Aréna - Ingrid, Neil és Alicia

Három fős arénára fel! Vállalkozó szellemű mesélőt/admint nagy örömmel várunk, hogy megáldjon minket egy kis szörnyesővel

Résztvevők:
- Ingrid von Rotmantel
- Neil Remington
- Jómagam, Alicia Zharis (és természetesen állati társam, Voile, na meg egy csomó hulla)


Szerk.: én nyersit kérnék a végén, hogy mifélét, azt majd a vállalkozó mesélővel/adminnal megbeszélem, ha van rá lehetőség

*Összedörzsöli a tenyerét* Ha már így megkértetek rá, kezdjük a bemelegítéssel, és utána jöhet a többi szörny is!

A hegyek között vagytok egy erdőben. Hatalmas vihar kerekedik, a villámok csapkodnak mindenhol, de szerencsére meg tudjátok húzni magatokat egy közeli barlangban. Igen ám, csakhogy a barlang már foglalt, egy hatalmas méretű troll a lakója, aki nem örül túlzottan a betolakodóknak. Amikor észre vesz benneteket, hatalmas mancsaival először Neil felé csap, mintha egy legyet akarna leütni.

Hajrá-hajrá!

Szakad az eső, megállíthatatlanul és rendíthetetlenül. Mintha valami hatalmas szörnyűség történt volna, és most adná ki minden fájdalmát az ég, úgy zuhog. Szinte hallani, ahogy halkan, keservesen zokognak a felhők, néha-néha pedig haragosan felkiált mennydörgés és villámlás képében.
Bezzeg akkor nem esett... Akkor nem fájt, mi?
A hegyi utakat rója. Mostanra teljesen el- és átázott, és hiába van rajta a Szívmeleg, derekára kötve ruhái alatt, hogy túlzottan ne látszódjon, nem képes az se mindentől megvédeni a végtelenségig. Pusztán ellenállóbbá teszi a hideg környezeti viszontagságok ellen, de nem tagadhatja, hogy érzi a hatását. Még a sál megkapása előtt ilyenkorra sokkal rosszabb állapotban volt, szóval hálás lehet érte annak a ravasz rókának, hogy áldozott rá ennyit. Nem gondolta volna, hogy valaha ennyire hasznosnak fogja érezni, de most ténylegesen jól jön. Köpenye alatt végig is simít azon a helyen, ahol a hozzá egyáltalán nem illő vörös színű anyag bújik, miközben sétál, kutatva egy helyet, ahol meghúzhatja magát a vihar elől, míg az kitombolja magát, végül elcsendesedik.
Hosszú ideje rója már a vidéket, azonban sokáig nincs semmilyen menedék, ami védelmet nyújtana a zuhogó cseppek ellen. Voile is úgy néz ki, mint egy ázott macska; pocsékul, gyakran rázza meg magát idegesen, megszabadulva egy kevés vízmennyiségtől, de ugyanabban a pillanatban már kapja is a következőt, ami a többszöröse az előbbinek. Sajnálatos módon nem szabadul, és így aligha lesz képes arra, hogy nyugodtan szárnyaljon, felderítve a környéket. Jelenleg használhatatlan ez a madár, csupán díszként csücsül a halálhírnök karján.
Mély levegőt vesz, aztán lemondón felsóhajt, és durván tapossa az ösvényt, amelyről... Igazából már letért. Nem látta túl sok értelmét követni, és ha bármi történne is, úgyis ott vannak az élőholtjai, akikkel megoldja a problémát. Elég ereje van hozzá, nem? Nem úgy, mint korábban, annak idején.
Hunyorít, mikor észrevesz egy nagy, sötét foltot. Egy barlang lenne talán...?
Közeledik, óvatosan, ügyelve környezetére, nehogy valami meglepetés érje, de nem vesz észre senkit, csupán akkor, mikor a járat szájához ért. A sűrű esőfüggöny nem engedte láttatni őket, így ott, a bejáratnál nézi meg a pórul járt utazókat lassan, feltűnést nem kerülve. Egyikük kifejezetten ismerős, azonban a nő... Őt még nem látta sehol.
Gyanakodva méricskéli őket egy darabig, végül lemondva minderről, elsőként lép be az esőtől védett helyre. Nincs mit tenni, csak kockáztatni, nem igaz?
Finoman végigsimít baglya vizes fején, és nem merészkedik beljebb, be a sötétbe - kellemes fénynél maradna.
A páros némán követi őt. Bizonyára hasonlóan gyanakvóak, valamint az eső is elkedvetleníthette őket attól, hogy beszélgetést kezdeményezzenek, és Alicia sem érzi szükségét annak, hogy társalogjanak. Nem sok közük van egymáshoz - egyszerűen csak idevetette mindannyiukat a sors, és majd úgyis elválnak útjaik, ahogy elállt a vihar. Később pedig... Fognak valaha találkozni? Olyan nagy ez a kontinens, hogy aligha hinné, hogy ilyen ismét előfordulhat, bár a korábbi tapasztalatok megcáfolják ezt a logikusnak tűnő meggyőződést.
Már letelepedne, mire morgás hangzik fel a mélységből. Odapillant, ösztönösen azonnal könyvéért nyúl, ki is rántja tokjából a köpeny alól, az oldaláról, és fel is csapja egy pillanat alatt egy véletlenszerű helyen. Voile, megérezve a rosszat, ügyetlenkedve odébb száll, hogy ne legyen útban - vizesen és röpképtelenül nemigen lenne haszna most, csupán hátráltatna, és ezzel tisztában van ő is.
A barlanglakó hamarosan megmutatkozik: egy troll dugja elő a vaksötétből ocsmány képét. Akaratlanul is hátrál egy lépést a méretkülönbségek miatt - a tünde sem számít egy kis termetnek magasság szempontjából, de az őt látványosan túlnövő ellenfelek mindig kiváltják ezt a reakciót. Bizonyára a közelségük. Nekromantaként hozzászokott ahhoz, hogy hátul tevékenykedik, hátulról, védett pozícióból adja ki a parancsokat élőholtjainak, és így, ha nem ügyes a másik fél, a nőnek nem eshet nagy bántódása.
A troll azonnal bemutatkozik a következővel: kiszemelte magának fajtársát, felé lendíti nagy kezét, ám hogy ez jó-e vagy sem, az már csak szempontfüggő - a holtmágusnak például szerencsés, mert így van arra lehetősége, hogy megidézzen egy szellemet. Nyomban lapoz is egyet ezen lény pecsétjéhez, és meg is idézi őt egy pillanat töredéke alatt hatalmasra nőtt ellenfelük elé, közvetlenül a szemei elé, hogy zavarja, ingerelje őt, de nem csak ennyi! Parancsba adja még szolgájának, hogy jégszilánkokkal szórja meg egy kicsit az érzékeny szerveket, a szemeket, ideig-óráig vakká, ezáltal bizonyára idegessé is téve őt.

Sosem volt ellenemre sem az eső, sem a vihar. Nézni a bosszúsan mennydörgő eget, az esőcseppek zokogó zuhogását, a sziklatörő villámok ostorszerű csapását… túlvilági gyönyörűsége volt.
De az, hogy fél órája baktattam térdig sárosan, a ruhám olyan szinten vizes volt, hogy már majdnem rám olvadt, a csizmámban körülbelül három centi nagyságban állt a víz, és a hajam csurom vizesen arcomba lógott, az már több volt a soknál. Bosszús tekintet ült arcomon, s gyors léptekkel szedtem a métereket, bárminemű menedék felé kutatva, ahol meghúzhatom magamat az eső elől. Szerencsémre azonban nem kellett sokat várnom ahhoz, hogy rá is bukkanjak egy helyre. A szememet hunyorgatva próbáltam átlátni a zuhogó eső cseppjei között, több-kevesebb sikerrel. Egy sötét foltot pillanthattam meg először, amiről sejtettem, hogy egy barlang. Azonban közelebb érve, társaságra is akadtam. Nem tudván kivel, vagy mivel fogok találkozni, kezemet pengém markolatán pihentetve közeledtem. A barlang szájánál egy szőke hölgy várakozott, szintén csurom vizesen. Nem telt el sok idő, s még egy leányzó ütötte fel fejét, akit fajtársamnak tudhattam. Ami azt illeti, kifejezetten ismerős volt. Két lány, egy barlang, s én… ki tuja, lehet lesz egy szerencsés napom.
Körbenézve az arcokon, a sötét barlangkapun való belépéstől mindenki tartott egy kicsit, de legbelül a körülmények miatt mindenki arra vágyott, hogy ott bent lehessen. A sötéttünde nő vett magán hát először bátorságot, s lépett be az ismeretlenbe. Mi sem tettünk másképp, szorosan követtük mindketten. Ahogy befelé meneteltünk a barlangban, már éppen neki akartam kezdeni csuromvíz csizmám levételéhez, amikor egy mélyebb morgást hallottunk. Abban a pillanatban előrántottam kardomat, s a sötét felé szegeztem, várva, hogy jöjjön aminek jönnie kell. Hamar találkoztunk hát a hang gazdájával, egy nagydarab, rút troll emelkedett ki a sötétből, végül nem is tétovázva felém kezdett csapni méretes kezével. Oldalra vetettem hát magam, reménykedve, hogy sikerül kikerülnöm az öklével való közeli találkozást.

~ Miért most esik az eső, mikor én utazom? ~ mondja ingerülten a vámpír nő, aki ráadásul jól fel van öltözve a napsütés ellen. A nappali léthez elengedhetetlen kelléke ott csüng a nyakában, ami egy díszes amalgán nyaklánc. Kezdetben nem tetszik neki, hogy egyre jobban átnedvesedik az öltözete, de egy kis idő elteltével beletörődik az egészbe. Eszébe jut, hogy egy forró teával sikeresen tud védekezni a megfázás ellen, azonban nincsen hozzá felszerelése. Tekintete egy-egy alkalommal szétnéz, hogy menedéket találjon magának. Hamarosan megpillant egy közeli barlangot, ami hívja őt.
~ Ott meghúzom magam, míg meg nem száradok. ~ vélekedik magában, miközben a csúszós talaj ellenére meggyorsítja a lépteit. Hamarosan megérkezik az esőcsepp mentes területhez. Látna neki levetkőzni, ám félbeszakítja a műveletét, mikor meglát egy alakot közeledni. Tekintete azonnal végigméri a jövevényt, közben azon agyal, hogy miféle szerzet lehet. Eligazítja a ruháját, de mikor közelebb vannak egymáshoz, akkor a biccentést választja csak köszöntési formának. Öltözete jól tükrözi miféle körből származhat, ám a vérvörös köpenye más kilátásba helyezheti a megítélését. Nem sokkal a férfi felbukkanása után egy következő alak jelenik meg, akinél ráadásul egy bagoly is található. Ha felé szintén biccentett, akkor távolabb lép tőlük. Íriszei bizalmatlanul és hűvösen méregeti a két hívatlan vendéget.
~ Vajon ők hogy kerültek ide? ~ mondja magában, miközben a másik nő beljebb húzódik. Az ismeretlen férfi minden átgondolás nélkül követi, mint ha csak régi ismerősök lennének.
~ Biztos jó ötlet? ~ teszi fel a kérdést, aztán egy kisebb sóhajtás után csatlakozik hozzájuk a maga tempójában. Hamarosan egy morgást hall odabentről, így mindenképpen megtorpan. Szemével nézi, hogy a másik kettőből milyen reakciót vált ki az egész? Nemsokára azonban meglátja az árnyakból előlépő trollt, akinek az álmát megzavarhatták. Mivel Ingrid nem jeleskedik a harc tudományában, így a helyén marad egy pár pillanatra, később viszont kettő lépést tesz hátrafelé.

Neil sikeresen kigurul a troll elől, az Alicia által megidézett lény, pedig tökéletesen teljesíti a rá bízott feladatot. A jégszilánkok nem tesznek túl nagy kárt a troll vastag bőrében, a szőrében még kevésbé, egyedül az a néhány darab ami a szemébe megy okoz neki kis kellemetlenséget.
Arra viszont valóban tökéletes, hogy irritálja a bestiát, aki széles mozdulatokkal kezd csapkodni maga előtt, hogy elhessegesse a szellemet. A nagy mozdulatok persze veszélyesek is, könnyen eltalálhatnak bárkit, akinek csak kicsit is lankad a figyelme, a csapat azonban most élhet a támadás lehetőségével.

Jól van, a szilánkok találnak, a troll pedig idegesebbé válik ugyan, de könnyebb célponttá is. Ahogy hadonászik, az egyértelműen veszélyezteti mindannyiukat, így idéző lévén Alicia hátrál néhány lépést, hogy aztán szolgáit küldje előre, és ne a saját bőrén kelljen megtapasztalnia a hatalmas mancsok súlyát.
Őszintén nem számított sokkal másabb reakcióra, és bár lehetne vitatkozni azzal, hogy így sokkal veszélyesebb, mintha tudatosan, célozva támadna, ezzel azért vitába tudna szállni. Kiszámíthatatlan mozdulatokat eredményez a vakság, ami hátránynak bizonyul a számukra, azonban előnye is van ennek: meggondolatlan mozzanatokat okoz, melyeket kihasználhatnak. Így is, úgy is fel kell venniük a lépést, így pedig talán még jobb lehetőségük van kihasználni a felelőtlenséget, amit kiválthat a szörnyből szeme fájdalma.
Gyorsan lapoz egyet könyvében, méghozzá az első oldalra, ahol a csontvázak pecsétje található. Vet egy pillantást rá, majd ismét ellenfelükre tereli tekintetét, végül újra az ábrára, a következő pillanatban pedig három kardforgató csontváz jelenik meg a lény körül: kettő elöl, közel a lábaihoz, egy pedig mögötte. Az első kettőnek azonnal kiadja a parancsot, hogy rohanják le a lábakat, elterelve az igazi tervről a buta lény figyelmét: a hátsónak feladatáról, ami nem más, minthogy belevágjon a térdhajlatba.
A szellem, hogy továbbra is zavaró tényező legyen, amilyen ügyességtől tőle telik, kerülgeti a kezeket, igyekezve úgy vezetni a trollt, hogy Neilnek lehetőség szerint ne essen bántódása, ha esetleg megpróbálná megközelíteni: némileg elfordítja sötét tünde társától a lényt, hogy a másik, szabadon hagyott térdhajlatot vagy más érzékeny pontot megcélozhasson. Szólni nem mer, tart attól, hogy így magára vonja a szörny figyelmét, így csak reméli, hogy úgy alakul minden, ahogy szeretné, valamint hogy a bérgyilkos is veszi a lapot, és azonnal cselekszik, ahogy tud.

Mit tudna ő hozzátenni ehhez a kialakult küzdelemhez? Sajnos semmit, hiszen harcolni senki sem tanította meg. Hátul marad, s többnyire nézője az előtte zajló eseményeknek. Ránéz a másik kettőre, hogy megvizsgálja őket, aztán figyelme a trollra vetül.
~ Semmi esélyük ellene ~ könyveli el magában a vámpír, miközben gondolkozik, hogy valójában tényleg végig akarja nézni a másik kettő szenvedését? Vajon mennyire figyelne fel a kiabálásra a troll? Elegendő segítség lenne? Mivel nincs tapasztalata ez ügyben, így elhatározza magát kipróbálja magát ebben a helyzetben.
- Héé! Te nagyra nőtt korcs itt vagyok! – kalimpál a vérszívó, hogy azzal próbálja elvonni a szörny figyelmét a küzdőtársairól, így esélyt adva nekik, hogy sikeresen támadhassanak. Ha nem jár sikerrel az akciója, akkor magában jót káromkodik, de nem csügged sokáig. Keres a közelében egy kisebb követ, aztán botor módjára hajítja a felébresztett troll felé. Nincs arról elképzelése, hogy miként tudnánk legyőzni ezt a bestiát, ami elég méretes és ráadásul ki tudja milyen meglepetéseket rejteget. Ingridnek eszébe jut, hogy van egy tőrje, azonban van olyan érzése, hogy használhatatlan ellene.
~ Miért történik ez itt, s most?! ~ üvölt magában, miközben az ajkai lefelé görbülnek. Annyi tartása van, hogy nem hagyja egyből faképnél a másik kettőt, mert van benne egy halovány remény, ami nagyon törékeny. Ha eltörik, akkor mindenképpen keres magának egy biztonságos helyet, ahol meghúzódhat.