Eiryn Nebelturm

Kaspar Nebelturm mosolyogva figyelte, ahogyan egy szem gyermeke épp tönkretett egy kisebb smaragdot. A kislány csepp keze szinte eltörpült a finom ékszerészszerszámok mellett. Feszülő arca hihetetlenül mély koncentrációról árulkodott, miközben a szerencsétlen követ terrorizálta. Az előre látható végkifejlet nem is váratott soká magára: a smaragd hamarosan megadta magát, s szívet tépő hang kíséretében ezer darabra tört. Eiryn csalódottan tette le a szerszámokat.
- Eltört! - mondta panaszosan, s olyan szomorú, bűnbánó tekintettel pillantott fel az apjára, hogy még az edzett acélból készült eszközök is megolvadtak kissé. Kaspar megsimogatta a csöppség buksiját.
- Mondtam, kicsim, hogy a foglaláshoz nagyon-nagyon sokat kell tanulni. Ne keseredj el! Még azoknak sem sikerül elsőre, akik már fogtak szerszámot a kezükbe, ez a legnehezebb minden ékszerészmunka közül.
Eiryn szomorúan bólintott, nem úgy, mint pár perce, amikor bemasírozott a műhelybe. Kaspar csak nézett, amikor kislánya egyszer csak betoppant, s egy négyéves minden magabiztosságával kijelentette, hogy AZT a kavicsot ő fogja megcsinálni. Sehogyan sem lehetett lebeszélni a dologról, így történt, hogy a meglehetősen drága smaragd végül egy halom csillogó törmelékként végső nyughelyet talált a szemét mélyén. Kaspar elővett egy tekercs rézdrótot, és odaadta Eirynnek.
- Próbálkozz először ezzel. Nézd csak... - Azzal egy fogó segítségével gyorsan valami medálfélét hajtogatott a drótból. Kislánya csillogó szemmel figyelte, ahogyan az unalmas, egyenes tekercs egy hihetetlen ékszerré alakult át, majd megfellebbezhetetlen bizonyossággal a hangjában az apjára nézett, és kijelentette:
- Papa, te vagy a legügyesebb.
- No, azért azt korántsem mondanám - mosolygott Kaspar - Vannak nálam sokkal jobbak. De ha keményen dolgozol, akkor te még náluk is ügyesebb leszel. Megpróbálod?
Eiryn arcán százkarátos mosoly villan, s lelkesen bólogat.
- Rendben. De a bonyolult dolgok az egyszerűekből tevődnek össze, úgyhogy először az egyszerűeket kell megtanulnod. Úgyhogy csak szépen sorjában állj neki, jó?
- Jó! Mindent úgy csinálok, ahogyan mondod, és én leszek a legügyesebb!
Miután ebben megegyeztek, Eiryn óvatosan átvette a fogót, a drótot, és nekilátott a munkának. Kaspar egy ideig figyelte, majd visszatért a saját dolgához. Néha-néha azért rápillantott elmélyülten dolgozó kislányára, s boldog meglepődéssel nyugtázta, hogy milyen hosszú ideig le lehet foglalni a kifogyhatatlan gyerekenergiákat egy egyszerű dróttal. Mire Charlotte enni hívta őket, tucatnyi „ékszer” került ki Eiryn keze alól, hol sikerültebbek, hol rosszabbak, attól függően, hogy az avatatlan kezecskék mennyire voltak képesek megalkotni a gyermeki fantázia szüleményeit. A kislány szakértő tekintettel, kissé összehúzott szemmel vizsgálgatta műveit, majd két kupacba válogatta szét őket.
- Ezek a rosszak - mutatta az apjának a nagyobbik halmot - ...és ezek a jók.
A „jó” kupacban mindössze két darab medál árválkodott.
- És miért került ennyi minden a rosszak közé? - kérdezte Kaspar - Sok közülük nagyon szép lett!
Eiryn „rossz” halomra szegeződő pillantásához képest a legkeményebb kritikus is joviális nagybácsinak tűnt volna.
- Nem elég jók. Nem olyan, amilyet akartam.
Aztán hirtelen visszatért arcára a lelkes mosoly, felkapta a két szépnek ítélt medált, és elszaladt a reményteljes illatok forrása felé. Kaspar mosolyogva követte, miközben azon tűnődött hogy a gyerekeken mikortól jelenik meg a többi sebesség az „áll”-on és a „fut”-on kívül. Mire beéri egyetlen gyermekét az ebédlőben, Eiryn már egy lelkendező magyarázat közepén tartott az ékszerészetről, meg az eddigi munkáiról. Büszkén mutatta a műveit, és elégedetten zsebelte be az értük járó anyai dicséretet.
- Melyik teszik jobban, Mami?
Charlotte egy pillanatnyi mérlegelés után rábökött az egyikre, mire, Eiryn sugárzó mosollyal a kezébe nyomta.
- Akkor ez lesz a tiéd, a másik pedig a Papáé.
- Miért adod ide? Hiszen te csináltad.
A csöpp fejecske oldalra biccent, mint egy kismadáré, a kusza szőke tincsek alól pedig a csodálkozástól tágra nyílt, hatalmas szempár pillogott a szülőkre.
- De hiszen a Papa is mindig elajándékozza az ékszereit! Aki bejön a boltba, az kiválasztja azt, amelyik tetszik neki, és a Papa odaadja.
Kaspar és Charlotte összemosolyogtak a gyermeklogikán. Kaspar leguggolt, hogy szeme egy magasságban legyen a lányáéval.
- Igen, tényleg odaadom a munkáimat másoknak. De tudod, azok, akik bejönnek, pénzt adnak az ékszerekért, úgyhogy nem ajándékba kapják, hanem megveszik.
Eiryn szeme még nagyobbra nyílt.
- Óóóóó... Tehát ők adnak neked pénzt, hogy szép dolgokat csinálj nekik, és te azt a pénzt odaadod valami olyanért, ami nekünk kell. De Papa, nem lenne egyszerűbb, ha rögtön ékszert adnál mondjuk a sütiért?
- Ez így tényleg jobban hangzik, de ha utánagondolsz, nem biztos, hogy a cukrásznak éppen akkor szüksége van ékszerekre, amikor neked sütire fáj a fogad.
A kislány elgondolkodva bólintott, és már éppen nyitotta volna a száját egy újabb kérdésre, amikor Charlotte közbeszólt.
- Nagyon érdekes ez a téma, de ha nem látunk neki gyorsan, kihűl az ebéd.
Erre már mind Kaspar, mind Eiryn felkapta a fejét, és azonnal gondoskodtak róla, hogy a megjósolt tragédia ne következhessen be. Ebéd után a lányok elvonultak mesét olvasni, Kaspar pedig visszatért a műhelybe. Munka közben eltöprengett a délelőttön. Eddig még soha eszébe sem jutott, hogy kislánya valamikor majd felnő, és kezdenie kell valamit az életével. Persze valószínűleg családanya válik belőle, így fontos, hogy mindazt megtanulja, amit Charlotte tud (például főzni...), de az nem árthat, ha van mellé egy szakmája is. Ráadásul Kaspar nem biztos benne, hogy lesz még gyerekük Charlotte-tal, hiszen kislányukra is évekig vártak. Tulajdonképpen már azt hitték, hogy egyáltalán nem születik babájuk, amikor Eiryn megfogant. És ha nem lesz több gyermekük, akkor senkinek sem fogja tudni továbbadni a tudását. Kaspar tudta, hogy ez utóbbi érv valójában ostobaság, hiszen nem rendelkezett semmilyen titkos, vagy éppen rendkívüli technikával, bármelyik másik ékszerészmester éppen ilyen jól megtaníthatott volna mindent, de mégis... Valahogy helyénvalónak érződött a tudás átadása. Hiszen erről szól a nevelés: a szülő megtanítja a gyerekének mindazt, amit tud, és a gyerek majd hozzáteszi a saját tapasztalatait, amit majd átadhat az ő gyerekének... Ezáltal a szülők valamiféleképpen halhatatlanná válnak, a gyermekek vérébe ivódott tudás részei lesznek, az új generációk pedig képesek lesznek a fejlődésre, és talán kevésbé követik el a szüleik hibáit.
Kaspar vacsorára már teljesen eldöntötte a dolgot: nem csak lefoglalja kislányát néhány csillogó kővel, de meg fogja tanítani a mesterségére. Ezt nagyjából az étkezés felénél közölte véreivel. A reakciók eltérőbbek már nem is lehettek volna. Eiryn izgatottan sipítva ugrándozott a széken, arról csacsogva, hogy ő lesz a világ legjobb ékszerésze, és egy nap majd az apját is túlszárnyalja, míg Charlotte kissé elsápadva, némán meredt Kasparra, csak a tekintetével kérdezve, hogy megőrült-e. A gyerek előtt nem szólt egy szót sem, de miután lefektették Eirynt, szinte ömlöttek belőle a kifogások.
- Komolyan gondolod? Hiszen még olyan pici! Fel sem tudja emelni a szerszámaid! És annyi éles meg hegyes dolog van a műhelyben... Nem lesz rá energiád, hogy folyamatosan szemmel tartsd, és még a munkáddal is haladj közben! Mégis hogy a fenébe gondoltad ezt? Ráadásul neki egy egész háztartást kell majd vezetnie, szerinted mégis hogyan fogja ezt összeegyeztetni a bolttal? Tudom, hogy te nem érzékeled, mennyi energiát visz el a házimunka, de felhívom rá szíves figyelmedet, hogy a ruhák nem mossák és varrják meg magukat, az étel nem varázslat útján kerül az asztalra, és a rend meg a tisztaság nem természetes állapot. Ha emellett még dolgozik is, egy percre nem fog tudni leülni pihenni!
Kaspar csöndben megvárta, amíg elül a vihar, majd nyugodtan a feleségére nézett.
- Láttad, hogy mit csinált ma. Életében először volt fogó meg drót a kezében. Tehetséges. El akarod venni tőle a lehetőséget, hogy kamatoztassa ezt a tehetséget, csak mert lány? És én nem fogom kényszeríteni, hogy ékszerész legyen. Ha majd felnő, és úgy dönt, nem tudja összeegyeztetni a családot a munkával, akkor majd abbahagyja. De ha nem engeded, hogy most tanítsam, akkor elveszed tőle a saját döntést az életéről.
Charlotte dühösen fújt, majd pár perces hallgatás után végül egy fáradt sóhajjal megadta magát.
- Rendben, de csak ebéd előtt játszhattok a kavicsaitokkal.
Kaspar átölelte a feleségét.
- Köszönöm.
Az következő hónapok komoly kihívást jelentettek az egész családnak: Kaspar nem igazán tudta, hogy hogyan és milyen tempóban kell tanítani egy négyévest, Eiryn számára a türelmet és időt igénylő munka gyakran fárasztóbb volt, mint egész nap rohangálni, Charlotte pedig hiányolta a folytonos gyerekzsivajt a házból. Néha mindenki elgondolkodott azon, hogy jó ötlet volt-e ez az egész ékszerészesdi, de lassanként, szinte észrevétlenül mégiscsak jobb lett a helyzet. Kaspar rájött, hogyan tud érdekesen és hatékonyan tanítani, a sikerélmény pedig motiválta a kislányt. Charlotte hivatalos ékszer-kritikussá lépett elő, és a nap másik felét mindig együtt töltötte a lányával, mialatt a családfő haladni tudott a saját munkájával is.

Kaspar Nebelturm mosolyogva figyelte, ahogyan egy szem gyermeke elmélyülten dolgozott egy medálon. Igaza volt hat éve, a lány tényleg tehetségesnek mutatkozott, és most, tízéves korára már teljesen elsajátította az alapokat. Kaspar hihetetlen büszkeséggel figyelte, ahogyan az egykori ügyetlenke gyerekmancsokból pontos, precíz ékszerészkezek válnak, és ahogyan egyre inkább kialakul Eiryn egyéni stílusa. Mostanra már tudott ötvözni, vésni, finom motívumokat kalapálni egy-egy fémtömbből. Talán lassan elérkezik az ideje a foglalásnak is...

A víz mindenhonnan csöpögött: a fákról, az ereszekről, a cégérekről... És valahogy mindig Eiryn nyakába, pont a haja és a köpenye közti résbe, hogy aztán a jéghideg cseppek lassan végigaraszoljanak a gerince mentén, tartósan nedvesen és hidegen tartva az egész testét. A lány hatalmasat tüsszentett, és - ezredszerre is - arra gondolt, hogy nem ártott volna legalább egy hozzávetőleges elképzelés az útvonalról. A pénze teljesen elfogyott, hiszen a fogadó drága dolog, és amilyen ostoba volt, eddig csak arra koncentrált, hogy minél távolabb kerüljön eddigi otthonától. Hajtotta az apja iránt érzett dühös csalódottság és a gyász. Egyszerűbb volt csak úgy nekiindulni a világnak, nem törődve a következményekkel, mint meg-megállni valami munkát és pénzt szerezni... És ennek most itta meg a levét. Tulajdonképpen még örülhet is, hogy az utolsó pár napot túlélte, hiszen sikerült letérnie az útról, és két napot a szabadban kellett töltenie. Nem sokon múlt, de végül mindkétszer sikerült biztonságos, sötét helyet találnia a nappalokra, ahol tudott egy keveset pihenni. Nem lenne rossz, ha utazás közben nem kéne a Nap elől bujkálnia, de vámpír lévén erre természetesen esélye sincs. A nyaklánca ugyan megvédi a halálra égéstől, de elég kényelmetlen lenne mindenféle harci előképzettség nélkül, a fénytől legyengülve rablókba, vagy ki tudja, mikbe botlani. A "szükséges, de meg nem lévő" képességek közé fel kell írnia a természetben való boldogulást is. Menyivel egyszerűbb lenne az élet, ha valamennyire értene a vadászathoz, vagy legalább a nyamvadt növényekhez. Akkor nem kellene attól tartania, hogy éhen hal.
És persze most, hogy végre talált egy vámpír települést, pont egy kis porfészekben kellett kikötnie, ahol gyakorlatilag nulla az esélye annak, hogy munkát találjon. Ötvösműhely természetesen nincs, de miért is lenne egy komoly 200 főt számlálő falucskában? A "fogadóban" (értsd: helyi kocsma néhány szobával a túl részegeknek és a véletlenül erre tévedő utazónak) már járt, de a tulajnak nem volt szüksége több felszolgálóra, csak a... khm... szórakoztatóiparban találhatott volna helyet. Annyira pedig még nem volt kétségbeesve, hogy eladja magát. Már a gondolatra is összerázkódott az undortól. Tehát szépen továbbállt, és utcáról utcára végigjárta az egész helységet valamiféle csodában reménykedve. Ha valaki szembe jött vele, derűsen rámosolygott, majd gyorsan bontotta a szemkontaktus, s továbbment. Talán egy hete szokott rá erre: észrevette, hogy ha kedvesnek és vidámnak mutatja magát, a legtöbben ezt gyakorlatilag visszatükrözik: ők is kedvesen és vidáman állnak hozzá, nem keresik a konfliktust, és nem próbálnak sértéseket belemagyarázni minden szavába. Persze volt, aki egész egyszerűen bolondnak nézte, amiért az utcán mászkálva vigyorog, és mindig vannak, akiknek mindenáron a vámpír lányába kell belekötnie, de az esetek nagy részében ez a taktika megkönnyítette az életét. Persze a csodálatos stratégiája nem kínált megoldást a jelen problémára, nevezetesen: hogyan fog életben maradni pénz, munka, vagy vadonismeret nélkül. Fáradtan sóhajtott, és megpróbálta szorosabban összehúzni a köpenyt, hogy védje magát az esőtől. Miután bekerengte az egész falut, végül egy lakatosnál kötött ki. Ugyan nem éppen ékszerészműhely, de legalább valami fémhez kapcsolódó munka. Egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt, hogy összeszedje magát, majd komoly, érdeklődő vonásokat igazítva magára belépett. A mester meglepetten pillantott fel, ilyen pocsék időben és ilyen későn nem nagyon számított kuncsaftra, mindenesetre felállt és segítőkészen a lány elé jött.
- Miben segíthetek, kisasszony?
- Munkát keresek.
A válasz hallatán a férfi olyan meghökkent képet vágott, hogy Eiryn majdnem elnevette magát.
~ Na, ez is jól kezdődik... ~
Miután összeszedte magát, a lakatos alaposabban szemügyre vette a lányt, karba font kézzel, szemöldökráncolva végigmérve nem éppen vasgyúró alkatát, keskeny, hosszú ujjú kezét, no meg az út porától - helyesebben sarától - koszos csizmáját.
- Mesélje már el nekem, kislány, hogy miért is kellene alkalmaznom? Nem hinném, hogy ért a mesterséghez, a női kézbe jobban való a tű meg a cérna, mint egyéb szerszám. Aztán meg erő is kell ám a fémmunkákhoz.
Eiryn méltatlankodva ráncolta össze a szemöldökét.
- Értek a fémekhez! Ékszerész vagyok. Igaz, hogy a lakatosmunka más, de gyorsan tanulok, és hamar hasznossá tudnám tenni magam.
A férfi szkeptikusan horkantott.
- Igazán nem akarok udvariatlan lenni, de hogyan kerülne egy ékszerész ide? Egy mesterember nem hagyhatja ott a műhelyét.
Eiryn lesütötte a szemét, míg agya hihetetlen sebességgel pörgött egy hihető és értelmes válaszon, amiben nincs benne a "fattyú" kifejezés.
- A szüleim... Elvesztettem őket - nyögte végül elcsukló hangon. Ez végül is igaz volt... A legjobb hazugságok mindig az igazságból születnek.
- Nem maradhattam otthon. És... nem igazán gondoltam bele, hogy mi lesz azután, hogy eljövök.
A lakatoson látszott, hogy megenyhült, bár még hősiesen tartotta magát. Eiryn türelmesen várt, arca nem tükrözött tolakodó könyörgést, csak némi reményt. Számításai hála az égnek be is váltak: a férfi hatalmasat sóhajtott, és valami olyasmit motyogott, hogy ezt még valószínűleg nagyon meg fogja bánni, majd szigorúan a lányra nézett.
- Rendben van, felveszem, de csak egy feltétellel: egy hónapig ingyen dolgozik, ez a tanulóideje. Nem fogok fizetést adni egy tapasztalatlan pancsernek.
Eiryn arcán felvillant egy hálás mosoly, majd rögtön rátért a munka technikai részleteire.
- Mikor kezdek?
- Holnap. Addig szedje kicsit rendbe magát, ott, a munkapad mellett pedig van néhány pokróc. Nem akarom, hogy kimerülten álljon be tanulni, mert mindent csak egyszer vagyok hajlandó elmagyarázni.
A lány bólintott, és levette magáról a víztől elnehezült utazóköpenyt, majd gyorsan egy pokrócba csavarta magát, hogy némiképp felmelegedjen. A lakatos még morgott egy keveset, majd bezárta a boltot, és távozott. Eiryn kimerülten ledőlt a padlóra, és azonnal el is aludt. Este a "mestere" morcos hangjára ébredt.
- Ébresztő, munka van!
Gyorsan felpattant, összehajtogatta a pokrócot, és visszatette a helyére. A férfi helyeslőn mordult egyet, és késlekedés nélkül nekilátott a munkának. Eiryn aznap még csak figyelt, azon igyekezve, hogy az ismert technikákat felfedezze a lakatos mesterségben, de az egyetlen, amit felismert, az az ötvözés volt... Hangtalanul sóhajt egyet.
~ Remek... ~

A következő két hétben rengeteget figyelt, tanult és ügyetlenkedett, de aztán kezdett rájönni a dolgok menetére. A mesterrel kölcsönösen összecsiszolódtak: Eiryn megtanult szinte láthatatlanul segítséget nyújtani, a mester pedig kitapasztalta, hogy milyen munkákat bízhat rá minden probléma nélkül újdonsült inasára. A lány tökéletes volt a díszítések kialakítására, és lenyűgöző tudásról tett tanúbizonyságot az ötvözés terén. Egy másik tehetségére a harmadik hét közepe felé ébredtek rá. A mestert egy elvesztett kulcs miatt hívták ki a falu szélére. A férfi - szokásos, zsörtölődő stílusában - Eiryn tudtára adta, hogy ez évente egyszer-kétszer előfordul: valaki úgy dönt, hogy bezárva tartja valami vagyonát, mert egyre több az átutazó, vagy egy trehány vándor hányja el a szobakulcsát... Mindenesetre néha értékes dolgok ragadnak odabent, vagy éppen személyek odakint, és ilyenkor a lakatos feladata volt kisegíteni - pontosabban besegíteni - a pórul járt illetőket. A lány érdeklődve hallgatta, és természetesen követte a mestert az ominózus házhoz. Ott a férfi egyetlen szó nélkül Eiryn kezébe nyomott egy adag ismeretlen eszközt, és a zár felé intett. A lány  kissé ijedten szemlélte az egyszerű, meghajlított drótokat, majd a zárat, majd ismét a drótokat. A mester derűsen szusszantott egyet tanonca kétségbeesett arcát látva, és elkezdte magyarázni a dolog nyitját.
- Azzal benyúlsz a zárba, és megfeszíted... igen, úgy, aztán a másikkal... emlékszel a zár belsejére? Na, ezzel a pöcköket egy bizonyos sorrendben le tudod nyomni, az apró pontatlanságok miatt.
Eiryn egy darabig szerencsétlenkedett, majd hirtelen rájött, hogy tulajdonképpen mit is kéne csinálnia. Ezután már seperc alatt megoldotta a dolgot, és hamarosan kattant is a zár. A lány büszkén mosolygott fel a mesterre, aki elégedetten dörmögött valamit az orra alatt. Az addig türelmetlenül ácsorgó tulaj szó nélkül beviharzott a házába, valami olyasmit morogva, hogy soha többet nem zárja be az ajtaját. A lakatos Eirynnel együtt visszaballagott a műhelybe, ahol egy halom régi zárszerkezetet és lakatot pakolt a lány elé.
- Törd fel - mondta, és nekilátott a saját munkájának. Eiryn egy pillanatig még szúrósan meredt a mester széles hátára, aztán gyerekes örömmel elmosolyodott, és nekiállt felboncolni a zárakat. A precíz ékszerészmunka százszorosan is kifizetődött a feladat során: a lány tapasztalt ujjai szinte azonnal rátaláltak a megfelelő pöckökre, így pár perc alatt végzett is. Aztán - csak a móka kedvéért - visszazárta az összeset, majd újra kinyitotta. Lelkesen felkacagott. Hiszen ez olyan könnyű, és milyen vicces! A mester horkantására kapott észbe, és gyorsan elhallgatott, bűnbánó kifejezést igazítva az arcára, de a szeme még mindig a felfedezés izgalmától csillogott. A mester megcsóválta a fejét, de a szája sarka gyanúsan felfelé kunkorodott.

Eiryn az összes úti motyójával, és a frissen beszerzett zártörő készlettel állt az ajtóban. Nem mintha az utóbbit nem lett volna képes pillanatok alatt készíteni magának, de a mester ragaszkodott hozzá, hogy vigye el. A férfi most kissé félszegen toporgott, és a torkát köszörülve próbálta leplezni a zavarát.
- Aztán... Hová megy? - kérdezte végül. Eiryn kedvesen vállat vont.
- Ahová visz az út... - válaszolt. Két hónapja kopogott először ezen az ajtón, és azóta igencsak megkedvelte a lakatost. Mogorva vén medve volt, de arany szívvel.
- Hát... - vakarta meg a mester a tarkóját - ha majd valamikor megint erre jár, nézzen be...
A lány elmosolyodott, majd egy pillanatra megölelte a férfit, és aztán ruganyos léptekkel elindult az úton. Egyszer még integetve visszapillantott, és látta, ahogy a mester zavartan harákolva állt az ajtóban. Elnézően megcsóválta a fejét, aztán az előtte álló útra koncentrált. Talán majd valamikor még visszajön ide... Talán.

A falvak általános törvénye, hogy a két legfontosabb épület áll a főtéren: a templom, és a kocsma. A templom, hogy élő vízzel töltse el a lakosokat, a kocsma, hogy a mennyei élet előtt se maradjon száraz a torkuk. A templom - az "Irgalmasság" és a "Bajbajutottak Megsegítése" címén  - általában a vándorokat fogadja be egy-egy éjszakára; a kocsma pedig azok számára tart fenn szobát, akik túl részegek hazatántorogni. Egy vámpír azonban nem válogathat, ha szállásról van szó: sajnos a papok nem lelkesednek egy Átkozott jelenlétéért a szent falak között, így marad a kocsma. A "Sózott Döghöz" címzett patinás épület ajtaja fülsértő nyikorgás közepette tárul fel, de senki sem vesztegeti az idejét azzal, hogy a belépőre pillantson. Sokkal érdekesebb dolgokat remélnek találni a poharuk fenekén, úgyhogy az értelmetlen nézelődés helyett azt ürítgetik igen szorgalmasan. Az egyetlen, aki érdeklődést mutat az érkező iránt, az maga a csapos, aki buzgón igyekszik behozni a reggeli mise miatti bevétel-kiesést. Amikor meglátja, hogy a belépő nő, kissé elfancsalodik az arca, mivel - nagyon helyesen - levonja a fájó következtetést: ez a vendég nem fog túl sokat fogyasztani a ház söréből.
- No...? - teszi fel mégis udvariasan a kérdést, hiszen a vendég az vendég, bármilyen nembe vagy fajba is tartozzon.
- Jó estét kívánok! Szeretnék egy szobát kivenni egy napra.
A kocsmáros kissé gyanakodva méri végig újra az előtte álló vámpírt.
- Minek köll?
Eiryn legszívesebben fáradtan fölsóhajtana, de mosolyogva válaszol.
- Fáradt vagyok, és szeretnék aludni, mielőtt továbbindulnék.
Egy megengedő mordulással a csapos egy szobakulcsot lök a lány felé, majd a keskeny lépcső felé int. Eiryn köszönettel bólint, majd elindul a szoba felé. Félúton a kocsmáros még utánaszól.
- Lehet, hogy be köll hajítani valakit maga melé. Ne csudá'kozzon vagy ijedjen meg, csak aztat dobjuk be, akik nem tunnak hazakúszni sehogyan se.
A lány egy pillanatra megdermed. Hogy egy részeg idiótát akarnak bedobni mellé?!
- Nem lehetne, hogy az... illuminált illetők kivételesen idelent maradjanak? - kérdezi reménykedve. Na, erre már az úri közönség is felkapja a fejét, hiszen a hasonló intézmények egy alapszolgáltatását akarja a saját kénye-kedvére leállítani.
- Nehogymá', kishölgy! Maga gyütt ide, örűjön, hogy kap szobát!
- Mi itten tisztes emberek vagyunk, tisztes szokásokkal! Ha nem teszik, fáradjon tovább!
Eiryn megadóan biccent, és nekivág a lépcsőnek. Még csak most szállt le a nap, de nem szándékozik holnap estig továbbindulni. Aki sokat van úton, az megtanulja értékelni az ágy meg a fedél nyújtotta luxust. A szobában ledobja magáról az utazóköpenyét, kinyújtóztatja tagjait, és lehuppan a kissé göröngyös ágyra. Pár perc elmélyült plafonbámulás után leköltözik a padlóra, majd a zsebéből előkotor egy achátot, egy fogót és egy homokkő csiszolót, majd nekilát. A kő aljának fazettálását már megcsinálta, most csak a tetejét szeretné gömbölydedre csiszolni. Belemerül a munkába, de úgy jét órával később nyögések és léptek fura egyvelege közelít. A lány óvatosan feláll, és gyanakodva figyeli az ajtót. Sajnos joggal, ugyanis egy pillanat múlva a kocsmáros egy erősen bűzölgő rongykupaccal toppan be. A terhét egy mordulás kíséretében gyengéden a padlóra hajítja, miközben barátságosan Eirynre grimaszol, mintha ő is csak egy túl részeg idióta lenne, majd távozik, és csöndesen bevágja maga mögött az ajtót. A vámpír óvatosan megböködi a lábával a rongykupacot, mire az mély hangon nyög egyet, és a másik oldalára fordul, felfedve egy öreg, viharvert arcot. A toprongyos férfi nem csak nagyon részegnek, de elég ápolatlannak is tűnt, és Eiryn undorral vegyes szánalommal nézi egy percig. Aztán kissé habozva hátat fordít a szerencsétlenek, visszatér a munkájához, hogy egy fél óra múlva már újra csak ő, a kő és a csiszoló létezzen. Óvatosan simít végig a kissé még durva felületen, lélegzetvisszafojtva, mintha egy félénk állatkát akarna előcsalogatni az odújából. A fa spalettákat nyitva hagyja, hogy besüssön a Hold, mert bár őt nem zavarja a sötét, a kő simasága és csillogása csak fényben érvényesül.
- A fazettálás elnagyolt.
A rekedt, síron túli hang annyira megijeszti, hogy Eiryn kezében megszalad a csiszoló, és a kő fájdalmasan felcsikordul a szerszám alatt.
- Tessék? - kérdezi kissé sértődötten. Nem holmi műkedvelő ő, aki nem tud bánni a szerszámaival!
- Nem megfelelő szöget zárnak be egymással a lapok. Nem jó így. Nem szimmetrikus.
A lány felhúzza az orrát.
- Vagy csak nem látja, hogy milyen jó, mert még mindig forog a világ az alkoholtól, és egyébként is túl sötét van önnek.
A férfi rekedten felkacag.
- Ez igaz! De ne áltassa magát, kislány, én sohasem tévedek, ha ékszerekről van szó!
- Netán ékszerész? - kérdezi Eiryn ironikusan, de a rongycsomó helyeslően bólint.
- Az voltam valamikor - dörmög, és kikapja a lány kezéből a követ. A vámpír engedi, egyrészt mert annyira meglepi a dolog, másrészt meg mert túlságosan lefoglalja az, hogy ne lélegezze be a másik tömény, áporodott alkohol- és testszagát.
- Namármost. Ha megnézi ezt itten, akkor láthatja, hogy ha így tartom, akkor nem szimmetrikus, mert rossz szögben csiszolta. Hogy mégis kijöjjön a forma, ehhez itt is rosszul kellett dolgoznia. Hogy megfelelő legyen, itt élesebb, ott pedig tompább szögnek kéne lennie.
Eiryn ámulva hallgatja az öreget, aki értő ujjakkal végigtapogatja az achátot, itt-ott elidőzve az éleken vagy a domborulatokon.
- Hmm.... A teteje egész szépen van csiszolva, persze majd egy polírozás is mindenképpen ráfér majd, de... Mióta csinálja a szakmát?
- Négy éves korom óta - válaszol a lány, még mindig próbálva magához térni a döbbenetből.
- Fiatalka maga még, tehát nem lehetett az olyan régen. Én már negyvennyolc éve a köveknek szenteltem az életem - dülleszti ki büszkén a mellkasát. Eiryn torkából valami fura morcogás tör elő, ahogy azon gondolkodik, hogy lehetne a legdiplomatikusabban megfogalmazni az egyszerű tényt: ha valaki negyvennyolc éve űz egy szakmát, és mégis egy poros északi falucska kocsmájában tölti az idejét, az vagy nagyon rossz szakember, vagy nagyon alkoholista.
- És... Miért nem próbál kissé vendégcsalogatóbb módon öltözni? - kérdezi végül. A férfi kiköp a padlóra.
- Minden annak az átkozott von Himmelreichnak a hibája! Reformáció! Ó, persze! Remek! Rossz az Egyház működése! Rendben! Biztosan jobban tudja, mert ő a nagyon  okos! De az átlagember mit érzékel ebből, he?! Csak annyit, hogy tegnap még volt egy mestersége, megbecsülték, elismerték, ma meg felgyújtják a műhelyét, hogy példát statuáljanak! A rohadt mocskos állatok összetörtek mindent, a csiszolatlan rubinoktól kezdve az igazi briliánsokig! Napok munkája volt azokban a kövekben! Heteké! Sőt! Az egész életem munkája bennük volt onnantól kezdve, hogy először fogtam a kezembe nyers gyémántot! De mit számít ez, ha egyszer meg kell reformálni az egyházat?! Egy-két becsületes mesterember elveszti a munkáját és a megélhetését, kit érdekel? Nem számít, hogy egyetlen váltás ruhában kell Északra menekünlie, hogy ott a semmiből kellene újjáépítenie az életét. Mert valaki azt hiszi, hogy Isten kiválasztotta! Mégis hogy lehetne egy ilyen szakmát folytatni egyetlen váltó nélkül? De persze biztos igazuk van, én is csak azért dolgoztam, méghozzá örömmel, mert a sátánt szolgálom!
A hosszú, dühös monológ érthetelen motyogásba fullad, és Eiryn tágra nyílt szemmel, szánakozva nézi az öreget, majd óvatosan, kissé habozva a vállára teszi a kezét.
- Sajnálom - mondja őszintén. Ha ő lenne hasonló helyzetben, nem is tudja, mihez kezdene magával. A lerongyolódott öreg olyan, mint egy lehetséges jövő rémisztő szellemképe. Itt is hagyhatná, megvárhatná, hogy reggel elmenjen, aztán terv szerint ő is útnak indulhatna. Valamiért azonban úgy érzi, hogy ha nem segít talpra állni az öregnek, akkor saját magát fosztja meg a reménytől. A reménytől, hogy ha esetleg hasonló szituációba keveredik, akkor fel tud majd állni.
- Tudja... Vannak nyers drágaköveim. Megtanítana mindarra, amit tud?
Nem akar koldusként bánni az öreggel, hiszen egykor valószínűleg büszke volt. A büszkesége maradéka pedig minden könyöradományt lenézne, és akkor sem tudna vele új életet kezdeni, ha esetleg elfogadná. Valószínűleg csak egy újabb korsó sört fedezne vele, aminek nem sok értelme van. A férfi szeme gyanakvóan megvillan.
- Aztán minek tanítanám? Hogy eldicsekedhessen otthon a tudományával? Ingyen ebéd nincs, kislány.
Eiryn szája sarka leheletnyit felkunkorodik. Épp, ahogy tervezte.
- Van váltóm, és vannak kapcsolataim. A tanításért mindenképpen jár valami fizetség, és bár valószínűleg nincs elég pénzem, ezt talán kompenzálni tudom azzal, ha bemutatom olyanoknak, akik értik és értékelik a mestermunkát.
Az öreg ápolatlan szakállát vakargatva, elgondolkodva hunyorog Eiryn irányába.
- Legyen! De ha nem elég tehetséges, kidobom, bármennyit is fizet, megértette?
- Legyen! De ha nem tisztálkodik meg rendesen, itt hagyom fizetés nélkül, megértette?
A férfi ismét felnevet, majd kissé dülöngélve feltápászkodik.
- Jól felvágták a nyelvét, kislány! De megértettem. Délre legyen a házamnál. A délnyugati utca utolsó előtti nyomorult viskója lesz az.
Azzal kitántorog a szobából, olyan méltóságteljesen, ahogy talán még egy király sem vonul. Eiryn mosolyogva dől le az ágyra, bár homloka gondterhelten ráncolódik. Nem biztos benne, hogy a megfelelő dolgot teszi, de reménykedik.

A Mesternek - legalábbis a leendő mesterének, ha minden jól megy - igaza volt a házát illetően: valóban csak egy rozzant kis kalyiba, ami éppen annyi védelmet nyújthat, hogy télen ne fagyjon halálra az ember. Eiryn hunyorogva áll a bejárat előtt, majd nagy levegőt vesz, és bekopog. Amilyen részeg volt tegnap este a Mester, lehet, hogy nem is fog emlékezni a kis alkujukra. Az ajtó jó másfél perc múlva, nyögésekkel és káromkodásokkal tarkítva tárul fel.
- Mi kéne? - kérdezi az öreg. Nem túl biztató, ahogyan a továbbra is igencsak lekoszlott külseje sem.
- Guten Tag! - köszön mégis udvariasan - Ön mondta tegnap este, hogy legyek itt délre. Itt vagyok.
A férfi egy hosszú pillanatra üresen mered rá, majd felismerés csillan a szemében.
- Ó. Izé... Maga. Azt hittem, valami hülye álom volt. Hmm. Hát, ha már így van, jöjjön.
Eiryn köszönetképpen rámosolyog, majd belép. A ház belseje tökéletesen tükrözi a gazdája külsejét. Bár Eiryn soha nem volt különösebben tisztaság- és rendmániás, ez azért eléggé mellbe vágja. Fel nem tudja fogni, hogy élhet valaki ekkora mocsokban. A Mester becsukja maga mögött az ajtót, majd a fejét vakarva néz a lányra.
- Hát... Ha akar, lakhat majd nálam is, és akkor nem kell fizetnie a szobát a kocsmában. Úgyis szokás, hogy a tanonc a mesternél lakik... - ajánlja fel dörmögve. Eiryn lenyel egy csípős választ.
- Köszönöm szépen, nagyra értékelem.
- Arra van a konyha, ottan van az én szobám, maga alhat itt a nappaliban... Az árnyékszéket pedig az udvar végében találja. Dolgozni pedig itt fogunk - azzal kinyitja az utolsó ajtót, ami egy nagyon poros, nagyon sötét, és nagyon üres szobába vezet. Az egyetlen bútor egy munkapad, és azt is centiméter vastag porréteg borítja.
- Ha akar, persze alhat itt is... - teszi hozzá a Mester tétovázva, majd ügyetlen mozdulatokkal elkezdi lesöprögetni a port az ablakkeretről. A lány hangtalanul felsóhajt.
- Van valahol rongy, seprű és felmosó? Meg valami vödör is kéne, meg víz. Hol találom a kutat?
- Hát, valahol akad... Még az előző tulaj hagyta itt, senkinek sem kellett a rokonságból, amikor meghalt. A kút pedig ott van a templom oldalában, az északnyugati utcán.
Eiryn bólint, majd se szó, se beszéd, elindul megkeresni az említett takarítóeszközöket. Végül a nappaliban, egy rég megvetemedett szekrény sarkába száműzve talál rájuk, némi megkövesedett szappannal egyetemben. Fogja a vödröt, és elindul a kúthoz. Így, nap közben ugyan vonz némi figyelmet, de szerencsére mindenki el van foglalva a saját dolgával, nem érnek rá hosszasan azon tanakodni, hogy vajon mit csinál egy átutazó vámpír egy vödör vízzel a nap közepén. Fél óra múlva Eiryn már dühödten söpör, porol, és pöröl a Mesterrel, aki szerencsétlenül álldogál, és valahogy mindig láb alatt van. Végül - a nevetéssel küzködve - a lány a férfi kezébe nyomja a szappant és elküldi fürödni, emlékeztetve őt az előző éjszakai ígéretére. Amint végre egyedül marad, a szélesen elvigyorodik. Szegény öreg! Valószínűleg azt hiszi, hogy egy rémes, hárklis forgószélbe sikerült belebotlania, aki fenekestül felborítja az eddigi életét.
Mivel a ház elég apró, így Eiryn estére végez is a takarítással. Bár kívülről így sem sokkal szebb az épület, és még mindig hiányzanak alapvető felszerelések (mint például a lábos és a fakanál a konyhából vagy a szerszámok a "műhelyből"), legalább már nem ragad oda a vámpír lába a padlón lévő mocsokba. A Mester kicsivel a takarítás befejezte előtt ért vissza, kutyaként rázogatva vizes, de tiszta haját, és ámulva nézte, ahogy Eiryn élhető környezetet farag a házából.
- Köszönöm a segítséget - ragyog rá a vámpír az öregre - Azt hiszem, a műhelyben szeretnék aludni.
A Mester morog valamit, és eltávozik a kocsma irányába. A lány helytelenítően néz utána, de egy szót sem szól, csak keres magának egy pokrócot (és megállapítja, hogy másnap ki kell szellőztetnie az anyagokat), aztán lefekszik aludni.
Valamikor éjféltájt az ajtó csapódása és valami részeg káromkodás jelzi, hogy a Mester hazaért. Eiryn átfordul a másik oldalára, és alszik tovább.
Reggel a napkeltével felébred, és úgy dönt, ideje néhány elengedhetetlen dolognak utánanéznie. Először is a kocsmába siet, ahol megérdeklődi, hogy hol kaphat a faluban valami lábost, fakanalat és alapvető élelmiszereket. Az udvarias tulaj úgy néz rá, mint egy elmeháborodottra, de azért útbaigazítja - lábos- és fakanál-ügyben a Rugel feleségénél próbálkozzon, ami meg az ételt illeti, talán nézzen be Martha Steinlinghoz. Eiryn udvariasan megköszöni a segítséget, aztán siet tovább, hogy két órával később egy szép serpenyővel (aminek "csak egy egész picit horpadt meg az oldala"), egy kevésbé szép lábossal ("de jól lehet azt még használni, hiába kopott le néhol a máz"), egy régi fakanállal ("még a nagymamáé volt"), egy kosár zöldséggel, némi sajttal és néhány tojással ("Az a vén kocsmatöltelék csak rájött, hogy sörrel nem lehet jóllakni?") a karjában visszatérjen a Mester házába. Kenyeret vagy húst nem sikerült szereznie, de sót - csodák csodájára - igen, így egy egész tűrhető reggelit össze tud hozni kettejüknek. A Mester mogorván kóvályog be a konyhába, csak hogy azonnal meg is demedjen az étel látványától. A lány elfojtja a feltörni készülő kuncogást.
- Guten Morgen. Frühstück?
A férfi kábán biccent, és leül az asztalhoz. Úgy nézi a tányérján lévő ételt, mintha még sosem látott volna hasonló dolgot egész életében. Eiryn ezúttal nem tudja teljesen elnyomni a nevetést. Ettől a Mester kissé magához tér, egy dacos pillantással megragadja a kanalát, és ádáz dühvel belekezd a rántottájába. Aztán újra kikerekedik a szeme, bőszen nyel egyet, de már útban is van a következő falat. A rántotta fél percen belül eltűnik a tányérról.
~ Mikor ehetett utoljára rendes ételt? ~ Tűnődik Eiryn, és újra fellobban benne a sajnálat, de nem engedi, hogy ez az arcára is kiüljön.
- Khm... Köszönöm - dörmögi a férfi, mire a lány bólint egyet, és összeszedi a tányérokat. Majd ebéd után elmosogat, addig pedig ki kell szellőztetni, és a tanulásnak is jó lenne nekiállni.
- Akkor... Mikor kezdünk el az ékkővágással foglalkozni? - kérdezi ártatlanul. A Mester csak mordul egyet, aztán a műhely felé int.
- Mid van? - kérdezi, és Eiryn kipakolja a zsebei tartalmát: a félig csiszolt achát, egy kisebb rubin, egy szép, nyers gránátkő, rézdrót, no meg a szerszámai egymás után koppannak a munkapad sima felületén.
- Nem sok...
- Nem vallana túl sok észre egy rakás ékkővel mászkálni - vág vissza a lány - Valamiért nem szeretem, ha kirabolnak. Már ennyit magamnál tartani is kockázatos.
A Mester elgondolkodva hümmög.
- Hát, ez esetben most csak elméletet tudok tanítani. Semmi értelme nem lenne összebarmolni azokat a szerencsétlen köveket.
Eiryn felhúzza az orrát.
- Annyira azért nem vagyok rossz. Lehet, hogy nem lenne tökéletes, de NEM rondítanám el.
A Mester sötéten vigyorog.
- Kislány, tanuld meg, hogy nálam valami vagy tökéletes, vagy szemét. Abból az achátból látszik, hogy nem vagy reménytelen, de a te fajtád nem látja a fazettálás igazi művészetét.
- Hát tanítson meg rá! Tanulni tudok!
- Megtanítalak, de nem fogod tönkretenni a köveid. Ha tényleg nem vagy rossz, akkor az elmélet megtanulása után képesnek kell lenned kivitelezni is a dolgot.
Eiryn konokul összeszorítja az állkapcsát, és bólint.

A Mester már hajnalban talpon van, Eiryn hallja, ahogy fütyörészve mászkál a házban.
- Jó reggelt, napsugár! - dörög be a műhelybe, mire a lány morogva hozzávágja a legközelebbi fogót.
- Vámpír és napsugár... - motyogja ingerülten, mire a Mester csak elnézően vigyorog.
- Pattanj ki az ágyból, kislány, holnap vásárnap, oda kell érnünk a városba!
Eiryn morog még egy kicsit, de azért kimászik az ágyból és nekiáll reggelit készíteni. A Mesternek igaza volt, kellett nekik a nyers ékkő, meg némi liszt sem ártott volna, de hogy ezért egy teljes napot kelljen utazni! A lány egyre jobban értékelte a Nebelturm torony felszereltségét, csakúgy, mint a vándorélet szépségeit. Neki legalább nem kellett ingáznia, ha dolgozni akart. Úgy tervezték, hogy felkéredzkednek valakinek a szekerére, hiszen a vásárnap az egész falut érinti. Eiryn ásítozva kanalazza a reggelijét, miközben egy gyors fohászt küld az Úrhoz, hogy legyen ma elnéző vele, és engedje, hogy találjanak fuvart. Semmi kedve sincs a tűző napon kutyagolni, ha van más lehetőség. Legalább ittlétének eddigi három hete alatt az előítéleteket sikerült (nagyrészt) eloszlatnia. A pap persze - legalábbis a Mester elmondása szerint - minden vasárnap őt prédikálta ki, de hát ez majdnem munkaköri kötelesség volt a részéről, és a népek nagy része inkább csodálta, amiért a kocsmatöltelék Mestert sikeresen helyrepofozta.
~ Tulajdonképpen nagyon kedves kis falu ~ mereng a reggelije fölött ~ apró, de nem olyan bigott, mint a hasonló északi falvak általában. Még sok déli falunál is kellemesebb. ~

Eiryn óvatosan, hihetetlen koncentrációval hasítja a nyers gyémánt oldalait. Miután egy hónapon keresztül hallgatta a Mester előadásait a fény beesési szögéről, a törési felületekről és a különböző technikákról; miután "megfelelően" megmunkálta a nála lévő gránátkövet; miután majd' az összes váltóját elköltötte nyers drágakövekre a mester és önmaga számára, végre-valahára késznek ítéltetett arra, hogy létrehozzon egy briliánst - a tökéletesen csiszolt gyémántot, amely úgy töri meg a napfényt, mintha saját belső tűzzel ragyogna. Bár nem örömmel, de Eirynnek el kellett ismernie, hogy ezt a fajta tökéletességet az emberi ékkővágók érték el először, és azóta is ők a legjobbak. De ha neki is sikerül tökéletesítenie a technikáját, már neki sem kell majd szégyenkeznie. Jól emlékezett, hogy mit mondott a Mester még a legelső hét elején: "Kislány, tanuld meg, hogy valami vagy tökéletes, vagy szemét." Most lehetőséget kapott rá, hogy bebizonyítsa: képes tökéleteset alkotni, a Mester pedig nem csak pazarolta rá az idejét és az energiáját. ha ezt most elrontja, és nem sikerül megfelelően kihasítania a durva alakot, akkor később már nem is reménykedhet benne, hogy megfelelő lesz a fazettálás. Még egy utolsó finom ütés, és a briliáns elnagyolt, csonka oktaédere előtte feküdt.
- És most a csiszolás... - motyogja - A felső rész. Erősen csonkított gúla. A korona tizenhét fazettából áll: egy tábla.... Nyolc csillagfazetta... Nyolc főfazetta. Ez tizenhat felső rundisztfazettával kapcsolódik a pavilon tizenhat alsó rundisztfazettájához. Az alsó rész, a pavilon. nyolc fazetta. Nyolc pavilonfazetta... És a kalett, a briliáns hegyén, ha nem tökéletes a pavilonfazetták szöge. De tökéletes lesz. A korona magassága 14,45%. A pavilon mélysége 43,15%. A táblalap átmérője 56,5%. A rundiszt vastagsága 1,5%. A korona szöge 33,36°. A pavilon szöge 44,48°.
Miután felmondta magának a leckét, nekilát. Aprólékosan. Finoman. Óvatosan. Potosan. Tökéletesen. Pillanatonként. Csak a most van. Az örökkévalóságig.

A Mester mondta el utólag, hogy három napig dolgozott. De megérte! Sikerült elérnie, hogy az elmélet gyakorlattá váljon. Sikerült elérnie, hogy a nyers, karcos gyémánt belső tűzzel ragyogjon, tisztán, mint a csillagfény. Persze ez azt jelentette, hogy erősen lelappadt a pénztárcája, és hogy még egy nyomorúságosan hosszú utazás áll előtte, amely során végig kell látogatnia az összes északi ismerősét, szívességeket kell beváltania és kérnie... De ha arra gondol, hogy a Mester alig több, mint egy hónap alatt bűzölgő kocsmatöltelékből újra büszke, becsületes ékszerésszé vált, akkor mosolyognia kell. Mert ha a Mester fel tudott állni az élete elpusztulása után, akkor más is képes lehet rá. Akkor ha esetleg oda kerülne, ő is képes lesz majd rá. Mosolyogva búcsúzik. Büszke lehet magára, és nem csak amiatt, hogy képessé vált ötvennyolc lapocskát csiszolni egy csillogó kavicsra.

Nagyon szórakoztató olvasmány volt, minden elismerésem. A falu leírása az elején, meg amikor próbálsz élhető háztartást összehozni nagyon érzkletes volt, többször fel is nevettem.
Természetesen megtanulhatod hivatalosan is a stílust, és mivel messze többet dolgoztál érte, mint ehhez elvártuk volna, ezért még jutalomból csapjunk hozzá 100 xp-t és 1000 váltó-t a dologhoz.

- ...mert a jó vér olyan, mint egy gondosan megkomponált zenemű, vagy mint egy stabil, de mégis kecses, díszes torony. Az igazi váza a savasság és a mineralitás, valamint a cukor és a zsírok közötti egyensúly. Ez utóbbiak kerekítik, lágyítják a vér ízét, míg az előbbiek markánssá teszik és lendületet adnak neki. A savasság kétélű dolog: egyes savak kedvezően, míg mások kedvezőtlenül befolyásolják a vér ízképét. Például jól járunk, ha az áldozat fél, mivel ilyenkor a vércukorszintje megnövekedik. Ám ha sokáig hagyjuk menekülni, egyes ízrontó savak gyülemlenek fel az izmokban, ahonnan a vérbe is bejutnak.
Ahogy a boroknál is, a vérnél sem mindegy, hogy milyen fajtájú az alapanyag: minden Veroniai fajnak más-más ízvilága van, melyek területenként és egyénenként is eltérhetnek, ám főbb jegyeik ugyanazok maradnak.
Összességében elmondható, hogy a legízletesebb az emberi vér. Az északi területeken a sok tészta- és gyümölcsfogyasztás lágyabb, édeskésebb vért eredményez, telt, nehezebb aromával, míg a délen a húsfogyasztás dominanciája miatt egy markánsabb, savasabb ízvilág jön létre...

Eiryn visszatartott lélegzettel figyeli, ahogy a vörös cseppek kibuggyannak a vékony vágásból. Nem akarja elveszteni a fejét, hiszen most a véleményezés a fontos, nem pedig a vérszomj oltása vagy a mágiatöltés. Az apró üvegpohár lassan félig telik, és a vámpír biccent az embernek, aki gyorsan bekötözi a sebét, majd a fizetségével együtt eltakarodik. Eiryn felemeli a bort, kissé megdönti a poharat, és elmélyülten vizsgálgatja a vért. Az intenzív, érett rubinvörös szín csodálatosan tiszta, közepesen áttetsző. Látszik rajta, hogy frissen levett, vagyis fiatal vér, hiszen könnyen mozgó. Pár óra múlva már egészen sűrűn folyóvá válna, de Eiryn nem vár addig. A pohár fölé hajolva óvatos, mély levegőt vesz az orrán keresztül. A vér illata azonnal elönti az érzékeit: az intenzív, kissé fémes alapra finoman rakódik az édesség, enyhén fűszeres jegyekkel párosítva. A folyadék óvatos forgatásával az illat intenzitása hirtelen felerősödik, és egy addig rejtett, savanykás aroma is előtör. A vámpír elmosolyodik, majd belekortyol a pohárba. Ahogy a rubinvörös folyadék végigsimít a nyelvén, akaratlanul is kiszökik belőle egy apró sóhaj, de nem adja meg magát az ösztönnek. Ez a korty csak a megfelelő ízkörnyezetet teremtette meg. Ezt a kortyot nem szabad lenyelni... Iszonyatos önfegyelemmel kiköpi a vért az előre odakészített tálkába, majd egy nagyobb kortyot vesz a szájába. A nyelvével körbeforgatja a nedűt, lehunyt szemmel értékelve magában az élményt. Közepesen édes, élénk savakkal rendelkező vér, selymes textúrával. Ízlelés közben a savanykás illat felerősödik, remekül kihangsúlyozva egy lágy fűszerességgel. Lenyelés után az utóíz hosszan tartó, fűszeresen édeskés. Eiryn kinyitja a szemét, és elővesz egy noteszt. Fellapozza a megfelelő fejezetet (Ember - Észak - Westerwald környéke), és gondosan lejegyzi a tapasztalatokat.

- A tündék vére kevésbé testes, inkább a könnyedség és a frissesség jellemző rájuk. Ami különlegessé teszi, az az erőteljes gyümölcsös beütés ami valószínűleg az étrend eredménye.

A kocsma estefele jó hely, főleg a hasonló, útszéli kocsmák. Ennek három oka is van: 1) Annyian vannak annyi fajból, hogy senkinek sem furcsa egy vámpír jelenléte. 2) Annyian vannak annyi fajból, hogy a nagy számok törvénye alapján egy tünde (foglalkozását tekintve valószínűleg zsoldos) is lesz köztük. 3) Annyian vannak és olyan ittas állapotban, hogy ha valakit megvágnak, a tettes szinte biztosan el tud menekülni, és csak némi átkozódás lesz az eredménye. Szegény, frissen érkezett tünde zsoldos, akit valaki tréfából megvágott, káromkodik is egy sort, majd megköszöni a segítséget a kedves vámpírlánynak, aki a poharába gyorsan felfogta a vért, hogy ne mocskolja össze a körülöttük lévők ruháját, aztán bekötötte a sebet. És ha már úgyis a poharában volt az a vér, nem mindegy, hogy mit csinál vele? Így aztán a hegyesfülű zsoldos végül nagylelkűen odaajándékozza kiontott vérét a csillogó szemű vámpírlánynak, bár az némileg zavarja, hogy nem tudja eldönteni: a lelkesedés férfias vonzerejének vagy a pohárban lötyögő vérének szól-e. Eiryn a "zsákmánnyal" gyorsan félrevonul, majd szakértő szemmel megvizsgálja a nedűt. Színében talán kissé világosabb az átlagnál, de csodálatosan tiszta és egészen áttetsző. Ízében friss eper és málna keveredik az orgona és az ibolya könnyed illatával. Hosszú kortyú, rövid, kellemesen friss utóízű vér. Eirynt az összhatás a tavaszra emlékezteti. Semmi erőszakosan domináns jegy, olyan az egész, mint egy hűvös szellő, ami virágok és gyümölcsök ígéretét hordozza magában. A vámpír kinyitja a noteszét, és apró gyöngybetűkkel mindent feljegyez a "Tündék" című fejezetbe.

- Az Átkos fajok vére - valószínűleg éppen az Átok miatt - kesernyés. Ez a jellegzetesség egészen eltérő mértékben igaz: van, akiben csak egy enyhe fanyarságként jelentkezik, másokban erőteljes keserűségként. Összességében elmondható, hogy az Átok mértéke egyenes arányban áll a kesernyésség fokával. Így tehát a Holdcsókolta sötét tündék vére a legjobb minőségű, míg a vámpíroké a legrosszabb.
A sötét tündék vére egzotikus ízvilágú, erőteljesen fűszeres, amit a fanyarság sokszor még jobban kiemel. Azonban érdemes óvatosnak lenni: a sötét tündék vére gyakran tartalmaz méreganyagokat, amire ugyan maga a self rezisztens, ám a vér fogyasztójáról ugyanez nem feltétlenül mondható el. Ugyanígy vigyázni kell a sötételfek véralkohol-szintjével is: egy teljesen józannak tűnő nebelwaldi vére annyi alkoholt tartalmazhat, ami teljesen kiüti az óvatlan vámpírt.

Eiryn nyögve tápászkodik fel a padlóról. Fogalma sincs, hogy hol van éppen, vagy hogy hogy került ide, vagy hogy mit csinált előző nap. Az mindenesetre biztos, hogy forog vele a világ, hogy meg akar halni a szomjúságtól és majd' széthasad a feje. Körülnéz, és az asztalon fel is fedez egy kancsót, ami remélhetőleg tele van vízzel. És valóban. Hálásan hajtja fel az egészet, majd lehajtja fejét az asztallapra. Ugyan a fa korántsem elég hűvös, de legalább egyértelművé teszi, hogy merre van a vízszintes. Ekkor veszi észre, hogy a notesze, amibe a vértípusokat értékeli, kinyitva hever a kancsó mellet. Óvatosan, a fejét nem mozdítva maga felé húzza a füzetet, majd a megfelelő irányba állítja, és elkezdi olvasni:
"Sötét tündék - Elatha környéke
A vér csodás, érett mélyvörös, közepesen átlátszatlan. Összetett illatú, dominánsabb tölgyes és enyhébb gyümölcsös aromákkal. A szájban nagytestű, fűszeres, enyhe fanyarsággal kombinálva. Határozott karakter lenyűgöző savakkal, mélyzöld ízlelési illattal. A vérszín g-ből e-mollba vált, az illata kékesen modulál, miközben gömb alakú cseppek lebegnek a levegőben, szivárványos fénnyel borítva be a szobát. A naphalak a közelben táncolnak, olyan hűvösek, hogy a könnyek égetik az arcom. Egy madár van a kezemben, a csőréről vér folyik, amivel írok, a betűk hullámmá válva omlanak el homokos partokon  "
Az egyre jobban elfolyó betűk sora itt megszakad. A lány elképedve mered a noteszra. Mi a fene volt annak a selfnek a vérében?!

- A vámpírok vére egyszerűen keserű. Élvezeti cikként teljesen használhatatlan, az Átok íze túl dominánsan van jelen. E mellett persze jelen van egy jelentős társadalmi nyomás is: egy vámpír csak a házasságkötés alkalmával fogyasztja egy másik vámpír vérét.

Eiryn fintorogva néz le az útonálló tetemére. Még a vére sem volt igazán finom. Persze, a mámor és az élvezet jelen volt, de csak úgy, mint amikor a szomjazó a vizezett bort is jónak érzi. Ráadásul meg is vágta a karját. A vámpír elgondolkodva nézi az alkarján végiggördülő cseppeket, majd egy gyors mozdulattal lenyalja a vért a sebről. És majdnem köpnie kell. Bár a háttérben megbújik valamiféle ízkompozíció, a keserűség minden mást elnyom és elront. Nem csoda, hogy a vámpírokra nem jellemző a kannibalizmus... És hogy a házasságban is felöntik borral a vért.

- A kultisták vére érdekes. Két kultista lehet teljesen eltérő ízű, talán attól függően, hogy a halála pillanatában épp milyen erős volt benne a mélységi jelenlét, ám ez az elmélet nem megerősített. Ha azonban mégis helyes az elképzelés, a kultista mélységi befolyás alatt rémesen savanyú ízű, máskülönben semmilyen eltérést nem mutat a normál faji jellemzőktől.

Eiryn homlokráncolva ül a notesze fölött, és a "Kultisták" fejezet két bejegyzését vizsgálja. Az első egy angyalromban megcsapolt kultistáról szól, és igencsak rövid: "Semmi említésre méltó, átlagos emberi vér." A másodikat egy  Mocsárvidéki incidens után írta, és még az elsőnél is rövidebb: "Valamiért bitang savanyú..." Azóta sem sikerült megfejtenie, hogy mi volt a különbség a két rohadt kultista között. Lehet, hogy az irányító mélységitől függ, talán attól, hogy milyen régen hódoltak be, vagy hogy éppen milyen mértékben van jelen bennük a mélységi ereje a haláluk pillanatában. Ki tudja?

- A démonvér további kutatásokat igényel.

Azt kell mondjam, tökéletesen eltaláltad a vérszívás és az ínyencség közti bizarr párhuzamot. Elegáns volt, kimért, és mégis olyan jót nevettem rajta. Öröm volt ilyet olvasni. Jár hát a 100 XP és az 1000 váltó.