[Magánjáték] Főbűnök, ha találkoznak

Melyik északi pap olyan marha, hogy Délre vándoroljon, majd ahogy megérkezett, a pihenés utáni első dolga az legyen, hogy ellátogasson egy temetőbe?
Hát én!
Na jó, ez azért nem a teljes igazság. Valójában határozott céllal jöttem ide: elcsíptem egy beszélgetést, miszerint állítólag egy misztikus erejű tárgy van elrejtve az egyik kriptában. És állítólag mindenféle csapda, meg hasonló mütyür őrzi, mert olyan veszélyes. Valószínűleg csak egy pletyka...
...de én pont az ilyen pletykákat szeretem. Kit érdekel, igaz-e? Ha az, akkor vagy meghalok, vagy szerzek egy nagy értéket... ha nem, akkor meglátogatom a temetőt. Az úgyis olyan barátságos, meghitt hely, s ott találhatók a legjámborabb, legártatlanabb alakok, nem igaz?
Főleg éjszaka.
A sorsban nem hiszek, de a véletlenekben annál inkább. Nem különösebben foglalkoztat hát, találok-e valamit, mindössze kihasználom ezt a lehetőséget.

Összehúzom magamon a fekete köpenyt, arcomba húzom a csuklyát, és kitapogatom a Bibliám a mellkasomnál.
Hideg van... még meg is borzongok, ahogy a temető nyílt terén átfut az éjszakai szél. Egy gyengébb idegzetű ember már visszafordult volna, akármit is ígérjenek neki: a telihold sápadt fénye egész jól bevilágítja ugyan a környéket, de egyúttal félelmetesebbé is tesz mindent.
Legalábbis másnak.
Én mindössze elvigyorodom a csuklya alatt.
Tolvaj vagyok, miért kellene félnem a sötétségtől?

Imádom a temetőket, és főleg ilyenkor, mikor teli hold van, mint most is. A hold fényét szépen verik vissza a sápadt fényt, ezzel egy kis ghotikus hangulatot idézve fel bennem. Nyugodt vagyok, és békés, de nem csak azért vagyok itt, hogy ebben a csodálatos tájban gyönyörködjek, hanem azért is, hogy kicsit repkedjek. Szárnyaimat már hetek óta nem mozgattam meg, hisz annyi a kuncsaft, hogy még nekem is be kell segítenem. Most, viszont eltudtam lógni, hogy megmozgassam a szárnyaimat. A levegőbe emelkedem, és teszek pár kört, illetve olyan figurákat próbálok ki, amik az én szintemnek megfelelő. Élvezettel érzékelem, hogy a szél a hajamba kap, s az arcomat simogatja. A pár kör után, a földre kell szállnom, mert nem maradhatok ott sokáig, hogy ne erőltessem túl a szárnyaimat. Egyszer már megtettem, és nem volt kellemes érzés utána egy jó ideig. Akkor is Lara barátnőm volt az, aki ápolta akkor a szárnyaimat, s mindezt úgy tette, hogy nem is kértem tőle. Eléggé egy anyáskodó típus, de pontosan ezt szeretem benne. Örülök, hogy a barátnője vagyok, és van kivel beszélgetnem, bár nem ő az egyetlen barátnőm. Már fel vetettem neki egy párszor, hogy ha kéri, én szívesen elviszem egy körrepülésre, de egyenlőre eddig még csak passzolta a dolgot, mondván úgy is sok dolga van. Szerintem pedig csak fél, és ez miatt nem vállalja. Miután elterültem a fűben, lépteket kezdek hallani, így gyorsan a fa ágai közé repülök, és onnan figyelem a történéseket. Egy csuklyás alak halad el, az úton, amit kitapostak a hosszú idő folyamán. Furcsállom is a dolgot, hogy nem egyedül vagyok itt a temetőben, és a kíváncsiság kezd hajtani, hogy egy alak mit is keres itt ilyenkor. Ezért is szállok a földre, s az illető után kezdek indulni, a füves részen. Egyenlőre, csak a fegyvertelen személy látszatát fogom kelteni, aztán majd meglátjuk, hogy kell-e majd a körmömet használnom.

Hová is tettem a tolvajkulcsot?
Megállok egy közepesen díszes kripta előtt, és beletúrok a zsebeimbe. Hogy tényleg itt lesz-e a keresett, misztikus valami, azt nem hinném, de valahol csak el kell kezdeni. Márpedig ha be akarok jutni, akkor ki kell nyitnom a zárat... az pedig az álkulcs nélkül nem lesz könnyű.
Megvan! Most már kezdhetek babrálni az ajtóval. Előtte azonban körbenézek; ki tudja, hátha leselkedik rám valaki. Persze nem valószínű, hisz ki lenne rajtam kívül éjnek éjjelén a temetőben, de a tolvajélet ránevelt erre az óvatosságra.
Ekkor valami feketeséget veszek észre a levegőben, egész messze tőlem.
Pislogok, de nem tudom kivenni, mi lehet az; mindössze annyit látok, hogy mozog, méghozzá nem is lassan. Talán egy madár? Akármennyire kíváncsi vagyok, nem látom tisztán a holdfényben.
Márpedig ez érdekel. Elengedem a tolvajkulcsot (pedig pont megtaláltam), és gyors léptekkel a valami irányába indulok. Aztán felfigyelek valamire.
Nem látom.
Pislogok... csak beképzeltem volna? Nem, tisztán emlékszem rá, arról pedig nem tudok, hogy zavart lenne az elmém.
Óvatosabbra fogom a tempót, és bármennyire is szeretnék, nem nézek körbe. Egyenesen előreszegezem a tekintetem a csuklya alól, de valójában nagyon is figyelek, hátha meglátok valamit a szemem sarkából, vagy meghallok egy apró zajt. Egyelőre nem veszek észre semmit... de valamiért nyugtalanító előérzetem van.
Miért vesztettem szem elől, akármi is legyen az?
Hol van most?
Lehetséges, hogy köze van a mágikus erejű tárgyhoz, amiért jöttem?

Néhány ki kör megtétele után, ismét a földön vagyok, de nem sokáig hisz valahonnan lépteket hallok. Ezért is menekülök, a legközelebbi fára, ahonnan látom, hogy egy alak mászkál, csuklyával a fején. Mikor elhalad, kíváncsivá tesz, hogy mégis hova megy, így lejövök a fáról, és a fűben haladva követem. Egyenlőre, szerencsémre hangtalanul követem, hisz nem mutatja tanújelét annak, hogy észre vette volna azt, hogy követem. Bár, érdekel az, hogy pontosan miért van itt, de ha lebukom sose fogom megtudni. Ezért is kell csendben lennem. Követés közben, őt figyelem,hogy ne veszítsem szem elöl, így azt már nem veszem észre, a fűben heverő ágat, amire rá is lépek, és az egy nagy reccsenéssel eltörik. Amilyen csönd itt van, kizártnak tartom, hogy ne hallotta volna. A legközelebbi fa, ami mögé rejtőzhetek, méterekre van tőlem, s magassarkúban, nem vagyok olyan gyors, hogy oda érjek időben.
- Azt a rohadt. - Mérgelődöm halkan, mert magamra vagyok mérges. Már nem tudnék mit tenni, így hagyom, hogy fel fedezzen, már ha megfordul. Arcomnál zsibbadást érzek, és hogy leizzadtam. Minden esetre, ha meg is fordul, én nem esek neki, inkább bevárom, hogy ő mit lép előbb.

Tisztára, mint egy rémtörténetben. A főhős (vagy hívjuk simán főszereplőnek, mert a legtöbb ilyenben nem ábrázolják éppen hősiesnek) egyedül van éjszaka a temetőben, mikor meghall valami zajt, elindul felé, aztán valami megroppan a háta mögött egy ág. Ez nagyon aranyos és szívmelengető, ha más meséli, de most pont velem történik.
Igaz, félni valamiért nem félek. Túlzottan megszoktam már a sötétet, a feszültséget.
Bármilyen hihetetlen, tényleg ilyen gondolatok villannak át az elmémen a szemvillanásnyi idő alatt, amíg megpördülök. Gyorsan, késedelem nélkül nézek a roppanás irányába, és azonnal meg is látok egy...
...micsodát?
A vékony lányalak úgy hat az éjszakában, mint valami illúzió. Akár álomnak, képzelgésnek is gondolhatnám, s ami ezt a tévhitet megtöri, az a hátából kiálló két szárny. Micsoda ellentmondás: épp a természetellenes, valószerűtlen dolog mutatja meg az igazat.
Ez egy démon. Most már érzem az energiáját is... eddig túlzottan magam elé figyeltem hozzá.
Szerencsére fel van húzva a csuklyám, így nem láthatja az arcom. Nincs hát okom felvenni az áhítatos szelídség álcáját.
- Téged láttalak a levegőben? - kérdezem meg tőle nyíltan. Egyszerű kíváncsiságról árulkodnak a szavaim, nincs bennük gyűlölködés vagy undor.
Vajon milyen aspektust képvisel?

Nem figyelek oda, és olyat teszek amit nem kellet volna. Vagy is figyelmetlenségből, egy száraz faágra lépek, ami eltörik alattam, és olyan hangos ebben a csendes temetőben, hogy csak a süketek nem hallanák. Halkan káromkodok, mert nem figyeltem oda, s ezzel magamra vonom a figyelmet, amit valójában el akartam kerülni. A csuklyás alak, megfordul és egyből a lényegre tér, nem cicózik itt.
- Talán én voltam, talán nem. Egyébként, pedig mit keres itt a temetőben egy magad fajta élő ilyenkor? Csak nem egy itt nyugvó szerettét jött meglátogatni? - Nézek a csuklyás alakra, aki a hangjából ítélve nem idevaló. Azért az elmúlt hat hónapomat, nem csak a bordély biztonságos falai között töltöttem, azért mászkáltam is az utcán, és volt szerencsém pár pappal vagy apácával találkozni, és megismerkedni velük.Már akivel megtudtam ismerkedni, hisz nem mindenki olyan közvetlen, de a déliek többsége az. Bár, lehet ezt csak én gondolom így, nem tudom.  A látogatás ötlete is csak úgy jött magától, csak tippeltem, hogy talán azért jött. Bár, azt nem tudhatom, hogy nem-e egy démon, aki hozzám hasonlóan épp repkedni készülne, de egyenlőre fent tartom ezen elméletemet, míg nem tudok meg többet a férfiről. Lassan indulok felé, hogy lássam mit fog reagálni a közeledésemre. Kíváncsi vagyok, hogy megállít, vagy pedig hagyja, hogy megközelítsem.