Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Kristin Angelika Dalgaard
Faj: Ember
Frakció: Sacra Ecchlesia Misericordes Deo Veroniae (Katolikus egyház) Canes domini (Véreb Rend)
Kaszt: Keresztes
Nem: Nő
Kor: 23
Kinézet: Kristin tipikus északi vonásokat örökölt egyenes ágon leszármazó családjától, noha hajának tejszőkéje mézszínűvé, íriszének jégkékje mély indigóvá sötétült a generációk során. Testalkata a harchoz szokott nők jellegzetes formája, noha nem született kifejezetten katonának így válla keskenyebb és végtagjai véknyabbak az ideálisnál. Viszont ebből fakadó fürgeségét és női mivoltából adódó hajlékonyságát remekül használja ki, így csatában bármely társával szemben megállja a helyét. Magassága átlagos, 168 centivel még egy tömegből sem tűnt ki.
Jellem: Elkötelezett, lelkes és sosem futamodik meg semmi elől, legyen az túlerő, erősebb ellenfél vagy akár a biztos halál ígérete. Anyai szeretettel fordul a katolikus hívők felé, Sixtus pápát pedig szinte bálványozza és minden szavát követi az utolsó betűig. Meglepő módon a protestánsokat nem gyűlöli vagy haragszik rájuk kifejezetten Esroniel von Himmelreichon kívül, ám elég könnyen ki lehet hozni a béketűrésből ha a hitét, az Egyházat vagy Sixtust illetik becsmérlő szavakkal.
Rend: A Canes Domini (tükörfordításban ’az úr vérebei’, gyakorlatban a Véreb Rend) V.I.SZ. 768-ban létrejött keresztes rend, amelynek nevéből adódóan legfőbb feladatköre a különböző fontos szakrális helyek, ereklyék és személyek őrzése. A rend legrangosabb tagjai védik a Katedrális legbelső szentélyét és (egyéb rendelet hiányában) a pápa személyét is, de egyes nagyobb templomokban is őrt állnak, valamint néhány mobilis szolgálatra rendelt tagjuk frontvonal közeli városok vagy egyházi méltóságok védelmét is ellátják. Harcmodoruk egykezes kardra és pajzsra van kialakítva, valamint tapasztaltabb tagjaik képesek érzékelni a védelmezett dolog (legyen tárgy, hely vagy személy) ellen irányuló ártó szándékot. Különleges ismertetőjegyük az alvadt vér színét idéző mélybíbor vérttakaró rajta fehér pajzsban fekete kereszt, a kereszt körül pedig a jelmondatuk: "Pro gratia Domini custode sanctem!"
Előtörténet:
- Miért… - Nem láttam, legalább is nem azt, ami előttem volt. Csak a férfi, az ismeretlen, sosem látott keresztes képe ismétlődött előttem, ahogy lendületesen sarokra tárja a folyosó hatalmas tölgyfa ajtóit. A vállára tekert kék szövet úgy lobog mögötte, mintha hideg árnyak ölelnék körül, kardja gyorsan és kegyelmet nem ismerve csap le mindenkire, aki rárontott. - Miért… - A férfi végigvonul a folyosón, alakja félelmetesen nő meg előttem lépésről lépésre, vasalt acélcsizmáinak dobbanásai örökre beleégetik magukat a fülembe. Mögötte hasonló kék árnyak gyülekeznek, de egyiknek sincs arca, és egyik sem olyan félelmetes, mint az elülső. Egyenesen felém közelít, majd amikor elém ér megtorpan. – Miért nem… - Hosszú, széles kardjáról lustán csöppen a padlóra a legyőzöttek vére, szemében az elhatározott lázadás lendülete sistereg, mégis megtorpan. Lenéz rám, a 11 éves lánykára, kezében a gyerekjátéknak tűnő gyakorlókarddal, aztán egy gyors, határozott mozdulattal taszít félre. A kék árnyak elvonulnak mellettem, én pedig a pillanat rémületébe fagyva nézem végig, ahogy egyre beljebb jutnak a Katedrálisban. – Miért nem öltél meg? Miért ölted meg minden társamat, az apámat, de engem nem? Egyáltalán ki voltál? – alig volt hangom, a rémület még mindig szorította a torkomat, pedig a kék palástosok már órákkal ezelőtt elmentek. Csak suttogás volt, amit mondtam, valaki még is meghallotta.
- Úgy hívta magát, Esroniel. – ült le mellém egy férfi – egy öregember, túl az ötvenen de talán a hetvennek még nem járt közelében. Fehér ruhája volt, mint a püspököknek, de sok helyen vér színezte vörösre. Mégis, ez a fáradt bordó szín megnyugtatóbb volt, mint a fantomok hideg kékje. – Ezelőtt keresztes volt, most hittagadó. És azért nem ölt meg, mert gyáva volt. Fogalma sem volt róla ér-e annyit az ügye, hogy egy gyermek életét is a lelkén viselje érte.
- Ezért… Ezért kímélt meg? – néztem fel a szürkés ősz szakáll fölött fáradtan mosolygó arcra, mire a férfi bólintott. – Esroniel… Olyan mint az angyalok nevei.
- Érdekes asszociáció. – felelte az öreg. - Biztosan hiú, azért vette fel. Nem a sajátja, ebben biztos vagyok, de valahogy hívnunk kell. Mert ha megnevezed csak feleannyira rémítő bármely veszedelem.
- Te ki vagy… - néztem fel ismét a férfi arcára, tüzetesen megvizsgálva arcának minden vonását. - … atyám? – tettem hozzá, ahogy a félelem alól előbukkant apám tanítása az illendőségről.
- Az nem fontos, gyermekem. – mosolyodott el kedvesen. – A Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának szerény püspöke vagyok. Hanem te ki vagy? Ki az a bátor leány, aki kiállt az eretnekek ellen a Katedrális védelmében?
- Valóban bátor lennék? – pislogtam bizonytalanul. – De elbuktam. Esroniel félrelökött, mint egy rongybabát és bevonult a Katedrálisba.
- A bátorság nem a győzelemről szól, gyermekem. – csóválta meg a fejét még mindig mosolyogva az öreg püspök. – Bátor az, aki ismeri a veszélyt, ismeri a félelmet és mégis a szemébe néz és kiáll ellene. Mert fontosabb neki a cél, amiért küzd, mint a saját biztonsága. Bátor voltál, mert meg is halhattál volna a hitehagyó kardjától, mégis kiálltál ellene. Miért tetted?
- Mert nem akartam, hogy bejussanak. Meg akartam védeni a Katedrálist, mert az apám azt mondta ez az Isten veroniai székhelye. És az Isten otthonát senkinek nincs joga feldúlni! – ahogy beszéltem éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem és homlokom fájdalmas, görcsös ráncba szalad. A püspök vállamra tette az egyik kezét és mélyen a szemembe nézett.
- Az apád jól tanított, te pedig helyesen gondolkodsz, leányom. És ne félj, az eretnekek nem jutottak mélyre, az Úr szentélye biztonságban van. – mosolya, amely azóta sem rendült meg, hogy elkezdtük a beszélgetést bátorítóbb volt, mint zsoltárok ezrei. Végig a vöröslő foltokon, amelyeket a ruha finom szövete lassan magába szívott, amit az öreg azonnal észrevett és bátorítóan megszorította a vállamat. – Ne aggódj, ez nem az én vérem. Sajnos nem is az eretnekeké, ez a vér a volt Eutychus rendfőnöké, a Canes Domini nagymesteréé. Sajnos már csak a végső gyónására értem oda, és hogy biztosítsam, hogy az áldozata megnyitotta előtte a mennyország kapuit ahol Krisztus urunk fogja várni, ahogy megígérte. Ahogy az apádat is és minden bajtársát, aki az életét adta a Szent Katedrális védelméért.
- Canes… Domini? – ismételtem meg az idegen szavakat, mire a püspök bólintott.
- Latinul van, azt jelenti „Az Úr Vérebei”. Ők őrizték a Katedrális szentélyét és IV. Fülöp pápát. Sajnos az eretnekek most erősebbek voltak, mint a Rend így őszentsége már az Úr jobbjáról figyeli a világunkat ám a szentélybe nem sikerült betörniük, hála a Magasságbelinek! – sóhajtott fel, fáradtan dőlve hátra.
- Canes Domini… Az Úr Vérebei… - Magával ragadott a két szó és a mögöttük lévő jelentés. Soha egyik elöljáró sem említette eddig a Véreb Rendet, pedig az akkori gyermeki énemnek úgy hangzottak, mint az Egyház és az Isten pajzsai Veronia kegyetlen földjén, amely megvéd mindent, ami szép, jó és szent. - Kristin. – feleltem csöndesen az olyan régen feltett kérdésre. – Anyám Kristinnek nevezett el a halála előtt, az apám után pedig Dalgaard vagyok, atyám és keresztesnek tanulok.
- Nehéz, de szép az út, amelyet választottál, Kristin Dalgaard. Nincs harmadik neved? – A furcsa kérdésre megráztam a fejem, mire az öreg fölém emelte eddig vállamon pihenő kezét. – Hadd adjak akkor egyet én neked, ha elfogadod. Legyél te az igazi angyal, aki bátor volt elébe állni Esronielnek, a hamisnak. Olaj ugyan nincs nálam… - másik kezének ujjai végigsimítottak ruhájának összevérzett szövetén még meg nem szárat foltot keresve, majd mikor talált egyet megkente vele a homlokomat. - … de talán a szentéletű Eutychus rendfőnök vére megteszi jelen körülmények között. Vedd a Szentlélek ajándékait, Angelika, az Úr angyala védelmezzen az utadon.
- A Szentlélek ajándékai? – kérdeztem zavarban, ahogy a nem hivatalos bérmálási szertartás véget ért, mire a férfi bólintott.
- Így van. Bölcsesség, értelem, jó tanács, tudomány, lelki erősség, jámborság, istenfélelem. A Lélek hét adománya, amely most már téged is eltölt, így míg a helyes úton jársz az Úr mindig meg fog erősíteni, Kristin Angelika Dalgaard.
- Úgy lesz, atyám! – bólintottam olyan határozottan, mint életemben még soha.
Konrad kezéből úgy repült ki a gyakorlókard, mintha egyáltalán nem is tartotta volna, pedig a kezéhez hozzá sem értem. Magát a kardot céloztam meg a pajzsommal, a keresztvasánál találva el, mire a fiú egyszerűen elengedte. Nem álltam meg csodálkozni a szorítása gyengeségén, kihasználva a nehéz fapajzs lendületét, amely bal oldalam erősen húzta hátra jobb lábbal hirtelen előre léptem és kardom egyenesen Konrad védtelen nyaka felé közelítettem. Ahogy a fából faragott penge szelte a levegőt hirtelen villant be elém a Katedrális nagycsarnokának képe, ahogy Esroniel, a kék köpenyes fantom kardja belemar az apám mellkasába, de nem állítottam meg a mozdulatot. Volt, hogy sikítozva ébredtem éjszakánként, volt hogy üres tekintettel vándoroltam a folyosókon mikor rám tört a magányom, de az rég volt. Azóta sosem vagyok egyedül, ez az ostoba fiú mindig ott van mikor szükségem van valakire, amiért nem lehettem elég hálás neki. Épp ezért mosolyogva szorítottam kardom egyenesen Konrad nyakához, győzedelmes tekintettel mérve végig ösztönösen fintorgó arcát, furcsán elégedett szemén állapodva meg. Éreztem a durván megmunkált fának ellentartó rugalmas húst, de a mozdulatban nem volt akkora lendület, hogy felsértsem a bőrét vagy megüssem a torkának érzékenyebb pontjait. Mindig tudtam mennyi erőt adok bele a támadásaimba és sosem pazaroltam. A fiú sóhajtott, majd megtörölte izzadó homlokát.
- Még egy neked! – vigyorodott el, ahogy elemeltem a nyakától a gyakorlókardot. – Nem is értem, hogy sikerült most is legyőznöd, pedig azt hittem a cselezésem be fog válni.
- Hiába cselezel, ha még mindig tétovázol. Nem mondom, hogy ne félts, csak azért mert lány vagyok. Félts csak nyugodtan, de akkor ez lesz a vége mindig. – mosolyodtam el én is elégedetten, ahogy levettem magamról a bőrvértet. Nem sokon múlt, Konrad meglepően közel állt mindig a győzelemhez és a mostani próbálkozása sikerrel is járt volna, ha agresszívabb és határozottabb. Talán ezért is osztottak minket egymáshoz, őt hogy tőlem tanuljon lendületet és elszántságot, engem hogy tőle tanuljak visszafogottságot és alaposságot.
- Nem féltelek, csak nem tudom tartani a tempód. – Odalépett a barakkok tövéhez állított hordóhoz és telemerte kulacsát a benne felgyűlt esővízzel. – Akármikor hiszem azt, hogy elfáradtál mindig egyre erősebben és vadabbul kezdesz küzdeni. Nem tudom, honnan van ennyi energiád. – Két derekas kortyot húzott a vízből mielőtt átnyújtotta nekem. Én nem finomkodtam, jó feléig apasztottam amit kimert, mielőtt elemeltem volna a számtól, hogy a zekém ujjába töröljem az ajkaimon maradt vízcseppeket.
- Mi van, tetszem? – kérdeztem nyelvet öltve a leplezetlenül bámuló Konradtól, mire ő csak nekidőlt a hordónak.
- Erre inkább nem válaszolok, mindkettőnk érdekében. – Nem értettem mi lehetett ezen mindkettőnk érdeke, de nem firtattam a dolgot. – Hallottad amúgy, hogy itt van a pápa?
- Itt? Mármint ITT? – kapaszkodtam bele a hordó szélébe, míg előre dőltem a fiú arcát vizsgálva bármi árulkodó jel után. Ha ez egy tréfa csúnyán megjárja, ha azonban komolyan beszél már itt sem voltam.
- Hol lehetne még az itt? Elvileg az öreghez jött megbeszélni néhány dolgot az újoncokkal kapcsolatban. Most meg… - kezdte volna, ahogy lendületesen ellöktem magam és a barakkok felé indultam. – Kristin! Hová rohansz ennyire? – Sajnos tisztán hallottam a kérdést, de nem érdekelt. Futottam, ahogy a lábam bírta, át a laktereken, végig a gyakorlótéren, egyenesen a nagyház kőépületébe, míg el nem értem von Herzfeldt főelöljáró irodájának vékonyka ajtaját. Nem nyitottam be, ennyire nem voltam tiszteletlen, csak nekisimultam a falnak és hallgattam a keret hézagain kiszűrődő beszélgetést.
- Értelemnek meg tudománynak nincs híján, ezt elismerem. Jó tanácsa is akad. Istenfélelem és lelki erősség több van benne, mint a legtöbb papban. De bölcsesség, és főleg jámborság… - itt az elöljáró tartott egy rövid szünetet, amiből arra következtettem, hogy legyintett. – Vad az a lány, mint a megbokrosodott ló, de elhivatott és tántoríthatatlan.
- Nagy szükségünk van hozzá hasonlókra most, mikor von Himmelreich egyre több embert ingat meg a hitében. – felelte az ismerős hang, s habár jó pár év telt el, semmivel nem hangzott gyengébbnek vagy fáradtabbnak. – Hová akarja küldeni?
- Az Ordo Malleushoz, szentatyám. Ott fogják a legtöbb hasznát venni a szilajságának.
- Miért nem küldi a Canes Dominihez? – kérdezte a pápa nyugodt baritonja, amitől a szívem hirtelen öntötte el az izgatottság és olyan hevesen kezdett dobogni, hogy féltem, hogy meghallják odabent.
- A Véreb Rendhez? De úgy tudtam a Rend feloszlott hat éve, mikor az előző vezetőjével Esroniel von Himmelreich végzet. – ellenkezett meglepődve von Herzfeldt elöljáró rekedtes tenorja.
- Így volt. – ismerte el a szentatya. – De nem régen újraalakult, Domitius rendfőnök lett kinevezve az élére.
- Domitius?
- Ezelőtt úgy hívták Dominik von Adlerstein, az a fiatal lovag volt hat éve, aki visszatartotta az eretnekeket a Katedrális főhajójának bejáratában, míg von Himmelreich velem ütközött meg. Most őt tették meg a Rend nagymesterének. Szerintem a gondviselés akarja, hogy a leány oda kerüljön, ugyanis ők ketten voltak, akik talpon maradtak aznap a protestánsokkal találkozva. – Fejemben egymást kergették a gondolatok erről a Domitius rendfőnökről, aki egyedül volt képes megtörni a kék köpenyes árnyak áradatát és megálljt parancsolni nekik az Úr házának bemocskolásában, mint maga Jézus a Jeruzsálemi templomban kenderkötélből fonott ostorával. Annyi kérdés és elképzelés merült fel bennem hogy észre sem vettem, ahogy odabentről széklábak csikordulása jelezte a beszélgetés végét. Álmodozásomból az ajtó nyikorgása szakított ki, ahogy a két idős férfi kilépett rajta.
- Legyen, ahogy kívánja, szentatyám. Kövesse hát az Őrangyalok útját a leány. – egyezet bele végül az elöljáró.
- Egyébként is az inkvizítorokhoz nem küldheti, ugyanis hallgatózni észrevétlenül azt nem tud. – fordult felém mosolyogva Sixtus, mint aki azóta tudott rólam, hogy hozzálapultam a falhoz. – Nem igaz, Angelika? – zavaromban nem tudtam hogyan válaszolhatnék helyesen így a betanult illemformát követtem, térdre ereszkedve és meghajtva a fejem.
- Dicsértessék a mindenható Krisztus, szentatyám. Bocsássa meg, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, de tudtam, hogy a szentatya előtt nem lehet rejtett a jelenlétem.
- Én megbocsátok, gyermekem. A főelöljáró pedig majd eldönti mi lesz a büntetésed érte. – felelte nevetve, atyaian megsimogatva a hajam mielőtt hátat fordított és távozott. Von Herzfeldt elöljáró fáradtan sóhajtott, ahogy megállt előttem és végignézett rajtam.
- Talpra, Kristin. – Engedelmesen felegyenesedtem, de tekintetemet szigorúan a padlóra szegeztem, kerülve az öreg szigorú tekintetét. – Hallottad a végét, ha jól sejtem. Még ebben a hónapban befejezed a képzésed itt, aztán átkerülsz a Canes Domini rendházába a Katedrális közvetlen közelében. Konrad, eldöntheted hogy vele mész vagy kéred, hogy máshová osszanak be. – nézett el a vállam fölött én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne vörösödjek el a gondolattól, hogy a fiú mögöttem áll és végignézte az előbbi jelenetet.
- Ha megengedi, elöljáró atya, Kristin-nel tartanék. – hangzott a válasz, mire az öreg kiképző bólintott és visszasétált az irodájába.
- Legyen hát úgy!
Alig csukódott be az ajtó von Herzfeldt mögött, szinte magamon éreztem Konrad bárgyú vigyorát.
- „Dícsértessék a mindenható Krisztus, szentatyám.” Sose hittem volna, hogy hallani foglak így beszélni, az ájtatosságokon is úgy kell kihúzni belőled a hivatalos szövegeket. Csak nem beleszerettél Sixtu… - Szavát itt elakasztotta a gyomrába vágódó térdem, amitől köhögve előre görnyedt.
- Azt hiszem, a pusztakezed harcot még gyakorolnod kell. Segítek! – vigyorodtam el, mire a fiú kiegyenesedett és merészen a szemembe nézett.
- Mutasd, mit tudsz, Angelika!
Természetesen Konrad késett, így teljes páncélzatban kellett várnom a lovamnak dőlve a Katedrális nagykapujának árnyékában. A kanca unatkozva böködte a vállamon feszülő páncéllapokat az orrával, ezért megvakargattam pofája oldalát.
- Tudom, kislány, tudom. Csaknem egy évtizede ismerem, ilyen volt még von Herzfeldt kiképzése alatt, az Isten nyugosztalja az öreget. De ilyen volt a Rendnél is, képzeld. De hát mit lehet tenni, attól még megbízható. Csak abban kell bízni hogy késni fog.
- Te még mindig a lovaddal beszélgetsz? – érkezett meg nagy sokára a lovag, sötétpej csődörén feszítve, amire nem válaszoltam, csak felkapaszkodtam a nyeregbe és megveregettem az állat izmos nyakát.
- Ne is figyelj rá, kislány. Csak így próbálja elterelni a témát arról, hogy késett. – A válasz egy horkantás volt, de Konrad hagyta leülepedni a dolgot.
- Hallottad, hogy Őszentsége győzelmet aratott a Holtmezőn?
- Persze, hogy hallottam. Csak nem értem miért van mindenki annyira meglepve. Na mindegy, feladatunk van, már félúton kellene lennünk Selsburg felé. – sarkantyúztam meg a lovamat, kirobogva a Katedrálisból az első küldetésre, amit a Canes Domini felszentelt keresztes lovagjaként kaptam. – Nem fogom hagyni, hogy a protestánsok megszentségtelenítsenek egy templomot. Még egyszer nem, ha maga Esroniel jön is el.
- Nagy, szavak, Angelika. Az őrangyalodban hiszel ennyire? – nevetett fel Konrad elgyorsulva mellettem, én pedig mosolyogva, résnyire húzott szemekkel dőltem rá lovam nyakára, hogy feleljek a kihívásra...
Faj: Ember
Frakció: Sacra Ecchlesia Misericordes Deo Veroniae (Katolikus egyház) Canes domini (Véreb Rend)
Kaszt: Keresztes
Nem: Nő
Kor: 23
Kinézet: Kristin tipikus északi vonásokat örökölt egyenes ágon leszármazó családjától, noha hajának tejszőkéje mézszínűvé, íriszének jégkékje mély indigóvá sötétült a generációk során. Testalkata a harchoz szokott nők jellegzetes formája, noha nem született kifejezetten katonának így válla keskenyebb és végtagjai véknyabbak az ideálisnál. Viszont ebből fakadó fürgeségét és női mivoltából adódó hajlékonyságát remekül használja ki, így csatában bármely társával szemben megállja a helyét. Magassága átlagos, 168 centivel még egy tömegből sem tűnt ki.
Jellem: Elkötelezett, lelkes és sosem futamodik meg semmi elől, legyen az túlerő, erősebb ellenfél vagy akár a biztos halál ígérete. Anyai szeretettel fordul a katolikus hívők felé, Sixtus pápát pedig szinte bálványozza és minden szavát követi az utolsó betűig. Meglepő módon a protestánsokat nem gyűlöli vagy haragszik rájuk kifejezetten Esroniel von Himmelreichon kívül, ám elég könnyen ki lehet hozni a béketűrésből ha a hitét, az Egyházat vagy Sixtust illetik becsmérlő szavakkal.
Rend: A Canes Domini (tükörfordításban ’az úr vérebei’, gyakorlatban a Véreb Rend) V.I.SZ. 768-ban létrejött keresztes rend, amelynek nevéből adódóan legfőbb feladatköre a különböző fontos szakrális helyek, ereklyék és személyek őrzése. A rend legrangosabb tagjai védik a Katedrális legbelső szentélyét és (egyéb rendelet hiányában) a pápa személyét is, de egyes nagyobb templomokban is őrt állnak, valamint néhány mobilis szolgálatra rendelt tagjuk frontvonal közeli városok vagy egyházi méltóságok védelmét is ellátják. Harcmodoruk egykezes kardra és pajzsra van kialakítva, valamint tapasztaltabb tagjaik képesek érzékelni a védelmezett dolog (legyen tárgy, hely vagy személy) ellen irányuló ártó szándékot. Különleges ismertetőjegyük az alvadt vér színét idéző mélybíbor vérttakaró rajta fehér pajzsban fekete kereszt, a kereszt körül pedig a jelmondatuk: "Pro gratia Domini custode sanctem!"
Előtörténet:
- Miért… - Nem láttam, legalább is nem azt, ami előttem volt. Csak a férfi, az ismeretlen, sosem látott keresztes képe ismétlődött előttem, ahogy lendületesen sarokra tárja a folyosó hatalmas tölgyfa ajtóit. A vállára tekert kék szövet úgy lobog mögötte, mintha hideg árnyak ölelnék körül, kardja gyorsan és kegyelmet nem ismerve csap le mindenkire, aki rárontott. - Miért… - A férfi végigvonul a folyosón, alakja félelmetesen nő meg előttem lépésről lépésre, vasalt acélcsizmáinak dobbanásai örökre beleégetik magukat a fülembe. Mögötte hasonló kék árnyak gyülekeznek, de egyiknek sincs arca, és egyik sem olyan félelmetes, mint az elülső. Egyenesen felém közelít, majd amikor elém ér megtorpan. – Miért nem… - Hosszú, széles kardjáról lustán csöppen a padlóra a legyőzöttek vére, szemében az elhatározott lázadás lendülete sistereg, mégis megtorpan. Lenéz rám, a 11 éves lánykára, kezében a gyerekjátéknak tűnő gyakorlókarddal, aztán egy gyors, határozott mozdulattal taszít félre. A kék árnyak elvonulnak mellettem, én pedig a pillanat rémületébe fagyva nézem végig, ahogy egyre beljebb jutnak a Katedrálisban. – Miért nem öltél meg? Miért ölted meg minden társamat, az apámat, de engem nem? Egyáltalán ki voltál? – alig volt hangom, a rémület még mindig szorította a torkomat, pedig a kék palástosok már órákkal ezelőtt elmentek. Csak suttogás volt, amit mondtam, valaki még is meghallotta.
- Úgy hívta magát, Esroniel. – ült le mellém egy férfi – egy öregember, túl az ötvenen de talán a hetvennek még nem járt közelében. Fehér ruhája volt, mint a püspököknek, de sok helyen vér színezte vörösre. Mégis, ez a fáradt bordó szín megnyugtatóbb volt, mint a fantomok hideg kékje. – Ezelőtt keresztes volt, most hittagadó. És azért nem ölt meg, mert gyáva volt. Fogalma sem volt róla ér-e annyit az ügye, hogy egy gyermek életét is a lelkén viselje érte.
- Ezért… Ezért kímélt meg? – néztem fel a szürkés ősz szakáll fölött fáradtan mosolygó arcra, mire a férfi bólintott. – Esroniel… Olyan mint az angyalok nevei.
- Érdekes asszociáció. – felelte az öreg. - Biztosan hiú, azért vette fel. Nem a sajátja, ebben biztos vagyok, de valahogy hívnunk kell. Mert ha megnevezed csak feleannyira rémítő bármely veszedelem.
- Te ki vagy… - néztem fel ismét a férfi arcára, tüzetesen megvizsgálva arcának minden vonását. - … atyám? – tettem hozzá, ahogy a félelem alól előbukkant apám tanítása az illendőségről.
- Az nem fontos, gyermekem. – mosolyodott el kedvesen. – A Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának szerény püspöke vagyok. Hanem te ki vagy? Ki az a bátor leány, aki kiállt az eretnekek ellen a Katedrális védelmében?
- Valóban bátor lennék? – pislogtam bizonytalanul. – De elbuktam. Esroniel félrelökött, mint egy rongybabát és bevonult a Katedrálisba.
- A bátorság nem a győzelemről szól, gyermekem. – csóválta meg a fejét még mindig mosolyogva az öreg püspök. – Bátor az, aki ismeri a veszélyt, ismeri a félelmet és mégis a szemébe néz és kiáll ellene. Mert fontosabb neki a cél, amiért küzd, mint a saját biztonsága. Bátor voltál, mert meg is halhattál volna a hitehagyó kardjától, mégis kiálltál ellene. Miért tetted?
- Mert nem akartam, hogy bejussanak. Meg akartam védeni a Katedrálist, mert az apám azt mondta ez az Isten veroniai székhelye. És az Isten otthonát senkinek nincs joga feldúlni! – ahogy beszéltem éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem és homlokom fájdalmas, görcsös ráncba szalad. A püspök vállamra tette az egyik kezét és mélyen a szemembe nézett.
- Az apád jól tanított, te pedig helyesen gondolkodsz, leányom. És ne félj, az eretnekek nem jutottak mélyre, az Úr szentélye biztonságban van. – mosolya, amely azóta sem rendült meg, hogy elkezdtük a beszélgetést bátorítóbb volt, mint zsoltárok ezrei. Végig a vöröslő foltokon, amelyeket a ruha finom szövete lassan magába szívott, amit az öreg azonnal észrevett és bátorítóan megszorította a vállamat. – Ne aggódj, ez nem az én vérem. Sajnos nem is az eretnekeké, ez a vér a volt Eutychus rendfőnöké, a Canes Domini nagymesteréé. Sajnos már csak a végső gyónására értem oda, és hogy biztosítsam, hogy az áldozata megnyitotta előtte a mennyország kapuit ahol Krisztus urunk fogja várni, ahogy megígérte. Ahogy az apádat is és minden bajtársát, aki az életét adta a Szent Katedrális védelméért.
- Canes… Domini? – ismételtem meg az idegen szavakat, mire a püspök bólintott.
- Latinul van, azt jelenti „Az Úr Vérebei”. Ők őrizték a Katedrális szentélyét és IV. Fülöp pápát. Sajnos az eretnekek most erősebbek voltak, mint a Rend így őszentsége már az Úr jobbjáról figyeli a világunkat ám a szentélybe nem sikerült betörniük, hála a Magasságbelinek! – sóhajtott fel, fáradtan dőlve hátra.
- Canes Domini… Az Úr Vérebei… - Magával ragadott a két szó és a mögöttük lévő jelentés. Soha egyik elöljáró sem említette eddig a Véreb Rendet, pedig az akkori gyermeki énemnek úgy hangzottak, mint az Egyház és az Isten pajzsai Veronia kegyetlen földjén, amely megvéd mindent, ami szép, jó és szent. - Kristin. – feleltem csöndesen az olyan régen feltett kérdésre. – Anyám Kristinnek nevezett el a halála előtt, az apám után pedig Dalgaard vagyok, atyám és keresztesnek tanulok.
- Nehéz, de szép az út, amelyet választottál, Kristin Dalgaard. Nincs harmadik neved? – A furcsa kérdésre megráztam a fejem, mire az öreg fölém emelte eddig vállamon pihenő kezét. – Hadd adjak akkor egyet én neked, ha elfogadod. Legyél te az igazi angyal, aki bátor volt elébe állni Esronielnek, a hamisnak. Olaj ugyan nincs nálam… - másik kezének ujjai végigsimítottak ruhájának összevérzett szövetén még meg nem szárat foltot keresve, majd mikor talált egyet megkente vele a homlokomat. - … de talán a szentéletű Eutychus rendfőnök vére megteszi jelen körülmények között. Vedd a Szentlélek ajándékait, Angelika, az Úr angyala védelmezzen az utadon.
- A Szentlélek ajándékai? – kérdeztem zavarban, ahogy a nem hivatalos bérmálási szertartás véget ért, mire a férfi bólintott.
- Így van. Bölcsesség, értelem, jó tanács, tudomány, lelki erősség, jámborság, istenfélelem. A Lélek hét adománya, amely most már téged is eltölt, így míg a helyes úton jársz az Úr mindig meg fog erősíteni, Kristin Angelika Dalgaard.
- Úgy lesz, atyám! – bólintottam olyan határozottan, mint életemben még soha.
~:O:~
Konrad kezéből úgy repült ki a gyakorlókard, mintha egyáltalán nem is tartotta volna, pedig a kezéhez hozzá sem értem. Magát a kardot céloztam meg a pajzsommal, a keresztvasánál találva el, mire a fiú egyszerűen elengedte. Nem álltam meg csodálkozni a szorítása gyengeségén, kihasználva a nehéz fapajzs lendületét, amely bal oldalam erősen húzta hátra jobb lábbal hirtelen előre léptem és kardom egyenesen Konrad védtelen nyaka felé közelítettem. Ahogy a fából faragott penge szelte a levegőt hirtelen villant be elém a Katedrális nagycsarnokának képe, ahogy Esroniel, a kék köpenyes fantom kardja belemar az apám mellkasába, de nem állítottam meg a mozdulatot. Volt, hogy sikítozva ébredtem éjszakánként, volt hogy üres tekintettel vándoroltam a folyosókon mikor rám tört a magányom, de az rég volt. Azóta sosem vagyok egyedül, ez az ostoba fiú mindig ott van mikor szükségem van valakire, amiért nem lehettem elég hálás neki. Épp ezért mosolyogva szorítottam kardom egyenesen Konrad nyakához, győzedelmes tekintettel mérve végig ösztönösen fintorgó arcát, furcsán elégedett szemén állapodva meg. Éreztem a durván megmunkált fának ellentartó rugalmas húst, de a mozdulatban nem volt akkora lendület, hogy felsértsem a bőrét vagy megüssem a torkának érzékenyebb pontjait. Mindig tudtam mennyi erőt adok bele a támadásaimba és sosem pazaroltam. A fiú sóhajtott, majd megtörölte izzadó homlokát.
- Még egy neked! – vigyorodott el, ahogy elemeltem a nyakától a gyakorlókardot. – Nem is értem, hogy sikerült most is legyőznöd, pedig azt hittem a cselezésem be fog válni.
- Hiába cselezel, ha még mindig tétovázol. Nem mondom, hogy ne félts, csak azért mert lány vagyok. Félts csak nyugodtan, de akkor ez lesz a vége mindig. – mosolyodtam el én is elégedetten, ahogy levettem magamról a bőrvértet. Nem sokon múlt, Konrad meglepően közel állt mindig a győzelemhez és a mostani próbálkozása sikerrel is járt volna, ha agresszívabb és határozottabb. Talán ezért is osztottak minket egymáshoz, őt hogy tőlem tanuljon lendületet és elszántságot, engem hogy tőle tanuljak visszafogottságot és alaposságot.
- Nem féltelek, csak nem tudom tartani a tempód. – Odalépett a barakkok tövéhez állított hordóhoz és telemerte kulacsát a benne felgyűlt esővízzel. – Akármikor hiszem azt, hogy elfáradtál mindig egyre erősebben és vadabbul kezdesz küzdeni. Nem tudom, honnan van ennyi energiád. – Két derekas kortyot húzott a vízből mielőtt átnyújtotta nekem. Én nem finomkodtam, jó feléig apasztottam amit kimert, mielőtt elemeltem volna a számtól, hogy a zekém ujjába töröljem az ajkaimon maradt vízcseppeket.
- Mi van, tetszem? – kérdeztem nyelvet öltve a leplezetlenül bámuló Konradtól, mire ő csak nekidőlt a hordónak.
- Erre inkább nem válaszolok, mindkettőnk érdekében. – Nem értettem mi lehetett ezen mindkettőnk érdeke, de nem firtattam a dolgot. – Hallottad amúgy, hogy itt van a pápa?
- Itt? Mármint ITT? – kapaszkodtam bele a hordó szélébe, míg előre dőltem a fiú arcát vizsgálva bármi árulkodó jel után. Ha ez egy tréfa csúnyán megjárja, ha azonban komolyan beszél már itt sem voltam.
- Hol lehetne még az itt? Elvileg az öreghez jött megbeszélni néhány dolgot az újoncokkal kapcsolatban. Most meg… - kezdte volna, ahogy lendületesen ellöktem magam és a barakkok felé indultam. – Kristin! Hová rohansz ennyire? – Sajnos tisztán hallottam a kérdést, de nem érdekelt. Futottam, ahogy a lábam bírta, át a laktereken, végig a gyakorlótéren, egyenesen a nagyház kőépületébe, míg el nem értem von Herzfeldt főelöljáró irodájának vékonyka ajtaját. Nem nyitottam be, ennyire nem voltam tiszteletlen, csak nekisimultam a falnak és hallgattam a keret hézagain kiszűrődő beszélgetést.
- Értelemnek meg tudománynak nincs híján, ezt elismerem. Jó tanácsa is akad. Istenfélelem és lelki erősség több van benne, mint a legtöbb papban. De bölcsesség, és főleg jámborság… - itt az elöljáró tartott egy rövid szünetet, amiből arra következtettem, hogy legyintett. – Vad az a lány, mint a megbokrosodott ló, de elhivatott és tántoríthatatlan.
- Nagy szükségünk van hozzá hasonlókra most, mikor von Himmelreich egyre több embert ingat meg a hitében. – felelte az ismerős hang, s habár jó pár év telt el, semmivel nem hangzott gyengébbnek vagy fáradtabbnak. – Hová akarja küldeni?
- Az Ordo Malleushoz, szentatyám. Ott fogják a legtöbb hasznát venni a szilajságának.
- Miért nem küldi a Canes Dominihez? – kérdezte a pápa nyugodt baritonja, amitől a szívem hirtelen öntötte el az izgatottság és olyan hevesen kezdett dobogni, hogy féltem, hogy meghallják odabent.
- A Véreb Rendhez? De úgy tudtam a Rend feloszlott hat éve, mikor az előző vezetőjével Esroniel von Himmelreich végzet. – ellenkezett meglepődve von Herzfeldt elöljáró rekedtes tenorja.
- Így volt. – ismerte el a szentatya. – De nem régen újraalakult, Domitius rendfőnök lett kinevezve az élére.
- Domitius?
- Ezelőtt úgy hívták Dominik von Adlerstein, az a fiatal lovag volt hat éve, aki visszatartotta az eretnekeket a Katedrális főhajójának bejáratában, míg von Himmelreich velem ütközött meg. Most őt tették meg a Rend nagymesterének. Szerintem a gondviselés akarja, hogy a leány oda kerüljön, ugyanis ők ketten voltak, akik talpon maradtak aznap a protestánsokkal találkozva. – Fejemben egymást kergették a gondolatok erről a Domitius rendfőnökről, aki egyedül volt képes megtörni a kék köpenyes árnyak áradatát és megálljt parancsolni nekik az Úr házának bemocskolásában, mint maga Jézus a Jeruzsálemi templomban kenderkötélből fonott ostorával. Annyi kérdés és elképzelés merült fel bennem hogy észre sem vettem, ahogy odabentről széklábak csikordulása jelezte a beszélgetés végét. Álmodozásomból az ajtó nyikorgása szakított ki, ahogy a két idős férfi kilépett rajta.
- Legyen, ahogy kívánja, szentatyám. Kövesse hát az Őrangyalok útját a leány. – egyezet bele végül az elöljáró.
- Egyébként is az inkvizítorokhoz nem küldheti, ugyanis hallgatózni észrevétlenül azt nem tud. – fordult felém mosolyogva Sixtus, mint aki azóta tudott rólam, hogy hozzálapultam a falhoz. – Nem igaz, Angelika? – zavaromban nem tudtam hogyan válaszolhatnék helyesen így a betanult illemformát követtem, térdre ereszkedve és meghajtva a fejem.
- Dicsértessék a mindenható Krisztus, szentatyám. Bocsássa meg, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, de tudtam, hogy a szentatya előtt nem lehet rejtett a jelenlétem.
- Én megbocsátok, gyermekem. A főelöljáró pedig majd eldönti mi lesz a büntetésed érte. – felelte nevetve, atyaian megsimogatva a hajam mielőtt hátat fordított és távozott. Von Herzfeldt elöljáró fáradtan sóhajtott, ahogy megállt előttem és végignézett rajtam.
- Talpra, Kristin. – Engedelmesen felegyenesedtem, de tekintetemet szigorúan a padlóra szegeztem, kerülve az öreg szigorú tekintetét. – Hallottad a végét, ha jól sejtem. Még ebben a hónapban befejezed a képzésed itt, aztán átkerülsz a Canes Domini rendházába a Katedrális közvetlen közelében. Konrad, eldöntheted hogy vele mész vagy kéred, hogy máshová osszanak be. – nézett el a vállam fölött én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne vörösödjek el a gondolattól, hogy a fiú mögöttem áll és végignézte az előbbi jelenetet.
- Ha megengedi, elöljáró atya, Kristin-nel tartanék. – hangzott a válasz, mire az öreg kiképző bólintott és visszasétált az irodájába.
- Legyen hát úgy!
Alig csukódott be az ajtó von Herzfeldt mögött, szinte magamon éreztem Konrad bárgyú vigyorát.
- „Dícsértessék a mindenható Krisztus, szentatyám.” Sose hittem volna, hogy hallani foglak így beszélni, az ájtatosságokon is úgy kell kihúzni belőled a hivatalos szövegeket. Csak nem beleszerettél Sixtu… - Szavát itt elakasztotta a gyomrába vágódó térdem, amitől köhögve előre görnyedt.
- Azt hiszem, a pusztakezed harcot még gyakorolnod kell. Segítek! – vigyorodtam el, mire a fiú kiegyenesedett és merészen a szemembe nézett.
- Mutasd, mit tudsz, Angelika!
~:O:~
Természetesen Konrad késett, így teljes páncélzatban kellett várnom a lovamnak dőlve a Katedrális nagykapujának árnyékában. A kanca unatkozva böködte a vállamon feszülő páncéllapokat az orrával, ezért megvakargattam pofája oldalát.
- Tudom, kislány, tudom. Csaknem egy évtizede ismerem, ilyen volt még von Herzfeldt kiképzése alatt, az Isten nyugosztalja az öreget. De ilyen volt a Rendnél is, képzeld. De hát mit lehet tenni, attól még megbízható. Csak abban kell bízni hogy késni fog.
- Te még mindig a lovaddal beszélgetsz? – érkezett meg nagy sokára a lovag, sötétpej csődörén feszítve, amire nem válaszoltam, csak felkapaszkodtam a nyeregbe és megveregettem az állat izmos nyakát.
- Ne is figyelj rá, kislány. Csak így próbálja elterelni a témát arról, hogy késett. – A válasz egy horkantás volt, de Konrad hagyta leülepedni a dolgot.
- Hallottad, hogy Őszentsége győzelmet aratott a Holtmezőn?
- Persze, hogy hallottam. Csak nem értem miért van mindenki annyira meglepve. Na mindegy, feladatunk van, már félúton kellene lennünk Selsburg felé. – sarkantyúztam meg a lovamat, kirobogva a Katedrálisból az első küldetésre, amit a Canes Domini felszentelt keresztes lovagjaként kaptam. – Nem fogom hagyni, hogy a protestánsok megszentségtelenítsenek egy templomot. Még egyszer nem, ha maga Esroniel jön is el.
- Nagy, szavak, Angelika. Az őrangyalodban hiszel ennyire? – nevetett fel Konrad elgyorsulva mellettem, én pedig mosolyogva, résnyire húzott szemekkel dőltem rá lovam nyakára, hogy feleljek a kihívásra...
mert megemlítettél. El van fogadva.
