Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Top posting users this month
Alberich Fischer
Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték 1szava10Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Voting_bar2Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték 1szava11 


You are not connected. Please login or register

Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték

3 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Vas. Feb. 28, 2016 3:35 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Na mi a fene nagy helyzet?!

2Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Hétf. Feb. 29, 2016 5:23 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács
Az a nagy helyzet, hogy a "nagyapád" megszűnt beszélni. Nincs igazán előjele, fogalmad sincs, hogy csak megnémult, megszabadult a lelke a fogságtól vagy totálisan megsemmisült. Hogyan reagál rá Fräulein Hilde von Hellenso... upsz, spoiler Nebelturm?

https://questforazrael.hungarianforum.net

3Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Csüt. Márc. 03, 2016 8:02 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
* Hideg vasárnapi reggel keltette a parókián, ébredésének oka az ablakon pattanva hangzó jég volt, mely őrült módra veretvén bántalmazta a soványka üveglapot, minden esésnél szinte betörve azt. Mocskos egy nedves idő volt, semmi jóval nem kecsegtette, bár legalább annyi szerencséje volt, hogy efféle ítélet napokon nem nagyon kellett elhagynia az otthonát, elvégre ekkortájt még a bitangok se nagyon sumákoltak az utcán, ha pedig komolyabb dolga akadna, akkor korábban keltették volna. A csönd maró volt, a kintről érkező recsegés-ropogás kivételével semmi neszelés nem piszkította a kakofónia fehér vásznát, még a gyakran hangzó éneklést gyakorló kóristáké sem. Furcsa nap volt, nem is kétséges. Alélt fáradsággal keltette magát a szakadozó barnás pokrócok közül, hosszan lenyúló inge jótékonyan takart mindent, ami lentebb lehetett. A libabőr azonnal végig szaladt rajta, teketóriázás nélkül lépdelt végig meztélába jéghideg csiszolt kövön, hogy a komódhoz lépvén egy vastagabb barna gyapjúnadrágot vegyen elő, meg egy pár lenharisnyát, hogy ne fázzék oly nagyon talpa. Mindezt teljes csöndben tette, mintha csak nem kívánná megzavarni a nyugalmat... De ezen nyugalomnak is megvan a maga ára, s végül hogy elkezdte zavarni, megköszörülte kissé a torkát, majd végül a lándzsához lépett, s leülve a székre, elkezdte azt repceolajjal kezelni, mintegy táncba hívásként, hogy ne ő legyen az aki először szólal meg. Nagy a becsülete, nem kelthette annak illúzióját, hogy jobban érdekli az öreg, mint egyébként szokta...
~ Így belegondolva ritka csöndes ma nagyapa... Talán valamilyen évforduló lehet ma? Vagy talán az idő teszi? Érdekes...
* A tárgyat metodikus közömbösséggel simogatta tovább, görcsösen figyelve arra, hogy minden porcikája kellőképpen ápolt, és erős legyen. A jó fegyver titka az ápoltság, s a feketeacél esetében ez még inkább igaz, elvégre relatívan értékes anyag, s ha ez nem lenne elég ok az odafigyelésre, ha mocskos marad, ráéghet a piszok, amit végül nagyon csúnyán súrolni kell, akár megsértve a fegyvert.  Utóbbi persze a lándzsát nem fenyegette, elvégre tudta magát javítani... De a szokás a legfontosabb, nem pedig annak aktualitása. Talán egy fél óra telt el így, mire végül visszatette a rongyot a vájlingba, amiben az olaj volt, s odalépett a szobájában lévő lavorhoz, melynek jeges vízében szappannal lemosta a csúszós folyadékot. Bántó volt a hangtalanság, gyakran zavarni szokta nagyatya felesleges fecsegése, de mégis vére lenne, s emellett egyetlen szüléjeként nem sok másba kapaszkodhatott.
- Ocsmány egy idő, nem?
* Hangja tétován csendült fel, szinte visszhangozva az üres szobában. Annak üressége csak most, hogy ily egyedül találta magát, hatott igazán maró tényként. Sok kis lakhelyek, egymástól méterekre, s mind egy külön világ, egy saját szféra, melyeket a lelkészek és a templomosok mind rettenetes vehemenciával védelmeznek... Mit keres hát mégis itt? S miért nem válaszol a nagyapja, hogy megtörje ezt a rettenetes csendet?
- He? Ocsmány az idő, ugye?
* Ahogy lecsengett mondata, a csönd ismét megült. Talán fél percig várakozott, mire végül felsóhajtott. Játssza a nehezen kaphatót, fene a fajtáját. Mi okból lehet most ilyen vehemens? Talán valami rosszat mondott tegnap? Nem tudta... Dühösen a földnek koccantotta a végét, amire is a fegyver ridegen megpendült. Az ilyesmi bolondságot mindig is utálta Eckbert, ártott lándzsa végének, s emellett gyerekes bolondozás volt, más semmi.
- Szólalj már meg, te vén szar.
* Immáron kissé elkeseredetten kiáltott a lándzsára, aki teljes közömbösséggel ignorálta. Ismét el kellett telnie pár percnek, lelkében még lángolt annak vágya, hogy hátha megszólalna a habókos vénember, s csak úgy játszva, bolondozva szidná le, hogy csak szórakozott. Erre megkönnyebbülvén mosolyodna el, s hisztisen hozzátenné, hogy nagyon rossz vicc volt... De várhatott, egész húsz percet is, miközben pedig minduntalan szólongatta vérét, aki látszólag teljes hangtalanságba temetkezett. Makrancos bosszúsággal lépett a szekrényhez, s felöltött egy hosszú barna köpenyt, melyet középütt megkötött. Táskáját vállára kanyarintott, majd a csukját felhúzta, hogy ne verje meg oly nagyon az istennek vihara. Kívánta jelenleg ezt a kis fázást, s a jég durván koppanó fájdalmát... Rettenetesen zavarta a lándzsa gyerekes játéka, semmi móka nem volt benne. Otrombán markolván húzta végig a földön a tárgyat, s duzzogva lépett ki a folyosóra, ahol a félhomályban nyugtatón villant pár pillanatra fel a rózsaablak, pompás színekbe festve az alant elheverő márványból faragott kövekkel kirakott padlózatot. A belső udvarra vágyakozott, sebes léptekkel slattyogott át oda, s leült egy fából veretett sámlira, hogy kissé levegőzzön, miközben éppenséggel kopogva jajdult teste bele a reá potyogó jeges daraboktól. Meg tudta volna most ölni az öreget, de leginkább ölelni akarta, ám az már nagyon régóta nem volt a régi, s a fém tapintása bár langyos volt, közel sem cipelte magával azt az emberi meleget, melyet néha szeretet képében kívánt volna.
- Elég lesz már a mókából, szólalj meg.
* A lándzsa továbbra sem reagált, ám a hangra egy fiatal lelkészleány lépett ki az oszlopos csarnokból, furcsállva figyelve a vámpírt, ahogy a fedett rész helyett a kis keringőben ül.
- von Nebelturm kisasszony, miért ül kint? Meg fog fázni...
- Áh, igaz.
* Ébredt fel egy pillanatra a keserű duzzogásból, s felemelkedvén belépett a csarnokos részbe, megállván a lelkészlány mellett. Aranyos teremtés volt, jóindulatú pirospozsgás arccal, s meggyőző mosollyal. Légynek se árthatott.
- Minden rendben van?
- Többnyire... * Hirtelen elméjének zavaros katyvaszából némi logikus ridegség szakadt fel, majd a fegyver nyelét a nőnek nyújtotta. * - Maguk lelkészek bele tudnak látni az emberek igaz lelkébe. Mit lát a fegyverben?
* A leány néhány rigmust elsorolván percekig figyelte a fegyvert, majd megrázta a fejét, s egy rövid meghajlás után távozóra fogta... Dühében tagjának minden erejével vágta a kőnek lándzsáját, szinte megrepesztve egy kissé az épület burkolatát. Hogy gondolhatott ilyet, hogy itt hagyja? Csak úgy? Miért?
- Te rohadt vén fasz...
* A tárgyhoz lépvén felkapta azt, s magához ölelte, miközben keservesen szipogva próbálta visszatartani a könnyek tolakodó áradatát, melyek véletlenül se hagyták magára a gyász tudatával... Gondolatai zavarosságában csak így csóringerbe öltve rohanvást indult meg az istállófelé, s bármiféle szerszám nélkül pattant hű lovára, melynek oldalába indokolatlan erővel sarkalt bele. Az állat nyihogva lépdelt hátra, majd végül mire kiért az istállóból, megindult vágtázva kifele a városból. A kapun úgy suhant át, mint holmi bolond, s lépten-nyomon ráverte a sarat a mellette haladó emberekre, akik bosszúsan kiabáltak utána, hogy mégis mit képzelt... Semmit sem, görcsösen ölelte magához hol a lovat, hol a lándzsát, keservesen nyüszörögve, melynek hangját szerencsére elnyomta a vihar. Köpenye alatt folyamként záporozott az eső, s taknya egyként folyt nyálával és könnyeivel, miközben tagadóan rázta meg magát minden olyan gondolat megjelenésére, mely arra mutatott rá, hogy talán eltávozott az egyetlen ember, aki őt igazán szerette. Az idő értelmét vesztette, a táv sem létezett, zihálva lihegő lova valamikor a jövőben kijuttatta a Nebelturm toronyig, ahol is fáradtan állt meg, szinte eldőlve. Szánalmasas sózsákként fordult le az állatról, egyenesen bele a sárba, figyelmen kívül hagyva minden logikát. Ő maga volt a merő szégyen, botorkálva lépdelte le a toronytól mért talán két kilóméteres távolságot, s lehajtott fővel sétált végig a városon, mely ott feküdt az épület mellett. A bejárathoz érvé két acélos őr fogadta, akik pillanat alatt megismerték a lándzsát ami kezében lógott... Messze túl otromba, hogy csak elkeverjék, ki más lett volna, ha nem őrült Eckbert. 
- Takarodj innen kitaszított, vagy azonnal megölünk. Ismered jól a törvényt.
* Kapucnijába bújva szánalmasan kapaszkodott bele az előtte lévő őr páncéljába, szinte magához ölelve a Nebelturmot, aki talán rokonja lehetett volna. 
- Eltűnt a nagyapám...
* Az őr erős páncélos kezével úgy sodorta el magától, mintha csak egy pihe lett volna, s a leány ismét egy pocsolyába hevert el, de immáron nem kívánt feltápászkodni, élvezte a láp büdös talajának nyugtató illatát, s a tényt, hogy ennél rosszabb már nem lehet.
- Előfordul néha, nem számít semmit... Takarodj innen mielőtt megölünk... Csak jót akarunk, menj innen, indulj azonnal! Nem is láttunk!
* Keserves, ordító zokogása még egy fertályóráig hangzott a mocsokban, ám végül felszedelődzködött, s botorkálva, a fegyvert mankóként használva indult meg a ló irányába. Se nem látott, se nem hallott. 
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* A kandalló tüzében recsegve roppant meg egy darab fa utolsó része, egy öreg, talán 130 éves asszony ült jóindulatú lángja mellett, némi kukoricát morzsolva. Kintről játszadozó gyermekek hangja hallott, egyre közeledvén... Hány éve is lehetett már az eset? Több mint száz... Öregszik, nem jó már az emlékezete. Az ajtó kitárult mögötte, három szőke kölyök rohant be, s csatakosan átölelték az asszonyt, aki kedvesen csókot nyomott azok fejére, vénséges cserepezett ajkával.
- Hát ti mit csináltok erre rosszaságok?
- Anyu küldött minket, mondta, hogy látogassuk meg a nagyit!
- Szia nagyiii!
- Mamaaa, elmeséled azt a történetet ükapuról?
* A kérdésre csak fáradtan elmosolyodott, majd szeme a kandalló felé mozdult, ahol pár fémből veretett kampón egy éjfekete lándzsa pihent, tökéletesen gondozva, s csillogván, a játszadozó tűz néha fel-fel kacsingató fényébe.

4Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Vas. Márc. 13, 2016 5:08 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács
A vége egészen idilli volt, jól ellenpontozva közvetlenül előtte a kétségbeesést. A következő adag:
A katonáknak ölniük kell, ez az idők kezdete óta így van. De mi történik, ha parancsot kapsz, hogy valaki olyan lelje általad a halálát, aki szerinted semmi rosszat nem tett?

https://questforazrael.hungarianforum.net

5Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Vas. Május 31, 2020 12:32 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Egy darab kenyér...


A siheder a földön hevert, Hilde csizmájának sarka pedig kegyetlenül passzírozta ki annak tüdejéből a hagymaszagú, metsző bűzű levegőt. Fáradt volt. A gyerek is, ő is. Sosem volt jó futó, pláne nem páncélban, de most egy pattogzott utcakő a segítségére sietett, s valahogy sikerült elkapnia a sötételfet, aki így az alkonyi félhomályban pont úgy hatott a lába alatt, mint egy szánalmas kis cserebogár. Mellette egy kenyér hevert árván, haját részben befedte már a lószar, ami helyenként jó körömnyi vastagon takarta az utcát. Nagyot fújtatott, s kicsit még jobban rálépett a nyomorult teremtésre, aki hörögve szisszent fel a lába alatt.
– Jól megfuttattál engem, te kutya. – különösebb szánalom nélkül méregette a férfiút, majd felsóhajtott.
A lába alatt ficánkoló teremtés keserűen sípolt fel ismét, amire végöl engedett egy keveset rajta. Az egy pillanatra már-már felnevetett, ám ez leginkább csak a tüdőbe visszatérő levegőnek volt köszönhetőn, s nem annak, hogy olyan jól szórakozott  volna. Lassan felállíthatta volna a földről, de úgy döntött, hogy egyelőre még vár. Hadd féljen egy keveset. Az igazat megvallva nem volt túl nagy veszélyben, ha van miből elvenni, általában bírsággal büntették az ilyet, ha szegény volt (s általában szegények voltak), akkor pedig bottal, rosszabb esetben néhány ujjal. 
– Most fel fognak akasztani? – kérdezte egy keseredett sípoló kappanhang, amire a lány csak felnevetett.
– Kenyér tolvajlásért? Hogyne, mész is egyenest kendertáncot járni a bitófára. – picit habozott, majd végül ismét megszólalt. – Ha mellé meggyilkoltad az árust is.
– És akkor mi lesz? – kérdezte ismét a siheder, talán nyugodtabban, de továbbra is elkeseredetten.
Végignézett egy kissé a teremtésen, sötét volt, mint a kohó mélye, s vékony, mint nedves mezőkön árván kihajtó nád. Roppant szerencsétlenül festett hirtelen, s nem tudott nem megesni a szíve rajta. Vélhetőleg az éhség tette tolvajjá, arról nem beszélve, hogy az is tolvajlás volt, amit a pékek tettek mostanság. A liszt dohos volt, s fűrészporral keverték, emellett pedig aranyáron is árulták annak vékáját, így aki megsüttette, nem az ízét vásárolta meg, hanem inkább a luxust, hogy a sav nem nyaldosta oly rútul a gyomrát.
– Sötételf vagy, így azt mondanám, hogy cudarabbul jársz, mint egy ember. 35 botütés bikacsökkel... 24, ha meggyőzően sírsz. De akkor most felállsz, s nem menekülsz. – lábát felemelte róla, majd figyelte, ahogy a szerencsétlen teremtés felemelkedett. Orrából patakzott a vér, vélhetőleg megcsókolhatta egy csöppet a földet. Ha az felállt, megfogta a grabancát, majd lökdösni kezdte. 
– Tudsz bőgni, ebugatta? – kérdezte, miközben előre taszigálta a sihedert.
– Tudok. – bólintott a férfi, majd óvatosan a zsebébe nyúlt.
– Akkor kezdj el bőgni. Mire odaérünk, még az inged is taknyos legyen, vagy behajítalak az őrség ajtaján. 

A séta rövid volt, de annál szánalmasabb, a sötételf olyan krokodil könnyeket hullajtott végig, hogy kevésnek híján neki is megesett rajta a szíve. Ez persze elég jóindulattal mért kevés volt, ismerte jól a zsiványok praktikáit, s azt is látta, hogy a kölyök egy tűt döfött időnként a hüvelykujjába. Öregebb trükk volt az emberiségnél, s általában tényleg eléggé jól folytak tőle a könnyek, de ügyesen kellett csinálni, mert ha túlzottan vérzett az ember ujja, nagyon feltűnő volt. Lódított egy nagyot rajta, majd kivette a kezéből a tűt, s elhajította valahova. 

Talán egy tucat lélegzetvételnyit kellett csak sétálniuk ahhoz, hogy a terebélyes téglaépülethez érjenek, aminek oldala mellett pont ott állt az őrség ezen épületének vezetője. Kackiás bajuszú férfi volt, s egy táblára szögelt fel egy pergament, amire egy elnagyolt vonásokkal felpingált bandita volt. Nevetnie volt kedve, most először látta idekint a férfit, mindig csak az asztalánál pihent, el se tudtak képzelni a szabadban.
– Áldás, békesség, Herr! – továbbra is maga előtt fogta a sihedert, mint ahogy a halász viszi a szánalmas kis pontyot a családja elé. – Ezt a szarkát a pékeknél fogtam, megszökött egy kenyérrel. Megbánta.
– Istené a dicsőség, Fraulein. – a férfi megpödörte a bajszát, majd végigmérte a sötételfet, de azzal a tekintettel, amiként a gazdasszony néz a férges szilvára. – Meg-e?
– Az Úr színe előtt mondom, hogy megbántam. – hüppögte a kamasz keservesen, sűrűn nyelve a taknyát. – Soha többé nem fogok kenyeret lopni, se semmi mást. Éhes voltam nagyon, s az édesecsém is már csak hagymát evett napok óta. Kellett valami laktató a gyomrába.
Sok érzelem átszaladt az őr arcán, többek között  a szórakozottság, az undor, a gyúny, de a listán éppenséggel a szánalom nem nagyon jelent meg. Nem szólt semmit, csak tovább méregette a szurkosbőrűt, aki minduntalan csak levegőért kapkodott könnyei között.
– 24 botütést gondoltam neki, uram. A tér közepén. Nincs egy megveszekedett váltója se, bírságolni nincs rajta mit, egy kenyérlopásnál pedig nagyobb disznóságot is el lehet követni. Az éhség nagy úr. – azzal lökött egyet ismét a fiún, hogy a korábbiaknál is szánalmasabbnak hasson.
– Az utóbbi napokban ez a ötödik kenyértolvaj, akit elém cipelnek... Ideje lesz megrémíteni őket kissé, egy kormosért nem kár, kötelet neki. – az őrség kapitánya elmosolyodott egy kissé. – Még ma kidoboltatom, holnap már lógni fog. Vigye az őrség fogdájába, s adjon neki kenyeret, ha már olyan éhes volt.
Pár pillanatig mind ő, mind a fiatal meredten bámulták az őrt, aki csak intett egyet. Való igaz, jogában állt kivégeztetni a tolvajt, a büntetést szabadon osztották megítélés szerint, de ritka volt, hogy így jártak volna el... Biztos volt, hogy rosszul hallotta.
– Istenem, ne... – szólalt fel a fiatal.
– Uram, csak egy kenyeret lopott el. Ezért igazán felesleges akasztani, több kárt okoz egy patkány, mint egy kenyértolvaj. – nagyot nyelt, majd meghajtotta picit a fejét a kapitány előtt.
Az elmosolyodott kissé, majd tovább szegelte a plakátot a fába, egymás után ütve nagyobbat és nagyobbat. Hirtelen minden koppanás úgy hangzott, mintha csak egy szeget vertek volna egy koporsó fedelébe, ami szépen lassan lezáródott.
– Mi teremti a legtöbb tolvajt, kisasszony? – kérdezte a férfi várakozóan, picit abbahagyva a kalapácsolást.
– Az éhség? – kérdezett vissza.
– A lehetőség. És az, ha látják, hogy a tetteiknek nincs felelőssége. Ma lopott, holnap lopni fog. Ha azt látják, hogy lóg egy kenyér miatt, a többi tolvaj is megrémül. Jó lenne, ha a patkányokkal is ilyen egyszerűen szót lehetne érteni. Vigye.
– Uram, az öccse éhe... – próbált szólni a fiú érdekében, ám akkor a kapitány ismét megszólalt.
– Vigye. 
Tekintetét a fiúra fordította, aki pont úgy hatott, mint a nyílzápor elé tévedő gímszarvas. Nem is nagyon értette, hogy mi történt. Legszívesebben vállon veregette volna a sihedert, hogy ez bizony nem az ő napja volt, de egyszerűen ő maga is túl meglepett volt ehhez. Végigmérte azt, majd megfogta a grabancát, s megindult.
– Átkozott söpredék... –  nyögte még oda a férfi. 
A hangra megtorpant egy kissé, s elgondolkodott, hogy ki is volt a valódi söpredék. A kapitánynak talán igaza volt, sőt, biztos, hogy igaza volt. de megért ennyit az a pár kenyér? Az a pár száraz, szar, dohos kenyér? Nem. Megindult előre, majd hirtelen lába megakadt egy macskakő nemlétező szélében, aminek hála akkorát esett előre, hogy még az északi alföld is megirigyelhette volna. Feltekintett a sihederre, aki úgy állt ott, mint Káin az Isten előtt. Szemöldökét összeráncolta, hogy találja már meg a lábát, majd végül hatalmas levegőt vett.
– Kigáncsolt az istencsapás! – majd folytatta. – Kapják el!


Egyedem, begyedem, kendertánc,

kormos pajtás mit kívánsz?

Nem kívánok egyebet,

csak egy darab kenyeret.

6Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Szer. Szept. 30, 2020 5:41 pm

Sibylla

Sibylla
Mesélő
Mesélő
*jutalom helye, amelyet néhány napon belül kitalálok*

Ahogy azt tőled megszoktuk, egy nagyon szép szövegben sikerült megoldanod a fentebbi feladatot. Nekem kifejezetten tetszett a történetben, ahogy árnyaltad a helyzetet, és nem csupán morális, hanem társadalmi szempontot is beleépítettél, ami ugye nem más, mint a kisebbségi csoportok helyzete, az őket sokszor érő hátrányos megkülönböztetés és előítéletektől terhes gondolkodás, a többségi réteg, az emberek részéről. Sajnos semennyire se tudom objektíven vizsgálni ezt az írást, lévén meg lettem véve egyrészt a problémafelvetéssel, másrészt Hilde felettébb emberséges (hülye jelző itt, de nem jut jobb eszembe : D) döntésével a végén.

Az új helyzeted pedig:

Hildénél egy elég kézenfekvő probléma volt mindig is a faji mássága, és az, hogy ezt a másságot milyen bonyolult néha összeegyeztetni az általa választott frakcióval. Mi történik azután, hogy Hilde talál vagy felajánlanak neki egy módot, amellyel megtörhetné a magán hordott átkot: ha él vele, elveszíti minden vámpíri tulajdonságát, és onnantól emberként élhetne. Az érdekel, hogy hogyan döntene a karakter, maradna-e vámpír, vagy élne a lehetőséggel, hogy emberként talán könnyebben be tudna illeszkedni az egyházba.

7Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Szer. Szept. 30, 2020 11:09 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A lángok a magasba nyúlva futottak végig a város macskaköves utcáin, sikoltások, s keseredett nyögésektől volt hangos minden, ő maga pedig sasként tekintett le a romlásra, ami lustán, komótosan hatalmasodott el Hellenburg felett. Az angyalrom tetején állt zihálva, s a város fölött elsuhanó sárkányt leste. Tudta, hogy esélye sincs arra, hogy esetleg harcba szálljon vele, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megpróbálja. Talán, ha megvárja, hogy kissé lentebb repüljön, vagy esetleg célpontnak tetteti magát. Ha zuhanna, esetleg képes kicsikarni a vérében rejlő ősi erőt a lebegéshez, s akkor nem hal szörnyet... Nem igazán volt ideje gondolkozni ezen, csak tudta, hogy ennyivel tartozott a városnak, kis áldozat lett volna a léte azért, hogy a métely, mely most eleven katlanná tette honát, eltűnjék. Akárcsak egy pillanatra is. Ziháló tüdejét megtöltötte a füstös levegővel, majd torkaszakadtából ordított a pikkelyes borzalomra.
– Gyere, kutya! Kell a szén a pokol kohóiba! – köhécselt.
Tüdeje összeroskadt a felfelé hömpölygő füsttől, a sárkány pedig látszólag nem is foglalkozott a kiáltozásával, úgy röppent el felette, mint ahogy egy kalandor lép el a hangya mellett: tudomást sem véve róla. 

A bestia által okádott tűz pereme végigszántotta testét, ruhája széle ordenáré bűzzel füstölt fel. Nem érzett fájdalmat, túl dühös volt ahhoz, hogy érdekelje a láng, ami lassan ki is aludt ingén. Ismét mély levegőt vett, majd felordított, s a széles angyalrom széléhez rohant, úgy szorítva a lándzsát, hogy szinte minden vér elhagyta a kezét.
– Mocskos sátánfattya! Az ÚR verjen meg! – nem is hallotta már magát, csak a fülében doboló elszántságot, mely minden pillanatban arra késztette, hogy ha a sárkány a közelbe érne, ugorjon.
– Hilde, az apád jóistenit! – ordított fel a hang az eddig csöndes lándzsából. – Menekülj innen, ne kisértsd a sorsot!
A sárkány lebukott, s az angyalrom alá süllyedt. Imát se volt ideje mormolni, úgy vetette magát a mélységbe, hogy már nem is hallotta magát sikítani, vagy esetleg ordítani. A lándzsa a pajzsnyi pikkelyek közé csúszva ette bele magát a szörnyeteg húsába, ő maga pedig menten utána érkezett, féltérdre. Borzalmasat reccsent a valami a lábában, s bár az adrenalintól nem érezte, hogy mi is lehetett ez, nem voltak illúzió, nem tudott volna felállni innen. Helyette csak imádkozni kezdett, s a lándzsa halvány derengő fénnyel marta végig halvány bőrét. A fekélyek hidegen pattogzottak ki kezén, s egy pillanatra érezni kezdte a pörkölődő bőr, s a genny szagát. 
– Égj, kutya! Égj! – kiáltott ismét fel, s minden erejével próbálta belenyomni a hegynyi élőlény sziklakemény bőrébe a lándzsát... Lába ereje viszont elhagyta, s mind hiába próbált harcolni, leginkább csak erőtlenül kapaszkodott az elevenen égető koromsötét fegyverbe.
A sárkány ismét átrepült a város felett, s még egyszer végigmarta azt forró csókjával, aminek nyomában csak szenvedés, s üszkös romok maradtak. Tehetetlenül ordított végig, talán zokogott is, nem volt benne teljesen biztos, immáron elhagyta az ereje, s az elszántság okozta ellenállása is. A fájdalom régi barátként üdvözölte, s most már érezte, hogy minden szívdobbanásra okádva kiáltott vissza a lábszárából kiálló kettébe tört csont. A sárkány elfordult a várostól, majd a pusztának vette az irányt, vadul rángatva magán. Nem tudta, hogy mi lehetett az út végén, csak abban tudott reménykedni, hogy halálát annak a hiánya okozza majd, ami eddig éltette. 

A sárkány hirtelen megállt egy lápos terület közepén, majd végigokádta a földet, ami szinte síksággá száradt tőle. Gyakorlatilag figyelni se tudott erre, továbbra is csak a fülében doboló fájdalom érdekelte, csak az lökte ki ebből a borzalmas delíriumból, ahogy alatta elterjeszkedő szörnyeteg formája szépen lassan a semmibe foszlott, s a földön találta magát, a lándzsa pedig egy félangyalokhoz hasonló teremtmény hátába volt szúródva, éppen csak a hegyéig. A nefilimnek ható teremtés szebb volt, mint bármi, amit valaha látott, négy hatalmas szárnya pedig úgy fénylett, hogy még az éjszakai sötétben is úgy érezte magát, mint egy langyos nyári napon. Békésen.
– Ítéletet hozni jöttem a földre, Hilde von Nebelturm. Hát kételkedsz abban, hogy az Úrtól érkeztem? – a lándzsa kifordult a sebből, a csöpp vágás pedig lassan szétfoszlott, mintha ott se lett volna. – Állj fel. A tartozásod megfizetted Délnek, a toronyból kiugorva meghalt Hilde von Nebelturm.
A fenséges teremtmény arca oly semlegesnek tűnt, mint egy tál sótlan kása, s úgy nézett reá, mintha a megelevenedett semmi térdelt volna előtte. A lány ebben a pillanatban teljesen meg volt róla győződve, hogy a lény nemes egyszerűséggel nem tudott érezni. Intett. Teste akaratlanul is követte a parancsot, s legnagyobb meglepetésére az eddig lábszárából kitüremkedő csont eltűnt, úgy állt ott, mint ahogy ma reggel felkelt. Ellenben meztelennek érezte magát, s védtelenebbnek, mint valaha. Hogy lehetett ez a lény, aki minden kétséget kizáróan az ÚR egy angyala, az a sárkány, ami végigégette hőn szeretett Hellenburgját? 
– Te feletted is ítélkezek. Atyámnak minden gyermeke a legkedvesebbike, legyen vámpír, vagy ember, elf, vagy goblin. Gőgös vagy, hisz azt hitted, hogy majd talán megmentheted Hellenburgot, de ez a gőg eltörpül az áldozat mellett, amit hoztál. – az angyal közelebb lépett hozzá, majd megérintette a vállát. Úgy érezte, hogy még a mélyének legrejtettebb bugyrába is belátott. – Ítélkezem hát feletted, s elveszem terhed. Bűneidtől megfosztalak, s csak az marad, aki vagy. 
Testén hideg, alig érezhető reszketés futott végig, nyomában pedig valami olyan nyugalom maradt, amit sosem érzett. Eltűnt minden sötétség, minden féreg, mely szüntelen rágta a lelkét. Most először azt érezte, hogy jól lakott. Nem kívánta a vért. Feltekintett az égre, majd felismerte az angyalból sütő fényt. A nap volt. Simogatta.
– Ez neked az ajándékom. Erős, aki ellenáll a kardnak, de még erősebb, aki a saját természete által épített kalitka falait kipárnázza. Fogd meg a kezem, s fogadd el ajándékom. – a félangyal arca továbbra is érzelemmentes volt, de valami olyan nyugalmat érzett sugározni belőle, hogy keze önkénytelenül is a teremtmény felé táncolt. 
Majd megtorpant, s bánattal teli tekintettel nézett bele Abaddon szemeibe. Rút játékot játszott ő vele, hisz tudta, hogy olyan ajándékot ad majd, amit nem fogadhat el. Az Úr áldása volt ez a kereszt, melyet szüntelen viselt, s pont emiatt nem vehette le. Akkor sem, ha valaki olyan ajánlotta ezt, aki az ő akaratát hordozta. Ez volt az édes terhe, az ő üvöltve lángoló billogja, ami emlékeztette az alázatra. Hogy dobhatta volna hát ezt el?
– Nem. – nyögte ki, miközben érezte, hogy ismét összecsuklik a lény előtt, aki csak egyre hatalmasabbnak tűnt. Mellkasa lágyan rázkódni kezdett, majd szépen lassan ki is szorult a levegő a tüdejéből. Keservesebben sírt, mint valaha.
Az angyal csak lenézett rá, továbbra is méregetve őt. Semmit nem tudott róla leolvasni. Se elégedettséget, se csalódást, se dühöt, se békét... Semmit. Hilde öklét keservesen a szája elé tartotta, majd olyan erővel szorította arcához, hogy fogai felsebezték azt, a vér pedig úgy serkent ki, mint hegyoldalból a patak.
– Nem... Nem... – szajkózta érthetetlenül, miközben lassan már az angyalt se látta a saját elkeseredett könnyeitől.
Hogy helyezhette volna bárki is ezt a döntést a kezébe? Az Úr nem ezt akarta volna, ha az Úr akarata lett volna, akkor ő maga rendelkezik vele, s nem döntés elé állítja. Ez nem szabad akarat volt, nem jó és rossz között kellett választania. Eleven lényét kellett volna elvetnie, azt a lényt, ami miatt olyan forrón és őszintén szerette Istent. Ha ez elvész, mi marad?
– Nem, nem... Nem... – nyüszített továbbra is, majd fejét a földhöz szorította teljes elkeseredésében.
Ő az volt, aki, s nem ember. Őt Isten vámpírnak teremtette, s ezen az se változtathatott, ha minden vágya, minden porcikája arra epekedett, hogy ez ne így legyen. Nem menekülhetett el ettől, Isten se akarhatta ezt, s biztos volt döntésében. Ő jobban tudta azt, hogy mi volt számára a helyes, hogy mi volt az egy igaz egyenes út. Az út a mennyekben, Atyja elé. 

Mire megmozdult, fájt a feje a sírástól, s úgy érezte, hogy nem csak az egész világ előtt, de még az Úr előtt is bolondot csinált magából. Ahogy feltekintett, az angyal már nem volt ott, egy egekbe nyúló szörnyeteget látott csak. Az letekintett reá, majd szárnyaival akkorát csapott, hogy kis híván elsodorta. Ismét hangot hallott, ugyanazt a mély, velőig rezgető baritont. Nem a sárkányból, valahonnan a közelből, a távolból, jobbról, balról, mindenhonnan.
– Tetszik hát az ajándékod, Hilde von Nebelturm?
A sárkány felreppent, majd ő egyedül maradt a szárazra égetett mezőn, de az ajándékát nem felejtette el, s a kebléhez szorította. Az ajándékot, ami a léte volt. A legédesebb kudarca. A keresztje. 

8Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Empty Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték Csüt. Okt. 01, 2020 4:56 pm

Sibylla

Sibylla
Mesélő
Mesélő
Nagyon jó ötlet volt időben az Ítéletnapra pozicionálni ezt a kis történetet, gyönyörűek a leírásaid, nagyon látványos, érzékletes képekkel sikerült operálni, le a kalappal!

És akkor nem túl nagy meglepetésként a kövi helyzetet az lesz, hogy Hilde egy reggel a már jól ismert és megszokott éhség nélkül ébred: hogyan reagál rá a karakter, hogy megszűnt vámpírnak lenni?

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.