[Magánjáték] Ne Lopj.

A duda vadul ordított az utcasarkon, ahogy a lány végiglépdelt a vásártér szép, macskaköves utcáin. A zene őrült volt és zabolátlan, vélhetőleg elf vonásokat is cipelhetett, ám mégse tudta bántónak találni azt, így akarva-akaratlanul is, de időnként az ütemre lépdelt, ha éppenséggel kihagyott minden második, vagy harmadik hangot. Idétlennek érezte magát emiatt, de szerencsére nem volt egyébként különösebben feltűnő jelenség, viszonylag könnyedén elvegyült a forgalmas téren az emberek között. Palástot viselt, s páncélt, haját pedig kivételesen hátul lófarokba volt, azon masnival összefogva, amit még nagyapjától kapott. Járőröznie kellett, ugyanis a közbiztonság sokat romlott az utóbbi idők óta. Néhány fiatal városőrrel, s pár suhancos templomossal volt kint, akik jobb híján igyekeztek nem rálépni a lábára, úgy tűnt, hogy félték őt, pedig próbált igen kedves lenni velük. Eléggé potya munkának tűnt ez a mai, senkit nem kellett kergetniük, s ha valami, a jelenlétük többnyire elég volt ahhoz, hogy a kisebb zsebmetszések kivételével ne nagyon történjen nagyobb fiaskó.
–Herr Schmidt, mondja, áll még a falun kívül a kocsma, ahol cipóban tálalták a csíkból készült halászlét? – szemeit a maga mellett álló tán húsz esztendős lovagra fordította, s igyekezett a lehető leginkább bizalomgerjesztően mosolyogni arra, kínosan figyelve fogaira, hogy véletlenül se legyenek túlzottan feltűnőek. – Mindenképpen kedvembe való lenne ellátogatni oda még egyszer. Fogamra ugyan nem való a halászlé fűszeres íze, de a tálalás maga csodálatos volt. Ha az ember nem ette elég gyorsan, szétáztatta a cipót, s kész is volt a baj.
– Ritkán járok a falon kívül lévő térségben, sajnos nem tudom, hogy mire gondolhat, Fraulein. – a férfi látszólag nem érezte kényelmesnek társaságát, kissé feszengve mosolyodott ő is el. Szájából erős hagymaszag áradt, ám ez nem zavarta sem őt, sem a lányt. – De minden bizonnyal állhat még a kocsma. Csak két dolog van, ami nélkül nem él meg az emberfia, az pedig a templom és a kocsma.
– Ez már csak igaz. –  válaszolt kurtán biccentve, s szemével a tömeget kémlelte. – Történt mostanság bármi érdekes a vásáron?
– A minap egy tolvajt fogtunk, aki jelentős kárt okozott már. Nem kívánta bűneit bevallani, s mivel megbocsájtást se mutatott, a pribék lecsapta a kezét, ahogy azt a törvény mondja. –  a lovag kurtán nevetett, a hagymaszag az előbbieknél is erősebb lett. – Nem szeretem az ilyesmit, de minden lehetőséget megadtunk neki, hogy esetleg megússza egy-egy ujj levágással, vagy talán kevesebbel. Aki ilyen megrögzött, azért igazán nem kár, talán majd valahol máshol becsületes munkát, lehetőleg olyan helyen, ahol nem hátrány, ha az embernek csak egy keze van.
Arcára enyhe mosolyt erőltetett, ő maga sem kedvelte az efféle kegyetlenkedést, de hát mit lehetett tenni? Suttyomban sok suhancot engedett el, inkább jól megrúgta őket párszor, de sosem volt kedvében maradandó kárt okozni, jobban kedvelte azt, ha csak pellengérre kellett őket állítani. Éppen elég nagy büntetés az, aztán az arcukat jól megjegyzik a népek, ritkán tudnak mástól lopni, miután ilyen szégyennek vala kitéve. Tett pár lépést, majd biccentett a templomosnak, hogy kövesse. Kedve volt kissé szemlélődni a standok között.

Kedvcsináló :

Hellenburg még mindig pokolian zajos hely volt, otthon éreztem magam a nagy zajban, a káoszban, az okos fejetlenségben, ahol a magamfajta tolvajnépek azt az agyatlan fajankót könnyítik meg egy kevés pénzzel, amelyiket akarják. Az ilyen piti lopások nem is annyira ügyesség kérdései voltak, a legtöbben azt sem vennék észre a nagy tömegben, ha lehúznák a cipőjüket az utca közepén, sokkal inkább tökösség és vérmérséklet kellett.
Nem voltam éhes, hiszen az asszonyok kosara elég élelmet szolgáltat egy tökösebb suhancnak, akik nem félik becsúsztatni a kezüket egy-egy finom falat reményében a kosárt takaró kis szövet alá, ez pedig általában kifizetődő. A lopás ugyanakkor nem feltétlen csak megélhetés, hanem egy kitűnő szórakozás is, abból is az izgalmasabbik fajta, végül is az ember a kezével játszik és mi lenne izgalmasabb, mint fű alatt bűnözni mindenki szeme előtt, csak az eszedre s kézügyességedre hagyatkozva az életedért.
Néhány céltudatosnak mutatott céltalan sétával töltött perc után egy csapat látszott az úton. Kék palástos, fegyveresek, a protestánsok agyaras vadkanjai, nagy páncél mögé bújva a gyávák, bár valószínűleg a fontos dolgaikat nem a fém mögött tartják. Pár embernyi távolságot tartottam tőlük a tömegben, egész kis csapat volt viszonylag nagy területen szétszórva, sokan elmentek mellettük és nem tűntek úgy, mintha gyanakodnának bárkire is, így elnéztem a távolba és megláttam egy utcát, ami valahonnan kivezetett reméltem, hogy meg tudom kerülni őket, de a biztonság kedvéért még eggyel arrébb lestem, hátha máshová vezet, majd a mellettünk lévő mellékutcába vágtam és amint szem elől tévesztettem a csapatot, kocogóra fogtam. Nem akartam lemaradni az izgalomról, amit a kizsebelésük adna. Futás közben felhúztam a lenruha bal ujját és az alkarom belsejére rögzítettem a tőröm tokját, körvonalazódott, hogy mit akarok majd csinálni. Reményeim nem váltak be, így a következő sarkon fordultam be és egyszerűen vártam a következő sarkon, ami a főutcára vezetett, időnként ki-ki lestem, majd meguntam pár alkalom után és elindultam. A várt móka miatt türelmetlenné váltam, de nem lehettem ilyen felindult, mikor szembeérkeztem. Nem engedhettem, hogy megérezzék a szándékom és idő előtt lefüleljenek. Jobban a testem elé húztam a köpenyt, a pénzes erszény vadászathoz kellett a rejtek és a jobbammal rámarkoltam a tőr markolatára, hogy időben tudjak vele vágni.
A bal oldaluk felé manővereztem, egy férfi és egy nő párosát láttam a szemem sarkából, legalábbis amennyit a magasságukból ki tudtam venni, a szemem végigrohant a nőn és ott fityegett a csípőjén az erszényke, jobbat nem is kérhettem volna. A közelükbe érve egyre izgatottabb lettem, a szívem a torkomban dobogott és úgy éreztem, mindjárt felrepülök a magasba, bontottam a kezeimet, készen álltam megtenni.

Kicsit közelebb siklottam a lábammal, hogy neki tudjak menni a nőnek, szigorúan vállal a vállnak, ez is a trükk része volt, hogy abban a pillanatban a bal kezem az zsinórok köré fonódjon, ekkor viszont még nem az enyém, a jobb kezem végigsiklik a bal alkarom felé, majd a jól megélezett és tiszta tőr végigsiklott a kezem fölött helyezkedő zsinegmaradékon, mintha levegőt vágna, gond nélkül keresztül vágta az éppen elég feszes rostokat, mindkettő gyorsan ment, egy pillanat alatt és addigra vége is volt a lökésnek.
- Bocsánat. - fordultam hátra az páncélos nőhöz, majd visszafordultam és megpróbáltam céltudatosnak tűnő léptekkel elballagni, még nem kellett sietnem.

A vásár, csak úgy mint mindig, most is tömésig volt mindenféle érdekes portékákkal, s úgy általánossággal mindenféle földi jóval. A teret áthatotta a frissen sütött kolbász erőteljes szaga, míg a zajok terén az egymással ordibáló, alkudozó emberek voltak dominanciában. Szemeivel éppen egy jobbra lévő fegyveresstandot figyelt, ami tele volt mindenféle olcsó, de alapvetően jó minőségű fémből készült fegyverekkel. Hozzájuk ugyan nem nyúlt, de saját lelki szemei előtt szinte gügyögve simította végig azokat, egyesével megnézve, hogy kellően élesek-e, s hogy jó karban vannak-e tartva. Szinte meg is szűnt körülötte a világ, ahogy elégedetten vizslatta a felszereléseket, Végeláthatatlan révülését egy gyenge taszítás szakította meg. Fiatal, talán sihederkorú leány volt, aki a lökés után azonnal elnézést is kért, s fordult meg dolgára.  
– Semmi probléma. – válaszolt árnyalatnyi meglepetéssel. – Legközelebb jobban figyelek én is. 
S azzal fordult is vissza, ám a mozdulat közepette egy csöppet megtorpant. Sosem voltak különösebben élesek az érzékei, sem megérzései, de valahogy mégis azt kiáltotta valami a fejében, hogy a dolgok nincsenek rendben. Visszapillantott a távozni készülő (és már távozó) leány irányába, majd megpillantotta annak haját. Nem volt átlagos szín az emberek körében, némi gyanakodásra adott okot. Eltévedt sötételf gyermek lett volna esetleg? Szinte nyúlt utána, hogy kezét a vállára tegye, ám az gyorsabb volt, s már lépdelt tovább.
– Várjon egy pillanatra, kisasszony. – szólt a másik után egyelőre mit sem sejtve.

– Várjon egy pillanatra, kisasszony. - hallottam a nő hangját és úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Mégis miért szólt hozzám?! Rájött?! MAMMONRA, EZ LE FOGJA VÁGNI A KEZEM ÉS MEGNÉZHETEM MAGAM! Nem, csak nem jöhetett rá! Tökéletes volt a végrehajtás! Mégis hogy nézne ki egy félkezű irigységdémon?! Lelki szemeim előtt láttam, hogy egy kő emelvényhez rögzített fabilincsbe rögzítik a két kezem és bármit próbálok nem szabadulok, míg a hóhér meg nem emeli a bárdját és le nem súlyt vele a védtelen csuklóimra majd a farkamra. Nemnemnemnem! Nem akartam, hogy így végződjön, hogy így legyen vége! Még annyi megszerzendő kincs és érték várt rám, amiket nem hagyhattam csak mások mocskos mancsaiban! JOGOM VOLT MEGSZEREZNI! NEM! KÖTELESSÉGEM! Nyugodj meg, Iboket! Ne veszítsd el a hidegvéred! Nem szabad, csak a rossz kislányok tesznek így és te pedig jó kislány vagy, ugye?! Azt teszed, amiért Isten erre a világra hozott, hogy birtokold, amiről a kevély, istentelen sokaság azt hiszi, hogy az övé!
Elszántam magam, az asszonyság ellopta a nyugalmam, de most sikeresen visszaszereztem, mert megilletett. Míg háttal voltam eltettem a jobbamban tartogatott késem és bal lábon jobbra körözve fordultam vissza, féloldalasan, hogy a baloldalam és az ott tartogatott erszényke és kés takarásban maradjon. A maradékot már fejjel fordultam felé, nem akartam a lebukásomat kockáztatni, trükkösen kellett csinálnom.
- Igen, asszonyom? - döntöttem oldalra a fejem ösztönösen, kedvesen mosolyogva, játszva az ártatlant. Mi okom lett volna idegeskedni? Hiszen a városőrök nem tehetnek semmit egy ártatlan átutazóval, ugye? Mert ártatlan voltam és mindenki tudta! ...Igaz?

A fiatal lányon mintha egy pillanatra némi kétség, vagy esetleg zavartság szikráját látta volna átfutni, ám ezek a vonások nagyon gyorsan eltűntek, s helyette egy makulátlan, meggyőző mosoly terült szét képén. Nem úgy hatott, mintha túlzottan sok segítségre lett volna szüksége... Most már igen kellemetlennek érezte az egész helyzetet, de nem volt szándékában kihátrálni, így inkább ő maga is elmosolyodott halványan, majd megszólalt.
– Ne haragudjon, hogy feltartom, de ha jól sejtem, nem idevalósi lehet. Nincs szüksége esetleg valami segítségre? – szinte azonnal el is szégyellte magát a saját kérdése hallatán, nem csak, hogy bolondnak nézte a fiatalt, de közben fontoskodott is. – Szívesen megmutatom, hogy mit merre találhat. Közel sem fáradtság számomra.
A helyzet abszurditása teljes erejével vágta gyomorszájon, maga sem értette, hogy miért tűnt ez jó ötletnek, a fiatal sokkal talpraesettekben tűnt, mint amilyennek elsőre gondolta volna. Vélhetőleg már ezer éve itt élt ő is, s nagyszerűen ismerte a környéket. Hellenburg hatalmas város volt, igen nagyképű lett volna feltételezni, hogy ő maga mindenkit ismert arcról, az igazság az volt, hogy némelyik kerületet vagy környéket egyáltalán nem látogatta az őrjáratok során, a leány pedig vélhetőleg pont az ilyen elfek lakta részen lakhatott. Tekintetét ismét visszafordította rá, majd mélyen szemébe nézett annak. Szemgödreiből értelmes, kíváncsi zöld gyémántok kémleltek ki, amikről aligha tudott volna mit leolvasni. Emellett kortalannak is érezte őket csöppet, nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy a gyermeknek nézett elf idősebb lehetett, mint amilyennek elsőre tűnt... Bár, fene se tudta. Pocsék emberismerő volt. 
– De persze nem akarok kotnyeleskedni...

– Ne haragudjon, hogy feltartom, de ha jól sejtem, nem idevalósi lehet. Nincs szüksége esetleg valami segítségre? – Ha most elutasítod és elsétálsz, bizonyosan te is gyanúba keveredsz, mikor észreveszi, hogy nincs meg az aranya. A mosoly alatt sietősen gondolkoztam.
– Szívesen megmutatom, hogy mit merre találhat. Közel sem fáradtság számomra. – Valahogyan el kell választanom a többitől, hogy másra gyanakodjon rajtam kívül. A gondolkodás meghozta a gyümölcsét és úgy döntöttem belemegyek a játékba, hátha rá tudom kenni majd másra a lopást, esetleg más értékes is akad az asszonynál. Azt mondják, hogy tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb, most a páncélos asszonyság volt az ellenségem.
– Szívesen megmutatom, hogy mit merre találhat. Közel sem fáradtság számomra. –
erre megint csak egyszerűen rámosolyogtam, hogy kedvesnek tűnjek.
– Jaj, ugyan, ne aggódjon emiatt, asszonyom. Ki tudja milyen alakok rejtőznek ebben a városban. Szívesen venném az Ön segítségét, ha már nem fáradtság. – Ki kellett találnom valami hamis motivációt. Mélyen és, amennyire tudtam mímelni, buján a szemeibe néztem, végigvizslattam a tekintetem rajta, közelebb léptem, közben a köpeny alatt hátraadtam a farkamnak az erszényt és amaz óvatosan, de szorosan fonódott a szájára, a jobb kezem pedig az ő jobbjára, a szabaddá vált balom pedig a jobb fonákjára, majd megint bujának próbált csintalan pillantásokat vetettem rá.
– Van a közelben egy fogadó, ott van éppen szállásom, ha úgy kívánja meghívhatom egy-két finom falatra és esetleg beszélgethetnénk. – hangsúlyozom ki az utolsó szót, hátha úgy érti, ahogy akarom, hogy értse. Majd gyengéden megpróbáltam elhúzni az irányba, amerre eredetileg indultam, a város pedig tele volt fogadókkal és sokat ismertem is látomásból, ha egy rosszabb kinézetűt találtam volna, ahol nem sokan vannak, akkor pillanatok alatt szerezhettem volna szobát, hogy hitelesnek tűnjön.

Úgy tűnt, hogy szerencsére nem vette különösebben rossz néven a gesztusait a lány, s végül egy kedves mosollyal konstatálta a kialakult helyzetet. Talán a felvetése nem is volt akkora marhaság, amilyennek az elsőnek tűnt? Szépen lassan talán meg is nyugodott egy kissé, ám újdonsült ismerőse hirtelen kissé furcsán kezdett el viselkedni, amivel nem igazán tudott mit kezdeni. Kezdetben csak valahogy furcsán nézett reá (Lehet ez valami elf szokás?), majd végül közelebb is lépett hozzá, megfogva karjait, nem egyet, mindkettőt (Kissé erőt is kellett vennie magán, hogy ne rántsa el azonnal karjait. Nem szerette annyira, ha valaki csak úgy fogdosni kezdte.). Ha nem nők lettek volna, talán az is megfordult volna a fejében, hogy az elf udvarolni próbált neki, de mindez persze nem lehetett így, hisz mindketten lányok voltak... Az pedig furcsa lenne, ha egy lány a másiknak udvarolna, nemde? 
– Nagyon kedves ajánlat, ám attól tartok, hogy az őrséggel kell még járőröznöm, a fogadókba sajnos még nem térhetek be... – elmosolyodott egy kissé, majd megpróbálta óvatosan kifejteni a kezét a fiatal elf "szorításából"... – De ezek szerint akkor némiképp ismeri már a várost, igaz? 
Még akart valamit kérdezni, ám hirtelen valami furcsa dologra figyelt fel, amitől meg is torpant csöppet (nem engedve a másik húzásának). Hmmmm... Meg mertem volna esküdni... Tenyerét kicsit megfordította, majd megpróbálta hüvelykujjával végigsimítani a másik bőrét. Nem volt túlzottan érzékeny a tenyere az égései miatt, de valami furcsát érzett a másik tapintása alatt, az durva volt, s kissé talán egy gyengéd ráspolyra emlékeztette. Az ilyesmi azért nem volt annyira jellemző, így okkal akarhatott meggyőződni arról, hogy jól érezte-e.

– Nagyon kedves ajánlat, ám attól tartok, hogy az őrséggel kell még járőröznöm, a fogadókba sajnos még nem térhetek be... - így nem tudtam kirabolni a lovagot, noha volt okom az örömre, hiszen így nyugodtan vihettem tovább a zsákmányom. Talán itt volt az ideje mértéktartást tanulnom. Egy nagy francokat! Még nem akartam feladni a páncélos asszonyság teljes kifosztását, de nem csinálhattam most rögtön.
- De ezek szerint akkor némiképp ismeri már a várost, igaz? -
- Igen, köszönöm a kedvességét. Legyen nyugalmas napja, szép lovagom. - mosolyogtam rá az utolsó szavaknál szintén buján, még mindig tartva az álcát, majd gyengéden lefejtettem a vizslató kezeit az érdes kezeimről, ami kétségtelenül nem volt szokványos, de mondhattam rá bármit, ha kérdezni akart volna. Az elmondottak alapján bizonyosan nem jött meg a kedve mégis a gyermeteg játékomhoz, ahhoz túl felelősségteljesnek tűnt. Néhányat léptem hátra, majd egy kis integetést követően sarkon fordultam és elballagtam, végül is ismertem a környéket valamennyire.
Összefoglaltam magamban miért is lehetek ma hálás az Úrnak. Életben voltam, jól szórakoztam, megloptam egy őrt, ezekért érdemes volt küzdeni az életemért. Arra jutottam, hogy megjutalmazom magam a lovag pénzéből a falakon kívül álló egyik fogadóban, amit idefelé láttam. Nem is tudtam pontosan, hogy mit kaphatok ott, de egy vacsorára való bizonyosan kijönne ennyiből, elégnek érződött a pénz, tapintás alapján.

A leány ismét érdekes gesztusok kíséretében válaszolt, egyre nehezebben értette annak viselkedését. Csöppet méregette, igen gondolkodva. Nem igazán volt zavarban, ám kétségtelenül nem tudta, hogy vajon miért gondolta lovagnak, szépnek meg főleg kevésbé tartotta magát. Arcának oldalán viszketni kezdett, ha eddig nem figyelt rá, ismét emlékeztetnie kellett magát, hogy nem volt szép. Sose volt az, de mostanság főleg nem érezte magát szemrevalónak az égései miatt. Valamilyen furcsa, maga által sem ismert okból nem is nagyon zavarta ez. Időnként fájt számára a sebesülés léte, saját "szépséghibája” de megint más alkalmakkor igen hálás volt érte, mert mindig emlékeztette szerénység fontosságára. A szépség mulandó, de az alázatosság örökké gyönyörűvé teszi az ember lelkét.
– Önnek is, hölgyem.
Arcára szelíd mosoly kúszott. Szemei bár szigorúak voltak, de valamilyen gyengéd, távolságtartó kedvességet sugalltak. Nem igazán ellenkezett végül a lánynak, s hagyta, hogy az levegye róla a kezét. Kíváncsi volt, hogy mégis miért lehetett ilyen a bőre, de nem érezte sem helyénvalónak, sem különösebben indokoltnak megkérdezni azt. Lehet, hogy esetleg sokat mosott, s a lúgos szappan kezdte ki a karjait… Vagy az is lehet csak, hogy így hozta a Jóisten a világra. Sokféle népek léteztek, annyira nem volt nehezen hihető, hogy valakinek durva legyen a bőre.
– Egy pillanat csak, hölgyem. – állította meg ismét a nőt, majd pár másodpercig matatott valamit a palástja mögött az övével. Egy barna bőrtokban lévő tőrt kanyarított le róla, majd azt megfordította, s markolattal a nő felé tartotta. – Nem látom, hogy lenne az övében fegyver. Hellenburg ugyan biztonságos, de azért sosem árthat egy tőr. Nem túl nőies ugyan, de egy fegyverrel az övében még biztosabb, hogy nem akarnak majd önnel ujjat húzni. Az ára miatt ne aggódjon, magam készítettem egy rozsdás sarlóból, egyetlen váltómba se került.
Továbbra is kedvesen mosolygott, s tartotta a fegyvert. Az viszonylag egyszerű volt, de jó minőségű. Küllemét eldöntheted te, amennyiben csak minimális díszítések vannak rajta.

– Egy pillanat csak, hölgyem. – szólított meg ismét a lovag mi után elköszöntünk, úgy tűnt, hogy az istenért sem akart elengedni. Nem voltam biztos benne, hogy ezt bóknak vagy fenyegetésnek vegyem. Meggondolta magát? Tán rájött? Mégis végem? Az Úr szeret reményt nyújtani a bárányainak, hogy aztán azt is elorrozza? Visszafordultam, ha a legrosszabb jön, akkor se hátba jöjjön. A nő kotorászott valami után, közben szemmel tartottam a többieket, hátha összedolgoztak az elkapásomhoz. Furcsamód izgultam, türelmetlen voltam, ha jön aminek jönnie kell, akkor jöjjön, de ne várakoztassanak ennyire. Oldalra billentettem a fejem, hogy valamennyire ellazítsam a feszülni készülő nyakamat.
– Nem látom, hogy lenne az övében fegyver. Hellenburg ugyan biztonságos, de azért sosem árthat egy tőr. Nem túl nőies ugyan, de egy fegyverrel az övében még biztosabb, hogy nem akarnak majd önnel ujjat húzni. Az ára miatt ne aggódjon, magam készítettem egy rozsdás sarlóból, egyetlen váltómba se került. – Mi a jó isten? Kavarogtak a gondolataim, de a kezeim maguktól elvették, ebben már gyakorlottak voltak. Még mindig zavarodottan, de kihúztam a fegyvert a markolatából. Végignézve a fegyver négy oldalát, mindenütt tökéletesen élesnek és jobban kialakítottnak tűnt az összes tőrnél, amit valaha láttam vagy ami éppen nálam volt. Tényleg ingyen nekem adta volna? Tényleg szabad volt? Persze, hogy szabad. Látni lehet, hogy milyen jó szándékú, ha visszautasítod az ajándékát, akkor csak megsértenéd a szándékát. Tedd a dolgod, ne legyél húgyagyú.
- Tényleg szabad? Nem bánja? Nagyon értékesnek tűnik! - tettettem a megszeppenést, biztos voltam benne, hogy engedi végül is egyenes volt, mint egy karó. A számítás végül bejött és tényleg az enyém lehetett.
- Köszönöm a kedvességét, szép lovag. - sarkon fordultam, majd egy szóra visszamosolyogtam rá - Isten óvja. -
Ezzel megint elindultam és reméltem, hogy nem fog megint megállítani.

– Mondtam, egy rozsdás sarló volt az atyja, aligha sajnálnám, ha hasznos lehet valaki más számára. Drága manapság a minőségi fém, de ócskavas akad dögivel, néha még az út szélén is. – rázta meg fejét ellenkezve. – Elkészíteni pedig csak öröm számomra, nem munka.
Sok kovács tényleg ócskavassal dolgozott mostanság, az utcagyerekek olcsón összegyújtöttek minden kacatot az üresen álló házakból, aztán halomszám hordták eladásra. Ezek általában nem is rossz vasak voltak, s egy kis csiszolással könnyen meg lehetett szabadulni a rozsda zömétől, a magból pedig tökéletes tőröket, kardalapokat lehet verni elegendő munka után... Pláne, ha az ember egy kevés Nebelturm praktikához fordult, de erről egy mesterember nem mesélt, főleg nem a többi kovács előtt. Voltak módszerei arra, hogy felszereléseket tökéletesen feljavítson, a vasnak emléke volt, s megfelelően szólongatva hallgatott a hívásra, s visszatért abba a formába, amilyenné teremtették. Ő maga sem értette teljesen, hogyan is működött ez, de a vérében megbúvó ősi mágia okozta, ezt pedig aligha lehetett magyarázni olyannak, aki nem osztozott benne. A vérben erő lapult, több is, mint az átlagos ember gondolta.
– Szép... – kérdezett vissza kissé nevetve, ahogy az elf ismételte magát. – Nagyon kedves... Istán áldja önt is!
Most, hogy a lány sarkon fordult, végigsimította az égését. Furcsa volt, hogy pont egy fiatal lány dicsérte meg, de valahogy mégis boldog volt egy picit. Nem azért, mert szép volt, azért, mert meglátta benne a szépséget. Hirtelen úgy érezte, hogy a fiatal elf talán nem is a küllemét dicsérte, hanem a lelkét. Ettől az ötlettől még nagyobb melegség áradt szét a szívében, s okvetlenül is elmosolyodott. Eldöntötte, hogy ma elmegy majd az étterembe, ahol csík étkeket készítettek. A paprikás nem volt a szép emberek étke, de a boldogoké mindeképpen. Most pedig elég boldog volt. 

Rövidsége ellenére is nagyon izgalmas volt ez a játék. Ibo, egyszerűen zseniális vagy <3 (nem mellesleg Hilde is, de neki már többször elmondtam).
Habár épp csak néhány szó erejére súrlódtatok, a belső monológok segítségével mindkettőtöknek sikerült számomra új dolgot megmutatni a karaktereitekről. Ráadásul mindketten nagyon gördülékenyen, élvezhetően fogalmaztok. Remélem, összefuttok még ^^

A jutalmatok 100tp és mindketten szert tettetek egy-egy Ascarisra.