjon be, mely aztán ki tudja, hogy miféle szerzeteseket hoz magával.
- Közöttük is van áruló.
Az öregasszony újból végigsimítja a kutyát.
- Biztos akad, akit megrészegített egy új hatalom reménye... Ki tudja, hogy mennyit. Annyit tudok biztosra viszont, hogy nem egy déli ember beköltözött már a városba. Képzett templomosok, többnyire... Jó eséllyel a szerzetesek közé is került fals pap. Egy szép fát is belülről a legkönnyebb elrohasztani. Bachdrof földesura is sáros a dologban. Nem is kétséges.
Valóban mindent tud. Hogyan lehetséges ez?
- Ki az, aki bizonyosan nem közéjük való?
- Az emberek egy jó része, feltételezem. Az átlagos parasztot aligha érdekli, hogy melyik tenyérből eszik, amíg eleget kap enni... Azt sajnos nem tudhatom, hogy ki, aki bizonyosan nem közébük való. De azt igen, hogy ki az, aki igen.

Hosszan nézem az öregasszonyt, aztán - rövid habozás után - helyet foglalok az egyik székén. Kezdett már megfájdulni a nyakam.
Ülve nem vagyok sokkal magasabb nála. Előrenyújtom a lábam, ügyet sem vetve a kutyára, amely érdeklődve nyomja orrát a csizmámhoz egy pillanatra.
- Hallgatom, Gretel anyó.
Amaz bólint.
- Van a földesúrnak egy fiatal szolgálója, Hans - fog bele habozás nélkül. - Ostoba gyerek, annyit kotyog, mint egy énekesmadár hajnaltájt. Gyakorta jár errefelé az ura hasára, mert az igen gyakran fájlalja azt mindenféle disznómód zabálások miatt. A málészájú mindig elmeséli, hogy miféle dolgokról is beszélnek a birtokon, így többet között azt is, hogy Herr van Graaf írnoka talán egy fél éve érkezett, s Dél irányából... Megrontotta az ura elméjét, vagy tán az már romlott volt ezelőtt is, s amióta odakerült, egyre inkább húzta a száját az egyháznak szánt kisebb pénzek miatt. Pillanatra se kételkedek benne, hogy Herr van Graaf támogatja a délieket, s az egyik fő vezetője lehet a mételynek.
Ez mindennel egybevág, amit eddig megtudtam.
- Nem jártam még nála - jegyzem meg az állkapcsom dörzsölgetve -, de úgy hallom, igen nagy úr, a birtoka pedig gazdag. Igaz?
- Gazdag, igen. Habár be is kéri az adót becsületesen, de mégis szeretik a helyiek, mert egyébként igazságos ember, csak éppen kicsit Délre húz a szíve. Nem tudhatom, hogy miért és hogyan... De az irnoka nagy piszok, ő lehetett az első, aki idekerült, mert csak miután megérkezett, akkortájt kezdtek előkerülni a különböző, egyházat panaszoló emberek.
- Ismered az írnokát?
- Nem. Valami Albert talán a neve, de ennyit tudok. Hans sosem beszélt róla semmi többet, de mindenfelé könyvekkel járkál, s gyakorta látogatja a szerzeteseket, mert igen kedveli a társaságukat.
Kedveli! El tudom képzelni.
- És terjeszti a mételyét közöttük is...
- Talán - jegyzi meg vendéglátóm óvatosan. - Talán már azelőtt is volt métely. De felébresztette újra a nyugtalanságot, némelyik szerzetes pedig, feltételezem, igen fogékony volt rá.
Hosszan töprengek, a boszorkányt méregetve.
- Milyen könyvekkel járkál?
Elmosolyodik.
- Ezt sajnos aligha tudhatom. Én magam már nem járok a városban, életemben nem láttam az írnokot.
- Értem.
Egy darabig figyelem őket, az öregasszonyt meg a kutyáját; a fűszerillatot már-már meg sem érzem e pillanatban. Aztán a kérdést
(boszorkány vagy?)
visszanyelve dobolnék kissé a karfán, csakhogy az nincs; dobolok helyette a bögre oldalán egy-kettőt.
- Köszönöm.
Bánatos arckifejezéssel bólint, mint aki csak most jött rá, milyen hírt hozam igazában.
- Nem sok... De sajnos nem tudok verebekkel vagy patkányokkal értekezve többet segíteni. Bachdorf azon a határon van, ahonnét pár lépés, s már nem lehet visszafordulni.
Megtorpan a beszédben, mintha mindennapos dolog volna ilyesmit merészelni velem. Aztán könnyedén folytatja.
- Tehetek bármi mást önért?
- Nem - rázom meg a fejem, a bögrét az asztalra koppintva. - Hanem azt elmondhatja... miért engedett be?
- Crowley küldte, ez épp elég indok - von vállat, aztán ravasz pillantást vet rám a szeme sarkából. - S talán azért, hogy egy kicsit megmutassam, miért is nem érdemes megölnie.
Felvonom a szemöldököm.
- Könnyen meggyőzhetőnek látszom?
Az a különös, kellemetlen érzésem támad, hogy az asszony valamiképpen a vesémbe lát; olyasféle melegség ül a vonásain, amilyet leggykrabban XIII Sixtuséin szoktam látni.
Ez persze badarság.
- Nem, de rossz embernek sem... Legalábbis mertem remélni.
Fáradt mosoly ömlik el a képén, én pedig fölkelek a rettenetes székből.
- Ideje indulnom. Megkeresem van Graaf úr írnokát. A többiről majd hall.
- A lehető legjobbat kívánom önnek... - emelkedik fel ő is, de a hangja még a küszöb előtt utolér. - Várjon, kérem! Egy pillanat!
Valamit motoszkál egy fiókban, majd két üvegfiolát kotor elő. Az üveg drága holmi. Honnan szedte vajon? Az egyik színtelen, a másik pedig halványan vöröses folyadékkal van tele.
- A vérszínű gyógyítóital, míg a másik mérgekre jó... már, ha nem túl erősek. Nem tudom, számít-e valamit, de kérem, tegye el őket.
Csak bámulok rá, teljesen megütközve az arcátlanságán, hogy még a szerencséjét kísérti velem.
Csodálkozón nézem egy hosszú pillanatig, aztán biccentek.
- Köszönöm.
S mint aki egy álmában, tehetetlenül figyeli magát kívülről, úgy veszek tudomást csodálkozva magamról, ahogy egy marék tiszta, vastag vászonba csomagolt növénymorzsalékot húzok elő a zekém zsebéből. Felé nyújtom.
- Rég nálam van. Nem friss. De hozzám nem való ilyesmi. Az illatát szerettem... Te hátha tudsz vele mit kezdeni.

Az öreget legalább annyira megdöbbenti a váratlan gesztus, ahogyan engem; tétován pislogva veszi át a csomagot, könnyedén bontva meg a zsinórt rajta. Csalafinta derűvel ragyog föl a képe.
- Borsmenta... Nagyon köszönöm, uram, minden bizonnyal tényleg találok neki valami hasznosat! Reménykedek a sikerében, s hogy képes megbosszulni Crowley halálát. Hálásan köszönöm ismét. Uram.
Szóval borsmenta.
- Így hívják? - vetek kíváncsi pillantást a csomagra; tényleg igazán, őszintén megszerettem a szúrós-friss illatot. Aztán biccentek, elhagyva a korábbi, élénk arckifejezést.
- Mondd meg az özvegyének, hogy menjen el a nagytemplomba Húsvétkor! - szólok. - A püspök, aki Bachdorfért felel, tudni fogja, ki ő és mit tett.

Választ sem várva lépek ki a szabadba. Kissé megtorpanok a ház előtt - a csizmám mellett apró agyagcserép, benne széles levelű, sűrű növényke. És az az illat! Talán az Úr tréfája, hogy belebotlok, éppen itt; csodálkozom, mert az egyből ráismerek. De mit keresett a nekromanták legförtelmesebbikénél egy ilyen ártalmatlan apróság? Vagy tényleg a gonosz csírája volna?
Nekem ezek felett nincs hatalmam.
A lovat meghagytam a kovácsnak; az apátságba nem mehetek.
Félúton kell Bachdorf és van Graaf kastélya közt meglepnem az írnokot.

Soha életemben nem voltam még ennyire poros.
Ló nélkül, elszántság ide vagy oda, lassabban haladok, mint gondoltam: Bachdorf környékéről mit sem tudok, magát a települést pedig kerülnöm kell. Nem mintha visszavágynék - valahol mélyen még örülök is annak, hogy az eretnekség nyomai elfelé vezetnek tőle.
Találomra veszem az utam Nyugat felé: noha a kunyhótól nem messze kezdődő erdőség alighanem van Graaf birtoka, ez mégsem helyez közelebb a megoldáshoz. Én a kastélya felé vezető utat keresem. A településen átvezető széles, fojtó por lepte földszalag mindkétfelől egyformán széles és ugyanannyira jártnak tűnik: eleinte reménykedtem benne, hogy az udvarház felől kitaposottabb lesz, elárulva nekem, hogy merre induljak.
Tévedtem.

Távolabb vagyok Bachdorftól, semhogy bárkibe belebotoljak, akivel eddig odabent találkoztam: az egyedüli lelkek, akiket közel s távol a falut szegélyező földeken láthatok, azok a parasztok, akik valószínűleg egész nap itt robotolnak. Itt lesznek akkor is, amikor én már réges-rég megoldottam az eretnek rejtélyt, sőt, valószínűleg akkor is, amikor a húszéves háborúskodásnak Észak és Dél között vége szakad.
Iszonyúan meleg van.
Homlokráncolva pillantok az égre - szikrázó világoskékje töretlen egészen a láthatárig, semennyi enyhülést nem ígérve a könyörtelen forróságban. A derekamon körben veríték folyik le, és most, hogy már több, mint egy óra is eltelt, úgy érzem, a száradófélben lévő fák árnyékai sem jelentenek semmiféle könnyebbséget a késő délutáni Nap tüzében.
Mintha egy éve lett volna, hogy a megboldogult Eliot Crowley asztalánál két harapás csülköt ettem, a boszorkány kínálta hűvös almabor pedig mostanra puszta emlékké halványult. Vizem utoljára a nyeregtáskában volt idefelé jövet... szusszanás kíséretében torpanok meg, s kelletlenül, port nyeldekelve hunyorgok, hátha megpillantok valamit, ami elárulja, merre kellene mennem.
Hiába: sokféle dologban jártas vagyok, a határmenti szántóföldek azonban mintha mind egyformák volnának. Sosem jártam a van Graaf-várban, a térkép pedig, amelyet a fejemben hordok, ezen a sarkán teljesen üres. Fogalmam sincs, pontosan merre is járok, az azonban, ha az időmet a semmi közepén vesztegetem, csak bajba keverhet.
Úgy döntök, hogy megkerülöm a falut, így ugyanis szinte biztosan ráakadok arra, ami kerestem - az egyetlen gondom, hogy igen komoly feladatnak ígérkezik, mivel nem merészkedhetem túlságosan közel, nehogy protestáns árulókba ütközzem. Erősen kétlem, hogy ennyi elpazarolható idő áll a rendelkezésemre, mégsincs választásom.

Lassabban haladok, mint számítottam rá: idekint a földeken, ahol sohasem jártam még, teljesen más a nyár, mint a fáktól árnyékos utakon, az erdőben vagy a templomok, városi épületek hűvös kőfalai között. A levegőben szitáló por megtapad rajtam az ingem alatt és a nyakamon, a Nap kíméletlen tüze pedig mindenféle menedék híján úgy éget, mintha a Pokolban lennék a föld helyett. Közel s távol nincs patak vagy folyó; nincs lugas; egyáltalán semmi a puszta búzával, árpával, rozzsal vetett szőke dombhátakon kívül.
Hogy az ördögbe képesek a parasztok így élni? Ez kész tortúra. Még egy pár óra, és vagy szomjan halok, vagy elevenen megégek. Vagy megvakulok a verőfényben. A ruháim mintha egy mázsát nyomnának, a talpam pedig teljesen felpuhult a csizmámban.
Egy kiszedetlen bokor mellett torpanok meg megtörölni a homlokom: forró. Szitkozódni lenne kedvem. Hol van az megírva, hogy ez a nyavalyás határvidéknek egyetlen nagy kemencének kell lennie? Hanem nem csak én gondolkodom így: a szemem sarkából egy alakot pillantok meg az árnyékban. Idős fickó, szeme körül a bőr barna és vastag, mégis számtalan ránc barázdálja. Hátát egy kiszáradt fatönknek veti, mellette a földön valami szerszám hever. A szájában pipa.
Biccentek neki.
Visszabólint, némi késéssel, mint aki nincs köszöntéshez szokva: feljebb csúszik ültében, úgy méreget kíváncsian. Alighanem azt próbálja eldönteni, kiféle-miféle lehetek.
- Csak pár perce pihentem le - szólal meg végül vastag határi akcentussal. - Esküszöm.
- Nem az intendáns vagyok - intek, ez egyszer a rám jellemző türelmetlenség nélkül, amire láthatóan megkönnyebbül. - Lovas futár. A fajtám csúfja, mert látja kend, hogy sarkantyúm van, de lovam az nincsen.
A feszültség nélkül rövid nevetésre is futja tőle, mint aki élvezi, hogy miféle bolondot csinált magából.
- No, az már tényleg bajos - derül fel kissé. - De 'oszt miféle futár kerüli az utat, ha megbocsájtja kend?
Na igen. Melyikünk is a bolond, Uram?
- Amelyik nem találja - viszonzom a mosolyát a sajátjaim legmegnyerőbbikével. - Husánggal ütöttek le a nyeregből tegnap és csak a hosszú lábamnak meg az Úrnak köszönhetem, hogy megelégedtek a négy mázsa hússal meg a nyereggel. Hanem a fejem nincs szokva a földnek ütközéshez, a nagy menekülésben pedig teljesen elkeveredtem.
Leülök mellé, nem túl közel, de azért az árnyék így is éri a fejemet. Túl sötét a hajam: nem ártana, ha nem tartanám a forró napon ennyit. Egy kicsit máris szédülök.
- Herr van Graafhoz igyekeztem, de már azt sem tudom, merre van a kastély.
Egy darabig mintha ízlelgetné az elhangzottakat: nem vagyok biztos benne, hogy sikerült lóvá tennem. A testfelépítésem alkalmassá tenne a futárkodásra, pár dolog aznban elárulhat előtte - rögtön elsőként az, mennyire sápadt vagyok azokhoz képest, akik valóban minden idejüket úton töltik, a szabad levegőn.
Végül inkább csak pipával kínál.
- Igen sajnálom, drága dolog egy szép ló, remélem megleli - mondja végül - Ha a lóval nem is, azzal legalább tudok segíteni, hogy merre kéne mennék, ha van Graaf kastélyát keresi.
Apró mozdulattal hárítom el a kínálást, s egy pár percig csak élvezem a dohányillatot meg az árnyékokat.
Eladnám a lelkem egy vödör vízért.
- Köszönöm. Az Úr megsegíti érte, ha most eligazít.
- No, ha a robot alatti henyélésért nem is, akkor legalább ezért igen.
Az öreg felemelkedik kicsit; napbarnított bőre így a napon jobban látszik, mint az árnyékban. Fejével elbiccent valahová a dombhát mögé.
- Látja ahun azt a kis házikót? Azon túl fut egy út kifele, onnét megleli a birtokot. Nincs közel mondjuk, vigyázzék, meg ne üsse a guta. Talál utat a házikó mellett, biztos megengedik kendnek, hogy igyon.
Valóban nyomorultul festhetek, ha már ő is figyelmeztet.

- Köszönöm - biccentek, és bár kedvem lenne szundítani egyet, ameddig a Nap lemegy, nem érek rá effélére. Feltápászkodom, leverve a rám tapadt fű- és szalmaszálakat, aztán a zekém alá nyúlok, váltók után kutakodva.
- A munkám fontosabb, mint azt gondolja - hunyorgok le rá, elhelyezve a pénzt mellette. - Sokat segített. Igyon egy korsó sört a nevemben munka után, amíg én két lábbal igyekszem van Graaf felé négy helyett.
Az öreg szeme mohón csillan az összegre: nem tudom, mennyi lehet a szemében harminc váltó, de úgy tűnik, boldog vele. Vidáman szedi fel.
- Ejha, tényleg fontos lehet! - rikkantja boldogan. - Segítse meg a Jóisten azt a két lábát, hátha hamarább odaér!
Ha valamikor, most igazán rám fér egy fohász, fut át a fejemen, ahogy nekivágok a lankának, amerre a mutatott házat sejtem. A Nap zavartalanul tűz, mintha soha nem akarna lenyugodni.

Mire elérem az udvaron magasodó kutat, mintha egy évezred kóborlása érne véget: komoly meglepetésemre képes vagyok eljutni a hideg kőből rakott káváig, s zavartalanul merítem alá a fejem a jókora vödörbe, hogy aztán prüszkölve bukkanjak fel belőle, kiélvezve a hajamból patakokban alácsorduló hűvösséget. A zubbonyom lehajtott gallérja felett a nyakszirtem csúnyán leéghetett - az égető fájdalomból, amikor a vizes tenyerem rásimítom, legalábbis erre következtetek, s sziszegve átkozom el a saját ostobaságomat, amiért csak úgy nekivágtam ezeknek a földeknek. Mégis mit képzeltem?
A válasz ugyanilyen egyszerű: fogalmam sem volt, hogy a nyári délután a búzában ilyen kíméletlen. Hisz a parasztok fel sem veszik.
Eddig észre sem vettem a fiatal leányt, aki nem messze ruhákat akaszt ki egy kötélre nagy fonott kosárból: alighanem a ház egyik lakója. Észrevett, de alighanem hozzászokott már a kútnál az idegenekhez, mert ügyet sem vet rám a nézegetésen kívül - a locspocsoláson, amit csapok, még azon keresztül is hallom lágy hangú énekét, amellyel alighanem magát szórakoztatja munka közben.

Levetem a felsőruháimat, amíg egy szál ingben nem maradok; bőven locsolok a fejemre meg a vállamra is a kútvízből, reményeim szerint lemosva a por meg a veríték nagy részét magamról. Hamar meg fogok száradni.
Az igazság az, hogy egy ilyen nap egy feleennyi idős férfit is kifárasztana: vizesen, kissé lihegve dőlök nem messze egy fatörzsnek az árnyékban, hogy pihenjek egy keveset. A csizmám meg a zekém a földre terítem, hadd szárítson meg mindent a Nap, és bár emlékeztetem magam, hogy nem heverészni jöttem, mégis, amikor legközelebb kinyitom a szemem, a nappal jellegzetes zajai már tücsökzenének adták át a helyüket, a ház mellett futó út menti fák mélyülő árnyai közt pedig szentjánosbogárfény hideg pettyei táncolnak.
A rettenetes, perzselő délután balzsamos, gabonaillatú nyári estébe fordul lassan; ahogy felülök és kábán felöltözöm, mintha gyöngéden ébresztgetne a táj, s e pillanatban hirtelen megértem, mit lehet errefelé szépnek látni. A fakóbíbor késő este tompa sugarai elömlenek a környéken: nagyot nyújtózva tápászkodom fel, aztán a korgó gyomromra ügyet sem vetve megindulok az út mellett sorakozó fák takarásában arra, amerre a pipáját szívó paraszt mondta.
A van Graaf-kastély felé.

Már nem lehetek messze a kastélytól.
Az időérzékem egy kissé megcsal: nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el, harangszó pedig nem igazít el benne. Csak az eget látom, amelyről lassan tovatűnik majd a naplementéről árulkodó sápadt sárgaság; a fák mögött máris felbukkant az ezüstfénnyel izzó telihold, amely fáklyámul fog szolgálni ma éjjel. Nem szoktam hozzá, hogy ennyit gyalogoljak. A talpam sajog egy kissé a szikkadt göröngyökön, a bőröm szokatlan forróságot áraszt magából; letagadhatatlanul éhes vagyok, ám erről könnyen elvonja a figyelmem a környék vizslatása.
A jobbra húzódó földek és a balra húzódó erdő egyértelműen arról árulkodik, hogy hamarosan odaérek.
Követem az utat tovább, a legszélső fák árnyékában, egyenletesen.
Egészen a lódobogásig.

Egy terebélyes nyír törzse mögé lapulva hallgatózom, hogy meg tudjam állapítani, jön-e a lovas vagy megy: hamar rájövök, hogy a hátam mögül, azaz Bachdorf felől jön, s minden kétséget kizáróan a gróf udvarába tart.
Óvatosan lesek ki a takarásból.
Sem a férfi, sem a ló nem ismerős: előbbi barna utazókabátot visel, alatta furcsán rojtos, díszes kék inget, utóbbi pedig délceg, jó járású állat sötét bőrből és fényes új acélból készült szerszámzattal. Viszonylag távol vannak, tempójuk igen ráérős: sietve szétnézek, hátha találok egy megfelelően erős husángot ahhoz, hogy a takarásból előrelökve felbuktathassam vele a lovat.
Ez nem könnyű: pontosan kell hozzá időzíteni, mert ha elsieti az ember, a ló észreveszi az akadályt és átugorja, a hátsó lábát pedig nem lehet elgáncsolni.
Felesleges azonban részletekbe bocsátkozni, az erdő talaja ugyanis tisztább, mint amit valaha láttam. Alighanem elhordták az ágakat a robotra igyekvő parasztok hazafelé. Sehol egy husáng, de még csak vastagabb gally sem.
Nincs esélyem elkapni a férfit: a legtöbb, amit tehetek, hogy jól az eszembe vésem, hogy néz ki. Elég közel ért, hogy a fatörzs mellett ellesve jobban szemügyre vehessem - piperkőc fickónak tűnik, vállig érő barna, hullámos haját kék szalaggal fogta össze, amelyből arra következtetek, hogy a szeme is ilyen színű lehet. Rövidke borostája kissé férfiasabb külsőt kölcsönöz neki; ő maga karcsú és fiatalos, talán még harmincéves sincs. A nők alighanem kedvelik.
Kénytelen vagyok elengedni, ugyanakkor jobb, ha nem vesz észre. Meglapulok, míg elhalad, s ő továbblovagol, mint akinek sejtelme sincs afelől, hogy a fák közül figyelik.
Valamiért nem tetszik, hogy lovast láttam a birtok felé menni, pedig alighanem mindennapos dolog. Mégis.. kissé gyorsabban folytatom az utam.

Kár sietni: fertályóra sem telik el, amikor megpillantom a kastélyt. Se fal, se vizesárok nem veszi körül a saját falán kívül: bástyái tiszteletet parancsolóan domborodnak, a felső sáncain égő fáklyái közt jól láthatóan néhány őr posztol. Nem sokan... de akkor is ott vannak.
Megállok, időközben a könyökömig felgyűrt ingemmel babrálva: az erdő egyik utolsó fájához támaszkodom az út mellett, s homlokráncolva figyelem az épületet.
Hogyan fogjak hozzá ehhez? Eleinte nem egy földesúr birtokáról, hanem egy apró faluról volt szó, s már oda is másodmagammal indítottak: ide jóval több ész és elővigyázatosság fog kelleni, ha egyáltalán képes leszek rá egy szál magamban.
A boszorkány szerint van Graaf önmagában nem az árulás kútfeje: az igazi baj az írnokával lesz, a hozzá hasonlókig azonban minden uradalomban hosszú és kacskaringós út vezet a kaputól.
Az egyetlen esélyem, ha olyannyira biztos a dolgában, hogy nem pazarolja az idejét elővigyázatoskodásra - ez azonban, ha eddig így is volt, bármelyik percben megváltozhat, amikor a falubeli eretnekek megüzenik nekik, hogy inkvizítor járt náluk... megtoldva a leírással, hogyan is nézek ki. Lehetséges, hogy a korábban látott lovas volt az.
Leülök a fa gyökerei közé, hogy a sajgó lábam pihentessem, s egy pillanatig tűnődőn bámulom a sűrűsödő árnyak közti szentjánosfények örvénylő kavargását. Ha mindez nem lenne elég, már későre is jár. Ez csak gyanúsabbá tesz mindenkit, aki ilyentájt érkezik.
Igen csekély a mozgás a kastély ormain meg a kapuban: úgy tűnik, mintha igen minimális volna az őrség, bár nem kizárt, hogy ezt csak a szigorúan őrzött Katedrális és Főváros látványához szokott szemem sugallja nekem. Bachdorfba küldte volna az emberei egy részét a gróf?
Ha így van, akkor vagy elkerültük egymást, vagy csapnivaló harcosok.

Már-már azt fontolgatom, hogy megvárom a másnapot: hanem a lópatkók erőteljes dobszava valóban meglep. Nem kellene meglepnie, mégiscsak a birtok ura él itt... minden bizonnyal napjában több tucatszor jönnek-mennek az úton az emberei. Kilesek a fa mögül, bár igen kevés az esély, hogy bármit tehessek: a látásom sosem volt különösebben éles, az este kékesfekete árnyékai pedig még úgy is megnehezítenék a dolgomat.
Ez már nagyobb termetű férfi, erősebb lovon: páncélt visel és vérttakarót, alighanem van Graaf egyik lovagja vagy talán őrtiszt.
De mit keresett egy lovagja az hűbérúrnak abban a porfészekben?, töprengek, figyelmen kívül hagyva, ahogy a fatörzs egyenetlenségei élesen a kulcscsontomba nyomódnak. Az ajkamat rágom egy pillanatig.
Lehetséges, hogy nem is onnan jött, csak afelől. De miért utazna egy lovagja az úrnak egyedül?
Nem számít. Őt is kénytelen vagyok elengedni. hanem most már végig látom majd. Sebesen közeledik: sisakrostélya felcsapva, a holdfényben tisztán kivehető arca sötét és marcona, állán sűrű borostával. Többet, akárhogyan erőltetem is a szemem, nemigen tudok kivenni, páncélja azonban nem teljesvért, így szinte biztossá válik, hogy nem lovag, inkább csak amolyan katonaféle. Figyelem, ahogy a kapuba érve leugrik a lováról és belép az udvarba, eltűnve a szemem elől... majd olyasmi történik, ami őszintén megdöbbent.
A kapuban posztoló alabárdos őr is sarkon fordul, s a hátast vezetve követi őt befelé.

Eltűnt az őr? A szemöldököm még így, a sötétben is felszalad, hogy nincs kire benyomást tennem vele.
Nem úgy tűnnek, mint akik eretnek tanokat rejtegenek. Sokkal éberebbnek kellene lenniük.
Közelebb megyek.
Az első fák nem messze magasodnak a kastély falaitól, talán ennek köszönhetem, hogy a bástyán posztoló őröknek nem szúrok szemet, amíg átvágok az épületet körülvevő tisztáson sietve: a falnak lapulva araszolok végig a kapuig, ahonnan beszélgetés foszlányait hallom kiszűrődni.
Hallgatózom, a kellemetlenül áthűlt falhoz simítva magam.
- A faluban minden készen áll arra, hogy fogadni tudjuk a déli erőket - úszik a fülembe egy öblös, erőteljes férfihang. Könnyedén felverhetné az egész uradalmat, mégis hallatszik, ahogy szándékosan fojtottan szól. - Könnyen megoldható lesz az átállás az oldalukra... Bár, kételyeim vannak az egésszel kapcsolatosan.
Ugyanolyan halkan érkezik a válasz a társától - hangja jellegzetesen bizonytalan, mint a mutáló sihedereké.
- Miért? Sokkal szabadabban gyakorolhatjuk majd a vallást, saját nyelven, olyan papok által, akik tényleg hozzánk beszélnek, nem csak nekünk.
- Nem tudom - szinte látom, ahogy a beszélő vállat von. - Valamiért nem tetszik nekem ez az egész. Úgy érzem, végül ugyanazt kapjuk majd, csak más kézből.
A lélegzetemet is visszafojtom, nehogy elmulasszak valamit. Az ifjabbik szólal meg ismét.
- Nem tudom... - mondja ő is. - Én meg vagyok elégedve a dolgokkal, nem tudom, mi mást akarhatna még az ember. Délen vámpírok és démonok is élnek, kíváncsi vagyok rájuk... vajon milyen lehet egy démonnal ágyat osztani?
Felnevet, társa pedig csatlakozik hozzá.
- Akasztanivaló vagy, Karl - dörmögi halkan, de jókedvűen. - Kicsit gondolkodni akarok. Ha gondolod, vidd a lovat az istállóba, én pedig átveszem az őrhelyed. Kívánok egy kis levegőt, ez az egész nem tetszik nekem.
- Igenis, uram. Így teszek.
Odabent mozgolódás hallatszik.
Megmoccanok, főleg azért, mert nagyon zavar a várfal kőkockáiból áradó hideg: lassan eljöhet az én időm. De még ha be is jutok, hogyan tovább? Mindenkit nem ölhetek meg, akadnak nyájambéliek is, arról nem is szólva, hogy háromig sem jutnék, s valaki észrevenné. Talán a fickónak van megszokott helye, ahol az időt múlatja ahelyett, hogy fegyelmezetten strázsál.
Fülelek.
Pár pillanatnyi csend következik, majd nehéz csizmák zaja hangzik fel: nyélkopogás kíséri, vagyis alighanem alabárd vagy hasonló fegyver is közeledik az őrrel együtt. Minden szívdobbanással egyre hangosabb.
A kapun kívülre jön.
Kapkodva fordulok meg: a kastély szögletes alaprajza nagy segítségemre van, mert kiugró bástyái és öblösödő pihenői a testes faltetőn idelent megfelelő takarást nyújtanak.
Behúzódom a legközelebbi falszeglet mögé, de még mindig nem vagyok elégedett. Kalapáló szívvel, lázasan erőltetem az agyamat.
Nem juthatok be a kastélyba csellel: képtelen vagyok ott dolgozni, hogyha folyamatosan bujkálnom kell. Megölni sem ölhetek meg senkit. Csak úgy juthatok be és maradhatok is ott, ha ők is tudnak róla. Nincs más megoldás.
Letérdelek, s a legnagyobb csendben kardot húzva körülvágom a földet egy jó négyzetlábnyi darabon, aztán a fűvel benőtt réteget leemelve ásni kezdek.

A forró nappal után itt, a határ mellett nem hoz túlságosan sok enyhülést az éjszaka, a csizmám, a zekém és az ingem nélkül mégis hűvösebbnek érzem a levegőt, mint amilyen. Előreóvakodom a bástya szögletének takarásában, szinte érezve a csupasz hátamon végigcsorduló holdfényt.
Szerencsém van. Észrevesz, de csak akkor, amikor már szemtől szemben állok vele.
Megdermed, mint akibe villám vágott: a kezében tartott alabárdját tétován nyújtja ki felém, mielőtt tétován megszólalna.
- Ki az? - kérdi, mintha volna köztünk egy csukott ajtó. A hangját hallva megismerem: ő volt az idősebb aközül a kettő közül, akit az imént kihallgattam. - Mi a fenét keres itt így?
Megtorpanok egyből, mint aki nem akar bajt, mert kijutott neki így is elegendő belőle.
- Kérem...! - emelem fel a kezem kifelé fordított tenyérrel. - Melissa von Steinbrück küldött levéllel van Graaf úrhoz. Már délután ide kellett volna érnem, de Bachdorf mellett feltartóztattak.
Melissa von Steinbrück a zsinati gárda tagja; viszonylag biztonságos választás, mert egyértelműen déli, viszont ebben aligha vesz részt.
A fickó leereszti az fegyvert, s most alaposabban végigmér.
- Feltartották? Azt látom... Mi történt a határban, hogy ilyen rút bőrben ért ide?
Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, mint aki szégyelli a meztelenségét - valójában főleg a nyers, kavicsos földút zavar a csupasz talpam alatt.
Úgy szúr, mint a veszett fene.
Zavarban köszörülöm meg a torkom, ahogy a lenge szélfúvásban végigfut rajtam a hideg.
- Megtámadott két ember. Elvették a lovamat, elvették a levelet... mindent. Azt mondták, van Graaf meg a papjai a nyakukra hozták az Inkvizíciót, és bolondok lesznek megvárni.
Nyelek egyet, megdörzsölve a felkarom.
- Aztán elfutottam.
- A levél nélkül érkezett akkor? - kérdezi végül a katona egy kis habozás után.  - Nem sok hasznát látjuk úgy. Tud valamit a levél tartalmáról?
A fejemet rázom.
- Semmit. Nekem tilos volt elolvasni... túl fontos volt ahhoz. De csak erre mertem jönni. Bachdorfban értésemre adták, hogy másodjára nem lesz ilyen szerencsém.
Amaz várakozik gondolkodva, majd lassan megrázza a fejét.
- Rettenetes az a fejetlenség, ami a faluban van, nem?
Savanyú képet vágok.
- Igen.
- Mi a fenét kezdjek önnel? - szól aztán halványan elmosolyodva.  - Idejön félmeztelenül, hogy híreket hozott, ez mind rendben is lenne, ha legalább valamit fel tudna arról mutatni, hogy ki is... Jöjjön beljebb, meg ne fagyjon.
Alabárdját leengedve tesz pár lépést a kapun belülre.
Megvonom a vállam.
- Nem veszi hasznomat, bajba ne kerüljön miattam - jegyzem meg borzongva. Biztos vagyok benne, hogy nem fog elengedni: sovány vagyok, riadt, nyúzott és éhes. Azonkívül késő van már bármerre elindulni. Aljasnak kellene lennie, hogy ezt ennyiben hagyja, és nem tűnik aljas embernek. - De gondoltam, elmondom, mi történt.
Az arca megenyhül teljesen.
- Jól van, jöjjön - ismétli, majd elindul befele. Kis habozás után követem: a kapun átlépve úgy egyyardnyi kövezett, fáklyafényben úszó átjáró után rögtön egy kis belső udvarba érünk. Nem messze, a falban vasalt tölgyfaajtó.
- Meglep egyébként, hogy így járt - jegyzi meg hátra sem fordulva. Az ajtó irányába tart.
Csak az ő léptei hallatszódnak; én óvatosan settenkedem a nyomában, mert egyáltalán nem szoktam a meztéllábhoz és meglehetősen fájdalmasnak találom.
- Engem is - felelek neki. - Úgy hallottam, Bachdorf Dél felé húz.
Az ajtót kitárva előreenged: intése nyomán tágas helyiségbe lépek előtte, amely leginkább egy őrszoba és egy fegyverraktár keverékére emlékeztet. Gyertyafény és lágy meleg fogad.
- Adok önnek valami öltözéket, meg ne fázzék - szól mély hangján, én pedig kellemesen megborzongok, ahogy megcsap a langyos levegő: az este forró nyárhoz méltóan balzsamos, alulöltözötten, csupasz talpammal a kövön mégis fáztam odakint.
- Köszönöm - fordulok meg, mint aki egy pillanatra megfeledkezett a jelenlétéről.
Figyelem, ahogy belép utánam. Lassan csukja be az ajtót maga mögött: ahogy az annak belső oldalára szegezett papirosra fény vetül, elmosolyodik. A sárgás pergamenen, amelyet két szeg tart vissza attól, hogy feltekeredjen, a saját képmásommal nézek farkasszemet: szénnel készült, megdöbbentően pontos rajz, mintha álmomban lopózott volna valaki mellém, hogy lemásolhasson.
Elkéstem.
- Nos... - dorombolja az őr lágy mosollyal. - Milyen kellemetlen.

Soha nem gondoltam volna, hogy viszontlátom magam egy körözvényen a határ északi felén; a helyzet abszurditása tetőtől talpig felpezsdít, s ahogy ez a felfokozott érzés tetőtől talpig elönt, a fejemből kiseprődik az éhségem meg a hideg, sajgó talpammal együtt.
Sietve, ösztönösen pillantok körbe, de hiába: egyetlen kicsiny ablak akad csak a helyiségen, az is sokkal magasabban, semhogy elérhetném - ha valami csoda folytán mégis képes volnék pók módjára felfutni a falon, akkor sem tudnám a vállamat soha áterőltetni rajta. Az egyetlen ajtót elállja a férfi: ha fegyvert szerezhetnék is a falról vagy valamelyik állványról, mire mennék vele az alabárdja meg a vértje ellen? Ráadásul ha úgy dönt, hogy nem küzd, csak kiált vagy elrohan, nekem akkor is végem.
Bámuljuk egymást egy feszült pillanatig - nem szól, csak a fegyverét szorítja.
Kényszerítem magam, hogy lazítsak a tartásomon.
- Mit akar tenni? - szegezem neki legalább annyira merészen, mint amennyire kíváncsian.
Lélegzetvételnyi csend.
- Nem tudom - feleli aztán. - Ha meg akarnám ölni, már megtettem volna. Mit akarnék?
- Ha nem akar, minek az alabárd?
- Úgy gondolom, hogy eléggé jól áll nekem - vágja rá nyugodt hangon, anélkül, hogy veszítene a komolyságából.
Szívdobbanásnyi ideig egymást nézzük, aztán beleegyezően biccentek.
- Igen - szusszantom. - Szép szál legény maga.
- Őrület az, ami kint folyik a faluban, nem? - kérdi végül újra, majd hátát az ajtónak vetve a padlónak koppantja alabárdja nyelét. - Ön szerint mi a hűség jutalma?
Karba fonom a kezem a mellkasom előtt.
- Szerintem? Árulás.
- Ki tudja... Igaza lehet, legalábbis a faluban történteket nézve.
A férfi habozik, kellemetlen csend születik s el is tart pár pillanatig.
- És mit gondol, a hűtlenség jutalma vajon mi?
- Ez a nehezebb kérdés, Herr... - lélegzetvételnyi szünetet tartok, a szemöldökömet összevonva mérem végig röpkén. A célzás lepereg róla. - Attól függ. Jutalma is lehet, de büntetése is.
Elgondolkodni látszik.
- Hmmm... talányok - jegyzi meg aztán. - Vajon Bachdorfnak jutalma lesz vagy büntetése? Nyilván van egy kis tapasztalata már ebben... - melegen elmosolyodik, s a fegyvert elengedi, hagyva, hogy a súlyos acélfej a falhoz támaszkodjék. - Gondolom, nem az első eset, hogy eretnekekkel van dolga.
- Ha én is a része vagyok, akkor büntetése.
Tőlem szokatlan nyugalommal figyelem, ahogy a fegyvert leteszi, s most először vegytiszta kíváncsisággal pillantok rá.
- Nem. Nem az első.
Töprengő fényekkel a szemében viszonozza a pillantásomat.
- És ha azt feltételezzük... - szól megfontolt lassúsággal, majd megáll egy kicsit. - Feltételezzük, hogy útjára engedem pár szép és okos szóval... Akkor mi fog történni?
Halványan elmosolyodom.
- Akkor felöltözöm.

- Rendben, tegyen így... S gondolja át, hogy mi lesz a válasza, ha már van ruha rajta.
Megjegyzését kurta intéssel kíséri a láda felé, amelyben alighanem az őrség öltözékeit tárolják: kinyitva megállapítom, hogy bár mind nagyobb, mint én - sosem voltam elég vállas az efféle foglalkozásokhoz -, de legalább többé-kevésbé tiszták.
Inget és ujjatlan, fekete kabátot húzok: egy kissé esetlenül lógnak rajtam, de nem túl feltűnő. Utóbbi hátán van Graaf címere díszeleg, alighanem főleg vérttakaróként használják legtöbbször.
- Mondja meg - kezdem rátekintve az ing zsinórjai közt, ahogy áthúzom az anyagot a fejemen -, miért enged el? A zsinatelnök hétezer váltót ajánl a bőrömért.
A fickó rövid, morfondírozó hangot hallat, mielőtt megszólalna.
- Mondja meg, miért nem menekült azonnal el a városból, mikor rájött, hogy veszélyben az élete ott.
Itt csak én kérdezhetek, akarom rávágni reflexből, ám hamar ráébredek, hogy ezúttal koránt sincs így. Egy zavart pillanatig csak nézek rá, megállva a csizmám szárainak befűzésében. A lábbelikkel nagyobb szerencsém van: ebben legalább átlagos méretűnek bizonyulok.
- A körözvény nem írja? - szólok végül, kissé döbbenten. Eszembe sem jutott soha elmenekülni. - Inkvizítor vagyok. Mindig veszélyben van az életem.
Neveletlen grimasz fut át a képén.
- Reméltem, hogy valami érdekesebb választ kapok - von vállat szemtelenül. - Hétezer váltó. Vehetek belőle egy csodás lovat, egy kis földet esetleg, ékszert az asszonynak, tudom is én. Semmi, amire szükségem lenne. Jobban szeretem Északot, mintsem, hogy eladjam ennyiért. Valamiért úgy érzem, hogy nem nyerne semmit Bachdorf azzal, ha Dél kezébe kerülne... - aprót szortyint. - Elhamarkodott döntésnek gondolom ezt.
- Ahhoz képest pimasz, fiam, hogy rám ismert - fonom újra karba a kezem, de a megjegyzés éléből elvesz valamelyest az arckifejezésem. - De ha nem kell a vérdíj, akkor Észak megmenekül. Én ugyanis nem hagyom itt a birtokot, amíg veszélyben forog.
- Mertem remélni, hogy talán ha nem ölöm meg, az enyhítő körülmény a pimaszságom terén - vág vissza egyből. - Ha választanom kell hétezer váltó, s Észak között, utóbbira esik a voksom. Csekély ár egy ilyen szép birodalomért, nem?
- Magam is megfizetném - bólintok felé, figyelmen kívül hagyva a feleselést. - Mit tud a déli seregek behívásának terveiről?
- Talán két hét. Három, ha nem mennek jól a dolgok. A déliek azt szeretnék, hogy mire bemasíroznak, már szinte száraz legyen a festék a templom falain belül... Mondjuk addig még meg kell győzni pár embert, lefizetni többet, s végül megölni néhányat.
- Minddel a gróf írnoka tartja a kapcsolatot?
- Többnyire igen - érkezik a katonás válasz. - Klaus Schmidt rendezte a dolgok zömét, bár, van pár komája a szerzetesek között is, akik ugyanúgy az ügyért dolgoznak... A városban is akadnak ismerősök persze... De az egészet ő tartja össze, igen. Mire gondol?
- Arra, hogy tőle megtudhatjuk, ki mindenki ugrott magától ebbe az üstbe.
A férfi biccent.
- Jó ötlet, bár úgy hallottam róla, hogy veszélyes ember maga is. Lehet óvatosan közelíteném meg a helyében.
Sanda pillantást vetek rá.
- És rólam mit hallott?
- Hasonló dolgokat. De olyat például nem, hogy félmeztelen jelenne meg a kastély kapujában - mosolyodik el, megvakarva borostás állát. - De csak szólni akartam önnek, hogy ne tartsa védtelennek.
Kétségtelen, hogy a mosolyt, ami válaszul a képemre kúszik, megszolgálta.
- Nem számoltam az éles szemével.
Töprengve nézek szét.
- Ha viszont maga rám ismert, mások is rám fognak. Először el kell jutnom odáig, hogy Klaus Schmidt miatt aggódjam.
- Rá - bólintja - A kastély őrei mind ismerik az arcát, a szerencséje csak az, hogy egész kevés őr van ma este itthon. Ki lettek vonva innét, s többnyire a faluban vannak, figyelve arra, hogy minden Délnek megfelelően halad. Ha... ha hatan itt vannak, az már nagy szám.
Rövid szünet következik. Mindketten gondolkodunk.
- Nyílván a szolgákkal számolni kell még - töri meg a csendet - illetve van Graaf családtagjai... de ha okos, s őrnek öltözik, gyanús, hogy nem kérdezősködnek túlzottan sokat.
A szemöldökömet ráncolom.
- Miért ismernek ennyire jól? Soha életemben nem jártam még itt.
- Nem tudom, de gondolom húzta már ki a gyufát Délen... Lehet, a protestánsoknak van Északon is kapcsolata, s tudták, hogy érkezni fog - von vállat ismét. - Csak az őrség egyik tisztje vagyok, nem több, de annyit megmondhatok, hogy Herr Schmidt kirakatta ezt a képet a falra, hogy jól jegyezzük meg az arcát, ha éppenséggel errefelé járna.
Ki nem állhatom, ha valaki megpróbál megelőzni.
- Átkozott. Remélem, ő is jól megjegyezte, de ha nem, az se gond. Fogja látni eleget, mielőtt leküldöm a pokolba.
Ingerülten torpanok meg, ahogy észreveszem, hogy két kört is leírtam az imént a terem közepén járkálva.
- Ha ilyen jól felkészült, akkor nincs időm a csatlósaira vadászni. Vele magával kell kezdenem.
Szembefodulok a fallal, ahová a fegyvereket aggatták a szolgálaton kívüli őrök.
- Mondja, fiam, melyik Klaus Schmidt szobája?
- Hirtelen nem tudom, hogy itt merre is találja a kastélyban, ritkán járok fent, akkor pedig nem őt keresem... De megtalálja, fiatal férfi, barnás piperkőc haj, délies szavajárás.... Ilyesmi magas.  
Rápillantok: nagyjából az orrnyergénél állította meg a tenyerét.
- Többnyire egyedül van. Ha nem, akkor van Graaf társaságában.
- Láttam lóháton errefelé - vágom rá azonnal. - A haját hátul selyemszalaggal fogta össze. Rojtos inget viselt.
- Aha, egy piperkőc kis buzi - válaszolja különösebb várakozás nélkül, változatlan arckifejezéssel, mintha ez egy bevett jellemzése volna az írnoknak a kastély ezen régióiban. - Ha jól tudom, most azért ment a városba, hogy beszéljen pár szót az ottani kereskedőkkel. Azt mondjuk már nem tudom, hogy sikerrel járt-e.
- Ha Bachdorfban járt, akkor tudja, hogy a birtokon vagyok.
- Elképzelhető, de akkor szólt volna az őrségnek, esetleg van Graafnak, hogy figyeljünk jobban oda. Úgy sejtem, azt hiszi, hogy elmenekült. Én is a városból érkezem, az ottani déliek véleménye szerint is eltűnt valamerre a határra...
A férfi halkan nevet.
- Végül is ki gondolta volna, hogy egyetlen magában megindul a birtoknak. Váratlan lépés.

- Ennek így kell maradnia - szögezem le. - Minél messzebb képzel, annál jobban fog sietni, hogy még azelőtt sikerre vigye az árulást, hogy megérkeznék egy hadosztály keresztessel a hátamban. És minél jobban siet... annál kevésbé lesz óvatos.
- Ejj, ki van ez tervelve! - biccent elismerőn, most először. - Tudja, nem voltam teljesen biztos ebben, mikor félmeztelenül állt előttem, de azt hiszem, meggyőzött, hogy útjára engedjem a telken. Egyetlen dolgot kérek csak.  
Rápillantok, elfordulva a fegyverektől ismét. Az arca csaknem ünnepélyesen komor.
- Hogy mit tesz az írnokkal, van Graaffal... - fog bele - ...nem érdekel engem a legkevésbé sem... de kérem, ne ölje meg az őröket, szolgálókat, az úr családtagjait. Nem érdemelték ki semmivel se ezt.
Halkan szusszanok, mert az önérzetem sérti, hogy úgy alkudozik velem, mintha egyenrangúak volnánk.
- Úgy érzi, csak ők ketten veszélyesek az Egyházra? Mert két ember aligha juttatta volna az eretnekeket idáig.
- A szolga, az őr, az asszony... pont arra a dalra táncol, amit az ura muzsikál neki. Ez a dolga, mégis.
Farkasszemet nézünk, de a tekintetében nincs kihívás. A válla megmoccan, aztán mozdul az egész hatalmas alakja: térdre ereszkedik előttem.
- Nem utasíthatom, csak kérhetem.
Egy rövid pillanatra az arcát fürkészem.
- Mit gondol - szólok finoman aztán -, miért vetkőztem le ahelyett, hogy elvágtam volna a torkát, amikor a társa magára hagyta?
- Mert úgy gondolta, hogy nehezebb lenne megölni egy ostoba őrt, mint átverni?
A válasza ugyanolyan arcátlan, mint eddig mindig, vonásai azonban elárulják, hogy nagyon is megértette, amit mondtam.
Érzem, ahogy az orrnyergemen apró ráncok jelennek meg, a szemem mégsem haragos.
- Éles az esze, fiam, csak meg ne vágja saját magát vele - szusszanok, tenyerem lágyan a fejére téve. - Jó katolikus, még ha a püspökkel pimasz is. Nem felejtem el a nevét... ha megmondja.
- Vigyázni fogok, atyám - válaszol a férfi: fejét kissé mélyebbre hajolni érzem a jobbom alatt. - Adriaan Visser.
- Áldja meg az Úr a hűségéért, Adriaan fiam - szólok lágyan. - Hogy a maga hűségének más legyen a jutalma.
Hátralépek, hogy fölkeljen.
- Köszönöm, atyám - feleli halkan, s ahogy felemelkedik, vonásain halvány mosoly ül. - Ha fegyverre van szüksége, biztosan talál itt olyat, amely megfelelő lesz... Úgy gondolom, az őrség egyenruhájában senki sem fog kérdezősködni, de ha mégis, kérem, hivatkozzon bátran rám, hogy én hoztam önt, mint új őrt.
Kardot emelek le a falhoz szegezett fegyverállványról, mielőtt rátekintenék.
- Úgy lesz.


//A kaland egyedülálló módon nem csak az egyik játékost, de a mesélőjét is túlélte, én azonban túlságosan élveztem a játékot ahhoz, hogy meg ne írjam ezt a kört. Egyetlenegy volna még hátra, az már nem fog elkészülni, és a történet végét is megtudtam közben; köszönöm Robnak és Cielnek, valamint mindenkinek, aki olvasta!//

D-De mi a vége? MI A VÉGE!?

Minthogy egy igen különlegesen elhalt kalandról van szó, feltámadt mesélőként nekem kellene lezárni, nemde? Minden esetre valóban örültem, hogy engem kért meg erre Norven, hiszen kiváló kaland volt. Küldetést lezárom, szép munka!

Jutalmad pedig

200 tp
2000 váltó

1 db Kis Gyógyital és 1 db Antiméreg.

Ciel bajtársunk nevében is, köszönjük a játékot!