Victor Goldhawk - Helyzetjáték

Na jó, mivel páran rábeszéltek, jelentkezem.
Kérjük a temetésem számláit nekik küldeni.

No, kedves Victor, úgy láttam eléggé fontos, ha lehet a legfontosabb szerepet töltötte be a karaktered életében Angon. Tudom, hogy kicsit nehéz rögtön egy ilyen helyzettel nyitni, pláne, hogy a karakter éppen csak elkészült, de szeretném azt kérni tőled, hogy mutasd meg nekem mi lenne a karakterrel, ha Angon sose létezett volna. HAJRÁ!

Valami borzasztó rémálomból ébredtem fel, de mire felültem már csak képek maradtak meg belőle. Borzalmas rothadó alakok és rengeteg vér. Emberek és tündék hullái, mindenfelé és egy név. Törtek elő a képek, miközben a szememhez emeltem a kezem, hogy a maradék álmot is kidörzsöljem a belőle. Mire végeztem már nem is emlékeztem az álmomra. Megint részegen feküdtem le valami emberrel. Nem tudtam mi vagy ki lehetett az, de ott hevert mellettem az ágyon. Csak remélni tudtam hogy legalább nőstény. Lassan lecsúsztam az ágyról, felhúztam a nadrágom és felvettem az ingem. Kisétáltam a konyhába és készítettem magamnak pár falatot, amit egy kupica Jägerrel kísértem le, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Az ajtó mellett hevert a táskám és a cipőm. Ez utóbbit még felvettem, majd előkotortam egy darab papír.
Kösz az éjszakát firkantottam rá a lapra, majd az ajtó melletti komódra helyeztem pár váltó kíséretében. Magamra kaptam a táskámat és elhagytam a házat. Előző este szedtem össze valahol a lányt, ha ködös emlékeim nem akartak tévútra vezetni, akkor a fogadóban dolgozott pincérnőként.
Valami ócska déli faluban voltam, emberek közt. Utáltam őket, de inkább velük voltam, mint a pitypangzabáló fajtámmal. Rühelltem őket. Egytől-egyig beképzeld bunkók voltak egy jó nagy adag felsőbbrendűséggel megfűszerezve. Mióta édesanyám meghalt már nem is láttam más tündét csak magamat a tükörben – bár nem sűrűn néztem tükörbe – de ennyi elég is volt belőlük. Gyerekként eleget kínoztak csak azért mert én nem az erdőben éltem és nem csak a fiatalok. A felnőttek is.
Egykedvűen sétáltam végig a falu főutcáján. A fejem még sajogott az előző estétől és ezen nem segített sem a reggeli alkohol sem az, hogy a nap úgy tűzött le rám, mintha maga az emberek istene akarna vele megperzselni. De nem volt mit tenni, keresnem kellett valami alkalmi munkát magamnak, hogy a következő faluig tudjak élelmet venni. Sajnos nem volt egyszerű a megélhetés számomra, nem értettem semmihez, így csak olyan dolgokban tudtam besegíteni, amit könnyen meg lehetett tanulni. Dolgoztam favágóként valamikor, de volt hogy ládákat pakoltam, vagy kocsmában csaposkodtam. Mindent elvállaltam, bármennyit is adtak és közben faluról- falura vándoroltam. De már untam az egészet és hát támadt egy jobb ötletem.
" Minden falunak kell hogy legyen egy vezetője. " – ugrott be a gondolat. Majd már kezdett is kiforrni a terv a fejembe. Először be kellett térnem a helyi ivóba. A lány reggelről még nem volt bent, szerencsére.
- Mondja csak, melyik házban lakik az elöljáró? – kérdeztem a csapost. Szerencsémre előző este nem sokszor voltam nála rendelni, így nem emlékezett rám.
- Miért keresi őt? – előkotortam a táskából egy levelet. A címzett nélküli oldalával mutattam fel a csaposnak.
- Egy levelet küldtek neki, én csak a futár vagyok. – raktam vissza a táskámba. Eleinte még furcsán nézett rám, de végül megenyhült.
- Hát az öreg Hans itt lakik majdnem szemben a fogadómmal. Egy bordó kerítéses házban. – mutogatta az irányt. Még odavetettem neki egy köszt, majd elindultam az elöljáró házába.

Két nappal később egy sűrű erdőn vágtam keresztül.
Már megszoktam az erdei területeket, hiszen sokat voltam erdőben. Nyugalmat sugároztak magukból és minden gondomat eltörölték egy időre, csak vigyázni kellett, hogy bele ne fussak pár medvébe vagy farkasba. De ez alkalommal sietnem kellett, nem tudtam hogy követnek-e vagy sem. Kardomon már megszáradt a vér, ami legalább eltakarta a rajta éktelenkedő rozsdafoltokat. Zsebemet pedig lehúzta az a rengeteg váltó amit Hans-tól raboltam. Az öreg még észre sem vette mi történik, mire vége lett. Lassú volt.
– Nézzétek fiúk, egy fűzabáló! – szólalt meg valaki tőlem balra, majd alig egy pillanattal később egy nyílvessző fúródott a lábam előtt a földbe. Hirtelen nem tudtam mi történik. Megtaláltak korábbról, vagy ez valami más?
- Otto, te barom, elvétetted. – csattant fel egy másik hang, majd két izmos férfi ugrott ki elém az ösvényre. Egyiküknél egy íj volt és egy tegez benne pár nyílvesszővel. A másiknál egy rövidkard. Nem sokkal jobb állapotban lévő mint az enyém, csak az övé nem volt véres. Pár sötét alakot még láttam a fák között várakozni.
- Na nyögd ki szépen, hogy merre találjuk a többi kecske társad? -fogta rám az íjat. Legalább nem a faluból kerestek. Ez megnyugtatott.
– Tudod, egy ilyen szép nagy baromnak, mint amilyen te vagy, még el is mondanám. De sajnos árva lila dunsztom sincs róla, hogy merre lehetnek. Utálom az összes nyomorult zöldségzabálót. – mordultam fel. Nem hazudtam semmiben.
– Gyerünk nyögd ki, vagy itt helyben megölünk. – lépett közelebb hozzám a másik. Közben óvatosan rácsúsztattam a kezem a kardom markolatára, de alig ért hozzá a kezem, az íjász elengedte a kifeszített húrt, ami egyenesen a vállamba lőtte a rákészített nyilat. A lövés erejétől a földre zuhantam.
– Ne kérdezzük meg mégegyszer. – lépett közelebb a férfi. Végül rájöttem, hogy még ha tudtam volna a választ, akkor sem úsztam volna meg élve a dolgot. Úgy éreztem magam mint régen gyerek koromban.

- Srácok nézzétek! – kiálltotta el magát a fiatal tünde fiú, miközben a kezében lévő botot a nyakamnak támasztotta. Társai egyesével ugráltak le a közeli fák lobaji közül.
– Mit fogtál Ben? – lépett oda hozzá az első fiú. Hosszú aranysárga haja volt. Bőrmellényt és egy fehér inget viselt, amin aranyszállal díszített hímzés volt. A másik - a Ben nevű – valamivel sötétebb hajú volt, de a ruházatuk hasonlított. Talán testvérek lehettek.
– Ez egy fattyú. Az emberfajzatok kutyája. – rúgott belém. Az elsőt még sikerült kézzel tompítanom, de a másodikat már teljes erejével együtt megkapta a gyomrom. Közben még pár tünde érkezett oda. Mind nevettek, hangosan és gúnyosan. Nevetésük jobban fájt min a rúgások és ütések, amiket kaptam.
Megzörrentek a közeli levelek, mire abba maradtak a rúgádok és a nevetés is elhalkult. Pár felnőtt tünde lépett a mezőre.
– Gyerekek, mondtuk már nektek, hogy vigyázzatok vele. Elkaphattok tőle valami emberi kórt. – a gyerekek és a felnőttek együtt nevettek fel, majd a korábbi tünde folytatta. - Mindenki induljon haza, azt meg hagyjátok ott.

A karddal rendelkező férfi mellém térdelt, valamit szövegelt a saját nyelvén, már nem is figyeltem rá csak azzal tudtam foglalkozni, hogy a társa egy új nyilat helyezett a húrra.
– Egy ilyen alávaló, szemét semmirekellő bandána... – hangomat a nyílvessző szakította félbe, ahogy belefúródott a torkomba. Pokolian fájt, ordítani akartam, de csak vér bugyborékolt a számba. Éreztem ahogy a mellkasom egyre jobban szúr és nehezedik el, ahogy a vér megölti a tüdőmet.
Egyre nehezebb volt a légzés, már csak megszokásból vettem talán a levegőt. Nem tudtam mennyi ideje fekhetek ott a földön. Lépteket hallottam. Azt hittem a két ember tért vissza, de nem tudtam megmozdulni hogy megnézzem. Végül valaki rátete a kezét a szememre. Puha volt és melegség öntött el. Nyugalmat és békességet éreztem.
- Rest in peace, brother – Tünde nyelven szólt hozzám, amiből szinte semmit nem értettem meg. Egy éles fájdalmat éreztem, majd minden elsötétült körülöttem.

Új helyzet:

Azt mondtad, szeretnél valami érdekest, én ugyan nem szándékszom az utadba állni. Elfek, emberek. Emberek, elfek. Tegyük fel, hogy Victor olyan magaslatokat érne el a Druida létben, hogy egybeolvadhatna a természettel... Tegyük fel, persze csak feltételesen, hogy képes lenne azt befolyásolni, s elintézni, hogy az elfek és az emberek faja többé ne különüljön el, váljon eggyé, minden ezután születő gyermek, származzon az embertől, elftől, sötételftől, vámpírtól, egy keverék legyen, aki valamilyen mértékben viseli a tulajdonságait mindegyik fajnak, de egyikét se teljesen. Victor létrehozna egy ilyen világot, ha tehetné vagy sem? Ha igen, akkor mégis milyen lenne? Jobb világ mint a mostani, vagy esetleg semmit se számítana ez? HAJRÁ!

Minden történetnek van eleje és persze van vége. Az enyém itt ér véget.

Nulladik év.

Idős voltam már, talán idősebb mint a társaim is. Nem tudom, nem emlékeztem . Csak az ürességre. A háborúra, ami mindent elpusztított. Az egykoron virágró városok, egyre lepusztultabbak lettek, míg el nem érték a mostani romos állapotukat. A mocsarak kiszáradtak, a termőföldekben minden megrohadt és alig volt egy-két mágikus növény, amiket életben bírtak tartani. Az erdők elpusztultak, hiba volt minden tünde leleményesség és mágia. A föld, ahol éltünk a végét járta. Minden nép a másikat hibáztatta és nem látták, be hogy saját maguk tehetnek róla. Ha egy kicsit is figyeltek volna és a faji gyűlölet helyett Veroniával foglalkoznak, akkor most más lenne a helyzet.

Egy rozoga ágyon feküdtem, körülöttem pár tünde szorgoskodott. Krémeket és főzeteket hoztak és vittek. Kötéseket cseréltek, borzalmas löttyökkel itattak. De mind hiába. Már éreztem, hogy a halál hűvös lehelette a tarkómat borzolja. Tudtam jól, itt a vége. Nem bántam meg semmit. Boldog voltam. Szép életem volt. Végre ismét láthatom a barátaimat. Mindenkit, akit elvesztettem.
Örökké.

Idős voltam már, egyesek azt pletykálták, hogy idősebb még a vámpíroknál is. Persze ez hülyeség. Azok a vérszopók tovább éltek, mint mi tündék. Ismertem régen párat, néhánnyal még jóba is voltam. Emlékszem egyre, akit különösen kedveltem. De minden elmúlik. Egyszer minden táncnak vége szakad. Minden ének befejeződik. És az én dalomnak ez volt az utolsó taktusa.
Sötét árnyat láttam belebegni az ajtón. De rajtam kívül senki nem figyelt fel rá.
– Hát végül itt vagy. Már vártalak. – hangom erőtlen volt és gyenge. A tündék mind odafordultak hozzám. "Kihez beszél?" - kérdezgették, de nem foglalkoztam vele. Közömbösen pillantottam rájuk. Fiatal bolondok mind, nem értenek semmit. De te barátom, te tudod jól, hogy mit érzek. Annyiszor láthattad már.
– Gyere csak közelebb. Tudom jól, hogy itt az időm. – remegősen emeltem fel a kezem. Az árny közelebb lebegett. Felemelte, a sötét ruhával takart karját és felém mozdult.
Most már közénk tartozol. – hallottam egy hangot. Meleg volt, kellemes és nyugtató.

A világ fölött lebegtem, egyszerre voltam ott mindenhol. Minden fűszálban és faágban. Együtt lélegeztem a földdel, versenyt futottam a folyóval. Mégis tudtam jól, hogy én már nem létezem.
– Hol vagyok? Mond hát el jó uram. – hallottam a saját hangom, de nem értettem. A testem ott feküdt az ágyon, ahol meghaltam, láttam.
– Most már egy vagy velünk. – szólt ismét a hang.
– És kik lennétek? – hangom olyan volt, mint egykoron, mikor még fiatal voltam és bohó. Ha még lenne szemem, már könny szökött volna bele. Soha nem gondoltam, hogy egyszer még hallom ezt a hangot. Egy olyan tündéjét, aki előtt ott áll a egész élet és tele van reménnyel. Még annyi mindent megtehet.
– Hisz ismersz minket. – ismerős érzés fogott el. Kezdtem érteni, hogy mi történik. Tényleg ismertem őket. Megannyiszor harcoltak az oldalamon és még a legsötétebb órákban is támogattak.
– Te vagy maga a természet. De ennek nincs értelme. Miért mondod, hogy közétek tartozok? Én nem vagyok sem a szél, sem a nap. A földhöz is annyi közöm van, hogy oda fognak elásni. Már csak egy rothadó húsdarab vagyok.
- Azért téged választunk, mert átérzed a fájdalmunk. Már nem bírjuk tovább. Valamit tenni kell. – éreztem hogy miről beszél. Én is értettem. Sok ellenségeskedés, a sok gyűlölet. Megfertőzte a világunkat, mint egy pusztító pestisjárvány. Nem volt szükség ide semmilyen apokalipszis lovasaira meg isteni ítéletre. Az emberek maguk mondták ki az ítéletet és hajtották is végre a népek fölött.

Most rajtam volt a sor.
Emberiség, Vámpírok, Tündék és Sötét tündék! Most én mondok ítéletet fölöttetek. El fog jönni a béke kora és véget vetünk a háborúnak. – hangom, mint mennydörgés hasította Veronia egeit. A madarak és az állatok mind felfigyeltek rá. Majd lassan az emberek és a tündék is. Legyenek átkozottak vagy átok nélküliek. Mind egyformák, nincs joguk elvenni más életét és ezt megmutatom nekik.
–  Eljött az idő! Egyesüljön hát minden nép és legyen béke!

Első év.

Kezdetben mindenki értetlenül állt az ismeretlen hang előtt. De mivel nem éreztek semmi változást folytatták tovább az életüket. Már majdnem el is felejtették, mikor elkezdtek terjedni a pletykák. "Az újszülöttek, mind torzak". Egyszerre voltak vámpírok, tündék, emberek és sötét tündék. Bár én ezt nem találtam torznak őket. Minden fajból bennük volt egy kevés, ettől ők még a szüleik gyermekei voltak, de mégis sokan megijedtek tőlük. Sok ártatlan gyermek lelte halálát akkoriban és mégtöbben maradtak árván. Talán ők jártak jobban ezt nem tudhatom. De végül mikor már túl sokan voltak az árvaházakban a vezetőségnek gondoskodnia kellett róluk.

Tíz év.

Már hosszú ideje folytatódott ez az állapot. Minden újszülött magán viselte a négy népcsoport jellegzetességeit. De a háborúk száma nem csökkent. Az vallások sem hagytak alább. Sőt még rosszabb lett minden. Mindeki a másikat hibáztatta. Észak szidta délt, míg az pedig visszafelé átkodott. A tündékre a vámpírok fújtak, mert a paráznaságuk miatt alakult ki a helyzet, szerintük. De a tündék sem voltak ám belátók. Ők a vámpírokat okolták a vér mániájuk miatt. De abban egyetérettek, hogy szerintük az emberek voltak a hibásak. Mialatt az emberiség meg mindenkit hibáztatott aki kicsit is eltért tőlük. Annyira lefoglalta őket a gyűlölet és a megvetés, hogy észre sem vették, ahogy az új faj elkezdett növekedni. A sok árva gyermek, akiket a szüleik kidobtak, mind egy táborba kerültek és ott saját életet kezdtek kialakítani. Nekik nem számított hogy észak, dél, tünde, ember. Csak szeretetre vágytak.

Húsz év után.

Az új faj felnőtt és ideje volt hogy kirepüljenek a kalitkájukból. De az őseik nem voltak hajlandóak elfogadni őket. Gyűlölettel néztek mindenkire, aki kicsit is másvolt, mint ők. Nem látták be, hogy nekik már lejárt az idejük. Nem tűnt fel nekik, hogy mivel már nem születik több általuk tisztának nevezett gyermek, csak keverékek. Idővel mind elfognak tűnni. Ahogy pörögtek az évek ezt a kevertek belátták és kezdték megszervezni az életüket. Ahol a korábbi táborul ált, oda felépítettek egy várost. Neue Hoffnung magasan a legszebb és legtisztább város volt, Veronia történelmében. Körkörös szerkezetét két tengely osztotta fel négy részre, úgymond kerületre. Elsőként az iparosok területei készültek el. Itt éltek és dolgoztak a mesteremberek. Kovácstól az alkimistáig mindenki. A többiek megbecsülték őket, senki nem ápolt haragot a másikkal. Egy másik kerület az északi vallásé volt, míg kapott egy saját kerületet a déli és egyet a tünde vallás is. Mindannyian boldogan megfértek egymás mellett. Persze mint mindenhol voltak kisebb zűrök, de ismerték mind a kitaszítottság érzését. Azt hogy a régi fajok tagjai nem voltak képesek befogadni őket.

Az első századfordulón

Végül eltelt száz év az újászületés óta. Így nevezték el – a magukra jövőfajként hivatkozó nép tagjai – azt a napot amikor megteremtettem őket. Az elmúlt száz évben sokat kellet küzdeniük, mint fizikális, mind lelki oldalon. Sokszor érte őket támadás az ősi fajok irányából, de végül sikerült mindet visszaverniük és ahogy növekedett a számul egyre több várost alapítottak és a régiek romjaiból pedig felújítottak. A romossá vált Hellenburg és Carolusburg, újra a régi fényében tündökölt. Zephyrantes ősi romjai közül megmentették az utolsó élő fákat és újra benépesítették velük a világot. Persze hiába volt minden jó és szép dolog az emberek csak a rosszat látták bennük. Míg végül egy szomorú pénteki napon eljött az utolsó bukásának az ideje.  Otto von Strauss az utolsó élő ember. Ő volt a régi háborúk győztese.
Az elmúlt száz évben a vámpírok és a tündék is ráeszméltek arra, hogy mivel ők már nem élik túl az új korban, át kell adniuk a tudásukat és kultúrájukat. Ezt az emberiség viszont árulásnak tekintette az ő mondvacsinált háborújában és megtorlásként azt a pár kis falut, amiben még e két faj tagjai éltek teljesen lerombolta és akit csak ért kivégzett. Így diadalmasan vonulhatott be a saját városaiba, mert végül megcsinálta. Igen ő az emberiség, a felsőbbrendű faj végül győzedelmeskedett. Szomorú de nem vette észre, hogy az utolsó pillanatig egy olyan eszmébe kapaszkodott, ami bukásra volt ítélve.
És így feküdt az ágyon a meggyötört, öreg, kopasz, ráncos, májfoltokkal teli bőrében az utolsó győztes. Otto von Strauss. Egyedül, magányosan a fajának utolsó tagjaként. Már nem számított, hogy észak vagy dél, hogy protestáns vagy egyházi. Nem volt többé démon, Apostol, mágikus kard, semmi a régi korok legendáiból.Most értette meg igazán, a lényegét az egésznek.