Magánküldetés: Indulj Keresztesvitéz

Az öregkor egyik kellemetlen következménye, hogy az ember már nem alszik el olyan könnyen. Még szerencse, hogy valami csoda folytán az embernek nincs is már szüksége annyi pihenésre, vagy legalább is úgy érzi.
Sebastian nagy nehezen álomba merült, de nem feledkezhetett meg sokáig a világ gondjairól. Még a Nap gondolata se járt a horizont közelébe, mikor kopogás törte meg a cellája csendjét. Egy pillanatig reménykedett benne, hogy nem az ő ajtajának kinyitását követeli valaki, de ennek kevés esélye volt. A vastag falak és ajtók nem nagyon engedték, hogy más cellákból bármiféle zaj is átszűrődjön, így biztos őt akarja valaki kiráncigálni az ágyából.
Az enyhe hűvöstől elgémberedett tagokkal kászálódik le kemény ágyáról, majd takaróját meztelen altestére tekeri. Az ajtóhoz lép, bal kézzel kinyitja, miközben jobbjával a megfelelő fogást keresi alkalmi ruhapótlékán.
- Küldött... – motyogja egy megszeppent, tejfel szőke fiúcska az ajtó előtt.
- Mond fiam nyugodtan. -   teszi az öreg keresztes fiú vállára bal kezét.
- Jaakobsen testvér, von Utrecht rendfőnök küldött, hogy a szobájába invitáljam. Azt mondta az ügy nem várathat magára...
- Rendben. Egy perc türelmet fiam.  – azzal visszafordul a szobájába és behajtja az ajtót.
Gyorsan magára ölti egyenruháját mellyen büszkén feszít az Egyház keresztje mellett az Ordo Malleus jelképe is. Csizmája felhúzása után kardját is oldalára köti egy gyakorlott mozdulattal.
Kilép az ajtón és azonnal megindul a rendházfőnök szobája felé. A fiatal fiú, kit érte küldtek, végig a nyomában van. Hamar oda is érnek a keresett helyiséghez. A gyermek szolgálatkészen Sebastian elé fut és sarokvasig tárja az ajtót, buzgalmában szegény pára majdnem hasra is esik.
A szoba nem túl nagy, de azért lényegesen tágasabb és jobban berendezett, mint ami egy átlagos rendtestvérnek jut. Egy másik ajtó is van a falon, ami a rendfőnök hálójába vezet. Magát a szobát egy kissé nyirkos szőnyeg borítja részben, míg a falaknál könyvespolcok roskadoznak értékes terhük alatt. A terem közepén áll az íróasztal, mögötte a kárpitozott székkel, ami a rendfőnök sajátja. Az idősödő előjáróság székébe ül, csukott szemmel. Hosszú, rendezett haját egy szalag fogja hátra. Minden egybevéve arca szép, közel sem tükrözi valós korát, de mégis van a férfi kisugárzásában valami undorító.
Sebastian az asztal elé sétál. Egyértelmű, hogy a férfi tudja, már itt van, de nem kíván egyelőre figyelmet fordítani az Úr katonájára.
- Hívatott Excellenciád. – szólal meg basszus hangján az öreg harcos.
- Óh, sajnálom Jaakobsen testvér, pont elgondolkoztam valamin. Kérem.  -  kesztyús kezével az övénél jóval puritánabb, melletted lévő székre mutat  -  Foglaljon helyet!
Míg Sebastian helyet foglal, a másik férfi a gyerekre pillant és fejével, nem túl kedvesen, jelzi, hogy hagyja el a szobát.
- Elég mulya gyerek, nem? – kérdi Utrecht.
- Vézna fiúcska, nem tagadom, de még előtte a férfivá válás kora. Megfelelő edzéssel dicső harcossá válhat. – feleli Sebastian.
- Talán. Keresztesnek gyenge, papnak ostoba, inkvizítorokról ne is beszéljünk.  - kissé elmosolyodik  - De majd csak akad neki valami, az Úr kegyes. Nem hagyja magára a báránykáit, én pedig az Úr szolgájaként kezem alá vettem.
Válasza közben felemelkedik székéből Utrecht így megmutatkozik vékony alkata. Látszik rajta, hogy ő maga sosem volt keresztes vagy nem végzett semmiféle feladatot, ami izmokat építhetett volna vézna végtagjaira. Egyszerű öltözet nyílván nem hivatalos viselete. Fehér ing, fekete zeke és nadrág alkotják ruházatát. Az egész férfi bárámennyire is szerencsétlen jelenségnek tűnik, megvan benne a hatalommal rendelkező, és ezzel tisztában levő emberek, tekintélyparancsoló pöffeszkedése.
Sebastian közömbösen figyeli ülő helyzetéből a férfit miközben az előveszi a két serleget és megtölti azokat vörösborral. Nem nyűgözi le különösebben Utrecht. Közel sem a „szetem, nem szeretem” szintű problémáról van szó. A másik férfi a felettese, tőle kapja a parancsait, és ha azok nem teljesen értelmetlenek vagy eszeveszettek a saját szemszögéből, akkor teljesíti is őket, bár ez igen nagy kategória, nehéz volna olyasmire kérni, amit ne tenne meg, ha parancsot kap rá.
Utrecht átnyújtja neki az egyik kupát:
- Remélem kedvére való. Szeretem ezt a bort.
- Remek minőség Excellenciád. – dicséri a nedűt Sebastian miután belekortyolt.
- Sejtettem, hogy tetszeni fog magának, Jaakobsen testvér. Egy kis Einhoft mellőlli földterületről származik. Én magam áldottam meg még papi koromban, minden bizonnyal amiatt ilyen kellemes ital. - a férfi kicsit nevet a saját viccén.
- Mindenesetre itt van, ahogy kértem. Dicséretes. Eddig sosem volt panaszom a készségére, eddig sem lesz, azt hiszem. -   dobja el a serleget Utrecht, közben gonosz vigyor terül szét az arcán  - Utálom az eretnekeket. Remélem maga is... Csak egyetlen dolog van, amit jobban utálok... Jaakobsen testvér, ön szerint mire gondolok?
Sebastian szakállát simogatva figyeli férfitársát. Furcsa alak. Szeret színpadiasan viselkedni, vagy csak egyszerűen egy elkényelmesedett fráter  A férfi viccére még csak el sem mosolyodik az idősebb keresztes. Túl öreg már ahhoz, hogy azon fáradozzon a megfelelő benyomást gyakorolja másokra. A kirohanás egy picit meglepi, de teljesen érthető. Ő is hasonlóan érez azok iránt, akik semmibe veszik a hitet, csak jobban kezeli a dühét. Mondjuk ennek az is lehet az oka, hogy nem egyszer onthatta már az Egyház ellenségeinek vérét, ami azért valamennyire nyugtató hatással van az idegekre.
A férfi kérdése merengésre készteti, bár nem pont a kérdésről kezd el gondolkozni. Most jön rá, hogy milyen kevésszer is találkozott személyesen ezzel a pöffeszkedő bohóccal. A parancsot rendszerint levélben vagy futáron keresztül, szóban kapták. Ha valakinek Utrecht elé kellett fáradnia, az vagy nem jelentett jót, vagy nem jelentett jót. Hirtelen Sebastian agyán is átfut, hogy valami olyasmit követett el, amit nem kellett volna, de rövid összegzés után rájön, hogy a közelmúltban ilyen eset biztos nem volt. Ha pedig valami régi sérelmet akar a férfi a fejéhez vágni, hát jöjjön csak, az ő lelkiismerete tiszta.
- A protestánsokra? –próbálkozik meg a válasszal, holott egyáltalán nem ezen járt az esze.
- Protestánsok, eretnekek. Ugyanaz a kettő. Gondolkozzon Jaakobsen testvér, mit utál jobban az eretnekeknél?
- Én uram? Igazából senkit. Sok undormánnyal volt már dolgom, de még mindig azt tartom a leggyalázatosabbnak, ha valaki nyíltan kétségbe vonja az Úr és az Egyház szavát. A többi? Csak apró mocska a Sátánnak az Úr gyönyörű világában. Kiirtani való hulladék.
- Ejnye Jaakobsen testvér, ejnye – komorul el a rendfőnök egy pillanatra - Démonok! Démonok... A természet legundorítóbb viccei, amiken már csak kacagni sem lehet. Aligha van valami, amit jobban utálok a démonoknál... Elvégre mégis ez lenne a célunk nem? Kiszagolni, érzékelni, elpusztítani őket. Egy Malleus tag érzékeli azt is, ha csak baszott valaki egy démonnal! Csírástól kell kiírtani a mételyt, nincs nagyobb ellenségünk ezeknél a mocskos népeknél, ha Isten adott valami feladatot nekünk, akkor az elpusztítások az.
Sebastian szakállát simogatva, csendben figyeli a rendfőnök kiborulását. Igen mély hatást tehettek rá a démonok, ha ennyire heves érzelmeket táplál irántuk. Biztos érdekes történet, ami miatt ennyire utálja őket. De a vén malleusos nem táplál ilyen érzéseket a pokolszökevények iránt. Egyszerű, maguknak való népség a démonoké. Amíg nem háborgatják őket, annyira nem zavarnak sok vizet. Persze Isten ellen való a munkájuk, de ritkán tesznek komoly károkat, ha mégis, akkor természetesen le kell vágni őket, mint egy engedetlen kutyát, de annyi. ~Vannak rosszabbak a démonoknál, sokkal rosszabbak.~
- Ha Excellenciád mondja, nyilván így is van – bólint Sebastian.
- Talán egyszer megérti…Nem fontos.
Válasz közben egy térképet vesz elő a rendfőnök és leteszi Sebastian elé. Ujjával, anélkül, hogy odanézne, rábök egy településre:  Falchburg.
- Finom sörök, bő szüret, kellemes kenyér, s persze csodás kurvák. Falchburg egy jó csodás kis hely, ám az ottani pap rémisztő üzeneteket küldött arról, hogy egy helyi démon sorozatosan csábítja el az asszonyok férjeit. Mit szól ehhez?
A térképre pillantva azonnal felismeri Sebastian a területet. Sokszor útba esett már különböző küldetései során, de a településre kifejezetten eddig soha nem kellett elmennie. Maga a feladat pedig, hát, nem valami bonyolult. Egy csábításdémon, akit le kell vadászni. Ennél rosszabbakat is bíztak már az évek során a veteránra. Persze nem szabad így se félvállról venni a dolgot. Túl sok bajtársát veszítette már el a pokolfattyaknak hála, és ő maga is nem egyszer került kellemetlen helyzetbe miattuk. De túlbecsülni se kell az ellenfelet. Végső soron akkor fog kiderülni bármi is, ha már a faluban van, és meghallgatta a pap beszámolóját.
- Gondolom egy csábításdémon az. Azt kívánja Excellenciád, hogy keressem meg és pusztítsam el a fattyút? –vonja fel kérdőn a szemöldökét Sebastian.
- Egész pontosan. Azokkal is kezdjen valamit, akik összeháltak egy démonnal. Nem szeretném, hogy ilyenek maradjanak a városban. Aki egyszer hajlandó volt a romlásra, máskor is lesz. Jegyezze fel őket, majd küldünk egy inkvizítort, aki rendelkezik a bűnösségükről. Van kérdése esetleg?
- Csak a démont öljem meg? Biztos terhelni kell a Szent Inkvizíciót ilyen apróságokkal, hogy holmi paráznákat kelljen üldözniük? – egy pillanatra elhallgat, gyorsan átgondolja, hogy van-e még valami - Egyedül engem tisztel meg a feladattal Excellenciád, vagy még valaki velem tart majd?
- Elég a démont. Jegyezze le őket, s átadjuk egy inkvizítornak. Voltam én is inkvizítor, csak a seggüket meresztik, nem árt nekik egy kis munka néhanapján.  Egyedül. Nem hiszem, hogy meghaladná a képességét a feladat, Jaakobsen testvér. Esetleg szeretne magával vinni valakit?
- Nem hiszem uram. Szerintem egyedül is elbánok a feladattal. Bár... Esetleg ha egy papot tudna nélkülözni a rend, akkor örülnék ha velem tartana. A falu pásztorának lehet jól jönne egy kis lelki támasz, és ha netán kiderülne, hogy ő is bűnbe esett, kell egy tiszta lelki vezető a falunak – áll fel beszéd közben a keresztes.
- Jól van, nincs ellenemre, ám úgy gondolom, felesleges Malleus papot vinni erre a feladatra. Írok menten egy menetlevelet, látogasson el valamelyik házba, s kaparjon össze egy olyan papot, aki megfelelőnek tűnik a feladatra.
Pennát és lapot vesz elő a méltóság. Legalább öt percig kerekíti kackiás betűit, míg elkészül a parancs, amit viasszal pecsétel le, majd átnyújtja Sebastiannak.
- Azt hiszem minden helyén van. Ellátmányt, lovat talál. Szüksége van esetleg még valamire?
A parancsot a ruha ujjába süllyeszti, miközben fejével nemet int. Apró meghajlás után el is indul az ajtó felé. Mielőtt kilépne a szobából még visszafordul a rendfőnök felé:
- A fiú, akit értem küldött, honnan kerül a rendhez?
- A fiú?  - mosolyodik el a rendfőnök - A szülei démont bújtattak. Saját kezemmel húzattam őket karóba, de a gyereket nem hagyhattam árván. Mégsem vagyok én valami szörnyeteg – mosolyodik el még inkább a férfi - A szülei démont bújtattak. Saját kezemmel húzattam őket karóba, de a gyereket nem hagyhattam árván. Mégsem vagyok én valami szörnyeteg –int az ajtó felé a férfi.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus Excellenciád – lép ki az ajtón a harcos.
Sebastian egyenesen a cellája felé veszi az irányt. Felölti páncélzatát, majd elindul megkeresni a számára kiutalt hátast. Hamar meg is találja az állatot, aki fel van szerszámozva, málhájában meg ott a szükséges ellátmány az útra.
Felül a lóra, könnyű ügetésben hagyja el a rendházat és a város kapuja felé veszi az irányt.
Pár perc lovaglás után, épp az egyik papi rendház mellett visz el az útja. Lovát az ajtó elé irányítja, ahol egy könnyed mozdulattal leszáll a nyeregből. Az állatot kiköti az egyik fa oszlophoz, ami a bejárat közelében van. Miközben az ajtó felé megy, előhúzza a Malleus rendfőnök parancsát.
Határozott kopogtatására hamar fürge, kövön surrogó léptek válaszolnak. Egy tonzúrás, kissé idősödő barát nyitja ki az ajtót, majd meglátván a teljes páncélba díszelgő harcost, remegő hanggal kérdezi:
- Di….di…dicsértessék testvér. Miben segíthetek?
- Dicsértessék! Parancsom van Utrecht rendfőnöktől. Küldetésre megyek és szükségem lenne egy papra – nyújtja át a tekercset a barátnak.
- Sajnálom, nekem nem tisztem parancsolni az itteni papoknak jó uram. De örömest elvezetem önt a ház vezetőjéhez.
- Nem szükséges. Vidd neki el a parancsot, és mond, hogy minél hamarabb küldjön egy atyát. Idekint várok addig.
- Aaaaaazonnal – siet be gyorsan a csuhás.
Sebastian visszasétál a lovához. Az oszlopnak támaszkodva figyeli a rendház ajtaját, miközben mélázva simogatja a fekete állat orrát. Nem tudja mi szerepelhetett a parancsban, de vagy az, vagy az ő fellépése igen határozott volt, mert jó tíz percen belül nyílik is a kőépület ajtaja és egy vele egymagasságú botot kezében tartó és batyut cipelő, fehér ruhás pap lép ki az utcára. Fiatal, erős testfelépítésű férfi, széles vállak és legalább olyan magas, mint Sebastian, fekete haja copfba fogva, arca frissen borotvált.
A keresztestől körülbelül egy méterre áll meg, és a baráttal ellentétbe a megrettenés aprócska jelét se mutatja.
- Dicsértessék testvér. Lomifar atya vagyok. A rendfőnök úgy határozott, hogy én tartsak magával a küldetésén – mutatkozik be kellemes bariton hangon a fiatal pap.
- Dicsértessék Atyám. Sebastian Jaakobsen testvér vagyok. Remélem nem bánja majd meg a megtiszteltetést. De előre szólok, nem kellemes, vasárnapi misére megyünk Lomifar atya. Ha nem szeretne velem tartani, most gondolja meg magát – válaszol kissé komoran a keresztes.
- Nem szándékozom meghátrálni a feladat elől. Ugyan maguk Isten harcosai, de mi sem hátrálhatunk meg a gonosz elől.
- Örülök, hogy így gondolja Atyám. Ellenben azt előre tisztáznom kell, hogy amennyiben a démon magát is elcsábítja vagy bármilyen módon megrontja, nem fogok kegyelmet tanúsítani maga iránt se.
- Nem is várom el Testvér – komorul el egy kicsit Lomifar, de látszik, szándékai komolyak.
- Ennek örülök. Lova van atyám vagy gyalogszerrel szándékozik eljönni Falchburgig?
- A város kapujánál vár rám egy hátas, a rendházunk elég kicsi, istállónk sajnos nincs.
- Rendben van. Addig én is csak gyalogszerrel megyek akkor. Eleget fogunk a nyeregben zötykölődni.
Eloldozza a lovat az oszloptól és a papra néz. Az bólintással jelzi, hogy részéről indulhatnak is.
A város kapujáig némán mennek el, ahol Lomifar atyát már várja egy ministráns fiú a felnyergelt állattal. Az atya megköszöni a gyermeknek szolgálatait, majd Sebastian mellé léptet, aki már hátasán ülve várja társát.
Együtt léptetnek ki a városkapun, majd ügetésre fogják lovaikat a hajnali napsütésben a démon rontotta falucska felé.