Szinte unottan figyeltem fel a zümmögésre, ami az újabb, kék mágusajtó nyílását jelentette, de alig volt erőm felállni. A meleg levegő perzselte a tüdőmet, a fejem zúgott, mintha egy mézzel és méhekkel teli kasban úsztam volna.
- Ha megtalállak egyszer a bokádnál fogva húzlak az inkvizíció elé... - leheltem erőtlenül, ahogy felálltam és szinte átzuhantam a portálon. Nem csendesen csobogó patak mellé érkeztem, inkább olyannak tűnt amilyennek az emberek a mágusok és remete alkimisták laborjait képzelik. A falak, polcok és még a föld is tele volt szórva bedugaszolt üvegekkel, amelyekből furcsa, alkonyati izzással világítottak a legbizarrabb színű bájitalok és füstök, hogy szinte a szemem sajdult meg tőlük. Ami jobban aggasztott a fényeknél a roppanó hang volt, mint mikor egy vékony ablaküveg elroppan az első nyílvessző ütésétől és a szoba szögletéből egy kellemetlenül szúrós szagú, sárgászöld köd kezdett emelkedni. Elég volt egyetlen szippantás hogy talpra rángasson és odatántorogjak a középső tartályhoz, benne a katedrális rózsakertjeinek színét idéző löttyel és rátenyereltem az asztalra. - Alkimista üvegek, nagyszerű. Mikor kezdtem azt hinni elég okos vagyok hogy valahogy túléljem... - fanyar arccal hátrasandítottam a gázra, amely jó tempóban töltötte meg a szoba levegőjét. - Szóval úgy látod a kínzás nem elég ösztökélés, így halállal fenyegetsz, Meister Zauberer. Legyen hát! - szemeim szinte ismerősen kutattak a feladvány nyitja után, amitől egy pillanatra összeszorultak az ajkaim. - Minden szám azt jelenti, hány egységnyit kell a folyadéknak kitöltenie a mágusüvegekből, igazam van? De mi történik... - Megnyitottam a csapot, amitől a bájkeverék hirtelen lendülettel töltötte meg a tartály mellett heverő poharat. Épp időben zártam el, hogy ne csorduljon túl és a tartalmát az első üveg szájába öntöttem. - ... Ha nem a végébe öntöm? - A válasz természetesen mágikus mesterkedés volt, a rózsaszínű lé magától folyt be a mágusüvegek gömbölyded végébe. - Hmmmm, szóval így működik.
Először találomra kezdtem töltögetni, a tábla oldalán végigfutó számokat figyelve, aminek az lett a vége hogy mikor a végére értem vettem csak észre az alsókat. Összeráncoltam a homlokom, nem törődve a lassan a térdemnél gomolygó zöld füsttel.
- Most mi lesz? Adtok még esélyt vagy ennyi volt? - A színezett víz gyorsan kezdett apadni, mintha a tábla alján is csapok lettek volna, és úgy tűnt el mintha sosem lett volna ott. Újra kezdtem a töltögetést, ezúttal alulról, ám sokkal óvatosabban. - Ide nem önthetek, mert akkor ebben a sorban túl sok lesz. Ami azt jelenti, hogy csak ide mehet... - Ahogy sorban átpoharaztam a löttyöt a tartályból az üvegekbe azt vettem észre, hogy egyre könnyebben megy az a gondolkodás, amit elvártak tőlem. Szinte magától értetődő volt mit miért tehetek és mit miért nem, így nem kellett újra próbálnom. A számok és a berovátkázott alkimistaedények egységei megegyeztek, így elégedetten ültem fel az asztalra, lábammal a zöld füstben kalimpálva. - Fáradsz vagy én ismertem ki a gondolkodásod, Meister Zauberer? Krisztus urunk szerelmére, magamban beszélek! - sóhajtottam fel, és az arcomba temettem a kezem. Ahogy résnyire nyitott ujjaim közt szétnéztem a sok üvegre és a hatalmas tartályra szemeimben szokatlan elszántság csillogott valamire, amit alapból nem tettem volna meg. - Ezt még bánni fogod, te átkos bűbájszóró!
- Ha megtalállak egyszer a bokádnál fogva húzlak az inkvizíció elé... - leheltem erőtlenül, ahogy felálltam és szinte átzuhantam a portálon. Nem csendesen csobogó patak mellé érkeztem, inkább olyannak tűnt amilyennek az emberek a mágusok és remete alkimisták laborjait képzelik. A falak, polcok és még a föld is tele volt szórva bedugaszolt üvegekkel, amelyekből furcsa, alkonyati izzással világítottak a legbizarrabb színű bájitalok és füstök, hogy szinte a szemem sajdult meg tőlük. Ami jobban aggasztott a fényeknél a roppanó hang volt, mint mikor egy vékony ablaküveg elroppan az első nyílvessző ütésétől és a szoba szögletéből egy kellemetlenül szúrós szagú, sárgászöld köd kezdett emelkedni. Elég volt egyetlen szippantás hogy talpra rángasson és odatántorogjak a középső tartályhoz, benne a katedrális rózsakertjeinek színét idéző löttyel és rátenyereltem az asztalra. - Alkimista üvegek, nagyszerű. Mikor kezdtem azt hinni elég okos vagyok hogy valahogy túléljem... - fanyar arccal hátrasandítottam a gázra, amely jó tempóban töltötte meg a szoba levegőjét. - Szóval úgy látod a kínzás nem elég ösztökélés, így halállal fenyegetsz, Meister Zauberer. Legyen hát! - szemeim szinte ismerősen kutattak a feladvány nyitja után, amitől egy pillanatra összeszorultak az ajkaim. - Minden szám azt jelenti, hány egységnyit kell a folyadéknak kitöltenie a mágusüvegekből, igazam van? De mi történik... - Megnyitottam a csapot, amitől a bájkeverék hirtelen lendülettel töltötte meg a tartály mellett heverő poharat. Épp időben zártam el, hogy ne csorduljon túl és a tartalmát az első üveg szájába öntöttem. - ... Ha nem a végébe öntöm? - A válasz természetesen mágikus mesterkedés volt, a rózsaszínű lé magától folyt be a mágusüvegek gömbölyded végébe. - Hmmmm, szóval így működik.
Először találomra kezdtem töltögetni, a tábla oldalán végigfutó számokat figyelve, aminek az lett a vége hogy mikor a végére értem vettem csak észre az alsókat. Összeráncoltam a homlokom, nem törődve a lassan a térdemnél gomolygó zöld füsttel.
- Most mi lesz? Adtok még esélyt vagy ennyi volt? - A színezett víz gyorsan kezdett apadni, mintha a tábla alján is csapok lettek volna, és úgy tűnt el mintha sosem lett volna ott. Újra kezdtem a töltögetést, ezúttal alulról, ám sokkal óvatosabban. - Ide nem önthetek, mert akkor ebben a sorban túl sok lesz. Ami azt jelenti, hogy csak ide mehet... - Ahogy sorban átpoharaztam a löttyöt a tartályból az üvegekbe azt vettem észre, hogy egyre könnyebben megy az a gondolkodás, amit elvártak tőlem. Szinte magától értetődő volt mit miért tehetek és mit miért nem, így nem kellett újra próbálnom. A számok és a berovátkázott alkimistaedények egységei megegyeztek, így elégedetten ültem fel az asztalra, lábammal a zöld füstben kalimpálva. - Fáradsz vagy én ismertem ki a gondolkodásod, Meister Zauberer? Krisztus urunk szerelmére, magamban beszélek! - sóhajtottam fel, és az arcomba temettem a kezem. Ahogy résnyire nyitott ujjaim közt szétnéztem a sok üvegre és a hatalmas tartályra szemeimben szokatlan elszántság csillogott valamire, amit alapból nem tettem volna meg. - Ezt még bánni fogod, te átkos bűbájszóró!