[Aréna] Hilde von Nebelturm

* Kivételesen az a furcsa helyzet állt elő, hogy most nem az egyházi szállón kezdődött a nap, korábban el kellett látogatnia egy part menti kis városkába, hogy újonnan hirdetett dekrétumot juttasson a halászattal kapcsolatosan az ottai földesurak kezébe. Utóbbi feladat meglepő sebességgel haladt, s természetesen sikerült is, ám visszafelé az éjszaka kissé elkapta, s ámbátor ilyenkor vagyon leginkább ereje teljében, az ilyentájt folytatott utazás mindig rizikós, s éppen emiatt bölcsebbnek találta a táborozás gondolatát. Kétségtelen, kereste az indokot: Pokoli szép az idő, nyáron az embernek talán még inkább kedve is van kint lenni, hisz a tücskök kellemes ciripelése minduntalan hívja kifele, s annak reménye, hogy erre téved valamilyen bandita, aki reá ront, s önvédelemből elfogyaszthatja annak vérét még inkább feltüzelte... Éppen a fényesen lángoló tűz mellett olvassa a Református Biblia egy-egy lapját, amikor valamilyen furcsa, számára teljesen ismeretlen kiáltás hangja csapja meg fülét. Ennek hatására egy pillanatra füléhez kap, olyan, mintha csak pengeként hatolna dobhártyájába a zaj. A Hold kövér fénye is elsötétül egy pillanatra, igen baljós ómenek ezek.
- Nagyapa? 
- Azonnal lábra, isten tudja ez mi volt, de nem akarod a földön fetrengve fogadni ha visszatér. 
* Nincs szándékában várakozni, sebesen felemelkedik, súlyos páncélzata nagyot csörren a mozzanatra. A lándzsa csak egy kézhajlításra, menten erős markába kerül, s mire ismételten felemeli a fejét, valamilyen kísérteties bíbor fény ragyog reá.
- Miatyánk ki v...
- Ne most fohászkodj te büdös kölök, tudod jól mi ez! 
* A hatalmas lény fordulása közben kinézte őket áldozatuknak, egyenesen feléjük tart, s landolási pontja valahol előttük van... Egy vízköpő... Minden vámpír jól ismeri ezeket a hatalmas lényeket, olykor nagyobb tornyok védelmére megbíznak egy-egy mágust, hogy kreáljanak egy párat, s biztosítsák az ódon épületek teljes biztonságát. Gyerekként rettenetesen félt tőlük, egyszer látott egy megvadult lényt széttépni egy egész tehenet, el sem tudja képzelni, hogy mire lehet képes egy emberrel. Mit kereshet ez itt, s mégis mitévő legyen? 
- Menekülnöm kell...
- Nem éred el a lovat te ostoba, mozdulj.
- De...
- NINCS DE, azonnal támadj! 
* Gondolkodni sincs ideje, a félelem rettenetes erővel lesz úrrá rajta, s a lehető legszánalmasabb módon döfi a (vélhetőleg) elé leszállni készülő acélkemény lény felé a Fekete lándzsát.

* A lény tökéletesen védekezik a támadás ellen, s egy könnyed tenyereléssel állítja meg a lándzsát, ami kissé bele is roppan a mozdulatba, ám szerencsére mivelhogy egésze fém, ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy eltörjön. Pillanatnyi idő sincs, a vízköpő hatalmas szárnyaival szinte szélviharhoz hasonló áramlatot generálva majdnem elsodorja, szeme elé kell kapnia, hogy ne csukja be, s utolsó pillantásával még pont látja, hogy a dög rohamra készül. Nem döntheti fel, azonnal vége van ha eltalálják, kénytelen a pillanat töredéke alatt elkeseredett döntést hozni, s jobbra szökkenvén megtámasztja fegyverét s kezét a földön, majd tigrisbukfenc szerűen vetődik. A mozdulat nem sikerül túl szerencsésen, érzi, ahogy egyik bordája nagyot roppant az akrobatika alatt, nem efféle kitérésekre találták ki a nehezebb páncélokat, egy rossz lépés, s kész a baj.
- Tévedtem, esélytelen, a lóhoz! 
* A bukfenc után azonnal lábra emelkedik, remélhetőleg anélkül, hogy a lény rohama elkapta volna, s egy pillanatra az úgy tizenöt méterre lévő lovat kémleli, aki éppen riadtan próbál hátrálni a fa mögé.

* A lény teljes erejével a sziklába csapódik, itt az idő kihasználni a lehetőséget a menekülésre, s iramodna is egyenest a ló felé, amennyiben nem tapasztalná, hogy annak fejét majdnem egészében metszette le a bestia szárnya. A képet nehezen dolgozza fel elsőre, amikor az ember szeme láttára valami ilyesmi történik furcsán természetes látvány, s csakis egy félmásodperccel utána tudatosodik, hogy ez bizony nem csak természetes, hanem meg is történt. Eddig el akart rohanni, de most már szó sem lehet erről, éktelen düh lesz úrrá rajta egy pillanat alatt, s most már az sem érdekli, hogy ha ő maga is a lovával egy kupacban végzi. Sajgó bordája fájdalma egyszerre teljesen elszáll (Martyrertröd képesség), s a korábban csak halványan feketés fényben derengő lándzsa egy pillanat alatt lángoló tűzbe csap ki. Húsán átszalad a remegés, ismeri nagyon jól a tűz által okozott kínzó fájdalmat, de most nem törődhet vele, s továbbá is figyelmen kívül hagyva a bordát, teste minden izmát feszítve rohan a vízköpő fele, hogy megpróbálja döfni a fegyvert a bíborosan derengő részhez, mely logikus gyengének tűnhet.
- Nyugalom! Semmit nem érsz azzal el, ha vesztedbe rohansz! 

* Keze remegve éri a vízköpőt, a kifele fröccsenő folyadék azonnal felkelti figyelmét, a vért juttatja eszébe... De jól esne most valami vér, pokoli jól... Kicsit talán meg is önnyebbül egy pillanatra, mégis van valami esélye, hát ez is csak egy ellenfél, semmi más! A felismerés fájdalomként szalad végig rajta, koncentrációja lankad, azonnal visszatér a fájdalom, nem figyelhet másra csakis az ellenfélre, el kell feledkeznie az érzésekről, a gondolatokról. Nihil és sztoicizmus, semmi más. Arcán hűvös mosoly roan végig. 
- Hát te is vérzel...
* Nem akar sokáig egy helyben maradni, s főleg nem egy olyan lény közelében, akinek a szárnya levág egy lovat. Egy szökkenő lépéssel hátrálván távolodik a lénytől, s figyeli annak mozgását, hogy mégis mit tervezhet. Mindeközben kezén tovább ég a hús, feketélvén ragad bőre a fegyverhez, s undorítóan tölti be a levegőt a piruló hús és szőr szaga. 
- Várd ki, várd ki te kurva kölök! 

* A roham ismét készül, a bestia lábait kaparva húzza végig a poron, s bikához hasonlatos fenyegető mozdulatokat tesz. Ha minden igaz, ez a veszélyes része a játéknak, lábai megfeszülnek, hogy képes legyen azonnal arrébb futni, vagy esetlegesen szökkenni. Eddig szép és jó lenne az egész, ám ahogy a szörnyeteg megiramodik irányába, rettentő hangon visít fel, melytől a szédelgés azonnal úrrá lesz rajta, s bár éppen képes utolsó pillanatban kirohanni a támadásból, hátát eléri a lény szárnya, s hajszál híja csak, hogy ne vágja azonnal kettébe, ha nem lenne rajta páncél, jó eséllyel most sokfelé fröcskölne a vérem, de így megúszta egy nagyobb taszítással, s pár repedező bordával. A pozíció ismét adott, háta megint a sziklafele van. Nem tudja mennyire is értelmes lények ezek a dögök, de mindenképpen ki kell használnia a környezetet, mert máskülönben azonnal búcsút is csókoltathat az életének. 
~ Rettenetes ereje van... Azt hittem kettészakadok a szárnyától... Alig kapok levegőt... 
* Pillanatra fejéhez kap a sikoltástól, majd végül megrázza magát, s lándzsáját két kézbe fogva torkaszakadtából a szörnyetegre ordít.
- GYERE TE KŐHALOM! 

* A lény szemmel láthatólag rettenetes dühvel veti felé magát, s egy pillanatra már érzi is, hogy talán elérkezik a diadal pillanata, kihasználva az ismét sziklába szoruló szarvakat. Könnyű is lenne az élet, ha ennyire egyszerűen menne egy efféle rettenetes szörnyeteggel hadakozni, s félúton úgy szökken fel a levegőbe, mintha csak egy madár lenne, aki rájött, hogy titkon tud repülni. 
~ Micsoda rettenetes elemi erő az, ami egy ekkora szikla testet a magasba röpít... Ki gyártotta le ezeket a rémséges szörnyetegeket, hogy ennyi Istenverte energia és düh szorul meg bennük?!
- Felfele figyelj, a fényt keresd. 
* Fejét azonnal felkapja, s figyeli a lényt, aki nem tesz különösebben nagy kört, egy rövid 360 fok után azonnal támadás fele fordul a figyelme... Nem sok veszítenivalója van jelenleg, ha éppen ezt a támadást túléli, akkor jó eséllyel a következőt majd nem. Ha becsapódik, megremeg a föld, s éppen annyi ideje lesz csak, hogy félreguruljon, mire jó eséllyel az iszonytató karmok ismét lecsapnak majd, s minden csontját szilánkos állapotokba fordítják, az élet legkisebb leheletét is kisodorva belőle. A lándzsa ismét felszisszen a forróságtól, a levegőt megint a perzselődő szőr és bőr tölti be. Egy pillanat alatt megfordul a fegyver a kezébe, így a hegyesebb vég kerül felfele, majd két keze minden izmával ráfogva nekitámasztva a lándzsa másik végét a réteges lábvédő páncéljának. 
- Mire készülsz? 
- Megnézzük mit szól a saját lendületéhez, jó volt veled harcolni. 
- Ne merészeld! 
* Lábát utolsó pillanatra megvetvén minden izma a fegyverre szorít, s úgy veszíti magának azt, mintha csak egy kétoldalú szeg volna, melynek tompább végét kapja. Egy nagy levegőt még vesz, majd ocsmányan vicsorítva várja be a lény támadását, nem törődve vele, hogy ha mindkét keze leszakad közben... Most már csak azt akarja, hogy diadalittasan rá tudjon mászni a vízköpő rázkódó hullájára, s nyugodtan kilehelhesse rajta saját lelkét. Micsoda pokoli szar egy nap ez a mai!