PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája

Megfeszülnek az izmok, az izzadtság hidegen szalad le a komoly számításokat futtató fej halántékán. Két tízes szintű karakter, egy győztes, egy vesztes. A feladat egyszerű, minden játékos kiválaszt egy tetszőleges olyan kasztot, mely nem egyezik a saját vagy multizott karaktere kasztjával, majd egy választott társával leharcolnak egy azonnali hosszúságú csatát. Mik hát a szabályok?

- Mindkettő kari 10-es szinten van, alap felszerelés (Ha kérdésetek van erről, kérdezzetek), semmi pályázott skill, minden képesség 10-es szintig.
- Semmi tárgya vagy gyógyital
- Kérlek használjatok képességeket
- Nincs másodlagos kaszt, csakis elsődleges.
- Nincs állat, nincs útból származó bónusz.
- Nincs személyes passzív, csakis képességből származó passzív.
- Győztest döntsétek el egymás között, nincs jelentősége. Ha vitás a kérdés, rám is hagyhatjátok vagy lehet döntetlen a végeredmény.
- Egyelőre ne használjatok olyan kasztokat, amik szociális kasztok, ugyanis erős hátrányban vannak a többiekhez képest (Ez nem tiltott, csak nem ajánlott)
- Nem várom el, hogy legyen történet a harc mögött, de emellett kifejezetten értékelem, ha akad.
- A megjelenített karik lehetnek történelmi személyek, más franchiseökból szereplők, saját kitalált OC-k, akármi, de a lényeg az, hogy a játék nem kanon.
- Ha kérdésetek van, keressetek meg engem kérlek.

Jutalom: 1500 Váltó és egy gyenge gyógyital.
Határidő: 9. éjfél

- Mavet úrnő, Irasabeth erre tart! – a félangyal szinte estében hajtott térdet, ám nem mutattam, hogy a hír hagyott volna bennem bármilyen nyomot. Álltam a nagyoltár előtt, mint az ezüsttel futtatott alabástrom őrszobrok, a szentek és angyalok, kezeim bizánci módra keresztezve a mellkasom előtt, hüvelykujjaimmal összefonódva.
- Ő volt, aki végzett Diadallal három napja? - kérdeztem nyugodtan, olyan természetesen lágy hangon, amely szinte nem is bolygatta meg a levegőt.
- Ő, Mavet úrnő. Ezért kérem, hogy meneküljön, mielőtt a testvérei sorsára jut. - könyörgött, de elkésett. A templom jobb időket is megélt ajtaja égrengető robajjal szakad ki a helyéről, becsapódva a főhajó padsorai közé. Az erő, ami a vastag szárnyakat bevetette magával sodorta annak két ajtónállóját is, akik arcukon a fájdalom legérzékletesebb jeleivel terültek el a földön a romok és törmelék között, míg a halálukat hozó pallos le nem csapott rájuk. Felelőtlenül használták a nevemet, amióta csak kitört a Végső Háború, a démonok, az átkozott Lucifer meg Léviathan fattyai úgy szórták a halált mintha a jussuk lenne. Pedig a halál csak az én erőm lehetett, az én eszközöm, mert csak egyedül én tudtam bánni vele. Én, Mavet, a Negyedik Lovas a Sápadt Lovon; a lovas, kinek neve Halál.
- Ez az Úr háza, kígyófajzat. Itt téged nem látnak szívesen. - szólítottam meg az ereje adta gyönyörben fürdő démont, ahogy az belépett az előtér küszöbén. Nem hatott meg sem a szépsége, sem a szemeiből sugárzó harag, amely szinte égette azt, akire rásütötte a pillantását, de még a hatalmas kard sem, amely az ujjai között táncolt, mint egy engedelmes véreb a gazdája láncán.
- Az Urad már senkit nem lát szívesen angyalfattyú. A terve bevégeztetett, s új urai lesznek ennek a világnak. De téged szívesen visszaküldelek hozzá. - köpte vissza vicsorogva, én pedig az arcomon éreztem a szavaiból sütő gyűlöletet. Kezei rászorítottak a kardja markolatára, majd ahogy előre döfött vele a lelkében élő tűz kiszökött és vízszintes lángoszlopként tört felém.
~ Épp úgy, ahogy az Úr angyala mikor Izrael törzsei előtt ment, csupán groteszk és torz módon. Nem tudsz semmit, Irasabeth és nem is fogsz sohasem. Az Úr terve nem az, hogy tiétek legyen a föld, hanem hogy elpusztuljon. Ti csak megteszitek az én feladatom és elégetitek a jó mag közé esett konkolyt és ártalmat, majd elégtek a saját tüzetekben. Az Úr népe, az Igaz Nép már biztonságban zengi az Úr dicsőségét az angyalokkal az Úr hegyén. Te azonban sosem fogod meglátni sem. Tzedeq.
A pokoltűz éppen elért volna, mikor ujjaim ráfonódtak a mérleg nyelére és igazságosan visszafogták annak pusztító erejét. A láng egyedül az arcomon nyalt végig, egy kétujjnyi, vöröslő sávot hagyva maga után, de nem hagytam, hogy a fájdalom kizökkentsen. Mert a Halál nem hajol meg a fájdalom előtt. A démon haragja csak tovább nőtt, ahogy gyilkolásra való vágya kielégületlen maradt, én pedig szinte émelyegtem a bűn ennyire tömény jelenlététől. Ahogy rohamozva dübörgött át a köztünk lévő távolságon engedtem Tzedeq erejét visszatérni a mágia körforgásába, majd tenyereimet egymáson finoman csúsztatva idéztem meg Égi Vértemet és annak hosszát használva egyensúlyozásra kipördültem a támadás elől. Az ezüstösen csillogó, elegáns kasza végigszántotta a levegőt, mintha súlytalan lett volna és ragyogó ívet húzva maga után vágott a démon oldala felé. Irasabeth-et vitte előre csapása ereje, így nem sikerült elég mélyen belévágnom, de elég volt, hogy felsértsem a bőrét és újabb okot adjak neki a dühöngésre.
- Ennyi csak, amire képes vagy, ivadék? - Egy lépést hátráltam, hogy megfelelő távolságba kerüljek Égi Vértem pengéjének, ám a démon ügyesebb volt, mint hittem.
- Még csak bemelegítek. - horkant fel dölyfösen, kardját ismét csapásra emelve, ezúttal fegyverem nyelének és élének találkozását célozva. A pallos pengéje megakadt az illesztés résében és azonnal tudtam, hogy ki akarja rántani a kezemből. Talán kiszabadíthattam volna a fegyverem, mielőtt erőfölényét felhasználva kitépi a szorításomból, de azt akartam, hogy győztesnek érezze magát. Hogy annyira elteljen a sikerével, hogy ne védekezzen, és ne kerüljön el. Elengedtem a kasza nyelét, amitől az pörögve repült át a templomon, ám ahogy a démon szemei elégedetten néztek utána az arca elé emeltem a tenyerem.
- Semesh! - A kitörő szent fény túl gyors volt, hogy a démon elkerülje, de hátralépett annyira, hogy eltévesszem a célt. A ragyogó ív a mellkasának csapódott, fájdalmas szitkozódásából ítélve megperzselve az átkozott kígyóbőrt ami a tüzet tartotta formában, ami a lényege volt. A démon üvöltött, mint a sebzett bikák és letépte magáról a páncélját, amely akár lehetőség is lett volna ha nálam van a fegyverem. Irasabeth tekintete hirtelen váltott őrjöngőből hideg gyilkolási vággyal telivé, pallosa egyetlen suhintással alakult éjfekete, éjszakai szellemfa göcsörtös ágához hasonló groteszk kaszává, torz másává az én ragyogó Égi Vértemnek. Csapása gyors volt és könyörtelen és tudtam, hogy felesleges kitérni előle. A fekete penge akadály nélkül haladt át a ruhámon, a bőrömön, a húsomon és a tüdőmön. Másodperceim lettek volna hátra, ha nem az lettem volna, aki.
- Mavet… - suttogtam elhaló hangon, ahogy a démon kihúzta fegyverét belőlem. A szín kiszaladt a bőrömből, pillantásom üveges lett tagjaim pedig hidegek, mint aki meghalt. A tátongó seb összehúzódott annyira, hogy halálosból súlyossá váljon, ám így sem maradt sok időm, hogy legyőzzem a sátánivadékot. Szinte nem is láttam, ahogy megpörgeti kaszáját és még nagyobbá és még ocsmányabbá alakítja, semmit nem tudva az igazi, fenyegető eleganciáról, mert lélekben már máshol jártam. Az Úrnál, és az Úr oldalán álló fivéremnél, a Vörös Ló lovasánál, az Elsőnél közülünk.
~ Viszály, fivérem, kölcsönveszem az erőd. Koah!
A hatalmas kard nehéz volt, nehezebb mint amihez szokva voltam, de talán volt bennem annyi erő, hogy egy ideig forgathassam és nekem most pont mérete és súlya miatt volt rá szükségem. Meglendítettem a démon lesújtó kaszája felé és könnyedén állítottam meg, fölülkerekedve és hozzácsapva a templom márványtalapzatához. Kihívóan néztem a fegyvert markoló Irasabethre, ám a nő sötét mosolyra húzta az ajkait.
- Vitézen küzdöttél, félangyal, de már tudod, hogy ellenem nem győzhetsz. Add át az uradnak, ha elé kerülsz, hogy Irasabeth királynő üdvözletét küldi.
Bőre alól mintha a lelke tört volna elő, ahogy vörösen izzó pikkelyek borították be és egyre nagyobbra hízott a lopott erőtől. Sátán hatalma szállta meg, ahogy jobban és jobban hasonult az álnok kígyóhoz, a pusztítás iránti vágytól fűtött sárkány alakjában, megrengetve a templom szobrait és szentképeit. Kiegyenesedtem, amennyire a tüdőmbe lassan szivárgó vértől tudtam és szembenéztem a sárkány aranyló-fortyogó szemébe.
- Csak egy démon vagy, Irasebeth királynő, most csak kiviláglik a kígyó Sátán öröke a bőröd alól. – Elengedtem Koah erejét, amitől a kard semmivé lett. Már nem volt szükségem fegyverre. - De hallom már a negyedik fenevadat, ahogy azt mondja: Jöjj! És jövök, egy sápadt lovon és kiszúróm a konkolyt a búza közül az Ítéletkor. Mert a nevem Halál, és a Halál fölött senki nem diadalmaskodhat. Olam! - utolsó szavam már elnyomta a hirtelen feltámadt szélvihar, mint az, amely kiszárította a választott nép előtt a vörös tengert az Ó-Terrán. A templom falai remegni kezdtek, a márványlapok közül indák törtek fel, erősek és szívósak, amelyek csak ezen föld mocsaraiban ismertek. A növények gúzsba kötötték a bestiát az hiába tépte őket, újabb és újabb tekeredett rá a lábainál és a szárnya tövénél, ahogy azt a világot irányító angyal akarta. A mennyezet megremegett, ahogy mennydörgés rázta meg az eget és apró kövek kezdtek hullani.
- Az Úr látja a lelkem. - mosolyodtam el nyugodtan, ahogy felnéztem az első nagyobb darab kőre, amely zuhanni kezdett.

Nem fogsz te senkinek üdvözletet küldeni, Irasabeth. Az Úrnak különösen nem, mert ahová te mész ott csak szenvedés lesz és fogcsikorgatás.



Az angyal a kövek között kutatott, míg meg nem találta a nefilim összetört testét, pont a sárkány előtt. Egyetlen mozdulattal odébb fordította a mázsás mennyezetdarabot, ölébe vette a meggyötört Lovast és elindult a lépcsőkön.
- El… Elvégeztem, amit kellett, Samael? – nyögte a nő, noha szemei ugyanolyan élettelenek voltak, és tagjai sem mozdultak az angyal karjaiban.
- Elvégezted, Mavet. Az én nevemben harcoltál, ezért most eljöttem érted. - bólintott a férfi, miközben tovább haladt. A lépcső már nem a templom szentélye felé vezetett, egy idegen, fénylő helyen voltak.
- A Pokol vár rám vagy az Úr, Samael? - kérdezte a Halál, mire az angyal elmosolyodott.
- Meglátod, Mavet. Ne feledd, mi nem sietünk sehová.
- Akkor hát méltó lettem hozzád? A nevedhez?
Samael nem válaszolt.

Ki nem mondom annak az álnok családnak a nevét, mert az a név oly átok, mely családom tagjait mérgezi. Inkább ennék emésztő tüzet, hogy kínok kínjával haljak meg, mint ajkaimmal illessem kezdőbetűit. Már csupán attól felkapom a vizet, ha valahol szóba kerül a riválisom családneve. Ők szintén mágusok, mint mi. Dölyfös, pocskondiázó népség, akik sosem tudják hol a határ. Egyszer még be fog nálam telni a pohár, s izzó gyűlölettel és emésztő haraggal sújtok le rájuk. Honnan jön elő mindez? A mélyről, ami pusztán túlmutat a szavak korlátjain, valahol ott benn, amit léleknek neveznek a vallásos emberek. Az igazság az, hogy családjaink már elég régóta hadban áll egymással. Fogalmam sincs, hogy mi volt vagy lehetett a kiváltó oka. Egy ideig védekezik az ember, de ez nem olyan dolog, amit pusztán kézlegyintéssel elintézhetsz. Nagyobb úr az annál, s ha egyszer átadod magad, akkor sosem szabadulhatsz ki onnan. Tudd meg, hogy soha sem győzhetsz!


× × × * * * × × ×


Szép napnak ígérkezik a mai, s ehhez hozzájön, hogy a piactér közepén állunk. Körbevesz minket az érdeklődők tábora, mert egy közös varázslattal kívánnánk lekörözni a riválisunkat a téren, hogy jobban elismerjenek minket. Természetesen úgy vélem, hogy csupán aljas trükkjeikkel képesek elérni. Elfogadtuk a kihívásukat, s most itt vagyunk. Abban reménykedek, hogy valami itt meg fog változni.
- Álljunk körbe, s fogjuk meg egymás kezét – kérem meg családom tagjait, hogy elkezdhessük végre a mágiát. A részemről a feleségem és a legidősebb lányom kezét fogom, de nem túlságosan erősen. Az én kérges tenyerem az övéikhez képest egy ősi fakéreg, ami szinte meg van kövülve. Nyelek egyet, majd biztonság kedvéért halkan elmondom azokat a fontos dolgokat, amire jobb ha ügyelnek.
- Mindannyian a célra összpontosítsunk, s senki se essen ki belőle. – hangom kissé morgós, de szerintem volt idejük megszokni a részemről. Rám mosolyognak ahányan vannak, s én pedig ettől elérzékenyülök egy picit. Biccentek a fejemmel, aztán a közösség felé fordulok, hogy fennhangon köszöntsem őket.
- Köszönöm a lehetőséget a családom nevében is. S a mai mutatványunk címe, A nagy arkánsugár az égbe! – meghajolok egy picit, de a koromra tekintettel nem viszem túlzásba. Üdvrivalgást kapok, így kissé kihúzom magam, azonban képtelen vagyok a teljesen egyenes testtartásra. A sok ülőmunka, s leginkább a hanyag tartásom miatt, van valami apró görbülésem. Megbékéltem vele már egy évvel ezelőtt. Akkor tűnt fel nekem először. Felnyújtom a kezem, ezzel jelezve, hogy csendesedjenek el.
- Kérem, ne zavarjanak minket, mert a legapróbb hiba is egy ember életet követel.   – magyarázom szigorúan, s láss csodát hirtelen mindenki elhalkul. Többet már nem szólalok meg, csupán visszatérek a helyemre. Nagy levegőt veszek, s behunyom a szemem. Elcsendesítem magam, aztán megadom a jelet a családomnak, hogy koncentráljunk együtt.
- Most – hangzik a hangom, aztán az érzem, hogy születőben van a varázslatunk. Magamban boldog vagyok, de csak addig a pontig, míg nem távolabbról valaki használ egy mágiát. Pillanat tört része alatt üvölt fel a kedvesem, s családom női tagjai pedig felsikoltanak. Erőszakosan nyitom fel a szemem, s pillantom meg élettelen kedvesem. Másodpercek alatt feszül meg a testem, s változik meg arcom vonásai. Átjár a düh, de egyben gyászolok. Abba az irányba tekintek, ahonnan éreztem a kívülálló mágiát. Egy Ugrással ott termek, s megpillantom a riválisom neveletlen kölykét. Szigorúan tekintek rá, sőt egyszerűen átdöföm a tekintetemmel.
- Te voltál?! – ordítok rá, de az csak megszeppenve és félve néz rám. Képtelen bevallani, s a tömeg miatt nem cselekszem meggondolatlanul. Visszasétálok feleségem teste mellé, a családomhoz. Minden egyes lépésemnél érzem, hogy a lábamból távozik az erő. A hulla mellett csupán térdre esek, s nagyot üvöltök. Az emberek ott állnak körülöttem, aztán szépen távozik mindenki. Közben én könnyeket ejtek, miközben a kín annyiszor meggyötör, amilyen úri kedve van. A családom minden tagja végül megölel, ami erőt ad nekem. Mikor sikerül annyi erőt összegyűjtenem, akkor ennyit szólok a fiaimnak.
- Gyertek, vigyük haza anyátokat. – ezzel megragadjuk az élettelen testet, s hazavisszük őt. Belül egy érzés marad csupán, a bosszú.


× × × * * * × × ×


Északi pusztaföldön járok, mert a királynak szüksége volt a segítségemre, hogy keressek fel egy elveszett ereklyét. Remeg a testem, miközben a fagyos pusztán nézek szét. A vakító fehérségen kívül egyelőre nem látok semmit. Pislogok párat, sőt megállok és lehunyom a szemem. Fájdalmasan felsóhajtok, aztán tovább indulok. Nem nekem való az utazás, sem a hideg. Ízületeim enyhén fájnak, egyben megnehezítik a járást. Hála a kiváló minőségű felszerelésemnek, hogy enyhít a fagy harapásán, aki mindvégig engem akar bekebelezni. Tudom, egy makacs öregember vagyok, aki morgásával mindenkit elzavar a környékről. Keresem a kiutat, vagy legalábbis a menedéket a hideg elől, így pillantom meg előttem az ismerős alakot. Először az alakjának formái emlékeztetnek engem a riválisomra, s mikor sikerül felismerni a köpenyén a családi címert, akkor ökölbe szorul a kezem. Egész testem megfeszül, sőt egyszerűen rám száll egy lepel, hogy teljesen másként éljem meg a valóságot.  Úgy érzem, hogy én magam vagyok a harag, aki minden útjába állót széttép, mint egy vadállat. Érzem, hogy a testem önkénytelenül mozdul előre. Egyszerűen odakiáltok.
- Ti meg mit kerestek itt! – hangom olyan, mint a felhők közti dörgés. Szemem összeszűkülve, miközben vicsorgok mint egy farkas. A megszólított felém néz, s valamit motyog, azonban nem jut el a tudatomig, hogy fel is fogjam. A szél elkezd fújni, így remegő kézzel mutatok rá az ősellenségemre, vagyis csak egy tagjára. Összpontosítok, aztán felé küldök egy arkán lövedéket, hogy abból rájöjjön, hogy engem nem a jó szándék vezérel. Nagyot nézek, mikor látom, hogy küzdőfelem gyorsan kitér a mágiám elől. Káromkodok egyet magamban, így eléggé szintben tartva a dühöm. Valamit mormol a vénasszony, de ilyen távolságból képtelen vagyok már leolvasni a szótagokat. Szemeim kitágulnak, mikor előremenetel helyett egy helyben állok. Nem erőlködöm, inkább próbálok hidegvérűen gondolkozni, de nem megy.
- Átkozott némber! – Üvöltöm oda, mint egy fába szorult féreg. Arcizmaim megfeszülnek, cseppet sem barátságos arcot kölcsönözve nekem. Várakozom, hogy mit fog tenni, így van időm megfigyelni a mozdulatait. Kissé hihetetlennek tartom azt, hiszen eléggé hideg van ahhoz, hogy megnehezítse a varázslást. Mikor megpillantom a művét közeledni felém, akkor nem kérdéses, hogy melyik varázslathoz nyúlok. Ellenvarázslatot indítok, amit szerencsére idejében indítok el, hogy az a két veszélyes valami el ne érjen. Megkönnyebbülve sóhajtok fel egy pillanatra, miközben belém mar a fagy az öltözetem résein. Nincs időm eligazítani azt, mert egy mágikus küzdelem közepén vagyok. Támadok, így egy arkánsugarat lövök ki a számon, amit nagyra tátok. Ezzel kínálom meg, hogy végre csillapítsam a bosszú szörnyeteg éhségét, ami bennem lakozik. Eközben elég érdekes dolog történik, mert az ősellenségem futni kezd felém. Nem értem, mi a következő taktikája, csupán akkor, mikor a bilincseim eltűnnek. Mikor újra szabad vagyok, akkor körívben kezdek el mozogni, de jó lassan. Egyrészt a hideg miatt, mert egy helyben álltam, másik pedig a varázslat miatt. Elgémberedtem egy picit, így kell egy idő, míg öreg csontjaim újra bemelegednek. Sziszegek halkan, s szívom a fogam között a levegőt. Természetesen a hideg marja a lábam, s fáj egyes helyeken.
- Ennyire vagy képes? – próbálom felmérgesíteni, hátha azzal a taktikával előnyhöz juthatok. Míg én beszélek, úgy addig ő varázsol, így sikeresen elvakít engem a holdporral. A látásom eddig sem volt fiatalos, de most már végképp csak foltokat látok. Próbálok sokat pislogni, hátha javul a helyzetem, de nem. Míg azon fáradozok, hogy lássak, addig ő megvág engem Felordítok, mint a fába szorult féreg. A foltlátásom okán, fogalmam sincs, hogy pontosan mit csinál? Varázsol vagy éppen mást? Ekkor gondolok egyet, hogy egy Ugrással kicselezem őt, majd valamilyen úton módon visszaadom az előbbieket. Alig éri a lábam a talajt, mert hirtelen égési sérüléseket szenvedek. Újabb eget rengető  üvöltés távozik az ajkaim közül. Ez nem az én napom. Lefoglal engem a fájdalom, s szívesebben letépném magamról a bőrt, vagy valami utún módon csillapítani a kínom. Nyögök, mint egy terhes asszony vajúdáskor. Komoly erőfeszítésekbe kerül, hogy talpon maradjak és elviseljem a fájdalmat. A másik rohamoz, amiből semmit sem észlelek. S ha észre is venném a közelségét, akkor sem lennék képes kivédeni. Nem vagyok csodamágus, aki még a halál torkából is megmenekül. Egy fegyver döfi keresztül vézna öreg testem,  amit egy fájdalmas nyögést vált ki belőlem. Kiszalad belőlem az erő, s teljesen magatehetetlenül csúszok végig a pengén. A világ pedig hirtelen elsötétül...

Már három napja folyamatosan rótta a mérföldeket, mire rátalált a helyre, ahol jó eséllyel megtalálhatta volna az ereklyét. Azt remélte, már semmi sem állhat az útjába ezen a földön, ahol még a vadállatok sem tartózkodnak fél napnál hosszabb ideig. Nem akar túl sokat a hideg tájon maradni, mert kiújul tőle a derékfájása és ha görbe háttal ér haza, a rokonai megint az orra alá dörgölik, hogy már túl öreg ahhoz, hogy dolgozzon. Állandóan felmegy benne a pumpa, ha ezt hallja, nincs az az isten, hogy esetlen vénasszonyként mutatkozzon a család előtt.
És mégis, alig tette be a lábát erre az istenverte földre, rögtön szembetalálja magát vele. Persze ki mással kéne összefutnia pont egy ilyen elhagytott helyen.
- Ti meg mi a francot kerestek itt! – hallatszik a háta mögül egy érdes hang.
- Ki kérdezi? - pillantott hátra idegesen.
Megfordul, majd szembetalálja magát a másik családból ismert vénemberrel.
- Csak te vagy az, fiam?
Régi mese ez még, talán régebbi, mint ő maga. Gyakran mondják azt, a barát és a családtag között az a legnagyobb különbség, hogy az egyiket szabadon választhatjuk. Pechjére sajnos az utóbbinál nem ez a helyzet. Az ő és a másik férfi családja generációk óta mind-mind mágusok, akik varázslással keresik a kenyerüket. Mindkettejük felmenői tehetséges és jól képzett varázslókat neveltek utódaikból nem csoda hát, hogy mindkét család sikeres és elismert lett.
Ám ahogy a két família gyarapodott úgy vált nyilvánvalóvá, hogy nem férnek meg egymás mellett. Mert az ügyfelek száma ugyan nem gyarapodott úgy, mint az ő gyermekeik, így kénytelenek voltak versengeni egymással a megbízóik figyelméért. Ennek a gyerekes civakodásnak lett az áldozata a mögötte álló szerencsétlen vénember is, aki most úgy látszik, ugyanazzal a céllal érkezett a kietlen Pusztaföldre, mint ő: megszerezni a királynak a rég elveszettnek hitt mágikus ereklyét, amit az angyalromok közt temetett el az idő örvénye. És természetesen osztozásról szó sem lehetett, ezt pedig a mágus egy habozás nélkül útjára indított arkán lövedékkel igazolta.
Korát meghazudtolóan fürge mozdulattal kerüli el a veszélyes lövedéket, mialatt elkezd azon gondolkozni, hogyan tudna kifogni az átkozott varázslón. Gyorsan röktönözve elmormol egy rövid, tünde varázsigét, mire ősellensége tagjai körül megjelennek az égi bilincsek, hogy egyhelyben tartsák. Nem szeretett tünde nyelven megszólalni, borzalmasan idegen volt számára, de mivel a hold adta varázslatokat ezen az átkozott nyelven írták, kénytelen volt használni.
- Átkozott némber! – szidta ők a másik, miközben egyhelyben toporogva várta, mi következik.
~ Talán azt hiszi, nem birkózom meg a távolsággal, mire azok a bilincsek eltűnnek?!
Úgy látszott, sikerült megfognia. Itt az alkalom, hogy támadjon. Azonnal elkezd varázsolni, megidézve a két, mellékholdat szimbolizáló gömböt. Az energiagömbök megindultak a bilincsekkel helyhez kötött férfi irányába.
Sajnos a vénember sem most látott először életében holdpapot, csak erre a pillanatra várt, hogy Ellenvarázslattal semmivé foszlassa a két gyönyörűen ragyogó holdat. A másik erre káromkodik egyet önmagának morogva, de még befejezni sem marad ideje, ugyanis ősellensége száját kitátva indít útjára egy akránsugarat. A látszat néha csal, s ezt ő is tudja jól. Elkezd futni a másik felé. Ahogy várható volt, a varázslatát könnyedén elhárították és már érkezik is az ellencsapás. Megtorpan, majd összecsapja a két tenyerét, mire egyik pillanatról a másikra az összes körülöttük lévő mágia eltűnik. A Mágiabontás hasznosnak bizonyult, bár kénytelen volt vele a saját bilincseit is eltüntetni.
A vénember gyorsan reagál is a történtekre, légy módjára próbálja kerülgetni, miközben éles nyelvével kóstolgatja.
- Ennyire vagy képes?
- Még csak be se melegedtem.
A látvány kedvéért játszadozik a levegőben egy kicsit az ujjaival, majd egy gyors varázslatot követően megtámadja a másikat a Holdporral.
~ Bolond vénember, lássuk mihez kezd a szemüvege nélkül.
Ezt követően előrántja fegyverét, egy hosszú, éles végű kardbotot (ami gyakorlatilag egy lándzsa, a szokottnál valamivel hosszabb fém résszel), és megpróbálja megvágni.
Látszott, hogy a férfit váratlanul érte a támadás, így képtelen volt koncentrálni arra, hogy elkerülje a hideg acéllal való találkozást. Fájdalmas üvöltés tölti meg az üres teret, ahogy a penge felszántja a húsát. A vágást követően nem habozik, hátralendül, majd még mielőtt az ellenfél összeszedhetné magát, megpróbál egy Lunar Halo-t megidézni a feje föle. Ha szerencséje van nem veszi észre, csak amikor a legközelebbi varázslatakor megégeti.
Ekkor az ellenséges mágus egyik pillanatról a másikra eltűnik. Egy pillanatra csak forgatta a fejét, nem tudta kitalálni, merre lehetett, aztán persze rájött. Ott állt tőle tisztes távolságra, könnyedén elmenekült a szorult helyzetből az Ugrás segítségével. Elégedett vigyor ül ki az arcára. Látszott, hogy szenved, a holdfényből font diadém megtette a hatását.
Újra ott álltak egymással szemben, kellő távolságra hogy egy újabb roham előtt kapjon valami csúnya varázslatot az arcába. Egyre inkább érezte, hogy fárad. A testét ugyan nem erőltette meg annyira, ennél többet is kibír, dacos vénasszonyként kell is neki, nehogy aztán a családban mindenki ágyhoz akarja kötözni, mert már túl öreg a munkához.
- Nem akarok túl sok időt pazarolni rád...
Hogy ezt az apró távolságot áthidalja, aktiválja a Holdfolyamot. Rövid koncentrációt követően sikerült hozzákapcsolódnia az energiáramokhoz. A kör széle halvány fénnyel kezd el derengeni. Természetesen az irány a kettejük közi képzeletbeli egyenes menti vonal. Mélységes bánatára nem tudta volna futás közben kikerülne a vén mágus varázslatait. Azonban így, hogy mind a ruhamozás, mint a manőverezési lehetőségek neki kezveztek, már más a helyzet. Rámarkol a fegyverére, majd dupla sebességgel rohamot indít.
A Lonar Halo okozta fájdalom, mint figyelemelterelés is igen hasznosnak bizonyult. Csak engednie kellett, hogy az energiaáramlás mentén sodorja őt a varázslat és egy szempillantás alatt ott termett ősellensége előtt. A második roham talán még jobban is sikerült, mint az első. Azon is csodálkozott, hogy a vén mágus talpon maradt. Nem habozott azonnal befejezni, amit elkezdett. Közel érve hozzá megpróbálja a fegyver hegyével ledöfni, ami elvárásainak megfelelően sikerül is. Halk nyögés hallatszik, egy tompa puffanás, majd pár lihegő mozdulat. A két család véget nem érő, gyerekes civakodása újabb áldozatot szedett.
Hazafelé menet, az öreg varázslónőt nem hagyták nyugton saját gondolatai. Az emberi ostobaság, a versengés valóban kíméletlenül lesújt mindenkire, aki akár csak a lábujját is dugja ebbe a kátránnyal szennyezet folyamba. De őt ez valamiért sosem érdekelte. Mindig csak arra tudott gondolni, hogy ő maga bizonyítson. Bizonyítson a családjának, hogy még bőven van benne élet, hogy több egy kiégett vénasszonynál, hogy még képes holdpap módjára harcolni. De valahogy nem volt kedve diadalittasan világgá kürtölni a győzelmét. Csak egy másik szerencsétlen öreget intézett el, aki hozzá hasonlóan egy átkozott családba született.

[AD ~1175]
[Akkon, Galilea, Izrael - IV. Balduin jeruzsálemi király felesküdött hűbérbirtoka, a damaszkuszi szultán, Szaladin első keresztény szomszédja]
[lvl10 zsoldos, longsword vs. lvl10 keresztes, two-handed]
[III. Tripoliszi Rajmund gróf, Tiberiás ura és Châtilloni Rajnald antiochiai fejedelem, Kerak ura]
[special thanks to: Oswald]

A feleségem rajong a tűzzománcért.
Mindenki, aki akár egy kicsit is ismeri az effélét, tudja, hogy a legszebben Damaszkusz ékszerészei űzik ezt a szemkápráztató mesterséget: hogy Eschiva kedvében járjak, megüzentem a Jeruzsálembe tartó karavánnak, hogy megállhatnak a birtokomon, a Galileai-tenger északi partján, Tibériás várában. Hanem az üzenet késve érte őket utol: hogy a hosszú kitérőtől megkíméljem őket ebben a könyörtelen évszakban, királyi engedélyt adtam nekik az uralkodó nevében, hogy Akkónál vágjanak át.
Egy mérfölddel ezelőtt találkoztunk össze; hogy a dolgukat megkönnyítsem, melléjük szegődtem, hogy a várost együtt érjük majd.
Az ékszerészem középütt lovagol: a társalgásból - kissé bicegő arabomat széles vigyorral támogatja - figyelmeztető kiáltások zökkentenek ki bennünket.
- Mit látsz! - kiáltjuk torokhangon egyszerre, én azonban nem igénylem a választ. Láttam már ilyen port korábban is.
Lovak a dűne mögött.
Ideges kiáltozás terjed végig a karavánon, akár a futótűz a kiszáradt bozótos közt: ahogy az első lovasok ügetve átbuknak a dűne homokgerincén, az én hátamon is meghűl kissé a forró nap fakasztotta veríték. Az ingem nyaktól derékig rám tapadt már, a Szentföld irgalmatlan hősége üllőként nehezedik a nyakszirtemre.
Ezt nem lehet megszokni.
A gondolkodásból az első lovas csillogása ránt ki: fegyveres, páncélos lovag, vérttakaróján diadalmas, összetéveszthetetlen jel, de mégis kevésbé félelmetes, mint a napfényben szikrázó vörös haja.
- Tiberias! - kiált rám, mintha a szokottnál is nehezebbre esnék fékeznie magát. - Mit kerestek itt?
- Châtillon - üdvözlöm komoran, ahogy mellénk ér; gyanakvásomnak szívesen adnék hangot máshogyan is a szimpla távolságtartáson kívül, mégsem tett a Véresfejű egyelőre semmit, amivel megfoghatnám. Mi az ördögöt keres itt? Az odva máshol van. - A karaván Akkóba tart. Kereskedők.
A lovamat nem lehet becsapni: idegességem átragad rá, a fülét hátracsapva dobbant. A kantárt megcsavarom a forró napon megpuhult kesztyűmben.
- Egyfelé vezet az utunk. Hanem te nem szóltál a királynak, hogy kivonulsz... - pillantok el a válla felett. A gyomrom lejjebb süllyed. Sokan vannak. - ...az embereiddel együtt.

Hetyke, gyomorforgató mosoly ömlik szét a rőt pofaszakáll mögött.
- Jeruzsálem királya nem a római pápa - jelenti ki elégedetten. - Első renden Őszentségének tartozom engedelmességgel.
Apró, sötét disznószemét végigjáratja mindannyiunkon. Mohóság fénylik benne és káröröm.
- Én nem támogattam a ti békéteket - folytatja. - Én nem váltam langyossá és nyúlszívűvé. Én még nem felejtettem el, miért vagyunk a Szentföldön!
El sem akarom hinni, hogy a Vörös Farkas képes szembeszállni a király parancsával - belül szinte biztos voltam benne, hogy rabolni jött, ugyanakkor abban is, hogy amint megpillant, letesz a gonosz szándékáról. Ha ez Balduin fülébe jut...
Rajnald kapzsi vérszomja még annál is határtalanabb, mint képzeltem.
- Nem te döntesz arról, hogy a két birodalom háborúban áll-e vagy sem - emlékeztetem, egy kissé hátradőlve a nyeregben, ügyet sem vetve a derekamon lecsorgó verítékre. - Ezek nem katonák. Semmi dolgod velük.
Int az emberének - kis kölyök még, riadt arccal fordít nekünk hátat. Úgy érzem, valami nagy ostobaságra készülnek.
- Mit akarsz, Rajnald? Fordulj vissza, ha nem akarod akasztófán végezni. Királyi menlevelük van Akkóba.
Elgondolkodni látszik, de biztos vagyok benne, hogy valójában csak valami újabb gaztetten töri a fejét.
Szokás szerint nem tévedek.
- Megoldást ajánlok, Tiberias - szól végül kegyesen. - Állíts meg, ha tudsz. Ha legyőzöl, a karaván indulhat tovább Jeruzsálembe,  ám ha én nyerek, az értékek egyharmad része az enyém. Te ugyebár bölcs ember vagy, biztosan elfogadod az ajánlatom.

Mindig tudtam, hogy tüske vagyok az oldalában, arra azonban sosem számítottam, hogy képes lenne nyílt színen meggyilkolni. A király éktelen haragra gerjedne; ha viszont eltűnök, talán mégis kimagyarázhatja magát. Mondhatja, hogy a szaracénok öltek meg, és lenne, aki elhiggye.
Cserébe talán még a háborúját is megkapná.
Megütközve nézek rá.
- Képes lennél ránk támadni? Énrám? Ennyire megvesztél?
Régóta fenheti rám a kését. A homlokom ráncolom szigorúan.
- És hogyan ajánlhatnék bármit, ami nem az enyém? Nem fosztogathatsz büntetlenül...! Megbánod, ha mégis úgy érzed, nem vetül rád a bitó árnyéka ezután. Mindenki tudja, miféle ember vagy, Rajnald. Nincsen annyi becsületed a szememben, hogy nemesembert kihívhass.
Ez persze csak féligazság: ha veszít, az emberei elkürtölik majd a határban, hogy Tripoliszi Rajmund a szaracénok bajnoka volt párbajban, és keresztényt ölt. Egyetlen esélyem, ha most Kerak ura megijed a királytól, és elkotródik.
Csakhogy Rajnald nem szokott megijedni.
- Vonulj vissza, és talán megtarthatod a fejed.
Mérgesen nevet rám, mint akinek egy nagyvonalú ajánlatot vágtak az arcába.
- Csak a királlyal tudsz fenyegetőzni, Tiberias, de ha egyszer meghal, elfutsz te is a társaiddal együtt, mint hajdan Krisztus tanítványai a Gecsemáné kertjében - dülleszti ki hordónyi mellét dölyfösen. - Most is futnál, de ha férfi vagy, kiállsz ellenem. Tán csak nem attól félsz, hogy az Úr nem áll majd az oldaladon?
- A király a te királyod is, Rajnald! - vágok vissza, de belül már érzem, hogy hiába: egyedül vagyok itt, egyedül ellene, és szemlátomást biztos benne, hogy kicsúszhat majd az igazságszolgáltatás kezéből. A lovam oldalt lép, nehezen tudom megfékezni. Komoran állom a tekintetét. - A parancsát, Jeruzsálem törvényét szeged meg, ha kezet emelsz ezekre az emberekre... vagy rám. Utoljára kérlek, bár nem érdemled meg: tedd el a fegyvert!
Mint akit a higgadtságom csak még jobban fölingerel, Châtilloni Rajnald kardot ránt: a hatalmas, súlyos acélpenge szomjasan villog a déli verőfényben.
- Deus vult! - bődül el, sarkát a lova oldalába vágva: kiáltását fölbátorodva visszhangozzák a páncélba bújtatott martalócai, és nekem szempillantásnyi időm sincs azon aggódni, vajon elég gonoszság lakik-e bennük, hogy együtt zúduljanak ránk.
Egyetlen fertályóra alatt legalább kétszer becsültem alá Châtillon aljasságát: most, hogy páncélos harci ménjén felém zúdul, csak annyi időm van, hogy fegyvert húzzak én is. Veszett ördög ez az ember, és félelmetes a csatában: nem csatalovon jöttem, a hátasom megriad az üvöltve rohamozó ellenségtől és nyerítve fölágaskodik.
- Vissza! - kiabálok föl se tekintve, arabul, hogy a karaván elkotródjon mellőlünk: a lovam rémülten kapálózva táncol, az aranyszín homok vízként csorog el a patája mellett és oldalra botlunk. Szerencsétlenül tántorog, félkézzel rángatom a kantárját, hogy körbefordítsam. A forró napsütésről is megfeledkezem teljesen - vér nyomakodik át dübörögve a szívemen. Hogyan kerültünk csatába? - Rablógyilkos vagy, nem lovag.
- Áruló vagy, nem keresztény! - harsogja válaszul Rajnald, és úgy ugrat mellém, mintha szikla volna egy hajítógépből: rettenetes tömege akadálytalanul sodor el, akár jégeső a szalmaszálat. Kétkezes kardját erőfeszítés nélkül emeli a feje fölé.
Soha nem gondoltam arra, hogy valaha egy-egy ellen párbajozzak, különösen a Véresfejűvel: vakmerő elszántsága és csatára termettsége ugyanúgy híres a barátai, ahogy az ellenségei között.
Én az ellensége vagyok. De soha nem akartam megküzdeni vele.
A lefelé meginduló csapás olyan erejű, hogy azonnal látom, ha megpróbálnám kivédeni, kibillentene a nyeregből: belevágom a sarkantyúm a lovamba ehelyett, s ahogy a fájdalomtól éles nyerítéssel megugrik, elránt a lesújtó penge elől engem is.
Saját magát azonban már nem tudja. Rajnald fegyvere rettenetes, mészárszéki zajjal hasít az állat hátába a gerince mellett, éppen a nyeregfa mögött: áldozata megbokrosodva tántorodik félre, kétségbeesett erővel rúgva ki a támadója felé. Jól tudom, hogy vagy leszállok, vagy leesem: a rándulásán érzem, hogy telibe találta az ellenfelem vaktában is. Alighanem a lova szügyét.

Valahogyan még mindig nyeregben vagyok, amikor Châtillon a földre kerül: ha most nem lenne, aki utólag elmeséli, mi történt, Isten látja a lelkem, átgázolnék rajta lóháton. Van, aminek meg kell lenni.
Így azonban muszáj vagyok legalább részben követni a párbajkódexet. Leugrom az állat hátáról: fejvesztve, botladozva menekül, és bár fáj a szívem, egy pillantást sem vetek rá. A homokos talaj lelassít; Rajnald sokkal erősebb, sokkal gyorsabb, sokkal edzettebb nálam.
És sokkal vadabbul kívánja a halálomat, mint én az övét.
Nem szabad hagynom, hogy felülkerekedjen: gyors csapássorozattal rontok neki, hogy ne legyen semmi esélye kitérni és visszanyerni az egyensúlyát. Térdre kényszerül, és egy hosszú pillanatig már úgy érzem, végre kiüthetem a kezéből a kardot; csakhogy sokkal keményebb harcos annnál, hogy egy ilyen vereségbe belesétáljon.
Nem vagyok igazi ellenfél neki.
Ahogy kikeveredik a támadásom elől, megtorpanok: pár lélegzetvételnyi szünetbe kerül, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Rajnald nem Rajnald volna, ha nem látná meg a rést a védelmemen és a lehetőséget, amelyet az kínál: félelmetesen - különösen egy ekkora emberhez képest - gyorsan támad, és ahogy a tekintetünk összekapcsolódik, ráismerhet arra az ismerős csillogásra, amelyet valószínűleg minden ellenfele szemében felfedezett már.
Az életemet féltem.
Hátraugrom, hogy elkerüljem a rám rontó ördögfajzatot: gyorsabb, mint bármi más, és csak a gyűlölettől lángoló vonásait látom. Aztán kard villan megint; valami koppan a homlokomon és hosszú, égő villámcsapás szánt végig a képemen a nyomában - a fülemben visszhangzik egy különös, nyers hang, mint amikor az ember kése összecsikordul az óntányérral. Ütést érzek a kulcscsontomon.
A kard hegye volt a láncingen, hasít belém a felismerés, ahogy egyszerre jut el a tudatomig minden: a vérem a forró sivatagi levegőn majdhogynem hűvösnek tűnik ahogy vastagon végigömlik az arcomon, hogy a nyakamon lefutva beleivódjon az átizzadt ingembe. Megtántorodom az ütés erejétől - szerencsém, hogy a pofacsontom nem tört el -, és az egyensúlyomat veszítve hátrálok. A szemem azonnal megtelik vérrel; úgy éget, mint az eleven parázs, s ahogy a szabad kezemmel az arcomhoz kapok, mintha megtízszereződne minden fájdalom. Szédülök; a számba ömlő vér mintha már most egy egész korsónyi lenne.
Meg fogok halni. Rajnald megöl.
Csak meglephetem: felé szúrok vakon, a bal válla és a melle közé, remélve, hogy a páncélja és a vállvértje közötti résben eltalálhatom. A fegyver megrándul és hallom a mordulását; homályos, megfeleződött látóterem veszedelmesen inog, de azt még látom, ahogy megtorpan egy kissé. Talán ő maga is fárad. A Nap könyörtelenül tűz le az ég végtelen, déli magasából; erős fénye és a sebesülés együttesen elszédítenek, a szememből könny folyik, sikertelenül próbálva kimosdatni azt valamelyest a kínzó vörösségből. A saját vérem sós vasíze szomjasabbá tesz, mint amilyennek valaha éreztem magam: zsibbadt vagyok a félelemtől és a fájdalomtól, a kesztyűmben bizonytalanul csúszkál az átizzadt tenyerem. A ruháim mintha egy mázsát nyomnának; a kardvágás, amelyet az imént szereztem, annyira fáj, mintha görögtüzet öntöttek volna az arcomba.
Olyan erősen szorítom össze a szemem, hogy az előtte kavargó sötétségben színes fényjelenségek vannak születőben.
Hanem a Sivatag Vörös Farkasát így is hallom.
- Fel is adhatod, Tiberias.
Szipogok, vért prüszkölve mindenfelé, akár a fuldoklók a vizet. Belekapaszkodom a kardba.
- És hagyjam, hogy újabb felségárulást kövess el!
Lehet, hogy megvakultam, hasít belém a felismerés. Szinte biztos. Örökre vége a csatározásnak - vagy így, vagy úgy.
- Félsz elmondani a királynak, hogy megöltél? Vagy a pokoltól? Mert ahhoz már késő.
Châtillon soha nem fél.
- Én nem félek senkitől és semmitől, de te félsz tőlem, nem igaz?
Egy lépést tesz felém, én pedig megacélozom a lelkem; egyetlen perc választ el attól, hogy ez a veszett ördög átküldjön a másvilágra, és rögtön utána kitör majd a háború. Ha átjut rajtam, ennél sokkal többen fognak meghalni. Akkor minden elveszett.
Szapora lódobogás hasít a feszült csöndbe.
Aztán egy fiatal férfihang; szabadon ömlő könnyeimen keresztül Rajnald ifjú lovagját pillantom meg ideges pej csődörén.
- Herceg, ezek a király katonái - jelenti riadtan. - Nem szállhatunk szembe velük! Ennyi emberrel el sem bírnánk.
A Véresfejű minden korábbi hetykesége úgy illan el, mintha csak a szél seperte volna ki belőle. Látom, ahogy bástyányi alakja félszegen húzódik odébb. Balduin árnyékát érzi magára vetülni.
- Tudom - morogja azonnal. - Vissza Kerakba!
A fiú, mint aki alig győzte várni a parancsot, elkapja a tekintetem: ő tudja, ahogy alighanem Rajnald is, mi minden forog kockán. Sarkon fordulva vágtat el, majdhogynem térdig merülve a homokba.
Nehéz fújtatást és kengyelcsilingelést hallok, ahogy Châtillon megdöbbentő fürgeséggel visszaugrik a súlya alatt nyikorgó nyeregbe. Elengedem a kardot, ügyet sem vetve a tompa zajra, ahogy a homokba esik: mindkét kezemre szükségem van, hogy egyben tartsam a fejem, s a gonosz hadúr rosszindulattól izzó képe délibábhoz hasonló szivárványglóriáján át is megdermeszt.
- Még találkozunk, Tiberias.
Nem lesz háború.
Ez az utolsó gondolatom, mielőtt sűrű, arab nyelvű zsinatolás közepette embereket éreznék mellém tódulni: egyikük erősen átkulcsol a mellkasomon és hogy a szorításától, a vérveszteségtől vagy a Nap könyörtelen lángjától veszítem-e el az eszméletem, bizonyosan titok marad.
Uram... elfáradtam.

- Markus. Szórakozni vágyom. - mondja nekem fennhangon Katarine. Körülöttünk az évek alatt hozzánk csapódott alattvalók: halálpap tanoncok, számkivetettek, enyhén elmeháborodottak - a mi fajtánk. Vérszomjasak, könyörtelenek, érdeklények. Előttük fent kell tartani a status que-t, ha nem félniük akkor is tisztelniük kell. És mivel mással lehetne legjobban kielégíteni eme keselyűk hordáját mint vérrel és belekkel?
- Igenis Királynőm. - válaszolom kimérten. Az embereket - vagy más, antropomorf fajtazatokat - mindig is az elvárásaik éltették. Ha ezt megkapják, onnantól elhisznek mindent, hiszen, a világ úgy működik ahogy az kell. És egy halálúrnő szolgája milyen lenne más, mint vérszomjas és hideg, mint a sír?

Apró uradalmunk kicsiny arénája az egyik rejtély, amit ideköltözésünk óta nem tudok megfejteni. Amióta az elhagyatott villát és környékén az otthonunknak hívhatjuk, sok mindenre fény derült, de hogy egy földbe vájt, kövekkel burkolt kör alakú tér mire szolgálhatott? Könnyen átalakítottuk, csak a benne gyökeret vert fura növényeket kellett kiirtani és homokkal felszórni a talajt. A vért így is jól felszívja.
Se nekem, se a Királynőmnek nincs ehhez kedve, ezért szeretnék gyorsan túl esni az egészen. Talán egy kicsit megmozgathatom legalább a már rozsdáló tagjaimat, és az a vérszomjas társaság is kielégülhet egy jó időre. Valami nagy és erős mágust ígérnek nekem. Nem lesz könnyű párharc ez esetben - ha nem sikerül megközelítenem, lehet, hogy én húzom a rövidebbet.
Bevonszolják a szerencsétlent a harctérre. Keze-lába megkötözve, és egyszerűen csak odahányják elém a porba. A tömeg előre ujjong. Ezek a halálmadarak imádják a fájdalom és a szenvedés minden formáját. A saját embereimtől fordul fel a gyomrom - de el kell őket viselnem. Az összeset. Itt biztonságban vagyunk Katarine-nal, és jelenleg ez a legfontosabb.
A fogolyőr rám emeli halott tekintetét. Én csak egy egyszerű biccentéssel jelzem neki, hogy mitévő legyen, de ez is csak színjáték. Nem az én hatalmam alatt áll. De engedelmesnek látszva eloldozza a foglyot, és gyorsan eggyé válik az aréna porával.
Ahogy felkecmereg az ellenfelem, rögtön elönt az undor. Miféle kölyköt hoztam ezek elém? A gatyáján már most előre látszik szégyenének foltja. Ellene harcolni nem lesz még csak dicsőséges sem. Szegény fiú. Bárcsak elengedhetném.
- Mi?! Mit keresek én itt? Óh, mamám! Nem akarok meghalni! Légyszives, kedves idegen, ne bánts engem! - szipogja hangosan. Könnyei áradatát csupán pillanatok választják el megindulásuktól, varázsbotjára támaszkodva lassan táncot lejtenek közbe remegő térdei.
- Szánalmas. - szúrom oda neki röviden, de elég hangosan, hogy mindenki hallhassa. Tényleg szánom. De szavaimba több gyűlöletet pumpáltam, mint talán még a színjáték is igényelte volna. Úgy gyűlölöm ezt. Lassú léptekkel indulok meg felé.
- Szedd össze magad. Mesterem szórakozni kíván és nem hagyom, hogy elvedd a jókedvét! - dörgetem neki oda drámaian, legalább kissé legyen tisztában a helyzettel. Talán még összeszedi magát. Talán nem kell felkoncolnom. Előhúzom a kardomat. Kígyózó hangot hallat ahogy kihúzom hüvelyéből. Talán képes megvédeni magát. Talán ő is csak játssza az eszét.
- Szórakozás? Én nem akarok senkit se szórakoztatni! Én csak élni szeretnék! Minek ez a kard? Bántani akarsz engem?
Okos fiú... Kezdek kételkedni abban, hogy ő egyáltalán mágus. Mégis, valamifajta erő rezonál belőle. Nem értem én ezt.
- Egyezzünk meg, jó? Én mutatok pár bűvészmutatványt, Ti meg hagytok engem békével távozni. - mentegetőzik a gyáva. Mitől fél ennyire? Mit félt ennyire? A szánalmas kis életét? Látott ő már igazi csatamezőt valaha? Tudja, mitől kéne egyáltalán félnie? A közönségnek nagyon nem tetszik amit lát. Nem csodálkozom.
- Bűvészmutatványok? Nem kellenek a trükkjeid. A véred kell. - mondom lassan, tőmondatokban. Már csak öt méter választ el tőle, leküzdve a távolsággal adódott kegyelem-lehetőséget. Hátranyúlok, leoldani pajzsomat. Ha ennek így kell lennie, akkor tényleg essünk túl rajta.
- Védd magad! - rontok rá, kocogós sebességgel.
- BASZKI! - sivít fel, amire a nézők hangos nevetésben törnek ki. Pont ők? Ezek a mocskok még tudják hogyan kell azt?
- A mamát akarom! Hagyjatok engem békén! - ordítja. Aztán valami megmoccan benne, a vizelettartalékain felül, és menekülőre fogja, de legalább hozzám vág valami aranyfényben izzó lövedékeket. Tartja a távolságot. Nem is olyan hülye minthogy mutatja magát. Magasra emelem pajzsomat. Ilyen ártatlan kis semmiségnek egyszerűen le kéne csúsznia és szikrákat verve tovaszállnia. Látványos lesz.
Kivéve persze ha akadály nélkül áthalad a pajzson és a vértemen, belemarva a vállamba és az oldalamba. Mi ez? Hogy lehet?! Miért fáj... ennyire? Nem éreztem ilyet már hosszú idők óta.
Felidegesít a dolog. Meggyorsított léptekkel haladok felé, kaszálva egyet nyugtatásképp. Még nem vesztem el a fejemet, nem. Csak a kard tompa részével fogom lecsapni, nagyon, NAGYON erősen.
Aztán történt valami, amit nem igazán tudnék megmagyarázni, biztos valamiféle mágia áldozata lettem. Úgy lassultam le, hogy közben nem. Mintha minden körülöttem gyorsult volna fel, de az meg elég valószerűtlennek hat, még az értetlenkedés pillanatában is. Ellenfelem sikolyai, amit nem a fájdalom hanem a félelme itatott át, hangosan visszhangot vetve az arénában. Vagy csak a fejemben?
Nem hagyhatom, hogy ez a mitugrász végig csak meneküljön előlem. Felemelt kezemmel intésemmel hívott át erre a síkra csak félig leledző szolgámat: csupán a felsőteste van meg, és rácsimpaszkodik az ellenfelemre, hátulról szorosan megölelve, olyannyira, hogy koponyafeje a másik arca mellé ér. Közben elindulok felé, nehézkesen. Ezért még kapni fog.
- Én nem tettem semmi rosszat! Miért bántotok? - sopánkodik tovább, gatyáján már ruhadísznek is nézhető ékességnyomát hagyott éktelenségének. Aztán hatalmas lökéshullám hagyja el ujjainak végét, szétrobbantva apró darabokra szolgálómat. Itt van benne az erő. Miért nem engedi szabadjára?
Még két olyan lövedéke küld felém, újabb éktelen nyomokat hagyva habtestemen - Katarine nem fog ennek örülni. Kezdi elönteni a fejemet a düh.
- Óh, hogy basszátok meg! - káromkodik rémülten.
- Gyere ide! - üvöltök rá indulatosan. Közben izmaimat túlfeszítem, felkészülve egy olyan embertelen rohamra, ami másokat talán tönkre tenne, de engem nem. Talán ezzel még a lassító-mágiáját is lerázhatom magam.
- MEGY A FRANC!
- A Királynőmért! - dörgetem csatakiáltásom, amire a még komolyabb nézők üdvrialgva válaszolnak. Még velem a közönség.
- AZ ÉLETEMÉRT! - próbál válaszolni a szerencsétlenje, amire az a maradék féltucat embert is elvesztem és elkezdenek hangos velőtrázó nevetést hallatni. Ennyit róluk. A kis vakarcs...
A gyáva csak fut, menekül még ameddig tud, de nem sokáig - vállal belecsapódok, földre döntve a rohadékot. Egy pillanat alatt felveszem a zombiformámat, és közel hajolok hozzá, míg a földön szenved. Unom a sok sírást. Adok neki okot arra, hogy sírjon.
- Hiszel Istenben? - szegezem neki a kérdést. Az eredmény nem várat magára, amikor is maga alá piszkít a disznaja.
- Mondd csak, tudsz repülni? - teszi fel az ironikus kérdést, mielőtt elküld megreptetni a rohadék. Hátra zuhanok, és bár kiszalad belőlem a levegő és egy kicsit megütöm a hátam, javarészt sértetlenül megúszom; van haszna a zombiformának. Annak ellenére, hogy engem ér támadás, ő ordít fel, és ahogy feltápászkodom, meg is látom az okát. Legalábbis a lebénultnak látszó kar elég sokat elmond.
- Akkor játszunk nagyobban. - mormogom magam elé, és egy kézmozdulatra előidézem két jó barátomat. Szeretem azt hinni, hogy közük van rég elesett bajtársaimhoz. A nézősereg boldogan tombol. Imádják a halál minden formáját. Futva elindulunk ellenfelünk felé.
A mágus elkezdte magát leporolni, minden pityergés nélkül. Talán mutat végre valamit.
Én naiv. Elkezd megint hátrálni. A legjobb taktikai döntést választja magának újfent.
- Ne menekülj! Milyen férfi vagy te?! - üvöltöm rá, közben egyre csak közeledve. Nem is tudom mit hiszek, ezzel mit érhetek el, de hátha megmozdítok benne valamit a maradék büszkeségéből és idiótán a kardom elé veti magát.
- Egy rohadtul megijedt, gatyáját teleszart férfi! Cseszd meg, én nem akartam harcolni. Hát basszátok meg, minek kényszerítetek ilyenre? Milyen férfi vagy Te, hogy a nálad gyengébb és védtelenebb ellenfélt akarod kinyírni! keress valakit, aki a Te súlycsoportodban van! - nem, nem idióta, sőt, teljesen igaza van. Elfog megint a bűntudat. Én sem akarom ezt. De muszáj. Isten irgalmazzon majd a lelkemnek, mert más biztos nem fog.
- Nekem azt mondták erős ellenfelet kapok. De nézd meg magad. Valamit biztos összecseréltek. Hol van a nagy mágus, akit ígértek? - keresek kifogást, és próbálom felingerelni. Hol van a varázslók önbecsülése, felsőbbségérzete? Lassabban közeledünk felé, átváltva a harcot szópárbajjá.
- Nagy mágus? az biztos hogy nem én vagyok! Téged is átvertek, engem is átvertek. Hagyjuk az egészet a fenébe. A sok hülye odafent keres valami nagy mágust. Hajlandó vagyok fizetni is! - hátrál, hátrál a végtelenségig, majd kifut a helyből. Lassan sarokba szorítom. Talán kitudok belőle kényszeríteni valami látványosságot. A haragom könnyen elillan szerencsétlenkedése nyomán, de mindig és mindig újra kihergeli belőlem. Megpróbálom kontrollálni magam.
- Untatod a királynőmet. De te vagy a legerősebb itt, talán nálam is. Érzi. Miért nézel le? MIÉRT NEM MUTATOD MEG A HATALMADAT, MÁGUS?!
- Hatalmam? Nincs nekem hatalmam! Pár arkán lövedéket ellövök, meg hátra váglak tíz méterre. Ennyi az összes tudományom!
- Nem hiszek neked. Akkor nem lennél itt. MUTASD MEG A HATALMAD, VAGY MUTASD A VÉRED! - kezdem érezni a tömeg elégedetlenkedését, a színjátékom ellenére is, és ráuszítom a zombikat.
- Muszáj? - kérdi gyermeki kétségbeeséssel. Igen kölyök, muszáj lesz. Sajnálom. Talán egy kis időt csak nyerhetek neked.
- Ha nem mutatsz semmit, akkor majd mutatok én! - üvöltöm, elkezdve az augmentációmat felépítésemet magamra. Legyen látványos. Legyen nagy. Legyen rémisztő. Ez kell ezeknek a keselyűknek. Fehér és vörös, csont és vér.
- Megmutassam a hatalmam? Tényleg! Most mutattam meg! Háh, erre nem számítottál mi? Igazából én se... szánalmas vagyok. - mondja lehangolóan, és ellő pár lövedéket, inkább csak felhúzva engem. A közönség megint nevetésben tör ki. Mi ez? Miért nevetnek? Ez nem normális! Megint feldühödöm.
Az állványzat készen van, a csont kezekbe csontbárdot idézek, a zombijaim kis körbe zárják lassan a szerencsétlent. Elindulok felé. Most már befejezem.
Aztán csak összeszedi magát az az átkozott. Olyan erős és vakító sugarat lő felém, amibe társaim elporladnak, és meg újfent hátraesek, és össze-vissza égeti a testem elejét. Én. Kinyírom. Nem érdekel, kinyírom.
Összeszedem magam, és bár tört testtettel de töretlen akarattal, de elindulok felé, olyan gyorsan amennyire telik tőlem. Nem használok semmifajta mágiát hozzá, nem tudok addig gondolkodni. Csak ő lebeg előttem, és a kettébe szelt torzója.
Kezd a világ kifordulni magából. Mosolyog. Egész végéig játszotta az eszét a kis görcs? Csak a bolondját járatta velem? Ezért megfizet.
Kár, hogy mielőtt még elérném hirtelen eltűnik előlem. Alig fogom fel a tényt, hogy a prédám kisiklott a kezeim közül, és bár próbálok megállni, végül az aréna falában állok meg.
-Azt a mocskos... - kezdem, fejem hasogat az ütközéstől.
-Ezért még kapsz, köcsög. - fordulok meg, és miután mögöttem megtalálom, egy csontöklöt idézek meg, hogy azzal szétzúzzam a fejét.
De ez se válik be. Besül. Tanítvány korom óta nem fordult elő, hogy egy varázslat nem nyert alakot. Felnézek rá. Az a önelégült mosoly. Honnan a seggemből ráncigálta elő?
- He? Mi? Azt a mocskos... ebből már elég legyen! - üvöltözök, teljesen elvesztve a fejemet. Egy újabb csontvázkezdeményt idézek meg, amit a nyakába ugrasztok, és elindulok feléje. Véres lesz. És beles. És örülni fognak. Mert kell, hogy értelme legyen ennek a megaláztatásnak.
A botjával csapkodja szerencsétlen szolgám fejét, majd azzal a fehér-arany lövedékével lerobbantja magáról. A közönség elpárolt már rég tőlem. Nevetnek. Neki szurkolnak. Emberien viselkednek. MI FOLYIK ITT?
- Figyelj! Ha ezt most abba hagyod, akkor nem nagyon véresen foglak lefejezni. Mit szólsz? - próbálok cselhez folyamodni egy józanabb pillanatomban, pedig meg se fordul a fejemben a dolog, hogy ne véreztessem ki, mint egy disznót. Újabb lövedékeket ereszt útjára. Belemarnak a sebeimbe. Én, KINYÍROM.
- BASZD MEG, azt szólom hozzá! Nem akarom elveszíteni a fejemet!
Megint bezár egy olyan térgörbítős-izébe, amit említett. Nem hagyja magát. Valahol, legmélyén, élvezem. De a felszínen csak a vérszomj mozog.
- ÉS ez hogy tetszik? Most szórakozik a közönséged, te mocskos dög?! - ordít rám. Megölöm. Könyörtelenül. De a lelkemet valami mégis szorongatja.
- Nem úgy ahogy én szeretném! - ordítok vissza rá. Az egész közönség röhög és fuldoklik tőle, nehéz megmondani hogy kin. - Tönkretetted a cirkuszomat! - haladok felé, egyre lassabb de töretlenül. Elrontott mindent. Nevetségessé tette az egészet. Untatja a Királynőt. Lakolnia kell.
A háta mögé idézek most egy csontöklit, ami a gerincén keresztül csapja meg a gerinctelent. Ahogy elém, a földre hull, elégedettséget érzek. És szenved. Megérdemli.
- KURVA PICSA! - mondja utolsó szavait, mielőtt átsegítem a túlvilágra. Kardom lecsap. És lepattan valami pajzsról. Fogam csikorgatom. Egy aranykupola veszi körbe a dögöt, de kardom nyomán megrepedt.
- Ez meg mi már megint? - förmedek rá. - Ezzel késlelteted a halálod?! - kezdem el csapkodni.
A pajzs pár csapás alatt szilánkosra törik, de közben a kölyök a hátára fordul. A patkány az utolsó pillanatig küzd az életéért. Ezt tisztelem benne. De nem marad majd semmi tisztelni való a beleiből kifordított testéből.
- Egy életem, egy halálom. - mondja, mint valami imát, és a kezében láthatóan valami mágiát formáz, de én vagyok a gyorsabb. Én győzök.
Aztán a törvények értelmüket vesztették. A gravitáció leállt, a manafolyamok elapadtak, a hangok elhaltak, a haragom elillant.
- ELÉG! - hallom Katarine kiáltását utána. Vagy előtte? Közbe?
Miért állította le a harcot? Elegánsan és kecsesen lépdel ki a csatamezőre, mint egy hollófekete őzgida; igazán fenséges képet mutat, ahogy mindig.
- Állj fel Gregor. Most már minden rendben lesz. - hajol le az ellenfelemhez. Gregornak hívják, mi? A srác jobban bámul rá mint ahogy az illendő lenne, de most vannak fontosabb megvitandó kérdések is.
- Na de...
- Nyugalom, Markus. Kiszórakoztam már magam. Látnod kellett volna magad ahogy elveszted a fejedet - mosolyog kedvesen kedvesem. Nem osztott nekem lapot. Tipikus.
- Ha kívánod, most már elmehetsz.
- Akkor, ennyi? Szabadon távozhatok? Nem lesz semmi hátba szúrás, Markus nem támad rám hátulról? - hitetlenkedik továbbra a srác, közben felkecmergett a földről.
- Igen, igen, igen és ajánlom neki. Ez a kiadós nevetés - törli le a szemében ottmaradt cseppeket - sokkal inkább feltöltött mintha még több vért kellett volna látnom.
- Hát de...
- Markus, kérlek. Tudom hogy errefelé nem megoldható humoristát tartani, de tényleg kitalálhatnál valamit. - bár más rajtunk kívül senki se hallja, néha túl könnyen megfeledkezik róla, mit tehet meg és mit nem. Nem mutathatjuk gyengének magunkat.
- Hmmf - dörmögök magamban, de tudom hogy itt nem nyerhetek. Ránézek a kis nyeszlettre, és úgy érzem, itt az ideje némi revansot venni. Felveszem a ghoul formám - fejem egy hétköznapi csontvázfejjel lesz kinézetre egyenlő hatására, és mély, dübörgős, túlvilági hangon szólok hozzá:
- Kotródj!
Az az arc. Az az egy arc, az kárpótolt mindenért.
- A MAMÁMAT AKAROM! - fogta menekülőre, és vak varázslatokkal és érthetetlen, artikulálatlan ordításokkal együtt hagyva el az arénát - aminek ajtaja közben kinyílt - és a birtokot. Nem tudom mit fog kezdeni magával, egyedül, az Árny-szigeteken.
Ahogy azok ketten nézik a menekülő varázslót, még csevegnek egyet:
- Gyakrabban kéne kijárnunk az emberek közé. Kezdd az agyadra menni ez a sok hulla.
- Nem hagyhatod itt az embereidet, Királynőm.
- A Féreg nevére, Markus, legalább amíg kettesben vagyunk hívj Katarine-nek.
- Jól van Kate, jól van. Talán tényleg ránk férne. De most mondd meg, nem volt élvezetes a kis shownk?
- Túl gonosz voltál vele.
- Őszintén... annyira nem játszottam meg magam.
- Chh... tudnám honnan van benned az a sok agresszió... - indul el a Királynő vissza a posztjára.
- Vajon honnan... - dörmögöm az orrom alatt.
- Mit mondtál?
- Őőő... Éljen soká a Királynő! - ordítom, amire követ az egész nézősereg is.
~ Semmit drágám, semmit...
Ahogy megfordulok, és végig nézek a nevető, vidám gyilkosok seregén, magamba nézek, és igazat adok magamnak.
Az embereket csak az elvárásaik éltetik.

Oswaldnak jár még egy pár nap tolás, hogy megírhassa a saját művét, de a többieknek lezárom a játékot.

Összességében nagyon meg voltam veletek elégedve, jó kis harcokat adtatok, amik szerintem nagyszerűen kiemelték az adott kasztok jellemzőit. Mindenkinek jár a jutalom, ahogy abban megegyeztünk (Kivéve ugye a Potiont egy esetben, de az meg lett beszélve)

Igazán köszönöm ezeket a csodás irományokat!

Jutalom:
1500 Váltó 
Név: Gyenge gyógyital
Eladási Ár: 150 váltólat:
Leírás: Enyhén vöröses, tiszta ital, alkoholos illattal, gombára emlékeztető ízzel.
Hatás: Összehúzza a felszíni sebeket, elállítja a vérzést.
Mellékhatás: Az alkohol miatt enyhe bódulat.

Elnézést a késésért, van alibim
Tehát akkor zsoldos vs. keresztes, 10. szint
Tripoliszi Rajmund vs. Chatillon-i Raynald


-Késő délelőtt, valahol Akkó közelében-

Keményen tűz a nap, forróság van és homok, sivatag mindenütt, hadi viseletben csak még nehezebben viselhető, de nem most még ez sem tud zavarni. Csak a cél lobog zászlóként a szemeim előtt: a zsákmány. Akkó közelében haladt el a karaván, ha minden igaz, nem akartam elszalasztani a lehetőséget és muszáj volt, hogy az embereim morálja is a lehető legjobb legyen. A nap mögöttünk süt, a lovak patái nyomán porfelhő száll fel. Én magam nem is figyelek egészen, amikor ösztönösen is a többi lovaggal együtt megfékezzük a lovainkat
- Mi az ördög?
Egy lovascsapat áll a dűne túloldalán. A karavánnal nem itt kellene találkoznunk.
Nem mehetünk tovább. A jobbomon álló ifjúra pillantok.
- Gerard, fiam, menj, nézd meg, kik azok.
A fiú alig múlt húsz éves, szép arcú és szőke, nemrég lett a Templomos Lovagrend apródja a kezem alatt. Engedelmesen biccent, ahogy lovával felléptet a dűne tetejére. Nem vagyok boldog, mostanra már fosztogatnunk kellene és lassanként indulhatnánk vissza Kerakba. Gerard tartásán még a tűző naptól és a poros levegőben is látom a meglepettséget. Ha szaracénok lennének, vagy lelőtték volna már, vagy azonnal elkiáltaná magát. Türelmetlenül rontok mellé, lovam mintha csak érezné, amit én, idegesen dobbant egyet a lábával. Keresztyén lovasok a karaván tagjai közt. Nem látok zászlót, nem királyi ügyben lehetnek itt, bár ezt nem mindig lehet tudni, hanem egy ismerős figurán megakad a szemem.
- Tiberias! Mit kerestek itt?
De még milyen figura. A király kedvenc sakkbábuja.
- Chatillon – komor a hang, és nem is vártam másra - A karaván Akkóba tart. Kereskedők. Egyfelé vezet az utunk. Hanem te nem szóltál a királynak, hogy kivonulsz... – A tekintete elvándorol az arcomról, s innen is látom a meglepettséget az arcán, ahogy mögém pillant - ...az embereiddel együtt.
Gyanakvó pillantása mintha lándzsaként döfne át. Dühös vagyok és csalódott. Akkor sem alakulhatott volna rosszabbul a dolgunk, ha maga a sátán akarna keresztbe tenni nekünk. Rosszabb emberbe nem is botolhattunk volna.
- Jeruzsálem királya nem a római pápa – felelem - Első renden Őszentségének tartozom engedelmességgel.
Elmosolyodva pillantok rá, és közben a társaságát is végigmérem
- Én nem támogattam a ti békéteket. Én nem váltam langyossá és nyúlszívűvé. Én még nem felejtettem el, miért vagyunk a Szentföldön.
Intek Gerardnak és érti a jelzést, visszamegy a sereghez. Tervet kovácsolni már nincs idő, cselre nem készültünk. Már látom, hogy nem szerezhetjük meg a zsákmányt, csak egy módon: a Tripoliszi Rajmund testén keresztül
- Nem te döntesz arról, hogy a két birodalom háborúban áll-e vagy sem Ezek nem katonák. Semmi dolgod velük.
Csak ekkor jön rá, hogy nem fogok innen az ő kérésére távozni.
- Mit akarsz, Rajnald? Fordulj vissza, ha nem akarod akasztófán végezni. Királyi menlevelük van Akkóba.
Még csak az kéne, amint visszafordulnék, kitörne a sorainkban a lázadás. Most már nem fordulhatunk vissza. A közhangulat, gyanítom, mélyebbre már így sem eshet.
- Megoldást ajánlok, Tiberias. Állíts meg, ha tudsz. Ha legyőzöl, a karaván indulhat tovább Jeruzsálembe,  ám ha én nyerek, az értékek egyharmad része az enyém. Te ugyebár bölcs ember vagy, biztosan elfogadod az ajánlatom.
A fejemben ekkorra már meg is születik a gondolat: miután győzök, ugyanúgy felszámolhatjuk a karavánt, azt már senki nem fogja tudni, hogy Chatillon-i Raynald és lovagjai tették és nem valami jól képzett haramiacsapat vagy kóbor keresztesek.
Tiberias arcára kiül a rémület. Amikor férfinak kell lenni, és nem csak könyvkukacnak, sosem jár az élen.
- Képes lennél ránk támadni? Énrám? Ennyire megvesztél? És hogyan ajánlhatnék bármit, ami nem az enyém? Nem fosztogathatsz büntetlenül... megbánod, ha mégis úgy érzed, nem vetül rád a bitó árnyéka ezután. Mindenki tudja, miféle ember vagy, Rajnald. Nincsen annyi becsületed a szememben, hogy nemesembert kihívhass.
Egyértelmű: sarokba van szorítva és annyi esze azért van, ha vér a pucájában nem is, hogy ezt felmérje. Ha veszítek, ő áruló, aki szaracénokat védett. Ha győzök, senki nem mondja meg, hogy mi mészároltuk le a karavánt és nekem eggyel kevesebb rosszakaróm marad Jeruzsálemben.
Megtisztítom a Szentföldet az árulóktól és elveszem azt, ami az enyém.
- Vonulj vissza, és talán megtarthatod a fejed.
Felnevetek, egyszerre méregből és szánalomból is.
- Csak a királlyal tudsz fenyegetőzni, Tiberias, de ha egyszer meghal, elfutsz te is a társaiddal együtt, mint hajdan Krisztus tanítványai a Gecsemáné kertjében. Most is futnál, de ha férfi vagy, kiállsz ellenem. Tán csak nem attól félsz, hogy az Úr nem áll majd az oldaladon?
Hátrébb léptetek, távolabb tőlük, lovam prüszkölve dobbant, én pedig felszegem az állam, úgy pillantok a leprás Balduin hűséges ebére.
- A király a te királyod is, Rajnald! A parancsát, Jeruzsálem törvényét szeged meg, ha kezet emelsz ezekre az emberekre... vagy rám. Utoljára kérlek, bár nem érdemled meg: tedd el a fegyvert!
Ha akarnék, sem tehetnék le a szándékomról, nem másíthatom meg a szavam, ahhoz már késő, a tervem pedig még mindig jobbnak tűnik, mint a szégyenteljes megadás. Én sosem adom meg magam. Válaszul kardot rántok.
- Deus vult! - kiáltom, s hallom, ahogy seregem zúgva visszhangozza. A pengét lapjával az arcom előtt tartom, majd Tiberiasra szegezem, a sarkantyúmat a lovam oldalába vágom és úgy vágtatok felé.
- Vissza! - Kiabál hőn szeretett társaságának. A lova ideges és tudom, hogy ő is. Tiberias fél tőlem és jól teszi.
- Rablógyilkos vagy, nem lovag.
- Áruló vagy, nem keresztény! – vágok vissza, miközben rárontok, s kardommal magasról sújtok le rá, de kitér előlem, a lovát viszont elérem még, pont a nyereg mögött. Megtántorodik, ám felém rúg és én már nem vagyok elég gyors. Örülni sincs időm a sikeremnek, felbátorodni sem tudok rajta, amikor érzem, hogy a lovam alattam meginog és tehetetlenül esem a nyeregből a sivatag homokjába, a kardom kiesik a kezemből és én öntudatlanul is kapok a markolat után. Elkapom, s egy vetődéssel állok lábra. Látom, hogy Tiberias leszállt a nyergéből. Nyilván próbál a becsületes harcos szerepében tetszelegni, csak hogy se nem becsületes, se nem harcos, csak egy hitvány kutya.
Ám de meglep: még jószerivel fel sem fogom, mi történik körülöttem, amikor rám ront és folyamatos csapásokkal ostromol (Unterdrücken / Elnyomás, szint: 9.), ami elől nem tudok kitérni, csupán a páncélom és az Úr vigyázó keze (Név: Vigyázó kéz, szint: 1, passzív) véd a súlyos találattól, ámde így is megsebez az átkozott, féltérdre rogyok a támadása alatt. Amint megáll, ezt a kevés időt arra használom, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Arael erejét megidézve (Szint: 5.) a levegőbe emelkedek, majd csapásra emelt karddal kezdek felé suhanni, hogy egy gyors és csapást mérhessek rá, lehetőleg addig, amíg felkészületlen.
Biztos vagyok a dolgomban és biztos vagyok abban is, hogy estére győztesen, zsákmánnyal megrakodva fogok visszatérni Kerak falai közé.
Ismerős fény csillan a szemében: a régens retteg.
Elmosódik körülöttem minden, ahogy felgyorsulok és nem is időzítek a legjobban a támadással. Tiberias felé vágok, ő hátraugrik, de hiába, mégis dühömben felordítok, ahogy rájövök, hogy meg is ölhettem volna, s nem sikerült. Eltaláltam, de nem tudtam mozgásképtelenné tenni, legalább a karját levághattam volna. Földre szállok és amint ismét két lábon állok a talajon, felé fordulok.
A látvány megfizet a bosszúságomért.
Jól sejtem?
Célzás nélkül szúr felém, kihasználva, hogy nem voltam kész védekezni. Érzem, ahogy a húsomba hatol a penge. Felkiáltok, elrántom a vállam és a sebemhez kapok. Talán kevésbé mélyebb, mint amilyennek elsőre érzem, biztos vagyok benne, hogy hátráltatni fog a mozgásban, de most már nem adhatom fel. Szívósabb mondjuk, mint hittem, belül el kell ismernem, hogy egy kicsit alábecsültem a tripoliszi Rajmundot. Győznöm kell és győzni is fogok. Talán már győztem is? Uriel erejét hívom segítségül (3. szint), a kardom pengéjét tűz vonja be
- Fel is adhatod, Tiberias.
Jól sejtem: elvettem a szeme világát!
Büszkén vigyorodom el, ahogy figyelem a szenvedését. Halálod minden pillanatát ki fogom élvezni, Tiberias, cseppenként ízlelgetem, mint a legkülönlegesebb bort. Támolyog, vért prüszköl, a kardjába kapaszkodik.
- És hagyjam, hogy felségárulást kövess el! – csak kuncogok - Félsz elmondani a királynak, hogy megöltél? Vagy a pokoltól? Mert ahhoz már késő.
- Én nem félek senkitől és semmitől, de te félsz tőlem, nem igaz?
A fegyverem még mindig lángol, de már nem számítok támadásra. Mámorító érzéssel tölt el, hogy győztem és ellenfelem csak a kegyelemdöfésre vár tulajdonképpen, a büszkeség tetőtől talpig átjár. Közelebb sétálok Rajmundhoz. Szép lassan fogom megölni, aztán a maradék katonáját pillanatok alatt levágjuk majd és a karaván minden kincse a miénk. Nem marad szemtanú, senki nem tudja majd meg, mi történt.
Morajlás hallatszik, porfelhő emelkedik a távolban. Hunyorogva pillantok arra, fél füllel hallom, ahogy a csapatainkban zúgolódás támad.
És akkor megpillantom Jeruzsálem zászlaját. Nem lehet!
Louis, egy hű emberem vágtat oda mellém a dűne túloldaláról.
- Herceg, ezek a király katonái, nem szállhatunk szembe velük. Ennyi emberrel el sem bírnánk.
- Tudom – felelem - Vissza Kerakba!
Elvágtat és még hallom, ahogy szól az embereimnek. Forrok belül a dühtől! Bosszús vagyok és csalódott, de ameddig lehet, a fejemet a nyakamon szeretném tudni. Ha nem tudják meg az érkezők, hogy mi voltunk itt, még a bőrömet menthetem.  Kénytelen vagyok felismerni: bajban vagyok, és ha nem vonulunk el innen azonnal, még nagyobb bajban leszek. Szinte testi fájdalmat érzek. Én még sosem veszítettem, én még sosem távoztam kivert kutyaként, farkam behúzva egy párbajból! Mégis, úgy veszem, hogy győztem. Sietve teszem el a kardom és szállok fel a lovamra.
- Még találkozunk, Tiberias.
A sírodnál. És nem felejtem el, hogy az utamba álltál, de megfizettél érte. Megsarkantyúzom fekete csataménemet és elvágtatunk, vissza, amerről jöttünk.



-Kerak vára, aznap este-

- Én mondom, nektek, szánalmas látvány volt!
Stefánia őszinte rajongással hallgatta minden történetem, ezen a vacsorán már harmadszorra mesélem el, hogy jártam Tiberias-szal
- A puszta keresztyéni jóindulatom miatt élt még, egyik keze a szemén, a másikkal tapogatózott, miközben elbukott a homokban. Olyan volt, mint egy partra vetett hal. Az életéért rimánkodott! – elváltoztatom a hangom -„Raynald, könyörülj rajtam! Kegyelmezz nyomorúságos életemnek! Olyan vagyok előtted, mint egy féreg, a porban fetrengek, mint egy nyomorult, mint egy disznó!”
Úgy nevet az asztaltársaság, hogy majd’ ránk szakad a mennyezet.
- Mutasd el megint, hogy nézett ki! – kérlel Stefánia. Leteszem a kupámat, felállok és úgy kezdek el nyivákolva támolyogni, fogva a szememet az egyik kezemmel, a másikat magam előtt tartom.
- „Szaladin és a leprás seggnyalója vagyok, elismerem, arra sem volnék méltó, hogy te ölj meg, de kérlek, ne tedd! Félek a haláltól, nézd meg, hogy reszketek!”
Egy kicsit talán kiszínezem a történetet, de a történelmet is a győztesek írják. Nem kell tudniuk, hogy tulajdonképpen nem győztem.
- Így hát meghagytam az életét. Nyomorúságosabb neki, ha így kell tovább járnia a földön, és ki tudja, ha szerencsénk van, meghal seblázban – nevettem és lehúztam a maradék italomat.

Tiberias sajnos nem halt meg.

Külön nagy köszönet Norvennek, továbbá a történelemnek és a keresztes háborúk celebjeinek, valamint a staffnak a türelemért.