Hilde von Nebelturm

A Hold már javában az ablakpárkányra könyökölt, mikor Hilde szerény parókiabeli szobájának ajtaján halk kopogás hangja hallott. A leányt az éj iratok tanulmányozása közepette találta meg, s félálomban forgó hangszálai közül csak egy halk "szabad" zendült fel, másra nem jutott hirtelenjében sem kedvéből, sem erejéből. A kitáruló ajtóban egy fiatal diakonissza állott, fáradt arcán valamilyen hideg távolságtartást tükröző arckifejezés pihent, s kisvártatva el is dalolta mondandóját. 
- Hilde kisasszony, Esroniel von Himmelreich zsinatelnök küldött.
- Mit kíván tőlem a zsinatelnök úr? 
- Efelől nem értesített, csakis egy pecsételt levelet nyomott a kezembe. 
- Köszönöm. 
Forradásos kezét kinyújtván átvette a papírost, majd egy rövid bólintással jelezte a nőnek, hogy immáron távozhat. Az ajtón sebesen becsukódott, majd a leány visszaült az asztalhoz, s a pislákoló gyertya fénye mellett feltörte a vörös viasszal vert pecsétet.
- Mi történt?
- Esroniel zsinatelnök valamilyen levelet küldött. 
- Mi áll benne? 
A kérdést egyenlőre halkan ignorálta, s szemei cikázva ugráltak fel alá a szépen formázott sorok között. Mindig meglepetést okozott neki, ha személyesen részesült feladatban a zsinatelnöktől, hisz ennyire elfoglalt embertől mégis dicséretes, hogy gondol egy-egy hétköznapi alkalmazottjára... Mindenesetre sebesen átívelték a maradék távot, majd orrnyergét átfogva fáradtan letette a papírost ahogy Esroniel aláírásához ért.
- A zsinatelnök személyesen hívott be arra, hogy segítséget nyújtsak a közeli Lövesburg lelkészének. Ő maga sem feltétlenül érti, hogy mit kell majd tennem, de valami olyan feladatra kért fel, ami maximális diszkréciót, s egy megbízható vámpír létét igényli.
- Hmm... 
- Mire fel lenne egy lelkésznek feltétlenül szüksége egy vámpírra? 
- Biztos ki fog derülni ha személyesen felkeresed. Mikor kell indulnod? 
- Most.
Bár még közel sem harapott a tél foga oly erővel a tájékba, a hideg már erősen terjedni kezdett a parókia falai között, s az azon kívüli világban még inkább sebesen csattogtatta fenyegető agyarait. Ehhez híven persze véletlenül se szándékozott átlagos öltözékébe tündökölni, s ehelyett inkább egy szürke nyak alatt összekötős inget kapott magára, mi alá egy barna buggyos nadrágot vett, amit beletömött csizmája szárába. Közel sem hathatott különösebben nőiesnek, de végül is első sorban nem nő, hanem a Déliek egyik harcosa. Mindezeknek a tetejébe felöltötte páncélját, s azt letakarta egy kopott barna csuhához hasonlító köpennyel. 
- Pokoli egy dolog, hogy már ma ott kell lenned.]
- Csak hét óra van, a kis városka pedig nem fekszik több mint 12 kilométerre. Lovon se perc alatt megteszem a távolságot, s akár holnap reggelre végezhetek is a feladattal.
- Hah, még mindig szokáshoz híven nagyszájú vagy édes lányom, azt se tudod még, hogy mit kell majd tenned.
- Akármi is legyen, megteszem.
Ruháját kémlelvén az asztalhoz lépett, ahol még nagyban pislákolt a kis fehér faggyúgyertya. Ettől nem is oly messze, egy egyszerű kis réz nyaklánc hevert, amin egy szépen megformázott kereszt pihent. Normális esetben ezeket talán ezüstből gyártanák, de vámpírként nem sok szeretettel adózik annak az átkozott fémnek, így be kellett elégednie ezzel. A díszt sebesen nyakába penderítvén a lándzsa után nyúlt, mely egészen langyos volt a tapintásnak készítésének mivoltja miatt. Pár pillanatig még átszaladt fején a gondolat, hogy megvan-e minden amire szüksége van, ám végül egy fáradó sóhajjal elfújta a haldokló fényforrást, s becsapta háta mögött szegényes kis szobája ajtaját.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nem is oly sokára már a Hellenburg közeli pusztában vágtatott, egyik kezével a ló gyeplőjébe kapaszkodva, másikkal a lándzsát markolva. A tüzes állat fűtötte testét (Emiatt nem nagyon kellett félnie a hidegtől) sebesen rángó izmainak hirtelen mozdulataival, s egyre csak fel és fel dobálta. Gyerekként nagyon szerette ezeket az hátasokat, megszámlálhatatlanul sokat utazgatott rajtuk a mocsárban, a külön arra kitenyésztett fajtáikon. Veszélyes környék volt, de tökéletesen tükrözte a bennük élők világát, hiszen számtalan gyönyörű látvánnyal áldotta meg az embert, ám megannyi vésszel is. A halál gyakran és sebesen érte el azt, aki nem figyelt oda az utazás során, s biz, ez lóháton mégoly igaz volt. Hasonlót tapasztalatai miatt nem is olyan meglepő hát a tény, hogy ez a sima mezei terep nem is nehezíti meg különösebben a haladását, s hogy az alatta sebesen loholó parázsló természetű kancára inkább barátként, s véletlenül sem holmi szolgaként tekint. Vágyakozik-e vissza szülőföldjére? Pokolian, s nem is hiszem, hogy ez olyan rettenetesen meglepő, ám jelenlegi világát jelentő Hellenburg is megannyi szépet biztosít számára, s bár még közel sem illeszkedett be az emberekhez úgy, hogy éppen ne kapna egy-egy sanda tekintetet fakó bőre s éles agyarai miatt, néhány kufár már vidám mosollyal üdvözli, s pár utcagyerek is nevetve rohan elébe, ismervén a tényt, hogy jó eséllyel egy-egy karéj kenyért sosem fog elsajnálni azoktól, akiknek sorsára juthatott volna ő maga is, ha éppenséggel nagyatyja nem fogadja szárnyai alá gondolkodás nélkül. 
- Nem hajtod azt a kancát egy kicsit túlzottan? 
- Dehogy, biztos örül már Kohle, hogy kissé megtornáztathatja a lábait, nem sokan mások ülik meg rajtunk kívül.
- Való igaz, fenemód dobálós egy jószág, de valahogy megtaláltad vele a közös hangot. Mintha csak te magad lennél.
A csönd ismét visszatért a határvidékre, s csakis a ló ritmikusan pattogó pata kopogása törte meg a zúgó monotóniát. A jószág levegőjét továbbra sem veszítette, bár immáron átváltott ügetésbe az eddigi sebesebb ütemből. Így telt hát el a megmaradt út egészen Lövesburgig, ahol végül az egyik fogadó istállójában elhelyezte a lovat, s pár váltóért cserében megegyezett az ottani istállós gyerekkel, hogy etesse-itassa meg a jószágot, csutakolja le, majd végül takarja be.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nem sokat időzött, útja egyenesen a parókiához vezetett, ahol egy fiatal lelkésztanonc üdvözölte, s sebesen bevezette az egyik szobába. Feladatadója már keresztbe tett kézzel várta, s némi hideg megvetéssel üdvözölte a szent falak között. Nem tűnt egy kedves embernek véletlenül se, ráncos képére hideg undor fagyott, lelkészruhája pedig a lehető leghivatalosabban festett rajta, még így is, hogy egy kellemesen bútorozott, forróra fűtött vastag pamutszőnyeges szobában ült egy karosszékben. Hosszú, csontos ujjai párszor végigtáncoltak a bútor fa részein, majd végül rekedtes mély hangon megszólalt.
- Nem erőltette meg túlzottan magát a sietséggel nemde? Nem is tudom miért vártam többet egy vámpírtól.
- Sajnálom, nem volt szándékomban megölni a lovamat valamilyen piszlicsáré ügy miatt.
- Hogy merészeli, amennyiben nem köt csomót a nyelvére a Zsinatelnök mindenképpen hallani fog erről.
- Javaslom nem is húzzuk az időt akkor, mert a nyelvem nem arról híres, hogy túlzottan tartaná magát.
- Igaza van, gondolom csakúgy kellemetlen egy magamhoz hasonló házsártos vénember társasága, mint nekem egy vámpíré. Matilde, hozz két pohár forralt bort a hölgynek.
Pár pillanatig csend honolt a szobában, s csakis a pattogó parázs zúgott halkan fel, egészen addig míg a szoba ajtaja kinyílt, s a leányzó egy fa tálcán két cseréppoharat nem hozott be, amikben aranyos darabka szárított szedrek és almakarikák úszkáltak.
- A parókia kertjében nevelt szőlőből készült a bor, remélem kedvének valónak találja az italt.
- Nem szoktam ilyet fogyasztani, de semmiképpen se utasítanám vissza vendéglátásának jelét.
Az edényt szájához emelve belekortyolt a forró italba, ami véletlenül se volt savanyú vagy éppen túl erős, olyan lágy volt mint egy kora tavaszi nap, s kellemesen édes, mint egy jó szem eper.
- Nagyon ízletes.
- Örülök, hogy ízlik. Ha megbocsájtja, mióta belépett azonnal zavarni kezdett engem az a fegyver a kezében, úgy néz ki, mintha csak a sátán sétabotja lenne, mégis mi az?
- Ez itt? A nagyapám.
- Lányom, már megkértem, hogy ne bolondozzon velem... Hogy lehetne az a ocsmány piszkavas a nagyapja? Efféle tréfa még egy fiatal nőtől is undorító dolog.
- De hiszen nem tréfál.
Csak egy ideges köhögés hangzott el, majda lelkész szemeivel vizslatni kezdte a furcsa fegyvert, a furcsa lányt, majd megint a furcsa fegyvert s megint a furcsa lányt. Megfagyott kifejezéséből nem nem sok dolgot lehetett leolvasni, teljesen zavarodottság és mitévőlegyűség festett csak színeket képére, s hosszan hümmögés és szuszogás után végül felkacagott. Eddigi fizimiskája némiképp meglágyult, s immáron sokkal inkább hatott valamilyen jó szándékú bácsikának, mint egy városka vallási vezetőjének.
- Isten látja lelkem, sok furcsa dolgot láttam már, de ilyet még nem. Maguk vámpírok meg a bolondos istenkáromló dolgaik. Azt se tudom hirtelenjében, hogy kirúgjam önöket, vagy tárt karral üdvözöljem.
- Az üdvözlés már részemről eléggé tárt karból érkezett, távoznémok már nem sok van, ha egy mód adatik rá.
- Nos... Sajnos nem engedhetem meg, hogy a kelleténél is több időt pazaroljunk itt csevegéssel, ugyanis hosszú a történet amit el kell mesélnem, s szeretném, ha még a mai éjszaka leple alatt utána tudna járni a probléma megoldásának... Óh, elnézést kérek a neveletlenségemért, Fritz von Ragnor vagyok.
- Igazán örvendek Fritz atyám, Hilde von Nebelturm.
- Micsoda furcsa név...
- Áh, valóban, ükatyáim még észak leghidegebb részéről származtak, de immáron csak a nevem az amit rám hagytak. Ha megengedi, az önöké kevésbé furcsa, de felmerül a kérdés, hogy mégis mit csinál Esronial von Himmelreich közvetlen szolgálatában egy büszke Nebelturm? Úgy tudtam, hogy a maguk családja preferálja saját közösségeiket, s inkább maradnak Lothar úr szolgálatában, mint sem hogy szétszóródjanak, mint hajdan Izrael népe.
- Nos, mint sok más dolognak, természetesen ennek is megvan a története, de eléggé hosszú ahhoz, hogy ne osszam meg. Talán a feladat elvégzése után.
- Óh természetesen, véletlenül se szeretném húzni az időt, csak némi meglepetést okozott nekem a dolog. Hilde... kisasszony, ért ön a besurranáshoz?
- Egész pontosan annyira, mint bármely másik Nebelturm. Nem sumákolós népség vagyunk, de ha feltétlenül szükség van rá, éppenséggel fel tudunk szívódni a ködben.
- Nem feltétlenül erre gondoltam... Várjon, elmesélem. 

Kiváló történet, nagyon tetszett, főleg, hogy a protestánsok egyszerű tagjait is megismerhettük kicsit jobban. Kiváló munká, és várom a folytatást!

Jutalom: 1000 váltó és 100 tapasztalat.

Tárgy, ami nem mágikus, de kifejezetten és előnyösen hasznos.

Név: Menetlevél
Leírás: Egy levél, a zsinatelnök és a király pecsétjével. Ezzel tudod magad igazolni a déli királyság területén, és gyakorlatilag az őrzött helyekre is belépő. A zsinatelnök ajándéka.
Ár: 700 váltó

Azt hiszem az egész ügy valamikor háromnegyed évvel ezelőtt kezdődhetett, még a tavasz elején. Hűvös, esős vasárnap volt, s pont az istentiszteletemet tartottam, amikor is városkában begördült egy szekér, melyen sok fáradtnak és sérültnek tűnő vámpírt pillantottam meg. Tudván, hogy immáron a liturgiának vége, nyájamat elengedve eltávoztam a falu központjába, ahol éppen a szekér állott. A kocsit egy jó kiállású magas úr vezette, s külleme valódi karizmatőr személyének jelenlétét sejtette. Elébe léptem hát, majd fejfedőmet megemeltem néki.
- Adjon isten jó vámpír uram!
- Fogadj isten, nagyságos pap uram.
- Lelkész, ha kérhetem.
- Óh, igaz is, rettenetesen sajnálom. Mifélénk már csak máshogyan mégyen a dolog, egyenest az úrhoz fohászkodunk, nem a juhászához. Nem ismerjük mi oly nagyon hát a nem földiek dolgát.
- No, az már rendben is vagyon, de ha tudhatom, mifélét keresnek itt errefelé ilyen nagy csinnadrattával bevonulván? Tán kárunkat kívánják?
- Hajsz, nagyságod, véletlenül se. Nagy bajban vagyon vérem kis csoportja, istentelen pogány honfitársak földig rombolták édes lakunkat, s most kettesével járjuk a közeli községeket, hogy hátha akad valahun hely, ahol megpihentethetjük fáradó lábunkat.
- 'isz az már komoly dolog vagyon, de ne feledje jó vámpír uram, hogy legyen bármely hosszú és kiszámíthatatlan az istennek útja, a végén mindenképpen üdvösséghez vezet, s ki ilyen nehéz kálváriákat táncol, arra bízvást csak jobb holnap várhat, mint a tegnap.
- Úgyan legyen, jó lelkész uram, de kérem, ha már most ilyen jól szavát értjük egymásnak, nem-e akad a falucskában hely 10-12 jó legénynek-leánynak, akárha csak üres telken is.
Igen könnyen megelőzhettem volna minden bajt, ha nem vagyok oly naiv, s azonnal elhajtom ezeket a szörnyetegeket, de így már kezemhez rettenetes sok vér tapad, s balgaságomat majd csak az úr bocsájthatja meg nékem. 
- No, kevés a jó föld a közelben, de még annyi a száj amit etetni kell. Még éppen akad étek azoknak akik éhesek, de ha falacskám ötszáza mellé bebújik még tíz, akkor bízvást nem akad több étek. Hideg lesz a tél, jó uram, későn jött a tavasz, s a ludak is alacsonyan szálnak. Látnám én két kézzel is asztalomnál, de mikor már a magamét is másik százzal osztom, efféle mártirkodás már nem kenyerem.
- Emiatt igazán ne aggódjon kedves lelkészem, én és atyafiaim foga nem igazán éhezik a kenyérre meg a kására, egészen másféle vadra fenjük késünket, s ezeket igen nagy számban megadja nekünk az erdő-mező, akad ottan megannyi finomság, az úr bő kézzel ád a jámbor bárányának.
- Ez már igaz, de házat ugyan nem adhatok véletlenül se. Tán vagabundus módra élnének a hideg földön?
- Nem, dehogy is. Jóféle építészek vagyunk mi, igen jól értünk ám házak felhúzásához, s ha engedi, egy telken is igen eleget tudnánk magunknak csinálni ahhoz, hogy egy kellemes telelő lakunk legyen. A gabonával pedig véremmel szívesen segítenénk, ha nyarantájt eljő az éjszaka, jól dolgozunk mi a sötétben, learatjuk mi azt, melyhez már nem illik a keze a parasztoknak a fáradt nap után. Létünk áldás lenne, ha megtalálja a helyet a lelkében a szeretetnek.
- Szép dolgokat dalol nyelved vámpír uram, de nem vagyok ura ennek a helynek, csak lelki pásztora. Áldásom adom a maradásra, de csakis akkor, ha Herr Karlt meggyőzik.
- Afelől biztosíthatom, hogy nem akad majd probléma, sikerült egy kellemes vagyont átmentenünk még a tornyunkból, s azzal megajándékozván Herr Karl minden bizonnyal jobb ekéket vehet majd jobbágyainak, mellyel számosabb lesz a termés, mint valaha is ezelőtt! 
- Igen jól hangzik, jó vámpír uram. Fritz von Ragnor lenne becses nevem.
Azzal kezemet a vámpír fele nyújtottam, aki csakúgy felém eresztette forradásos jobbját, s egy mézédes mosollyal bemutatkozott nekem. Hátamon végig szaladt a hideg egy kissé, de még nem is sejthettem, hogy mekkora hiba volt befogadni ezeket a jöttmenteket. Ha éltem odaadásával semmissé tehetném ezen hibámat, már régóta uram éteri kenyerén élnék. 
- Igazán örülök, kedves Herr Fritz... Becses nevem Edmund von Rötmantel.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Had ne mondjam, hogy az a kapzsi vén földesúr gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot, s menten két jó birtokot is biztosított a vámpíroknak. Akadtak biza csodák nem is kevés a környéken, de hogy miféle sebességgel emelték fel szép házukat a pokolfajzatok, az istentől nem származhatott. Két hét alatt úgy állt ott, mintha csak a föld lökte volna ki magából, s bár teljesen átlagos külleme volt, mégis nevetség tárgyává tette még a földesúr lakhelyét is, olyan nagy volt és olyan szemet gyönyörködtető. Most már sejtem, hogy mégis mi történhetett, de akkor meg se fordult volna fejemben. Úgy hallottam, hogy akadnak köreikben csodásan építkező vámpírok, nemde?
- A Blutsternek.
Nos, úgy gondolom, hogy Edmund konvojában lévő alakok valójában nem is atyafiai lehettek, hanem a pár elbérelt Blutstern. Ezek aztán azonnal nekiláttak a munkának, s sebesen olyat építettek, amit még nem látott Lövesburg. Óvatosan távozhattak, ugyanis észre sem vettem, de mintha sokkal több arc jelent volna meg köreikben, mint amennyien eredetileg voltak... Ezzel persze semmi baj nem volt, egy jó ideig tényleg teljese csönd volt, még a vetésben is besegítettek. A falusiak kezdték megkedvelni őket, s nem is csoda, elvégre tökéletesen beilleszkedtek közénk... Meglepetésemre, néhányan még a tiszteletre is el-el jöttek, így az én gyanúm is elszivárgott... Mindez így ment, egészen nyárig, amikor is az öreg Josef fia nemes egyszerűséggel eltűnt. Pletykás a falusi népség, mindenféle bolondságokat beszéltek az emberek, egyesek szerint a folyóba veszett, mások úgy gondolták, hogy talán elszökött beállni a seregbe. Az ilyen ügy nem olyan nagyon ritka, de ezen esetek szépen lassan elkezdték egyre sűrűbben és sűrűbben követni egymást, s immáron ötven ember szívódott fel, mintha csak ködből lennének. Ha ez nem lenne elég, a kóbor kutyák igen gyakran rendetlenkednek a Rötmantel birtok felé, s emellett néha ha az ember az épület közelében fülel, halk, elhaló nyöszörgést és jajgatást hallhat. Tennem kellett valamit, számomra ez nem is volt kétséges... Felkerestem hát személyesen Edmundot ősz idejének első havában.
- Óh, Fritz lelkész úr. Minek köszönhetem hirtelen látogatását? Segítség kéne esetleg a szüretnél?
- Kedves Edmund, tudja nagyon jól, hogy mióta a földesúrt kifizették, nem nagyon van igény ilyesmire...
- Akkor mégis mi szolgálatára lehetek isten jámbor szolgájának?
- Ha vén elmém jól szolgál még, annak idején 12 atyafival költözött errefelé, de mintha most kissé többen lennének.
- Való igaz, az unokaöcsém és a családja hozzánk költözött, de igen kétlem, hogy ez oly nagy vész lenne.
- Igaz, tényleg nem olyan nagy baj... De az emberek elfele tünedeznek, s efféle dologról nem hallottunk érkezte előtt.
- Na de kérem, vérig sért a feltételezés... Biztos az új hadjáratok teszik, nem mindenki bírja a hátország fájdalmát olyan jól, lehetséges, hogy éppenséggel megbolondultak, vagy elmenekültek és valahol elvesztek.
- Ötven jó bárányom nem vész csak úgy el... S mi van azokkal a rettenetes zajokkal, amik a házukból szűrödnek ki néha éjszaka?
- Micsoda?! Maguk kémkednek utánunk? De hiszen azok a zajok mindössze az unokaöcsém iker fiai, akik kissé zavaros elméjűek. Kérem haladéktalanul távozzék portámról, rettenetes fájdalmat okoz nekem alaptalan vagdalkozása.
- Hát legyen... De szemmel fogom tartani, akkor is ha a vesztemet okozza.
A válasza egy kujon vigyor mögül bújt elő, máig megjelenik néha rémálmaimban az a arc... Tudtam nagyon jól, hogy nem mond igazat, de mégse tehettem ellene semmit, ugyanis minden bizonyíték tökéletesen rejtve, s nem tudtam véletlenül se bemocskolni bármivel is, mert igen jól kibeszéli magát.
- Tegye csak, semmi titkolnivalóm nincs.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A történet befejezésével egy kissé megült a csönd, s az öreg beleszürcsölt a borba, amely most közel sem hatott annyira édesnek, mint eredetileg volt. Ereszd be a tótot, kiver a házadból. Vajon tényleg ilyen kakukk módra fészkeltek be a vámpírok ide, vagy egy teljesen más történés bújik meg az ügy mögött?
- Adjunk még a körítéshez pár hét kutatást, pár hét szégyent és pár hát szenvedést. Most éppenséggel itt vagyunk, s jelenleg megelégeltem az egészet. Ki akarom őket paterolni innen, s biztos akarok lenni arról, amit már egyébként is tudok.
- Hogy jövünk mi a képbe? Nem tartom magamat rossz harcosnak, de egy egész família vámpírral semmiképpen se fogok tudni elbírni, akkor se, ha a jó istenhez fohászkodom.
- Félre ne értsen, dehogy küldenék egyetlen embert ezek ellen a szörnyetegek ellen... Csak bizonyíték kell arról, hogy mit is művelnek. Ha ez megvan, akkor kivégeztethetem mindet, s leromboltathatom a földig a kúriájukat. Ki más tudna besurranni a vámpírok közé, mint egy vámpír?
- Nem olyan egyszerű ez, két család között két világ szakadéka van, azonnal megölik az unokámat, ha megpróbál beférkőzni közéjük.
- Biztosítok álruhát, és busásan megfizettetem a munkát. Értsék meg nekem, rettenetesen fontos dolog ez, nem hagyhatom, hogy a nyájam ezen szörnyek agyarai alatt szenvedjen...Matilde, hozd a köpenyt!
Kisvártatva ismét belépett a fiatal tanonc, s egy méretes köpenyt hordozott magával, illetve egy orvosi bőröndöt. Mindegyik teljesen hiteles volt, s jó eséllyel nem is holmi hamisítvány, egyenesen egy Rötanteltől lett ellopva, vagy éppen fosztva.
- Ezeket viselve akár egy ember is be tudna surranni, de mégis...
- Mégis inkább küld egy vámpírt a vágóhídra, mint egy embert, nemde?
- Kérem értse meg, a népe nem véletlenül van ott, ahol van. Isten kiosztotta büntetését, s most a jó tettekkel bocsánatát nyerhetik, de csakis ha kellő buzgalommal próbálják azt megtenni.
A szemek döntőn fordultak jobbra-balra, senki sem tudhatta, hogy mégis miféle gondolatok cikáznak át a felek fejeiben. Annyi szent, hogy Fritz úr megbízott eléggé a lányban hogy meséljen, s ez máris némi tiszteletet ébresztett benne az öregember irányába... De még így is, ez egy roppant veszélyes feladat, kész öngyilkosság... A válasz végül nem szájból érkezett, egy koppanás hangzott fel, amikoron is vértje süppedve hullt az alant heverő szőnyegbe. Így a súlyok nélkül könnyeden felemelkedett, majd vállán átpenderítette a ruhadarabot. 
- Deus vult...

Gyönyörű írás, mint mindig, Hilde, szép munka! 2000 váltó és 100 tapasztalat, a második kaland jutalma!

Hajrá a folytatással!

* Immáron kint állott az utcán, fejét kissé már sikerült lehűtenie a hűvös hajnali széllel, de fülében még mindig üstdobként ordibált mellkasának jótékony részeiben megbúvó szíve. Őrültség volt ez, s ha nagyon akarna se nagyon tudna nagyobb baromságot elkövetni, ám kétségtelenül így helyes, s bármennyire is ellenkezik minden porcikája, a kígyó fészkébe fogja ma elvinni a csalóka sors.
- Ostoba szeleburdi gyerek, hogy mondhattál igen egy ekkora bolondságra?! Keresztet is vethetsz magadra, tudod nagyon jól, hogy nem honfitársak, egy Nebelturm CSAKIS akkor fordulhat egy Rötmantelhez, ha más esélye nincsen, te pedig be akarsz keringőzni az egyik épületükbe.
- Nem vagyok Nebelturm, a Délieket szolgálom, és egyenesen a zsinatelnöknek felelek!
- Kurva kölyök, Esroniel oda vetett a kutyák elé. Láttál már vöröshangyát bemászni a feketehangya fészekbe? Láttál, lányom?!
- Volt már így, lesz még így se.
- Ne az öregapádnak okoskodjál, most azonnal visszamész és közlöd velük, hogy nem. Bármelyik másik vámpír megöletheti magát így, de te nem fogod. Poklok, bármelyik másik Nebelturm megöletheti magát! Szenvedjenek a Rötmantel katlanjában, érezzék a szenvedést, de nekem már csak te vagy vérem, mi lesz velem ha meghalsz? Rám gondolsz egyáltalán? Tudod mi ez a hely itt?!
- Nem, mégis mi lenne? Egy kereskedőközpontjuk?
- Hogyne, Rötmantelek és az ipar. Ezek az ördögök akkor se értenének ilyesmihez, ha a kezükbe lenne késsel vésve, hogy mi a teendő. Kakukkfészek, semmi más. Ezer ilyenről hallottam már, beveszik magukat emberek közé, segítik őket, komálnak velük... De csak nappal, éjjel azt rabolják el, akit látnak! Az az átkozott Finsterblunst építmény valószínűleg olyan hihetetlen mélységekkel rendelkezik, hogy el sem hiszed! Úgy képzeld el, hogy itt a falu alatt egy egész istenverte laboratórium lehet, ahol éppen az új dolgaikat tesztelik. Vérfattyak, mindenféle hagymázas szörnyűségek, s tenyésztett láncos kutyák. Emlékszel arra a lényre amit egyszer a mocsár szélén láttál, négykézláb járt, és olyan púpos volt a háta, mint egy kemence? Vérmágia, bűzlik mint a pöcegödör, ráadásul valószínűleg nem csak ezzel foglalkoznak, vércsapolás, tudod mi az te balga pisis, tudod mi az?!
- Dehogy.
- Hogyne tudnád, mit gondolsz, hogy kerül vér azokra a területekre, ahova nem jár ember?! Ilyen vérkifejtőkből szerzik és palackozzák. Átkozott Rötantelek telenyomják az embereket vitaminokkal, amitől pokoli sok vért gyárt le a szervezet, s végül fel is őrli magát. Amikor már csak roncshalmazok, elégetik őket, vagy éppen kísérleteznek rajtuk, és mindenféle megrontott fattyúkat hoznak létre, amiket eladhatnak nekromágusoknak vagy másik vámpíroknak szolgáknak. Olyan embertelen lényeket lehet így létrehozni, hogy nem sokkal lesznek intelligensebbek egy átlagos zombinál, de olyan agresszívak, hogy láncon kell őket tartani. Érted már, hogy mit jelent a Rötmantel név?
- Ez szörnyű...
- Mit gondolsz, Ulfric bácsi hogy tudott olyan sok vért inni, mikor annyira kövér volt, mint egy donga hordó? Meg kéne GYILKOLNI ezt az undorító szokást népeink között, de ha vérről van szó, hirtelen mindenki hallgat, s senkit sem érdekel, hogy mit szenvednek el azok, akikből a litereket lecsapolják.
* A vörös köpeny hirtelen rettenetesen szorosnak érződött vállán, szinte szorongatta testét, s érezte ahogy egyre inkább zsugorodik, s legszívesebben elbújna a csizmájába. A táska is pokoli nehéznek érződött, s egyébként is fakó kezét teljesen elhagyta minden csepp vér, úgy érezte magát, mintha csak bőr, száraz izom, s törékeny csont lenne.
- De hiszen Ulfric bácsi olyan kedves volt velem, amíg nem lettem száműzve...
- De addig, és nem tovább. Senki nem lóghat ki ebből a közös disznóólból, apád is vett vért, anyád is. Ezt a vért ittad te is, mikor még kicsi voltál, de miután a kezembe kerültél már nem. Mindenki bűne ez, s nincs bocsánat érte, de én elnézem neked, ha most megfordulsz, s azonnal visszaadod ezt a szégyenletes hacukát, majd felpattansz a lóra, és közlöd Esroniellel, hogy az akivel disznót őrzött, olyasmit kért amihez húsz... Mit húsz, ÖTVEN ember kell. Úgy szivárognak éjjel be, ahogy akarnak, nem lepődnék meg, ha már legalább százan élnének a falu alatt. Valahol a határba, vagy talán még annál is messzebb van egy másik kijárat, s ott annyi járnak szabadon, amennyit akarnak. Rohadt büdös fiaskó, nagyon hamar el akarod innen húzni a csíkot, s remélem tudod, hogy mi lesz a sorsod, ha téged is elkapnak.
* Ha eddig nem érezte volna eléggé rettenetesen magát, most tényleg megszorult egy kissé a szíve, s dübögése egyre hangosabban s elkeseredettnek hatott. Ellenben valami keserű utálat is utat talált magának lelkében, s olyasmi érzés lett úrrá rajta, ami egyenesen a tudtára juttatta, hogy egy kicsit se tetszik neki az, ami itt folyik. A logikus lépés az lenne, ha most megfordulna, és tényleg ellovagolna a városba, hogy erősítést hozzon... Ez a vad viszont az övé, ezen söpredék miatt nézik le mindenhol, s ha teheti, puszta két fogával fogja feltépni a torkát minden a kifejtőben lévő Rötmantel torkának.
~ Bizonyítanom kell, hogy nem vagyok egy féreg, nevet fogok szerezni magamnak, s a SAJÁT Nebelturm családomnak, nekem és nagyapámnak, a fiaimnak, a lányaimnak, s az ő leszármazottjaiknak.
- Döntöttem, igenis megpróbálom elvégezni a feladatot.
- HÁT NEM FIGYELTÉL TE KURVA KÖLÖK?! A halálnál is szarabb dolog a Rötmantelek seggtörlőjének lenni, nem érted meg?! OSTOBA VAGY?!
- Maradhatsz ha akarsz, de én megyek.
* Pár pillanatig egyikük se szólalt meg, csak a szél süvített a sötét utcákon, s valahonnan a távolból kutya csaholását hordozta magával. Igazi téli hajnal volt, ropogós recsegő hideggel, mely a csontig eljár, s kitépi azt a kevés lelket is az emberből, ami még megmarad benne ebben a pokoli világban. Mindez monoton zajt, végül a fegyver dühöt morgása, majd abból öblös kacagássá váló hangja változtatta meg. 
- Te kurva kölök, gyerek korod óta ilyen rohadt makacs vagy, le se tagadhatnád, hogy vérem vagy, de menten felcsúszok a seggedbe, ha azt hiszed, hogy hagynálak téged egyedül menni. Indulj te istencsapás, indulj, mielőtt meg nem gondolom magam, és le nem égetem csontig a kezed... Említsd meg majd Rolf Rötmantel nevét, jó barátom, csak nem bánja majd meg, ha kicsit... besegít nekünk egy efféle nehéz alkalommal!
- Honnan ismersz egy Rötmantelt?
- Roppant hosszú történet, de Rolf bácsi akár a testvérem is lehetne, majd egyszer meglátogatjuk. Megígértem neki, hogy bemutatlak majd a fiának, szép szál egy legény, s olyan tiszta a vére, mint a patak, nem ebből a vadhajtásból valóak, becsületes utazódoktorok, akik segítenek az embereknek, elfeknek s bárkin akivel találkoznak... Bár a hozzájuk hasonló kevés Rötmantelre gondolna az ember, s nem erre az undorító söpredékre.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Az épületet meglelni nem volt olyan rettenetesen nehéz, tényleg nevetségesen kirívott a többi ház közül, jellegzetes bástyajellegű részeivel, s hatalmas faajtajával. Mind méretre, mind pedig építésre inkább tűnt egy nemesi birtoknak, s megszokott módon átjárta az a jellegzetes vámpír elegancia, mely olyan megszokott volt fajuktól. Közelében csönd honolt, ám az épületből hamiskás fény szűrődött ki, így hajnaltájt is tudtukra adva, hogy a bentiek még életben vannak, s ha lehet ismerve az általános Rötmantel virtust, éppen olvasgathatnak valamely puritán szobáikban, a lent folyó életről egy kósza szót se szólva.
- Itt vagyunk hát.
- Itt.
- Ne habozz, nem lepődnék meg, ha lenne őrszemük: ha sokat álldogálsz, akkor furcsállni fognak. Lépj az ajtóhoz és kopogj be, amikor pedig kérdezik, hogy mi járatban, csak annyit mondj, hogy "Mindent az orvoslásért!", de semmi mást, akkor se, ha hülyének néznek. Rolf bátyád szerint ennek működnie kell bármelyik Rötmantelnél.
- Ennyire megbízol ebben a Rolf bácsiban?
- Ennyire, hidd el, te is megbíznál benne, ha ismernéd.
* Úgy döntött ez egészen megbízható így, kénytelen lesz úgy tenni, ahogy nagyapja mondta neki, s közelebb lépve az ajtóhoz, a fegyver végével megdöngette az ajtót. A bejáratot nem is olyan sokára, egy jó kiállású, borostás vámpír nyitotta ki, aki szinte toronyként magasodott felé.
- Milyen kutya lélek zavarja ilyentájt az ember ál... Óh, üdvözlégy vérem. Nem tűnsz ismerősnek, miért ilyentájt érkeztél?
- A nevem Ada, pokoli vak lehetsz, ha nem ismersz meg. Rolf mester küldött.
* Az alak kissé zavartnak tűnt, s szemeivel ijedten pásztázta végig a lányt, hogy ellenőrizze biztos ismeri-e, de végül egy sóhajjal elvigyorodott.
- Óh, valóban! Ada von Rötmantel, a nagy Rolf mester tanítványa! Mindjárt sejthettem volna. Mégis mi járatban vagy errefelé?
* A majom most ugrik a vízbe, némi habozás is úrrá lett rajta, ám fegyvere hirtelen tapintása alatt való fellángolása egy pillanat alatt magához térítette révületéből, s egy mordulással kinyögte a válaszát.
-  Mindent az orvoslásért!
- Nem erre voltam kíváncsi, azt kérdeztem, mi járatban vagy erre, Ada Rötmantel?
* A vér azonnal megfagyott ereiben, szinte érezte, ahogy a vörös folyadék mindenhol elhagyja arcát, s teljesen elfehéredik. Ez persze így félhomályban nem lenne olyan feltűnő egyébként sem, de tagadhatatlanul olyan érzések kezdtek dobolni benne, hogy mindjárt, menten egyállós helyében elájul.
- He? Süket vagy? Azt kérdeztem, mi járatban erre?
- Mindent az orvoslásért.
* A vámpír kényelmes kimértséggel állához emelte kezét, majd azt vakargatva továbbra is kérdő tekintettel méregette a lányt, aki a lehető legnagyobb dacossággal bámult égető szempárjával arcába. Figyelte innen-bámulta onnan, s minden szögből jól átvizsgálta.
~ Az istenit, szólj már valamit! Engedj már be te mocskos Rötmantel fattyú... Engedj már be te istenadta, ne szórakozz a türelmemmel, ne szórakozz velem...
- Jól van, gyere be vérem. Miért nem a másik bejáratot használod Ada kisasszony? Tudhatod te is, mennyivel feltűnőbb ez itt, ha a helyiek figyeltek emiatt is magyarázkodnia kell majd Herr Fritznek, s magyarázkodni való akad már dögivel, haha! Dögivel bizony!

Fene érdekes lett, az már biztos! Kifejezetten várom a folytatást! Jutalmad 100 xp és 1000 váltó, ezzel megütöd a kettes szintet!

Év végi bónuszod +200 váltó.

* A terembe belépve a megszokott vámpír berendezettség fogadta, a külső teljes jellegtelen szépségének mindig élesen ellentmond a szép, gótikus díszítettség. Mellszobrok, gyönyörű diófa bútorok, emellett persze drága pénzből festett hatalmas portrék, s könyvespolcok, melynek fokai bársonnyal vannak kifogatva, hogy véletlenül se fáradjon el a rajta való üldögéléstől a szerencsétlen könyvecske. Ehhez mégis kapcsolódik valami rettenetes puritánság, a külsőségek mindig fontosabbak, mint a kényelem, s bár az előtér olyan mint bármely főúri birtok hallja lehetne, az ahhoz illő több szinttel, s gyönyörű famunkával, maguk az alvóhelyek csak egy-egy vaságynál picit kényelmesebb alvóhelyet tartalmaznak, s talán egy-egy szálkás polcot, amin megannyi anatómiai könyv állhat. Külsőségek, külsőségek, s természetesen FŐLEG külsőségek.
- Üdvözöllek hát otthonos kis lakunkban, Frau Ada, kérlek fáradj be a társalgóba, rögtön szólok Hansnak, hogy hozzon egy jó pohár vért érkezésed örömére. Ennél sokkal többel sajnos nem szolgálhatok, de érkezésed idejét tekintve, szerintem nem is kívánsz mást.
- Igazán nagyra becsül, nincs okom fals tagadásokat kergetni, valóban roppantul szomjazom egy jó pohár vérre, mesterem parancsára nem vadásztam senkit se le magamnak, így az éhség valóban kezd eluralkodni rajtam. S nem tévedés, fontos hírt hoztam egyenesen Herr Edmund kezébe.
- Mindenképpen, mindenképpen. * Jegyezte meg legyintve a borostás úr, majd menten becsukta az egyik félig nyitva hagyott puritán kis lakóhelyre nyíló ajtót, s kitárt egy másikat, ami egy kicsiny bársonyszőnyeggel borított terembe vezetett. Ablakai mindenhol vastag vörös függönnyel voltak takarva, falai tapéták színes bolondságában táncoltak, s majd minden szabad négyzetméteren egy-egy méretes porté pihent. A túldíszített csicsa ellenére a teremben csak egy hosszú ében asztal állt, az ahhoz csatlakozó ugyanilyen fából faragott székekkel, melyeket a földet porító szőnyeghez hasonlatos szín kárpittal borítottak be vastagon, s lakkoztak le, hogy szépségüket örökké megtartsák.* - Hans, két pohár vért, de nagyon sebesen! Egy-kettő, ne várasd meg a hölgyet, ő itt nem más, mint Herr Rolf tanítványa. Gyerünk-gyerünk! 
~ Micsoda fennhéjázó remekművek, senki se tagadhatná le, hogy vámpír kéz alkotta őket... Mennyibe kerülhetett vajon ennyi ébent elhozatni a tündéktől, s emellett még fel is dolgoztatni őket a Dunkelwaldokkal... Biztos vagyok hogy a szövet se akármi lehet, fejemet rá, hogy Dornburg varrat...
- Milyen ízléses terem. * Szólalt meg, miközben végighúzta úját a vörösben pompázó pont kellően puha textilen. * - Akár egy király fogadtatása közben se szégyenkezhetne a hely gazdája.
- Óh, való igaz. Herr Edmund minden figyelmét arra fordította, hogy a lehető legotthonosabb, s kényelmes legyen a tárgyalóterem. Nem túlzás, hogy ez a szoba majdnem olyan értékes, mint az egész épület... Haha, mármint minden ami a föld felett van.
* A csöpp elrejtett utalásra szélesen elvigyorodott, hánynia kellett a saját reakciójától, de jelenleg nem hagyhatta, hogy akárcsak egy kicsit is jobban kiérződjön megvetése a sötét szerepből, amibe most éppen belebújt, s ki kellett bírnia ezt a hálátlan perszónát.
- Nos, kérem foglaljon helyet.
- Mindenképpen.
* Vendéglátója egy intéssel jelezte számára, hogy az asztalfő egyik oldala az övé, s így helyet is foglalt ott, míg a túlsó, úgy két és fél méterre lévő oldalra pedig a borostás vámpír telepedett le. Lándzsájáról se feledkezett meg, nagyapját nekitámasztotta az egyik széknek, kínosan figyelve, hogy véletlenül se sértse meg a bútort... Bitangok tán azok, akiké, de efféle remekmunkát kár volna elrondítani, s bár ha fűteni kéne vele, hát bármikor megtenné, ám megkönnyezni biztos megkönnyezné.
- Köszönöm, egész ritkán hozza úgy a sors, hogy az asztalfőt foglalhatom el.
- Egy ilyen rangos ember esetében egy efféle kis szerény gesztus mindenképpen az etikett formulák legalapvetőbb megnyilvánulása, szó sem lehet arról, hogy a nagyra becsült Rolf mester valamely tanítványa egy szerencsétlen kis priccsen foglaljon helyet... * Közben az idegen némi türelmetlenséggel az asztalon táncoltatta kezét, igencsak számított a felszolgáló mihamarabbi megjelenésre* - HANS! Hol vannak már azok a poharak?!
* A felcsendült kiáltásra csörgedezve lépett be az ajtón egy szerzet, két kristálypoharat hordozva egy fehér, márványból formázott tálcán. A cseléd egy furcsa kis teremtés volt, nem magasabb ő nála, mégis olyan vaskos karokkal mint önnön combja, s a hátán formálódott hatalmas púp, illetve ostoba arckifejezése arra adhatott következni valót, hogy valószínűleg félkegyelmű lehetett, de ha nem, akkor sem tartozhatott a legfényesebb elmék közé.
- Hans meghozni pohár.
- Jól van Hans, ügyes vagy. Tedd le a hölgy elé, s utána menj dolgodra.
- Hans ügyes.
* A púpos kis emberke meg is indult, s elhelyezett mind a borostás, mind pedig maga elé egy-egy fehér selyemkendőt, amire rá is rakta a mesterien megformázott poharakat. Utóbbi ivóeszközökön egyébként szép, rózsákat formáló vésetek sorakoztak, nem is volt kétséges, hogy az egész világon nincs annyi pénz, mint amibe ezek kerülhettek. Még csak azt se lehetett mondani, hogy talán ez a kettő-három része lehet az étkészletnek, egy félkegyelművel hordatják ezeket, jó eséllyel nem egy eltörhetett már közülük. Tekintete eksztázistól fűtve figyelte a rubinvörös fényben pompázó folyadékot, mindenét odaadta volna érte, s tervezi is majd, ha végre eljön az idő a fogyasztáshoz. Elvigyorodott. Szemei Hans irányába mozdultak, majd egy hálás mosollyal figyelte a teremtést. Szánalmas látvány volt, bár gyönyörű öltözéket viselt, véletlenül se lehetett megkérdőjelezni, hogy pont úgy nézett ki, mintha csak egy disznóra húzták volna rá a rijtes-rojtos inget, s a szép, legdrágább posztóból elegáns könnyedséggel kivarrt nadrágot.
- Köszönöm Hans.
- Haha.
- Hans, dolgodra.
* Az intésre a félkegyelmű egy idétlen pukedli intézett mind ő maga, s mind a borostás irányába, aki végül nyelvének elégedett csettintésével örömmel figyelte, ahogy elhagyta a termet a szolga, s becsukta az ajtót maga mögött.
~ Szerencsétlen alak... Biztos vagyok, hogy ezt is valamilyen sötét rigmus segítségével rontották meg, annyi lélek se lehet már benne, mint egy fél emberbe... Meg kéne szabadítani a fájdalmaitól.
- Nagyon jól képzett szolga, csak gratulálni tudok hozzá.
- Való igaz, saját két kezemmel képeztem ki. Jó pár csontját el kellett törnöm, hogy ennyire kezes legyen, s a púp se véletlenül van a nyakán, de minden képzést megért. A légynek se ártana, kivéve persze, ha én mondom azt neki... Pont, mint a legjobb vadászkutyák, csak sokkalta veszélyesebb. 
* A borostás keze átkulcsolta a pohár vékony talpát, majd ujjával halkan kopogtatni kezdte azt, amire is kristályos tisztasággal csendült fel egy valahol C magasságában datálható hang. Undor, mást nem is érzett az alak iránt, annak ellenére, hogy mégis igen vonzó lehetett női szemmel, s nagy valószínűséggel rendezetlen, vékony fürtökben szaladó haja, s igéző átható kék szeme sok falusi álma lehetett. Korát se nagyon tudta megsaccolni, így elsőre talán valahol a húszas és a harmincas között félúton táncolhatott, ám mégis ízig-vérig férfi hatását keltette, valamiféle olyan romlottsággal keveredő gyengédséggel, amit csakis a vámpíroktól lehetett elvárni, de még közöttük is csak kevésből.
- Óh, igaz is, kegyed már ismerem, de én magam még be se mutatkoztam. Erwin becses nevem, Herr Edmund jobbkeze volnék, én szoktam rendezni a dolgokat, amikor éppen ő maga nem ér rá...
- Nos, véletlenül se szeretném megzavarni, de olyasmi problémával fordulnék hozzá, aminek mindenképpen el kell jutnia a füléhez a lehető leggyorsabban.
* A dologra csak röviden bólintott Erwin, s átszaladt egy mosoly arcán, miközben keresztbe tette kezét ölében. Semmit nem volt képes kiolvasni annak arcából, csakis a mély gondolkodást, mely teljességgel arra mutatott, hogy álcája egyenlőre nem lett kidobva a komposztos láda közibe, még talán van esélye arra, hogy bejusson a földalatti komplexumba.
- Rendben, elvezetem személyesen Edmund úr elé, de előtte tudnom kell, hogy mégis miről van szó... Nem zavarhatom feleslegesen kis dolgokkal, bár úgy gondolom, hogy Rolf mester tanítványa minden bizonnyal olyasmit szeretne tudtunkra juttatni, ami elég fontos ahhoz, hogy ne csak zargasson minket ilyen kései órában. 
- Természetesen. Alapvetően arról lenne szó, hogy növelni kéne az Északi területekre juttatott vérmennyiséget, ugyanis nem elegendőek a szükségletek kielégítésére.
- Értem... Ez viszont nem olyan fontos, hogy oda kéne jutnia hozzá, jómagam rendezem az efféle ügyeket, s ezt természetesen én is meg tudom oldani, már amennyiben növeljük a beszerzett vérfokozó mennyiségét.
- Emellett más fontos dolgot is közölnöm kell vele, amit a mesterem személyes kérése alapján nem oszthatok meg mással, csakis Herr Edmunddal személyesen. 
- Nem szeretném véletlenül se, hogy Rolf mester később deresre húzzon engem, ha így kívánja, természetesen nem fogom megakadályozni, hogy tanítványa a parancsainak megfelelően tegye a dolgát.
* Pár pillanatra kissé fellélegzett, jó úton haladt ahhoz, hogy képes legyen megvizsgálni a földalatti létesítményt, s nem is kétséges, hogy ha ott meglát mindent, amire szükség lehet, akkor véletlenül se kell tovább keresgélnie az egész mocskos fészek kifüstöléséhez. Utóbbit majd biztosan szívesen végzi a protestáns sereg, de azért mindenképpen jelen akar lenni, s ő maga fogja majd karóba húzatni ezt a gennyes szörnyeteget, akivel most éppen kokettálnia kellett. Mindeközben Erwin megemelte a poharat, majd orrához emelve nagyot szagolt belőle, s elégedetten felsóhajtott.
- Áh, frissen lett szüretelve vagy fél napja... Van egy-két csodálatos jószágunk, akik olyan vért adnak, hogy bármely családfő minden bizonnyal kicsattanó örömmel fogyasztja. Úgy vélem neked is örömödre lesz.
- Ebben egészen biztos vagyok. 
~ Hogy nevezheti az embereket puszta jószágoknak? 
* Ő maga is arcához közelítette a poharat, majd beleillatozott. Fűszeres, egészen ritkán érzett aroma csapta meg az orrát, ilyet tényleg egészen ritkán érzett eddig, s majdnem biztos is volt benne, hogy valamilyen további adalékanyagok, vagy sajátos diéta segítségével nyerték ki a szerencsétlenből... A nyál, menten összeszaladt szájában. 
~ Rozmaring... Fahéj? Nem is tudom mi lehet ez, de egyszerűen csodálatos... Csodálatos... 
- Nos, Herr Rolf egészségére! 
- Szintúgy Herr Edmundéra, akinek köszönhetjük ezt a csodálatos nedűt... Na meg persze azokra, akikből kinyerték. 
* A megjegyzésre csak valamilyen furcsa vigyorral válaszolt Erwin, majd mélyen meghajtotta a poharat, s a vértől nedves ajkait beletörölte a selyemkendőbe.

* Ő maga is szájához emelte a poharat, majd némi szagolgatás után nagyot kortyolt belőle. Igazán csodálatos volt, gyerekkorára emlékeztette egy kissé, amikor még jó eséllyel sok efféle módon beszerzett vért fogyasztott.
~ Ez bűn, rettenetes bűn... De olyan ízletes... Hihetetlenül jó íze van, eszméletlenül csodálatosan hihetetlenül kellemes... Mi lehet a titka, jó ég, mi lehet?
- Csodálatos.
- Örülök, hogy kedvedre való, semmiképpen se szúrtam volna ki valami olyasmivel a szemed, amit alsóbbrendű vámpírnak adna az ember. Piszkos Finsterblutok, Nebelturmok, vagy akár Schwarzjagerek. Nem tudják értékelni a kifinomult dolgokat, ez kérem itt bona fide Rötmantel luxus. Ökrök bizony nem képesek értékelni, de jobb is így. * Üres poharát kicsit megemelte, majd hamiskás mosollyal a nő arcába bámult * - No, minden pillanat arany, ha elfogyasztotta, menten indulhatunk is.
- Rögtön, csak kiélvezem. A vért sosem szabad bolond módjára zabálni, mégis urak lennénk, nemde?
- Egész pontosan
* Eddig se tudta igazán érteni, hogy a borostás mégis mit akarhat, de furcsa és ködös utalgatásai között most már végleg elvészett, s csakis az ár az, mi most már hajtja, s aszerint kiszállni már nincs idő. A cél a fontos, más nem, utolsó cseppeket önmegtartóztatástól vegyes áhítattal vette magához, majd a kendővel megtörölve száját felemelkedett, s lándzsájához folyamodott.
- Igazán köszönöm, áldás volt ez a pohár... Nos, akkor ha nem bánja...
- Természetesen, kérem kövessen, mutatom is az utat a lejáró felé.
* Erwin meg is indult, mögötte szorosan a lánnyal, ki követte minden lépését. Irányuk a konyhába vezette őket, azon keresztül pedig át a kamrába. Első látszatra semmi se tűnt fel neki, mi több, pont olyan volt, mint egy átlagos spájz:  Piszkos, poros, kissé dohos, s persze gyakorlatilag azon pontja a lakásnak, amit nem mutatna meg egy vérbeli háziasszony a látogatónak, elvégre sosem teljesen tiszta. Meglepő így belegondolni, hogy a vámpírok is ganéznak ilyesmit, de végül is mégis inkább emberek, mint nem, így hát talán sejthető is.
~ Milyen közhelyes, pont a kamrában...
- Nos?
- Azonnal, csak sosem találom a lejáratot.
* Ervin ide-oda lépkedve keresgélt párszor, míg végül egy krumplis zsákot félretolva egy piciny, falban lévő repedéshez nem ért. Abba belefújt, aminek is hála némi por röppent ki belőle, összepiszkítva szőke haját.
- Ezek a Blutsternek rettenetesen fortélyosak... Az ember sosem gondolná, hogy ez a kis meszelési hiba nem véletlenül van itt. Csak egy kulcs kell hozzá, s egy rugós szerkezet menten ki is pattintja a padlózat egy darabját, amin keresztül le lehet jutni a Schloss von Rötmantel bugyraiba. Haha.
* A mesteri anyagokból formázott ing mögül elő is került egy furcsa formájú kis kulcs, s ahogy becsusszant a nyílásba csak egy halk kattanás hangzott, s az előtte lévő poros föld mintha picit megemelkedett volna. Erwin nem is teketóriázott, egy a falra akasztott kampós szerszámmal bele is fogott a szélébe, így megemelvén az ál-padlót, ami alatt egy rendes, keményebb fából veretett csapóajtó rejtőzött.
- Kérlek segíst egy kicsit, nem szeretnélek ilyesmivel terhelni, de nem túl könnyű.
- Természetesen, adj helyet magad mellett. (Haha)
* Közelebb lépvén, ő is lehajolt, majd belefogott az ajtóba, s kettejük együttes erejével könnyeden megemelték azt, így végül utat nyitván egy sötét, bűvölt gyertyával kivilágított lefele vezető meredélyhez. Belülről egy ismerős dallam szólt: A szenvedés kétségbeesett, több szólamon ordított rettenetes zaja, s persze az ahhoz illő rettenetesen erős ammóniával keveredő fémes vérszag.
~ Te jó ég, egy mukk se hallatszott ki, s emellett a szagot se vettem észre, pedig a vért mindig megérzem. Milyen ördöngősen építkeznek ezek az Isternverte Blutsternek? Nem véletlenül hozzájuk fordul minden valamirevaló család ha toronyépítésről van szó... Bele sem merek gondolni, hogy a Nebeltum tornyokban miféle rejtett részek voltak, ahova nem láthatott be a szemem.
- Csodálatos, mindig lenyűgöz, hogy miféle eleganciával képesek elrejteni egy fél városnyi világot a Blutsternek. Igazi műremek ez az építmény, minden Rötmantel büszkesége.
- Az bizony, s még mit nem fog szólni hozzá, ha lejutunk! * Összecsapván a kezét, Erwin leemelte a gyertyatartót, meggyújtotta a lejárat ajtajában égő öröktűznél * - No, előre is, alig várom, hogy megmutassam milyen csodálatos a lenti kőművesmunka. Még a Hellenburgiak tömlöcei se ilyen csodásak.
- Azt elhiszem, hát akkor menjünk.
* Arcára mosolyt erőltetett, s meg is tette az első lépést lefele a lépcsőn. Háta mögött még hallotta az ajtók becsapódását, illetve a rugós szerkezet szisszenését, mely így ismét eltakarta a kijutás egyik biztos útján. A vámpírok fészkében az ember mindig a félelem áldozata, de amikor már alatta járkál, az maga a rettegés definíciója. A falak fehérek voltak, csillogó makulátlansággal hirdették az orvosi szakma Rötmantelek által összemocskolt rőt mibenlétét. Amiket látott... Olyat se emberi, se vámpír szemnek nem szántak, hosszú, időnként vértől kissé vörösített folyosók futottak minden irányba, s ajtók mögött ordító emberekből csapolták éppen a vér számos deciliterjeit jellegzetes vörös köpenyeikben lévő fajtársai. Testén néha egy kissé úrrá lett a hányinger, de minduntalan úrrá kellett lennie magán, s végül egy félreeső járatban egy terembe vezették, ahol Herr Edmund pont egy éles szikével metszette fel az előtte heverő elalélt asszony karját, s annak izmait szemlélgette fütyörészve, vastagkeretes szemüvegét néha fel-fel tolván az érdekesebb részleteknél.
- Edmund uram, ha megbocsájt nekem, ez a fiatal hölgy itt  Ada, Rolf mester tanítványa.
- Áh, Erwin, drága fiam... Valóban. * Az öreg letette kissé a szikét, s ahogy megtörölte vértől rőt kezét, az előtte fekvő nő kezéből hirtelen pont egy csíkban kilőtt a vér, mely végül Edmund tapintására elállt * - Áh, kedves Ada! Milyen öröm, a nagyra becsült Rolf mester tanítványát fogadni. Légy üdvözölve szerény kis lakhelyünkön...
- Mély tiszteletem, Herr Edmundnak.
- Áh, lányom, hagyd el, tanítójával nagy kenyeres komák voltunk, na meg ugye hasonló vér is folyt kettőnk erében. 
- Rolf mester valóban sokat mesélt önről, kiemelkedő orvosnak tartotta, nem úgy mint pár másik családtagot, akik csak holmi bugris sarlatánok, már persze véleményezése szerint. 
- Így van... Kevesen értik meg az orvostudomány varázsát... Nézze csak, megmutatom miről beszélek, nézze!
* A vámpír kezébe fogta a szikét, majd egy hirtelen metszéssel az asztalon fekvő nő mellkasába vágott, s ujjának egy mozdulatával ketté rántotta a sebet, aminek is köszönhetően a bordák között lassan, vánszorogva dobogó szív látványa vált egyértelművé. A félelem menten úrrá lett rajta, pillanatra majdnem el is szédült az egésztől, de egy mosolyt erőltetvén az arcára, közelebb lépett az alvó nő felé, s megszemlélte az erőtől lüktető szervet.
- Gyönyörű... A test tagadhatatlanul egy műalkotás.
- Így van, így van, íííííígy van! * Az orvos kezét vállára helyezte, s szemébe lelkesedéstől égő szenvedéllyel bámult * - Maga is érti, az egész olyan mint egy épület, egy szerkezet! Csodás, csodálatos alkotás... Isten mesterműve... A tökéletes festmény. Él, mozog lélegez...
* Edmund úr, szinte lélegzetét vesztette az őrült kirohanás során, s továbbra is vállára támaszkodva pár pillanatig szuszogva figyelte a nőt, s vizslatta a lándzsát, ami csöndben gubbasztott a lány kezében.
- Szép munka, gondolom egy Nebelturmnak segített érte... Nade nem is húzom az időt, miről lenne szó? 
- Így van... Nos, Északra fokozni kéne a szolgáltatott vérmennyiséget, illetve Rolf mester megkért, hogy keressem fel, hogy megmutassa nekem azt a teremtményt akin éppen dolgozik.
- Északra?! Hmm... Már megint... Értem... Nincsenek elegen akik vért szolgáltatnak arra? Bolondság, miért pont mi... Nem baj... Rolf a barátom, megoldható... Meg ám... * Az öreg ismét megtörölte kissé a kezét a palástjában, majd végül ujjának egy csettintésével s némi koncentrációval összerántotta a nő testén lévő sebeket. * - No, gyere, megmutatom.
* Pillanatnyi habozás nélkül indult meg a férfi az ajtóba, majd mire kiért még felkiáltott a folyosón, hogy cipeljék vissza a nőt a cellájába, egyenlőre végzett. Ismét gyaloglás vette kezdetét, s úgy két percnyi csöndes haladás után egy szobához értek, amiben teljes sötétség honolt, belülről pedig halk nyöszörgés hangzott.
- Mit gondol, mi vagy ki lehet az aki odabent van?
- Nem tudom, feltételezem a Edmund úr mesterműve, egy vérfatty?
- Nem rossz, nem rossz, de nem teljesen. Úgy sejtem Rolf mester nem közölte a hölggyel, hogy mégis min dolgozok oly nagyon. Egy egészen újféle szolgát szeretnék kitenyészteni, ami erősebb az eddigieknél, ami jóval szívósabb, okosabb, s persze hűségesebb is. Ő itt a mesterművem...
- Valóban?
- Így van, várjon, meg is mutatom magának! Tessék, tessék!
* Az öreg pár kulcsot halászott elő zsebéből, s közelebb lépett az ajtóhoz. Babrált még egy keveset, majd végül beledugott egy rideg acél darabot a zárba, s ki is tárta a börtön vaskos fémkapuját. A félhomályban egy pucéran fekvő csontig lesoványodott így elsőre vámpírnak tűnő szerzet feküdt, rázkódva a hidegtől, keservesen siránkozva.
- Ha jól látom ez valóban nem ember... Vámpír?
- Így van, s igen jó úton halad afelé, hogy a tökéletes szolgám lehessen. Kissé dacos még persze, de ez várható is, elvégre csak másfél hónapja van itt.
* A szobából lassan húgy és szar szaga kezdett terjengeni, undorító elegye menten megcsiklandozta gyomrát, s ismét émelygés lett rajta úrrá. Nem mert belegondolni, hogy ez a szerencsétlen ki lehet, s mégis min ment keresztül, de olyan szánalmas állapotokban van, hogy alig képes ránézni, s ez kifejezetten nagy szó egy vámpírtól.
- De mégis hogy lehet ez a lény hatalmas?
- Még nem az, de lesz... Egyenlőre nem tört meg, de idővel meg fog, s akkor aztán olyan szörnyeteget teremtek belőle, akit még senki más se előttem... A mesterművem...
- ... Ha vámpír, ki ez?
* Edmund megvonta vállát, s arcán egy széles vigyor szaladt végig, mely nem sok jót sejtetett. Ugyanezen pillanatban rándulást érzett testén, s lándzsája kicsúszott kezéből, szintúgy az orvosi bőrönd, majd teste bucskázva repült be a sötét tömlöc nyirkos kőpadlójára.
- Hát ki lenne? Rolf von Rötmantel mester.
- Néhai édesapám.

What, ez meglepett. No, ez aztán a fordulatos élmény! Szép munka! A kettőért jár a 200 xp és a 2000 váltó!

* Az ajtó zárja nagyot csattanva csukódott be mögöttük, szeme utolsó fényével még látta a két vigyorgó Rotmantelt, majd az esés erejétől elalélva eszmélete kitáncolt erős kezei közül. Színek, mindenfele színek cikáztak ájulata során, s furcsa módon helyenként ismerős arcok gyulladtak fel, majd tűntek el ismét a forrongó kavalkádban. Látta nagyapját, ki fancsali módon rázta fejét a egészre, megfigyelte von Himmelreichot is, ki negédese vigyorgott. Lothar nagyúr csak kacagott rajta, von Heimsroth pedig megrázta mindig oly sztoikus maszkos fejét. A jelenet váltott, egy hatalmas, végeláthatatlan vértenger vízszintje alatt tartotta lélegzetét vissza, a felette lebegő kegyetlenül tűző nap elől. Mihelyst fulladozni kezdett, a vízszintre úszott, hogy megtölthesse tüdejét az édes oxigénnel, ám azonnal le is bukott, hogy testét ne sértse a nap, mely oly halálos a vámpírokra nézve. Csodálatos érzés volt, alabástrom bőrének minden porcikáját simogatva dédelgette a selymesen lágy folyadék, s mindahányszor lebukott, torkáig itta magát a folyadékból, s mikor felment levegőért, étvágya ismét megjött. Nem is számolta már hányszor ismételte meg a folyamatot, de a vér szintje apadni kezdett, egészen addig, hogy végül nem volt képes megvédeni a sugaraktól, s bőre hamuvá égett a forróságtól.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* A cella hideg kövén talált rá az ébredés, szinte sütötte testét a forróság az elfagyó izomkötegek s csontok jellegzetes érzésétől.  Feje rettenetesen sajgott, csúnyán megüthette magát miközben az ocsmányul nyirkos padlóra esett. Ragadott mindene az izzadtságtól, a kényelem teljes hiánya sajgón tudatosult fejében. Úgy 10 perc kellett neki, hogy nagy nehezen képes legyen felállni, s körbe nézni. A terem pici volt, alig három és fél négyzetméter, s faltól falig nem rejlett benne semmi, egy vödör kivételével, melyből kérdéses gőzök emelkedtek, s egy sarokban vicegő-vacogó férfiével, aki ha hihetett a két vámpírnak, nem más volt, mint Rolf von Rotmantel. Az öreg rettenetesen szánalmas állapotban volt, magzatpózban ölelte a saját lábát, s a tekintete homályossága cáfolhatatlanul arra utalt, hogy elmeállapota sem lehetett különösebben éber, vagy egészséges. Kihúzva magán, kissé lesöpörte a sárrá nedvesedet port ruháiról, s közelebb lépett az öreghez, aki a mozdulat láttán összerándult, s delíriumosan nyöszörgésbe kezdett.
- Ne bánts, ne!
- Nyugalom...
* Egyre közelített az öreghez, aki erre reakcióként minden centiméter után csak összébb s összébb rándult, a végére szinte teljesen eltűnve a földszínéről. Egy árnyék volt, szánalmas, és kicsiny. Már a szikrája se égett benne régi büszkeségének, csakis kivetülése volt magának, s pár nap múlva talán az is nyomtalanul el fog tűnni. Mire végül már csak úgy fél méterre volt, a szerencsétlen Rolf teste megfeszült, s sírásba történ ki.
- Jó voltam Edmund mester, jó voltam! Ne bánts! Rolf jó volt!
* Szánalom szaladt végig az arcán, ez a szerencsétlen csontváz valamikor egy elismert sarlatán... orvos hírében áll, ki becsülettel, s tisztelettel gyógyította meg a szükségben lévő betegeket, ám jelenleg csak egy báb volt, mely még nem lett tökéletes méretre szabva, de nem volt tőle nagyon messze. Megrontották, elvettek belőle minden olyat, ami tartását adta... Megbocsájthatatlan tett. Égett tenyereit az öreg arcára tette, aki erre reakcióként ismét nyöszörögni kezdett, majd az időtől hosszúra megnőtt körmeivel reflexszerűen végigkarmolta a lány arcát. A vágás helyén vér serkent ki, aminek láttán Rolf szájának szélén vastag csíkban nyál kezdett csorogni, még őrültebbé téve annak arckifejezését. Féltérdre ereszkedett előtte, majd közelebb húzta annak arcát a sajátjához, egészen addig, míg szinte szellőként érte az öreg lihegő lehelete. Undorító szaga volt, rohadás, s a megmaradt kevés zsír további égését alátámasztó aceton, melytől egy pillanatra be kellett hunynia szemét, ám végül ismét kitárta azokat, s az öreg üveges tekintetébe meredt.
- Úgy nézek én ki, mint Edmund? Ki vagyok, Rolf bácsi, ki?
- Nem Edmund mester? * Táncolt félre az öreg tekintet,  mintha nem kívánná felismerni, valójában ki is az idegen mellette * - Nem tudom.
* Keze gyengéd erővel húzta vissza maga felé a csatakos vénember képét, ráerőltetve, hogy szemeibe meredjen, s felismerje jegyeit, melyek igen hasonlítottak nagyapjára, akivel ha hihetett a lándzsának,jóféle kapcsolatot ápolt a gyógyító.
- Mi a nevem Rolf? Ki vagyok, Rolf bácsi?
- Francis Ki vagy, ki vagy? Ki vagy? Ki vagy?
- Nézz rám Rolf bácsi, ki vagyok?
* Halványan elmosolyodott, majd tovább bámulta az öreg arcát, aki szintúgy vizslatta, látszólag nagyon mélyen gondolkodva. Perceknek kellett eltelnie, mire végül megrándult a nyúzott vámpír, s pár pillanat múlva szótlanul zokogásba kezdett, majd erőtlen kezeivel átölelte a nő vállát. Rettenetesen büdös volt, de mégsem utasíthatta vissza, s most először, neki is könnyek kezdték szemét elhagyni a megkönnyebbüléstől, hogy még sincsen egyedül. Nem veszíthetett hitéből, de a tényt, hogy egy ideg cellában hevert a föld gyomrában minden reménytől megfosztotta, s csakis a meneküléshez való görcsös ragaszkodás nihilében volt képes olyan hideg fejjel mérlegelvén megközelíteni a öreget.
- Eckbert lánya?
- Unokája.
- Mióta vagyok itt? Ez a sötétség teljesen elvette az eszem... Egyáltalán hol vagyok? 
* A kérdésre lassan kihámozta magát Rolf görcsösen ölelő kezei közül, majd megrázta a fejét. Fogalma sincs, nem mondták el neki a Rotmantelek, s ezt nem is nagyon sejtheti. Ha valaki képes lehet elmondani, akkor az ő maga az orvos lehet.
- Én talán 3-4 órája lehetek itt, de hogy te... * Feje ismét megrándul, nem értett ehhez, de első ránézésre talán pár hetet mondana. Rettenetesen elsoványodott, biztos éhezik egy ideje * - Tudod, hogy... Mi történt veled? 
- Velem? * Az öreg lassan tekintette végig testét, megannyi forradása, sebe, s rettenetes soványsága is arra utalt, hogy rettenetesen elbánhattak vele, s nem volt sokkal több, mint holmi fogoly, melyet ütni-verni lehetett. * - Szent Isten... Mindenre emlékszem... Azok a mocskos sarlatánok...
* A könnyek továbbra is vastag csíkban folytak az öreg arcán, de mostanra a józanság egy halvány színe kiütött rajta, s tagadhatatlanul vöröslött képe a dühtől. Hasznos segítség lehet még az öreg a kijutásban, amennyiben emlékszik még régmúlt képességeire... Kijutás... Alig került be, már most azon gondolkodott, s még számára is meglepő módon tudatosult benne, hogy nem szándékszik pazarolni az időt. Szomjúságtól száraz, cserepes száját kissé megnyalta, majd az öreget figyelte, akinek kellett pár perc, hogy képes legyen teljesen megérteni mi is történt... Már így is majdnem csoda számba ment, hogy némi vérség, s ismeret képes volt visszahozni józanságának egy darabját, véletlenül se szerette volna siettetni a folyamatot, nehogy visszatérjen az előző szánalmas állapotba. 
- De te?! Eckbertről vagy... Vagy két éve nem hallotta semmit, pedig sűrűn látogattam a Nebelturm tornyot. Semmit nem mondtak el róla, merre lehet, s arról se, hogy a lányával mi van. Magam mellé akartalak venni, mikor megtudtam, hogy az öreg eltűnt, de rólad se válaszoltak semmit... * Az öreg kissé zavarodottan, már-már kényszeresen a fejét vakargatta. * - Egek, hogy pont ilyenkor kell újra találkoznunk... 
- Elég hosszú történet, talán nem itt kéne elmesélnem neked...
- Talán igazad van... De lehetséges, hogy van elég időnk. * Egy pillanatra elhallgat, majd egy fájó arckifejezéssel folytatja. * - Most viszont fontos... Kérnem kell tőled valami olyat, ami lehetséges, hogy kicsit túl nagy kérés.
- A nagyapám legjobb barátjának bármit.
* Az öreg rázkódva emelkedett fel, megmozgatva csontjait. Most volt először lehetősége megszemlélni hogy is nézett ki igazán, egy piszkos tunikát viselt, mely valamikor régen fehér lehetett, de mostanra már elsárgult a mocsoktól. Izmai összeasztak, egy csepp zsír se volt rajta, s olyan vékony volt, hogy ha megfordult volna, talán el is tűnt volna a semmibe. Mindeközben ízületei úgy ropogtak, mint egy marék száraz rőzse, szinte fájt neki, ahogy hallgatta. 
- Hogy törsz meg egy vámpírt? 
- Nem is tudom... Szentség erejével, esetleg napfénnyel... De ezek egyikéből sincsen sok itt. 
- Van még valami, ami sokkal fontosabb számunkra... Valami olyasmi, ami nélkül a józanságunk, s az éhségünk csillapíthatatlan, s vadállat módjára idomíthatóak leszünk. 
- Vér.
- Így van, ha vámpírt akarsz megrontani, a vér a kulcs. Legyen bármilyen erős egy vértárs akaratereje, legyen bármilyen robusztus, vagy éppen bölcs... Elég idő után minden megteszünk, s csa...
- Tudom mit szeretnél kérni. Biztos vagy ebben? Tudod hogy tekintenek azokra a vámpírokra, akik ilyet tesznek, nem? 
* Az öreg arcára bosszús arckifejezés szaladt, ő szerette volna a legkevésbé kettejük között, hogy ilyet kelljen kérnie, de minden varázsereje elfogyott, s emellett ha ismét elviszik kondicionálni, elképzelhető, hogy a vér látványára nem lesz képes pusztán megjátszani a gyenge elmét. Kellett neki egy kis vér, s nem pusztán kívánta, KELLETT.
- Ostoba lány, szerinted én akarom, hogy a legjobb komám lányának vérét kelljen vennem?! Akarom?! Kit érdekelnek a vámpírok, ki a fészkes faszt érdekelnek! Kell az a kurva vér, pokolian kívánom, de nem azért! Egy rohadt varázslatot nem tudok végrehajtani, pedig az nagyon fog kelleni. * A lány kicsit meghátrált a férfi reakciójára, aki végül lihegve lenyugodott, s fáradtan beletemette arcát a tenyerébe * - Bocsánat... Nem gondoltam komolyan... De tényleg szükségem van egy kevés vérre, ha hasznomat akarod látni... S sosem feltételeznék, hogy ilyesmire készülünk, túl nagy tabu. 
* Kissé elgondolkodott a dolgon... Bár nem sokban térnek el fiziológiailag az emberektől, vámpír, vámpírnak vérét mégsem illik szegni, s bár persze nem unprecedens dolog, soha se tekintettek rá jó szemmel. Ők maguk a nemesek, a többi nép pedig a csorda, amit fejhetnek... Vagy legalábbis ez az átlagos elgondolás. Két farkas egymást nem vadássza le legnagyobb éhségben is, két vámpír miért tenné? Edmund... Edmundnak hullania kell. Lelkében sötét düh lángolt fel, s arcán eszelős mosoly szaladt végig. Senki ne nézze hülyének, két kezével tépi majd le a fejét annak a szörnyetegnek.
~ Deus vult, DEUS VULT HA MONDOM! 
- Itt a kezem, gyógyítsd be utána a sebet, hogy ne lássák. 

* Ingujja feltűrve hevert a férfi előtt, hófehér bőre alatt lüktetve özönlött a vér megannyi litere, így pont olyan volt egy vámpír számára, mint egy egész megterített asztal, melyen a lehető legfinomabb fogások sorakoztak fel, ám elfogyasztásának bűne azonnal éves bűntudat súlyával pecsételné meg. Rolf nyála ismét kissé megeredt, ezt nagy ívben köpte félre a nyirkos padlóra, s úgy állott a kéz előtt, mint ahogy Káin bámult valá az istenre.
- Csináld csak, engedélyemet adtam rá. Teljességgel megértem az okot a dologra, s a nehéz helyzetek komoly megoldásokat igényelnek.
- Jól van... * Habozott Rolf, majd ahogy közelebb lépet a vértől duzzadó karhoz, még egyszer felemelte fejét, s a lány bánatos kék szemeibe bámult. * - Szorítsd össze a fogad, fájni fog.
* Érzett valóban sok fájdalmat már életében, vágást, szúrást, törést, zúzást, égést, fagyást s persze szentséget... De kevés dolog volt fogható ahhoz, amilyen vadsággal belemetszette hegyes fogait csuklójába az úr. Vicsorogván szisszettente el magát, ám visszatartotta az ordítást, vagy bármi mást, s egy rövid ideig tűrte a rettenetes szívást, mely sebesen fosztotta meg testét az azt mozgató csodálatos vörös olajtól, ahogy egy egész szúnyoghad tehetné... Vér... Egy olyan nedű, mely nélkül az emberi test egy otromba óriás, semmi értelme, s csak rohadva hever valahol a mező közepén, anélkül hogy akárcsak tudna is magáról, vagy tehetne bármit is a rajta tanyázó legyek ellen. Amíg egy csepp vörös nedű is folyik a testben, addig az keményen dolgozik és harcol, enélkül pedig igen felesleges az életben maradás hiú ábrándja. Percekig csapolt kezét az öreg, immáron talán harmadliter vérét is vehette ezzel, de egyelőre nem úgy tűnt, mintha meg lenne elégedve.
- Elég lesz már!
* Az úr rettenetes vicsorral emelte meg fejét, szemében nyoma sem volt a józanság színeinek, s a vadságtól festett vérvörös képe egyenest arra a tényre mutatott rá, hogy ahol most járhat nagyon messze van innen, s csakis az élvezet hajszolása érdekli, mely bár közel sem olyan kielégítő, mint az emberi testé, jelen éhező állapotában bármi megfelelt volna.
- Hagyd abba!
* Rivallt rá egy kicsit hangosabban az öregre, aki teljességgel ignorálta a kérést, tovább is pióca módra tapadva izmos kacsóihoz. A fájdalom lassan elviselhetetlen lett, talán fél liter vére lehetett már oda, mire végül azon kapta magát, hogy meglendítette karját, s úgy vágta pofán a mohón táplálkozó Rolfot, hogy az kevésnek a híján el is repült. Kezét fel is karmolta a mozdulat, s tovább kezdett patakozni belőle a vér. Erre gyorsan rászorított, hogy kissé csillapítsa a folyamát.
- Rántsd össze, rántsd!
* A vámpír pár pillanatig aléltan hevert a földön, majd végül felemelkedett, s végighúzta a kezét a nő karján. Rettenetes fájdalom járta át a sebes részt, s szinte érezte, ahogy feszesen mindenféle húskocsány s maszlag kezd ráfonódni a frissen nyitott sebre, eltakarva vér útját, adva egy kis időt az érfalnak, hogy alvadásnak induljon. Az új hús nem az övé volt, semmit sem érezett belőle, pont olyan volt, mintha csak egy szövetnyi bőrpáncélt húztak volna rá a kezére, s ez az az idegenség rettenetesen szörnyűséges érzés volt. Összerántás... Egy igazi szanitéc mozdulat, mellyel azonnal folytathatná a harcot, de életet csakis akkor menthet, ha utána becsületesen el is látják... Ez az ocsmány réteg nem lesz semmi másra sem jó két három nap múlva, ki kell majd vágni, és rendesen bekötni, kimosni fertőtleníteni.
- Mi ütött beléd?
- Bocsánat, de nem tudtam abbahagyni... Tényleg próbáltam, de... de...
* Megrázta fejét, nem most kell a másik ellen fordulna, s így a falnak nekidőlve fáradtan rogyott le a nyirkos és mocskos padlóra.
- Igaz... Bocsánat, tudom milyen, ha elkap a vérgőz... Nagyon nehéz megállni, s napok óta nem ettél semmit.
- Sajnálom...
* Az öreg szégyenkezve borult a le a földre csakúgy mint maga, s fáradtan bámult mélán az ajtóra, hogy vajon mikor jönnek ismét érte, hogy megkínozzák. Nem lesz sok lehetőségük, azonnal ki kell használni a csodálatos tudását ahhoz, hogy képesek legyenek menekülőre fogni, s remélhetőleg megölni Edmundot. Ingujját letűrte, majd ismét begombolta azt, hogy letakarhassa a vénát fedő ocsmány varrt. Feje rettenetesen kóválygott, ennyi vérveszteségtől még minden bizonnyal nem lesz semmi baja, de jelenleg nem úgy érezte magát, mint aki képes lenne igazán összetett mozdulatokat végezni, sőt, állni is fáradtság lett volna. A tőle nem messze fekvő öreg kissé megmozdította a kezét, aminek hatására úgy érezte, mintha zsibbadás szaladt volna végig testén. Furcsa, de mégis kellemes érzés volt, s valamiért mintha egy picit ki is tisztult volna a feje tőle.
- Mi volt ez?
- A legkevesebb, amit teheted érted. Felbátorítottam kissé a vörös csontvelőd aktivitását, hogy megnövekedjen a vértermelő mértéke, ezzel lehetővé téve, hogy jóval gyorsabban regenerálódjon a mennyiség, amitől megszabadítottalak. Egyszerű, de hatásos trükk, s ki tudja meddig leszünk itt. Minden csepp véredre szükséged lehet majd, már félliter is csökkenti a koncentrációképességet, s a reakcióidőt, én pedig közelharcban nem fogok túlzottan hasznos lenni számodra, csakis mágiával, s azzal is csak addig, míg tart amit adtál… De ha sikerül találni még egy forrást... Akkor végük van…
- Lassíts egy kissé, a felét sem értem, s nem is akarom tudni. Rotmantel zsargon, sose lesz rá szükségem. * Ugyan persze nem árthat, de jelenleg úgy érzi, hogy ilyesmi ismerete csak elvenné a kedvét a vér fogyasztásától, azt pedig a legkevésbé se szeretné * - Ilyen veszélyes vagy?
- Az egész épületben csak két igazi Rotmantel van. Én és a fiam. Emmund csak egy sarlatán, akit csakis a pusztítás érdekel, s nem a gyógyítás. Piti üzlet ez az egész vércsapolás, s bár jó lehetőség arra, hogy gyakorolhassák a képességeiket, arra abszolút nem elég, hogy tanuljanak valami igazán hasznosat... Azt csakis hosszas utazgatás, s a parasztok betegségeinek megismeréseivel tehetik. Ami itt folyik sarlatánság, semmi más, valószínűleg egyszerre öt itt dolgozóval is elbírnék, lehet még te is. Csakis az a mocskos drága vérem az, aki veszélyt jelenthet ránk, s sajnos kezet is emelne az atyjára, mint láthatod is. Tőrbe csalt… Pedig oly sok ideig neveltem, hogy tökéletes orvos lehessen belőle…
- Most már van időnk, elmesélhetnéd hogyan kerültél is ide…
- Rendben, végül is nem árthat, viszont cserében te is mond el a saját részed, úgy érzem lesz időnk még erre.
- Ahogy a dolgok alakulnak, igencsak úgy tűnik.
* Az öreg kissé megköszörülte a torkát, s most így, hogy kissé képes volt kiülni a táplálkozás okozta hihetetlen örömet, körbenyalta a száját, hogy megszabaduljon a táplálkozás minden nyomáról, s tökéletes legyen a trükk, melyet vetni készülnek.
- Mindig is rettenetesen rühelltem ezt az egész üzletet, nagyon sok vér ragad hozzá, és rettenetesen kegyetlen. * Pár pillanatra megrázta a fejét * - Ne érts félre, én is bűnös vagyok, csak úgy fogyasztok vért, mint bárki más, de megdolgozok érte, például gyógyítással, vagy akár váltóval is. Fél liter vértől senkinek nem lehet baja, a parasztok szívesen köszönik meg így a szolgáltatásomat, s így a kecske is jól lakik, meg a káposztának is csak pár levelet fogy el. Tisztábbnak tartom, mint ezt a… szörnyűségesen kegyetlen bolondságot.
- Létünk része a vér fogyasztása, ha szégyenletes is, de szükséges.
- Így igaz… Mint mondtam, megvetem az ilyen üzleteket, s megkértem a fiam, hogy derítse ki mi is folyik itt, hogy amennyiben tényleg vérrel üzérkednek, akkor képesek legyünk pontot tenni a dolog végére, és esetleg megkérni Edmundot, hogy ajánljon üzletet a parasztoknak, hogy pénzért megveszik a vérüket. Nem lenne egyedi dolog, van pár mocsári falu és város, ahol a Rotmantelek így is kereskednek, s mindeközben nagyon figyelnek az emberekre, ugyanis megélhetésük fontos része, hogy jó egészségben legyenek.
- Nem tűnik simlis dolognak.
- Nem is az… Akárhogyan is, a fiam szólt, hogy semmi efféle nincs itt, s hogy Edmund szeretne velem találkozni, hogy elmagyarázzam, hogy is lehetne egy efféle üzletet tökéletesen nyélbe ütni. * Pillanatra elhallgatott * - Had ne mondjam, hogy rettenetesen tőrbe csaltak. Óvatlan voltam, s hittem a vér közötti szentségben, ám orvul fejbe vágtak, s altatóval elintézték, hogy minden varázserőm elfogyjon. Mocskos trükk, de sikerült nekik…
- És a fiad? Hogy tehetett ilyesmit a saját apjával? Kint úgy tűnt, a lehető legkevésbé sem érdekli a sorsod. Eladott téged, mint egy marhát, mikoron vérnek hű hajtásod, s ennél szentebb kapocs kevés van a világon.
* Az öreg szeme kissé átfátyolozott a kérdésre, ám inkább úgy döntött figyelmen kívül hagyja ezen tényt, s ehelyett inkább az ajtó alól beszűrődő fényt bámulta, s azt, ahogy néha-néha elsétált egy mozgó árnyék mellette. Minden ilyen alkalommal megfeszült kissé, s Rolf hangja is bennszakadt. Üres gesztus volt csak persze, semmi se történt.
- Én sem értem, egy szó nem sok, de annyit se váltottam azóta vele, s most is a fülemben cseng a gúnyos nevetése… Talán Edmund tehetett neki egy ajánlatot ami kellően vonzó volt, vagy talán mindig is benne forrongott a rontás a lelkében… Nem tudom.
- Sajnálom.
- Ne tedd, nem vesztettem semmit vele, ha tényleg ekkora szörnyeteg volt… Még talán örülhetek is, hogy most adatott egy lehetőség, hogy visszatereljem a jó útra. * Az öreg kitörölte a könnyet a szeméből, ezt is bölcsebbnek tartotta figyelmen kívül hagyni. * - De most pihenjünk egy keveset, nagyon elfáradtam, s jól esne egy kis alvás. Minden erőnkre szükségünk lesz, ha túl akarjuk élni ezt az egészet.

Áh, látom lassan a quest-arc a végére ér, eddig érdekes, így tovább!

A két kalandra jár a 200 xp és 2000 váltó!

* Az álomból óvatos lökés keltette, szemét gyanakodva emelte a felette álló csont sovány Rolfra, aki a félhomályban megkopogtatta a fülét, arra célozva, hogy hallgatózzon. Furcsállva emelte meg magát, s próbált figyelni a környezetre, ahol végül halk zúgásként morajlás, s valamilyen kiáltások visszhangoztak, vélhetőleg halálsikolyok... Akadtak amik csak szusszanásra emlékeztették, s olyanok is, melyek teljesen kifejlett ordítások voltak, rettenetes velőtrázó kétségbeesettséggel.
- Mi folyik itt?
- Fogalmam sincs, de halomba mészárolják az ittenieket. Hallgasd! Minden kiáltás egyre közelebb és közelebb jön, mint az előző. Bújj el az ajtó árnyékába, most jött el az idő cselekedni.
- Elég lesz ez bármire is?
- Ne kérdezz, elég lesz.
* A tekintélyes parancsra bevágódott az első pontra, amit elég rejtettnek vélt, s halkan várakozott. Szíve szinte torkában dobogott, az izmok erős kötege szüntelenül tolta bele a testébe az életet adó nedűt, megáldva a szükséges éberséggel, s az áldott jó adrenalinnal, melynek persze okát s működését véletlenül se ismerte, de a hatását annál is jobban. Húsz percnek kellett eltelnie, míg végül rohanó léptekkel közeledtek feléjük, s tompa hangon kívülről beszéd szólt.
- Siess, már csak a főnök saját kísérlete és az a Nebelturm lány van hátra...
- A lányt megölni, az öreggel menekülni?
- Aha
* A zihálva rohanó páros pár pillanat múlva zörögve nyitották az ajtót, görcsösen keresve a jó kulcsokat. A zár végül nagyot kattant, egy fekete, meteor kulcs érintésére, s a két vámpír hangosan felsóhajtott a dologra. Eljött hát az igazság pillanata, s a válaszfal menten kivágódott, amire egy megtermett, okulárét viselő vámpír lépett be, sebesen körbenézve, az öreget kémlelve. Csak egy pillanata volt, zavartan kapott szívéhez, kiejtve kezéből a vértől csöpögő tőrt, s habzó szájjal rogyott térdre, ahol mellkasát szorítva hörgött tovább. A lánynak se kellett több, felkapta a földön fémesen csendülve eső méretes, ocsmányul díszített tőrt, s azonnal előre lökte magát, mozdulatának minden súlyával szúrva a tőrt a másik, kicsit kevésbé széles, döbbenten álló vámpír mellkasába. Az csodálkozva figyelte csak a jelenséget, mintha fel se fogta volna, hogy mégis mi történt... A fegyver egyszerre döfte át a tüdőt, s a szívet is, amire is a a férfi csak a sebhez kapott, majd utolsó, elhaló hangjával elterült a hófehér járat padlóján, rőtbe festve azt. Rolf nem totojázott, azonnal rávetette magát a még szívét szorítva agonizáló vámpírra, majd egy perc múlva szinte teljesen más emberként emelkedett fel, átterítve mocskos tunikáján a halott férfi köpenyét. Szeme éles volt és sötét, semmiféle kétely sem bújt benne, s a korábban tapasztalt zavar teljesen eltűnt belőle. Elegáns, kimért mozdulatokkal kutatta át a köpeny zsebét, egy szikét elővarázsolva belőle, melyre szinte pont úgy pihentette mutatóujját, mintha csak egy karmester lenne, aki ezer kóristának készül parancsolni. Torkát megköszörülve vette el az okulárét is, majd végül kilépett a teremből. Minden csontja úgy ropogott, mintha csak egy fapohárban hagyott dobókocka páros lett volna, egész jellegéből mégis valami olyan erő áradt, ami megkérdőjelezhetetlenül mutatott arra, hogy nincsenek veszélyben. Habozás nélkül állt meg a lány mellett, s annak gyengéden a keze után nyúlt, majd a szikével felmetszette a korább összeforrasztott sebet, s a másik holt ingéből levágott ruhadarabbal kötötte össze, valamilyen érintéssel megspékelve, amitől immáron úgy hatott, mintha a saját bőre lenne ott, s nem valami idegen anyag.
- Mi folyik itt?
- Még továbbra sem tudom... De úgy sejtem meg akarnak szabadulni a kutatási anyagtól, a központot megtámadhatták, s most tisztítják a helyet, hogy ne derüljenek ki a titkaik.
- Akkor...
- Így van, valószínűleg megmenekültünk, de nem maradhatunk sokáig itt, menekülnünk kell a kijáraton, ami valahova az erdőbe vezethet.
- Miért nem a bejárat.
- Ostoba lány, szerinted érted jöttek? Lefülelték a helyet, s most mindenkit megölnek bent, majd felégetik a kócerájt. Egy rakat katonának csak két vámpír leszünk, s nem foglyok. Nem tud róla majd senki, úgy fognak leszúrni minket, mint a disznókat.
- Akkor sem hagyhatom itt a lándzsámat.
- Veszek neked másikat, csak siessünk, mielőtt baj lesz ebből. Hogy álljak majd a túlvilágon a nagyapád elé, ha nem tudtam megóvni a lányát!
* Szeme villanva táncolt az öregre, aki szinte zihált a méregtől, hogy a lány nem értette milyen nagy veszélyben is vannak. Gyenge kezével készült utána nyúlni, ám az nyúl módjára szökkent előre, továbbra s szorítva a tőrt, s rohanva megindulva a hófehérre kikent folyosó végére.
- Pont mint a nagyapja.
* Morogta az orra alá még az öreg, majd lassú, kocogásra emlékeztető futással indult meg utána, oly sebesen, ahogy a zörgő csontjai éppen csak hagyták neki.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Már két folyosóval járt arrébb a lány, útját, bármerre is futott nyitott cellák kísérték, ahol véres foltként feküdtek a nyeszlett, halálig csapolt  emberek. Szánalmas látvány volt, sajnálta rettenetesen ezeket a szerencsétleneket. A halálban semmi szégyen sincsen, de ilyen kutya módon elmúlni, efféle rettenetes szenvedések után szörnyű dolog lehetett, s bár immáron végre nyugodhattak, mégis bosszúét kiáltott. Minden vámpír ismerte a vér értékét, s pont emiatt különösen szégyentelennek találták a felesleges gyilkolást, ugyanis legalább olyan mély egy átlagos fajtársa nedű iránti áhítata, mint egy emberé isten felé. Ez a vér mind feleslegesen folyt el, mindent elfogyaszthatta volna valaki. Egy kisebb famíliát etetne a számos tócsa a földön, ám mégis pusztán oda fog száradni, s ráégetik majd a házat. Sajnálta a nedűt. Sajnálta az embereket. Sajnálta ezeket a szörnyetegeket, kik nem értették meg az élet egyensúlyát, hisz egy ragadózó se tud vadászni, ha a prédája teljesen elfogy, a fenntarthatatlan fejlődés tökéletes példája volt ez: Minél több a vámpír, annál kevesebb a más fajú. Undorító körforgás, de sorsuk egymáséba fonódik, s ebből nincs kiút, elvégre holló hollónak szemét nem vájja ki. Lába tovább rótta a labirintust, s végül dulakodás zaja csapta meg fülét, azt követve pedig egy megtermett Templomos előtt találta magát, aki nehéz, páncélos talpával pont félrerúgott, egy látszólag jóval képzetlenebb Rotmantelt, miközben egy másik, kardot viselő ellenféllel hadakozott. Habozás nélkül rontott végig a hófehér, jellegtelen téren, s úgy döfte bele az éppen felkászálódó vámpír nyakába a pengét, hogy annak megmukkanni se volt ideje. Lihegve rántott ki a húsból a pengét, majd pillantása találkozott a templomoséval. Alaric von Heimsroth volt az, a pestisálarcos lovag. Mordulva lökte félre ellenfelét, majd úgy szúrta át a hatalmas pallossal azt, mint ahogy a disznót szokás vadászat során. A beste még megpróbálta lerántani magát róla, ám a templomos meglódult, s olyan erővel rántotta ki a fegyvert, hogy kis híján kitépte az oldalt a Rotmantelnek, aki vetődve csapódott a falnak, rőtbe festve a makulátlan fehérséget. Szervei lustán lógtak kifele, pihegő lélegzete még az élet tanúja volt, ám kétségtelenül csak szánalmasan kapaszkodott a halhatatlanság gondolatába, s mindössze utolsó makacssága.
- Tehát még élsz...
* Kissé lefitymálónak találta a megjegyzést, de nem szándékozta azt magára venni, s lihegve törölte bele tőrjét a nyirkos tömlöcfalaktól elsárgult ingébe, miközben öröme mosolyként vetült képére.
- Élek, hála az Istennek. Hogy kerülnek ide a templomosok?
- A falu lelkésze levelet küldött a vezetőséghez, hogy elbuktál, s immáron a gyanúja bízvást beigazolódott... Így került belőlünk egy század ide.
- Honnan tudhatta ezt?
* A férfi szokáshoz híven kifürkészhetetlen arca nem sokat árult el arról, mégis mit gondolt, de szemei zavartan mozdultak körbe, mintha nem értette volna a kérdést kellőképpen.
- Három nap alatt ez eléggé egyértelművé lett.
- Három nap?
* Szajkózta vissza furcsállva, mire is Alaric csak kurtán bólintott, s megmozgatta a kardját. Indulni akart tovább, hogy folytathassa a labirintus kitisztítását. Három napot volt hát itt... Egy perccel se érződött többnek, mint 10 órának, bár ezek szerint vagy az időérzéke mondott csődöt, vagy volt valami abban a pohár vérben, amit kapott. Számíthatott volna erre, Rolf mesterrel is valami hasonló történhetett elvégre. 
- Annyi. Most térj a bejárathoz, száz jó templomos van az épületben, ott a legbiztonságosabb.
- Nem tehetem, a lándzsámat még vissza kell szereznem.
- Áh, azt a fő csapolóban találhatod, innen két utcával lejjebb, nagy szoba, sok hullával. Ott halt meg ezeknek a bitangoknak is a vezére.
* Azzal a templomos meg is indult arra, melyről a lány érkezett, súlyos, fémes léptekkel. Ő maga sem akarta pazarolni az időt, s szökkent is volt, ám végül még rohanva maga mögé kiabált.
- Ha találkozol egy vén, csont sovány vámpírral, ne bántsd. Rolf von Rotmantel, jó ember, barátom.
- Úgy lesz.
* Azzal mindketten saját útjukra indultak, s amennyire csak bírta tüdeje, a szoba felé rohant. Közben több lovag is megjelent, akik vagy egy intéssel, vagy egy sanda vigyorral üdvözölték. Kissé szomorú volt, hogy csak takarítani jöttek, s nem megmenteni őt, de mégis nekik köszönhette életét, így roppant hálás volt a Protestáns haderő ezen részének. Végül úgy egy perc múlva megtalálta a termet, ahol vagy hat kettébevágott bestia hevert, ám véletlenül se volt ideje velük foglalkozni, ugyanis megpillantotta a sarokba vágva az ocsmány lándzsát. Levegővétel nélkül vetette magát oda, s vette magához, a fegyvert, ami az érintésre azonnal felforrósodott.
- Nem gondoltam volna, hogy látlak még, de el sem tudod képzelni, mennyire is örülök... Gondolom ez a lecke is le fog peregni rólad.
- Én is. * Szólalt meg egy halvány mosollyal, miközben kitörölte egyik szeméből a könnyet, s ignorálta a tanító szándékot * - Mi történt veled?
- Erre nincs idő. Itt voltam, mikor megölték Edmundot. Szólnod kell a templomosoknak, közel sem halt még meg.
- Hova ment?
- Van egy retesz a csapolóasztal alatt. Vámpírmunka, kőnek tűnik, de fa. Azalatt van. Megsérült, nagyon is komolyan, ha valakit utánaküldenek, nem fog elmenekülni.
- Valóban?
* Kérdezte szinte vicsorogva az idegtől, majd akkorát rúgott a korábban kőnek hitt asztalba, hogy szinte kiugrott tőle a lába, a bútor pedig puffanva dőlt oldalára, egy nagyszerűen elrejtett kis csapóajtót feltárva maga előtt.

Mindkét kaland nagyon érdekes, a "Saját kérésem"-nek meg kifejezetten várom a végét. Arról nem is beszélve, hogy az oldalon az egyik kedvenc karakterem az Eckbert, szóval többet is róla, nagyon tetszett

Jutalmad 200 tp és 2000 váltó!

* Az épület üresen terület el körülötte, egy árva lélek zaja nem zavarta jelenlétét, s csakis lépéseinek zajos bongása törte meg egy kissé a csendet, mely a hatalmas csarnokban uralkodott így éjféltájt. Nem kedvelte a nagytemplomot, túl díszes volt, messze túl fennhéjázó, s puszta jelenléte is csak a teret foglalta, mely sok más hasznosabb dolognak is adhatott volna helyet. Nagyapja nem volt ott nála, Ciel kapitánnyal töltötte kivételesen az idejét, sakkjátszmákkal élesítve egymás eszét, s persze elütve ezzel a végtelen hallhatatlanság lassan csorgó mindenségét. Mindkettejük rossz vesztes volt, havonta egyszer álltak le játszani, s utána mindig heteknek kellett eltelnie, míg végül az éppen akkor pórul járt fél megtörte a mosolyszünetet egy következő parti ötletével. Ezek a szórakozások többnyire estén keresztül tartottak, hosszú strigulázós játszmákkal, s ilyenkor gyakran igen egyedül találta magát. Mikor az ember társaságában nincs senki, akkor fordul leginkább óhajtva a Jóistenhez, s pont ezen indokból töltötte most az éjjeli órákat a hatalmas templomban, lehetőleg valamilyen felismerések vadászatában. A Biblia, Jézus, prédikációk... Mind csak egy-egy rejtély volt a sok közül, melyeket főleg büszkeségének köszönhetően nem volt képes megfejteni, ugyanvást bármikor kérdezhette volna egy-egy lelkésztanonctól furcsa talányait, ám mégis logikusabbnak tűnt, hogy ma magától leli meg a válaszokat, elvégre ezeknek a megoldása mindenkinek más és más lehet. Mi az a tett, ami tetszik az Istennek? Mi az a szükséges rossz, ami miatt még megbocsájt. Az emberi gyarlóságra vajon csak húzza a száját, vagy talán sajnálja a bolondokat, s együtt érzően fanyalodva figyeli azoknak színjátékát? Tüdejét nehéz sóhaj hagyta el, majd végighúzta kezét az oldalhajók falán lévő véseteken. Bárcsak olyan könnyű lenne egy halandó élete is, mint a történetben szereplő embereké... Ádámnak és Évának csak egy dolga volt, még azt sem tudtak teljesíteni, ám mégis megbocsájtott nekik a teremtő, s ha éppenséggel oda is csapott büntetésként, gyengéden, szeretetből tette azt. Vajon az ő saját almája keserűbb, mint az eredendő bűn, vagy talán mégsem olyan rettenetes tett a vámpírok szörnyű éhségének csillapítása? Ereje a vérből fogan, s létének értelme is a vörös nedű, mely nélkül egy árva varázslatot se tudna végrehajtani. Talán ez lenne a helyes? Lemondani a szentségtelenül, ösztönösen ébredő fekete lángokról, s a roppant erőről melyek abból származnak? Hagyni minden vámpír vonás elvékonyodását, s csakis pusztán saját hatalmával boldogulni, félretéve minden felesleges fényűzést... Menne vajon neki? Nem sokat használta még véréből áradó képességeit, mind a lándzsa lángolása s szent fényben való úszása más mélységekből ered, ám ha nem fogadja s ismeri el a magában rejlő feketeséget, hogyan képes vajon tenni bármit is az egyházért? Hogyan képes megvédeni a Hazáját, Hellenburgot? Hogyan képes kiemelkedni a tömegből, s egyike lenni azoknak, akiket Esroniel elismer és szeret? Hogyan képe megvédeni a barátokat, az ismerősöket, azokat, akik tesznek érte. Olyan sokan vannak, Hans, Tyr, Alaric, az utcagyerekek, a habókos vénasszony a piacnál... Mitől lesz jobb ember: Ha félreveti minden célját, pusztán csak hogy megfeleljen Isten szavának, vagy ha teljes erejéből szolgálja azt, fittyet hányva a szabályokra? Megveti az Atya, ha lopva vérért folyamodik, hogy védhesse a gyengéket? Azt veti meg, ha nem folyamodik hozzá, s inkább csak magára figyel? Utasítsa el a tettre hívást, s feledkezzen meg a céljairól, a feladatairól?
- Válaszolj... Magamtól nem tudom....
* Nyöszörgött fel egy pillanatra, miközben tovább húzta kezét a Bibliai képeken, most éppen az árvizet mutató ábrát tapogatva. Noé tiszta volt és igaz, hallotta az isten hangját, s tette amit tennie kellett, követte a Teremtő kéréseit. Nehéz feladata volt, nem is kérdéses, de legalább tudta, hogy mégis mit kellet végre hajtani. Noé csalt, Noé Isten kegyeltje volt. Mentette magát s családját, minden állat egyikével, ám önző módon hagyta a saját vérét vízbe fulladni, s mindegy szálig elhalálozni... Ez nyilván nem is történt meg így, de a tanulság mi?! Mit kell tennie ahhoz, hogy megtudja mi a feladata ebben az életben?! Mit?! Nem elég buzgó, nem olvasta már így is számos alkalommal a Bibliát? Mikor fogja végre felölelni az Úr édes keblébe, s utat mutatni számára ebben a fenemód szép, de tagadhatatlanul rémálom létben?
- Vajon te súgtad meg Esronielnek, hogy az egyház romlott? Esetleg magától jött rá? Mennyivel jobb ez a rend, ami most áll fent?
* Nem értette, nem tudta. Egy játékot ketten játszanak, s néha az ember ezerszer gyorsabban találja meg a másik szemében a szilánkok legkisebbikét, mint sajátjában két egész gerenda létét. Az egyházak jók, olyanra ösztönzik a halandót, melyet egyébként nem tenne, s pont így teszik lehetővé lelkük üdvösségét, ám a két Keresztény csoportosulás kezéhez pont annyi vér tapad, hogy bár ne is léteztek volna. Közös disznóól, nincs kibújó belőle, Esroniel volt ennek a gyújtópontja, emberek százezrei haláloznak el miatta, s mégis szentember. Isten kedveli, képességei szentségből fakadnak... Neki is ezt kéne tennie? Megfürödni a vérben, s remélni, hogy majd Isten bocsánata utoléri, s helyreteszi mocskos tetteit, melyeknek még nagyja meg sem történt? Ujja végigszalad az egyik dombormű repedésén, az éles szél felvásta hófehér bőrét, s vörös nedve könnyként távozott belőle. Karmazsin... A vér bűn... A vér vörös, a vér bűn... De szükséges rossz, nem? Végignyalta ujját, amire pár pillanatra elállt a folyam, ám ismét neki indult. Gondolatoktól szédülő fejjel lépett el a faltól, s a hosszú sorokban roskadó padra dőlt, tisztességtelenül elheverve az imahelyen, miközben tovább bámulta a lassú cseppekben patakzó vért.
- Én is vérzek... Jézus is vérzett a kereszten.
* Fejét szinte ütődve vágta rá az alatta elheverő padra. A bűn, a vér semmilyen szín alatt sem lehet helyes, Isten mégis megtűrte tetteit, csöndben figyelve ahogy valami szörnyűséget tesz Ő maga, a Pápa vagy Esroniel is. Miben másak ők, mint egy Vámpír? Mindkettő szörnyűséges tetteket követhetett el azért, hogy isten kegyébe kerüljenek, ám végül sikerül-e ez nekik, vagy csak pusztán tovább ássák a saját sírjukat... Mindenki jót akar, senki se rosszat. Bűnös-e a tolvaj, aki azért lop, hogy etesse a családját? Gonosz ember-e a zsoldos, aki mások halálán keresi kenyerét, hogy aztán végül abból gyógyszert vegyen a haldokló édesanyjának? Poklot érdemel-e a Zsinatelnök, aki olyan háborút indít, ami számtalan áldozatot követel meg, ám ezt mégis azért teszi, hogy végül mindenkinek jó legyen? Hogy Utópia szülessen ott, ahol Disztópia van?... Bűnös-e a vámpír, aki ezt segíti, bűnös-e a katona, akinek vér kell, s azt a vért el is veszi? Közös disznóól... Talán jó embernek lenni annyit jelent, hogy félreteszed a saját üdvösséged, hogy másnak jó legyen végül, még földi élte során? Pokolra jut-e, aki végül eszközt nem válogatva akarja a földi mennyeket elhozni? Talán...
- Talán...
* Ingét félretúrva kapta elő az Eroniel csillagot tartalmazó nyakéket, hunyorítva fixálva rajta tekintetét. Van-e hatalma ennek a földi jelképnek, vagy pusztán csak egy hamis bálvány ez is? Van, tudta jól, segítségével szentség ölelte át a lándzsát, ám kérdés, hogy az tényleg ez a kis függő volt, vagy talán inkább a saját hite, melyet isten hatalmában vetett?! Pillanatra kivilágosodott előtte az egész, vérét beletörölte szürkülő ingébe, majd felemelkedett, s megindult a szentély felé.
- Még élek...
* Még élt, még szolgált. Vére még folyt, pedig a halál már sokszor homlokon csókolta. Ember tervez, Isten végez, s Isten úgy végezte, hogy nehéz akadályokon keresztül vezetett útja. Ha úgy kívánta volna, már halott lenne, ha akaratába a teljes béke pihenne, akkor nem létezett volna sem Esroniel, sem pedig a Katolikus Egyház... Száz halott, ezer halott, millió, a végén mind az ő kegyébe jut. Az élet az embereké, a lélek az Istené. Minden ember, minden vezető csak egy a sok közül, aki sikeresen próbálja értelmezni Isten szavát, ám ő nem erősít vagy cáfol. 
- Mindent szabad nekem, de nem minden használ... Minden szabad, de nem minden segít a többieknek, vagy erősíti meg őket. 
* Jobb lenne egy válasz, jobb lenne, ha megmondaná mit is kéne tenni, de az Úr túl bölcs ehhez. Hogy válik ki a szent a tömegből, hogy lehet tudni ki a jó, és ki gonosz, ha ezeket a döntéseket nem maguknak az élőknek kell meghoznia? A vámpír cselekszik, az Isten ítél. Felesleges ezen gondolkodnia, már most biztos, hogy a pokolban vagy a mennyben végzi, pusztán csak nem tudja még hogy melyik fog megtörténni. Nagy az Isten háza, ám ereje még nagyobb, s bölcsessége pedig végtelen... Nem kérdőjelezi meg őt, mert minden ellentmondás egy titkos lecke egyike, melyet mindenki a maga módján és a saját tanulságával fog hát megtanulni. Helyes amit egyes emberek tesznek? Lehet. Helyes a Pápa és Esroniel acsarkodása? Lehet. Helyes, hogy megteszi azt, amit hazája s Ura kíván tőle? Lehet... Helyes, hogy vért vesz magához, ha ezt kívánja a kötelessége, s egészsége? Lehet. Amíg nem szól hozzá Isten kedves, tanítóan parancsoló hangjával, addig minden döntés lehet helyes és helytelen is, de leginkább csak egy talán. Ha pokolba vezet az útja, hát oda, de Isten érteni fogja, hogy miért is tette, s talán meg is szánja majd, ugyanis minden amit elkövetett, okkal volt. Gyarló az ember, de a leckét csak magától tanulhatja meg, s bár az Atya irányt mutat neki, megoldást sosem fog, mert az szögesen ellent mond a szabad akarat elvének. Fáradtan állt meg a szentély előtt, véres kezében markolva az Esroniel csillagot, majd pár pillanat múlva térdre rogyott az oltár előtt.
- Járom a magam útját uram, de tudd, kettőnk ösvénye végül mindig egy csapásra vezet majd. Szolgállak magam módjára, s ha az helytelen lenne, majd megmutatod nekem hibáimat, s tévedéseimet, hisz nyájadnak egyike vagyok, ha szürke szőrű farkasként is. Köszönöm... Mi atyánk ki vagy...

A férfi szédelegve sietett tovább a szűk, fénytől szinte teljesen megfosztott barlangban, melynek eleganciája teljes hiányába volt a Blutsternek megszokott munkájához képest. Jó eséllyel ezt már ők áshatták ki maguknak, ocsmány, fával dúcolt alacsony mennyezete, s nyirkos jellege egyértelműen támasztotta alá ezt a felvetést. A vámpír zihálva haladt előre. Ugyan úgy tűnt, hogy megúszta egyenlőre a halált, közel sem lehetett ebben biztos. Kezelésre lesz majd szüksége, ezt egy kitolt Rotmantel rejtekhelyen meg is kaphatja majd, de oda addig még el kellett jutnia. Fél arca kettébe volt szelve, koponyája pedig ripityára tört. Más már belehalt volna, hatalmas szerencséje volt, hogy régen egy vékony, meteoritlemezt szegecseltek a fejének csontjára, így megóvva egy-egy esetleges halálos támadástól. Útját vér kísérte, mindenhol cseppek jelölték haladását, melyek pont olyanok voltak, minta csak morzsák lettek volna, melyeket aztán egy madárka szépen felszedegethet. Zihálásában egy pillanatra megállt, a falnak támaszkodott, majd gyomrának csekély tartalmát kihányta a földre, mely mohón itta fel a alvadt vértől darabos elegyet.
- Tovább kell mennem...
Nyögött fel Edmund, miközben köpenyéből elővett egy kis főzetet, s kupakját levéve húzta meg azt, harcolva a hányás émelyítő valóságával. A kortyok rettenetes fájdalommal áldották meg, minden porcikája görcsölt a szenvedéstől. Az elixír egy gyógyital volt, mely fokozta a szervezet működését, rettenetesen kifárasztva azt, de a regenerációt meggyorsítva. A fájdalom is jól esett neki, a szinte szétzúzott agyvelőjének bódultságát előzte az éles szúróérzet, mely minden tagjából lüktetett... A szenvedés jó, a szenvedés életben tart. Két utolsó szuszogás között lökte végül el magát a csótányoktól hemzsegő döngölt faltól, s botorkáló léptekkel indult meg tovább. Túl sok dolgot fedezett fel, melyet most elégetnek majd a templomosok mind egy szálig, a világnak tudnia kell arról, hogy mégis micsoda csodálatos dolog az emberi test. Állkapcsa lassan görcsbe rándult a vicsorítástól, fogai ágyából szivárogni kezdett a vér. Ez meglepően jól esett neki, sajátja volt ugyan, de mégis vér.
- Tovább, tovább.
Lihegett, miközben alélva helyezte szakadozó monotonitással a lábait egymás után. Egy lépés, kettő lépés. Füle dobolt a szenvedéstől, úgy lüktetett benne a szívének rettegő üteme, mintha csak süketíteni kívánta volna, s a lámpásából áradó fakó fény pedig egyre vörösebb és vörösebb lett, ahogy szemfolyóiban futó hajszálerek egymás után pattantak el. El kellett menekülnie, nem volt más esélye. Lánya és fia várt rá valahol, az orvostudomány is fontos volt, s magában ordító tűlélésíosztón se hagyta neki, hogy megálljon pihenni, pedig csak egy kis alvást kívánt volna most, semmi mást. Percek telhettek el... Nem, órák, miközben haladt előre és előre, makacs megrögzöttséggel. A járat vége még messze lehetett, úgy a várostól két kilométerre ment, egy sziklás dombos részhez, ahol régen egy kis farkasbarlang volt található, de most már olyan üres volt, mint az Északi pusztaföld. Hangot halott maga mögött, súlyos, nehezen lépő hangot, s mintha valamilyen fény is felderengett volna a végeláthatatlan mélységű sötétségbe.
- Itt vannak.
Lámpását magához ölelve szaporázta meg lépteit, egyre jobban sietve az irányba, ám a hiábavalóság elterpeszkedett lelkén, s már-már csak az ösztön és az élni akarás hajtotta, nem a hideg logika. Ebben az állapotban még egy harcot sosem látott siheder is elbírt volna vele, még egy szike sincs nála, s messze túl sok vért veszített ahhoz, hogy képes legyen megvédeni magát, pláne, hogy fent a templomosokkal folytatott harc se úgy alakult, ahogy tervezte volna. Görcsösen feszítette meg magát, vértől ragacsos teste rángatózva mozdult egyre tovább és tovább, már-már futva. Tüdeje nem bírta az iramot, sípolva zihált, s az izzadságok is fagyosra festették mindenét. Utóbbi tény leginkább a vesztett vérnek volt betudható, ugyanis egyébként igen füllesztő volt az idő a levegőtől megfosztott kis alagútban. Lépés lépés után, továbbra is rángatózva helyezte egymás mellé barna, bőr lábbelijeit, melyeket lassan már majdnem vonszolt csak. Menekülésének végül egy rög vetett véget, melybe megakad a lába egy pillanatra, s ijedtében elvágódott a földön, térdét kificamítva. Vesztesen fordult hasára, s egy nyakláncot húzott elő az ingéből, melyen egy-egy gyermek képe volt. Szélesen vigyorogtak, amire ő maga is elmosolyodott, s egy utolsó könnycsepp szaladt végig képén, mielőtt végül letett volna fejét a földre, megadva magát a sorsnak, ami elől menekülni immáron igen felesleges volt már. 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tüdeje visongva itta magába a hugymeleg levegőt, ereje végén volt már, s bár erőltetett menettel űzte a maga előtt mozgó Edundot, közel sem volt benne biztos, hogy utoléri majd azt. A végkimerültség most fogta csak el, három napja nem evett se sokat, se keveset, s bár egyébként igen madárétkű volt, valamit mégis kellett volna fogyasztania. Kezében a lándzsa büszkén világított fehéres fényében, kísérteties tisztaságba festve a föld sötét zugát. Csípte markát a szentség, kellemetlennek találta, ám nem tudott nélküle meglenni ebben a sötétségben, ugyanis egy óra gyaloglás a teljes sötétben még a legjózanabb embert is megőrjítené, s emellett nem tudhatta, hogy mikor lépne át éppen a vámpíron, akit oly nagyon próbált becserkészni. A járat keskeny és alacsony volt, annak lépteit és zihálását tisztán hallotta maga elölről, ám lehetett akár igazán messze is, ilyen csöndben és zártságban nagyon jól terjed a hang.
- Remélem tudod, hogy mégis mire készülsz.
A kérdésre nem válaszolt, csak letörölte piszkos ingujjával a homlokán gyűlő izzadtság csöppeket, s tovább vonszolta magát, minden lépés után jobban és jobban érezve, ahogy rettenetes fogával mar bele a fáradtság. Csak le akart heverni, csak meghalni gyorsan, de még feladata volt, s esélytelennek találta azt, hogy ilyen könnyen megadja magát. Eduard egy rettenetesen erős vámpír volt, de jelen állapotában aligha árthatott volna neki komolyan, s ha mégis, inkább halálozott volna el keze által, minthogy az talán meneküljön tovább... Nem... Ezt a békát nem nyelhette le... Szinte vakon lépegetett tovább és tovább, pont mint a régi legendák nagy gólemjei,  tüdeje pedig úgy fújtatott, mint a kitikkadt ló a verseny után... Csak a cél forgott fejében, a keresztény erények közül a megbocsájtás nem lehetett lehetőség, vannak bűnök, melyeknek súlyát három ember se viselheti, egy pedig biztosan nem, s Eduardé ilyen volt. Áldás lesz ennek a szörnyetegnek a halál.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Alélt, sokkos állapotából egy súlyos rúgás ébresztette, mely a vese tájéket érte. Görcsösen rándult össze a fájdalom érzetén, s szinte a hányás kerülgette. A lámpa vetülő fényében egy vámpír állt, a lány, akit elfogtak napokkal ezelőtt. Úgy magasodott felé most pont, mintha csak gránitból formálták volna, s a düh rojtozódva ült meg korábban tükörsima képén. Védekezőn maga elé emelte kezét, s cserepes szájával halkan nyüszített rá a Nebelturmra.
- Várj, nem kell ezt tenNEEEED.
A szöveg agonizálva változott át artikulálatlan ordításra: A lány megemelte a lándzsát, s úgy döfte át a kezet, mintha csak egy vékony papírlap lett volna. Csontjai törve lógtak ki a tenyérből, soha se foghat már tollat vagy szikét jobbjával. A fájdalom hullámokban rohant át rajta, s végül csak azon kapta magát, hogy úgy ordít, minta fába szorult féreg.
- Fáj, nem?
A válaszra csak tovább acsított, s védekezően hátrébb húzta magát, még jobban felsértve a kezet, mely megakadt a lándzsa kampós végződésén. A szent erő kegyetlenül égette azt, a levegőt a sülő bőr és zsír szaga töltötte be, pont olyan volt, mint egy igazi disznóvágás, csak most a böllért szúrták. A szörnyeteg lába ismét meglendült, s most a gyomrát érte, aminek hatására háta a falnak csapódott, s a kéz egészében kiszakadt az ocsmány, otromba fegyverből. Ordítása már elhalt, csak nyöszörögve ölelte magához a kocsányon lógó tagot, s zokogva húzta magát félre a Nebelturmtól.
- Élezed, mi? Biztos élvezték azok is, akik állandó jelleggel szenvedtek nálad, heteken keresztül. Kérj bocsánatot tőlük.
* Eduard ajkai zavarosan válaszra nyíltak, s már majdnem ki is csúszott a válasz rajta, ahogy a nő előre lépett, s bármiféle hezitálás nélkül egyenesen átdöfte jobb tüdején a fegyvert, kilökve minden megmaradt levegőt belőle. A másik csöndben nyögött csak, s szaporán zihált a levegőért, ám akárhogyan is próbálta megtölteni a lebenyeket, a jobb nem dagadt fel. Kiáltása lecsengett, csak görcsös, szörcsögő véres köhögése szólalt fel néha, ahogy próbálta a reszketését és a rázkódását abbahagyni. Úgy nézett most a lányra, mint valá Káin Istenre, ám az nem volt olyan kegyes mint a teremtő, s sajnos bocsánatot se lehetett tőle várni. A nő megcsavarta a fegyvert, amire is a Rotmantel teste megfeszült, kevés híja volt annak, hogy belének tartalma beszennyezze a földet, a fájdalom indokolatlanul magas volt, s ezen a ponton már régen el kellett volna ájulnia... Talán a főzet lehetett, felszabadult némi adrenalin, s most nem tudott a nyugodt, békés katatón illúziójába rejtőzni, melynek hála legalább a szenvedést ne érezte volna, ha már a halált egészen biztosan. Könyörgő szemét a vámpírra emelte, akinek szinte görcsösen kifeszülő, undorítóan széles vigyor terült el képén.
- Megfizetlek kamatosul, afelől ne aggódj. Fohászkodj az úrhoz, hogy kegyelemet adjon majd néked, mert én egészen biztosan nem fogok.
Lassan lépett elé, eltakarva a lámpás fényének nagyrészt, s rángatva kihúzta belőle a lándzsát, melynek nyomán csak tátongó űr maradt, s vér, mely folyóként áramolva sötétítette be a földet alatta. A nő kissé előre hajolt, egyszer utoljára belevigyorogva képébe, megvillantva hófehér fogait, majd rászorított piszkosfehér üstökére. Pár pillanatig még érezte a dárdát átdöfni gigáját, gerince hihetetlen, gyomorforgató recsegéssel adta meg a harcot. Minden úgy mosódott el, ahogyan a vízfesték szokott a festők edényében, s a reszketeg hideget valamilyen zsibbasztó, lágy meleg váltotta fel. Egy utolsó lélegzet még távozott összeomlott tüdejéből, majd tudata távoli helyekre szaladt, otthagyva porhüvelyét hatalmas méretű, bűnös sírjában. Légy vámpír vagy ember, a halál végül válogatás nélkül fogad keblére.

Hoh, hamarosan vége ha jól érzékelem, szép munka eddig! Az elmélkedés külön pirospont, bár nincs oltár a protestáns templomokban, de ezt betudom annak, hogy efelől senki sem tájékoztatott.

Jutalom 200 tp és 2000 váltó! Áprilisi élmények letudva!

A léptei lassan visszhangoztak a kicsiny, fehérre festet folyosókon, ahogy szédelegve támolygott tovább és tovább, görcsösen szorítva a Edmund levágott fejébe. Amerre járt, mindenhol templomosokba botlott, akik hol mosollyal, hol undorral fogadták. Kereste Rolf bácsit is, ám nem akadt sehol rá, vélhetőleg sikeresen megszökött valahogy a Rotmantelek által ásott különböző járatokon keresztül. Kiérve hidegen mart bele orrába a levegő, összeragasztva az abban megbújó kicsiny szőrszálakat. Szédült, rettenetesen szédült, s minden lépés amit megtett egyre jobban tudtára juttatta a tényt, hogy hány napja is nem evett. Eddig az adrenalin hajtotta, most már csak az eltökéltség, s ahogy lassan végigsétált a kicsiny városka szinte már-már forgolódó utcáin, érezte a szemeket, amik végigszaladtak rajta. Véres volt, merő vörös, ám mégsem vetették meg, csak figyelték, ahogy a fejet vonszolta magával, s persze takarták az arcát a gyermekeknek. Nem keresgélt, tudta jól, hova is megy, s a parókia ajtaját szinte kitörte ahogy nekitámaszkodott annak, kinyitva. A hangzavarra a fiatal lány már ott is volt, ám ő kicsit s érdekelte s ignorálva azt, haladva a szobába, ahol a helyi pásztorral találkozott. Lázasan tolta be az őket elválasztó kicsiny bükkfa kaput, s a fejet utolsó erejével behajította a karosszékében ülő férfi elé, aki látszólag igen meglepődött, s teljesen elsápadt. 
- Mit jelentsen ez? Magasságos egek! 
Hangzott még fel hangja irtózatos távolságokból, majd fáradtan, petyhüdt testtel terült el a szőnyegen, ami úgy fogadta be, mintha csak szerelmes ágya lett volna. Valami hangzavart hallott, nem tudta ki vagy mi volt az, de őszintén érdekelni se érdekelte. Csak aludni akart, s ez meg is történt, eszmélete úgy mászott ki az ablakon, mint azt egyes besurranók teszik. Álmában a zsinatelnök állt előtte, s valamilyen furcsa mosolyszerű kifejezés terpeszkedett el arcán, melyből azt vette ki, hogy jól teljesítette a feladatot. Annak alakja nem is olyan sokára átformálódott nagyapjáévá, akinek számos és furcsa görbület terpeszkedett képén, büszkeség és szégyen furcsa, ambivalens elegye. Nem értette mit jelenthetett ez, talán tetszett neki a tett? Talán nem? Kutya se tudja, csak azt, hogy bárhogyan is kiáltott rá, csak úgy mint a zsinatelnök, ő se szólt hozzá semmit. Ilyen hát ez.... Ilyen. Se büszke nem lehet magára, se szégyent nem érezhet. Amit tett rettenetes volt, s saját atyafiaira emelte kezét. Mennyit is ér egy atyafi léte, ha testéhez a bűn rőtsége tapad, szorosabba, mint a nyári napon mezei munka során nyirkosra dolgozott gyolcsing a testhez? Nem igazán érthette, sem tudhatta, ámbátor jelenleg már nem is érdekelte, s csak tovább siklott a rőtséges mezőkön. Emberből egy vércseppé változott, lassan, kínlódva szaladt végig egy éles tőr vércsatornáján, s lusta mindennapisággal csúszott le rajta végül, belecsöppenve egy pohár vízbe. Lassan oldódott fel, ám akárhogyan is akarta egyre jobban és jobban belekavarodni a tiszta, hűs vízbe, minduntalan éreznie kellett, hogy lényegében színe teljesen nem tűnhetett el, s a folyadék szaga is fémes volt, olyan jellegzetesen kellemes, amit minden vámpír felismerne. Része volt a pohárnak? Része, ez nem is volt kétséges, de mi volt a helyzet a vízzel? Valóban befogadta magába, vagy pusztán csak megfért mellette? Nem volt víz... Nem. Amaz még mindig kivetette magából, egy kicsit más volt, s mint kiderült, marad is majd amíg kell.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hopp... Feje nagyot koppant a nyikorogva közeledő szekér oldalán, szorítva ölelte magához a sajgó sebet, míg végül tudatosult benne a tény, hogy fogalma sem volt, hova is került. Még a búbot tapogatva emelkedett meg, ahogy végül egy fehér ponyva alatt találta magát, több, kékbe bugyolált férfival és nővel, akik csak úgy mint maga, feküdtek. Templomos voltak, ez a tény nem is volt kérdéses számára, s ahogy a dolgok álltak, leginkább a gyengélkedőket szállító járműn lehetett. Eléggé sokszínűek voltak az állapotok, akadt egy alak, aki már a rajta lévő legyekből egyértelműen halott lehetett, míg mások csak meg-meg voltak szúrva, vagy éppen elvesztettek egy testrészt, s durván fáslizva, vértől átütve bóbiskoltak. Ő maga eléggé jól megúszta, bár a szomjúság és az éhség rettenetesen marta oldalát. Körbepillantva talált is egy kulacsnyi vizet maga mellett, s egy száraz, szinte kőkemény cipót. Erőltetett grimasz futott végig az arcán, ám valahogy beleharapott, s igen örült most a ténynek, hogy vámpír volt, ugyanis máskülönben biztosan kitört volna minden foga. Kis mocorgás után végül a ponyva merevítőfalának vetette a hátát, s figyelte, ahogy a beszűrődő fényeken keresztül templomosok utaztak lovukon, vagy szekérben. Valamelyikben minden bizonnyal ott lehetett a saját páncélja és fegyvere is, bár ebben csak reménykedhetett. A jármú kevés utasai közül egy végül megmozdult, nem is oly messze tőle, s egy kék szemű, fáslizott fejű férfi emelkedett fel, akinek vértől mocskos volt a kötésen túllógó aranyszőke haja. Látta már párszor a városban a faszit, de sosem foglalkozott igazán vele: Eléggé piszok vigyora volt, s a maga vallásos módján minden bizonnyal nagy franc lehetett a nők körében, minden bizonnyal kissé sajátosan értelmezhette a Biblia Veronica azon passzusait, melyek a józan élet, s a korlátozott nemiség mibenségét taglalta. Vizenyős szemei felé fordultak, majd fájlalva belekapaszkodott a fejében.
- Egek, de fáj... Úgy odabaszott valamilyen torzszülött, azt hittem ki fog folyni az orromon az agyam.
Röviden bólintott a férfinak, továbbra is két pofára zabálva a kőkemény kenyeret, ám nem szándékozott túl sok beszélgetésbe elegyedni vele. Egyébként is tökkelütött lehetett, de így, megzúzott fejjel biztos nem válhatna jó beszélgetőpartnerévé.
- Jól van, látom elvitte a cica a nyelved. * A férfi felhúzta kicsit a ponyva oldalát, majd orrának szélét megtapasztva némi véres taknyot csapott ki a mellette lovagoló lovasra, aki rettenet dühösen káromkodta el magát, Adolf nevét kiabálva * - A lelkész teljesen kész volt a parókián mikor elvitted neki a fejet. Erik mesélte, hogy elájult, s a tanítványnak úgy kellett életre hoznia egy veder vízzel. A templomosok fél évig ezen fognak röhögni, már a megváltót emlegette az öreg, s hogy látja az angyali fanfárt.
Egy kissé elmosolyodott az ájuldozó férfi gondolatán. Eléggé komolynak és elhatározottnak tűnt ahhoz, hogy talán értékeljen egy efféle gesztust, de ezek szerint túl sok volt ez egy átlagos lelkésznek, s felesleges volt azt hinnie, hogy majd kacagva fog a kivált koponyából bort inni.
- Úgy látom kicsit túl nagy ajándék volt.
- Az tuti... Bár elég nagy őrültség volt utána menni, ahogy visszanéztünk láttuk, hogy az asztal alatt volt egy járat. Most megúsztad, de nagyon csúnya vége is lehetett volna a dolognak... Meg egyáltalán, mit képzeltél királylány, hogy csak úgy egyedül bementél a fészekbe?
Ez tényleg egy jó kérdés volt, így jelenleg tényleg hihetetlen ostobaságnak tűnt, bár ha mást nem, talán a templomosok tiszteletét képes volt egy kissé ezzel elnyerni... Vagy pont hülyének nézik majd emiatt. Akárhogyan is, úgy érezte, hogy így kell tennie, s talán így is volt jó. Lecke, ha más nem. Igaz nem tanul belőle, de akkor is. 
- A Zsinatelnök kérése volt, nem cselekedhettem máshogy...
- Von Himmelreich soha sem küldené egy katonáját se a halálba, biztos vagyok benne, hogy nem várta volna el, hogy ilyen ostoba döntést hozz... De héé! * Szakította szinte félbe magát * - Bátor tett volt, a más nem is, én ezt aláírom neked. Egy egész fészeknyi Rotmantel megbolygatása, s utána még kijutni is? Igaz, sehova sem jutottál volna nélkülünk, de azért mégiscsak teljesítmény. Legközelebb megmutathatom neked a parókián, hogyan is maradj életben akár egymagad is.
- Fogd már be Adolf, a nyomorult kúria bejáratában ütött le az a megtermett agy mosott szolga, be se tetted a lábad a fészekbe! Ott hagytam a kezemet a férgek kifüstöléséért, s nem azért tettem, hogy aztán itt lábadozva hallgassalak, ahogy egy vámpírnak fosod a szót.
A hang egy lábadozó férfitól szólt, akinek csuklóból hiányzott a keze. Nem tűnt túl vidámnak a dolog miatt, s úgy látszott a hangoskodó Adolf csak egyre tovább hergelte az összehordott bolondságaival. Picit félretekintett, rosszul esett neki a dolog, hogy csak egy vámpírnak minősítette, hogy mindent megtett, amit tudott és még így is CSAK egy vámpír. 
- Jól van na, ne vedd ennyire magadra, csak vicceltem, csak vicceltem. * Száját takarva közelebb mozdult a lányhoz, majd halkan folytatta * - Ne is figyelj rá, egy kicsit hisztis mióta levágták a kezét... Pedig tuti kap majd a helyére egy szép fémet, nagyszerű városőr lehet majd belőle... Akárhogyan is, te is csak egy vagy közülünk. Nem fordított meg a szél, hű maradtál az egyházhoz... És ez a fontos.
- Kussolj már te barom.
- Befogtam, befogtam.
- Egyesek hihetetlenek.
Halkan elnevette magát, majd lekísérte a kenyér utolsó falatját, köhögve a mohósága miatt. Zabált, nem is volt kétséges, de hát ennyi várakozás után ez már csak természetesen tűnt számára. Végül lesöpörte a morzsákat, s szemeit a férfi felé fordította, majd halkan feltette egy kérdést.
- Nem volt egy másik vámpír ott, aki nem ártott senkinek? Bizonyos Rolf mester?
- De, találkoztunk egy Rotmantettel, aki saját szavai szerint nem ide tartozott. Meggyógyított pár sebesültünket, s megígérte, hogy vissza fog térni majd a városba, hogy kijavítsa a hibákat, amiket a rokonok tettek ott... Ám ezután sietősen távozott, ugyanis haladnia kellett valamilyen fia után, aki elvileg elmenekült. Semmit nem értettem az egészből, de biztos fontos volt.
- Köszönöm.
Azzal egy sóhaj kíséretében nekivetette fejét a dobálva mozgó szekér oldalának, s egy nagy lélegzetvétel után könnyed, ringató álomba merült. Mindent megtett, de még így is kudarcot vallott, s mint ahogy kiderült, lényegében nem is ez volt a Zsinatelnök kérése. Tanult valamit az esetből? Nem sokat, de annyi szent, hogy legközelebb nem megy egy Rotmantel fészekbe... Úgy egyáltalán semmilyenbe sem.

Nagyon szép kalandsorozatot olvashattunk, nekem külön tetszett, biztos vagyok benne, hogy Niel hallani fog a történtekről. Semmi kifogásolnivalót nem találtam, jár érte a szokásos jutalom! (100 xp 1000 váltó). Szívesen ellenőrzöm máskor is élményeidet, ha épp nem vállalná más!

- Megyeget, volt már jobb, rosszabb is. Nincs igazán okom panaszkodni, a Jóisten mindig gondját viseli bárányainak. * Azzal féloldalasan elmosolyodott, s intett a lánynak, hogy bocsásson meg egy pillanatra. Megfordulva kezét a szájára tapasztotta, s hangosan, némi tekintéllyel felkiáltott * - Erik, Janson, tüstént hozzatok huszonöt szép kenyeret, de akkorát, mint a ház... Meg valamilyen süteményt is! Ha nem siettek, közétek fogok rúgni azonnal!Egy-kettő!
Nem is olyan sokára mocorgás hangja kezdett kiszűrődni az épületből, s percek múlva két pelyhes állú siheder jelent meg, mindenféle cipókat és kenyereket cipelve, úgy rohanva, mintha maga Schtuz korbácsot viselt volna.

*Szép csendben figyeli az árnyékokból, Hilde mit is ténykedik a nyomornegyednél*

Azt kell mondanom, eddig nagyon is nyugis, átlagos napnak indul a tiéd, chaten mondjuk elcsíptem a mostani élménysorozatod lényegét, a megvalósítás ugyanakkor érdekel

Sok mindent nem tudok kiemelni (sem negatívat, sem pozitívat), mert elég rövid tartalom szempontjából ez az élmény, érezhetően még csak bemelegítő, de azért összeszedem maga, és kezdem is a pozitívumokkal:
- szeretem a rövidke leírásaidat, az az elején nagyon jó lett *like*
- Mhm, te leszel a világ legelső lándzsa őrszeme, olyan, mint egy vízköpő, csak haszontalanabb. - ezen felröhögtem Eddig még nem nagyon olvastalak, de előre látom, jól fogok szórakozni nagypapi és lánya beszélgetésein.
- (a szamár) szellemileg kissé fogyatékos - na, ezen is kuncogtam, nagyon cuki kis szamarad van

Viszont következzenek a hibák, amiből ugyanúgy nem volt sok: vesszőhibák akadtak, ezeket mindjárt másolgatom is, hogy hova miért kéne; volt egy elírás, amin elvigyorodtam (vastag szövésű igent viselt); két helyen nekem nagyon furcsa volt a megfogalmazás.

Nézzük a furcsaságokat:
- s a jól ismert szőke, kisfiús arc terebélyesedett el előtte, a jó öreg Hansé. - itt a terebélyesedett nekem nagyon kilóg, én ezt többnyire fáknál használom
- Azzal a fiatal lelkész egy kékes pecsétet tartalmazó összetekert pergament vett elő - Hmm, szerintem a pergamen nem a pecsétet tartalmazza, legfeljebb kékes viasszal van lepecsételve

Vesszőhibák részletesen, legyen a zöld a kellő, a piros meg a fölösleges:
- A pénz maradékát, kérem, juttassa el a lelkésznek. - Kéremnél gyakorlatilag mindig van vessző (még a 'Nem kérem [a levest, a füzetet]' után is, ha köszönöm következik, vagy más, vesszőt igénylő).
- majd a lelkésznek, bár, sosem ismerte igazán az ételek árfolyamát - Csak előtte kell, abban az esetben viszont, hogyha 'ha', 'hogy' és társai következnek, kell a vessző utána, máskor nem.
- Ha nem tévedek, (akkor) kapok egy kisebb szekeret egy öszvérrel, vagy valamilyen más állattal? - Választásnál, azaz egy egyszerű vagynál nincs vessző, vagy-vagy esetén van, a mondat végére meg szükségtelen a kérdőjel, ez egy feltételezés, pont van a végén (hacsak nem raksz a végére olyat, hogy 'nem', 'ugye')
- Köszönöm, Hans - Köszönömöt követő név előtt mindig vessző van
-  hogy egyébként, ha minden igaz, meglepően okos lények - Ez a 'ha minden igaz' egy közbeékelt mondatrész, amit akár ki is lehetne venni a mondatból, ilyennél is vesszőt rakunk, hogy némileg elkülönüljön.
- aki jó barátja volt az egyháznak, gyakori adományai miatt - Szükségtelen a vessző, mivel a gyakori adományos rész még hozzátartozik ehhez a tagmondathoz
- ki neki háza táján járt kéregetni, (az) vaskos karéj kenyérrel távozhatott tőle - Szintén a beékelős dolog érvényes itt

Egy apróság:
- ellopni meg úgy sem -> ebben a szövegkörnyezetben úgysem, példamondat különre: Így nem fogom tudni megoldani a feladatot, de úgy sem. (Fú, mindig is pocsék voltam ebben, nézd el nekem, de érzékeltetésre talán jó.)

És még egy dolog: ahányszor megjelent Schotz, mindig más neve volt
- Schotz -> Schtuz -> Scholz - akkor most melyik?

Zárásként pedig szép munka, mihamarabbi folytatását várom

Bakker, a jutalmat meg majdnem lehagytam, annyira belelendültem: természetesen jár az 1000 váltó és a 100 tp!

* Paff... Paff... A kalapács és a fém násza heves volt. Éjszakából nappalba nyúló hosszúságban közeledtek s távolodtak el egymástól, parázséletű ismét fel és fellángoló szerelemhez hasonlóan... Emellett persze vakító forróság hevert kettejük között, csak úgy, mint két ember között is, elvégre kellett az izzás ahhoz, hogy formálják egymást, s csak úgy mint egy házasságban, volt egy erősebb akaratú fél. A kalapács vezette a táncot, minden közeledése és hirtelen csendülő csókja szépen lassan olyan arcúvá formálta a rút fémet, melyből aztán bábját elhagyva egy gyönyörű és persze halálosan veszélyes kard kelhetett ki. Ütötte éjjel... Ütötte nappal... Ütötte álmosan, ütötte éberen. Különleges fegyver volt ez, nem másnak gyártotta, nem megfelelni akart... Magnum opus, vagy hogyan is mondják az okosak. A nagy mű... Ezt a kardot magának akarta, ezzel aláírni azt, hogy mégis mesterkovács volt, s hogy az évek fáradt, izzadtságszagú sokasága nem teljesen hiába telt. Igen... Ennek tökéletesnek kellett lennie, nem hagyhatta abba, amíg nem érezte úgy, hogy még a szél is ketté fog válni ahogy ráfúj... Hogy hamarabb metszi el a hajat, minthogy az kószán reá esne... Hogy ki szemét ráfordítja, azonnal érzi a vágást a tenyéren, mely még csak méternyi közelségben sincs a kardhoz... Ó igen... Ez az ő kardja volt, ezt nem adta volna olcsón, nem ám!
- Ennél jobb úgy sem lesz.. Hagyd már a fenébe... Inkább legyen valami hibás és otromba, minthogy ne is létezzen...
* A hang szárazan visszhangzott, tudta nagyon jól, hogy semmi foganatja sem volt, pedig csak igazat hordozott. Akkor is ütötte, akkor is vágta, akkor is hevítette. Keze görcsölt, állán az izzadtság sósan kicsapódva folyt lefele, szeme pedig bevéresedett az állandó erőlködésnek hála, tompán sajogva. Felejteni akart, nem érdekelte semmi. Örömet, megnyugvást... Valami hasonlót, bármit ami nem foglalta magába a felismerést, hogy lányát temette, s veje sem élt már... Nehéz volt... Elgondolkodott azon is, hogy netalán nemes egyszerűséggel elvágja a kezében sűrűn lüktető erek szövevényes hálózatát, ám nem tehette azt, túl nagy volt a felelősség melyet gyermeke még utolsó kéréseként reá hagyott, meggátolva, hogy boldogan élvezhesse ki az éltebeli szenvedésének túlvilági folytatását... Tarkóját huzat csapta meg, tompult füle fel se fogta ahogy az ajtó felnyikordult, s azon egy hosszú, hátközépig érő fekete üstökkel megáldott, szürkés hálóinget viselő felelősség lépett be, kezében egy durva, filcből varrott nyúllal, melynek az egyik gombszeme hiányzott. Meztéleb a műhely hideg padlóján, tétovázva járult elé a gyermek, sírástól és takonytól maszatos arccal, s olyasféle vörösséggel, mely nem illett a vámpírok magasztos és éles arcvonásaihoz. Úgy tett, mintha nem is vette volna észre azt, tovább ütötte a vasat, miközben a lány egy kissé megrángatta az ingét, amire is félbeszakította a munkát. Szakállas arca, s durva vonásai közömbösek voltak, nem sugárzott belőle túl sok kedvesség, egyszerűen máson járt az esze.
- Hmm?
- Nagypapi... * Látszólag a könnyek ismét elkezdtek gyülekezni a gyermek szemében, fáradt sóhaj után rátette kormos kezét annak fejére, s megsimogatta szalma sima haját. * - Nagypapi, bepisiltem.
* A szemébe folyó izzadtság cseppeket fáradtam törölte fel a hajába, majd nagyot sóhajtva letette a kalapácsot az asztalra, továbbra is ott tartva kezét a gyermek üstökén. Aggódott maga miatt, de leginkább a leányzó lelkivilágát féltette, ugyanis bele sem mert gondolni, hogy ha ő ilyen roncs volt, miként élhette hát azt meg egy angyal, akinek a lelkivilága oly tiszta volt és fehér, mint csak a frissen kinyílt akácvirág.
- Már megint?
- Sajnálom... Én ügyes akartam lenni, de... Nem sikerült.
* A eddig gyülekező könnyek utat találtak maguknak, s krokodil módjára kezdett el sírni, olyan vastag cseppeket eresztve szeméből, melyeket még egy nyári zápor is megirigyelt volna. Felsóhajtott. Nem volt se türelme, se kedve ehhez, de csak nem hagyhatta a gyereket úgy ahogy volt, még a végén megfázik... Emellett szer felett nem tetszett neki ez a sok bepisilés, kezdett arra gondolni, hogy talán a kis lelke okozta azt. Önkénytelenül is megrázta a düh a gondolattól, s másik kezéről levéve kesztyűjét lágy sallert illesztett Hilde tarkójára.
- Nem megmondtam vagy ezerszer, hogy ne flangálj meztéláb? Megfázol, aztán nem tudok majd mit kezdeni veled. Irgum-burgum!
- De...
- Semmi de, fiatal hölgy, menjünk vissza a szobába, s öltözzünk át, aztán majd reggel kimosom azt a lepedőt és takarót... Az ágyad meg majd megszárad majd. Addig feküdj az enyémbe, ott csak nagylányok és fiúk aludhatnak, te nagy vagy már, nem?
- Ekkora!
* A lány mintha el is feledkezett volna az egész helyzetről, felmutatott maga felé pár centivel. Egy kissé elmosolyodott erre, majd meglökdöste a gyerkőcöt, hogy induljon meg a műhely másik szobája felé. Szeme átsiklott a puritán, dobozhoz hasonlatos órán, hajnali négy volt. Korán még, messze túl korán... Vagy pont későn? Nem tudhatta igazán, nem is érdekelte. A fáradtság újult erővel ostromolta testét , ahogy kivett egy gyűrött, durva anyagú inget a gyermeknek, majd ráadta azt, miután az végzett a mosakodással. A lepedőt és a takarót csak a lavórba dobta, nem volt most ehhez sem ideje, sem kedve. Még betakarta a gyereket, s puszit nyomott homlokára, majd indult is vissza a kohóhoz, mikor az kétségbeesetten megszólalt.
- Papesz, feküdj ide mellém kérlek!
- Azt hittem nagy lány vagy.
- A nagy lányok is szeretik a papájukat, nem?
* Ezzel nem tudott vitatkozni, s igazából nem is szeretett volna. Megvonta a vállát, majd egy mosolyba bújtatott sóhaj után levetette a kötényt magáról. Izzadt volt és büdös, de látszólag ez nem érdekelte Hildét a legkevésbé sem, ahogy megölelte a kemény kötésű mellkasát, s belekapaszkodva szakállába. Kifejezetten fájt neki a mozdulat, de nem szólt egy szót sem, nem akarta tovább zaklatni a gyereket, s elég zsibbadtam terjedt szét a fáradtság a karjaiban ahhoz, hogy ne zavartassa magát a kelleténél jobban.
- Papus... * A gyerek haraphatóan elhallgatott, látszólag nagyon nyomta valami a lelkét, s nem is szólalt meg, csak egy kicsit később, megcsukló hangon. * - Elfelejtettem anya milyen volt.
- Már láttad róla a portré rajzot, ilyen gyorsan elfelejtetted?
- De az csak a... a kép. Elfelejtettem milyen volt, ő varrta nekem Nyuszit, de elfelejtettem azt is, hogy mikor, és hogyan. * A gyermek hangja megcsuklott egy kicsit * - Ugye nem haragudna rám? Ugye?
* Egy kissé elfátyolosodott a tekintete, ahogy magához közelebb húzta a gyermeket. Nem akarta elsírni magát, nem a gyerek előtt... Most már ő volt apja és anyja is, nem mutathatta gyengeségeit, neki kellett lennie a biztos pontnak, mely sosem ingadozott.
- Hát ezért volt a sok baleset mostanság... Ne aggódj, biztos nem haragudna rád, a mennyben van, nem is emlékezhettél már rá igazán. Szép kislány volt, de te szebb vagy. Volt egy hosszú, barna anyajegy az arcán, ami miatt sokat bántották és csúfolták a gyerekek, de apukád megtalálta benne a szépséget, s a jót is. Makacs volt nagyon, de jó szándékú, s igencsak önálló.  
* A lány halkan méregette a szavakat, kicsiny fejében még nem nyert minden értelmet, bár kétségtelenül igen okos gyermek volt, s azt is értette, hogy nagyapja menekült a valóság elől, halálba dolgoztatva magát a műhelyben, mi több, nem is étkezve már napok óta... A maga is már vagy három napja ette ugyanazt a paprikást, s mára már az is elfogyott végre.
- Nagypapa, miért kovácsolod mindig azt a kardot?
- Az a kard nagyon fontos, minden hiába volt eddig, ha nem tudom megcsinálni tökéletesre... * A férfi teste szinte görcsösen összerándult, már készült volna távozni az ágyból, de a kicsiny kezek szilárdan tartották, s nem akart erőszakoskodni. * - De tényleg nagyszerű lesz majd, a legjobb kard amit valaha gyártottak. Azrael be fog kopogtatni az ajtónkon, s cserébe odaadja a sajátját, csak hogy nála lehessen az, amit én gyártottam. Gyönyörű ezüstberakásos markolat, drágaköves gomb, erős feketeacél penge olyan vércsatornával melyből italt is lehetne lefetyelni, sose folyna ki... Meteorit markolatvédővel, hogy biztos ne sérüljön meg a kéz... ... ... Olyan puha bőrrel a markolaton... mintha csak a babád kezét fognád... olyan heggyel, hogy tüskét is lehetne vele ... kiszedni a kezedből... A mesterművem...

* Sebesen felülve riadt magára, ahogy bársonyos felhőből durva posztóvá vedlett a testét körbeölelő ágy. Nem érezte kipihentnek magát, feje fájóan tombolt a kialvatlanságtól, amire is csak megszorította egy kissé a lüktető halántékát, szorítva, mintha csak kedvese lett volna. Nyirkos volt, testéről patakzott az izzadtság jellegzetes, fagyosan simogató érintése.
- Kicsit elaludtam, azt hiszem... A kard.
* Elengedve makacsul szorított főjét, felemelkedett a szalmaágyról, s ellépett onnan, még egy utolsó alkalommal visszapillantva az ágyra. A gyermek már nem volt benne, látszólag felkelt amíg ő aludt. Vajon hol lehetett? Körbefülelt kissé, s a felismerés hidegen szaladt végig a hátán, ahogy meghallotta az üllő halkan csengő hangját, amit eddig csak fejének kalapálásaként fogott fel, de most végre egyértelműen értelmet nyert. Valaki a műhelyben volt. Teketóriázás nélkül lépett át a vastag tölgyfaajtót kitárva, s szeme elé a gyermek tárult, ahogy lábán kicsi csizmával, székben ülve kalapálta a kardot amin olyan sokat dolgozott, hidegen, szétcsorbítva és teljesen elbarmolva annak struktúráját. Lüktetve sóhajtott fel, amire is Hilde összerezzent, s meglepetten fordult hátra. Kicsiny arca kormos volt és piszkos, kezéről pedig nevetségesen lógott a kesztyű, amit persze nem az ő méretében varrtak még össze a szűcsök.
- Te... Te mit csinálsz?
- Úgy döntöttem segítek megcsinálni neked a kardot nagypapi, nagyon fontosnak tűnt.
* Lassan, dühét lenyelve lépkedett az üllő felé, miközben szemét hol a gyereken, hol pedig a kardon tartotta. Teljesen tönkretette, ilyen mostoha állapotban lévő feketeacélt még életében nem látott, s nem is akart többet. A mesterműve romokban hevert, egy kontár szemétkupac lett csak belőle, melyet beolvasztani lehet most már csak. Szemében könnyek szaladtak össze, amire is a lány meglepődve támasztotta le a kalapácsot az üllőre.
- Mi a baj nagypapa? Nem tetszik a kard?
* Fáradtan rogyott le a lány mellett térdeire, majd szorosan magához húzta azt, s úgy ölelte, hogy szinte kettétörte azt izmos kezeivel. Felesleges lett volna a saját mesterművét legyártani, mikor itt van a gyermeke mesterművé, aki sokkal jobb alapanyagot hagyott rá, mint puszta feketacélt... Egy tökéletes kislányt, akiből bármi lehetett volna még, ha eleget kalapálják, s elég szeretetet kap, hogy képlékennyé és formázhatóvá váljon. Csak könnyezett pár percig, amire is a gyerek nyűgösen mozgolódott, majd végül megszólalt.
- De, a legszebb kard amit valaha láttam... A legszebb kard.