[Magánjáték: Szórakozás tolvaj módra]

[Résztvevők: Nua, Alia, Ast. Mivel Nua teljes nevét lusta vagyok kiírni, mindenkinél a becézést használom.]


Helyszín: Hellenburg, piactér.
Időpont: kora délután, pont, mikor a legnagyobb a tömeg.
S hogy mit is keresek itt? Szórakozást. Most, hogy némileg már megismertem ezt a várost, talán merészebb lehetek, és játszadozhatom kicsit. Ha pedig megjött hozzá a kedvem, talán itt az ideje kipróbálni valamit, amit már régóta akarok. Nem mondanám, hogy a tolvajlás unalmas, de van, ami még izgalmasabbá teheti.
Úgy látszik, sikerült kifognom a zsúfoltságot. Nagyon helyes. A tervemhez nem árt, ha minél többen vannak körülöttem... könnyebben felszívódhatok, és célpontot is gyorsabban találok.
Végigsimítok a ruhámon, és belevetem magam a forgatagba. Már nem az utazóköpeny van rajtam, vettem egy átlagos, nem túl csicsás déli öltözet, hisz jobb, ha beilleszkedem, amíg itt vagyok. (Mielőtt bárki bármire gondolna... tényleg vettem. A pénzt loptam rá.) Igaz, azóta valamiért rászoktam, hogy kényszeresen megigazítom... talán kezdek piperkőc lenni.
Szóval belekeveredem a tömegbe. Nem félek attól, hogy meglopnak, mert... hm, egyrészt az elég nagy szégyen lenne, másrészt jó mélyen rejtettem el a Bibliám és a Rosariusom. A buzogány nincs nálam, azt már nem tudtam magammal hozni, tehát gyakorlatilag fegyvertelen vagyok, az egy szál Sacra Luxtól eltekintve. Így az igazi. Haladok együtt az árral, megfelelő helyzetet keresve, és... meglátok egy vigyázatlan alakot, akinek szinte ordít a pénzeszsákja, hogy lopják el. Kész csoda, hogy még megvan... de most nem áll szándékomban ezen meglepődni, inkább mellékeveredem, és óvatosan körbenézek. Még egyszer... nagyon óvatosan... egy gyors mozdulat, és volt pénz, nincs pénz. Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam. Ha ahhoz lenne kedvem, most szépen odébbállhatnék, és örülhetnék a zsákmánynak, de hülye lennék abbahagyni. Ez a legjobb rész.
Két lépés az ellenkező irányba, és már ki is szemelek magamnak egy fiatal férfit. Odalépek hozzá, és oldalról a kezébe nyomom a pénzeszsákot (amit előtte ügyesen eltakartam).
Kezdődhet a játék.
-Tolvaj! - kiáltom hangosan, és megragadom az ismeretlen karját.. - Tolvaj! Vigyázzanak! - őszinte (legalábbis annak tűnő) gyűlölettől szikrázó szemekkel ránézek, és rámutatok a másik kezemmel. - Ott van a kezében az erszény! - a tolvajlás eredeti áldozata is rájön lassan, hogy miről van szó, és megfordul... ahogy a többi ember is felfigyel ránk, és suttogni kezdenek. Milyen nagy felfordulás. Ez már tetszik.
Na, így kell szórakozni.

[A megvádolt alak Nua, az áldozat egyelőre NJK, nyugodtan irányíthatjátok, persze ésszerűen. Alia úgy csatlakozik be, ahogy akar.]

Vajon újabb hatalmas veszélyt vállal azzal, hogy egy ilyen népes helyre látogat? Maga se tudja eldönteni, de szükségét érezte már, hogy egy népesebb vidékre tévedjen, ahol több információhoz juthat. Tekintve, hogy rengetegen vannak itt, a környék forgalmas, nem kifejezetten aggódik a lebukás miatt. Köpenye kopottas, csuklyája némileg arcába lóg - a vándor külseje még mindig a régi, mit sem változott az idő alatt. Meg úgy... Azóta, mióta útra kelt néhai mesterével.
A piactér tömve van, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott. Az emberek lökdösik egymást, zajosak, hangosak, és ahogy valaki mellette felüvölt egy három méterrel odébb lévő személynek, belecseng a füle. Finoman hozzáér, fájdalmas vonások ülnek ki arcára, és jobbnak látja, ha halad tovább. Nem akar még megsüketülni, akármilyen érdekesnek is tűnnek az ottani portékák: amilyen hangos az a társaság (akik mellette még folyamatos szóváltásba is kezdenek, így a halláskárosodás garantált), olyan gyorsan megy is el a kedve a nézelődéstől. Azonban valami ételt nem ártana keresni, és az ott sorakozó gyümölcsök igencsak ígéretesnek tűntek érett színükkel. Fogadóba egyelőre nem akar menni, oda majd akkor tér be, ha vacsorázni szeretne, valamint szállást találni, és az is egy külön munka, mire egy olcsónak számító vendéglőre bukkan. Ehhez is még energiát kell gyűjtenie valahonnan, amit csak itt vehet magához azzal a csekély étekkel, aminek birtokába juthat. Éhgyomorral esélytelen, hogy bármit is képes legyen teljes odafigyeléssel elvégezni - na jó, ez nem feltétlen igaz.
Mindenesetre halad tovább egy némileg csendesebb helyre, ahol nyugodtabban tanulmányozhatja a különféle tárgyakat, árukat. Kézbe veszi egyik-másikat, hogy közelebbről is szemügyre vehesse őket, aztán minduntalan visszarakja a helyükre. Ismét életbe lép a hallgatás szokása: kívülről úgy tűnik, mintha érdeklődve figyelné meg a kézbe vett dolgokat, a valóság viszont nem más, minthogy némán kíváncsiskodik. Hallgatja, mit mondanak a mögötte és mellette elmenők, próbálja a beszédfoszlányokból kitalálni, pontosan miről van szó. Ha valami érdekesre bukkan, akkor bizony elindul, tesz pár lépést, feltűnésmentesen követi őket, és ahogy kiderítette, hogy fontos-e a számára, úgy folytatja a kémkedést, vagy éppen áll tovább, hogy mástól kerítsen titkon információkat. Egy újabb ilyen közepén van, amikor valaki váratlanul tolvajt kiált. A portéka, amit most vett el helyéről, a kezében marad, úgy néz a felfordulás irányába, ám a sok bámészkodótól nem lát túl sokat. Óvatosan visszahelyezi a tárgyat az asztalra, úgy törekszik egyre előrébb, hogy megpillanthassa a történéseket.
Bocsánatkérés nélkül lökdösődik az egybegyűltek közt, hogy mihamarabb valahova előre kerüljön. Többnyire morcos vonásokat kap vagy egy-két kelletlen, halk megjegyzést, melyeket a sértett személyek az orruk alatt motyognak alig hallhatóan. Alicia teljesen figyelmen kívül hagyja, sokkal kíváncsibb a tolvajlásra.
Ahogy egy ismerős vonásait fedezi fel, halvány, magabiztos mosoly jelenik meg arcán. Persze, párszor már hallotta ezt a hangot, azonnal tudhatta volna, de csak most sikerül neki ténylegesen felismernie. A susmorgás körülötte viszont nem túl biztató a számára, valahogy rá kéne erősítenie, hogy felgyorsítsa az események folyását, és mivel elég jelentéktelen és jellegtelen külsővel rendelkezik, akit bárkivel összekeverhetnek...
Egy pillanat töredéke alatt törli le arcáról a jókedvű vonásokat, és komolyan lép előrébb a tömegből.
- Én is láttam! Az a mocskos enyveskezű valóban lopott! - mutat arra a személyre vádlón, kit Astonien, az a drága pap épp fogságban tart. - És ha ez nem lenne elég, tőlem is elvett több száz váltót, és még mielőtt elkaphattam volna, eltűnt a tömegben. Nézzék csak meg, biztosan elrejtette valahová a ruhájában!

//Hát, úgy látszik, Nuától könnyes búcsút vettünk (béke soraira!), szóval a szegény áldozat mocskos tolvaj szerepét egy NJK veszi át.//

Az egyik legfontosabb pszichológiai fegyver, hogy az ember természetéből adódóan valamennyire igazat ad a határozott kijelentéseknek. Teljesen mindegy, elhiszi-e; valahol, legbelül mindig fogékonyabb lesz rá, mint egy bizonytalan hebegésre.
Ez azonban önmagában még nem lenne elég a sikerhez.
Ha viszont egy kisebb csődület van körülöttünk, az mindjárt más. Szinte biztos vagyok benne, hogy sikerült a magam előnyére formálnom a helyzetet, és a tömeg előbb-utóbb mellém áll. Majdhogynem várom, hogy valaki felkiáltson, igazat adjon nekem, megerősítsen, hogy ő is látta... imádom ezeket a birkákat, akik mindenben kulcsszerepet akarnak játszani, s ezért bármire képesek.
És ez meg is történik.
Azonban valami nem stimmel.
Őszinte meglepettséggel nézek oldalra - nem baj, ez csak segít a szerepem eljátszásában. Természetesen azonnal felismerem a hangot, és így minden, amit kigondoltam a birkajellem előnyeiről és felhasználási lehetőségeiről, egy pillanat alatt összedől. A lány az egyik azon két alak közül, akik tudják, hogy tolvaj vagyok, és mégis pont ő állt ki mellettem.
Tehát részt vesz a játékomban. Segít. De miért?
-De... De én nem... - próbálja megtalálni a hangját a tolvaj. Most kell megakadályozni, hogy bármit is mondjon... itt az ideje sodródni az árral, amit én magam keltettem.
-Ha nem te voltál, akkor hogy került a kezedbe az erszény? - kérdezem vádlón. - Biztos vagyok benne, hogy a nő pénze is nálad van... add elő! - hangom ugyanolyan gyűlölködő, mint eddig, és természetesen a leghalványabb jelét sem adom annak, hogy felismertem Aliciát.
-Nem én voltam! Te csempészted a kezembe! - mégis tud beszélni, de valószínűleg már elkésett: a körülöttünk állók közül jó páran felnevetnek. Jó, nagyon jó.
Az erszény eredeti tulajdonosa most kezdi csak felfogni, mi történt - ahogy azonban meglátja a 'tolvaj' kezében lévő zsákot, felismerés csillan a szemében, és összehúzott szemmel közeledik.
Egyedül biztosan nem lenne ilyen könnyű.
De vajon miért avatkozott közbe?

Erős a késztetés, hogy magabiztosan és gunyorosan elvigyorodjon ezen a helyzeten. Igyekszik a lehető legjobban elrejteni, viszont egyvalami lehetlenné teszi ezt: ő nem egy tolvaj, ennélfogva nem is tudja teljesen visszafogni a kirajzolódó vonásokat: néha meg-megrándul egy-egy izom az arcán. Szerencséjére legyen írva, mivel ezt akár lehet annak is venni, hogy roppantul zavarja a tolvajkodásért vádolt személy védekezése. Valóban csupán ennyinek köszönheti, hogy nem feltűnő, gyanús, amúgy biztos, hogy dugába dőlne az egész - ha kiderülne, micsoda piszkos trükköket alkalmaznak most, bizonyára nem az áldozatot büntetik meg, hanem őket. Természetesen érdekes a tűzzel játszadozni, de túl közel nyúlni hozzá így sem érdemes: az óvatosságnak meg kell maradnia, ő pedig minden tőle telhetőt megtesz.
Élvezi, hogy a szerencsétlen vádlott habog-hebeg, és hogy maga sem tudja, mit is kéne most tennie - mert nincs is mit tenni, mint ahogy szadista megnyilvánulásai ellen sem lehet. Mondjuk egy emberért most akkora nagy kár? Sajnálnia kéne, mert megbüntetik? Ugyan már. Most így járt, bele kell törődnie, hogy a sors most vele szórakozik - és jelenleg Astonien és Alicia a sors, amely dönt felőle. Tetszetős a számára ez a kisebb fajta hatalom, de nem feltétlen töltené el ugyanilyen jó érzéssel, ha folyamatosan ennek birtokában lenne. Úgy gondolja, az már feltűnővé tenné.
- Hallják ezt?! - fordul az emberek felé egy rövid időre, és megpillant pár bólogató egyént. - Micsoda badarság! Még hogy belecsempéssze...?! - rázza meg fejét elégedetlenül, félig nevetve, követbe az összegyűltek példáját. - Egyszerűen csak keresed a kiutat, nemde? Nyomorult tolvajok! Mindig ezt csinálják! Szégyen, hogy te is ezt választottad, legalább lett volna benned annyi tartás, hogy bevalld: te tetted. Akkor talán enyhítetted volna saját büntetésedet is - folytatja ezúttal keményen és kegyetlenül, valamint széttárja karját részben értetlensége jeleként; mintha valóban fogalma se lenne arról, hogy miért okoz nagyobb galibát magának a lopkodó népség. Történetesen itt nem igazi tolvajról van szó, de hát pont ez az érdekes benne, nem? Ugyanazt el lehet vele játszani, mint egy ügyetlen csibésszel - és ha már társának tudhat egy profi tolvajt, akkor miért ne játszadozhatnának ezzel?
- De nem én... ! - kezdene bele újabb védekezésbe, azonban észreveszi, hogy itt már senki sem fog hinni neki. Arcára egyszerre ül ki a kétségbeesés és a gyűlölködés összes vonása, a szemei szinte szikráznak, és egyértelmű, hogyha később lesz rá lehetősége, viszonozni fogja ezt a kedves gesztust. Aliciát szórakoztatja ez a gondolat, de csupán azért, mert tudja: sosem fogják ilyenen kapni. Egy tolvaj nem olyan őrült, hogy ilyeneket csináljon - leszámítva Astonient. Ő van olyan zakkant, hogy ilyeneket műveljen, de ez helyén is van. Rajta kívül melyik enyveskezű az, amelyik papnak áll? Bizonyára egyik sem.
Nem szabad felnevetnie, pedig nem sok híja van, hogy mégis megtegye.
- Ne védekezz! Nincs értelme - csattan fel először, a második mondatot már jóval halkabban mondja. - Valaki hívjon már ide egy illetékest! - dönti hátra fejét, jelezve, hogy ez a csürhének szól.

Én még lennék olyan jószívű, hogy nem válaszolok a nyilvánvalóan hamis vádra, miszerint én adtam a kezébe az erszényt, de Alicia mégis megteszi.
Nocsak, nocsak - nem így ismertem meg a nekromantát. Jó, mi tagadás, nem képzeltem egy jószívű és igazságos alaknak, de hogy ilyen könnyen egy ártatlan ellen tanúskodjon? Mert az egyértelmű, hogy nem hiszi el, amit mondtam... ahhoz túl jól ismer engem.
Na jó... valójában alig ismer. Mégis rögtön segít, sőt: azt állítja, hogy neki is tűnt el pénze. De miért?
A szerencsétlen még belekezdene valami védekezésbe, de félbehagyja, és beletörődik a sorsába. Ha lehetne szemmel ölni, valószínűleg másodperceken belül elérne mindkettőnket valami nagyon csúnya és fájdalmas vég, de szerencsére nincs ilyen adottsága.
Ráadásul hibát is követ el, méghozzá súlyosat. A legrosszkor hagyta abba a védekezést, és ez a gyűlölködő tekintet valószínűleg azt sugallhatja a körülöttünk állóknak, hogy bosszút fog állni, amiért lelepleztük. Ha már idáig elment, a végletekig ki kellett volna tartania az ártatlansága mellett, bizonygatnia, akár hazudnia is...
De miért gondolkodom azon, mit csinálnék a helyében?
Nem úgy tűnik, mintha a nekromanta sokáig akarná húzni a vádlást - rögtön illetékesért kiált. Rögtön elő is lép egy megtermett férfi... fél kezével összemorzsolna, mégsem tűnik katonának. Ennek ellenére elég határozottan kezeli a helyzetet.
-Illetékest? Minek az? - kérdezi, hangjában fenyegetés érződik, majd a 'tolvaj' felé indul. - Ha jót akarsz magadnak, most azonnal add elő a nő pénzét is!
-Az erszényem! Add vissza az erszényem! - kiált fel végre a kövér, akitől elloptam a pénzeszsákot. Egészen eddig csak figyelt, úgy tűnik, nem igazán tudta követni az eseményeket... most azonban nagyon harciasnak tűnik.
Ennek így gyorsan vége lesz. De nem baj, hisz úgy látszik, találtam magamnak egy másik jó időtöltést...

Ami azt illeti, a melák megjelenése cseppet sem rémiszti meg. Ekkor engedi meg magának igazán a magabiztos, enyhén gúnyos mosolyt, amit korábban kénytelen volt elfojtani, majd elégedetten karba teszi a kezét, fejét előrefordítva kissé lehajtja, szemeit behunyja. Nyert ügyük van, egyértelmű, és ez nagy bátorsággal tölti el. Egy ilyen megtermett egyénnel az oldalán aligha akad valaki, aki szembe merne szállni vele.
- Végül is nekem így is jó - vonja meg a vállát aztán, halkan beszél. A helyzetre nem lehet panasza. Ha nem lenne elég, hogy a tömeget meggyőzték, hát már egyszerű polgárok is kiállnak érte - a semmiért. Nem érzi, hogy forrósodna a lába alatt a talaj, hiszen itt a lebukás veszélye már kétségkívül elmúlt. Innen már nincs visszaút, és meglepő fordulatnak kell ahhoz történnie, hogy végül a páros járjon rosszul a megvádolt örömére. Ilyen csoda pedig úgyse fog történni...
Ismét vissza kell fognia, hogy az a hatalmas gúny, ami belé ragadt, most ne tükröződjön arcán. Kárörvendő természete nagy hátrányt jelent most - bár nem mintha máskor sokkal nagyobb előnyére szolgálna ezen jellenvonása. Negatív, és ennek többnyire nem szoktak örülni, sőt, még ellszenvesnek is tartják sokszor miatta, amit igazából nem bán. Magányos farkas, aki kihasználva a többieket erősödik meg, hogy aztán elérje a célját. Már nem kell neki. Kapcsolatok szükségtelenek - mind csak arra szolgál, hogy előrébb jusson. Barátok pedig minek? Hátráltató tényezők, akiknél arra is kell gondolni: mikor fogják őt elárulni. Nekromantaként pedig ennek az esélye még valószínűbb... Egy darabig mellette vannak, aztán átadják majd az egyház egy kutyájának.
- Vidd a mocskos erszényedet! - vágja oda haragosan a felháborodott mitugrászhoz az említett, pénzzel teli tárgyat, majd a megtermett férfi felé fordul. A dühe elvakítja, amelyet Astonienék iránt érez, és még a méretek sem félemlítik meg őt.
Különösen felelőtlenek az emberek... Nem csoda, hogy többnyire gyűlöli és megveti őket. És amennyi badarságot csinálnak...! Hihetetlen népség, és jobb a fajtájuk többségét kerülni.
Többségét? Furcsa erre gondolni, mivel évekig lenézte ezt a fajt, most pedig ráakadt olyan kivételekre, akik méltók arra, hogy kiemelkedjenek a mocskos disznók sorából, de az se sok. Kettő? Három? Talán négy? Maga se tudná megmondani, de az a tíz ujja még sok is lenne a megszámolásához.
- Attól a ringyótól meg semmit nem vettem el! - ordítja, ujját Alicia felé emelve, aki fél szemét kinyitva néz rá. - Az a ribanc és a társa csak átvernek titeket! Mindannyiunkat! Nem én vagyok a tolvaj! Ők a bűnözők! - kiabál haragosan tovább körbefordulva, hátha talál olyan személyeket, akik még hisznek neki.
- Vigyázz a szádra, nyomorult - morogja hallhatóan, hidegen. - Tűrd tisztességgel, amit saját magadnak csináltál, innen már nem menekülhetsz.

Szótlanul, érdeklődve figyelem a kialakult helyzetet. Természetesen nem áll szándékomban az egészet Aliciára hagyni, de... mi tagadás, jól kezeli. Még én sem veszem észre rajta, hogy hazudik.
Pedig az már nagy szó. Nagyon nagy.
Félreállok a megtermett férfi útjából, hogy ő legyen a középpontban. Kicsit még húzom a közbeavatkozást, érdekel, mit reagál a 'tolvaj'.
Hát, elég meggondolatlan, az tény. Nem hiszem, hogy pár másodpercnél tovább bírná, ha verekedésre kerülne a sor... és még akkor ott van az összes többi bámészkodó, akik úgy tűnik, az önjelölt igazságtévő előlépésére még inkább mellénk álltak. Ha jól gondolom, egyrészt nem szívesen húznának vele ujjat (ezzel mondjuk én is így vagyok), másrészt van annyi tekintélye, hogy higgyenek neki. Talán ismerik is? Nem tudom, és igazából nem is érdekel; ha így van, az csak még jobbá teszi a helyzetet.
A kövér alak, akit megloptam, nem igazán törődik a tolvajjal - ahogy megkapja az erszényét, elégedetten megszorítja, és másodperceken belül már el is tűnik. Hm, valószínűleg egy a szokásos pénzsóvár alakok közül... milyen undorító, még azt is megérdemelte volna, hogy ne kapja vissza a váltóit, de ez a szórakozás most jobban érdekel. A fiatal viszont... nem túl szép szavakat használ Aliciával szemben.
Érdekes.
Most lépek elő újból, nem törődve a nekromanta morgásával. A nagydarabon látszik, hogy most a lányt akarja kérdőre vonni, ezt pedig meg kell előznöm. Ez a legjobb időzítés, csírájában kell elfojtanom minden ellenkezést.
Lehet, hogy Alicia ügyes a hazugságok terén...
De a profi még mindig én vagyok.
-Társak? - lépek a szerencsétlen elé. - Tehát azt mondod, hogy ismerem ezt a nőt? - szavaim határozottak, ugyanakkor nem beszélek túl hangosan. Mégis érti mindenki, aki a közelben áll.
-Persze, hogy azt! - látszik rajta, hogy mindjárt nekem ugrik. - Nem tudom, miért, de összebeszéltetek azzal a ribanccal, hogy együtt...
Csak eddig jut a beszédben.
A legjobb védekezés a támadás.
Úgy vágom arcon az öklömmel, hogy hátratántorodik három lépést, és majdnem nekiesik a bámészkodók sorának. Meglepetésszerűen ütöttem, így esélye sem volt kikerülni, főleg, hogy felhúzta magát; és bár látszik rajta, hogy ha rajta múlna, csak pár húscafat lennék, mégis lehűtöttem annyira, hogy többé-kevésbé nyugton marad.
-Az egy dolog, hogy jogtalanul vádaskodsz... - rázom meg a kezem. Egy ilyen ütés azért nekem is fáj. - ...de nem igazán szeretem, ha így beszélnek egy nővel. Még akkor sem, ha ismeretlen.
-Te... te... - a nagydarab lép közbe: csupán nyugodtan a szerencsétlen vállára teszi a kezét, ez mégis elég ahhoz, hogy az elhallgasson.
-Elég lesz. Valóban te loptad meg az előbbi férfit és az itt álló nőt? - mély basszusa határozottan zendül.
De most már mondhat akármit. Nyertünk.

Láthatóan nem unja a vádlott a legkülönfélébbnek nem épp mondható jelzők használatát, és egyre inkább viszket Alicia tenyere arra, hogy móresre tanítsa, felhasználva a nekromanták erejét. Hogy most a nagydarab kérdőre akarná vonni, nem kifejezetten érdekli, sokkal fontosabbnak tartja, hogy elhallgattassa a nyomorultat. Na nem mintha annyira ingerelné... Csak boldoggá tenné őt, ha tudná tartani a száját, és nem beszélne ilyen ocsmányságokat - még ha ez általános is az ő életében. Elvégre egy holtidézőre a legundorítóbb dolgokat is mondhatja az ember, nemde? Mindenesetre ezer örömest segít a férfinak a hallgatás elérésében: szívesen összevarrja a száját, ha erre van szükség, ám még mielőtt jobban belegondolhatna, micsoda fertelmet is vállalna ezzel magára, Astonien félbeszakítja a beszélőt. A jelenet láttán a sötét tünde szemei valamelyest nagyobbra nyílnak, mintha csak képtelen lenne elhinni, hogy az igazi tolvaj megütötte a ripacsot. Igazat megvallva valóban meglepi ez a lépés.
Enyhén fájdalmas vonások ülnek ki arcára, és szinte csodálkozik, hogy nem harapta le a saját nyelvét az ütés alkalmával. Az lett volna az igazán szép és megnyugtató! Így azonban esélyes, hogy tovább kell hallgatnia és tűrnie a badarságnak feltűntetett igazságot. Viszont azt még mindig nem tudja, hogy mégis hogyan sikerült szavak nélkül folytatniuk a kidolgozottnak látszó tervet, mert hogy itt nem volt előzetes megbeszélés, az biztos. Mondjuk teljesen mindegy... Ő látja ebben a hasznot, és próbálja kiaknázni: ha lehetősége van rá, akkor kicsikar pár száz váltót, amivel fedezheti az étkezést és talán egy éjszakára a szállást is. Minden bónusz bevétel számít, valamint ha van lehetősége a koplalás elkerülésére, akkor nagyon szívesen megtölti gyomrát a szokásosnál valamivel jobb és több étellel.
- Hányszor mondjam, hogy nem én loptam meg őket? Nem én voltam! - próbál továbbra is védekezni érvek nélkül ezúttal már kétségbeesetten, válaszolva a megtermett személynek, kinek robosztus alkata már egy enyhe hatást gyakorol a másikra. Viszont csupán ezt bírja hajtogatni, semmi többet, semmi változatosság nincs abban, amit mond, és ez már-már fülsértő. Megérti, hogy nem akarja megtapasztalni a tolvajok sorsát, de ha képtelen meggyőzni az egybegyűlteket, miért nem tud lenyugodni? Legalább csendben fogadná mindezt, mint ahogy Alicia tenné. Tartással. Elfojtott dühvel. Vállalva, hogy most így történt. Bár hol van már az ő tartása és becsülete? Az meg a másik, hogy nehezen tudná magát elképzelni ugyanebben a helyzetben... Hozzászokott már ahhoz, hogy mindenhonnan kinézik, ahol csak megtudják, miféle szerzet, így nem a lopásért kapna sosem büntetést - sokkal rosszabb "vétségért".
- Nem gondolod, hogy elég lesz már? - lép egyet előrébb. - Fölösleges tovább beszélned - emeli a másikra hideg tekintetét. - Azt a pár százat meg tartsa meg, legyen ennyivel gazdagabb, ha már ennyire akarja, csak vigyék a szemem elől - fordítja aztán el fejét, egy intéssel erősítve kérésén, már nem érdekelve, hogy miről mond le. Jobb nem húzni ezt az esetet.

Mi tagadás, bár meg vagyok győződve a szerencsétlen vereségéről, azért némileg feszülten figyelem a válaszát. Ez a hátránya a pengeélen táncolásnak, soha nem lehet tudni, mikor fordul meg a helyzet, mikor történik olyasmi, ami romba dönt mindent.
Épp ezt szoktam kihasználni. De most nincs is rá szükség, a véletlen magától sodorta az utamba a győzelmet - a nekromanta személyében.
A kétségbeesett ismételgetés hallatán felhúzom a szemöldököm, de nem akarok reagálni rá. Rosszat tenne a helyzetnek, ha pont én szólnék közbe, ha pont most cáfolnám meg... és egyébként is, Alicia megteszi helyettem.
Vigyék a szeme elől? Hm... milyen nagylelkű. Mindjárt könnybe lábad a szemem.
A nagydarabot viszont nem hatja meg ez a nemes gesztus.
-Látta valaki a tolvajlást? - fordul a bámulókhoz. - Tudja valaki bizonyítani, ki lopott kitől?
Sugdolózás, motyorgás a válasz; mintha mindenki meg akarna szólalni, de senki nem merne... természetesen nem is fognak. Ügyeltem arra, hogy senki ne láthassa, mikor elveszem a kövér erszényét.
A melák is rájön, hogy kettőnkön kívül senki nem fog tanúskodni - felsóhajt, és visszafordul a 'tolvajhoz'.
-Ketten állítják egymástól függetlenül, hogy rajtakaptak. Mit mondasz erre?
-Hogy... hogy mit? - kicsit visszahúzódik a szerencsétlen, mintha... nyugodtabb, sőt: félénkebb lenne. - Azt, hogy rohadjatok meg!
És nekiront a bámészkodóknak.
Meglepően gyors, így hiába kap utána az önjelölt bíra, nem tudja megállítani. Lendületből tör át a sorfalon, nem törődve a felháborodott kiáltásokkal, majd menekülni kezd.
Tényleg ilyen hülye lenne? Vagy csak ennyire nagy lett volna a nyomás, amit helyeztünk rá? Igaz, én nem ezt terveztem... ha csak én vádoltam volna meg, nagyjából egyenlő lett volna az esélyünk, de Alicia közbelépésével megváltozott az egész. Kellemetlen érzés lehet, az már biztos.
Na nem mintha sajnálnám. Nem kell félteni, hisz egész gyorsan fut.
-Hova mész? Gyere vissza, mocskos tolvaj! - mivel elég közel állok a nagydarabhoz, megfájdul a fülem az ordítástól, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Némi késéssel, de a nézőközönség és a bíró is egyként indul a szerencsétlen után... hisz aki meglép az ítélet elől, az mindenképp bűnös, nem igaz?
Én pedig állok, gondosan ügyelve arra, hogy a kitörni készülő nevetésemet döbbent vonásokkal leplezzem, és egy tapodtat sem mozdulok a helyemről. Minek? Úgyse fogják elkapni... ahogy engem sem.
De azért fura. Ahelyett, hogy Alicia vészt hozott volna a fejemre, inkább segített kimászni a bajból. Változnának az idők?
Igaz, még mindig itt van. Bármelyik pillanatban megjelenhet egy sárkány, hogy kettéharapjon, úgyhogy jobb, ha nem kiabálom el...

Karba tett kezekkel, látszólag teljesen nyugodtan álldogál, várva, hogy végre elvonszolják azt a semmirekellő nyomorultat, aki pénzt merészelt tőle lopni, de ez nem megy olyan egyszerűen. Ahelyett, hogy csak úgy megragadná, majd elrángatná méltó helyére, a nagydarab még inkább meggyőződne arról, hogy biztosan nincs-e más szemtanúja az eseménynek - talán szöget ütött a fejében az áltolvaj védekezésének miértje, és elkezdett okokat keresni és találni. Ezek szerint képes gondolkodni? Micsoda meglepetés! Pedig remélte, hogy egy balek, akit könnyedén lehet irányítani... Bár nem mintha a jelenlegi helyzeten bármit is változtatna.
Lopva körbenéz a birkaként szemlélődő népségen, és nincs közöttük olyan, aki bármit is mondana a meláknak, egyértelműsítve a férfi számára is, hogy semmit sem láttak. Ez elvárható volt, ha nem is a figyelmetlen tömegtől, hát akkor Astonientől. Ezzel az esettel Alicia ténylegesen megbizonyosodott arról, hogy a pap nagyon is profi a hobbijában, és ez megnyugvással tölti el - megtarthatják szövetségüket addig, míg egymás hasznára vannak. Erre gondolva, na meg hallva, hogy túlméretezett védelmezője is feladja a próbálkozást, alig bírja megállni a gunyoros vigyort. Nehéz elnyomnia azt a kárörömöt, ami benne van, és belül már-már kristálytisztán érzékeli saját kacagását, visszhangot verve elméjében, ami csak segíti, hogy megjelenjen arcán az a finom görbület.
A védekező végső megszólalásánál alsó ajkába harap, lehajtja a fejét, és megállja a nevetést, ami kitörni készül belőle. Hogy rohadjanak meg? Micsoda jókívánság! Viszont nem szabad felnevetnie, el kell nyomnia addig, míg a figyelem elterelődik róla - róluk -, méghozzá teljesen. Addig még nem tehet egyetlen óvatlan lépést sem, míg ismét bele nem olvad a környezet szürkeségébe és hétköznapiságába. Addig, míg egy kicsit is kilóg, nem lehet felelőtlen.
Léptek, tolakodás hangjai ütik meg a fülét, felpillantva viszont azonnal jobbnak látja, ha becsukja a szemét. Megérinti csuklyáját, arcára húzza, alsó ajkát még mindig harapja, bár már valamivel erősebben, igyekezve elnyomni a vigyorgást. Nehezebbé teszi ezt, hogy a nagydarab követni kezdi a menekülőt - igazi komédia ez az egész. Szórakoztatja a nép vaksága és hiszékenysége - ilyen alkalmakkor teljesen megéri bevállalni egy-egy kockázatosabb dolgot.
Óvatosan a kergetőzők után les, szemei érdeklődőn és örömmel telve csillannak, és idejét látja az átmeneti búcsúzásnak. Közelebb lép Astonienhez, sajnálatos módon a boldog vonásokat képtelen elnyomni, hangja is ugyanígy cseng, így biztosra veszi, hogy az igazi tolvaj ezúttal tökéletesen tudja, mi is zajlik a felszínen.
- Hálás vagyok, hogy kiállt értem. Csak remélni tudom, hogy a bűnös elnyeri méltó büntetését. - Egy pillanatig sötéten fénylik a fémszürke tekintet. - És ha nem bánja, mennék is tovább. Talán még összefutunk - lép oldalra, jelezve, megadva az első löketet egy lendületes sétához. - Viszlát! - int egyet, végül elindul, hogy elvegyüljön a folyamatosan csillapodó tömegben.

Milyen meglepő, Alicia nem indul a 'tolvaj' után. Nem mutatom ki, de valójában nagyon is érdeklődve figyelem a lehajtott fejet, majd a gonoszul villanó tekintetet... ember, ez a lány szemetebb, mint én! Pedig az már nagy szó. Minden elismerésem.
Nincs alkalmam a bíró után szólni; oda se figyel ránk, elmúlik minden kétsége, ahogy a szerencsétlen után ered. A bámészkodók közül jó páran feladják, és a dolgukra mennek, de a többség követi a nagydarab példáját. Hiába, nem fognak sikerrel járni, de ez engem már nem érdekel; sokkal jobban foglalkoztat, hogy a nekromanta felém jön, megáll előttem, és borzalmas színészkedéssel ad elő pár közönyösnek szánt mondatot.
Tisztán látszik, mennyire élvezte. Helyes, nagyon helyes.
-Ezt inkább én mondhatnám, hisz ön volt az, aki megerősített. Sajnálom, hogy nem lett meg az eltűnt pénze. - hajtom meg enyhén a fejem, persze közben nem kerüli el a figyelmem a nyilvánvaló vidámság... ahogy az sem, milyen érdekes szemei vannak. - És természetesen nem bánom... én is remélem, találkozunk még. Szép napot! - a lánnyal ellentétben én tökéletesen játszom a nyugodt, mégis hálás jellemet. Ha nem lenne egyértelmű, hogy mit gondolok valójában, talán még őt is átverném.
Talán.
A búcsú után pont az ellenkező irányba indulok. Nem bolyongok céltalanul, nem áll szándékomban elveszni a tömegben; egyenesen előre haladok, amíg el nem érek az első keresztutcáig.
Nagyjából láttam, merre ment Alicia, és ha még a szerencse is mellém áll, rátalálok úgy, hogy az előbbi nézelődők közül senki nem figyel fel rá. Mi lenne jobb erre, mint egy kerülőút?
Nem úszod meg ennyivel, Vészhozó.

" Milyen meglepő, Alicia nem indul a 'tolvaj' után. Nem mutatom ki, de valójában nagyon is érdeklődve figyelem a lehajtott fejet, majd a gonoszul villanó tekintetet... ember, ez a lány szemetebb, mint én! Pedig az már nagy szó. Minden elismerésem. " -Astie, 2016.04.27. "

Nagyszerű játék volt, ti szörnyetegek, nagyszerű! Nem lépek át, mert lusta vagyok, jár a 100 Tp.