[Neil&Tea] I don't do drugs. I am drugs.

Hallom a távolból, hogy valaki köhög.
Lassan férkőzik a fejembe a hang, metszőn karistolja a tudatom, sérti a fülem. Eltervezem, hogy rá fogok kiáltani, hogy hagyja már abba a fenébe, nem tudok aludni tőle.
Aztán rádöbbenek, hogy én köhögök. A gyomromtól a torkomig feszülő görcs sehogy se hagy alább, levegőt próbálok venni, de nem megy.
Nehézkésen az oldalamra fordulok, a szemem sarkába könnyek gyűlnek az erőlködéstől. Az íz fémes sóssága miatt egy pillanatra azt hiszem, hogy vért köhögök, aztán rájövök, hogy vizet. Tengervizet. A bőrömre homok tapad nedvesen, karcolja az arcom, a karom, a lábam, a testem minden fedetlen felületét. A hajam vizesen tekeredik a nyakam köré, fojtogató indáknak tűnnek a tincsek, az alábbhagyó köhögéshullám közepette próbálom levájni magamról.
A lehunyt pilláimon át is érzem, mennyire fényesen süt a nap, a bőrömön pedig perzselve nyal végig a melege.
Még mindig öklendezek, de már valamivel jobb.

Szétrobbanni érzem a fejem. A koponyám belülről feszegeti a fájdalom, kicsurog a szememen: néhány könnycsepp végiggördül az arcomon.

Öt perc, fél óra vagy végtelen idő telik el, mire fel tudom nyitni a szemem. Tőlem balra a tenger morajlik. Jobbra pálmafák felhőtlen égboltba kapaszkodó fodros szélű sziluettje karistolja a kékséget. Mi történt?
A hajó.
Az utolsó emlékem az, hogy kokaint szívok. A srác felém nyújt egy cigit. Green peace – vigyorogja a bajsza alatt. Aztán itt vagyok.
A srác.
− Neil… − nyögöm erőtlenül.

Hallom visszamormogni a nevemet.
Zsongó izmokkal fordulok vissza a hátamra, néhány pillanatig pihegve még, nehézkésen felkönyökölök, aztán ülő pozícióba tornázom magam. A tenyerem élét a homlokomnak támasztva – pont a szemöldököm felett – árnyékot tartok a szemem előtt, hogy fátyolos, kutató tekintetet futtassak körbe a tájon. Előttem a tenger, mögöttem a már említett pálmák. Tőlem balra Neil. Erősen próbálom összekaparni az emlékeim, egyelőre kevés sikerrel. Csak arra emlékszem, hogy szállok, elnyel a kékség, a csilingelő nevetésre emlékszem, meg arra, hogy az ölében ülök. Vodka ízű csók a számon, lomha, éhes érintés a combom belső részén, pont a térdem felett.
− Mi történt? – fordulok a másik felé. – Hol vagyunk? – kérdezem kissé riadtan. Aztán az ujjaim lassan a homlokomra fekszenek, masszírozni kezdem a halántékomat. – Sehol nem látom a hajót – sóhajtom enyhe kétségbeeséssel. – Nem emlékszem arra, hogy vihar lett volna… − és a tenger nyugodt felszíne sem utal semmi ilyesmire. Bár, ki tudja. Állítólag a tengeri viharok ugyanolyan hamar elülnek, ahogy támadnak.  

− Neil, nyugodj már le a picsába – szólok rá nyersen, aztán minden maradék erőmet összevakarva először négykézláb állok, majd valahogy talpra. Remegősen gyengének tűnnek a térdeim, ahogy teszek egy ügyetlen lépést előre, aztán még egyet. Egy pillanatra megállok pihenni, majd újra elindulok. A tengernek háttal, a pálmafák felé. Megállok a srác mellett. – Nem mozognak a fák, és nem is táncolnak… − kötöm tovább az ebet a karóhoz, arra az érvre alapozva, hogy a fák olyan egyenesen nyúlnak az ég felé, mintha kőből faragták volna őket.

− Fogalmam sincs… − felelek kissé ingerülten a kérdésre. Amit egyébként teljesen jogosnak tartanék, ha nem tettem volna pont az imént én magam is. – De jelenleg, bevallom őszintén, ezerszer jobban érdekel, hogy hogy a retekbe fogunk innen hazakerülni – megvonom a vállamat, aztán ellépek Neil mellett, teszek még pár lépést előre. A vállam felett aztán hátrasandítok rá. – Figyelj, szerintem szét kéne néznünk – teszek egy hirtelen javaslatot. – Talán van a közelben egy település… Onnan telefonálhatunk vagy valami – rágcsálni kezdem a szám sarkát. Vagy találhatunk tigriseket. Vagy mit tudom én, miféle vadállatok élhetnek egy efféle szigeten… Mindenesetre erősen reménykedek benne, hogy nem lakatlan. Vagy legalábbis civilizált emberek által lakott. – Ugye te is hallottad, hogy nem kell aggódni? – vigyorodok el bárgyún, mintegy a saját gondolataimra adva feleletet. – A kannibálok kihaltak. Az utolsó törzset megették tavaly nyáron…

Sértetten pillantottam rá az összevont szemöldökeim alól. A szám egyetlen pillanat alatt feszült egy egyenes, szigorú vonalba, és teljesen biztos voltam benne, hogyha lenne képességem ahhoz, hogy a szememmel öljek, ez a srác már halott lenne.
– Kényelembe helyezni magad és megdögleni egy kurva tengerparton sokkal okosabb ötletnek tűnik, igazad van – biccentettem Robinson Crusoe felé gunyorosan. De én aztán egészen biztosan nem leszek a Péntekje. Se a bőrszínem, se a mentalitásom nem nagyon talál hozzá.
− Értem… Hogyha a te ötleted, akkor rögtön nem butaság – mormogom a bajszom alatt élesen, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és a csataménre emlékeztető határozottsággal, felszegett állal haladok tovább előre. Kívülről talán kevésbé tűnhetek céltudatosnak, mint ahogy belülről annak érzem magam. A nedves ruhák alatt óhatatlanul didergek, bármennyire is legyen meleg, minden egyes alkalommal kiráz a hideg, ahogy a szél végignyal a bőrömön. A homokban pedig aligha lehet könnyedén haladni, főleg, ha számolunk azzal, hogy izmaim merevnek tűnnek, mint a kő. Szeretnék átöltözni, kimosni a hajamból a sót, enni egy rendeset, és normálisan ágyba feküdni bele. Lelki szemeim előtt frissen sült pizza kezd lebegni, amitől mintegy pavlovi reflexként azonnal összegyűl a nyál a számban. De egyelőre túl makacs és dühös vagyok ahhoz, hogy bevalljam mennyire éhes vagyok.

Felvont szemöldökkel sandítottam az immár mellém ért srácra, mikor újra megszólalt. – Ha tényleg falni akarsz valamit… Nálam van valami nyalnivaló – vigyorodtam el aztán megenyhülten.

− Az újranépesítés irányába tett kísérletekben teljes mértékben benne vagyok – biccentettem felé halálosan komoly képet vágva. – De magában a kivitelezésben nem vagyok hajlandó részt venni – úgy járás közben rántottam egy aprót a vállamon, miközben az ajkaimon mégis csak végigszaladt egy halvány kis mosoly. Még viccelődni se nagyon szeretek azzal, hogy én valaha szülni fogok. Ráadásul nem egy ilyen undorító helyen. Egyébként is veszélyes a világra hozni egy gyereket, viszont el se merem képzelni, hogy mennyivel emeli a felmerülő lehetséges halálhoz vezető kockázati tényezők számát az, hogy egy szigeten vagyunk, ahol pálmafán és homokon kívül eddig nem sok mindent találtunk. Mit kezdenénk például a köldökzsinórral? Bár, Neilt elnézve… félő, hogy egész egyszerűen csak elrágná.

Felszisszentem, mikor Neil könyöke a bordáim közé szúródott, és már épp nyitottam a szám, hogy beszóljak valamit neki arról, hogy a nemkívánatos testrészeit tartsa tőlem távol, de a tekintetem automatikusan abba az irányba csúszott, amerre mutatott. R-e-s-t-a-u-r-a-n-t, betűztem fáradt szemmel, hunyorogva. Egészen eddig a pontig nem is éreztem igazán, hogy mennyire éhes vagyok, de most hirtelen még hallottam is a gyomromat türelmetlenül mocorogni. Neilhez hasonló lendületet vettem, és ahogy egymással már-már versenyezve szedtük a lábunkat, körülbelül olyan gyorsan haladhattunk, mint egy-egy összekötözött lábú teknős… visszafelé menet. Aztán végtelennek tűnő idő után, a mozgástól lihegve és kimerülten megtorpantam az étterem bejárata előtt pár lépésre.
Gyanús hangok szivárogtak ki bentről, akárha valaki állatokat tartana ott. Felvont szemöldökkel sandítottam Neilre. – Te is hallod? – pislogtam rá némileg meglepetten. Aztán sóhajtottam, megvontam a vállam, megragadtam a karját, s ha hagyta, hát befelé kezdtem húzni – Igazából teljesen mindegy. Akkor is megennék bármit, ha nekem kéne megölnöm…    

A zsémbelődése egészen egyszerűen lepergett rólam, mint vízálló anyagról az esőcseppek. A legkevésbé sem érdekelt, ha épp nincs ínyére, ahogy befelé rángatom, az élet egyébként se zenés kívánságműsor, és nem is lányregény, ha megengedtetik nekem, hogy efféle klisékkel dobálózzak. Nekem se tetszik sok minden a világban… Társadalmi egyenlőtlenségek, mélyszegénység, a tény, hogy nincs nálam hajkondicionáló. Ezek mind-mind szörnyű és elviselhetetlen fájdalommal nehezedtek most a lelkemre, de persze elég nehéz volt figyelni efféle problémákra, miközben majd kilyukadt a gyomrom.
Jelenleg azonban ennél is jobban lefoglalt, hogy a négycsillagos étteremnek pontosan olyan szaga volt, mint egy istállónak… Ráadásul úgy is nézett ki.
− Dehogy állok meg… − vetettem oda az ő előbbi morcosságát tükrözve a hangomban, de azért csak megtorpantam, még mielőtt az elém tartott tenyerének ütköztem volna.
Valahogy jóval kevésbé lepett meg a kilógó lóláb – habár nem tudtam visszafojtani az arcomra kiülő vigyort az agyamon végigcikázó elmés kép nyomán −, az emberek furcsák, a világ furcsa. Ez van.
− Mit tudom én – feleltem vállrándítást követően. – Biztos valami puccos elit hely, ahová sznob dámákat hoznak el még sznobabb gavallérok… Tudod, mint az az étterem Hollywoodban, ahol meztelen nőkről ehet az ember sushit vagy ahol tök sötét van… − még a szememet is megforgattam, hogy a lehető legközérthetőbbé tegyem a téma iránti maximális érdektelenségem. – Ha van pizzájuk, azt se bánom, ha nyereg alatt puhított szalámit tesznek rá, és a jászolból kell kiennem…
Heveny patadobogás zavarta fel a közénk telepedő pillanatnyi csöndet – mint kapkodó szívverés üteme. A hang irányába mozdítottam a fejem, és ezúttal résnyire nyílt a csodálkozástól a szám, ahogy megláttam a felénk ügető lovat, nos… nyakkendőben.
− Elnézést… Elnézést… − motyogta egy reszelős férfihang, én pedig Neilre sandítottam, akinek egyértelműen nem mozgott a szája, a ló mellett pedig nem volt semmilyen ember.
− Baszd meg, ez beszél… − jelentettem ki úrinőkre jellemző könnyedséggel.
− Kérem, bocsássanak meg nekem a késedelemért! Jöjjenek csak, hátrébb van szabad karámunk – szabadkozott a… ló. Mi a franc?
A megilletődöttség nyomán hirtelen semmi mást nem tudtam tenni, csak tétova léptekkel követtem a beszélő állatot.