Magánküldetés: A művész új vászna

Magánküldetés Neil Remington részére

Hosszas csend tanyázott az alkimista házában, André még mindig letaglózva ült az egyik rozoga széken. Én sem voltam a jobbik kedvemben, de annyira nem viseltek meg a történtek, mint őt. Amíg ő próbált lenyugodni, és feldolgozni a történteket, addig én valami hasznossal próbáltam elütni az időt. A labor egyik sarkában hányódott egy egyszerű, kopott barna bőrtáska, amit magamhoz nyaláboltam, majd különféle érdekesnek tűnő könyveket, főzeteket vettem magamhoz. Kutakodásom közbe találtam rá az alkimista jegyzetfüzetére, ami kifejezetten hasznos lehet számunkra a jövőben.
- Még jól jöhetnek... de ha jól látom nagy részét meg tudom főzni, ha van alapanyagom hozzá. Találtál érdekes feljegyzést? – jegyezte meg André, miközben szemét rajtam pihentette, ahogyan a különféle dolgokat rakom el.
- Ami azt illeti, nem értek hozzá... De gondoltam te később szívesen átnéznéd, vagy valaki a szervezetből.
- Jól van. Ne vesztegessük az időt, induljunk vissza. Nem akarok többet itt lenni, mint muszáj
- Egyet értek. - biccentettem én is kurtán, majd vállamra dobva a táskát megindultam. Az Eichenshieldbe vissza tartó út sokkal, de sokkal hosszabbnak tűnt, mint az idefele tartó. Kínos csend, fájdalom, és „Mi lesz most?” kérdések voltak útitársaink. Felváltva öntöttük egymásba a lelket, ami viszonylag jól is sikerült. Amikor megérkeztünk rejtekhelyünkre, a kopasz főnök jelent meg előttünk lelkesen. Ekkor jöttem rá, hogy az itteniek még nem is tudják a borzasztó hírt.
- Minden a terv szerint halad! A függők háborognak, az elosztók kezdenek kétségbeesni, a városőröket és az alvilág többi részét hibáztatják. Hoztatok szállítmányt? – érdeklődött lelkesen.
- Nos... ehhez lehet le kéne ülnöd. - vakartam a tarkót kínomban, majd rákezdtem. - Mindenki halott. Az alkimista, az őrök, mindenki. A labor úgy néz ki körülbelül, mint az itteni kikötő... Na jó, annyira nem durva, de érted a lényeget. Szét van baszva minden.
- Hát akkor... Vége a dalnak fiúk. – szólalt meg hosszabb csend után végre… de bár ne tette volna. - Az Édes Álom vállalkozásnak vége, és a többi sejt is szét fog esni. Carolusburgiakat le is tartóztatták, Hellenburgban még van valamennyi tartalék, de ők is ki fognak fogyni. De legalább a végén még durrantottunk egy nagyot.
- NEM! - ordítottam fel, és csaptam ököllel a falba.  - Ez az egész után te ennyiben itt hagynád? Ennyi munka után, te hagynád a picsába egy lejtő miatt?! – förmedtem rá. - Vannak embereink, itt vagyunk mi, és előttünk megannyi lehetőség... Vagy te tényleg ilyen gyenge és gyáva vagy? - meredtem szemébe, s léptem hozzá közel fenyegetően.
- Nem, fiú. – lépett közelebb felém magasodva fenyegetően. - Csupán tudom, hogy mikor kell szakmát váltani. És én úgy látom ebben a városban a drogüzlettel nem terem nekünk babér. Vagy te máshogy gondolod?
- Oh, igaz is, milyen kár, hogy lábunk sincs, és egész Veronián egy másik kibaszott város sincsen csak ez a retkes Eichenschild... -  forgattam a szemeimet.  - Mit is említettél, mi van ott Carolusburgban? - A férfi már akart visszaszólni, amikor André is végre becsatlakozott a társalgásba
- Semmi. Azt mondtad hogy semmi ugye? Hallottam, hogy olyan egy éve az alvilági főembert kinyírta valami ribanc, és azóta piti bűnözők marakodnak a helyéért, de eddig mindenkit szétvert a városőrség...
- Igen. A kuzinomékat is hamar elkapták, amikor az álommal üzleteltek. Bár az ő vezetőjük egy inkompetens ripacs volt. – helyeselt a férfi
- Nos, kölyök, ha úgy véled van elég festéked és ecseted... Talán megpróbálkozhatunk egy másik vászonnal. – pillantott rám André, reménnyel szemében.
- Megmondtam már... a kellékkészletem miatt nem kell aggódnod – mosolyodtam el. - Te is benne vagy? – néztem rá a kopaszra
- Nem ugrok bele semmibe ok nélkül. Ha előállsz egy épkézláb tervvel, hogy mit fogunk ott kezdeni... Vagy mit tudsz nekem ajánlani, akkor tárgyalhatunk. – szabta meg a feltételeit.
- Rendben van hát... holnap reggelre kitalálok valamit. Mindenki törje az eszét addig is, és holnap reggel megbeszéljük tiszta fejjel a dolgokat André irodájában. - bólogattam. - Megfelel?
- Egy nap ide vagy oda nem számít. – vonta meg vállát lekezelően.
- Lemosom az út porát, és lepihenek. Remélem tényleg kitalálsz valamit holnapra. Ha nem tudsz ajánlani nekik valamit szét fognak széledni… – állt fel André is, majd azzal én is a hálókamrák felé indultam.
---
Az éjszakám nehéz volt, nem jutott számomra sok alvás. De készen állt a kezdetleges terv, aminek első fázisát alig vártam, hogy felvázolhassam Andrééknak. Nagyon sok múlott ezen, de mégis jó szájízzel néztem elébe az egésznek. Amikor az iroda elé értem, kettő határozott koppantást ejtettem a faajtón, majd beléptem a szobába.
- Jó reggelt. - Néztem végig rajtuk, s foglaltam és is helyet. - Nos, gondolkodtam az éjjel, és a következőkre jutottam. - fontam össze ujjaimat. - Ha csak egyetlen dologgal kereskedünk, mint például itt az édes álmokkal, akkor nagyon könnyen érhet minket olyan probléma, ami felborit mindent. Egyszerre több dologgal is foglalkoznunk kell. Hogyha tényleg minimális alvilág van csak Carolusburgban, akkor ennek működnie kell. Az első dolog amire gondoltam, az az illegális alkoholcsempészet. A drogok, mint az álmok jönnek és mennek egymás után. Hiába van bennük jó pénz, semmi garancia nincs rá. Az alkohol viszont egy nagyon biztos pont. Arra mindig van, és mindig is lesz kereset. Azzal tudnánk magunknak egy szilárd alapot kialakítani. Ezek után, ha sikerül alkimistát kerítenünk, akkor belekezdhetünk újra a drogbizniszbe is. Például, valami por, amit dohányba szórva, és azt elszívva illuminálja az embert. Mondjuk, nem értek hozzá, csak valami ilyesmit el tudnék képzelni. - gesztikuláltam kezeimmel miközben magyaráztam. - Ezzel pedig, ha már lesz nevünk, a város ügyeibe is bele tudunk folyni. Mindenhol ott leszünk, mindenből jön egy valamennyi százaléknyi bevétel.
- Talán nem is kell nagy dolgokra gondolni, bizonyos bódító kotyvalékokat el tudok készíteni... Ha a dohányt beáztatjuk, akkor akár működhet is, de ezt még ki kell kísérleteznem, kérdés, hogy jobban megéri-e, mint tisztán bódító növényt belekeverni. – szólalt meg először André.
- Bűnszervezet volnánk, szóval az elsődleges cél a csillogó váltó. Ez így nem hangzik rosszul, de honnan akarsz beszállítókat szerezni.
- Én is gondolkodtam. Fel kell térképeznünk a terepet. Amit hallottunk az csak mendemonda, szóbeszéd, de nem ismerjük a valódi helyzetet Carolusburgban. Eichenschildet is itt basztuk el, hogy Ignatius elkábított minket nagy szavakkal és a város mesés gazdagságával, de alábecsülte a helyi bandák erejét, és hogy mennyire megkeserítik az életünket. Tudnunk kell, mi van ott, hogyha átmegyünk, ne találkozzunk kellemetlen meglepetésekkel. – nézett rám.
- Igen, nem indulhatunk el információk nélkül. – gyújtottam rá közben. - Mielőtt az egész szervezetet mozgósítjuk, szerintem csak pár embernek kéne felmennie közülünk. És ha a körülmények megfelelőek, akkor se szabadna egyszerre felhozni mindenkit. Szemet szúrna a sok beérkező ember. Vagy netán van kapcsolatotok Carolosburgban, aki fel tudna világosítani minket? – néztem végig társaimon
- A kuzinomat most csukták le... Talán ki is végzik. Rajta kívül nem tudok senkit. – szólalt meg elsőnek a kopasz
- Én sem. - mondta André - Délen éltem ezelőtt, sosem jártam még a fővárosban. Ameddig viszont mi itt elrendezzük a dolgokat, összepakoljuk a csapatot, előre mehetnél. Végülis a te vásznad
- Ha megtalálod a kuzinom... Hansnak hívják, és... hát... Úgy néz ki mint én. Rá fogsz ismerni a börtönben. Persze ha addig még nem akasztották fel. – tette még hozzá a kopasz.
- Rendben van. Akkor majd üzenek az érkezésem után pár nappal. – bólintottam, majd felálltam helyemről. Mielőtt elmentem volna, André kezembe nyomott egy vaskos köteg válót.
- Szigorúan kenőpénznek. Ha megtudom, hogy elittad kipróbálok rajtad pár új fejlesztésű fájdalmas mérget. Sok sikert kölyök. – veregetett végül vállon, majd zavaros utamra engedtek.

A fővárosba való megérkezésem alatt semmi érdekes dolog nem történt, ami kifejezetten távol volt a preferenciámtól, de némán nyugtáztam magamban, hogy bizony-bizony, eseménytelen utak is néha beleszövődnek az ember életébe. Gondtalanul haladtam át a város hatalmas kapuján, ami úgy tátongott ott, mint egy éhező vad, aki képtelen betelni a beérkező emberekkel. A város letaglózó volt, hatalmas épületek a különböző faji kultúrák díszítésével vegyülve festettek érdekes, de egyben lenyűgöző képet. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak, azonban kopasz társam elég jó tippet adott, hogy hol is tudnám kideríteni a helyi alvilág helyzetét. Egy helyi lakosnak tűnő, középkorú emberférfitől kérdtem útbaigazítást, aki miután végigmért, meglepéstől mentes hanggal igazított el, hogy merre is találom a börtönt. Az agyonjárt kövesúton viszonylag rövid idő alatt el is értem az emlegetett helyet, ami messze hatalmasabb volt, mint az elvárásaim. Hatalmas, masszív kőfalak tartották, gondoskodva arról, hogy aki bizony oda bejut, egy könnyen ne legyen újra szabadlábon. Alig értem láthatárba, amikor kettő őr leszólított.
- Állj, sötét tünde! Ki vagy? – kaptam a nem túl szíves köszöntőt, rekedtes hangján egy termetesebb, bajszos férfitól, kinek oldalán egy fiatalabb, tanoncnak tűnő kese fiatal katona feszült vigyázban.
- Szép napot uraim! – biccentettem, miközben kezeimet széttártam, jelezve, hogy semmi rosszindulatú szándékom nincsen. - Elnézésüket kérem, hogy galibát okozok, de az egyik rabjukkal kéne beszélnem. Nagyon rossz hírt jöttem vele közölni, amit személyesen kéne átadnom. Hansnak hívják, egy jó ideje került ide, egy félreértés végett... Oh, de ki vagyok én, hogy bele menjek, hogy mi helyes, és mi nem, de igazán fontos lenne, hogy beszélni tudjak az úrral. – Adtam elő megalázkodva. - Meg tudnák ezt engedni, kérem? – Adtam elő a teljesen ártatlant, nem mintha tetszett volna, de mindenképpen be kellett jutnom. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy az a féleszű még a vezetéknevét sem adta meg.
- Hans... – néztek egymásra kérdően - Gyakoribb nevet nem tudtál volna kitalálni kölyök? Minden rab más elbírálás alatt van. Van, aki fogadhat látogatókat, és van aki nem, de ameddig nem tudjuk pontosan ki a rab addig a parancsnok se tud engedélyt adni.
- Egy szikár, kopasz ember férfi. Azzal az okkal került ide, hogy... oh Holdanya, még kimondani is nehezemre esik ezt... - léptem közelebb, s ezt már suttogva, lesütött szemekkel mondtam. - Az alvilággal volt állítólag dolga. – tördeltem kezeimet, miközben látványosan ajkaimat harapdáltam
- Jól van, ez már elég lesz utána nézni. Kristoff, menjél a parancsnokhoz, aztán kérdezd meg lehet-e – adta ki az utasítást a fiúnak kellő szigorral - Én addig itt maradok a hegyesfülűvel. - Kínos csönd telepedett ránk, amit eszem ágában sem volt megtörni, majd egy jó negyed óra várakozás után vissza is tért az ifjú.
- Herr Jonas azt mondta, hogy van egy szikár kopasz férfi, Hans nevű... Az... Az Édesálom ügy miatt hozták be, holnap akasztják, azzal büszkélkedik, hogy betörte egy inkvizitor fejét...
- De mit mondtak arról, hogy beszélhetnek vele?
- Már a siralomházban van, így Her Jonast nem érdekli, onnan már nem jön ki senki.
- Akarod látni a helyet kölyök, ami még borzalmasabb az otthonod legsötétebb mocsarainál is?
- Hát... –  a kezeimet – ha csak ott beszélhetünk, akkor azt hiszem muszáj lesz. - sütöttem le szemeimet, s adtam elő az ártatlant, miközben alig vártam, hogy láthassam a helyet. Hogy halljam az emberek halálnyögéseit, a rimánkodásait… érezzem a tömör falak közé zárt félelmet és feszültséget.
Egy hosszú lépcsősoron vezetett lefelé az utunk, ami viszonylag sokáig tartott. Őrszobákat, és egyéb helységeket átszövő folyosólabirintuson mentünk keresztül, majd végül egy dohos, meszelt helyre érkeztünk, ahol a foglyok voltak tartva. Mindenkin kopott rongyok voltak, a higiénia még köszönőtávolságban sem volt, orrfacsaró bűz lengte be a szűk helyeket. A rabok közül mindenki máshogy fogta fel az egészet, valaki mérges volt, valaki a sarokban gubbasztva meredt maga elé, valaki pedig igazán jó kedvében volt. Ahogy végignéztem a  helyen, más nem járt az eszemben, csak az, hogy ha nem játszom jól a lapjaim, akkor bizony én is hasonló képen fogok járni, mint ők, és ahogy elnéztem, bőven lenne hely számomra is.
- Így jár mindenki, aki súlyosan vét a korona, a törvény és Isten ellen. – közölte a bajszos - Keresd meg a barátod.
Észre is vettem az egyik cellában egy leírásnak megfelelő személyt, aki kettő másik társaságában gubbasztott. Miután meggyőződtem, hogy az őrök már sarkon fordultak, odaléptem a rácshoz, majd kezeimet rátéve közel léptem.
- Hans? - kérdeztem, hogy jó embernél járok-e.
- Mit akarsz? - mordult felém.
- Figyelj, értem, hogy szar a helyzet, de próbáld magad összeszedni. – mondtam neki szúrósan. - A segítségedre lenne szükségem. – intettem közben, hogy jöjjön közelebb, mert a többieknek a cellában nem volt köze a beszélgetéshez. Ha nem akaródzott jönni, hozzátettem. - A kuzinod küldött. – az imént említettre hangos, jóízű nevetés tört fel belőle.
- Nos legalább őt nem kapták el ezek szerint... De mint láthatod, innen bentről korlátozottak a lehetőségeim.
- Hans, nevekre lenne szükségem. Kik vannak, akik még kint a pályán? -   léptem közelebb, már-már suttogtam. - Örülnék, ha felvilágosítanál az itteni helyzetről.
- A mi csapatunk, annyi, amennyit itt látsz. – mutatott kettő cellatársára
- Valaki köpött. Ellenben a konkurencia meglepően kevés. Piti tolvajok, akik basáskodni próbálnak... Az Árnyléptűek óta senki sem tudta megszilárdítani a helyét, reméltük, hogy majd mi, és ez lett az eredménye. Ritka, hogy az őrség veszélyesebb a konkurenciánál. – Kezdte el felvázolni a helyzetet, azonban aligha akartam hinni neki. Mindig van valaki aki ügyködik ilyenekben, és az igazi nagykutyák azok, akikről senki nem tud semmit sem, és emiatt nem is igazán kerülnek rács mögé.
- Van bármi ötleted, hogy ki volt a patkány? – tettem fel a kérdést.
- Egyet találtunk... Már a halakkal alszik a nordenflussban, ellenben azt mondta tudták hol keressenek minket. – röhögött fel, amire az egyik cellatársa kiköpött a rácsok mögül.
- Az a mocskos pap túlélhette. Az köpött be minket. – mondta rossz szájízzel.
- Hülye vagy te. Betörtem a fejét, és bedobtuk a csatornába ráadásul megivott egy csomó álmot, bűzlött tőle. nem élhette túl. Belső ember volt, és remélhetőleg már halott.
- Pap? – néztem végig rajtuk – Kicsoda? – azonban erre csak a vállukat vonták.
- Nem tudjuk. Volt egy szaglászott, visszaküldtük a templomba, aztán utána küldtek még vagy hármat. De nem kérdeztük nevüket, de az utolsónak magam törtem be a fejét, csak ez a csótány itt... – rúgott bele a társába - Nem hisz nekem. De nem is ez számít. Mit akar a kuzinom itt, és mit akarsz te?
- Eichenshieldnek vége... ahogyan az álomnak is. – böktem röviden, mert nem akartam semmit sem az orrára kötni. Egy halott ember bármit képes elmondani, hogy visszakapja az életét
- Ki az, akiben meglehet errefele bízni? Vagy már tényleg mindenki rács mögött van?
- Itt? Bízni? Senkiben kölyök, hát nem tanultad még meg? Se abban, aki rács mögött van, se abban, aki odakint. Ha szövetségeseket válogatsz, akkor is mindig számítanod kell arra, hogy hátba döfnek, ha valaki több váltót ajánl. –
- De... sajnos de. - böktem oda letargikusan. - Mielőtt elmennék, most ki áll a helyzetek élén? Vagy jelenleg teljesen nulla minden?
- Nem nulla egészen... De kaotikus. Vannak kis bandák, próbálnak alakulni, de egyik sem tartott pár hónapnál tovább. Vörös patkányok, A sötét lepel, a sarki gyémántok... Mégis ki a faszom talál ki ilyen neveket? – röhögtek fel ismét.
– Az árnyléptűek egyik régi tisztje a húgom törzsvendége... - szólalt meg a szőke.  - A bordély ahol dolgozik egy csatatér egy ideje, és dugni mindenki szeret. Kezdd a kurvákkal kölyök. a legjobb kapcsolat, ami az alvilághoz csak lehet. Ennek a barátnője, annak a testvére a másiknak a kuncsaftja. Nincs jobb háló. Persze semmi nincs ingyen. – Magyarázta a srác. Végre valami használhatót is hallottam, ha már idetoltam a képem erre a helyre.
Aprókat biccentgettem miközben magyarázott.
- A nevekre visszatérve, nekem mondod? Nálunk az összes banda neve ilyen "veréb" meg "kígyó" volt – röhögtem együtt velük .- Mondjuk, lehet azért, mert hasonlítottak a tagok ezekre, pláne az előbbinél. - nevettem jóízűen. - Na de mindegy is, köszönöm a tanácsokat. Hogy hívják a húgodat? – néztem a szőkére.
- Laetitia -  mondja miközben halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában. - Megmondanád neki, hogy sajnálom? Hogy nem tudtam megvédeni... A Csintalan csipkében dolgozik...
- Ez is milyen név?! – röhögött fel Hans ismét, miközben én lesütött szemmel bólogattam a szőke srácnak kérése hallatán
- Fiú! Megmondtad amit akartál? – lépett hozzám a bajszos őr.
Röhögésemet visszafojtottam, amikor megláttam az őrt közeledni. - Igen, uram. - biccentettem neki kurtán.
– Nos, Hans... Akkor ég veled. – köszöntem el tőle. Nem volt szokatlan olyan emberekkel beszélni, akikről biztosan tudom, hogy óráik, napjaik vannak halálukig, de ez most úgy még is furcsa volt. Miután kiértem a siralomházból, s újra szabadon fellélegezhettem anélkül, hogy marná az orrjárataim az emberek bűze, meg is indultam a „Csintalan csipke” nevet viselő bordélyház felé. Akármit is mondott André, hogy ne kurvázzam el az adott váltót… hát… remélem, elég megfelelőnek fogja látni az indíttatásom.[/color][/color][/color]

Utam Carolosburg negyedik gyűrűjébe vezetett, az úgynevezett „Csintalan Csipke” bordélyházba. Igazán jól szituált környéken volt már a negyedik gyűrű: gondosan rendezett lakóházak, az utcákban igényes ruhákban járó emberek, mindenféle boltok. Az egyik mellékutcán lefordulva értem a piroslámpás negyedbe. Nem is kellett sokat sétálnom, egy nagyobb épület bejárata előtt láttam a cégért. Amikor betértem, orromba azonnal belemászott a kellemes füstölőillat, gyengéd melankóliát előidézve nálam. Percek sem teltek el, amikor egy igazán fiatal leányzó belém karolt.
– Nocsak, milyen érdekes... Valami különlegességre vágysz így délután szépfiú? – csacsogott miközben lassú sétatempóban kísért a szalonban.
-Szép napot! - mondtam csalfa félmosollyal arcomon. - Igen, egy bizonyos Laetitia nevű hölgyeménnyel szeretnék... találkozni.
- Hogy mindig Lettinek jutnak az érdekes esetek! - ült ki puha arcára a szomorúság.
- Valami gond van? – lépett oda hozzánk egy negyven év körüli nő. Ruhája minőségi volt, hosszú barna haja válláig ért. Minden bizonnyal ő igazgatta az egész kócerájt.
- A fiatalúr Lettit keresi. – válaszolta a fiatal leányzó a Madamenak.
- Áhh értem. Szólok neki. – Mondta az idősebb nő, majd elvonult. A várakozás idejéig a fiatalka leültetett egy kényelmes bőrkanapéra. Egy díszes porcelántányérral kezében tért vissza hozzám, melyen egy csésze gőzölgő tea volt, és egy apró teasütemény.
– Köszönöm. – biccentettem aprót, majd apró kortyokban kezdtem szürcsölni a forró italt. Még be sem tudtam fejezni italomat, amikor egy gyönyörű, szőke leány foglalt mellettem helyet. Kék szeméhez hasonló színű ruhát viselt, kezében egy nagy, sárga legyezővel bocsátott ki magára lágy szellősugarakat.
- Úgy hallottam, engem keres... Laetitia vagyok. – szólalt meg csilingelő hangján. Lágyan simítottam végig orcáját, miközben szemeit csodáltam.
- Nem gondoltam volna, hogy szépséged még az elmondottakat is felülszárnyalják... – mosolyogtam. - Így van, önt keresném. - erősítettem meg szavait, s kézfejére csókot adtam. Próbáltam kizárni a fejemből, hogy a lány bizony egy utolsó kurva, és a lehető legilledelmesebben viselkedni, ha már egy ilyen helyre jöttem.
- És... Itt szeretne beszélgetni, vagy esetleg kettesben? Természetesen mindennek megvan itt a maga ára, ha itt maradunk kicsit kevesebb, mintha kisajátít egy órára. – közölte ugyanazzal a közömbösséggel, mint amivel bemutatkozott. Úgy látszik, a bókok már nem igazán hatják meg.
- Mennyi lenne az az óra? – dőltem hátra a kényelmes kanapén.
- Attól függ, mit kell magában foglaljon. – mondta arcán kacér mosollyal. Lesütött szemmel nevettem, majd megfogtam a kezét, jelezve, hogy mutassa az utat. - Akkor egy óra lesz.
Laetitia felvezetett az emeletre, ahol egy igényes lakosztályba vezetett engem. Nagy franciaágy selyempárnákkal, mívesen faragott faasztalka… látszott, hogy ez bizony már egy drága hely.
- Meg kell mondjam őszintén, nem voltam még sötét tündével, de eddig nem volt még rám panasz... De jó előre tisztázni, hogy mik az igények, és hogy ennek mi az ára. - mondta még mindig azzal a kacér, elbűvölő mosollyal arcán. - Gondolom nem véletlenül ajánlottak épp engem, mennyire különlegesek a kéréseid?
- Nem a legkülönlegesebbek, de.... speciálisak. – ültem le az ágyra, majd kigomboltam az ingem, s egyszerűséggel a földre vetettem. Oldalamra feküdtem, s jobb kezemmel intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Látszott benne, hogy némi tartással, de megindult felém, miközben fűzőjén lazított.
- Nyugodj meg... lazíts... A pénzről ne aggódj. – mondtam neki miközben felálltam, s André által adott zsebpénzből egy jó adagot letettem az éjjeliszekrényre. - Hagy segítsek azzal. – léptem mögé, s kezdtem lazítani a fűzőjén, miközben eltűrtem haját, hogy ajkaimmal hozzáférjek a nyakához, s lágyan csókolgatni kezdtem. A leány közben rápillantott a pénzre, s halkan bólintott, próbálva alkalmazkodni a helyzethez. Lágyan kibontottam szűk ruhácskájából, ami a földre csúszott, szemet adva a lány idomos, mezítelen testének. Megfordítottam derekánál, majd formás fenekét szorítottam, miközben puha nyakát végigcsókolgattam, majd a lány kezemnél fogva az ágyhoz vezetett, ahol örömtelien használtuk ki az egy órát a lepedők között…
Felültem az ágyban, s míg egyik kezemmel támaszkodtam, másikkal a hajával kezdtem el játszani.
- Most, hogy mindketten kellően kiszórakoztuk magunkat, azt hiszem, tárgyra is térhetnénk. - mondtam neki, miközben még mindig szemei szépségében voltam elveszve.
- Először is... Át kell adnom, hogy a bátyád mérhetetlenül sajnálja, hogy képtelen volt megvédeni téged.  – kezdtem kijátszani a szimpátia kártyát.
- Tárgyra....? – nézett értetlenül, majd amikor testvérét említettem kicsit elszomorodott. - Óh. Holnap akasztják, igaz?
- Igen. Nagyon sajnálom, hidd el. Igazán jól ismertem a srácot, és, el kell mondanom, hogy nagyon sokat gondolt rád, és igazán fontos helyet foglaltál el a szívében. Szörnyű dolog, hogy mennie kell. – simítottam végig a lány arcán, miközben lesütöttem szemeimet.  
- Hát persze... Szörnyű dolog igazán... – nevetett fej, majd megköszörülte a torkát. - De bárhogy is legyen, a testvérem volt. Talán még elmegyek elbúcsúzni tőle. – mondta, miközben az asztalra letett pénzt számolgatta.
- Mindenesetre, lenne még egy kérésem tőled. Hallottam, hogy egy tiszt is gyakran a vendéged. - túrtam bele hajamba.
- A katonák valamiért Annie-t és Myrtillt jobban kedvelik, én a különlegességekre vagyok inkább specializálva. Különleges igényű vendégekre, és azokra, akiktől félni szoktak. De ne félj, a sötét tündéknek csak jó hírét keltem.
- Nem olyan tisztre gondoltam... Mondd neked bármit is az, hogy árnyléptűek? – vontam magasba a szemöldökeim.
- Ez az információ bizalmas. De tudsz annyit fizetni, hogy megosszam veled. – közölte az egyértelmű tényeket.
- Persze, hogy tudok, szerinted miért perkáltam annyit az asztalra? - nevettem fel. - Hallgatlak.
- Egyikük, bizonyos Rozgor valóban a kuncsaftom. Vagyis ő már csak volt árnyléptű, a szervezet feloszlott, és azt suttogják a főírnok azóta a megmaradt tagokat is a markába kaparintotta a többiek inkább bújkálnak... De az árnyléptűeknek vége.
- Szóval ez a bizonyos... Rozgor. Mesélj róla. Miket szokott mondani, amikor itt van?
- Többnyire azt, hogy nem tudja, mit kezdjen az életével vagyis... nos... halálával. - nevetett fel Laetitia. - Mint mondtam, a különlegesek az enyémek. Tudod egyáltalán mivel foglalkoztak az árnyléptűek?
- Annyiról tudok, hogy az alvilág jelentős csoportja volt, de többet nem igazán. – mondtam neki homlokomat ráncolva.
- Az árnyléptűek uralták ezt a kört, a negyediket. Bent az ötödik körben már csak stricik és kurvák vannak a leggazdagabbaknak. Még nálam is drágábbak... A negyedik kör viszont még elég gazdag volt nekik, loptak mindent, és eladták a harmadik kör feketepiacán ahol minden áru találkozott. De mióta nincsenek... Nos azóta rendesen áru sincs, szervezés sincs. Igencsak kínos, minket meg próbál megvenni az az idióta Gehrig, és azt hiszi így megszerzi majd ezt a kört is. Szóval Rozgor nem túl boldog, szeretné a régi szép időket, vagyis leginkább lopni ahogyan a fajtája szokta. Persze kérdeztem minek van itt, meg dolgozhatna ő is a többi démonnal, de túlságosan imádja a szabadságát és Carolusburgot is. Szomorú ügy. – vázolta fel a helyzetet, amit próbáltam minél pontosan eszembe vésni.
- Mi van a többi körrel? Ott nem is történnek illegális tevékenységek? - Dőltem hátra, miközben pipámat dohánnyal tömködtem, s rágyújtottam.
- Te tényleg nem idevalósi vagy mi? – nevetett - A külső kör a csempészeké, a Nordenflusson érkező áru egy részét nyúlják le, a második kör intézi a lefizetéseket, uzsorákat... Zsarolás, korrupció, ami csak kell, de segítenek bejuttatni az árut a városba és a harmadik körben eladják. Itt, a negyedik körben már jobban megérte a gazdagoktól lopni, ez volt az árnyléptűeké, legbelül pedig a gazdagoknak adni a szolgáltatást, többnyire lányokat... De ki tudja még mi mindent. Érzékeny szimbiózis ez, és mivel lett egy üresség itt, mindenki be akarja tölteni a több pénz reményében.
- Szóval... azt mondtad, hogy ez a Rozgor szeretné, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, nemde? Le tudnál szervezni egy találkozót vele? – kérdeztem tőle, miközben nagyokat szippantottam pipámból. - Ja, és egyébként ki is ez a Gehrig, aki meg akar titeket venni?
- Legyen. Összehozlak vele. Rozgor jól bánik velem, és rád se volt panasz, talán ennyit még megtehetek. Hova küldjek üzenetet? – kérdezte, majd a Gehrig szóra arca haragossá vált.
- Ő a főstrici. A belső körben futtatja a szajhákat, de a többi is jutalékot fizet neki, és úgy gondolja mi is kellünk neki. A monopólium jó üzlet, ő szabhatja meg az árakat, és mindent. Rohadt egy alak.
- Minél hamarabb, ha lehet. A legelső alkalommal, ha jön hozzád, említhetnéd is neki. Tudnál ajánlani valami jó, viszonylag olcsó fogadót? Még nem igazán találtam helyet, amióta a városban vagyok.
- Ha olcsót akarsz a külső körben nézelődj, főleg hajósok kocsmái szoktak olcsók lenni. Az utazók közt talán nem is leszel feltűnő. A kikötőnél biztos találsz, de nem vagyok járatos arrafelé. Küldj egy üzenetet még este, ha találtál helyet.
- Úgy lesz. És köszönöm. - öltöttem magamra ruháimat közben. - Ami azt illeti... Még az is lehet, hogy személyesen fogok eljönni, átadni az üzenetet. – vigyorogtam a lányra kacéran.