Eiryn egész teste megfeszül a következő görcs okozta kíntól. Ökölbe szorítja a kezét és ráharap a nyelvére, hogy ne kiáltson fel fájdalmában, de egy fojtott nyögés még így is kiszakad összepréselt ajkai közül. Vér ízét érzi a szájában, a saját vérének édes-fémes aromáját, ahogyan lecsordul a torkán. Az elsötétített szobában csak a bába tartózkodik még rajta kívül, egy emberi asszony, az egyetlen, akinek megesett a szíve a lányon. Azt mondta, ezek a görcsök még csak a szülés előtti fájások, nem olyan vészesek. Eiryn azon gondolkodik, - már amennyire képes erre a hullámokban érkező fájdalom szüneteiben - hogy ha ez a gyötrelem a „nem vészes” kategória, akkor milyen lehet a „fájdalmas”? Csöndben figyeli a bábát, amint az ide-oda mászkál a szobában nagy szoknyasuhogás közepette, s vizet melegít, törölközőket készít elő, és kencés tégelyekről feszegeti le a fedőt. Eiryn szívesen megkérdezné, hogy mit csinál, vagy hogy mi mire jó, de fél, hogy cserben fogja hagyni a hangja. A következő fájás felkészületlenül éri az elmerengő lányt, és olyan erős, hogy akaratlanul is felkiált. Olyan, mintha kettétépnék, vagy mintha hirtelen alhasának minden izmát égő olajba merítették volna, vagy... Nem. Erre nem létezik jó szinonima. A bába felkapja a fejét, és a lány oldalához siet, miközben arról motyog valamit, hogy reméli, a vámpírok mégsem különböznek olyan nagyon az emberektől, már legalábbis ami a szülést illeti. Eiryn újra arra gondol, hogy mennyi szenvedést takaríthatott volna meg, ha elvetteti a magzatot. Ez a gondolat már számtalanszor felmerült benne, néha el is határozta, hogy megteszi, de végül sohasem jutott el odáig. Valami megakadályozta benne. Talán az a gondolat, hogy az élet egyedi és megismételhetetlen, önmagában egy csoda... Még akkor is, ha egy részeg katona erőszakja hozta is létre. A lány arcán könnyek csorognak végig, ahogy felrémlik előtte az az éjszaka.
Egyszerűen csak rosszkor volt nő, rossz helyen. És nem tudta megvédeni magát. A férfi még ittasan is sokkalta erősebb volt nála, hiába sikoltott, küzdött, őrjöngött, a nagy, vaskemény kezek esélyt sem adtak az ellenállásra. Emlékszik a férfi alkoholtól savanyú leheletére a nyakán, az enyhén elfolyó szavaira, hogy mennyire élvezné, ha adna neki egy esélyt... Emlékszik a szégyenre, ahogyan tépett ruhában, könnyektől maszatos arccal kellett visszabotorkálnia a fogadóba, az emberek szánakozó, vagy épp undorodó arcára. Emlékszik a reményre, hogy nem esett teherbe, mert a várandósság valóban teher volt a számára. És emlékszik a kétségbeesésre, mikor már nem tudta bő ruhák alá rejteni egyre növekvő hasát, ami megfosztotta minden munkalehetőségtől. Senki nem akarta a boltja jó hírét kockáztatni egy megesett, egyedülálló fiatal nő alkalmazásával. Egy ilyet még a bábák is elzavartak, a vámpírok azért, mert egy pénztelen fattyú volt, aki egy fattyat hordott a szíve alatt, az emberiek pedig egész egyszerűen azért, mert vámpír.
Lám, semmi különbség sincs közte és az anyja között, pedig megfogadta, hogy ha lesz saját gyermeke, nem teszi ki a fattyúlétnek. A gondolatra valami furcsa, szarkasztikus mosolyba torzul az arca, s következő fájdalomsikolya görcsös, keserű kacagásba fullad. A bába ijedten mered rá, olyan arckifejezéssel, mintha attól félne, hogy teljesen megőrült. Eiryn furcsamód teljesen nyugodtan konstatálja ezt, sőt, igazat is ad az asszonynak. Tudatos énje csak csodálkozni tud testének reakcióin. Legszívesebben a szájára szorítaná a kezét, hogy elhallgattassa magát, de egyszerűen képtelen kontrollálni a tagjait. Egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy ilyen lehet-e a tudathasadás. A bába közben minden jelentésüktől megfosztott semmiségeket mormol, hogy „semmi baj”, meg „csak így tovább” és „nincs sok hátra”. A lázforró kínok közepette azonban ezeknek az agyonkoptatott frázisoknak minden tartalma elvész, hiszen a csupasz fájdalom közepette nem létezik az idő. Eiryn számára most csak ez az örökkévalónak tetsző küzdelem létezik. Tudatos énje egyre tompultabbá válik, ami sajnos nem azt jelenti, hogy a fájdalom is tompult volna. Tulajdonképpen csodálkozik rajta, hogy hogy vághat bele újra és újra ugyanakkora, ha nem egyre növekvő erővel a fájdalom. És akkor hirtelen vége szakad. A megkönnyebbülés végtelen hulláma söpri el a lányt, valami földöntúli örömmel és nyugalommal kísérve. A bába a kezébe adja a gyermekét... a fiát. A baba nem sír, csak tágra nyílt szemmekkel csodálkozik rá a világra, pici mellkasa megnyugtatóan süllyed és emelkedik. Eiryn elmosolyodik, és valami ősi, ösztönös mozdulattal magához öleli a csöppséget. Az aggodalom, hogy hogy fogja felnevelni egyedül a gyermekét, hirtelen sziklaszilárd elhatározásba fordul. Mindent meg fog tenni a fiáért, vérrel és verítékkel, ha kell, de megteremti neki a boldog élet lehetőségeit. Úgy fogja nevelni, hogy tudjon nevetni. Megvédi akár az élete árán is. Ekkor jön rá, hogy a bába a gyermek nevét kérdezi. Újra elmosolyodik, és gondolkodás nélkül rávágja az egyetlen férfinevet, amihez szeretet fűzi.
- Franz.
Bettie a környék legfontosabb és legelismertebb személye volt. A kerekded, kedves arcú asszony valahol az ötvenes évei közepén járhat, bár ha megkérdezték, akkor mindig önérzetesen negyvenkilencet mondott. Ő volt a bába, de ügyfelei nem csak a várandós asszonyokból álltak, hanem a falu egyéb betegeiből is, hiszen Bettie megfizethető áron, kedves, tyúkanyós modorral, ráadásul viszonylag sikeresen kezelte a különböző nyavalyákat házi készítésű kencéivel, teáival meg poraival. Nem valami vajákos vagy kuruzsló volt ám - az ilyen faragatlan gyanúsítgatást mindig igen erélyesen kikérte magának - hanem egy rendes, Istenfélő füvesasszony. Nem osztotta azoknak a véleményét, akik ezt istentelenségnek tartották, beavatkozásnak Isten akaratába (ha az Úristen nem akarta vón, hogy az emberek gyógyíccsák magukat, akkor biz’ nem teremtett vón annyiféle gyógynövényt), sem azokét, akik folyton csodáért imádkoztak (Az Úristen nem holmi piaci árus, hogy odadod az imát, oszt’ megkapod érte a csodát, no meg oszt’ komolyabb problémái is vannak, mint holmi kis meghűlés. Számára csak porszemek vagyunk, minek kéne folyton szemmel tartania a világ összes homokját, akik vannak olyan bolondok, hogy februárban beleesnek a patakba). Egyetlen apró hibája az enyhe hiúság volt, ám ezt az ismerősei egyöntetűen megbocsátható bűnnek vélték, hiszen az asszony egyszerű, logikus gondolkodása, gondoskodó természete és vajszíve mindenkit elbűvölt.
Ez a vajszív pedig éppen aggodalomtól remegett, ahogy Bettie a legújabb pártfogoltjára pillantott. A lányka nemrég adott életet a fiának, és a bába minden ellenirányú igyekezetének dacára igen magas láza volt. Bettie már jó ideje egyszerűen csak úgy gondol rá, mint „a fiatal lyányka”, a méretes agyarak és a halottsápadt bőr ellenére. Eleinte persze nem igazán tetszett neki a dolog, de a szegény teremtés olyan szívet tépően nézett rá, hogy Bettie képtelen volt hátat fordítani neki. Bár nem különösebben kedvelte a vámpírokat( Ha az Úristen átokkal sújtotta őket, annak oka volt...), nem is gyűlölte őket kifejezetten (Az Úristen kiszabta a megfelelő büntetést, úgyhogy nekünk mán’ nem szabad büntetnünk.), és amikor ez a várandós gyereklány bekopogott hozzá, hamar legyőzte a hivatásából származó kötelességérzet az ódzkodást.
Először azt hitte, valami megesett örömlánnyal van dolga, így nem is hagyta, hogy a vámpír belekezdjen a mondandójába.
- Ha el akarja vettetni a gyereket, rossz helyre gyött. Nem foglalkozom mérgekkel, és egyébként se' tudom, hogy mi hogyan hat egy vámpírra.
A lány nem sértődött meg, csak elmosolyodott, olyan szomorúan, hogy Bettie-nek komoly összpontosításába került, hogy ugyanolyan elutasítóan álljon az ajtóban.
- Nem akarom elvettetni. Meg szeretném tartani.
Bettie egy kicsit meglágyult, de még mindig hősiesen, karba font kézzel állt az ajtóban.
- Mér' nem egy vámpír bábához - vagy akárhogy híjják maguk a magamfajtát - megy?
A lány arcán kétségbeesett kifejezés suhant át.
- Fattyúként egy fattyat hordok a szívem alatt, nem tudok előre fizetni, és nincs otthonom sem. Kérem, asszonyom! Ön a tizenharmadik, akit felkeresek...
A füvesasszony ekkor adta be a derekát. Szerencsétlen pára! Ő a tizenharmadik bába, akinél próbálkozik? Ráadásul a saját fajtája sem hajlandó segíteni rajta.
~ Ccc-cc. Szegény gyermek... ~
Így esett tehát, hogy egy vámpír babáját segítette a világra. És most, három nappal később azon aggódhat, hogy mit csináljon a csecsemővel, ha az anyja meghal. Tulajdonképpen már azon is csodálkozik, hogy a szegény teremtés még egyáltalán életben van. Más már rég belehalt volna a lázba. Bár Bettie nem tudja, hogy a vámpírok teste egészen pontosan hogyan is működik, de hajlik arra a feltételezésre, miszerint a lányt a puszta akaraterő és a makacs élni akarás tartja csak életben, az elhatározás, hogy megvédi a fiát.
A füvesasszony akkor szerette meg igazán ezt a kislányt, amikor látta, hogyan néz a gyermekére, egy olyan gyermekre, akit valószínűleg nem is akart. Az a hihetetlen mértékű szeretet arra késztette Bettie-t, hogy gondolkodjon el a kisfiú örökbe fogadásán. Ez azonban - mint azt Bettie némi megkönnyebbüléssel felfedezte - teljességgel lehetetlen volt. Egyrészt a füvesasszonynak - bár a férje két éve elhunyt - voltak saját gyermekei és unokái, másrészt mihez kezdett volna egy vámpírbabával? Kezdjük annál az egyszerű ténynél, hogy a fiú nem mehet majd ki a napra, és az alvásritmusa közelebb áll egy denevéréhez, mint Bettie-éhez. Aztán persze ott van még a vérivás. Bár a füvesasszony kezdte megkedvelni a betegét, a vámpíroknak ezen szokása még mindig komoly aggodalommal töltötte el. Ráadásul fogalma sem volt róla, hogy egy vérszívó gyereknek mennyire kell a vér. Olyan vajon, mint az embereknél az anyatej? Vagy csak később jelenik meg a vérivás kényszere? A gyerek mennyire tud uralkodni magán? Esetleg akár le is lehet szoktatni róla? Mert mellette, mint gyógyító mellett, egészen biztosan nem fog lakni egy vérszopó csecsemő. Mit gondolnának róla a betegek?! Na, azt már nem! Mindezen okok miatt tehát az ötlet teljesen nevetséges volt. Amikor a lány láza először felszökött, és látta Bettie szemében, hogy már nincs sok hátra, felnézett a bábára. Bettie úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni azokat a nagy, sötét, szomorú szemeket. A vámpír tudta, hogy nem hagyhatja itt a fiát. A tekintetében nyoma sem volt neheztelésnek vagy haragnak, csak valami kétségbeesett, de mégis megértő elfogadásnak. És ettől furcsa módon Bettie bűnösnek és szívtelennek érezte magát.
Most már három napja nézi a lány haláltusáját. A vámpír szeme láztól csillogott, bőre még inkább megfakult, noha Bettie nem gondolta volna, hogy ez lehetséges, szíve pedig egyenetlenül, hihetetlen iramban dobogott. És Bettie azon kapta magát, hogy egy csodáért imádkozik az Úristenhez, ami mindent megold.
Franz egy megbízás végéhez érve szeretett beülni a helyi fogadókba és kocsmákba. Ennek két fő oka volt: az egyik, hogy így kiderült, mennyire maradt észrevétlen a munkája, a másik pedig, hogy értesüléseket szerezhetett Eirynről. Azóta hajkurászta a lányt, amióta az elment otthonról, de egyszerűen sosem sikerült elkapnia. Eiryn folyamatosan vándorolt, hol ennyi, hol annyi időt töltve egy helyen, hol közel, hol távol az eredeti otthonától, Franznak pedig nem volt arra ideje, hogy heteket távol töltsön egy bizonytalan információ miatt. Persze ennek ellenére néha-néha megpróbált összetalálkozni a lánnyal, de mindig elkésett pár nappal. A gondolatra majdnem felhorkan. Hogy egy kicsit elterelje a figyelmét, inkább a környezetére figyel. A fogadós és egyik vendége például épp azon versenyeznek, hogy ki látott és élt át már nagyobb szörnyűségeket. Bár Franzot nem érdeklik különösebben mások tragédiái, azért bele-belehallgat a társalgásba. A fogadós éppen azt az esetet ecseteli nagy átéléssel, amikor majd' egy éve egy vendége szétszaggatott ruhában, kisírt szemmel tért vissza, majd másnapra eltűnt.
- Sosem felejtem el azt az űzött tekintetet. Szegény kis hölgy, kedves teremtés volt, meg igencsak becsületes. A szállás díját a szobában hagyta, pedig Isten a tanúm, nem hibáztattam volna, ha nem teszi. Mindig mondtam, hogy a vámpírok közt is vannak tisztességesek...
Franz erre felkapja a fejét. Egy vámpír? Odafordul a beszélgetőkhöz.
- Elnézést, hogy csak így közbeszólok. Mi volt a neve ennek a hölgynek?
A fogadós csak vakargatja a fejét, és tanácstalanul néz.
- Hát, tudja, olyan sokan járnak erre nap, mint nap, hogy már nem igazán emlékszem. Az biztos, hogy a Nebelturm családból jött.
Franz észre sem veszi, hogy keze ökölbe szorul, és egy kissé a férfi felé dől.
- Hogy nézett ki?
A fogadós enyhén fészkelődni kezd idegességében, de azért válaszol.
- Hát, olyan... Vámpír volt. Sápadt, meg hegyes fogú. Na meg... - teszi hozzá sietve, látva Franz növekvő bosszúságát - Na meg szőke, ha jól emlékszem. Olyan kis fiatal. Az ékszerészt kereste. Talán ismeri az úr?
Franz úgy érzi, mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel.
- Mikor történt ez?!
- Hát... Már hónapokkal ezelőtt... Ha megesett, valószínűleg hamarosan meg is lesz a gyerkőc.
Az utolsó mondatot nagy hiba volt hozzátenni, mint arra maga a fogadós is rájön, amikor szép ívben átrepül néhány asztal felett. Franz dühtől zihálva, kezeit ökölbe szorítva áll egy pillanatig, majd néhány váltót csap a pultra, és elviharzik. Eiryn! Ez lett a vége, hogy képtelen volt megtalálni! Komolyabban kellett volna vennie a keresést, de hát a fene gondolta, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy lehetett ennyire óvatlan a lány? És az aki tette... A mocskos erőszaktevőnek már a gondolatára is olyan düh önti el Franzot, hogy legszívesebben téglánként zúzná porrá a várost. Ha legalább tudná, ki volt az! Nem lenne olyan patkányluk, ahová elbújhatna. Egyesével zúzná porrá minden csontját, és lenyomná a torkán a saját férfiasságát. És életben hagyná, hogy nyomorékként, megcsonkítva éhezzen az út szélén egész további életében, a járókelők szánalmára bízva. És a lány... Hol lehet, hová mehetett?! Ha esetleg terhes lett... Más biztosan megpróbálta volna elvettetni a gyereket, de ahogyan ő Eirynt ismeri, benne fel sem merült ez a lehetőség. Franz dühödten a legközelebbi falba öklöz. Nincs más reménye, a környékbeli bábákat kell felkeresnie. Bár... Kilenc hónap alatt akárhova is eljuthatott. Neki pedig nincs annyi ideje. Az egyetlen lehetősége tehát a szívességkérés. Idegesen felmordul, de nincs más választása. Egyedül esélytelen időben megtalálni a lányt. Márpedig el kell beszélnie arról, hogy tönkretegye az életét egy mocskos erőszaktavő porontyáért.
Franz idegesen vágja be maga mögött az ajtót. Éppen a nyolcadik bábánál járt, újfent eredménytelenül Minden kapcsolata ellenére is csak annyit sikerült megtudnia, hogy mely régióban látták utoljára Eirynt, és hogy már nem lehet hátra sok ideje. Franz tehát, nem törődve a következményekkel, csapot-papot otthagyva eljött végiglátogatni a környék összes vajákosát, füvesasszonyát, bábáját meg miegyebét.
Hamar rájött, hogy nem lesz könnyű dolga. Először természetesen vámpíroknál próbálkozott, de minden próbálkozása eredménytelen volt, ráadásul nemegyszer igencsak nehezére esett visszafognia a kezét a lányra használt kifejezések hallatán. A "fattyú lotyó" volt talán még a legmoderáltabb. Az emberek meg... A legtöbbjük egyszerűen rácsapta az ajtót, amint meglátták, hogy vámpír.
Négy napba telik, mire a szerencse rámosolyog. Épp egy apró falun halad át, amikor megüti a fülét pár hazafelé tartó asszony tereferéje.
- ... és azóta Bettie-nél van.
- Komolyan mondod?
- Teljesen komolyan, kedvesem. Mondtam is a férjemnek, hogy meg kéne látogatni Bettie-t, nehogy baj legyen.
- Igazad van. Én is mondtam Bettie-nek, hogy nagy hiba az ember közelébe engedni egy olyat, de ismered Bettie-t.
- Hát igen, túlságosan is lágyszívű. Na meg az a vérszopó szuka biztosan nagyon jól játszotta az ártatlan áldozatot.
Franzban erre szinte egyenlő erősséggel lobban fel a remény és a düh. Legszívesebben átharapná az ostoba tyúkok torkát, hogy megmutassa, milyen is az a vámpír, akitől tartani kell, de kontrollálja magát. Hiszen úriember nem mészárol nőket, és bár Franz egy cseppet sem biztos abban, hogy úriembernek számít, a munkája során már rég megtanulta, hogy a potenciális információforrást nem szabad likvidálni, amíg még mondhat valami újat. Így tehát odalép a beszélgetőkhöz, és udvariasan meghajol.
- Elnézést, hölgyeim, véletlenül elcsíptem néhány szót a beszélgetésükből. Volnának olyan kedvesek, és megmondanák, hogy hol lakik ez a Bettie?
A két asszony ijedten húzza össze magát, az egyik el is bújik társa háta mögé. Az elöl álló nő gyanakodva, ellenséges hangon kérdez vissza.
- Minek akarja tudni?
Bár félelmét igyekszik megvetéssel palástolni, nem tudja teljesen elnyomni hangja remegését. Franz magában felsóhajt.
- Azt hiszem, az ő vendégét keresem már elég régóta.
A nők összehúzott szemmel méregetik, végül - félelemből, vagy mert tényleg hisznek neki, ki tudja - a falu vége felé mutatnak, és pár szóval leírják a házat. Franz megköszöni az útbaigazítást és elindul. Távoztában még hallja a két asszony izgatott sustorgását.
- Szerinted a férje, és azért jött, hogy megfojtsa a fattyút?
- Vagy még inkább a lotyót...De ha csak egy ujjal is hozzá mer érni Bettie-hez, azt keservesen megbánja!
- Az biztos! Lehet, hogy utánaküldöm a férjemet, hiszen sose lehet tudni!
- Nehogy, kedvesem! Éjszaka csak az ő malmára hajtanád a vizet! Majd reggel, amikor gyenge, megnézzük, menyire lesz harcias...
Franz megszaporázza a lépteit, nehogy véletlenül mégis kitekerje ennek a két ostoba libának a nyakát. Igazán nem hiányzik a felfordulás, amit okozna. Ráadásul kár pocsékolni az időt ezekre, most, hogy csak pár utca választja el Eiryntől. A bába házát könnyedén megtalálja az útmutatás alapján. Belép a kertkapun, átvág a rendezett kis előkerten, és bekopog. Egy idősödő, kerekded asszony nyit ajtót. Az iménti ellenséges fogadtatás után Franz nála is gyanakvást vár, így igencsak meglepődik, amikor a háziasszony meleg kutyaszemeiben megkönnyebbülés és remény csillan.
- Jó estét kívánok, Franz Nebelturm vagy… - kezdi el, de az asszony már terelgeti is befele.
- Nincs jól. Nagyon nincs jól… - mondja köszönés helyett, aggódva tördelve a kezét. Franz elnehezült szívvel lép be a házba, szemével szinte tudattalanul is Eiryn után kutatva. A bába a hátsó szobához vezeti. Amikor Franz meglátja a lányt, a megkönnyebbülés hulláma önti el. Hiszen életben van, sőt, ül az ágyban, karjában ringatva újszülöttjét. Eiryn felnéz a belépőkre, arcán egy hihetetlenül széles mosollyal. Mit fecsegett össze ez az ostoba vénasszony? Már hogyne lenne jól? Azonban amint egy kicsit jobban szemügyre veszi a lányt, rájön, hogy a bábának igaza volt. Eiryn olyan sovány, hogy kulcscsontjai szinte átdöfik a bőrét, mely még vámpír mércével mérve is iszonytatóan sápadt. Lefogyott arcában túl nagyok a sötét árkokkal kontúrozott, láztól csillogó szemek, légzése ziháló, felszínes. Homlokán verejték csillog, egykor puhán vállára omló haja most fénytelen, s Franz elborzadva omlik térdre az ágy mellett. A lány újra elmosolyodik, és végigsimít az arcán. Ujjai olyanok, mint egy-egy jégcsap, bár Franz még ilyen távolságból is érzi a testéből áradó forróságot. Elkapja az apró, törékeny kezet, és az arcához simítja. Hirtelen komoly nehézségei támadnak a légzéssel. Érzi, ahogy Eiryn pulzusa milyen egyenetlen és szapora, olyan, minta egy haldokló kismadarat tartana a kezében.
- Megtaláltál.
Franz felvillant egy tudálékos kis vigyort, bár nem sikerül egészen természetesre.
- Persze. Ez a szakterületem. Most már minden rendben lesz.
- Igen. Most már igen.
A lány mosolya hirtelen szomorúvá válik, mintha tudna valamit, amit Franz még nem.
- Ugye megteszel nekem valamit?
- Bármit. De ne beszélj, ne fáraszd ki magad!
- Már mindegy. És kell… Vigyáznod kell rá. Ígérd meg, hogy a gondját viseled a fiamnak!
Franz csökönyösen szorongatja azt az apró kezecskét, és nem hajlandó elfogadni a gazdája hangjából kicsendülő megadást.
- Persze! Gondoskodom rólatok, csak várj egy picit! Vannak ismerőseim, akik tudnak majd segíteni… Tudom, hogy senki sem szereti a Rotmantel gyógyítókat, de most viseld el, kérlek! Meglásd, nem olyan szörnyű alak, és meggyógyít. Csak pihenj, és várj egy picit…
Eiryn úgy folytatja, mintha meg sem hallotta volna Franz közbeszólását, látszik, hogy minden maradék erejét összeszedi a beszédhez.
- Neveld fel! Tudom, hogy nehéz egy fattyúval, de a kedvemért vigyázz rá! És szeresd…
Valami furcsa gombóc gyűlik Franz torkában. Öntudatlanul rázza a fejét, ahogy az elkerülhetetlent próbálja tagadni, bármit megtenne, hogy elhitesse a halállal: rossz helyen jár. Mintha a makacs ellenkezés meggyőzhetné a lázat, hogy csillapodjon.
- Itt leszel neki te. Te tudni fogod, hogy mi a legjobb neki…
Valami végtelenségig szomorú, tiszta nevetés tör föl a lány torkából. Olyan, mintha a lelke lenne belesűrítve ebbe a rövid, törékeny pillanatba, ahogyan Franz felé hajol.
- A fiam neve Franz… Szertlek titeket.
Majd egy utolsó, lázforró csókot nyom a férfi homlokára, s egy megkönnyebbült, békés mosollyal hátradől. Franz teste megfeszül, ahogyan dühösen Eiryn fölé hajol.
- Ne merj most elaludni, hallod?! Nyisd ki a szemed! Gyerünk!! Nyisd ki a szemeid, Eiryn! Kérlek!!
A düh lassan vált kétségbeesésbe, ahogyan egyre reményvesztettebben szólongatja a lányt. Nem képes elfogadni, nem és nem, pedig máris érzi, ahogyan a lázas test hirtelen hűlni kezd. A bába szájára szorított kézzel, könnyben úszó szemmel áll a sarokban. És egyszer csak nincs tovább. Franz nem tudja tovább áltatni magát. A fájdalom egyetlen, elnyújtott üvöltésben tör egyre feljebb és feljebb, s a férfi utat enged neki. Mint valami nyílvesszőt, úgy repíti az ég felé felvetett fejjel a kiáltást. Azt akarja, hogy az Isten is meghallja, hogy érezze azt, amit most ő, hogy bűnhődjön, amiért ilyen kegyetlen játékokat játszik vele, vagy talán még inkább azt, hogy kivételesen most az egyszer hallja meg egy vámpír szavát is, hogy adja vissza azt, amit jogtalanul lopott el tőle… Hangjában a lecsupaszított, minden tompítástól megfosztott kín szinte önálló életre kel. Aztán csend. Franz ugyanúgy, ahogy volt, térdelve, hátracsuklott fejjel mered a plafonra. Nem érzékeli a bába motyogását, ahogyan imát mormol a halottért, nem hallja a csecsemő sírását, akit megrémített a hirtelen hangzavar. Nem tudja, meddig marad így, egy percig, vagy egy évszázadig, mire megmozdulnak az első gondolatok gyásztól elgyötört agyában. És ezek a gondolatok megadják a választ, hogy ki a hibás mindezért. A mocskos kis poronty, aki annyi szenvedést okozott Eirynnek, és aki végül meg is ölte. Keze ökölbe szorul, tekintetébe a veszteséggel fűtött gyűlölet tüze költözik. Mintha víz alatt mozogna, olyan simán és lassan mozdul meg, ahogyan a halott test és a csecsemő fölé hajol. Nem igazán tudja, hogy mit akar tenni, teljesen elvesztette az uralmat a tagjai felett. Ujjai mereven, görcsös mozdulatokkal nyúlnak a poronty felé, aki éppen abban a pillanatban dönt úgy, hogy felé fordul. Franz arcára torz vigyor telepszik.
- Gyere apucihoz, kis szörnyeteg… - suttogja alig hallhatóan. És abban a pillanatban megdermed. Mit művel tulajdonképpen?!
" Vigyázz rá… És szeresd! " visszhangzik a kérés a fejében, mintha egy évezred távlatából szólna. A gyerek kinyitja a szemeit. Nagyok és sötétek, pontosan olyanok, mint Eiryné. Franzban valami hirtelen elpattan, és egy egészen új minta szerint rendeződik vissza. A baba nem csupán egy erőszaktevő kölyke, hanem egy darab az anyjából. Az egyetlen dolog, ami megmaradt belőle. Ráadásul megígérte, hogy megóvja, hogy felneveli… És hogy szereti. Gyengéden elemeli a csöppséget Eiryn mellől, és a karjába fogja. Nem fog még egyszer kudarcot vallani. Felpillant, és látja, hogy a bába ijedten, tétován álldogál az ágy mellett, nem tudván, hogy közbeavatkozzon-e. Franz egy kissé elszégyelli magát.
- Köszönök mindent - mondja - Ha megmondja, mennyivel tartozunk, akkor most megadom.
Az asszony arcán megkönnyebbüt mosoly terül el, némi sajnálattal vegyülve.
- Ugyan… Semmivel se' tartozik, lelkem.
Franz Eiryn élettelen testére néz. Nem tudja, hol lehetne eltemetni, hiszen minden vámpírlakta településtől elég távol vannak, a falusiak pedig valószínűleg nem néznék jó szemmel, ha a temetőjüket használná. Na meg a gyerekkel is csinálni kéne addig valamit. Gondterhetlten ráncolja a homlokát. A bába, mintha csak gondolatolvasó lenne, kimutat az ablakon.
- Arrafele van egy kis vadon, ritkán járnak oda a népek, no meg szép hely a’. A fészerben talál magának ásót, a kölköt meg addig haggya csak itt.
A férfi hálásan biccent, és munkához lát. Két óra kell csupán, hogy elhantolja kedvese testét, s utoljára búcsút vegyen tőle. Mert ide soha többé nem fog visszatérni. Ezután visszamegy a gyerekért. Bár még nem tudja, hogy hogyan fogja felnevelni, biztos benne, hogy megtalálja a megfelelő megoldást.
Franz erősebben markolja a tőr alakú fadarabot, és összehúzott szemmel koncentrál. Apja lazán áll, mintha csak ottfelejtette volna magát, arcán féloldalas, provokatív mosoly. A fiú tudja, hogy csak látszólag védtelen, de képtelen kihagyni a lehetőséget. A másik felé ugrik, felső támadást indít, majd az utolsó pillanatban áttekeri a tőrt a karján, s alulról döf… a levegőbe. A következő pillanatban egy érdes fafelületet érez a nyakán.
- Megvagy, kölyök! - csendül apja vidám hangja a fülébe - De egész szép kombináció volt, gratulálok!
Franz morgolódást mímelve áll vissza alaphelyzetbe. Tulajdonképpen csalódott lenne, ha sikerülne legyőznie az apját, mindössze három év tanulás után. Ennél az ő apja sokkalta jobb. Hirtelen egy különös, feketébe öltözött figura tűnik fel az udvaron.
- Franz Nebelturm!
-Igen?
-Igen?
Apa és fia egyszerre kérdeznek vissza, majd megosztanak egy halvány mosolyt. A küldönc egy pillanatig zavartan néz egyikükről a másikukra, majd megköszörüli a torkát, és a felnőtthöz fordul.
- Gerhard parancsnok haladéktalanul várja, Herr Franz.
Franz kissé elkedvetlenedik. Ennyit az edzésről. Az apja nyugodtan, enyhe mosollyal az ajkán válaszol.
- Mondja meg Gerhardnak, hogy fél óra múlva indulok. Most sajnos nem érek rá az előszobájában ácsorogni.
A küldönc zavara egyre nő, de azért udvariasan biccent, és elindul visszafele. Franz szélesen elvigyorodik. Semmi kétség, neki van a legjobb apja az egész világon!